A londoni Tower.
Hollar Venczel (1607–1677.) rézmetszete.
XVIII. FEJEZET.
A polgárháború.
A király és a nemzet. – A hosszú parlament és Cromwell Olivér. – A vallásos és demokratikus mozgalom diadala. Károly kivégeztetése.
Azok az ellentétek, melyek a Stuartok uralkodása alatt Anglia alkotmányos életében feltűntek, a király sikertelen kisérlete után, erőszakkal, a parlament kiváltságának sérelmével venni erőt az oppositión, még sokkal erősebben összeütköztek, mint eddig. A tekintély és a szabadság örök nagy harczának egy új nevezetes mozzanata következett be. De mivel az oly conservativ és törvényes nemzetnél, minő az angol, a szabadságnak is tekintélyre és törvényes jogra van szüksége, hogy érvényesülhessen, a kérdés egyelőre azon alakban merül fel: kinél van a felség, a királynál-e, a mint I. Jakab tanította és fia követelte, vagy a parlamentnél, mint Pym hirdette?
A különböző alkotmányos tényezőknek elméleti különválasztása sokkal későbbi, a gyakorlati pedig teljesen soha sem volt megvalósítható. Akkor is úgy állott a dolog, hogy a király nem mondott le befolyásáról a törvényhozásra és biráskodásra, a parlament pedig ki akarta terjeszteni hatáskörét a végrehajtó hatalomra is. A ministeri felelősség tényleges keresztülvitele után még csak az volt hátra, hogy maga a fegyveres erő, a katonaság, addig a királynak legsajátabb dominiuma, szintén a nemzet képviselőinek ellenőrzése és vezetése alá jusson. Minél közelebbnek látszott már a tényleges összeütközés, annál inkább sietett minden fél, hogy rendelkezésére álljon az az erő, mely döntéskor biztosíthatja a diadalt.
Károly király kudarcza után eltávozott az ellenséges Londonból, magával víve a korona gyémántjait is, hogy azok árán zsoldosokat fogadhasson. Nejét, Mária Henriettát, a közgyűlölet tárgyát, kiküldte az országból. Készületei ellenében az alsóház 1642 jan. 24-én azon követeléssel lépett fel, hogy a várak és a katonaság oly férfiak parancsa alatt álljanak, kikben megbizhatik a parlament. A lordok eleinte ellenmondottak, de a londoni nép állásfoglalása és az éhező sokaságnak zavargása csakhamar őket is csatlakozásra kényszerítette. És hogy kitűnjék, mily szoros összeköttetésben áll az alkotmányos kérdés az egyházival, ugyanakkor elhatározták a püspökök kizárását a felsőházból. Ezt a király is megerősítette, de a katonaság kérdésében nem akart engedni. Most már Hyde tanácsára elhagyta a korlátlan uralom álmát és alkotmányosan akart uralkodni. Szerinte az alsóház nem kényszerítheti a lordokat csatlakozásra, de az egész parlament sem bírhatja a királyt arra, hogy jobb belátása ellenére szentesítsen valamely törvényt. Így újra nagy pártra tett szert, az angol egyház hivei, a lordok és a birtokos-osztály közt s nagyobb reménységgel nézhetett a közelgő polgárháború kimenetele elé.606
A király alkudozott, hogy időt nyerjen, az alsóház Pym vezetése alatt, mindenütt a leghatározottabban, kimélet nélkül lép fel ellene. A maga hatalmával akar rendet csinálni Irországban; követeli a hajóhad fölötti rendelkezést is és presbyterianus elveit követve, megbünteti azokat, kik a püspöki egyház fenntartása érdekében folyamodnak hozzá. Végre jun. 2-án a parlament összeállítja összes követeléseit. Maga akarja megválasztani a király tanácsosait, a tisztviselőket és birákat, maga akarja rendezni az egyház ügyét. Megköveteli a recusansok elleni törvények végrehajtását és a katholikusok gyermekeinek protestáns nevelését. Midőn a király megmarad a katonai követelések elutasításánál és kijelenti, hogy nem akar háborút, a parlament megteszi az utolsó döntő lépést. Julius 4-én tizenöt tagból álló bizottságot választ, melyre reáruházza a királyság és a parlament védelmét és julius 6-án elrendeli a parlamenti hadsereg felállítását Londonban és vidékén.
Londonban egy nap 4000-en esküdtek fel a parlament hűségére. Ugyanakkor az északi grófságok nemesei, «a, gavallérok», nagy számban gyülekeznek a Yorkban időző király körül. A fontos várak és kikötők közt a Tower, a király parancsára, a parlament megbizottja előtt nyitotta meg kapuit, ugyanazon párt birta Hullt és Portsmoutht is, míg a királynak csak Newcastle elfoglalása sikerült.
A királyság a Tudorok örökéből vonta le a korlátlanságra való igényét; a parlamentet a visszaélés, elnyomás és megbizhatatlanság hosszú évei késztették arra, hogy eleinte elég csekély kiterjedésű és részletes hatáskörét mindjobban kiterjeszsze és annak végre eszmei alapot is keressen és találjon. Elérkezett az idő, midőn minden angolnak választania kellett a két rendszer közt.
A londoni Tower.
Hollar Venczel (1607–1677.) rézmetszete.
A király Nottinghamben, aug. 22-én 1642 felállíttatá a hadi zászlót, mely köré gyülekezni kellett a hűbéreseknek.607 A parlament nagy sereget gyűjtött, melynek élén Essex lord állott, Erzsébet hires kedvenczének fia, s azt az északi grófságok felé indítá; rendeltetése volt «a királyt megszabadítani az őt körülvevő árulóktól». Károly árulóknak nyilvánítá mindazokat, kik tisztséget vállalnak a parlament seregében és lovagi hadseregével a főváros felé indult.
Először Edgehillnél, Oxfordtól északra, kerűlt csatára a dolog (1642 október 23-án.) A királyi lovasság győzött a szárnyakon, de középen tartotta magát a parlamenti sereg. Ennek egyik kapitánya, Cromwell Olivér akkor mondá, hogy a városi nép nem való e harczra a nemes emberek ellen, oda épen oly emelkedett lelkű férfiak kellenek.608 Ezt a szellemet ő a vallásban kereste és találta meg. A király előrenyomult, elfoglalta Oxfordot és serege több győzelmet aratott. Hanem a nemzet nem volt oly harczias, mint a parlament és az általános békevágy alkudozásra kényszeríté az ellenzéket. Az alku nem vitt czélra, mert Károly biztosnak tartotta a végleges diadalt. Hollandiából sereget és pénzt kapott s mellette fogott fegyvert Cornwallis félszigetének bátor és harczias népessége. A következő évben szerencsésen is folyt reá nézve a háború. Rupert herczeg, a szerencsétlen pfalzi Fridrik fia, nagy hirre tett szert, mint a királyi lovasok (cavaliers) vezére. Hampden egy csatában elesett, a felsőház alkudozásra akarta birni az alsóházat és minthogy ez nem sikerült, sok lord eltávozott Londonból. De azért az a párt, mely gyökeresen akart végezni, s melyet azért gyökér és ág pártnak neveztek, állhatatos maradt. Essex a newburyi csatában (1643 szept. 22.) Oxfordba szorítá vissza a királyt. Akkor egy gyalogdandár, mely csupa londoni kereskedő és iparos legényből állott, állította meg Rupert herczeg fényes lovagjait. A «nyírott fejűek», a hogy az urak a városi népet csúfolták (roundheads) megállották a sarat a gavallérokkal szemben. Még sokkal nagyobb eredmény volt a skótokkal kötött szövetség.
Mindkét rész egyaránt igyekezett a derék sereggel rendelkező skót népet megnyerni. Pym befolyása alatt a parlament Sir Henry Vanet, a gyűlés egyik legtúlzóbb tagját küldte oda megbizottjaként. A két nemzet covenantre lépett, kötelezve magát kölcsönös védelemre a pápisták és püspökök ellen s a király, az ország és az igaz egyház fentartására. Skótországban a biblia által előirt kötelességnek tartották a harczot a király ellen, ki szorúltságában jobb viszonyba lépett a lázadó irekkel. Annyira biztosnak tartá magát, hogy Oxfordba külön országgyűlést hivott össze, melyet a londonival akart szembeállítani. Ott volt a lordok legnagyobb része és több követ, mint Londonban. Hanem a parlament, melyben most a skót szövetség által teljesen túlsúlyra jutottak a presbyteriánusok, sokkal nagyobb tűzzel és kevesebb kimélettel vitte a háborút, mint eddig. Már nem biztak Essexben, a parlamenti tagok magok vezérkedtek, mellettök különösen Fairfax tűnt ki. Minden segédeszközt megragadtak pénzszerzésre. Nagy veszteség volt a parlamentre nézve Pym Jánosnak 1643 decz. 1-én történt halála. Ő, «Pym király», volt a küzdelem lelke és különösen ő volt az, ki a puritánizmus ügyét a legszorosabb összeköttetésbe hozta az alkotmány ügyével. Halála után az alsóház igazi vezető nélkül maradt és így természetes, hogy a katonák mind inkább túlsúlyra jutottak. Fairfax már 1644 elején legyőzte az Irországból átjött királyi csapatokat. Később a skótokkal egyesülve, a királyi párt fővárosát, Yorkot fogta ostrom alá. Rupert herczeg a fontos város, északi Anglia főhelye felmentésére sietett és julius 2-án este hétkor Marstonmoornál találkozott a két sereg. Eleinte eldöntetlen maradt a csata, midőn este 9-kor megújították, a királyiak teljes vereséget szenvedtek. A harcz elején a királyé volt Anglia nagyobb része, de most változik a viszony, York is elveszett.
John Pym.
Finden (1792–1857) metszete után. Eredetije Cooper (1609–1672.) miniaturje.
Délen, hol még Essex volt a vezér, szerencsésebben harczolt a király. Essexnek majdnem egész seregét elfogta és ismét London ellen vonúlt. De a második newburyi csata (október 27-én) újra feltartóztatta.
A hosszú parlament és Cromwell Olivér.
A parlament seregének vezérei közt a marstonmoori diadal óta, melyben igen nagy volt a része, mind nagyobb tekintélyre jutott az a férfiú, ki már a háború kezdetén követelte, hogy azt a vallás nevében vigyék: Cromwell Olivér.
Előkelő köznemes családból származott, melynek Huntingdon grófságban, Cambridgetől északra, Anglia keleti részében volt meglehetős birtoka. Családjához tartozott Cromwell Tamás, VIII. Henrik hatalmas ministere, a szerzetes birtokok elfoglalója. Hampdennek anyai részen unokatestvére volt. Ő maga Huntingdonban született 1599 ápril 25-én és alig tűnt ki megyéje középsorsú birtokosai közt más, mint szigorú vallásossága és boldog családi élete által. Először az 1629-iki parlamentben vett részt és az ország pártjához csatlakozott. A királyi abszolutismus korát nyugton élte át birtokán és úgy látszik, nem alapos az a vélemény, mintha puritánus meggyőződései miatt ki akart volna költözni Amerikába. Cambridge megyéje választotta meg az 1640-iki rövid, majd a hosszú parlamentbe. Megjelenése és ruházata parasztosnak tűnt fel az udvari emberek előtt és szónoklatáról sem tudnak mást mondani, mint hogy lelkesült volt.609 Midőn a hadikészületek folytak, Cambridge megyében és a szomszéd megyékben egyesületet szervezett a birtokosok közt, kik esküdtek, hogy élnek-halnak a szabadságért és hitökért. Mert Cromwellt, Pymt és Hampdent nem a privilegiumok lelkesítették, hanem egy sokkal mélyebb érzés, az a meggyőződés, hogy Isten szándéka a reform és annak teljesítése. A negyvenhárom éves, nyugodt férfiú teljes lelkesedéssel vetette magát a polgárháborúba. Kapitány volt, majd ezredes és a keleti grófságoknak hozzá ragaszkodó puritánus közbirtokossága, mely az ő vezetése alatt állott, sok ütközetben segítette diadalra. A marstonmoori csatáról így ir: Valóban Anglia és Isten egyháza nagy kegyelemben részesült az Úrtól ezen nagy győzelem által, melyhez hasonló még nem volt a háborúban. Minden támadásunk szétverte az ellenséget. A balszárny, melyet én vezettem, mind lovas, megverte a herczeg egész lovasságát.610 Hogy ezen döntő győzelem után mégis fentartotta magát a király, azt a parlament serege élén álló lordok hanyagságának tulajdonítá. A háború gyors és sikeres befejezésére azon indítványnyal lépett fel az országgyűlésen, hogy a parlament tagjai ne lehessenek többé vezérek. A gyűlés ezt az indítványt elfogadta, hosszas ellenállás után a lordok is hozzájárultak. Kivétel történt Cromwellre nézve, Essexnek pedig csakugyan le kellett mondania. Most már erélyesen folytatták a háborút, nem féltek a teljes győzelemtől és a sereg valóban új alakot nyert, mint azt Cromwell követelte.611
Henriette Mária, I. Károly angol király felesége.
Pieter de jode (1570–1634) karcza után. Az eredeti festményt Van Dyck (1599–1641) festette.
Egyúttal határozottan léptek fel az anglikán egyház ellen. Laudot 1645 jan. 10-én lefejezték. Ugyanazon időben eltörölték a régi imádságokat és az isteni tisztelet régi formáit s egészen a presbyteriánus rendszert léptették életbe. Kálvin egyháza jutott diadalra Angliában is.
Károly, a mint Angliában tűnni látta hatalmát, Irországot igyekezett megnyerni és Skótországban is szerzett pártot a tevékeny és vitéz Montrose gróf segítségével. Hosszabb halogatás segíthetett volna rajta, hanem Cromwell sürgette a csatát, a lovagias nemesség pedig, melynek vezére Rupert vala, szégyennek tartotta volna azt kikerülni. A Naseby mellett (Northampton közelében, Anglia közepe táján), vívott csatában a royalista lovasság szétverte a puritánus sereget. Csak Cromwell szárnya maradt épen és ez fordította meg a csata sorsát. Midőn Rupert fáradt lovasai visszatértek az üldözéstől, Cromwell volt a csatatér ura. Ez az ütközet döntött e háború sorsa fölött, csak 2000-en maradtak meg a király mellett. (1645 jun. 14.) Skótországban Montrose több eredményt ért el, de utoljára teljes vereséget szenvedett. Még 1645-ben Bristolt is elfoglalta Cromwell és a király csak Oxfordban tartotta magát. Ennek ostromára indult Fairfax 1646 tavaszán. A király titkon eltávozott a városból és átlopódzott a skót sereghez. Ezzel megszünt hadviselő fél lenni. Csak mint a legfelső hatalom eszméjének képviselője játszik ezentúl szerepet.
A presbyteriánusok befejezettnek tekintették a harczot. Kétségök sem lehetett a felől, hogy a király minden árt kész megadni a békeért. Nem követeltek mást, mint a hadvezetés jogát 20 évre és a presbyteriánus szervezet megerősítését mindkét országban. Ezt már nem annyira az anglikán egyháztól féltették, mint inkább az independensektől.
Mint forradalmakban természetes, a háború folytán mind magasabbra emelkedtek a győztes párt igényei. Eleinte alkotmányos kormányt akart a többség és türelmet a kálvinisták részére, most a legbuzgóbbak és leghatározottabbak köztársaságot követeltek és teljes vallásszabadságot.
Lord Fairfax kezeirásának mása.
Ezeknek az independenseknek eleinte igen csekély volt a száma. Hanem a háború alatt, midőn a személyes meggyőződés és buzgóság nagyobb hatásúnak bizonyult, mint a hagyományon alapuló hit, rendkívüli mértékben emelkedett jelentőségük. A Cromwell által végrehajtott új szervezés nem volt más, mint a seregnek independenssé tétele. A tisztek két-harmadrészét e sectához számították. Valóban forradalmi is volt ez a sereg minden izében. Vezérei közt alig egy-kettő volt előkelő származású és meglett korú, a többi fiatal, önereje által fölemelkedett ember. Volt köztök, ki előbb mint inas, mint kocsis, vagy hajós szolgált. A kapitányokat maga Cromwell válogatta ki az «istenes emberek» közül, mert a hol derék a kapitány, derék lesz a legénység is. Egész vagyonát csapata szervezésére fordította, az lett azután mintaképe a többinek. Nem annyira a sereg nagy számára volt tekintettel, mint emberei válogatottságára. Vasbordásai közt (ironsides) – így nevezték nehéz lovasságát – nem tűrt iszákost, rendetlent, káromkodót. Nem volt tekintettel tisztjei kiszemelésénél a származásra, mert a jól nevelt előkelő férfiak nem állottak be seregébe, egyszerű emberekkel kellett beérnie. Hanem ezek eltűrtek minden fáradságot, megbizhatóan és lelkiismeretesen jártak el hivatalukban.612 Ők győztek Marstonmoornál és Nasebynél, s reájok támaszkodva szállott szembe Cromwell a presbyteriánus Angliával és Skótországgal.
Lord Fairfax.
Jeens metszete után. Az eredeti miniaturt John Hoskins († 1664.) festette.
Az independensek, s különösen azok közülök, kik az egyéni meggyőződésben látták minden vallásnak egyedüli biztos alapját, a levellerek (egyenlővé tevők), nem szüntek meg vallásos türelmet követelni a presbyteriánusoktól. De ezek, az addig elnyomottak, most ép oly módon akartak uralkodni, mint az addigi elnyomók. Uralmuk biztosítására szolgált volna a skót szövetség, s ha a királyt a magok részére nyerhetik, állandóan biztosítottnak látszott ügyök. Másrészt ép a skótokhoz hajlásuk szerzett nekik sok ellenséget, mert az angol nemzetben nagy volt még a gyűlölet a szomszéd nép ellen.
Károly most másodszor állott nagy elhatározás előtt. Megvásárolhatta volna a békét és a királyi czímet a hatalomról való lemondás és az anglikán egyház feláldozása által. Hanem most erősebb volt, mint a midőn beleegyezését adta Strafford kivégzéséhez. Lelkiismeretébe ütközőnek tartá az engedést és semmi alkudozás által nem volt reá birható. Nem akarta a presbyteriánusokat diadalra segíteni az independensek fölött, mert mindegyik ellenkezik az igaz hittel. Erre a skót és angol parlamentek közt majdnem törésre került a dolog, mert az angolok jogot tartottak a király személyére, a skótok pedig még több várost tartottak elfoglalva Angliában, s csak kárpótlás fejében akarták visszavonni seregöket. Végre 400.000 fontot fizetett a parlament a skótoknak, kik hazamentek és átadták a királyt (1647 januáriusban).
Ily nagy árt a parlament azért fizetett, hogy többé ne legyen szüksége seregre és erélyesen léphessen fel az ellen. Elrendelte a sereg feloszlatását és újnak szervezését, melyben tisztán a presbyteriánus elem lett volna az uralkodó. A parlament az egész országgal el akarta fogadtatni a covenantot, magával a sereggel is és Fairfax, a fővezér, kész is volt ahhoz állani. Most ki kellett tünni, kinél van a tényleges hatalom Angliában: a parlamentnél-e, mely névleg vívta ki a győzelmet a király ellen, vagy Cromwellnél és az independenseknél?
A vallásos és demokratikus mozgalom diadala. Károly kivégeztetése.
A XVI. században a véres Mária rövid uralkodásának kivételével Anglia nem ismerte a vallásos fanatismust és maga az anglikán egyház szervezése bizonyítja, minő közönyös a hit legfontosabb kérdései dolgában az angol nemzetnek legnagyobb része. De már Erzsébet alatt, kinek uralkodása még annyira a víg renaissancenak áll befolyása alatt, készül elő az a nagy változás, mely Angliát azzá tette, mi mai napig, biblikus országgá.
Csakis a szent könyv hatása alakította át a nemzet egész kedélyét. Midőn angol nyelvre fordították és megérthette a műveletlen is, boldog volt, a ki hallhatta, ezerszer az, ki megszerezhette. Valóban renaissanceát érte itt a régi vallásos keresztyén szellem, de sokkal mélyebbre ható és gyökeresebb renaissanceot, mint a minőt a görög és latin irodalom szerzett a classikus szellemnek. Átalakította az egész életet, a gondolkodásmódot, magát a nyelvet is, mely teljesen magáévá tette az ó- és új testamentom magasztos és szívhez szóló phrasisait.
Már Jakab korában alig érdeklődött a nemzet más, mint egyházi kérdések iránt. Németországban vagy Svájczban csak egyes férfiak léptek fel mint a biblia magyarázói és fejtegetői a reformatio korában, itt az egész nép azt tekintette élete feladatának. Eleinte ez a vallásos műveltség nem volt egyoldalú, a renaissance forrásaiból is merített táplálékot. De míg Erzsébet és Shakespeare korában a képzelet játéka volt a fő, most Cromwell és Milton korában, a jellem kifejlése, a szeretet és ragaszkodás lépett előtérbe. Az udvari élet romlottsága és üressége helyébe a család szentsége, a rokoni érzés és a férfias önmegtartóztatás lépett. Komolyabb, tartózkodóbb, tisztább lett a férfiak, még inkább a nők magaviselete. Külsőleg is meglátszott a változás, a ruházat egyszerű lett, olcsó szövetek léptek a régi aranynyal és drágakövekkel ékes öltönyök helyébe. Külsőleg is közelebb jutottak egymáshoz az emberek, nem látszott már oly nagy különbség a szegény és gazdag, a nemes, polgár és pór közt. És mindennek egy volt az előidéző oka: a közvetlen kapcsolatnak érzése Istennel. Ez emelte fölül a puritánust az élet gondjain és szenvedélyein, ez töltötte el emberi méltóságának, mely által Isten fia, érzésével, ez tette szeretővé hitsorsosi, gyülölővé Isten egyházának ellenségei irányában.
Ha az előkelő és művelt körökre első sorban a bibliának moralis része hatott, a pórok, mesteremberek és a világtól távol élő köznemesek a szent könyvek komolyságának állottak hatása alatt, mely földig sújtja a bűnöst, s alig enged neki reményt az üdvösségre. Csak Isten különös kegyelme mentheti meg az embert és mily kevesen vannak azok, kiket kiválasztott és irgalmára méltatott. Ez Kálvin tana, s ez a szigorú és kétségbe ejtő tan hatotta át a sziget komor és magános élethez szokott fiait. «Sokan elkárhozottaknak hitték magokat, s nyögve jártak-keltek az utczán, mások már nem birtak aludni. Magukon kívül voltak, mindig érezték az Isten kezét, vagy az ördög karját. Rendkívüli hatalom, óriási rúgó, mely cselekvésre hajt, fejlődött ki egyszerre a lélekben és nem volt korlát az erkölcsi, sem intézmény a polgári életben, melyet ereje ne birt volna lerontani.»613 Mindenkit csak az az egy érzés tölt el: kegyelmet nyerek-e vagy sem? Ezért kész megtenni és elszenvedni mindent. Ezen gondolat hatalma alatt egyenes érintkezésbe lép Krisztussal, Istennel, attól teszi függővé minden cselekedetét és annak eredményét. Az egész emberi élet oly közvetlen kapcsolatba jő Istennel és annak akaratával, minőben nem volt a próféták és az első keresztyének ideje óta. A kik így gondolkodnak és éreznek, azok szentek, bárminő legyen különben rangjok és kárhozottaknak tudják mindazokat, kik másként hisznek és tesznek. És minden szentnek életében van egy pillanat, melyben lelke különösen közel lép az istenséghez, melyben újjászületve tisztán látja az isteni kegyelmet és remélheti megváltását. A mint száz évvel előbb a reform első hívei készek voltak mindent eltűrni az isteni igéért, úgy most ezek képesek mindent megtenni érte.
Eskü, covenant köti az egyes embert istenéhez, híven, az utolsó betüig kell teljesítenie minden parancsát. Egész szigorúságában kell végrehajtani az ó-testamentom minden rendeletét a bálványimádás, a rossz papok, az istentagadók és hitetlenek ellen. Mindenki biztosan jár, ingadozás és kétség nélkül, útját előírja a biblia, melynek rejtett értelmét fel tudja fedni a szent. Ily szent volt maga Cromwell. Levelei, beszédjei, egész élete bizonyítják, mily mélyen érzett, mennyire hatott reá a szentírás minden szava. Most annyira elszoktunk az ily mély hittől, hogy már maga az a sok bibliai szó és fordulat gyanút képes ébreszteni bennünk irójuk őszintesége iránt. De akkor él minden szó, s a kifejezés minden magasztossága, vadsága vagy idegenszerűsége mellett nem mond többet, mint a mennyit beléhelyez szerzőjének szelleme. Ez a bibliai, prófétai szellem viszi Angliát megrontására Bábelnek, azaz az anglikán egyháznak, melyet szertartásai miatt majdnem azonosítanak Rómával. Ez dönti meg a királyságnak annyira biztos trónját. Midőn sereget gyűjtenek Károly ellen, az szolgált jelszóúl, mivel egykor a tíz törzs elszakadt Salamon király zsarnok fiától: sátraidhoz Izrael.
Eleinte maga a parlament volt ezen romboló bibliai szellem fő képviselője. Még a petition of rights korában az alkotmányos kérdés volt a fő, s akkor lehetett még szó a király és a parlament között megegyezésről, bizonyos feltételek alatt. De a hosszú parlamentben, midőn az anglikán egyház uralma vagy bukása forgott kérdésben, egyik fél sem engedhetett lelkiismerete furdalása nélkül. A presbyteriánus London volt a gyűlés főtámasza a királynak anglikán lovagjai ellen. A vallásos küzdelem összeesett a társadalmival.
A városi és falusi népesség a presbyteriánusokhoz vagy az independensekhez állott, a nemesség híve maradt a királynak és a régi egyháznak. Nem is lehetett addig szó gyökeres fellépésről a király ellen, míg az alkotmányos kérdés volt a fő, s míg oly emberek is küzdöttek Károly ellen, kik nem akarták a vallásos állapotnak felforgatását.
Különösen a lordok tartoztak ezen osztályhoz. Az angol alkotmány értelmében a felsőház addig ép oly fontos része volt a törvényhozásnak, mint az alsóház. Még érvényben volt az aristokratiának társadalmi és vagyoni túlsúlya. Míg csak a ministerek felelősségéről és a hajópénzről volt szó, a főurak csatlakozni szoktak a követekhez. Most, a mint az alsóház szembe szállott a királylyal, a lordokat is megfosztotta minden befolyástól. A legfontosabb, különösen egyházi kérdésekben már 1641-ben intézkedett, a nélkül, hogy megkérdezte volna a lordokat.614 Nagy átalakulás ment végbe Anglia társadalmi viszonyaiban. A feltörekvő kereskedelem a polgárságot tette hatalmassá, az udvari élet szegényítette a főnemességet, a föld jobb mívelése gyarapította a köznemesek és kisebb földbirtokosok jövedelmét. Míg tehát Anglia még Erzsébet korában aristokratikus ország, most a középosztály jut túlsúlyra anyagilag és szellemileg. Pym észrevette ezt a lassan végbemenő átalakulást és levonta következéseit a politikai életre nézve. «Ő fedezte fel és alkalmazta először az alkotmányos arány törvényét. Belátta, hogy a parlament fontosabb tényező, mint a korona és hogy a parlamentben magában az alsóház a főtényező a felsőház ellenében.»615 Először a püspököket akarták kizárni a felsőházból. Midőn a felsőház ezt elvetette, az alsóház már 1641 végén el akarta törülni az egész intézményt. Nagyrészt ez volt a király erőszakos fellépésének oka az alsóház legbuzgóbb tagjai ellen. A felsőház úgy járt el, mint a király: félt és engedett eleinte, azon reményben, hogy engedmények árán békét vásárolhat. Pym már 1642 elején kijelenté, hogy az alsóház maga fogja megmenteni a hazát, a lordok nélkül. Erre a felsőház beleegyezését adta a király ellen irányuló határozatokhoz. Az alsóház pedig hazaárulóknak nyilvánítá mindazon lordokat, kik a királyhoz csatlakoztak.616 Belátták a lordok, hogy a mozgalom nemcsak a király ellen tör, hanem az aristokratia ellen is és ezért minden alkalommal a béke mellett emeltek szót, hanem a londoni köznép terrorismusa ellen nem mehettek semmire. Különben is már csak névleg volt felsőház, 1644 elején már csak 15 tagja volt jelen Londonban. Még csak egyszer játszanak nagyobb szerepet, midőn Cromwell ki akarta őket zárni a hadvezetésből. Akkor is engedtek és azóta teljesen elvesztették jelentőségüket.
A nagy mozgalmat a király ellen lordok kezdik vezetni, mint Essex és tekintélyes birtokosok, mint Fairfax. Idő folytán a határozott és tulzó vallásos meggyőződéstől áthatott férfiak kezébe jut a hatalom, minő volt Cromwell és a hozzátartozók.
A polgárháborúnak forradalmi voltát az is bizonyítja, hogy a nép sokkal nagyobb áldozatokat hozott a küzdelem érdekében, mint a minőkhöz előbb szokott. A háború elején a vagyon huszad részét követelték be adó gyanánt. A végrehajtóknak szabadságában állott minden tulajdon elvétele, s az ellenszegülők elfogatása. Midőn ez a nagy adó nem vitt czélhoz, igen súlyos vámot vetettek a legfőbb beviteli tárgyakra és óriási fogyasztási adót szedtek. Jellemző, hogy a katholikusoknak legtöbb esetben sokkal többet kellett fizetniök, mint a protestansoknak. A királypártiaknak két évre elvették egész jövedelmét, az egyháznak lefoglalták birtokát. Előbb igen soknak tekintették, ha 150.000 fontnyi adót szedtek be, most 1,743.000 fontot róttak ki. A sereg tartása igen sokba kerűlt és azért anyagi tekintetben is nagyon kivánatos vala feloszlatása, melynek a király legyőzése és a skótokkal kötött egyesség után semmi sem állott útjában.
Hanem Cromwell hadi népe, mely mint Isten parancsának végrehajtója fogott fegyvert, nem volt olyan sereg, mint más. Fiatal köznemesekből, bérlőkből és kereskedőkből állott, kik a magok költségén éltek, mert a zsold gyakran egy évvel maradt hátralékban. Anglia egész moralis túlsúlya a szárazföld fölött kitűnik, ha ezt a sereget összehasonlítják azon hadakkal, melyek ugyanazon években pusztává tették Németországot és a melyek rossz példája nagyon érezhető volt Rupert csapataiban is. Oly rend és jámborság uralkodott az independens táborban, mint az egyházban. Nem azért ontották véröket, hogy ismét helyre állhasson a királyság nevéhez fűződő zsarnokság, vagy azért, hogy most a parlament nyomja el lelkiismeretök szabadságát, melyet a király és a püspökök ellen meg birtak védelmezni. Nemcsak jámborságban multa felül ez a sereg a gyűlést, hanem tagjainak politikai érettségére és műveltségére nézve is.617 Cromwell a sereg intéző szelleme, bár Fairfax a fővezér. Midőn a parlament elhatározta, hogy az egész 20-30.000-nyi táborból csak 12.000 maradjon együtt és menjen Irországba Fairfax alatt, el kellett dőlnie, számíthat-e a presbyteriánus parlament seregének engedelmességére.
A sereg eleinte nagyon alázatosan szólalt fel, kérve zsoldját, teljes amnestiát a háborúban történtekért és régi vezéreit. A parlament, Hollis vezetése alatt, már ebben is lázadást látott és az állam ellenségeinek nyilvánította a kérvény szerzőit.618 (1647 márcz. 30.) Méltán panaszkodhatott most a sereg azok ellen, kiket ő tett az állam uraivá. Mint egészen önálló, politikailag is szervezett egység lép most szembe az alsóházzal. A tisztek alkották a felsőházat, az alsóházba minden század két-két tagot választott.619 Csakhogy a sereg parlamentje sokkal egységesebben határozott, mint a londoni, melyben a presbyteriánusok csak kevéssel voltak többségben az independensek fölött. Midőn így mind élesebbé vált az ellentét, az alsóház több tagját, köztük Cromwellt, küldé ki a sereg békítésére. Midőn az alkudozás nem vitt czélhoz, egyenesen megparancsolta Fairfaxnak a sereg feloszlatását. Ekkor a sereg közös fellépést határozott és közeledett Londonhoz. Egy Joice nevű tiszt, előbb szabó, egy csapat élén meglepte Holmby várát, hol a parlament őrizet alatt tartotta a királyt és hatalmába kerítette a király személyét (jun. 3.). Ez is erősítette a sereg állását, mely most a következő követelésekkel állott elő: «Szabadság és béke biztosítása, mielőtt a sereg szétoszlik. A polgári kormány és a presbyteriánus szervezet megmarad, de úgy, hogy minden jó és békés ember szabadságot és bátorítást találjon.» Ezek elérése végett közelednek a fővároshoz (jun. 10.).620 Midőn a parlament habozott, a sereg tizenegy előkelő tagjának eltávolítását követelte. A gyűlés kénytelen volt engedni. Ezáltal az egykor annyira büszke «hosszú parlament» teljes függésbe jutott a seregtől, mely ép úgy járt el ellene, mint maga előbb a király ellen. A seregnek most Cromwell volt már ura, és bizonyos, hogy az ország legnagyobb része vele értett egyet. Ellenében London városára akart támaszkodni a presbyteriánus párt, s ott nagyban folyt is a fegyverkezés. A parlamentben is újra túlsúlyra jutott Hollis pártja. Mindegyik rész az által igyekezett uralomra jutni, hogy a maga részére nyerje a királyt. A tisztek kész alkotmányjavaslattal léptek eléje. E szerint megmarad a püspöki egyház, de kényszerítés nélkül. A király tíz év múlva visszanyeri hatalmát a sereg fölött. Bár a király fogoly volt, annyira bizott az independensek és presbyteriánusok közötti viszályban, mely utoljára is feltétel nélkül fogja kezébe adni a hatalmat, hogy visszautasított minden egyezséget.621 A sereg nem érhette el másként követelései valósítását, mintha hatalmába keríti London városát. Augusztus 6-án teljes hadi rendben vonult be 21.000 katona a Citybe, Fairfax vezérlete alatt. Az óriási város fegyverkezett, de összeütközésre nem került a dolog. A parlamentben ezáltal teljesen az independens párt ragadta magához a hatalmat. Károly pedig, kivel a katonák sokkal jobban bántak, mint előbb a parlament, még mindig remélte hatalomra jutását vagy általok, vagy a skótok által, kikkel szintén alkudozott. Úgy látszik, mintha akkor maga Cromwell is hajlott volna békére és egyezségre.
Hanem a sereg nagy része már oly eszméknek jutott befolyása alá, melyek lehetetlenné tették a királyi hatalom visszaállítását. Mind nagyobb jelentőségre jutottak köztük a levellerek. A tisztek Cromwellel tartottak, de az adjutatorok, a legénység képviselői, ezen felekezet elveit akarták érvényesíteni. Oly tanokat látunk itt előtűnni, melyek később főtényezői lettek a franczia forradalomnak. Az adjutatoroknak Fairfaxhoz intézett folyamodása előadja, hogy minden felsőség a néptől indul ki, mely azt követei által gyakorolja.
«A parlamentnek hatalma csak a nemzeténél kisebb, melyet képvisel, s kiterjeszkedik minden tisztség betöltésére, a béke s háború jogára, a külfölddel való tárgyalásra és egyáltalában mindenre, a mit a küldők magoknak nem tartottak fenn. Ezek pedig a következők:
1. Hogy a vallás ügye és Istentisztelete nem bizható semmi emberi hatalomra, mert ebben nem engedhetünk bűn nélkül semmit abból, mi lelkiismeretünk szerint Isten akarata.
2. Hogy a katonaszedés ellene van szabadságunknak és azért nem engedjük meg. A követeknek van elég pénzök rendelkezésre, pedig az a háború lelke; fogadjanak rajta zsoldosokat.
3. Minden törvény mindenkire nézve egyenlő legyen és sem születés, sem kiváltság vagy állás ne mentsen fel senkit a törvény rendes menete alól.»622
Cromwell Olivér.
Faber János (1684–1756) 1740-iki rajza után. Az eredeti festményt Lely Péter (1617–1680) festette 1653-ban.
Ez az első, általános eszmékből kiinduló alkotmányjavaslat. Máris az általános választójogot fogadja el alapul. Csak az a tény, hogy a vallás szabadsága áll benne első helyen az ember jogai közt, mutat reá azon korra és azon viszonyokra, melyek közt megfogamzott. Különben egyedül a józan észt akarja követni az állam berendezésében, tekintet nélkül a történeti alakulásokra. Nem hiába nevezték magokat szerzői rationalistáknak, először foglalva le a régi philosophiai iskola nevét egy politikai felekezet részére.
Látjuk, hogy ez alkotmányban nincs hely a király számára. Valóban a levellerek erősen követelték Károlynak mint minden baj okozójának büntetését.623 Cromwell akkor mutatta egész bátorságát, midőn eltiltotta e pontok tárgyalását, több lázongót főbe lövetett és a tiszteket ezredeikhez küldte. A király pedig, értesülve arról, hogy élte veszélyben forog, s bízva a skótokban, november 11-én elmenekült fogságából. Ezáltal leginkább Cromwell jutott veszélybe, kit a levellerek árúlónak tekintettek. Csakhogy e rendkívüli férfiú azonnal belátta, hogy a forradalmat, melynek eszméi már oly hatalmasakká váltak, csak úgy tarthatja féken, ha maga áll élére.
Károly Wight szigetére menekült és ott folytatta alkudozását a skótokkal. A parlament még egyszer alkudozott a fogoly királylyal. Négy törvényhez járulását követelte, melyben 20 évre lemond a hadügy intézéséről, elismeri annak minden törvényét, visszavonja a hadüzenet óta osztott czímeket, s a parlamentnek engedi a gyülésezés és elnapolás jogát. Ezek ellen felszólaltak a skótok és segítséget ajánltak fel a királynak, ki e javaslatokat el is vetette. Most szabadon állott a tér az independensek előtt. Cromwell felszólítá a gyűlést, ne törődjék többé ezen emberrel, kinek szívét Isten tette makacscsá. Ne árulja el a sereget és ne hívja ki annak boszuló haragját. E szavaknál kardjára tette kezét. A gyűlés elfogadta az indítványt, mely fogságba és vád alá veti a királyt, s nélküle kivánja rendezni a királyságot.
Áruló az, ki többé alkudozásba bocsátkozik vele.624 A lordokat egy szakasz katonaság kényszeríté a törvény elfogadására. Cromwell megvallá, hogy előbb tévedett, de most Isten megmutatta neki az igazságot. Az independens pártból köztársasági párt vált.
Jogosnak tartották a király elleni fellépést, mert az megtörte esküjét, s felelős a polgárháborúban ontott vérért. A nemzet képviselői vizsgálják meg és büntessék bűneit s tegyék lehetetlenné azok megujítását a köztársaság felállítása által.
A skótok, kiknek legfőbb részök volt Károly megbuktatásában, most érdekében fogtak fegyvert. Az Angliában még mindig erős királyi és a presbyteriánus párt is fegyverkezett. Hanem a király kétszinüsége miatt nem jöhetett létre teljes bizalom hivei és a presbyteriánusok közt. Először Londonban törtek ki zavarok, különösen a presbyteriánus mesterlegényeket csak nagy bajjal tartották féken a katonák. Az ország több részében nyilt felkelésre támadtak a király és a régi egyházi szervezet hívei, kikhez most a legtöbb mérsékelt is csatlakozott. Az independenseknek egy második polgárháborút kellett viselniök az uralomért, miután az elsőt a türelemért viselték.
Először a nyugoti Angliában ellene nyilatkozó csapatokat verte le Fairfax, még mielőtt a skótok betörtek volna az országba. A skót parlament ugyanis 1648. ápr. 26-án Hamilton herczeg befolyása alatt megindította a háborút a covenant és a király érdekében. Mindenfelől a legnagyobb veszélyben volt most a sereg. London lázongott és mert a sereg nagy részének el kellett távozni, a parlament ismét szabadon mozgott s ott is túlsúlyra jutott a királyhoz hajló párt. A flotta egy része a királyhoz pártolt, Irországból is nagy sereg készült támogatására. Hanem Cromwell gyorsan végezett. Augusztus 19-én Preston mellett sokkal kisebb sereggel legyőzte és elfogta Hamilton herczeget.625 «Nem más ez, mint az Isten keze, írta a puritanus vezér, s bárhol a világon felemelkedik valaki, Isten őt le fogja dönteni, mert ez az a nap, melyen ő egyedül akar magasztaltatni.» Gyorsan felhasználta a győzelmet, betört Skótországba és ott diadalra segíté a Hamilton ellen küzdő köztársasági pártot és annak vezérét, Argyle herczeget. Most elérkezett az idő a leszámolásra a királylyal és a parlamenttel.
A parlament azon rövid idő alatt, melyben ismét presbyteriánus volt többsége, megmutatta, mit lehet tőle várni, ha ismét túlsúlyra jut. Rendkívül erős törvényt szavazott meg az istenkáromlók és eretnekek ellen. Halálra itéli a szentháromság, Krisztus istensége, a feltámadás, az utolsó itélet tagadóit, fogságra mindenkit, ki nem fogadta el Kálvin tanát egész teljében.626 E rendszer megerősítésére újra alkudozásba bocsátkoztak a királylyal. Hollis és a parlament többi vezérei a prestoni csata után térdre borulva kérték a királyt feltételeik elfogadására, különben mind katonai kényuralom alá jutnak. Hanem Károly, bár testileg megtört, erősen megmaradt álláspontján, nem akart lemondani a püspöki egyházról. A sereg és vezérei, ezen alkudozások hírére, látva, hogy nem számíthatnak kiméletre, a végső eszközökhöz fordultak. Míg Cromwell Skótországban győzött, a katonák a királyt elhozták Wight szigetéről és szoros őrizet alatt tartották Hurst várában. Londonba újra bevonult a sereg. Elismerésre méltó a parlament bátorsága, melylyel a király ujabb elfogatása után elhatározta, hogy tovább fogja vinni vele az alkudozást (decz. 5-én). Másnap egy csapat katona foglalta el a parlamenthez való bejárást, és elfogott 52 követet, «kik már nem birják a nemzet bizalmát». Midőn egy követ kérdezte, mi joggal teszik, «a kard jogával» volt a válasz. Sokan elmenekültek, ugy hogy csak körülbelül 50 tag maradt együtt, kiket csonka parlamentnek neveztek. Ez a parlament, mely tisztán independensekből állott, vád alá helyezte a királyt és 150 tagból álló törvényszéket nevezett ki ügye tárgyalására. Egészen a seregnek állott befolyása alatt, melynek szóvivői nem tartották biztosítottnak az új állapotot, mig a király él. A vád alapjául az szolgált, hogy a király hazaárulást követ el, ha a parlament ellen háborút visel. Utoljára lép fel a felsőház, a még benne ülő 13 lord egyhangúlag elvetette a javaslatot. Erre az alsóház kimondá, hogy Isten után a nép kútfeje minden jogos hatalomnak. Minthogy pedig az alsóház tagjai a népnek képviselői, mely őket megválasztotta, az alsóház gyakorolja a legfőbb hatalmat; a mit végeznek, kötelező törvény, ha nem járul is hozzá a felsőház és a király627 (jan. 4. 1649.). Ennek alapján folytatták az eljárást. Most sokan elváltak a királyellenes párttól, kik előbb főszerepet játszottak, köztük Fairfax. A király nem ismerte el azon törvényszéket, mely elé állították. Magaviselete bátor volt és kimért, látszott, hogy nemcsak személyéről van szó, hanem egy nagy elvről, a királyi felség szentségéről. Egy modern iró minden kor legmerészebb tettének nevezi az ellene kimondott halálos itéletet.628 Addig megszokták a királyokat minden emberi törvényen felülálló, felelősség nélküli földi isteneknek tekinteni, soha nem szólt felőlök senki másként, mint a legmélyebb tisztelet hangján. Most azon férfiak, kik az egyházban nem ismertek magasabb tekintélyt meggyőződésüknél, a politikai életben is halálos sebet ejtettek minden tekintélyen. A halálos ítélet végrehajtását ily szavakkal rendelték el: Minthogy Stuart Károly, Anglia királya ellenében be van bizonyítva a hazaárulás és több más főben járó bűn, ezekért vád alá helyeztetett és elitéltetett a törvényszék által, hogy kivégeztessék fejének testétől való elválasztása által; ez itéletet végre kell hajtani. Ez megtörtént, Károly férfias elszántsággal ment a bakó elé, s az óriási néptömeg jajkiáltásba tört ki, a mint a porba hullott szentelt feje (1649. jan. 30.).
Akkor a királynak saját szeretetreméltó személyisége döntött a nép rokonszenvének megnyerésére, a nagy bukásnak szemlélése, mely a vesztőhelyre vitte azon férfiút, kinek intésétől egykor ezernek függött élete, az utolsó napok, melyeket a vallás vigaszai közt töltött férfias megadással, a hol teljesen kifejtette kitünő tulajdonait, mint családapa és magános ember. Nem is akarta halálát más, mint Cromwell és a buzgó katonaság, azok, kiknek nemcsak hatalma, hanem élete is veszélyben forgott, míg a király élt.
Oly nagy iró, mint Milton János, vállalta magára a király elitéltetésének védelmét. A királyokról és hatóságokról irt könyvében kifejti, hogy a zsarnokot szabad megbüntetni, még halállal is. Később új könyvet ir hasonló czélból, Iconoclastes (képrontó) czím alatt. Czélja «nem az, hogy egy bukott férfiú fölött szónokoljon, sem az, hogy hírre tegyen szert, hanem, hogy felvilágosítsa azokat, kik el vannak kábítva a felség neve által és úgy tekintik a királyokat és tetteiket, mintha nem szívnák azt a leget, mint a közönséges halandók.» Még később 1651-ben egész nagy munkát irt «az angol nép védelmére», mely nevét híressé tette egész Európában. Nem földi bérért irt, s nem földi kormányért, hanem vallásos meggyőződésből. «Jővőben», így szól védelmében, «a szentek hymnusai közt énekelni fogják az isteni kegyelmet és gondviselést ez országban, mely által e nagy és harczias nemzet megtanulja az igazság és becsület folytonos gyakorlatát, elveti magától régi bűneinek rongyait s legjózanabb és legkeresztyénebb népe lesz a világnak. Akkor Te örökös és várva-várt király megnyitod a felhőket, hogy itélj a világ országai fölött, s megjutalmazod a vallásos és igazságos köztársaságokat és véget vetsz minden földi zsarnokságnak, általános szelid uralmadat jelentve ki az égen és földön.»629
Milton.
Egykorú metszet után.
Ha megvizsgáljuk azon okokat, melyek Károlyt bukásba sodorták, két részre oszthatjuk őket. Személyesen előidézte vesztét megbizhatatlansága által. Annyi törvényt erősített meg, annyi igéretet tett, hatalma korlátozására czélzót, s ha jobbra fordultak a viszonyok, feloldozva tartotta magát azoktól és feljogosítva teljes királyi hatalmának gyakorlására. Trónralépésekor örömmel üdvözölte nemzete, hanem idővel megszünt a belévetett hit és bizalom, szavát többé nem tartották szentnek, mint láttuk, nem egészen hibáján kívül. De másrészt, a mint ő maga mondá, mártyrja volt hivatásának, a királyi felség eszméjének, melyet apja kifejtett és melyet ő meg akart valósítani. Mert mint király, mint Isten képviselője magasan áll a többi intézmény fölött, fel van oldva attól, a mi más embert leköt. Ezen eszméért ontották véröket előbb leghívebb tanácsosai, azután ő maga.
Milton névaláirása.
Sorsa egy nagy tanulsággal gazdagítja a történetet. Megmutatja, hogy a legfelső hatalomnak nem szabad szembe szállani a nemzet alkotmányos és vallásos meggyőződésével, mely békés és loyalis uton tör megvalósulása felé. Az akadály csak erősíti az árt, mely mélyebbé vájja medrét és azután leront minden gátat. A király személyét pedig, ha komoly eltérések fordulnak elő az alkotmány magyarázatában, mi sem biztosítja annyira, mint az, ha tanácsosai felelősek, nem maga a szentelt felség. Mind nagyobb érvényt nyert, igaz, hogy drága áron – az angol alkotmány fő elve: a király nem tehet rosszat.
Egy régi és hitelesnek látszó hagyomány szerint Cromwell a király kivégeztetése után való éjjel megnézte Károly holttestét és csak e két szót mondta: «Kegyetlen kényszerűség.» Csakugyan az ő szempontjából, mely hátrálást nem ismert, a fölkent király volt az angol nemzet szabadságának és jólétének egyetlen akadálya. A hóhér pallosa mindenkorra véget vetett Angliában az Isten kegyelméből való királyi absolutismusnak.
Maradt azonban Angliának uralkodója, Cromwell személyében, ki bár soha sem viselt koronát, hatalmasabb volt és nagyravágyóbb, mint bárki Hóditó Vilmos utódainak büszke sorából.