MIKSZÁTH KÁLMÁN
(1847-1910)

Sokszor mondották, sokszor le is írták, hogy Mikszáth Kálmán az eddigi magyar irodalom legnagyobb regényírója. Az ilyen kijelentés mindig kockázatos, mert a kultúra, a művészet világában nincs hossz- vagy súlymérték, amely első vagy második helyet igazoljon a legnagyobbak között. Hogy ki a nagy író, a nagy költő - azt meg tudom mondani, s indokolhatom, hogy miért mondottam. De hogy az igazi nagyok között melyik a legnagyobb - ez gyakorta ízlés kérdése. És egy ilyen névsorban, mint Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, csak ízlés alapján lehet rangsorolni. De annyi bizonyos, hogy nem lehet oly szűken megszabni a legjobb, legszebb, legjelentékenyebb magyar szépprózairodalom körét, hogy Mikszáth ne a legelsők között foglaljon helyet.

A kisnemesség és a parasztság határvilágából indult. A családban nemesi nagy múlt legendái éltek, de a gyermekkor környezete a palóc és szlovák parasztság volt. Lelke egészével, finom költői hangulatokkal szereti és rajzolja világéletében a paraszti alakokat, nemegyszer idilli, máskor balladai fényben. De magamagát otthon a dzsentrivilágban érzi, és ennek a dzsentrivilágnak senki sem látja oly világosan hibáit, társadalmi parazita voltát, mint ő. Megveti ezt a nemesi világot, de belülről látja: elítéli, de megérti. Ez adja egészen sajátos hangvételét és ábrázolási módját. Nem igazi szatirikus, mert a gúnyosan megbírált alakokban is megmutatja a szeretetre, néha egyenest csodálatra méltót; de a csodálatra méltóban is megmutatja a nevetségeset. Ez igazi ironikus magatartása. Mikszáthra elsősorban az irónia lesz jellemző.

De nagy utat kell megtennie előbb a névtelenségből az elismertetésig, majd a romantikától a realizmusig. Meg kell küzdenie a nyomorral, a kudarccal, míg el nem érkezik a siker és az anyagi jólét.

Jogásznak indul, mint oly sokan a kisnemesség körében. Hivatali életet próbál a vármegyénél, mint a kisnemesi jogászok nagy része. De eleve nem való hivatalnoknak. Költő akar lenni, egész ifjan verseket is ír. Meghódítja vármegyei felettesének leányát, és titokban elveszi feleségül. A tekintélyes família indulatosan fordul ellene, mire az ifjú szerelmes házasok otthagyják a megyét, és felköltöznek a fővárosba, amely abban az évben (1873-ban) egyesült Budából, Pestből és Óbudából Budapestté. A kiegyezés első évei ezek, a nagyobb léptű polgárosodás kezdetei Magyarországon, a főváros most indul el az útjára, hogy európai nagyváros legyen. Itt akar Mikszáth író és újságíró lenni. De sokáig hiába. Olyan nyomorban élnek, hogy a fiatalasszony belebetegszik a szegénységbe. Erre Mikszáth kierőszakolja, hogy váljanak el, menjen vissza a szeretett nő a jómódú otthonba. És majd évek múltán, a már országos hírű, jó jövedelmű író újra elmegy leánykérőbe, és akkor már örömmel adják hozzá feleségül egykori feleségét. Olyan ez, mint egy Mikszáth-anekdota. De hát az írók élete gyakorta emlékeztet műveikre, mivelhogy műveiket nem utolsósorban saját életük ihleti.

Mikszáth újra vidékre megy (most Szegedre), majd vissza Budapestre, sokfélét próbál, és szívósan írja műveit. És a nyolcvanas évekre a már harmincnégy-harmincöt éves író egyszerre nagyon népszerű lesz. Mindig is bízott magában, és úgy fogadja a sikert, mint ami eleve megillette. És ettől kezdve írói útja egyenes vonalú. Kezdetben erősen érződik rajta Jókai és Vas Gereben hatása. Az anekdotisztikus jellemzési mód mindig is jellemző lesz művészetére. De már a nyolcvanas évektől kezdve felismerhető a realista törekvés is: a dzsentri kritikája. S itt alighanem Csiky Gergely hatását is tudomásul kell vennünk. A hatások azonban sohase homályosítják el Mikszáth összetéveszthetetlen eredetiségét: a finom líraiságnak és a csúfondáros iróniának azt az összhangját, amely úgyszólván minden korszakára jellemző. Pedig évtizedről évtizedre nagy utat tesz meg a realizmus felé. De még a XX. század első évtizedében írt legérettebb és legrealistább regényeiben (Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város) is bőven találkozunk romantikus elemekkel. Holott már indulásakor (Tót atyafiak, A jó palócok) is realistább, mint Jókai vagy éppen Vas Gereben. Az embert mindig egyszerre látja hibáival és erényeivel. Nála nincs angyal-ördög ábrázolási módszer. Negatív alakjaiban is sok a megérthető, nemegyszer szeretetre méltó csirkefogó; pozitív alakjaiban is sok a megmosolyogni való gyengeség vagy furcsaság.

Érett évtizedeinek egy sajátosan ellentmondásos helyzet az alapja: kormánypárti képviselő, miközben a kormány képviselte úri világ kritikusa. De éppen ezért viselték el néha nagyon is kemény kritikáját: otthon mondotta el, fehér asztal mellett. Mint újságíró halhatatlan karcolatokban leplezte le az úri politikát, de ennek az úri politikának résztvevője volt, a legmagasabb körökben. Korábban még hitt is Tisza Kálmán liberalizmusában, és egy ideig ezt a szeretetteljes érzelmet átvitte az álliberális önkényúr fiára, Tisza Istvánra is. Közben azonban nyitott szemmel nézett, és belülről még többet láthatott, mint azok, akik kint voltak. Ez a helyzet pedig egyre pesszimistábbá tette. Pesszimizmusában azonban nem húzódott a romantikus eszmények felé, hanem egyre jobban szakított a romantikus eszményekkel, s egyre jobban valósította meg életművében a kritikus realizmust.

De csupán éles szemű és nagyon árnyaltan művészi kritikus volt, akiben semmi forradalmiság nincs. Részvéte egészével állt a szegények mellett, de nem hitt mozgalmaikban; senki annyi szeretettel nem írt a szlovák parasztokról, de érzéketlen maradt a nemzetiségi probléma iránt. Kiutat tehát semerre sem találhatott. Ő csak azt vette tudomásul, hogy Magyarországon úgy fejlődött ki a polgári élet, hogy közben megmaradt a feudalizmus is. Pongrácz gróf középkori életet tud élni a XIX. században (Beszterce ostroma), és a feltámadó Zrínyi Miklósnak legföljebb a modora szokatlan, de egészen jól beilleszkedik a hazai félfeudális kapitalizmusba (Új Zrínyiász).

Mikszáth életműve a nagyregénytől a röpke novelláig, a Jókai életéről szóló nagy korrajzi műtől a napi karcolatig átfogja a széppróza és a publicisztika minden műfajárnyalatát. Korai művei közt gyakori a történelmi regény, egészen sohase hagy fel vele, legvégső remekműve, A fekete város is az. Ezekben a múltidéző művekben különösen sok a romantikus színezet, de gyakori a kritikus jelenre utalás is. Az akkori jelenben játszódó műveiben is általános jelenség az erős fordulatosság, az anekdotisztikus csattanóra élezettség. Ezt sokan Mikszáth korlátjának tartják, holott ez nem korlát, hanem módszer. Az anekdotisztikus ábrázolás meglepő helyzetben vagy meglepő fordulattal jellemez egy-egy emberi magatartást. A magyar regényirodalom leghagyományosabb ábrázolási módszere a kezdetektől mindmáig, és alighanem éppen Mikszáth a legnagyobb mestere.

Stílusának múlhatatlan varázsa az a választékos előadásban megnyilvánuló derű, amelyben oly tökéletes egységgé tud válni mosoly és bánat. Ez a nagy humoristák titka. De ugyanilyen egység nála a meg nem alkuvó elmarasztalás és az elmarasztalt megértése. Mikszáth semmit sem titkol el, de igazán nem haragszik; a bűnben is csodálja, az erényben is megmosolyogja az embert.

Attól kezdve, hogy elérkezett hozzá a siker, jellegzetes alakja volt a hazai irodalomnak és közéletnek. Zömök, testes termete, csáléra álló bajsza, hosszú pipája kedvelt tárgya volt irodalmi és politikai karikatúráknak. Viszonylag fiatalon máris idős bölcsnek tekintették. Nem tartozott körökhöz és irányokhoz. Kormánypárti képviselő létére is távol maradt Gyulaiéktól (Gyulai erősen bírálta is); nyomorgó ifjúként ott ült Reviczkyék körében a kávéházban, de idővel a mást akarókhoz sem volt köze. Jókai mellett ő volt a másik élő halhatatlan. Végső művei későbbiek, mint Ady fellépése, még kortársa Móricznak, de az előbbi korhoz tartozik. Az előbbi korból azonban eleve kinőtt, azaz tovább tartott, mint kortársai, és habár beleélt, nem lett igazi XX. századi író. Ővele vált teljessé a magyar irodalom XIX. százada.