A nagy armada.
Hogenberg egykorú rézmetszete. Aláirása: Was die Assgesant Von sparnier wiede Engellant Verrichtedt hab, weiss jedermann: kein macht ohn Goelt gewinnen kan.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VI. FEJEZET.
A döntés évei.
Nyugoti Európa egysége. – A győzhetetlen armada. – A döntés Francziaországban. IV. Henrik trónralépése s diadala. – A nantesi edictum.
A cateau-cambrésisi béke a két nagy katholikus hatalom szövetségét jelentette az eretnekség elfojtására, a spanyol túlhatalom jele alatt. E politikai eszmét szolgálták Alba véres itéletei és a szent-Bertalan-éj öldöklése; ennek áldozták fel magukat Anglia és Skótország katholikus vértanúi; ezren és ezren hullottak el szolgálatukban és ellenükben; de azért végleges eredményről még nem lehet szó. És ezalatt a vallásos eszme egyre veszít erejéből, a politikai felfogás mind erősebben nyilatkozik és Francziaország nem egyszer kész arra, hogy folytatva I. Ferencz és II. Henrik hagyományát, mint a Habsburgok ellensége, szerzi vissza általános európai befolyását. Erre a lázadó Flandria megszerzése lett volna a legalkalmasabb eszköz. A spanyol monarchián kívül oda van szegezve úgy Angliának, mint Francziaországnak tekintete. Mihelyt egyszer megdőlt ott a Habsburgok uralmának biztonsága, mindegyik magának akarja a zsákmányt, már csak azért is, hogy másnak ne jusson.
Így a XVI. század végén ugyanaz a szerep jut Németalföldnek az európai politika számításának körében, mint a régebbi időkben Olaszországban. És mégis minő nagy a különbség! Száz évvel azelőtt merő aljas kapzsiság, pápa, császár, franczia és spanyol királyok mind csak birtokra, haszonra törekszenek, nemcsak az eszközök hitványak, legtöbb esetben a czélok is azok és VIII. Károly keresztes hadjárati tervei úgy kirínak VI. Sándor vagy Katholikus Ferdinánd prózai politikája mellett, mint Don Quixotte hősies ábrándjai a csapszékek csalói és útonállók közül. Az eszközök azóta sem igen változtak, de a czélok mások, nagyszerűek. Ebben a században létesülnek először Róma császársága óta egy általános világpolitika összes anyagi és szellemi tényezői. Már nem arról van szó, Olaszország egyik vagy másik gazdag tartománya vagy városa a franczia vagy a spanyol királynak fizessen-e adót, hanem arról: megalkossa-e II. Fülöp azt az universalis monarchiát, mely mellett a többi nemzetek már csak mint hűbéresek létezhetnek tovább. És ez az universalis monarchia egyúttal azt jelenti, hogy a keresztyénségben ismét helyre álljon a nyugoti egyház egysége, szűnjenek meg mindazon hitbeli, politikai és társadalmi változások, melyeket Luther és Kálvin fellépése vont maga után.
Így Spanyolország egyenesen a keresztyén római császárság örökségébe lép, csakhogy hasonlíthatatlanul nagyobb eszközökkel és hatáskörrel, mint a minőkről Nagy Károly vagy a Hohenstaufok valaha álmodhattak. Egész berendezésében, hagyományában középkori állam, a nemzet fölött még a keresztes háborúk korának ideáljai uralkodnak. Középkori volt az a szinhely is, melyen hatalma megizmosodott és kifejlődött: a Földközi-tenger melléke. Még II. Fülöp sem tért el szivesen a karthagóiak, görögök, rómaiak és arabok ezen nagy küzdőterétől. Legnagyobb erőt ott fejtett ki, legnagyobb diadalait ott aratta.
De mihelyt az új világ megnyílt, kis tóvá törpült az a tenger, melynek birtoka szerezte meg 2000 éven át a nemzeteknek a hegemoniát. A nagy változás épen abban áll, hogy az Atlanti-óczeán európai mellékei válnak erejök és gazdagságuk által földrészünk és így a világnak első országaivá. Világbirodalmat csak úgy lehetett alkotni és fentartani, ha Spanyolország maga alá birja hajtani Francziaországot és Angliát, vagy legalább megbénítani ezen államok fejlődését.
Lassan, kelletlenül tűzi ki II. Fülöp politikájának ezen nagy, végső czéljait. Évtizedeken át húz-halaszt; elmulasztja a legkedvezőbb alkalmakat is. Mintha érezné, hogy nemzete ez új és nagy feladat megoldásánál elveszti maga alól azt a talajt, melyen oly lassan fejlődve, oly magasra és terebélyessé nőtt és oly mély gyökereket bocsátott.
Spanyolország nagyjában a Földközi-tenger mellékéhez tartozik. Nagy atlanti állammá csak Portugallia meghódítása által vált. Ezért nem véletlen, hanem szükségképi fejlődés, hogy a Habsburg-ház nagy kisérlete a világmonarchia megalapítására csak Portugallia bekebelezése után volt megindítható.
Még akkor is szinte kényszer kellett ahhoz, hogy Fülöp elhagyja hideg, megfontolt conservativizmusát. Flandria birtoka nem csupán pénzkérdés volt a spanyol monarchiára nézve, hanem a becsület, az élet kérdése. A lázadás győzelme az absolut királyi hatalomnak, a protestantizmus megmaradása a katholikus egyháznak jelentette volna kudarczát. Eddig is csak Francziaország és Anglia féltékenysége okozta, hogy Orániai Vilmos ügye nem aratott teljes győzelmet. De mi lesz, ha úgy Párisban, mint Londonban a spanyolellenes irány kerekedik fölül és létre jön a két udvar közt a szövetség az universalis monarchia ellen?
E fordulat pedig egyre közelebb kilátásba jutott. Francziaországban a hugenotta navarrai Henrik a trón törvényes örököse. Ha király lesz, megújítja sokkal nagyobb erővel és következetességgel Coligny terveit és véget vetve a Valois-k ingadozó politikájának, szövetségben a protestánsokkal, nemcsak Belgiumot hódítja meg, hanem végleg megdönti a spanyol túlsúlyt. Ennek pedig gyökeres orvossága csak egy lehet: az, hogy Francziaországnak, a katholikus párt segítségével, maga Fülöp legyen a királya.
Hasonló volt a helyzet Angliával szemben. Mindaddig, míg Stuart Mária élt, Erzsébet nem szakíthatott nyiltan Spanyolországgal, mert különben Mária franczia összeköttetései által veszélybe döntheti trónját és országát. Stuart Mária örökösödési joga egyúttal biztosítás volt arra nézve, hogy Anglia visszatér a katholikus egyházhoz, vagy legalább nem folytat azzal ellenséges politikát. Stuart Mária kivégzése hadüzenet volt mindkét irányban. Angliát csak úgy lehetett lekötni, a hollandusok és navarrai Henrik támogatásától visszatartani, ha jó katholikus lesz ott a király. Ez pedig ki lehetne más, mint Fülöp, ki már egyszer viselte ezt a czímet, ki a régi angol királyoktól származott és kinek jogát helybenhagyta, megerősítette a pápa?
Így a politikai és vallásos ügyek szövedéke arra készteti a spanyol királyt, hogy a jövő veszedelmek kikerülése, az összes nehézségek gyökeres megoldása végett egyszerre a legmesszebb menő igényekkel lépjen fel. A Habsburgok eddig leginkább szerencsés házasságokkal növelték birodalmukat, megmutatták, hogy a legkülönbözőbb nemzetek is élhetnek egy fejedelem alatt. Most az örökösödési jogon kívül a katholikus világ protectoratusára és a hódítás jogára is támaszkodnak. Nehéz, szinte kétségbeejtőleg súlyos a feladat. Mert, ha a spanyol eddig csak nagy erőfeszítéssel, pénzerejének teljes kimerülésével birta megakadályozni Orániai Vilmos végső diadalát, hogyan remélheti leküzdését a hollandusokkal nyiltan egyesülő angoloknak és francziáknak?
De nagy a diadal díja, a legnagyobb tán, melyre államférfi valaha áhítozott. Az egész nyugoti és déli Európa egyesítése egy fő, egy akarat alatt eleve is sikertelenségre kárhoztat minden, bárhonnan eredő ellenállási kisérletet. Az absolut monarchiával együtt beláthatatlan időkre győzelemre jut a római egyház, az ellenreformatio.
Ez adja meg a most meginduló küzdelemnek sajátságos jellemvonását, erkölcsi alapját. És bármily óriási is az a küzdtér, melyen II. Fülöp nagyravágyása mozog és mozgat, még csak egy része annak az egész világot magában foglaló sakktáblának, melyen akkor az ellenreformatió döntő rohamra vezeti harczosait. Ezen időben történt, 1583-ban, hogy a japáni fejedelmek követsége Rómában járt, bemutatni a pápának a legtávolabbi művelt nagy nemzet hódolatát. Ekkor jár Possevino jezsuita Lengyelországban, Moszkvában, hogy Báthory István kardjának segítségével megalkossa a Kelet nagy katholikus császárságát s a római egyházhoz csatolja nemcsak Svédországot, hanem a schismatikus Oroszországot is. Ekkor kezdi meg Ferdinánd főherczeg az alpesi tartományokban a protestánsok kiűzését, megindítva azt a mozgalmat, mely később az osztrák tartományok katholizálásához vezetett. Hazánkban is akkor ér véget Ferdinánd és Miksa türelmesebb eljárása. II. Rudolf a vallás terén is II. Fülöp tanítványának mutatkozik és épen 1585-ben ad a jezsuitáknak birtokot s honosságot Magyarországon.
Megindult tehát a harcz az egész vonalon. De úgy a szembenálló anyagi erőket, mint a szellemi érdekeket nézve, mégis csak ott kellett eldőlnie, a hol II. Fülöp állott szemben Nyugot nagy királyságaival. Ott kellett eldőlni: katholikusok vagy protestánsok lesznek-e a legműveltebb, a leghatalmasabb nemzetek. Ott kellett eldőlni: spanyol beltengerré válik-e az Atlanti-óczeán, vagy megmarad-e Európa nagy nemzetei szabad versenyterének.
Nemcsak a két hadakozó félnek, Angliának és Spanyolországnak sorsa függött a vállalat kimenetelétől, hanem ép úgy Francziaország és Németalföld sorsa is. A két harczos fél megfeszítette minden izmát, hogy győzhessen, a többi nemzet lélekzetét visszatartva várta be a nagy vállalkozás sorsának eldőlését.
Még Stuart Mária kivégzése után sem szűnt meg az alkudozás Erzsébet és Fülöp közt, annyira tartott mindegyik fél a döntéstől. Erzsébet a béke díjául még arra is kész volt, hogy Hollandiát cserben hagyja, onnét őrségeit visszavonja, a protestáns vallás minden biztosítása nélkül. Fülöp pedig nem akarta megindítani a hadjáratot, míg teljesen biztos nem volt a pápa pénzbeli segítségéről és arról, hogy győzelem esetén csakugyan rászáll az angol korona. De a két nemzet kezdettől fogva el volt szánva a harczra. Az angol a protestantismusért és a szabad zsákmánylás jogáért küzdött és Drake ismételt támadásai a spanyol hajók, kikötők és gyarmatok ellen megmutatták neki, hogy mennyit érhet el a túlnyomónak látszó ellenféllel szemben is. Viszont a spanyol büszkeségének, uralmának és vallásának sokszoros véres megsértését akarta megtorolni a gyülölt eretnekeken és azok kiátkozott királynőjén.
Voltakép már 1571 óta készült Fülöp a nagy csapásra. Az angol katholikusok nem szűntek meg sürgetni, jőjjön el felszabadításukra, a norfolki herczeg s a többi főember állandó összeköttetésben állott Albával s megigérte a fegyveres felkelést és csatlakozást, mihelyt a spanyol hajóhad kiköt a szigeten. Igen valószinű, hogy ha Don Juan győzelmes flottája egyenesen átvitorlázik az Atlanti-óczeánba, vállalkozása sikerrel jár. De a király késett, egyre késett, nem akarta Erzsébetet a francziákkal és Guisekkel való szövetségbe beléűzni. Különben is a diadal akkor nem neki szerzi meg Anglia koronáját, hanem Stuart Máriának, tehát közvetve a franczia befolyásnak. Azóta másfél évtized folyt le és a két hatalmasság erejének aránya meglehetősen megváltozott.
Fülöpnek azóta két tény billentette javára a serpenyőt. Az egyik az, hogy Stuart Mária halálával ő lett a katholikus párt egyetlen trónjelöltje. A másik az, hogy Francziaország a polgárháborúk által meggyöngült és a Guisek befolyása alatt mind jobban a spanyol táborhoz közeledett, úgy, hogy Anglia onnét nem remélhetett semminő segélyt.
De minden egyébben Angliának javára vált a spanyolok mulasztása. Erzsébet trónja megerősödött, a Bertalan-éj új lelkesedést és egységet keltett a protestáns táborban. Az angol katholikusoknak egykor oly hatalmas pártját megbénította a sok felfedezett összeesküvés, elszegényítette a recusansok ellen hozott törvény, minden reményétől megfosztotta a spanyolok örökös halogatása és Stuart Mária kivégeztetése. És a mi ennél is fontosabb, Spanyolország a németalföldi lázadás által elvesztette összes kikötőit a csatornánál és az Északi-tengernél és hajóhaddal azon tengereken nem rendelkezett. Ha Angliát meg akarta támadni, távol, a portugalliai és galliciai kikötőkben kellett erre megtenni előkészületeit. Viszont az angol hajóhad óriásit nőtt, nemcsak számban, hanem még inkább gyakorlottságban, a felszerelés jóságában s a vezetők és legénységük merészségében és önbizalmában. Ha néhány kalózhajó annyi bajt és zavart birt okozni a nagy birodalomban, mi várható, ha egyszer Anglia egész hadereje nagy politikai czél szolgálatában száll szembe a castiliai gályákkal?
Fülöp megfontolta mindezt és a feltornyosuló nehézségekhez szabta készületeinek nagyságát. Oly erővel kellett a fejlődésben levő Angliát megrohanni, mely úgyszólva eleve lehetetlenné teszi az ellenállást. Xerxes óta nem gyüjtöttek annyi embert és annyi hajót egy vállalatra és a keresztyén Európa a keresztes hadjáratok óta nem látott annyi erőt egy eszme szolgálatában, mint a mennyit most a spanyol király küldött az eretnek Anglia meghódítására.
Már 1584. év óta folyt a készülődés a spanyol birodalom minden kikötőjében. Drake Ferencz 1587 tavaszán 30 hajóval meglátogatta a spanyol partokat. Cadixban és Genuában elégette az ott talált gályákat és raktárakat s magát Lissabont is megtámadja, ha királynője e vállalatot el nem tiltja. Így is mérhetetlen kárt okozott és a mi annál is fontosabb volt, ismét egy évi halasztásra kényszerítette a spanyolokat, kiknek az elrombolt és elégetett felszerelési és élelmi tárgyakat másokkal kellett pótolniok.177 A különben annyira halogató király türelmetlen, hogy egyszer már a tengeren lássa hajóhadát. Santa Cruz marquis, a próbált, vitéz tengernagy, kit vezérül kijelölt, elveszté kegyét, mert 1587 őszén lehetetlennek tartá már az indulást. «A vas vezér helyett arany herczeget választottak», Medina Sidonia herczeget, a Gusman-családból, Castilia leggazdagabb mágnását, ki jobban kitűnt vagyona és származása, mint gyakorlata és katonai tudománya által.178 Körülötte azonban a legvitézebb és legpróbáltabb kapitányok és tengerészek koszorúja gyülekezett.
Különben is az 1588. évet jelölték ki régi jóslatok a kiválóan végzetes év gyanánt. Égi jelek és csodák foglalkoztatták mindenütt a kedélyeket.179 Valóban, midőn május végén parancs jött az indulásra, tömegre és szervezetre egyaránt bámulatos haderő állott a spanyol zászlók alatt. A hajóhad zömét 65 galleon alkotta, átlag 1000-1200 tonna tartalommal, elől négy roppant gáleász járt, mint a lepantói hadjáratnál, azonkívü1 még 56 nagy kereskedőhajó volt átalakítva gályává.180 A Földközi-tenger mellékének erdőit levágták, hogy a gályák annál biztosabban uralkodjanak a tengeren. Négy-öt lábnyi volt falaik vastagsága, azt remélték, hogy az angol ágyúk golyója nem hatol át rajtuk. 2431 ágyú, 19,295 katona, 8252 hajós és 2088 gályarab volt ez úszó várakon elosztva.
Mindegyik hajó vitorlájára nagy veres kereszt volt festve, külsőleg is mutatva, hogy a vállalat a katholikus egyházat szolgálja. Az összes legénység meggyónt és megáldozott, mielőtt partra szállott. Nem volt ott sem káromkodás, sem játék, sem más mulatság, a spanyol nemzeti jellem egész komoly elszántságát tükröztette vissza a hajóssereg magaviselete. A hadjáratnak térítés is volt egyik czélja; hajóra szállott az inquisitor is, majdnem 300 szerzetessel. Allen angol jezsuita, kit a pápa bibornoknak nevezett ki, mint canterbury-i érsek és pápai legatus pásztorlevelet bocsátott ki, melyben Erzsébetet a leggyalázatosabb szitkokkal illeti, s angol hiveit felszólítja, fogjanak fegyvert e gonosz teremtés ellen. Még nevüket is többnyire szenteknek vagy vallásos fogalmaknak köszönték a hajók.181 El voltak látva eleséggel s minden hadi felszereléssel bőven. A várható nagy és dicső események ide vonták a spanyol nemes ifjúság virágát: vagy ezren jöttek önként háborút tanulni, babért szerezni, vagy a hitért meghalni. Emberi előrelátás szerint ez a hajóhad megérdemelte a «győzhetetlen armada» nevét, a hogy ura nevezte.
Ez azonban még csak fele a spanyol hadi készületnek. A terv szerint Medina Sidonia átkelve a csatornán, a flandriai part felé tart, elűzi a hollandusok hajóhadát, mely ott zár alatt tartja Farnese Sándor seregét. Ez a sereg 22,000 harczosból állott, élükön azon kornak kétségtelenül legnagyobb hadvezérével. Számos kis szállítóhajó készült ott is, hogy a hadat az Armada védelme alatt gyorsan és biztosan átvigye Angliába. Ott már a parmai herczeg veszi át a vezérséget; a czél egyenesen London.
A nagy armada.
Hogenberg egykorú rézmetszete. Aláirása: Was die Assgesant Von sparnier wiede Engellant Verrichtedt hab, weiss jedermann: kein macht ohn Goelt gewinnen kan.
Ezzel szemben Anglia is teljes erővel készült a hatalmas párbajra. Anglia és nem Erzsébet. Mert a királynét most sem hagyta el ocsmány fukarsága, sajnált minden fillért azoktól, kik koronájáért és országáért áldozták életüket és vérüket. Azt megtette, hogy nagy szárazföldi sereget gyüjtött Tilburyba, London közelébe, de vezérül Leicestert rendelte, az ellátásról meg épen senki sem gondoskodott. Hanem az angol nép egy értelemmel fogott fegyvert, mihelyt a haza védelméről volt szó, még a katholikusok is eljöttek és megosztották a többivel a nélkülözést és a viszontagságot. De ha szárazföldi csatára kerül a dolog, vagyis ha Farnesenek sikerül kikötni, ez a nagyrészt tapasztalatlan, rosszul vezetett had alig állhat meg a belga háborúk bajnokaival szemben. Azért Anglia legfőbb reményét hajóhadába vetette és nem csalódott benne.
Maga a királyi hajóhad aránylag csekély volt, csak 34 hajóból állott és ezek közül is csak az utolsó években épült öt nagy hajó volt olyan, hogy nagyságra, legénységének és ágyúinak számára nézve a spanyol gályákkal vetekedhetett. Összes tonnatartalmuk körülbelől felért egy mostani elsőrangú pánczélhajóéval (12,000 tonna). De erősítéseül szolgált egy nagy hajósnemzetnek összes, viharedzett legénysége, kereskedő és kalóz vitorlása. Ezekkel együtt a hajóhad úgy a hajók, mint a matrózok számára nézve felülmúlta a spanyolt. Az angol akkor kezdte érezni, mi a tenger fölötti uralom. Oly nagy volt a tengerész nép elbizakodott, kegyetlen önzése, hogy néhány évvel az armada előtt azt a tervet nyújtották be a királynénak, engedje, hogy a kalózhajók elmenjenek New-Foundland vizeire, hová az összes tengerjáró népek, francziák, spanyolok, hollandusok nagy számmal küldtek hajókat halászatra, ott nemcsak nagy zsákmányra tesznek szert, hanem a hajósok elfogása vagy leölése által mindenkorra bénítják a vetélytársakat és biztosítják Anglia tengeri felsőségét. E felsőséget most nyilt harczban kellett kivívni, még mindig nagyon túlnyomó erejű ellenséggel szemben. A harcz kimenetelétől nem féltek, hisz évek óta néhány kalózzal sem birt a spanyol hatalom. Most Howard lord admiralis vezetése alatt együtt voltak a rettegett kapitányok: Drake, Hawkins, Frobisher és mások, oly hajókkal, melyeknek minden vitorlája, kötele s ágyúja ki volt próbálva, oly legényekkel, kik alattuk és velök tanultak meg uralkodni a vizen, kik a legnagyobb viharban, vészben is bizton, nyugton igazgatták a vitorlát és az ágyút. Most nem zsákmányért, hanem honukért harczolnak, azokon a vizeken, melyeknek minden szirtjét, zátonyát ismerik. Hajóik is e vizekhez mérvék, kicsinyek, fürgék. Inkább használják a vitorlát, jobban is tudnak bánni vele, mint a spanyolok, kiknek flottáját még jobbára az evező hajtja.
Az armadának a Földközi-tenger aránylagos nyugalmához mért hajószerkezete nem igen birkózhatott meg az óczeán viharaival. Különben is ritka szeles és esős volt az a tavasz és nyár. Alig hogy Lissabonból kiindult, szétszórta a vihar és két hónapjába került, míg valahogy összeverődve, eljutott az angol partokig. Drake és társai már várták. Nyilt csatába nem bocsátkoztak a colossussal, mely lassan, méltóságosan, kedvező széllel fordult be a csatornába, hanem folyton üldözték, nyugtalanították, sok kárt tettek benne ágyúikkal és mindig ügyesen kisiklottak a döntő harcz elől. Medina Sidonia még mozdulni sem igen mert, nem voltak ügyes hajóskalauzai, hisz már évek óta nem járt arra spanyol hadihajó. A tüzelést sem igen viszonozhatta, mert az ágyútöltés igen szűken volt kimérve. Úgy látszik, hogy Fülöp azt hitte, itt is egy nagy ütközetben jut dülőre a dolog, mint Lepantónál. A spanyolok minden alkalommal a legnagyobb halálmegvetéssel harczoltak, de hiába, az ellenségben kárt nem igen tehettek, elmaradó, vagy megsérült hajóikat pedig nem menthették meg. Az angolok «egyenként akarták kitépni tollaikat,» és éjjel-nappal, étlen-szomjan nem engedtek nekik nyugalmat. Lőporuk elfogyott, de az elfoglalt spanyol hajókon eleget találtak. Így több mint egy héten át, julius 29-től augusztus 6-ikáig követték az armadát a csatornán végig. Medina Sidonia azt remélte, hogy egy franczia kikötőben, Boulogneban vagy Calaisban horgonyt vethet, kipihenhet és bevárhatja, míg Farnese a szomszéd Dunquerqueből kalauzokat küld neki. Alig pár órányi út választotta őt el a flandriai seregtől. Bármennyi baj, veszteség érte, az armada nagyjában még együtt volt és a nagy vállalkozás első feladata: a sereg felvétele a hajóhadra, már igen közel járt megvalósulásához.
Ezt kellett az angoloknak minden áron megakadályozniok. Szerencséjökre a franczia kikötőkben nem a II. Fülöphöz hajló liga volt az úr, hanem III. Henrik király, akkor Erzsébet szövetségese. A spanyolokat nem bocsátották be, künn a nyilt tengeren kellett horgonyt vetniök. Az augusztus 7-ike és 8-ika közti éjjelen az angolok tűzhajókat bocsátottak az armada felé. A vezér tehetetlen és hogy hajóit megmentse, a legvégsőre szánja magát. Felszedeti a horgonyokat, lemond a hadsereggel való egyesülésről, újra kiteszi magát a tenger és az angolok támadásának. Másnap reggel Drake hajóival támad, borzasztó tüzelést folytat a magokat már alig védelmező, egy halomra gyülekező és biztos czéltáblául szolgáló nagy, emeletes gályák ellen. A spanyol vitézek legjobbjai elhullottak az egész napon át tartó kétségbeesett, reménytelen harczban. Négyezeren vesztek oda, a megmaradt gályák nagy része is merő roncscsá volt lőve. Kikötni nem lehetett, menekülni kellett, menekülni a szabad Északi-tengerbe. Farnese még mindig azt remélte, hogy az armada egy német kikötőbe mehet, ott áttelel és tavaszszal befejezi feladatát. De a tengernagy elvesztette minden bátorságát. Az egyetlen szabad úton, Nagy-Britannia megkerülésével, haza akarta vezetni a még mindig nagyon tekintélyes hajóhadat. Drake nyomában van, hogy ki ne köthessen sehol. Csak midőn elfogyott az elesége, fordul vissza, a viharra bízva a rombolás művének befejezését (aug. 12).
Ott, az Orkád-szigeteknek, a skót és ir partoknak szirtjein szenvedett hajótörést II. Fülöpnek és a katholikus világnak reménye. Néhány ezer embert, kik a fáradságtól és éhségtől egészen erőtlenül Irországban partra szállottak, az irek ütöttek agyon, hogy zsákmányolhassanak. Oly gyöngék és kimerültek voltak, hogy egy ember botjával nyolczvanat ütött agyon azok közül, kik a világ meghódítására ragadtak fegyvert és kiknél vitézebb férfiakat nem táplált akkor a föld. Mindössze 50 hajó jött haza 10,000 emberrel a győzhetetlen armadából.
Csakugyan az elemeknek volt ez diadala, mint II. Fülöp mondá. Nem is bünteté szerencsétlen vezérét, csak udvarától tiltá el. Különben a győztes angol admirálisok sem jártak sokkal jobban. Minthogy Howard több tisztet fogadott, mint a mennyi ki volt kötve, a költséget neki kellett megtéritenie. Hawkins, kinek legnagyobb volt az érdeme a felszerelésben és abban, hogy egyetlenegy angol hajó sem pusztult el, nem birta gyorsan rendbe hozni számadását, mert egész vagyonát ráköltötte a hajóhadra. Nem kapott semmi kárpótlást, szegénységre jutott.
Anglia szabad volt, fellélekezhetett. Farnese feloszlatta táborát. Nemcsak Anglia meghódításától esett el II. Fülöp, hanem azzal együtt az egyetlen eszköztől is, melylyel azt valaha végrehajthatta volna.
Szépen fejezte ki a győztesek háláját egy akkori érem felirata:
Afflavit Deus et dissipati sunt.182
Spanyolországban általános volt a gyász és levertség, annyira, hogy el kellett tiltani a gyász viselését. A financziák sohasem heverték ki a nagy veszteséget: körülbelől 500 millió koronát nyelt el a vállalat. De még nagyobb volt az a veszteség, melyet e kudarcz által Spanyolországnak s királyának tekintélye szenvedett. Annál nagyobb, mert hisz vallásos hadjárat volt ez és bukásában nem az emberek művét, hanem az Isten újját látták. Feljegyezték, hogy az a nagy vihar, mely az armadát szétszórta, épen Sz. Lőrincz napján (aug. 10.) kezdődött, azon szentnek ünnepén, kit II. Fülöp különösen tisztelt és kinek emlékezetére építtette az Escurialt.
Anglia ellenben azóta, most már több mint 300 éve, feltartóztathatlanul haladt előre azon a pályán, mely a tengerek uralmához vezette. Megnyilt előtte a gyarmatosítás útja és csakhamar megkezdődött az észak-amerikai gyarmatok alapítása. Még fontosabb tán, hogy a külső veszély teljes megszűnése képessé tette az angol nemzetet szelleme teljes, önálló kifejtésére és azon alkotmányos fejlődésre, mely csakhamar mintájává tette a többi államnak.
A döntés Francziaországban. IV. Henrik trónralépése s diadala.
Midőn II. Fülöp egész birodalmát mozgásba hozta, hogy a protestantizmust megdöntse és magát tegye Anglia urává, Francziaországban is megfeszítette diplomatiájának minden eszközét, hogy azon országot, mely annyi időn át volt ellenlábasa Spanyolországnak és megakadályozója a világbirodalomnak, minden külső beavatkozásra képtelenné tegye. A franczia hazafiak már a Sz. Bertalan-éj előtt is gyanusították, hogy azért szitja a katholikus párt gyűlöletét a hugenották ellen, hogy az ország önmagát semmisítse meg. Most, midőn a hugenották feje volt a trón örököse, a liga egészen a spanyol pártnak vált eszközévé, csak külföldi segélylyel hitte megakadályozhatni a franczia koronának eretnek kézre jutását. Minthogy pedig III. Henrik nem foglalt oly erélyesen állást a hugenották ellen, mint azt a liga követelte, az egészen Guise herczegnek befolyása alá jutott.
Párisban az 1587. év végén, miután a német invasiótól megszabadult az ország, a liga felhasználva a nép hangulatát, teljesen uralomra jutott. A királyt a hugenották kegyelésével vádolták, még a nagy drágaságot is neki rótták fel bűnül. Minden templomban szónokoltak ellene, halomszámra jelentek meg az őt gyalázó röpiratok és torzképek. A mozgalom Guise öcscsének, az előrelátó és óvatos Mayenne herczegnek állott vezetése alatt. Páris 16 városrészre volt osztva, mindegyikben a liga embere lett a tanácsos, ki a polgári őrséggel rendelkezett. A tizenhatos tanács valódi kényuralmat gyakorolt a fővárosban. Nemcsak a protestánsokat érte az üldözés, még jobban a politikusokat, azokat, kik a királynak maradtak hivei. A parlament maga is rettegett és mindjobban a csőcselék befolyása alá jutott. III. Henrik visszament ugyan Párisba, de ingadozó és kétértelmű politikájával nem ért el semmi eredményt. Egyrészt jóváhagyott mindent, a mit a liga követelt: az inquisitió behozását, a váraknak ligista kézre bizását, de nem hajtott végre semmit, mert Epernon herczegnek hallgatott tanácsára, ki jó katholikus volt ugyan, de a liga ellenese. Másrészt, látva, mennyire alá van ásva a talaj, megtiltá Guisenek a Párisba jövést. De távollétében is folyt az izgatás, a liga már húszezer fegyveresre számíthatott, az izgatás és összeesküvés nagy mestere: Mendoza tartotta pénzzel. Végre 1588 május 9-én Guise eljött Párisba. Maga jött, de a nép csakhamar megismerte nagy sebhelyéről, mely után nevezni szokták (le balafré) és ujjongva vette körül. Úgy látszik, hogy a herczeg nem a maga szándékát követte ebben, hanem a spanyoloknak engedett, kiknek akkor, az armada elindulása idejében, nagyon érdekében állott a franczia polgárháború kitörése.183
A liga már előbb (ápr. 24-ére) tervezett felkelést a király ellen. Akkor kémjei értesítették a királyt és ő gyorsan katonaságot hozott a városba: 4000 svájczit. Guise mindazonáltal teljes bizalommal lépett fel, ismerve a királynak és tanácsosainak gyávaságát. A mint a városba ért, előbb Medici Katalinhoz ment, majd a királyhoz, kimentve magát, hogy parancsa ellen cselekedett. III. Henrik a fellázadt néptömeggel szemben nem merte meggyilkoltatni félelmes alattvalóját. Elbocsátotta a herczeget, ki nagyon ijedten lépett be hozzá, látva, hogy a királyi őrség nem viszonozza üdvözletét. Szerencsés kimenekülése még buzgóbbá tette a fegyverkezésben. A király is erősítette hadát: 6000 megbizható katonája volt a városban. Ezek ellenében a tizenhatos tanács eltorlaszoltatta Páris utczáit és a vészharang kongása által szólítá fegyverre a népet. Május 12-ike volt a barrikádok napja. Az egymástól elszigetelt katonák, kiknek a király nem engedte meg, hogy lőjjenek, a csőcselék kényére voltak hagyva. Guise győzve nagylelkűnek mutatta magát, a katonák életének kiméletére birta a népet. Maga a király ellen nem tett semmit, bár akkor az is hatalmában állott volna, még a katonáknak is visszaadatta elvett fegyvereiket. Megelégedett azzal, hogy e nap őt Páris urává tette, azt hitte, hogy a megrémült király ezentúl kész eszköze lesz nagyravágyásának. A spanyol követ nem is tartotta elegendőnek a sikert, míg III. Henrik szabad. Másnap a király titokban elhagyta a várost.
Még távozása után sem birta levetni a liga nyügét.
III. Henrik franczia király.
Clouet (Janet, †1570 körül) képe után.
Páris királya, így nevezték Guiset, a barrikádok napja által túlnyomó hatalomra jutott Francziaországban. A király minden követelését teljesíté, megigérte, hogy őt teszi főhelytartóvá, Bourbon bibornokot ismeri el örököséül, kiirtja az eretnekeket és eltávolítja magától a politikusokat. Ezek a roueni szerződés főpontjai (1588. julius 15-én), melyet III. Henrik könnyező szemmel írt alá.
Nem annyira a Guisek és a ligától való félelem hatottak a királyra, mint a spanyol hatalomnak az armadában nyilatkozó impozáns kifejlése. A mint az armada hajótörést szenvedett, a király ismét a politikusok befolyása alá jutott. Annyira megvetette a spanyol hatalmat, hogy visszabocsátá hazájukba egy franczia parton hajótörést szenvedett spanyol hajónak török gályarabjait, kiknek átadását követelte a spanyol követ.
A ligának egyik főjellemvonása politikai tekintetben az, hogy az egyes tartományok önállóságát akarta emelni, az állami központosítás rovására. Ebből is kitünik reactionárius volta: a tartományok úgynevezett függetlensége nem volt más, mint főrangú kormányzóik önkénye. Csakugyan meg is szünt akkor Francziaországban minden központi kormány. A köznép között mind jobban gyökeret vertek a királyság-ellenes tanok. Midőn a király 1588. október 16-án Bloisban megnyitotta a rendi gyűlést, kitünt, hogy a követek nagy része, a liga izgatásának és Guise tekintélyének befolyása alatt állva, nemcsak a protestantizmus kiirtását kivánták, hanem a királyi hatalomnak teljes megszorítását. A rendek szava törvény legyen a király hozzájárulása nélkül is, az adót csökkentsék. A királynak nem engedtek más tevékenységet, mint azt, hogy a liga eszközévé aljasulva, végrehajtsa a roueni uniót.184
IV. Henrik franczia király.
Ifj. Porbus Ferencz (1570–1622) festménye a Louvreban.
Ezalatt a protestáns rendek is tartottak gyűlést La Rochelleben. Ott a királyt Guise foglyának mondták és kiszabadulása idejéig navarrai Henriket jelölték ki helyetteséül. A politikus pártot rendkívül erősíté a ligának egy olyan ténye, mely világosan kitünteté, hogy vezérei pártjuk érdekét elébe teszik Francziaország érdekének, s még hazájuk területi épségét is feláldozzák. A savoyai herczeg, a Guisek szövetségese, épen a bloisi gyűlés idejét használta fel arra, hogy elfoglalja Saluzzo őrgrófságát, az egyedüli franczia birtokot az Alpokon túl. Olaszország, mely akkor egészen spanyol befolyás alatt állott, ez által még reményét is elveszté, hogy Francziaország által felszabaduljon. Ezen közhangulatot alkalmasnak tartá III. Henrik arra, hogy régi boszuló tervét végrehajthassa. Teljes titokban felszólítá testőreit, öljék meg Guise herczeget, ha hozzá jő. Még anyja sem tudott a terv felől. Guiset intették, de azt hitte, hogy a királyban nincs annyi bátorság. Midőn a királyhoz indult, annak előszobájában ölték meg. (1588. decz. 23.) A király az egész Guise család megsemmisítésére tört, némi habozás után kivégeztette Guise bibornokot is és elfogatta Bourbon bibornokot s a rendi ellenzék több fejét. Ez erélyes cselekedet ismét urrá tette a rendek fölött, annál is inkább, mert a pápai legatus azt nem rosszalta. Anyja beteg volt és midőn fia, a király, elbeszélte neki tettét, nagyon elkeseredett. Nemsokára meghalt, mint hive Brantôme írja, mérgében pukkadt meg. (1589. jan. 5.) Minden cselszövénye és gonoszsága ellenére is, halálakor nem volt semmi tekintélye, sem hatalma. Nagy szegénységben élt, adósságait sem fizethették ki. Halála után annyit sem törődtek vele, mint egy «kecskével».185
A mint a város bálványa meggyilkoltatásának hire Párisba ért, egy időre elrémült minden. De Guise erélyes és vadindulatú nővére, Montpensier herczegné, összetartá a pártot. A meggyilkoltnak neje, ki várandós volt, karácsony napján mutatta magát a népnek, maga a város akart lenni gyermekének keresztatyja 186 A szánalom egész királygyülölővé tette az izgatott népet. Minden szószéken gyilkosnak és eretneknek mondták a királyt.187 A herczegnek megsebesített ábrázolását hurczolták körül az utczákon a közrészvét emelésére. Midőn a bibornok megöléséről értesültek, a tizenhatos tanács megkérdezte a Sorbonnetól, az egyetem világhirű theologiai karától, hűségre vannak-e még kötelezve a király iránt. A Sorbonne azt felelte, hogy a franczia nép fel van oldva minden kötelezettsége alól (1589. jan. 7.). Nemcsak Párisra volt nagy hatása ezen nyilatkozatnak, hanem Francziaországnak majd minden városára. Az izgató iratok és képek mind több kitörésre ragadták a köznépet. Még csak a parlament képviselte Párisban a királyt, január 16-án azt is megtisztították, elfogva a királyhoz hű parlamenti tagokat. Az elnök, a tudós, de gyönge jellemű Brisson, eszközévé vált a csőcseléknek.
III. Henrik megrémült s alkudozni kezdett Mayenne herczeggel. Ez azonban Párisba ment és mintegy bátyja örökébe lépve, élére állott a liga negyven tagú tanácsának, mely nagyobbára a polgárságból került ki. A fővárosban leginkább a szegény néposztály lelkesedett a ligáért. A spanyol követ tartá a csőcseléket élelemmel, a városi tanács pedig kimondá, hogy nem kell lakbért fizetni. Az is nagyon erősítette a ligát, hogy Sixtus pápa teljes elégtételt követelt Guise bibornok meggyilkolásáért. Így valódi katholikus commune jött létre Párisban, sok tekintetben előzője az 1793-iki és 1871-iki communeknak. Csak egy nagy különbség volt köztük: nem a haza függetlenségeért fegyverkezett, hanem a spanyol hódítás érdekét szolgálta.
Mint az angol katholikus mozgalmaknak, úgy a ligának is a jezsuita rend volt lelke, éltetője. Csakhogy itt támogatta őket a nemzet nagy részének hagyománya és érzése s a közállapotok zavara is tért nyitott izgató és szervező tevékenységöknek.
Minő forradalmi szervezet az, mely az ifjú emberekre bizza a legfontosabb küldetéseket, a professus házak rectorságát, mely nem vár, míg hosszú, aprólékos munka kimerítette erejöket és csökkentette belátásukat! Más, mint a legconservativabb hatalom nagy veszély nélkül nem alkalmazhatta volna ezt az egészen buzgóságon és önfeláldozáson alapuló gépezetet.
A veszély így is megvolt: az, hogy a rend magával azonosítja a vallást és kizárja abból mindazokat, kiket bizonyos politikai vagy fegyelmi kérdések elválasztanak a rend felfogásától. Megtámadta a gall egyház szabadságait és ez által sokakat eltávolított magától, kik csak azt értették a vitából, hogy itt nemzeti ügyről van szó. A hugenották felé szorították mindazon békés katholikusokat, kik elméleteiket el nem fogadták. Kiátkozták őket, mert mindig kevésbbé gyűlölték a törököt, mint a schismatikust, az eretnekeket, mint azt, ki nem fogadja el tanításukat. Nagy művészetet fejtettek ki a hivek számának csökkentésében s mindenképen a leggonoszabb eretnekek gyanánt üldözték azokat, kik nem ismerték el uralmukat.188
Csakis a jezsuiták türelmetlenségének lehet tulajdonítani, hogy a politikusok a hugenottákhoz csatlakoztak és képessé tették őket az ellenállásra akkor, midőn a Sz. Bertalan-éj annyira megritkította soraikat. Másrészt, a ki hivök maradt, azzal korlátlanul rendelkeztek és így a liga tagjai buzgósággal pótolták a szám hiányát. Kétségtelen érdemök van abban, hogy az udvari és főpapi példa által nagyon elvilágiasodott papság nagy részét ismét fegyelmezték, hivatásához, a lelkiekkel való törődéshez visszavezették. De most ez mind csak mint a harcz eszköze érvényesült, különösen Párisban, hol az ő befolyásuk a legelszántabb és legszájasabb papokat helyezte a szószékekbe.
Csakis a jezsuita elme következetessége ragadhatta a franczia nemzet egy részét oda, hogy ne nemzeti királyt akarjon, hanem idegent, csak azért, mert katholikus. Csakis a jezsuita befolyástól és a spanyol uralomtól való idegenkedés hozhatta III. Henriket, a Bertalan-éj egyik főhősét, egy táborba navarrai Henrikkel és a hugenottákkal. Navarrai Henrik, nagy politikai belátással, maga ajánlotta fel segítségét a törvényes királynak (1589). A kölcsönös gyanú csakhamar eloszlott a közös veszély nyomása alatt.
Különös jelenség az, hogy egyazon időben Spanyolország királya elfogatta fiát, mert féltette tőle uralmát és éltének biztosságát; Anglia királynője ugyanazon okokból kivégeztette vetélytársát, trónja örökösét; a franczia király ellenben, köztük a leghitványabb, bár őt legalább is oly nagy ellentétek választják el jogos örökösétől, mégis egyengeti annak útját a trón felé. A látszólagos ellentét az államok külön jelleméből magyarázható. Spanyolországban a király személye és az egyház a hatalmas; Angliában a protestáns állam fennmaradása a legfőbb érdek, Francziaországban ellenben az uralkodó eszme, melynek minden mást alárendelnek: a királyság, a dynastia.
A hugenották csatakész hada azonnal III. Henrik részére biztosítá a túlsúlyt. Svájczból, Németországból is jöttek protestánsok. A franczia király most valóban országa érdekében küzdött, külső cselszövés és belső pártoskodás ellen, zászlója alá egyesítvén mindkét vallásos párt türelmesebb elemeit. A máskor annyira gyönge III. Henrik szinte nő e nagy küzdelemben. Most nincs más vágya, mint egyenesen Páris városa ellen indulni s ott tenni tönkre a ligát. Túlnyomó seregével csakhamar a falak közé szorítja a liga seregét, a városban éhség uralkodik, a Farnesetől várt segély késik, Mayenne már elveszté a reményt és csak arra gondolt, hogy az ostromlók. sánczain kitörjön. Maga a spanyol követ is azt irá, hogy a város nem tarthatja már magát két hétig sem. Ekkor az annyi időn át hirdetett vallásos és politikai fanatismusnak egy véres tette új fordulatot hozott létre.
A jezsuita iskolákban és beszédekben gyakran vitatták meg azon kérdést: kimélni kell-e a zsarnoknak életét? Páris legnépszerűbb papjai nyiltan tanították a zsarnokok megölését. A classikus ókor republicanus eszméi Brutusról vagy Timoleonról összefolytak a középkori eszmékkel, melyek szerint a pápa felmenthet minden engedelmesség és kötelék alól. Ezen tanok általánosan el valának terjedve és csakhamar akadt egy kar, mely azok értelmében járt el. Clément Jakab volt ez eszköz; egy burgundi születésű fiatal domokosrendi szerzetes. Azt hitte, hogy nagy érdemet szerez hazája és az egyház körül, ha megöli a királyt, kit a pápa már úgyis kiátkozással fenyegetett. Előljáróitól megkérdezé: halálos bűn-e, ha egy pap meggyilkol egy zsarnokot? A válasz az volt, hogy csak szabálytalanság, nem halálos bűn.189 Valószinű, hogy Montpensier herczegné is izgatta. Így elment a királyhoz, ki őt maga elé bocsátá. Egy nagy késsel halálosan megsebesíté a fejedelmet. (1589. augusztus 1.) A legkeresztyénebb király egy szerzetes által öletett meg. Vele kihalt a Valois-család. III. Henriknek még volt annyi ideje, hogy a navarrai királyt jelölje ki utódjául.
A trón jogos örökösének fegyverrel kellett meghódítania királyságát. Nem volt semmi biztos támasza a hugenottákon kívül. A liga hallatlannak tartá, hogy eretnek király uralkodjék Francziaország fölött s még a politikusok nagy része is teljes lehetetlennek tartotta. III. Henrik katholikus hivei, élükön Epernon herczeggel, azonnal elhagyták a «béarni»-nak táborát, bár ez kijelenté, hogy kész magát a katholikus hitben oktattatni. Minthogy most egyenesen a protestantizmus állott szemben vele, II. Fülöp is nyiltabban segélyezhette a ligát, mint addig s e vállalatában jobban számíthatott a pápa segítségére, mint addig. A liga egészen az ő kezébe adta magát, királyul nem az erélyes Mayennet, hanem a vén és gyenge Bourbon bibornokot, ki foglya volt IV. Henriknek, kiáltá ki, X. Károly név alatt. Mayenne volt a helytartója. Nem is volt már titok, hogy II. Fülöp az ország felbomlását arra akarja felhasználni, hogy magát tegye ott uralkodónak, legfölebb annyit engedve a franczia nemzeti érzületnek, hogy leányát megkoronáztatja franczia királynőnek. Valóban nem is annyira politikának, mint regénynek látszik a spanyol király gondolata. Egy évvel aztán, hogy Anglia ellen intézett vállalatában oly borzasztó veszteséget szenvedett, midőn országa már gyászolni sem bir, új világrázó csapásra emeli karjait. V. Károly hatalma tetőpontján is csak lealázására vagy kisebbítésére gondolt Francziaországnak, meghódítására soha. II. Fülöp egy évvel a győzhetlen armada hajótörése után, mondhatni, hogy alapos reményt táplálhatott ez iránt. Mi sem bizonyítja annyira, mily óriási pusztítást vitt végbe a harminczéves polgárháború Francziaország anyagi és erkölcsi erejében.
A liga és a spanyolok közös hatalma ellen IV. Henrik megcsökkent seregével nem folytathatá Páris ostromát. Észak felé vonult Normandiába, bevárva az Erzsébet által neki igért segélyt. Az egész protestáns párt érzé, hogy sorsa a béarnihoz van kötve. Angol katonaság és hollandus pénz tevé Henriket képessé, hogy Mayenne túlnyomó seregével szemben megállja a sarat. Arquesnél Dieppe közelében, elsánczolt táborában visszaveré Mayenne támadását. Ismét Párishoz közeledett, de inkább az ország elfoglalására volt gondja, mint az óriási fővároséra, melyben elveszett volna kis serege. Minden alkalommal kitünő vezérnek és bátor kapitánynak mutatá magát, a ki nemcsak bajtársait birja megnyerni, hanem az ellenséget is. A pápai követ egész erélylyel lépett föl ellene, még azt sem engedte a franczia főpapoknak, hogy megtérítésén fáradozzanak,190 a Sorbonne újra dühöngött ellene. De a toursi parlament őt ismeré el, s már külföldi katholikus hatalom is külde hozzá követet: az annyira óvatos Velencze, mely ezáltal tüntetett a spanyol ellen.
IV. Henrik a Páris és a Loire közti vidéket akarván a ligától elhódítani, Dreuxt ostromolta. Ennek felmentésére megindult Mayenne túlnyomó számú, de nagyon vegyes sereggel. A király seregében a franczia lovasság volt túlnyomó, csak kevés német zsoldos szolgált benne. Ezek, mint rendesen, a zsoldot követelték. A király ingerülten mondá vezérüknek, Schombergnek: Soha sem kért vitéz ember pénzt egy nappal a csata előtt. Az Eure folyó melletti Ivry-nél került csatára a dolog. A király megállott a sorok előtt, csillogó sisakján és lova fején nagy kócsag tündökölt. Ily szavakkal vezette őket támadásra: «Barátaim, ti francziák vagytok, én királytok, ott áll az ellenség, minél számosabb az ellenség, annál nagyobb dicsőségünk». A csata folyamában a túlnyomó ellenség körülvette a királyt. Attól kellett tartani, hogy a csata elvész. Ekkor IV. Henrik oda veté magát, a hol legjobban dühöngött a csata, e szavakkal: a ki nem akar többé mellette harczolni, forduljon meg csak egyszer, hadd lássa elesni királyát.191 A franczia nemességet régi harczi tüze szállotta meg, azonnal királya körül sorakozva, megrohanta a ligista lovasságot. Ennek felbomlása zavart okozott a gyalogság sorai közt, a liga teljes vereséget szenvedett. (1590. márcz. 14.)
Ezen győzelem ujra megnyitotta az utat Páris ostromához. Borzasztó kénytelenség az emberszerető királyra nézve, hogy fegyverrel és ellenség gyanánt foglalja el fővárosát. A háborút folytatni kellett, midőn az egész ország áhitozott a béke után. Párisban sokan kivánták ugyan a békét, de a csőcselék és a spanyolok rémuralmat gyakoroltak és kegyetlenül üldözték a béke barátait. Hasonló volt az állapot a többi nagy városban is, így p. o. Toulouseban a felbőszült tömeg megölte a parlament elnökét, Durantit, mert nem akart hozzájárulni a király letételéhez, bár az nagyon buzgó katholikus volt.192 Valóban bámulatra méltó, hogy a szenvedélyek ezen vad áramlásában IV. Henrik meg birta tartani hidegvérét. Páris az ostrom által véginségbe jutott, három hónap alatt 12,000-re tették az éhen haltak számát. Fakéregből sütöttek kenyeret, anyák megölték gyermekeiket. A kimerült lakosság nem állhatott volna ellen, de ő nem parancsolt rohamot. Végre a nyilt spanyol beavatkozás kora következett be: Farnese Sándor maga indult meg Páris felmentésére. Ez sikerült neki, de győzelmet nyerni a béarni fölött a nagy spanyol vezér sem bírt. Visszatérése után nem sokára meghalt a spanyol világbirodalmi eszméknek ezen leghatalmasabb képviselője. (1592. decz. 3.)
Már előbb meghalt az öreg Bourbon bibornok, s Fülöp most nyiltan követelé, hogy a franczia parlament ismerje el leányának, Isabellának, örökösödési jogát. Ez Mayenne részéről talált ellenállásra és a ligának buzgó katholikus, de franczia érzelmű tanácsosai, különösen Jeannin, azóta mindjobban közeledtek a politikusokhoz. Páris felmentése után a tizenhatos tanács folytatta rémuralmát, Brissont is megölték, de Mayenne maga szorítá határ közé e túlzókat és négyet közülök felakasztatott. (1591. decz. 4.)193 A ligában sem volt egyetértés. A helyzet nehézsége abban állott, hogy IV. Henrik főseregét hugenották tették, kik ellene ingerelték az ország többségét. Ez magában véve gyenge lett volna ellenállani és spanyol segítségre szorult, mi ismét a hazafiakat rémíté el tőle. Természetes, hogy ily viszonyok közt nagyon terjedt a politikus párt, a béke pártja. Villeroy, Mayenne egyik főtanácsosa, kifejtette ura előtt, mennyire lehetetlen Francziaországnak spanyolt fogadni el királyáúl.194 De a nemzet legnagyobb részével és egész Francziaország történeti hagyományával szemben ezek sem ismerhettek el hugenotta királyt. A nagy urak, kormányzók és várparancsnokok pedig örömmel látták a harcz határozatlan folyamát, mely arra kényszerítette a hadviselő feleket, hogy igen drágán vásárolják meg őket. Egész nagy provinciák szinte független politikát vittek kormányzóik alatt. Az ország pedig végkép elpusztult, már nemzeti egységében is meg volt támadva.
Az értelmesek már régóta kivánták a legtermészetesebb megoldást, azt, hogy IV. Henrik legyen általánosan elismert király, de térjen át a katholikus hitre. Rendkívül fontos világtörténeti mozzanat az, hogy maga a pápaság is ezen megoldást segítette elő.
V. Sixtus mint politikus határozottan ellenséges állást foglalt el II. Fülöppel szemben, csak mint a katholikus párt fejét segélyezé. A ligát előmozdítá, mert Francziaország katholikus voltát őrizte meg. De midőn III. Henrik halála után mind nyiltabban nyilvánult a törekvés Francziaországot spanyol hatalom alá hajtani, az erélyes és pénze által nagy hatalmú pápa megvonta közreműködését Fülöptől. Nem engedheté a keresztyénség legfényesebb királyságának megsemmisítését, mely még elviselhetetlenebbé fogja tenni a spanyol gőgöt. A pápa kiválóan kedvelte Velenczét, azt pedig láttuk, hogy ez az állam ismeré el először IV. Henriket. A navarrai király viszont már 1590. új év napján kijelenteté követe által a pápának, hogy kész áttérni, ha tévedéséről meggyőzik. A velenczei követ azt mondá a pápának, hogy nincs más mód helyreállítani a békét. Így Sixtus szilárd maradt a spanyol követ és a bibornoki testület többsége ellenében.
A politikai helyzet Sixtus pápára nézve a következő volt: A míg IV. Henrik a hugenották élén küzd a katholikusok ellen, a pápa kész volt előmozdítani a spanyoloknak és a ligának minden tervét, mert egy hugenotta király trónralépése Francziaországban maga után vonta volna nemcsak ezen országnak elvesztését az egyházra nézve, hanem azt mindenütt végveszélylyel fenyegette. Annak kikerülése végett V. Sixtus pénzzel segítette a Guiseket, féltetten őrzött kincseitől is kész volt megválni, csakhogy katonái által semmivé tehesse az eretnek trónkövetelőt. Francziaország ez esetben megszünik hatalmas európai állam lenni, vagy spanyol hűbérré válik, vagy elveszti keleti főtartományait. De ez a kilátás, melylyel együtt járt az, hogy II. Fülöp Francziaország legyőzése után ura lesz egész Európának és megvalósítja az universalis monarchiát, nem volt oly rémes V. Sixtusra nézve, mint az, hogy az egyház Francziaországot, «elsőszülött fiát» elveszítse.
Hanem mióta IV. Henrik tettekkel és szavakkal egyaránt mutatá készségét áttérni és még nagy áldozatok árán is kinyerni a pápa pártfogását, a helyzet egészen más alakot öltött. Francziaország katholikus maradhat, a nélkül, hogy spanyol hűbérré válva, II. Fülöpöt a világ urává tegye. Ha II. Fülöpnek terve sikerül, a pápaság nem lesz már egyéb, mint egy világbirodalom első javadalma. Ha ellenben IV. Henriknek sikerül magát fenntartani, a pápaságnak és egész Olaszországnak felszabadulása a spanyol igától csakhamar fogja követni Francziaország felszabadulását.195 Azon kötelességére hivatkozva, hogy az eretnekeket is meg kell hallgatnia, visszavetette a spanyol követek fenyegető követelését, hogy átkozza ki a IV. Henrikhez csatlakozó katholikusokat. Ezen politikája által kétségtelenül igen nagy érdemeket szerzett Francziaország körül. Igaz, hogy utódja már ismét a spanyol iránynak volt hive. De Sixtusnak mégis maradandó az az érdeme, hogy lehetővé tette Francziaországon egy törvényes, katholikus király uralkodását, ki nem báb II. Fülöp kezében.
Farnese Sándor halála után a liga többé nem remélhette a diadalt. Fejei minél jobb áron adták el a reájuk bizott tartományokat és városokat a királynak. Páris ellenállott, a tizenhatos tanács hallani sem akart alkudozásról, ott a spanyol őrség uralkodott. Mindamellett a parlamentre már oly nagy befolyást gyakorolt a nemzeti eszme, hogy az ünnepélyesen kimondá ragaszkodását a száliai törvényhez, mely megakadályozza, hogy Francziaország idegen fejedelemre szálljon. Ezzel maga a franczia főtörvényszék, melynek nem lehetett szemére vetni, hogy a hugenottákhoz hajlik, nyilatkozott a spanyol igények ellen. Végre IV. Henrik, hogy örvét is elhárítsa az idegen beavatkozásnak, Páris ostroma alkalmával misét hallgatott St. Denis hires egyházában. (1593. jul. 25.) Ismeretes az a könnyelmű mondása: Páris megér egy misét. Áttérésében Du Perron bibornoknak volt legnagyobb része. Különben nem volt titok sem ellenségei, sem barátai előtt, hogy áttérése tisztán politikai tény, minden vallásos meggyőződés távol volt ezen férfiútól. Maga is azt szokta mondani, hogy nem lehet végére járni annak, milyen vallású ő.196 Még midőn a hugenottákat vezette a liga ellen, mondá felőle a bölcs Montaigne, ki Essaijeiben oly kiméletlen képét nyújtja az emberi szenvedélyeknek és érdekeknek: a navarrai király nem protestáns és Guise herczeg nem katholikus. A vallásos ellentét, legalább a főembereknél, megszünt. Egy nagy érdeke volt most Francziaországnak: a béke.
Már a több mint harmincz éven át tartó polgárháború kezdetén irta Castelnau történetiró: a földművelés, mely azelőtt a föld kertjévé tette Francziaországot, teljesen elhanyatlott. A városok és falvak nagy száma ki van fosztva és romokban hever. Lyon városa a korszak elején egyike volt Európa leggazdagabb városainak, most fű nőtt utczáin. Hasonlónak irja le Villeroy 1593-ban a többi város állapotát.197 A szegény, házától és telkétől megfosztott, mindenki által kinzott parasztok, mint a vadállatok futkosnak, hogy ne jussanak azok kezébe, kik nem ismernek kegyelmet.
Hasonló helyzetben vannak a kereskedők és kézmívesek, kénytelenek elhagyni foglalkozásukat és fegyverhez nyúlni. A nemesség megoszlott, a papság el van nyomva, senkinek élete, vagyona nincs biztosságban. Jog, törvény nincs már alkalmazásban és a polgárháború kimeríthetetlen kútfejévé válik minden gonoszságnak, lopásnak, orgyilkosságnak, erőszakoskodásnak, házasságtörésnek és minden elképzelhető bűnnek. Sehol sem fékezik vagy büntetik őket. A fegyverek, melyekhez a vallás nevében nyúltak, tönkre tettek minden vallást és jámborságot s roppant mennyiségét hozták létre az istentagadóknak. A mit századok munkája és rendje felépített, tönkre teszi egy napnak gazsága. L’Hôpital pedig egy beszédében azt mondta, hogy az a franczia, ki egyszer háborúban volt, azontúl nem ismer más foglalkozást. Egész társaságok alakultak lázadókból és gazemberekből, kik mindent a vallás köpenyével takarnak, de sem katholikusok, sem reformátusok, hanem istentagadók, s minden polgári és egyházi törvény megvetésével csak kényüket követik.198 És ha már Coligny korában, midőn a vezér nemeslelküsége hatott még követőire, ilyenek voltak a viszonyok, elképzelhetjük mivé váltak a kegyetlenségben, cselszövésben, szenvedésben és ravaszságban egyaránt kiváló harmincz zavaros év alatt.
De mindezen csapás legjobban a fővárost, Párist érte. Nemcsak I. Ferencz és II. Henrik fényes udvara tevé azelőtt a várost világcsodájává; hirét, nevét mindenek előtt polgárai iparának és munkásságának, főiskolái tudományosságának köszönheté. A Sz. Bertalan-éj idején csak német deák 1500 volt ott.199 Most a józan szorgalmas középosztály el volt nyomva az egyház, a főnemesek és a csőcselék szövetsége által. Békére vágyik mindenki, kinek van mit vesztenie, de az éhes néptömeget a spanyol követ táplálja, míg a polgári osztály magára van hagyatva. Minden polgári munka megszünt, az ostrom és a folytonos háború különben is lehetetlenné tette az ipar termékeinek elszállítását. A parlament a köznép rabjává lett; az egyetem és a Sorbonne ép úgy, mint a szószékek, dühös néplázítóknak váltak tanyáivá. IV. Henrik áttéréseig legalább az az ürügye volt a vallásharczoknak, hogy a katholikus vallás uralma forog kérdésben. De azóta egészen világossá lőn, hogy a ki ellene fog fegyvert, nem a hazát szolgálja, hanem a spanyolokat. Még a Guisek és a spanyolok közötti viszony is nagyon meghidegült. Mayenne herczeg és a párisi spanyol őrség vezére, Feria herczeg, a legnagyobb féltékenységgel viseltettek egymás iránt.
IV. Henrik fel tudta használni a kedvező helyzetét. A hozzáhajló püspökök – a 118 franczia püspök közt 100 állott a pártján – 1594 február 27-én Chartresben megkoronázták, bár a pápa még nem oldotta föl, sőt az január 15-én ünnepélyes consistoriumban megtagadta elismerését.200 Az ország egész középső része meghódolt már, Lyon és Rouen városai is befogadták őrségeit. Párisban is alkudozást követelt a lakosság legnagyobb része. Más módját nem látták véget vetni a nyomornak és éhségnek. A liga szónokai és izgatói, kiket néhány évvel azelőtt bálványozott a nép, elvesztették tekintélyüket. Csak a rémuralom, mely eltiltott minden összebeszélést, tartotta még fenn a spanyol hatalmat. Maga a város parancsnoka: Brissac gróf, egyetértve L’Huilliervel, a polgármesterrel (prévôt), alkudozni kezdett IV. Henrikkel. Brissac 600,000 francnyi ajándékot, 20,000 francnyi évdíjat és két várparancsnokságot követelt.201 Ez fogalmat adhat arról, minő feltételekhez kötötték a vezérek és herczegek törvényes királyuk elismerését. A párisiaknak teljes amnestiát, vagyonuk biztosságát, vallásuk sértetlenségét igérte a király. Brissac ennek folytán 1594. márcz. 21-én este beavatta a hozzá szító tanácsosokat, a király pedig seregének egy részét elküldé a város felé. Feria hirét vevén a dolognak, felszólítá Brissacot, menjen őrszemlére a spanyol kapitányokkal, kiknek megparancsolta, hogy a legkisebb gyanúra vágják le a parancsnokot. Esős és sötét volt az éj, semmit sem láttak és éjfél után kettőre megnyugodva tértek vissza Feriához. Erre Brissac ennek palotáját körülvéteté és megnyittatá a város kapuit.
IV. Henrik bevonulása Párisba.
A kivel a király épen beszél, valószínüleg Brissac. Egykorú rézmetszet hasonmása, melynek czíme: «Reduction miraculeuse de Paris sous l’obéissance du roy très-chrestien Henry IIII. et comme la Majesté y entra par la porte Neuve, la mrs 1594. – N. Bollery pinxit; Jean le Clerc excudit. (Lacroix után).
Nemsokára bejött maga a király is. Brissac átadá a város kulcsait azon szavakkal: adjátok a császárnak, a mi a császáré. A mint a nép közt elterjedt a történtek hire és kiosztották a szerződést, általános lőn az öröm, mindenki egy szebb kor kezdetét látá e napban, mely megszüntet minden bajt és nyomort. Nagy buzgósággal zengték a Notre-Dame templomban a Tedeumot. Végre a pápai legatus és Feria is értesültek. A király tudósítá az utóbbit, hogy kezében van élete, de elbocsátja seregével, ha többé Francziaország ellen nem szolgál. A mint a kivonuló spanyolok St. Denis kapuján kimenve, üdvözölték az ott levő királyt, IV. Henrik utánuk kiáltá: szerencsés utat, üdvözletemet uratoknak, de vissza ne jöjjetek. Még ellenségeit is elragadá nyájassága és emberszeretete. Tassis János szerint, ki pedig, mint a spanyol király főügyvivője, egyike volt legveszedelmesebb elleneinek, Henrik az ellenállók lefegyverezésében a legnagyobb művészettel és okossággal járt el, általános bűnbocsánatot hirdetett, minden kivétel nélkül. Legbámulatosabb pedig az, hogy azokkal, kik csak az imént békültek ki, oly bizalmasan bánt el, mintha semmi sem történt volna. Ezen csudálatos kegyelme által úgy megszerették, hogy a birodalomban nem akadt, ki szivesen ne hódolt volna neki.
A spanyol helyőrség kivonulása Párisból.
Egykorú rézmetszet hasonmása, melynek czíme: «Comme Sa Majesté étant à la porte Saint-Denis, veid sortir de Paris les garnisons étrangères que le roi d’Espagne y entretenoit.» (Lacroix után).
Áttérése után Henrik rendkivüli alázatossággal viselte magát a pápa irányában. Nem érezheté megszilárdúltnak trónját, míg a katholikus egyház feje ünnepélyesen be nem fogadja a hivők sorába. A pápát pedig, VIII. Kelement, visszatartá ettől a spanyol hatalom és a jezsuita befolyás. IV. Henrik nemcsak eretnek, hanem tévedésébe visszaesett eretnek, hisz, a vérnász után, katholikusnak vallotta magát és ismét az eretnekség bűnébe sülyedt, tehát fel sem oldható, – ez volt a liga maradványainak és a spanyoloknak okoskodása. A jezsuitáknak egy növendéke, Chastel Jakab, bűneiért, melyek zsenge fiatalságát megfertőztették, csak az által vél kegyelmet nyerhetni, ha megöli a liga és a katholikus vallás ellenségét. A királyhoz ment egy folyamodással és felé döfött, de csak száját érte. (1594. deczember 27.) Mondták, hogy a jezsuiták tanították. Kellett tehát, hogy a jezsuiták az én szájam által győzessenek meg, mondá a jó kedvű király. Meg akart kegyelmezni Chastelnek, ki vallomásában beismeré, hogy érdemnek tartotta volna meggyilkolni a zsarnokot. A párisi parlament hatósága területéről kiutasítá a jezsuita rendet, a párisi klastrom fejei elfogattak. Mindaddig IV. Henrik alkudozást folytatott II. Fülöppel, még arról is volt szó, hogy nőül vegye Izabella infansnőt, ugyanazt, kit a spanyolok Francziaország királynőjévé akartak tenni. Chastel tette és a spanyol cselszövények, melyek az alkudozások folyama alatt sem szüneteltek, arra birták IV. Henriket, hogy nyiltan hadat izenjen II. Fülöpnek, miután már annyi időn át tartott köztük a háború. Hadizenete a legkeserűbb hangon szól, nem áll távol Orániai Vilmos hires apologiájának stilusától. Szemére veti a spanyol királynak, hogy orgyilkosokat fogadott ellene és hat év óta a liga által fegyverben tartja ellene saját alattvalóit.202 A háború a spanyolok ellen változó szerencsével folyt. De folyamából az a nagy haszna volt IV. Henriknek, hogy a liga végkép elvesztette minden talaját. Egy részt az ébredő nemzeti közérzület vonta azt ki lábai alól, másrészt azon tény, hogy a király mind jobban közeledett a pápához. A király már 1595-ben elfoglalta Burgundiát, Mayenne kormányzóságát és azon év szeptember 17-én VIII. Kelemen őt ünnepélyesen feloldá és az egyház kebelébe visszafogadá. A pápára különösen az a fenyegetés hatott, hogy hosszabb késés esetén a franczia egyház a király rendelkezése alatt álló nemzeti egyházzá alakulhat. Midőn a pápa főtörvényszéke egy ülnökét (auditore di Rota) kérdezé, mit szólnak a franczia zavarokról, ez azt válaszolá, hogy VII. Kelemen elhamarkodása által elveszté Angliát és VIII. Kelemen halogatása által el fogja veszteni Francziaországot.203 A feloldás feltételei a következők: a király elfogadja a trienti zsinat határozatait, kivéve azokat, melyek végrehajtása zavart okozna az országban.204 Visszaadja az egyháztól elvett jószágokat, néhány uj klastromot állít és bűnbánó gyakorlatokat végez. Condé herczeg gyermekeit, a legközelebbi örökösöket, a katholikus hitben nevelteti. Nemsokára maga Mayenne herczeg is meghódolt, a többi Guise herczeggel együtt. Aumale herczeg volt az egyedüli, kinek számüzetésbe kellett mennie. A többi nagy kegydijakat és kormányzóságokat nyert. Guise herczeg, a liga volt fejének fia, megtartá Provence kormányzóságát és épen ő állítá helyre Francziaország területi épségét az által, hogy visszaszerzé a királynak Marseille fontos és gazdag városát. A király az egész ország rendjeit maga köré gyüjté Rouenban s kimondá, hogy javukra és tanácsukat követve fog országolni.
IV. Henrik kezeirása.
Levél Gabriele d’Estréeshez. Eredetije a párisi nemzeti könyvtárban. (Lettres missives de Henri IV. Par Berger de Xivrey).
IV. Henrik drágán vásárolta meg a békét. A legyőzött párt nem szünt meg részt venni a hatalomban, fejei ott ültek a király tanácsában s mióta az áttért, rendesen túlnyomó volt ott a katholikus befolyás a hugenotta fölött. De, a mint IV. Henrik irta Erzsébetnek, semmi ár sem nagy, ha azon a belső békét meg lehet vásárolni. Míg annyi milliót költött a Guiseknek és a többi pártfőnek megnyerésére és kielégítésére, maga úgy szólva nyomorban élt. Pénztárnokának Rosnynak azt irá, hogy táborba szállott, pedig alig van egész vértje vagy jó lova. Minden inge rongyos, minden ruhája kiszakadt, udvarmestere másfél éve hogy nem kapott pénzt a királyi asztal költségeire, úgy hogy a király majd egyik, majd másik hivéhez megy vendégnek. A spanyolokkal való háború különben is kétes eredménynyel folyt. Még a fontos Amiens is spanyol kézre jutott, s csak nagy bajjal volt visszafoglalható. Midőn az angol hajóhad által szorongatott spanyolok minden foglalásuk visszaadását ajánlották, IV. Henrik szövetségeseinek, Erzsébetnek és a hollandusoknak ellenmondása daczára, a pápa közbejárásával, békére lépett a sirjához közeledő II. Fülöppel, Vervinsben (Picardiában), 1598. jun. 12. Ebben mindkét fél lemondott hódításairól és szövetségeseiről, úgy hogy a területi állapot változatlanul az maradt, melyet a cateau cambrésisi, majdnem negyven évvel előbb kötött béke állapított meg. A spanyol universalis monarchia eszméje végkép megbukott.
IV. Henrik büszkén fegyverezhette le fáradt seregét. Csekély hatalommal, leginkább saját erélye és ügyessége által kivivta, hogy az a negyven éves pusztító belháború, mely Francziaországot rommá tette, legalább területi épségét nem szakítá meg. A liga és II. Fülöp tervei meghiusultak. Francziaország az maradt, a mi volt: dynastikus nemzeti állam.
A polgárháború nem volt befejezettnek tekinthető, míg a két nagy vallásos párt, mely annyi ideig küzdött egymás ellen, a nélkül, hogy akármelyik döntő győzelmet vívhatott volna ki, a királyi hatalom biztosítása alatt, békén meg nem állapodik egymás mellett.
Bármit itéljenek a liga politikai és nemzeti jelleméről, bizonyos az, hogy egyházi tekintetben elérte czélját. Kimutatá, hogy a hugenottákkal és a politikusokkal szemben a franczia nemzetnek igen jelentékeny és jól szervezett része szilárdan ragaszkodik a katholikus egyházhoz és a papsághoz. A vezéreknél a pártérdek és az önzés volt a fő, de a tömeg komolyan vette a jelszavakat. A nagy városok népességének ezen állása kényszeríté IV. Henriket arra, hogy áttérjen. Arra, hogy a kis hugenotta párt jusson uralomra, különben is lehetetlen volt gondolni. De a liga szilárd magatartása és azon támogatás, melyben a spanyolok és a pápa részéről részesült, mindenkorra biztosítá a franczia királyi hatalomnak katholikus jellegét. Kitünt, hogy maga a trónörökösödési jog nem elég, hogy a nemzeti egyházhoz tartozás is szükséges kelléke a királyi hatalom elfoglalásának. Ezt némileg még IV. Henrik is elismerte, azáltal, hogy áttért, s annyi fáradságot fordított a pápa feloldásának kieszközlésére. Mondhatni, hogy a liga nagy háborújában a spanyol terv, mely Francziaország politikai megsemmisítésére vezetett, teljesen meghiusult, a pápai politika ellenben, melyet V. Sixtus kezdett meg és mely független, erős, de katholikus Francziaországot akart, diadalt aratott.
Egy tekintetben azonban engedni kellett a pápai hatalomnak is. Láttuk már, hogy a trienti zsinat határozatainak végrehajtása csak annyiban igértetett meg, a mennyiben az a királyság békéjét nem zavarja. Mint a franczia diplomaták, kik Rómában alkudoztak, D’Ossat és Du Perron irják, vért kellett izzadniok, míg a pápa ebbe beleegyezett.205 Fontos engedmény is ez a pápaságra, s a trienti zsinat és a jezsuiták által képviselt kérlelhetlen térítő irányra nézve. II. Fülöp kijelenté, hogy inkább veszszen el minden birtoka, semhogy egy eretneket tűrjön királyságaiban. IV. Henrik ellenben még a pápával folytatott alkudozásában is az állam belső nyugalmát állítá fel legmagasabb szempont gyanánt. Mert ugyan mi zavarta volna jobban Francziaország nyugalmát, mint a hugenották üldözése? Ezen záradék elfogadása által VIII. Kelemen hallgatagon beleegyezett a protestánsoknak adandó tolerantiába.
Semmi sem mutatja jobban IV. Henrik rendkivüli politikai tehetségét, mint a hugenottákkal szemben követett eljárása a liga ellen folytatott háború válságos évei alatt. Eredetileg a hugenotta hadban állott az ereje, a nélkül azonnal megszünt volna jelentősége. A mint III. Henrik meghalt és a katholikus nemesek egy része őt ismerte el királynak, annak tudatában, hogy ő egy kiválóan katholikus ország uralkodója lesz, uj hiveinek, kikben alig bizhatott, adott elsőséget régi próbált hivei fölött. A mint áttért s táborában és tanácsában túlnyomó lőn a katholikus elem, a protestánsok, kiknek előbb bálványa vala, egészen elidegenedtek tőle. Attól tartottak, hogy a pápával való kibékülésnek ők adják meg az árát. Amiens ostrománál segíteni sem akarták. Némely vezérük egészen a régi oppositióba esett vissza, Du Plessis Mornay egész értekezést irt arról, hogy a pápa maga az Antikrisztus. IV. Henrik ez által nem térítteté el magát czéljától. Ő előtte az volt a fő, hogy a protestánsok és katholikusok, mint jó polgárok, vetekedve szolgálhassák a királyt és országot. Egyes előkelő hugenották mindig voltak tanácsában, Rosny marquis mind nagyobb tekintélyre emelkedett, ezek által tudott hatni régi hitfeleire a kibékítés érdekében. Tudta, hogy katholikus részen nagy lesz az ellenmondás és ezért maga buzdította a protestánsokat, hogy tartsanak össze, szervezkedjenek és követeljék erélyesen jogaik helyreállítását. Midőn békét készült kötni a spanyollal és Bretagne elfoglalása által a Guisek felkelésének utolsó nyomát is elfojtotta, lelke teljes energiáját a nagy vallásos ellentét kibékítésére fordította. Nantesben 1598. április és május havában jött létre azon szerződés, mely a protestánsok helyzetét Francziaországban majdnem egy századon át biztosította és szabályozta.206
A hires nantesi edictum nagy részében nem más, mint a bergeraci edictum megujítása, melylyel sokszor szószerint megegyezik. Nem is annyira a benne foglalt határozatok fontosak, hisz L’Hôpital óta soha sem szüntek meg Francziaországban a vallásos türelmet követelők, hanem az, hogy most oly király rendelte el, kinek hatalma és akarata volt végre is hajtani, a mit meghagyott.
Az edictum tartalma röviden a következő: A katholikus vallás mindenütt gyakorolható, – az addig kizárólagosan protestans Béarnban is – a katholikusoktól elvett egyházi javak visszaadatnak. Másrészt az állítólagos református valláshoz tartozóknak megengedtetik, hogy a királyság minden városában bántatlanul éljenek, a nélkül, hogy sértsék őket, vagy bármire kényszerítsék lelkiismeretük ellenére.207 Isteni tiszteletet azonban csak azon városokban tarthatnak, a hol addig szokásban volt és a nemesek házában. Az utóbbiban azonban a családon kívül csak harminczan vehetnek részt.208 Ki van véve az udvar, Páris városa és annak kerülete. A reformatusok tiszteljék a katholikus ünnepeket, tartsák magokat a kánoni házassági törvényekhez és fizessék a tizedet. Mindezen pontokban tehát a katholikus egyház tünik fel mint uralkodó, s a református vallás nem egyenrangú, csak tolerált.
De politikai tekintetben, mint polgár, a református franczia teljesen egyenjogú a katholikussal. Elnyerhet minden állami méltóságot és tisztet. Vallása nem vonja maga után jogának semmi csökkenését. Pörös ügyeikben a parlamentnek oly tanácsa lát törvényt, mely fele részben hitsorsosaikból áll. Így az állam jogi tekintetben megszünteté a parlamentek által a hugenották iránt addig gyakorolt igazságtalanságot.
De a hugenották nem csak egyes emberek, hanem erős, szervezett párt az államban. Ezen kiváltságos helyzetüket fenntartja a király.
Kétszáz erősség maradt kezükben, ezeknek tiszta református őrségét a király fizeti. Általában a király évenkint 250.000 tallért költ a reformátusok czéljaira.209 Ezért az a joga van, hogy kinevezheti az őrségek kapitányait, de csak a reformátusok közül. Megmaradt az egész politikai és vallásos szervezet, a tartományi és az általános gyűlések rendje. A király csak azt köti ki magának, hogy beleegyezése nélkül ne gyűlhessenek össze. Mint az állam feje, ezt a rendkívül erős és összetartó szervezetet nem hagyhatta felügyelete nélkül.210
Látjuk, a vallás egyenjogúságáról még nincs szó. De a tapasztalat megmutatá, hogy e feltételek mellett békén megállhatott mindkét hit, szolgálva a királyt. És e tény, hogy közös nemzeti és dynastikus lelkesedésre birta az imént élethalál harczot folytató elemeket, mindenkorra dicsőségét fogja hirdetni IV. Henriknek.211
Különös, hogy a protestantizmusnak és épen szélső árnyalatának, Kálvin tanának politikai érvényesülése nyugoti Európában három vallásilag teljesen közönbös fejedelemnek a műve. Orániai Vilmos még a leghevesebb küzdelemben sem feledkezett meg a lelkiismeret szabadságáról, Erzsébet egyaránt megvetette a jezsuita üldözést és a puritánus vakbuzgóságot és katholikus alattvalóit nem hitök miatt, hanem politikai okból nyomta el. Csakis IV. Henriknek, ki annyiszor változtatta vallását, jutott az a szerencse, hogy törvényes oltalmat szerezzen az annyi időn át léteért küzdő kisebbségnek. Ő az, ki a jövőt készíti elő: a különböző felekezetekre egyaránt támaszkodó egységes államot.