| A KOALÍCIÓ EGYENSÚLYA ÉS AZ ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK | TARTALOM | A KOALÍCIÓ VÁLASZÚTON |
FEJEZETEK
Az országos választások tanúságaként a magyar választók ötvenhat százaléka6 kisgazdapárti. Ez a tévedés, amibe azóta belebetegedett a kisgazdapárt, a koalíció és az ország. Azt a tételt, hogy a kisgazdapártot a reakció juttatta többségre, eddig mindig a kommunista párt állította fel, ezért a kisgazdapárt számára úgy jelenik meg az egész kérdés, hogy óhajtja-e a kommunista állítás elfogadásával gyengeségének újabb bizonyítékát adni. Politikai életünknek egyik legdöntőbb feladata egyszer világosan s a kisgazdapárt {2-302.} számára is elhihető és elfogadható formában számot vetni vele, mennyi ebből az ötvenhat százalékból a kisgazdapárti és mennyi s miféle az egyéb.
A kisgazdapárt arra a vádra, hogy a reakció szavazataiból nőtt nagyra, azzal felel, hogy rámutat a baloldali pártok, mindenekelőtt a kommunista párt bőségesen kapott fasiszta szavazataira. Ezt könnyen bizonyítja azokkal a Pest környéki és bányavárosokkal, amelyek szavazataik eloszlását nézve világosan látható módon alakultak nyilas fellegvárakból kommunista fellegvárakká. Ez az érv önmagában megáll, azonban teljesen összefüggésben nézve tévútra vezető. Nem szükséges itt általában kitérnünk a reakció és fasizmus azonosításának veszélyeire, hanem ezúttal csupán a magyar párterőviszonyok mögött álló fasiszta és reakciós tényezőkről szólunk. A kettő közötti különbség e vonatkozásban is szembeötlő.
A fasizmus e pillanatban nem jelentkezik, és valószínűleg hosszú ideig nem fog jelentkezni szervezeti vagy világnézeti egységekben, hanem mindenekelőtt bizonyos fajtájú, részben nemzeti, részben szociális, részben pedig antiszemita indulatoknak a szétszórt vagy többé-kevésbé integrált meglétében, azonkívül egy általános és a demokrácia által távolról sem minden további nélkül megszüntetett eldurvulásban és elvadulásban. A fasizmus, ha egyáltalán világnézetnek nevezhető, akkor világnézetnek is mindenekelőtt kaland, aminek a siker az éltetője, és az elszenvedett nagy bukás után jó időnek kell eltelnie, s ezenfelül megfelelően mérgezett táptalajnak kell képződnie – reméljük, nem fog – ahhoz, hogy a fasizmus legendája megszülethessék, és vele együtt politikai és világnézeti reneszánsza egyáltalán bekövetkezhessék. Ennek megfelelően teljesen indokolatlan azt feltételezni, hogy Magyarországon az egykori nyilas, megújulás párti7 stb. szavazók zártan, tudatosan vagy pláne szervezetten egyik vagy másik pártra szavaztak volna. Többfelé szavaztak, s túlnyomó többségükben nem mint fasiszták szavaztak, hanem azok a nemzeti vagy szociális indulataik és tendenciáik, melyeknél fogva annak idején a fasizmus beterelte őket a maga utcájába, vitték {2-303.} őket ma egyik vagy másik párt felé, s elkeveredtek ugyanezeknek az indulatoknak és tendenciáknak a demokráciában is megengedett és esetleg nem is helyteleníthető megjelenési formáival. Az antiszemita hangulatok pedig még odáig sem jutottak, hogy a választások alkalmával egyáltalán valamerre vigyék a szavazókat: a fasiszta szavazatokat nyert pártok sem próbálták, s nem is tudtak ezzel szavazókat nyerni. Mindez nem jelenti, hogy a fasizmus és antiszemitizmus, mint világnézet és mint fertőzés, megszűnnék vészt hozó lenni; de mint konkrét szervezeti formákban megjelenő politikai tényező, e pillanatban Magyarországon messze elmarad egy másik veszedelem, a reakció veszedelme mögött.
A reakció, akár volt fasisztákból, akár volt antifasisztákból tevődik össze, teljességgel másképpen helyezkedik el a demokráciában. A reakció nyílt és tudatos szembenállást jelent a demokrácia végső céljaival, a demokráciában rejlő emberi igényekkel és emberi felszabadulással szemben. Összefoglalja ez a reakció mindazokat az úriembereket és úrtisztelő szegény embereket, akik a társadalmi hierarchia megdőlésében vagy megingásában, az urak és gazdák tiszteletének a csökkenésében, a megszokott és igényelt külső tiszteletadások elmaradásában, a béresek és mindenesek tiszteletlenségében és egykor jól kiszolgált „jobb” elemek mindennapi életének a megnehezedésében egy szép, jó és rendezett világ végét és egy, az alsóbbrendűek felülkerekedésén alapuló, kilátástalan, durva és anarchikus állapotnak a kezdetét látják. Ez az egész lelki beállítás – szemben a fasizmussal, – nyíltan és tudatosan színt vall, úgy érzi, hogy teljes mértékben kibírja a napfényt, sőt nyugodtan hivatkozik arra az igen gyakran igaz előzményre, hogy a fasizmusban mutatkozó anarchiával, tiszteletlenséggel és tradíciófelrúgással ugyanígy állott szemben. Erős fegyvere ennek a reakciónak a zavartalan közrendre, szilárdan biztosított szabadságjogokra és a magántulajdon tiszteletére alapozott nyugati demokráciákra való hivatkozás. Ennek a hivatkozásnak a révén képes ez a reakció hódításra és növekedésre a valódi demokrácia olyan, kelleténél naivabb, finnyásabb vagy {2-304.} doktrinerebb hívei körében is, akiket a kezdődő demokrácia különféle, nem mindig épületes jelenségei megriasztanak.
Ennek a demokráciával szemben ellenséges, reakciós hangulatnak van ezenkívül egy további komoly komponense is: az egyházi vezetőkhöz igazodó és az egyházüldözéstől félő tömegek hangulata. Sok hivatkozás történt komolyan demokratikus felfogású keresztények részéről arra, hogy milyen fontos és egészséges szerepet játszanak szerte Európában a demokratikus keresztény pártok, és milyen kár, hogy Magyarországon ezt a tényezőt „nem engedik érvényesülni”. Tudnunk kell azonban, hogy keresztény politika és keresztény politika, keresztény szavazó és keresztény szavazó között igen nagy különbségek vannak. Keresztény politika az is, mely a demokráciában és a szocializmusban a keresztény politikai gondolkodás alapelveinek a végső konzekvenciákig való levonását ismeri fel, és keresztény politika az is – persze rossz politika, de azért nem kevésbé jellegzetes –, amelyik az államtól az egyházak kialakult, statikus, defenzív helyzetének a biztosítását várja, s a demokráciában sem lát mást, mint az állammal szemben támasztható védelmi igények egy újfajta jogcímét. Keresztény szavazó az is, aki tudatos és szabad emberként a kereszténység politikai mondanivalóit teszi magáévá, és keresztény szavazó az is, aki birkanyájszerűen oda szavaz, ahová a papja irányítja. Ez a kétféle elem még a nyugati keresztény pártoknál is igen erősen keveredik, magyar vonatkozásban pedig, ahol az egyházakat sem a történelem nem kényszerítette, sem a maguk belátása nem indította arra, hogy kibújjanak az állam árnyékából, nyugodtan mondhatjuk, hogy az utóbbi, demokratikus szempontból értéktelen beállítás a túlnyomó. Külön kérdés volna azt tisztázni, hogy ez a helyzet hogyan jött létre; a kereszténység alapjában véve minden, csak nem statikus és nem defenzív álláspont. Magyarországon azonban a „keresztény nemzeti” politika huszonöt esztendeje alatt éppen a defenzív szellem, a forradalomtól való közös félelem kapcsolta össze az államot és egyházat még szorosabban, mint azelőtt. Ezért ma a magyar keresztény egyházaknak az a legfőbb problémája, hogyan {2-305.} viseljenek el egy olyan éghajlatot, amelyben ez a közösség megszűnt, s az állam, ha nem is rosszakaratú, de a jóakarata sem látszik minden további nélkül biztosítottnak. Ebből a lelkiállapotból adódik az a helyzet, hogy az egyházak hajlamosak idegességükben olyan akciókból, amelyek valóban nem kellemesek és nem barátságosak, de nagyobbrészt összefüggéstelenek, és semmiképpen sem tervszerűek, egy összefüggő egyházüldözési tervre következtetni, amivel szemben a híveik bizalmára és szeretetére való apellálásban sietnek védelmet keresni. Mindezzel kapcsolatban erős és tömeges politikai tendenciák fejlődtek ki, amikben a földbirtokreformért haragot tartó főpapi érzelmek éppen úgy benne vannak, mint azoknak az egyszerű hívő lelkeknek az érzelmei, akiknek a számára abból áll a demokrácia, hogy papjukkal börtönt vagy internálótábort járatott meg.
Mindez a reakció egészben áll szemben a demokrácia egészével. Természetesen ha panaszkodni kell, a kilengésekre helyezi a súlyt, de igazában nem kell neki a demokráciából a jó sem, s ha demokráciát követel, ezalatt merőben közbiztonságot és szabálytiszteletet ért, de semmiképpen sem felszabadult és öntudatos tömegeket. Éppen emiatt kell tudnunk, hogy e pillanatban a mindenféle reakció s azok a tényezők, melyek a reakciót növelik, jelentik a magyar demokrácia legnagyobb és legközvetlenebb veszedelmét.
Ha azt kérdezzük, hogy mindez a reakció az ország lakosságának körülbelül hány százaléka, csak hozzávetésekre vagyunk utalva, mindamellett felállíthatunk bizonyos valószínűségeket. Érdekes s egyéb adatok által valószínűsítve van a közvéleménykutató intézetnek az az egyik közlése, mely szerint a megkérdezetteknek körülbelül harminc százaléka az, amely a demokrácia különféle vívmányaira vagy céljaira vonatkozó legkülönbözőbb kérdésekkel kapcsolatban, pl. arra vonatkozóan, hogy szükséges volt-e a földreform, helyesli-e a köztársaságot, helyesli-e a teljes társadalmi egyenlőségre alapozott iskolareformot stb. stb. – ismétlődően elutasító, nem helyeslő, gúnyolódó, egyszóval negatív választ ad.8 Ha ezt összevetjük a demokráciában vesztesként {2-306.} kijövő urak, defenzívában élő hívők, az emberi méltóság rovására is úrtisztelő városi és falusi fejbólintó Jánosok valószínű mennyiségével, akkor ezt a számot reálisnak vagy legalábbis nem túlzottnak minősíthetjük.
Ennél a számnál meg kell állnunk. Nem tudom, tudatában van-e az olvasó annak, milyen páratlan kedvező helyzetet tételezünk fel, ha feltesszük, hogy Magyarországon a demokráciának hetvenszázalékos többsége van. Nagyon jól tudjuk, hogy ha a demokrácián demokratikus technikákkal és demokratikus intézményekkel való élni tudást vagy pláne demokratikus erkölcsöt értünk, akkor hetvenszázalékos többséget Magyarországon nem tételezhetünk fel. Az azonban teljességgel hihető, hogy Magyarországnak hetven százaléka vár valamit a demokráciától, bizonyos aspirációinak a megvalósulását látja vagy reméli benne, és a demokratikus berendezést az urak uralmával szemben előnyben részesíti. Ez még mindig igen nagy dolog. Annyira nagy, hogy magyarázatra szorul. A magyar demokrácia fogyatkozásait újabban sokszor magyarázzuk azzal, hogy itt egy igen fiatal, másfél éves demokráciáról van szó. Azonban az induló demokráciáknak ritkán szokott hetvenszázalékos többsége lenni: ilyenkor még rendszerint a feudális és hierarchikus rendet visszakívánók vannak többségben. Magyarországon azért lehet elhinni ezt a hetven százalékot, mert itt a demokrácia csak mint tényleges politikai uralmi próbálkozás másfél éves, azonban mint fejlődés és kultúrfok által immár indokolt politikai forma, ennél sokkalta régebbi idő óta esedékes, s éppen ez az, ami az 1848–49. és 1918–19. évi tragikus végű kísérletekben megnyilvánult. Ez a régtől fogva való esedékesség az, ami ennek a hetven százaléknak a magyarázatát adja: a túlhűtött folyadék esete ez, aminek a hőmérsékleti viszonyok szerint már meg kellett volna fagynia, s csak valami minimális szilárd anyagtól kell ütést kapnia ahhoz, hogy egészen hirtelen megfagyjon. Ez a helyzet pedig egy óriási lehetőséget ad a magyar demokráciának: azt tudniillik, hogy a demokrácia első időszakaiban is próbálkozhatik parlamentáris és többségi intézményekkel, s nem kell, illetőleg kellene {2-307.} a kezdeti demokrácia legnagyobb veszedelmétől, a feudális, hierarchikus rendet visszakívánó többségtől félnie. A helyzet azonban éppen az, hogy ezt a szerencsés konstellációt a reakciós erőknek a következőkben tárgyalt különleges csoportosulása folytán a magyar demokrácia mégsem tudja kihasználni.
Ha most, a fogalmak némi tisztázása után tesszük fel azt a kérdést, hogy ez a feltevésünk szerint körülbelül harmincszázaléknyi reakció az országos választásokon melyik pártra szavazott, és az önkormányzati választásokon előreláthatóan melyikre fog szavazni, akkor most már elfogultság és ellenségesség gyanúja nélkül mondhatjuk, hogy a Független Kisgazdapártra. Amennyire igaz az, hogy az egykori nyilas szavazók szavaztak vígan más pártra is, többek között a kommunista pártra is, annyira nyugodtan állíthatjuk, hogy a király, a kormányzó és az urak uralmát, a szolgák és béresek tisztelettudását s a régi, rendezett, hierarchikus világot visszasíró reakció aligha szavazott másra, mint a kisgazdapártra; hova is szavazott volna? Ami pedig az egyházakat okkal vagy ok nélkül féltő hívők szavazatait illeti: az ezzel kapcsolatos hangulatot a kisgazdapárt a jelek szerint tudatosan is igyekezett kihasználni. Kereszt és Biblia a plakátokon, hangos panaszok arról, hogy felelőtlen elemek ezeket a szent szimbólumokat leragasztják, utalás a „hívő magyar” életre és propaganda arról, hogy ez az a párt, amelyik megvédi a vallást – ha mindezt együtt szemléljük, azt hiszem, a kisgazdapárt is hajlandó beismerni, hogy ezekre a szavazatokra a legtudatosabban számított, és nem siker nélkül. Feltehetően nem is lát ebben kivetni- vagy letagadnivalót, sőt valószínűen kifejezetten vállalja is azzal, hogy igenis tiszteli a történeti magyar egyházak teljesítményeit, s nem óhajt azok ideáljaitól elszakadni. S hozzáteheti még, hogy éppen az egyházak jelenlegi, a demokráciával szemben defenzív beállítottsága miatt, amit a kisgazdapárt is jól lát, helyes volt az, hogy kifejezetten egyházias párt nem indult, hanem ezek a tömegek a demokráciával szemben pozitív beállítottságú kisgazdapárt felé fordultak. Valóban sok igazság van ebben a felfogásban. Csak az a baj, hogy az egész hadművelet túl jól sikerült.
A kisgazdapárt ugyanis mindennek a révén a szavazatok ötvenhat százalékát nyerte el, vagyis abszolút többségre jutott, és nyilván pontosan ezekkel a szavazatokkal jutott abszolút többségre. Az a pokoli helyzet tehát, hogy Magyarországon abban a történelmi pillanatban, amikor a demokráciával szemben álló reakció az országban körülbelül harmincszázalékos kisebbséget jelent, lehetetlenné válik ennek a kedvező helyzetnek a kihasználása, mert pontosan ez a harminc százalék az, amelyik az ország relatíve legerősebb demokratikus pártját abszolút többségi párttá tette. Ezzel döntően megváltozik a többségi párton belüli szerepe: szerény csatlakozóból fenegyerekké válik, akire tekintettel kell lenni, hiszen a többségi állapot döntő tényezője. Ezáltal pedig a kisgazdapárt eredeti magva olyan erőkkel kapcsolódik össze, amelyekkel lehet ugyan – a kommunizmustól való ellenérzés jegyében – azonos politikai hangulatokban élnie, de nem lehet – a demokráciával szemben való negatív beállításuk miatt – a demokratikus építés közös tervét megvalósítania.
Mindez nem volna olyan veszedelmes, ha a kisgazdapárt közönyös tudna maradni ezzel az ő fiktív többségével szemben. Ez annál is inkább indokolt volna, mert hiszen, ha furcsán hangzik is, ez a többség mindenekelőtt a kisgazdapártnak magának jelent óriási bajt. Elsősorban is nincs ekkora többséghez garnitúrája; bármelyik más pártnak sem volna. De ettől függetlenül is, az ország mai helyzetében egy párt számára sem képzelhető annál nagyobb kereszt, mint az, hogy választáson többségre jusson. Mindezt a kisgazdapárt vezetői is bizonyára nagyon jól tudják és érzik. Mégis a legnagyobb mértékben és egyenesen a reakcióval kacérkodva belefeküdtek a választási agitációban abba, hogy ezt a többséget elnyerjék, amióta pedig elnyerték, nem szűnnek hivatkozni és igényeket alapozni reá. Nemcsak a kisgazdapárt kardját csörtető reakciós erők, hanem az igazi kisgazdapártiak is arra igyekeznek, hogy a kisgazdapárt ezt az ötvenhat százalékos többséget a lehető legnagyobb mértékben használja ki, pozíciók elosztásánál töltse ki, s az ország politikájának az irányításában {2-309.} érvényesítse. Ennek alátámasztására a kisgazdapárt politikai hangszerelésében megjelent egy teljességgel fiktív, de annál erősebben ápolt fantáziakép: hárommillió bölcs, józan, mértéktartó, politikailag öntudatos, türelmes, de a kommunisták packázásait sokáig már nem tűrő, európai és haladó módon demokrata, de ázsiai módon bölcs és nyugodt parasztembernek, minta kisgazdapárt tömegbázisának a képe. Nem akarok ismét nagyon belemenni számbeli hozzávetésekbe, de azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy az ilyenfajta paraszt, aminőt leginkább a parasztszövetség9 radikálisabbjai testesítenek meg, hárommilliónál lényegesen kevesebb, ezzel szemben ezen a hárommillión belül vagyunk kénytelenek valahol elhelyezni a gőgös és munkásnyúzó nagygazdákat, a mindenkori kormánypártoknak kész tömegét szállító úrtisztelő parasztokat és a demokráciáról úgyszólván tudomást sem vevő, merőben papjai tekintélye után haladó tömegeket is, a nem paraszti reakciós szavazókról nem is beszélve.
Persze abban, hogy a kisgazdapárt ilyen módon belerögződött a saját demokratikusan elnyert és demokratikusan értékes többségének a fikciójába, távolról sem kizárólag ő a hibás. Emlékeznünk kell arra, hogy a kisgazdapárt a választások előtt is, de a választások óta is állandóan a kommunista párt fellépési módjával szemben akart és igyekezett hátvédet találni magának, s erre éppen a szavazókra való apellálás látszott a legtisztességesebb és legdemokratikusabb módszernek. Bizonyára úgy érezte, hogy demokratikus szempontból még mindig kisebb vétek plakátokon és agitációban nem egészen tisztázott érzelmekre hivatkozni, mint szünetlenül direkt akcióval fenyegetőzni. De éppen itt vagyunk benne egy keserves circulusban. Annak, hogy a kommunista párt az utóbbi esztendőben a kelleténél kevésbé távolodott el a direkt akció hangulatától, egyik legfőbb oka éppen a kisgazdapárt választási győzelme, amitől a kommunista párt sem kevésbé ideges állapotba jutott, és azt akarta és akarja minden lehetséges eszközzel ellensúlyozni. Minél agresszívebb a kommunista párt, annál követelőbben hivatkozik a kisgazdapárt a maga többségére, minél követelőbb ez a hivatkozás, annál támadóbb {2-310.} a kommunista párt. Az ötvenhat százalékos választási győzelemnek pillanatnyilag ez a circulus a végeredménye. Mindez lényegesen jobban állana egy szerényebb, de reálisabb választási eredmény esetében: feltehetjük, hogy ebben az esetben a kisgazdapárt rég megkapta volna minden vonalon és effektív módon a maga kisebb, de reálisabb arányszámát, viszont a kommunista párt nyugtalansága sokkal kisebb lenne, és a koalíción belül nem dominálna a blokkpolitika és az ellenblokkok alakítására vonatkozó törekvés. Érdemes megjegyezni, hogy ha a kisgazdapárt szavazóiból levonunk harminc százalék feltételezett reakciós szavazatot, akkor a négy kormányzó párt egymáshoz viszonyított arányszámai 40 : 10 : 25 : 25, ami minden szempontból reálisabb és keresztülvihetőbb arányokat ad.
Mindazt a veszedelmet, melyet a választási arányszámok irreális volta okozott, megsokszorozva kell látnunk az önkormányzati választásokkal kapcsolatban. Az országos választások végeredménye a parlament összetételét változtatta meg, de a koalíciót érintetlenül hagyta, s a kormány összetételében annyi változást hozott, hogy három tábornok helyét egy kisgazda miniszterelnök és két kisgazdapárti vagy ahhoz közel álló szakember foglalta el.10 A fővárosi választások bármennyire szenzációsan hatottak, végsőleg alig változtattak azon a régi időre visszanyúló helyzeten, hogy a fővárost a munkásság és a polgárság valamiféle arányban közösen kormányozza. A vidéki önkormányzati választások azonban, ha sor kerül a kisgazdapárti „többség” következményeinek a levonására – most már talán szabad e vonatkozásban vagy a „kisgazdapártot”, vagy a „többséget” macskaköröm közé tennünk –, az adott helyzetben nem jelentenek kevesebbet, mint a vidéki közigazgatás demokratizálódása irányában megindult döntő folyamatnak a megakadását, sőt visszafelé fordulását.
A magyar demokratikus fejlődés legkritikusabb kérdéséhez érkeztünk ezzel. Az az egész kormányzati rendszer, mely a nagy magyar tömegek politikai, gazdasági és emberi öntudatlanságára volt alapozva, a vidéki közigazgatásnak, a vármegyének, a főszolgabírónak s az ezek kezében lévő jegyzőnek az emberi egzisztenciák és a lelkek felett gyakorolt hatalmán keresztül érvényesült. A magyar nép számára a valódi, megalapozott demokrácia azzal kezdődik, hogy ennek a hatalmi szervezetnek az összeomlását megtapasztalja, és a maga igazgatását tartósan a saját kezébe vegye. Ezen a téren a felszabadulás óta Magyarországon nagyon sok és nagyon sokféle történt, de semmi sincs, ami annyira vitatott és oly sok közszájon forgó fikcióval megterhelt volna, mint ezeknek az eseményeknek az értelmezése. Mint mindenben, itt is van egy kommunista változat és egy kisgazda változat.
A kommunista változat szerint a nép a maga közvetlen szervei, a nemzeti bizottságok és egyéb hasonló szervek, majd a nemzeti bizottságok közreműködésével alakult önkormányzati testületek útján,11 amelyekben mindenütt a kommunista párt járt elöl aktivitásban, kézbe vette a maga igazgatását, kicserélte a reakciós vezető tisztviselőket, helyükbe demokratikus vezetőket tett, akiknek nem mindig volt meg a szakmai képesítésük, de éppen azért, mert nem a paragrafusoktól, hanem a nép érdekétől vezettették magukat, új szellemet hoztak a közigazgatásba, és kitűnő eredményeket értek el; a reakció azonban csakhamar összeszedelőzködött, s bizonyos jogszabályokban, no meg a kisgazda főispán támogatásában megkapaszkodva, igyekezett a régi tisztviselőket minél inkább megtartani, visszahozni vagy elhelyezni; erre a nép népítéletekkel reagált, majd pedig a B-lista legális formában is széles területen kicserélte a közigazgatásban még megmaradt reakciósokat; ezeket most a kisgazdapárt az önkormányzati választásokat követő tisztújításon akarja visszahozni.
A kisgazda változat szerint a nemzeti bizottságok és az önkormányzati {2-312.} testületek első pillanattól kezdve úgy voltak összeállítva, hogy bennük a szakszervezetek külön tagsága révén a munkáspártok többségben vagy domináló helyzetben voltak, s a vezérszólamot mindig a kommunista párt vitte; ennek révén nemcsak a kevés számú fasisztákat, hanem ezen a címen egy csomó régi, megbízható, szakmailag képzett és közszeretetben álló tisztviselőt is kidobtak, s helyükbe tudatlan mesterlegényeket, erőszakos pártembereket vagy egyenesen panamista kiskirályokat ültettek; akit így ki nem tehettek, azokat cigányok és faluvégi csavargók asszisztálása mellett folyt állítólagos népítéletekkel kergették el, a maradékot pedig a nép minden megkérdezése nélkül, merőben a kommunista párt szimpátiája vagy antipátiája szerint a B-lista folyamán „nyírták ki”; nem csoda, hogy ilyen módon a közigazgatás, különösen az adóbehajtás teljességgel megakadt; az önkormányzati választások legfőbb feladata, hogy végre valóban a nép választottjai kerüljenek a vezető pozíciókba, s egyben a szakszerű közigazgatás is újból meg tudjon indulni.
Mind a két beállítás súlyosan meg van terhelve fiktív elemekkel. A kommunista változatban ilyen az a hiedelem, hogy a nép spontán érdekvédelme s erre irányuló akciói szükségképpen mindig a baloldaliság jegyében zajlanak le. Van fiktív elem abban a feltevésben is, hogy a demokratikus és baloldali buzgalom egyben a gyakorlati szükségletekhez való alkalmazkodásnak és a vaskalaposságtól mentes eredményes igazgatásra való képességnek valamiféle garanciáját is jelenti. Leginkább fiktív azonban a vidéki közigazgatásban zajló folyamatok kommunista értelmezésében az, amit a népítéletekről mond. Most nem beszélek arról, hogy a kisgazdapárt s általában minden forradalomellenes párt felfogása szerint a tömegindulatokra való apellálás mindenkor kártékony. Ebben egyrészt nincsen igazuk, másrészt józan ésszel nem lehet várni, hogy ezt a kommunista párt, mint forradalmi párt, elfogadja. Azt a kérdést azonban a kommunista párt is felvetheti, hogy ebben a történelmi pillanatban Magyarországon a tömegindulatokra való apellálás reális szemléletből fakadó {2-313.} cselekedet-e. A tömegindulatok legfőbb politikai jelentősége abban van, hogy egy olyan helyzetben, amikor valamilyen politikai akció mögött nem áll nyugalmi állapotban a szóban lévő közösség többsége, a számbeli hátrányt a fizika és a haditudomány ősi szabályai szerint mozgással és gyorsasággal, tömegeinek mozgásbahozatalával egyenlítse ki. A meglódult, mozgásba jött tömegindulatoknak az a természete, hogy többséget mutatnak s erőt jelentenek ott is, ahol a nyugvó szám többsége nincs mellettük. Ebből a felismerésből logikusan következik az a tanulság, hogy bármiféle eszmének, mozgalomnak vagy politikai akciónak akkor jó és akkor szabad a tömegindulatokra apellálnia, ha az illető közösség statikus, nyugvó többségére nem számíthat, viszont a maga oldalán tudja a közösségben lévő legerősebb és legtisztább indulatokat. Hogy a népítéleteknél ez volna a helyzet, az legalábbis kétséges. Az az állítás, hogy a népítéletek többségükben reakciós tisztviselőket érintettek – akár antidemokratikus indulatokban, akár vaskalapos értetlenségben, akár exkluzív vagy hatalmaskodó úri gesztusok fenntartásában állott is ez a reakció –, egészben megáll. Ha azonban összevetjük a tartalmilag igazságos és tartalmilag igazságtalan népítéletek arányát, a nyomukban felkelt helyeslő vagy részvétteljes közhangulat erőviszonyait, a reakciós tisztviselők elleni indulatoknak egyéb indulatokhoz viszonyított erejét, akkor bizonyos disszonanciát kell éreznünk. Tudjuk, hogy felmerültek utóbb olyan, népítéletek, melyek inkább gazdasági vonatkozásúak voltak, s ha nem is kizárólagosan, de voltak antiszemita összetevőik is. Jelentkeztek végül elszórt egyéni akciók, melyek a megszálló hadsereg ellen irányultak. Feltehetjük, hogy ezeket a reakció és a fasizmus tudatosan rendezte meg, azonban közelről megnézve el kell ismernünk, hogy akárki akármit rendezett meg, az antidemokratikus tömegmozgalmak több indulati elemet mutattak, mint a reakciós tisztviselők elleni mozgalmak. Mindezek nyomán, az országban is és külföldön is egyaránt megjelent az a vészt hozó vélemény, hogy Magyarországon latens ellenforradalmi többség van. Ez nem igaz, csupán a tömegmozgalmak {2-314.} szabályai szerint létrejövő optikai csalódás, mely egyes akciók mögött egy egész elégedetlen országot sejtet. Továbbra is nyugodtan állíthatjuk, hogy az ország statikus, nyugvó többsége – kissé túl statikus és túl nyugvó módon – a demokratikus uralom mellett áll. Viszont arra kell következtetnünk, hogy az országban létező leghevesebb tömegindulatok e pillanatban nem a demokrácia és nem demokrácia kérdései körül forognak, amennyiben pedig akörül forognak, úgy nem állanak egyértelműen a demokrácia mellett. Demokratikus többség, de a demokrácia szempontjából nem pozitív értékű tömegindulatok – pontosan az a helyzet, amely antidemokratikus mozgalmak számára teszi kedvezővé és indokolttá a tömegindulatok felkeltésének a programját. Ezért fiktív jellegű ma a népítéletek kommunista értékelése, s ennek a felismerésnek a következményeit a legsürgősebben le kell vonni. Abban senkit sem lehet megakadályozni, hogy számbeli hátrányokat aktivitással és gyorsasággal egyenlítsen ki, ennek azonban a jelenlegi helyzetben meg kell állnia ott, ahol a felvonulás és demonstráció végződik, és a népítélet kezdődik.
Talán még sokkalta és még súlyosabban fiktív jellegű azonban a magyar közigazgatásban zajló folyamatok kisgazdapárti értelmezése. Különösen abban, amit a szakszerűségről mond. Külön tanulmányt érdemel, milyen bűnök és hibák hozták létre azt a helyzetet, hogy a magyar demokráciában a szakszerűség országszerte reakcióba vagy legalábbis defenzívába szorult. De az azután igazán feltűnő jelenség, hogy a szakszerűség problémája a legnagyobb erővel és a legnagyobb hanggal éppen a vidéki közigazgatás vonatkozásában jelentkezik. Nyugat-európai mértékkel mérve teljesen igaz, hogy a modern közigazgatás szakszerűsége a modern államfejlődés egyik legdöntőbb tényezője. De hogy hogyan jut ennek a nyugat-európai szakszerűségnek az előharcosi mivoltához az a régi magyar vármegyei közigazgatás, amelynél szakszerűtlenebb és dilettánsabb igazgatás kevés volt Európában, annak érdemes a mélyére néznünk. Tudjuk, hogy ez az egész szakszerűség közelről nézve úgy festett, hogy adva volt, mint alapvető keret, formailag jogi képesítéssel bíró úriembereknek {2-315.} mindenekelőtt hatalmi és társadalompolitikai szempontokat szem előtt tartó igazgatása, melyen belül a szakmai tudást kívánó feladatokra néhány tisztviselő specializálta magát, azonban szó sem volt arról, hogy az egész apparátusban a szakszerűség rendező elve és értékrangsora uralkodott volna. Ha most ennek az igazgatásnak a képviselői lépnek fel az új igazgatás botladozásaival kapcsolatban a szakszerűség bajnokaiként, akkor ebben semmiképpen sem a kontárság látványán kétségbeeső szakma érzelmein van a hangsúly. Hiszen ezek a hangok ma, amikor az új igazgatás igen sokat tanult és konszolidálódott, jóval erősebbek, mint kezdetben. A hangsúly egészen világosan osztályindulatokon van, az úri középosztályi szemlélet mértéket nem ismerő ingerültségén afelett, hogy a legúribb hivatalokat magántisztviselők és iparosok merik elfoglalni!
Hogy jön azonban mindehhez a kisgazdapárt, amely nem az úri rétegeknek a pártjaként alakult és nőtt naggyá? Először azon keresztül, hogy ezekkel az úri osztályindulatokkal teljességgel azonos jellegűek a cselédmunkára berendezkedett nagygazdai rétegnek nem kevésbé heves indulatai a földbirtokreform folytán földhöz jutott szegénység feltörésével, „elbizakodottságával”, no meg a saját cseléd nélkül maradásával szemben; ez a nagygazdai réteg pedig, mely a régi, földjét saját munkájával művelő kisbirtokosok felett ma is komoly tekintélyt és társadalmi vezetést gyakorol, jelentős tényező a kisgazdapártban. Másodszor azon keresztül, hogy a kisgazdapárt az 1945. évi spontán önigazgatás jelenségeit nem képes külön szemlélni a kommunista direkt akció jelenségeitől, különösen a népítéletektől, s minthogy ezek főleg a régi igazgatás ellen irányultak, tehát a másik oldalon a közrend helyreállítását is összekapcsolja a régi igazgatás helyreállításával. Végül szerepet játszik az is, hogy a kisgazdapárt úgy érzi, hogy meg kell mutatnia erejét, és birtokba vennie a többsége alapján igényelhető pozíciókat. Ehhez pedig, mint mondottuk, garnitúrája nincsen, tehát hajlik arra, hogy a legdzsentroidabb közigazgatás képviselőit is, ha valami nyilvános {2-316.} fasisztaságban kompromittálva nincsenek, jobb híján elfogadja „jó kisgazdák”-nak.
De ettől eltekintve is gyakran fiktív a szakszerűségre való hivatkozás, mert közelről igen gyakran nem jelent mást, mint egy bizonyos, egyáltalán nem magasrendű és nem is mindig célszerű adminisztratív és irodai rendszernek, a magyar igazgatás jogszabályainak, előírásainak, ügykezelésének, nyilvántartásainak az ismeretét: olyan embereket, akik mindezt valami egyedül lehetséges kozmikus adottságnak, „a” közigazgatásnak tekintik. Az új magyar közigazgatásnak mindjobban szüksége lesz szakmai tudásra, azonban nem erre a fajtára, hanem arra, mely képes termékenyen és öntevékenyen új helyzeteket megragadni és új feladatok szakszerű megformálását elvégezni. Hogy erre a politikai buzgalom még nem kvalifikál senkit, az bizonyos. De nem kvalifikál erre magában a jegyzői oklevél sem.
Sok szó esik a közigazgatási szakszerűséggel kapcsolatban a községi jegyző szerepéről, ami valóban az egyik legnagyobb probléma, azonban itt is a szokásos, egymás mellé beszélés folyik. Tudjuk, hogy a régi községi jegyző egyidejűen volt köteles képviselni lefelé a vármegye hatalmi és társadalompolitikai szempontjait, és ugyanakkor volt a vezetője egy adminisztrációs irodai apparátusnak, amihez valóban szakszerűleg értett is; azonban ez az „értés” organikusan bele volt kapcsolva a hatalmi és társadalompolitikai szerepnek a minél hatékonyabb teljesítésébe. Ennek a kombinált szerepnek a felszámolása okozza a mai vidéki közigazgatásban a legtöbb zavart: minden politikai tényező a jegyző hatalmi pozícióját akarja birtokba venni, ezenközben azonban ebek harmincadjára kerül a jegyző irodai adminisztrációs funkciója, amiből végeláthatatlan bajok származnak, mire aztán visszasírják a szakszerű jegyzőt, amit politikailag megint az az oldal használ ki, amelyiknek a számára a régi képesített jegyzők egyben politikai bázist is jelentenek. A probléma igazi megoldása nyilván csak az lehet, ha a legerősebben nekilátunk annak, hogy a demokratizálandó községvezetői és a szakszerűnek megmaradó irodai funkciót egymástól elválasztjuk, és az irodai {2-317.} funkciót a községvezetésnek alárendeljük. Ez nem megy egyik napról a másikra, de mindenesetre tudnunk kell, hogy így kell a problémát felállítanunk, nem pedig úgy, ahogyan a „tudatlan, de demokratikus jegyző” és a „szakképzett, de reakciós jegyző” szerencsétlen alternatívájában előttünk áll.
Ha mármost azt nézzük, hogy különféle fikciók között mi a valóság, akkor azt kell mondanunk, hogy a baloldaliság és a szakszerűség háborúságában mindabban, amit az egyik a másikról mond, van valami; abban azonban, amit mindegyik magáról mond, igen kevés van. Egy csomó helyen az történt, amit a kisgazdák mondanak a kommunistákról; másutt az, amit a kommunisták mondanak a szakértelem jogcíme mögé bújó és a kisgazdák által támogatott reakcióról. A legtöbb helyen azonban nem történt sem egyik, sem másik, hanem valami egészen más.
1945-ben a valóságban mindenekelőtt az történt, hogy a közigazgatás az ország széles területein, különösen a Tiszántúl a tisztviselők elmenekülése folytán vagy egyéb okokból egészen egyszerűen megszűnt, vagy lehetetlenné vált. A közigazgatást meg kellett indítani anélkül, hogy létezett volna egy olyan hatalmi apparátus, mely ezt a szerepet magától értetődően igényelte volna. De ott is, ahol a közigazgatás a helyén maradt, a háta mögül és a feje felől eltűntek azok a politikai és társadalmi erők, melyek e közigazgatás számára biztonságot, önbizalmat és a hatalom tudatát adták. Kénytelen volt tehát alávetni magát a nemzeti bizottságok és a különböző egyéb közvetlen népi szervek vezetésének. Ezzel kapcsolatban a nép számos helyen rájött arra, hogy a közigazgatásnak nemcsak a szolgája, hanem az ura is lehet. Ez gyakran csak abban nyilvánult, hogy egy-egy faluban egy éven belül négy-öt jegyzőt is elkergettek, amiben nem az az érdekes, hogy a jegyző reakciós volt-e vagy kommunista, hanem az, hogy jegyzőt vagy pláne főszolgabírót egyáltalán el lehet kergetni. Ez persze magában kevés, mert az elkergetésből magából még nem lesz demokratikus igazgatási gyakorlat. Az ország demokratikus fejlődése szempontjából igazi és döntő események nem is zajlottak sem ott, ahol valamilyen politikai {2-318.} csoportosulás egyoldalúan majorizálta a helyzetet, sem ott, ahol egy-egy párt nevében egyes emberek fejtették ki a maguk nyüzsgését vagy terrorját, s a legkevésbé természetesen ott, ahol a régi közigazgatás, akár a főispán segítségére, akár a nép vezethetőségére támaszkodva, maga építette fel a demokratikus átalakulás kulisszáit. Igazi demokratikus fordulat ott következett be, ahol a különféle pártokból és egyéb szervezetekből alakult nemzeti vagy egyéb bizottságok, melyek a község legjobb erőit egyesítették, a közigazgatás irányításának konkrét kérdéseivel kerültek szembe és birkóztak meg, s valamiféle paritásos népképviseleten és koalíciós kiegyenlítésen alapuló közvetlen és folyamatos közigazgatási feladatvégzést valósítottak meg. Ezekben a keretekben folyt igazi politikai művelődés, és ezek számosabbak voltak, mint az összes reakciós intrikák vagy baloldali erőszakosságok, amelyek a látható és hangoztatható sérelmi anyagot szolgáltatták. Itt alakult ki a demokratikus önkormányzati vezetőnek egy új típusa, melynek sorai között gyakorlati érzékű jogászok, egyéb értelmiségiek, munkásmozgalmi vezetők és minden előképzettség nélküli emberek vegyesen foglalnak helyet. Valamivel több a munkáspárti közöttük, mint az egyéb, de képviselve van soraikban minden párt egyaránt. A férgeséből sok elhullott két év alatt, s akik megmaradtak, nagyobbrészt helyt is állanak magukért és a demokráciáért. A közigazgatási kicserélődésnek ez a folyamata semmi szerves összefüggésben nincs a népítéletekkel és hasonló akciókkal, sőt sok helyen éppen az ezek nyomán kiéleződött közhangulatban romlott el a kommunista vagy a szociáldemokrata polgármestereknek, főtisztviselőknek, önkormányzati vezetőknek az az általános tekintélye, melyet igen sok helyen meg tudtak szerezni.
A demokratikus önigazgatásnak mindezeket a jelenségeit a kommunista párt, ha fikciókkal terhelten is, mégiscsak látja és értékeli. A kisgazdapárt azonban – noha helyi vezetői a legtöbb helyen éppen úgy részesek ebben a folyamatban, mint a többi pártokéi {2-319.} – a jelek szerint egyáltalán nem értékeli, sőt ellenségesen áll vele szemben. Az a kisgazdapárt, mely huszonöt esztendeig állt szemben a főszolgabírói közigazgatással, ma közigazgatási síkon minden vonalon a restaurátor szerepében lép fel. Ha az önkormányzati választások csak azt jelentenék, hogy a nép azt fogja megválasztani, akiben bízik, és ennek következtében néhány akarnok kiesik a vidéki közigazgatásból, akkor ez nem volna baj. Nem volna az sem baj, ha egy csomó jó szakember, különösen a különleges, adóügyi, számvevőségi, műszaki stb. szakokban a maga végleges helyét megtalálná a közigazgatásban. S ha sikerült a községi irodai és írnoki munkát a laikus és demokratikus községvezetésnek szilárdan alárendelni – ami nem könnyű dolog! –, akkor egy csomó régi jegyző irodai tapasztalatainak is hasznát lehetne venni. De ha mindez egyszerre történik, a helyreállított közrend s a helyreállított szakszerűség zászlói alatt, olyan hangulatban, ahol minden okleveles ember eleve a szakképzettség nimbuszát élvezi, s minden oklevél nélküli, akárha kisgazdapárti is, eleve az izgága illetéktelenség gyanújába kerül, akkor az egész választás ellenforradalmi színt öltene, s az egész folyamat az úri restauráció formáját venné fel. Ettől valószínűleg a kisgazdapárt is megijedne; de ha egyszer megindította ezt a folyamatot, aligha tudná a maga erejéből megállítani.
Ezek után ki kell mondanunk, hogy az a politika, mely az önkormányzati közigazgatás mélyebb problémáira való tekintet nélkül egyszerűen az önkormányzati választások megtartására, utána pedig a várt kisgazdagyőzelem teljes érvényesítésére tör, a mai helyzetben egész egyszerűen katasztrófapolitika. Bizonyára sokan elszörnyülködnek azon, hogy szabályszerű demokratikus követeléseket így lehessen minősíteni. Azonban a weimari köztársaság bukása óta tudjuk, hogy katasztrófapolitikát nemcsak erőszakos eszközökkel lehet folytatni, hanem demokratikus elvekkel és formulákkal is!
Itt áll tehát a koalíció egy elég nagy kátyúban. Lehet-e és hogyan lehet az önkormányzati életet demokratikus lendületbe hozni úgy, hogy közben pártarányoknak és reakciónak a fentiekben {2-320.} vázolt vészes összekeveredése ne érvényesüljön? A probléma nem az, hogy olyan eljárást találjunk ki, mely egyszerűen a kisgazdapárt számbeli arányait csökkenti, hanem az, hogy olyan kereteket hozzunk létre, olyan erőket mozgósítsunk, és olyan problémákat vessünk fel, amelyek a reakciót a kisgazdapárttól valóban különválasztják. Ez mellékesen a kisgazdapárt arányszámainak a csökkenésével is járna, ugyanakkor azonban belső erőinek és politikai súlyának a növekedésével is.
Világos, hogy egy ilyen terv kidolgozásához a koalíció egészének az egyetértése, főleg pedig a kisgazdapártnak a közreműködése szükséges. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen közreműködés elfogadását és belátását jelenti egy csomó olyan dolognak, amit eddig a kisgazdapárt nem volt hajlandó elismerni. Egy ilyen engedményt csak egy nagyon komoly ellenengedménnyel lehetne kiegyenlíteni, s ez ezúttal nem állhat pozíciók átengedésében, hanem valami olyanban, ami a baj gyökeréhez ér közel. Ha felismerjük azt, hogy a kommunisták a kisgazdatöbbségtől, a kisgazdák a kommunista direkt akcióktól bokrosodtak meg, akkor világos, hogy a fiktív kisgazdatöbbség tervszerű felszámolásának a közös tervével szemben más ellenszolgáltatás nem jöhet számításba, mint a tömegmozgalmak kultuszának a csökkentése és a népítéletek s hasonló akciók gyakorlatának a feladása. Vagyis: a kisgazdapárt ismerje el, hogy az az állítás, mely szerint a reakció szavazataival jutott többségre, noha a kommunisták hangoztatják, igaz; a kommunisták pedig ismerjék el, hogy az az állítás, mely szerint az általuk propagált népítéletek a jelen helyzetben alkalmasak arra, hogy heves antidemokratikus tömegmozgalmak számára adjanak bátorítást, noha a kisgazdák hangoztatják, szintén igaz. Ezután lehet aztán tárgyalni arról, hogy a koalíció közös erővel mit tegyen az ellen, hogy az önkormányzati választások ne a reakció előretörését szolgálják, és a kisgazdapárt kikerüljön abból az irreális helyzetből, amit számára és az ország számára az ötvenhat százalékos választási győzelem jelent.
Az első és legszimplább eljárás volna önkormányzati választást nem tartani. Ez ellen szól az, hogy a vidéki önkormányzati igazgatás immár csaknem két éve az ideiglenesség állapotában van, amit a végtelenségig fenntartani nem lehet. Viszont kétségtelenül lehet a jelenlegi önkormányzati testületeket véglegesekké nyilvánítani, illetőleg működési idejüket néhány évvel meghosszabbítani, kiegészítve ezt az arányok megfelelő, koalíciós kiigazításával ott, ahol az feltétlenül szükséges. Egy ilyen eljárás az országos békességnek jót tenne, a vidéki közigazgatás demokratikus konszolidálását lehetővé tenné, de túlontúl és veszedelmesen kényelmes volna. Lényegesen súlyosbítaná ugyanis azt a folyamatot, melynek során az önkormányzati testületek különböző pártcsoportjai mindinkább az országos pártközpontok irányítása alá, nem pedig saját demokratikus tömegeik irányítása alá kerülnek. Döntő szempont az önkormányzati választások megtartása mellett, hogy demokrácia nincs eleven, pezsgő, szabad és demokratikus önkormányzati élet nélkül. Minden országos demokrácia merő fikció, ha nincs meg az egyes emberek számára hozzáférhető kisebb közösségekben a szabad közélet iskolája.
Másik lehetőség volna az önkormányzati választásokat megtartani, de a koalíciós pártokat valamiféle közös listán futtatni. Ez a gondolat már az országos választások előtt is felvetődött. Azonban nem lehet elég erősen lebeszélni mindenkit, akinek a számára a nagy tömegek demokratikus nevelődése fontos, az ilyenfajta fiktív választásoknak a tartásáról, ahol a szavazóknak csak egy teljességgel preparált szövegezésben feladott igen–nem között lehet csak választania. Még friss emlékezetünkben élnek azok az álválasztások, melyekhez a Bethlen–Gömbös-uralom hozzászoktatta az országot. Az ilyen közös listák, még ha a legkisebb erőszak sincs mögöttük, a demokratikus nevelődés szempontjából ugyanolyan veszélyt jelentenek: elszoktatják az embereket attól, hogy a választásban valami komoly dolgot lássanak, aminek az eredményét az ő személyes állásfoglalásuk is befolyásolja. Megsokszorozza a közös lista nehézségeit az is, {2-322.} hogy vannak a kormánykoalíción kívül álló pártok is, amelyektől nehéz volna az indulás jogát elvitatni, s akkor ezek közül valamelyik, úgy, mint az országos választásokon a kisgazdapárt, lesz majd haszonélvezője bizonyos hangulatoknak, ami a magyar politikai életet és annak arányszámait megint csak más oldalon tenné irreálissá. Ha a közös listánál okosabbat nem tudunk kitalálni, akkor sokkal helyesebb önkormányzati választást nem tartani, mert ugyanazt az eredményt, a pártok kijelölése alapján létrejövő önkormányzati testületeket el lehet érni a jelenlegi ideiglenes rendszer fenntartásával is.
Fel lehet vetni, és a baloldal fel is vetette a választójog terjedelmének a szűkítését bizonyos újabb reakciós és fasiszta kategóriák kizárása révén. Ezzel kapcsolatban már kialakulóban vannak egy egymás mellé beszélő, haszontalan vita szólamai: „gonosz kommunisták, szűkíteni akarjátok a választójogot!”, és „gonosz kisgazdák, választójogot akartok adni a fasisztáknak!” Mindez erőtlen és haszontalan kísérletezés: a választásból kizárni főleg fasiszta kategóriákat lehet, melyeknek a szavazatai úgyis többé-kevésbé szétszóródnak; a reakciónak viszont, mely egyirányúbban szavaz, alig vannak olyan külső jelei, melyekről fel lehetne ismerni és kizárni. Ha tehát véres verítékkel megháromszorozzuk vagy megtízszerezzük a választásból kizártak számát, ez a végeredményen alig változtat valamit. Koalícióban végül sem lehet olyan Bethlen-féle választójogot csinálni, melynek révén a végeredményt előre lehessen szabályozni.
Közelebbről érintené a bajok gyökerét, ha biztosítani lehetne, hogy az önkormányzati választásokon induljanak azok a kisgazdapárttól jobbra eső pártok is, amelyek a kisgazdapártra esett és a demokráciával szemben ellenséges szavazatokat vagy legalább azok egy részét felvennék. Ezek a pártok adva is vannak a szabadságpárt és a Demokrata Néppárt12 formájában. Ezek a pártok s azok őszintén demokrata vezetői bizonyára felháborodva tiltakoznak {2-323.} az ellen, hogy az ő demokratikus törekvéseiket csupán annyira értékeljük, hogy a reakciós szavazatok fölvevésére alkalmas közegnek tekintsük őket. Ez a felháborodás érthető, azonban ez alig változtathat azon, hogy bármelyek is e pártok céljai, azok az érzelmek és érdekek, melyek az embereket ma arra viszik, hogy reájuk szavazzanak, túlnyomó, merhetjük mondani, kilencvenszázalékos többségükben a demokrácia szempontjából negatív értékű érzelmek és indulatok. A szabadságpártra egyrészt a magántulajdonba a kizsákmányolást is beleértő paraszti és polgári birtoklók szavaznának, másrészt a nemzeti sérelmek negatív lelkiállapotába belerögződött szavazók. A Demokrata Néppárt szavazói pedig azokból a politikailag tudattalan és a demokráciát nem igénylő tömegekből kerülnének ki, akik egyházuk irányítását politikai kérdésekben is mindenekfelett irányadónak fogadják el. Ezért azt kell mondanunk, hogy objektíve nem vesztett a magyar demokrácia azzal, hogy ezek a pártok az országos választásokon nem indultak. Ha nem következett volna be az a pokoli helyzet, hogy mindezek a szavazatok masszív tömegben a kisgazdapártra koncentrálódtak, és ezáltal a koalíció belső egyensúlyát megzavarták, akkor ezeknek a pártoknak a legalizálása a demokrácia szempontjából egyáltalán nem volna sürgős. Pillanatnyilag kizárólag azt várjuk tőlük, hogy a reakciós szavazatokat magukra vonva, a demokratikus erők arányát reálisabbá tegyék. Ha ez az önkormányzati választások során valóban megtörténik, úgy nagyon célszerű volna az is, ha az így mutatkozó reálisabb arányszámokat az országos választások kevésbé reális arányszámai helyett országos viszonylatban is irányadónak fogadnák el.
Nagyon kétséges azonban, hogy e pártok indulása önmagában elég volna-e a koalíció egyensúlyának a helyreállításához. Lehetséges, hogy a nagyobb erők vonzóerejét követve a reakciós szavazók továbbra is súlyt fognak fektetni arra, hogy olyan pártra adják szavazatukat, amely a kormányhatalomban részes. Így, ha a kisgazdapártnak az országos arányszámai valamivel csökkennének is, a koalíción belüli arányszámai nem változnának lényegesebben. {2-324.} De ettől függetlenül is, nem kis veszélyekkel járna két, reakciós hátterű párt komolyabb megjelenése a porondon. Ennek a két ellenzéki pártnak ugyanis a szétválás után is sok közössége marad a kormánykoalícióban bent lévő kisgazdapárttal. Összekapcsolja őket a politikai stílusnak, a keresztény nemzeti frazeológiának a közössége is: ezalatt nem keresztény világnézetet és nemzeti érzést értve, hanem azt a híg frázistömeget, amely az ellenforradalom huszonöt esztendeje alatt nemcsak ellenforradalmárokban, hanem általában mindazokban felgyülemlett, akiknek központi beállítása a felfordulástól való félelem volt. Ez a frazeológia a kisgazdapárton is nyomot hagyott. A közös frazeológia s a közös félelmek a két jobboldali ellenzéki pártot a kisgazdapárttal annál könnyebben összekapcsolhatják, mert hiszen a két jobboldali párt vezetői között komoly számban vannak és lesznek személyükben hibátlan demokraták is. Nyíltan vagy latensen könnyen elő fog tehát állani egy jobboldali blokk, ami végeredményben a maga országos többségén keresztül, a demokrácia jövője szempontjából ugyanazt a helyzetet foglalja el, mint ma az osztatlan kisgazdapárt, súlyosbítva azzal, hogy benne sokkal nyíltabban porondra lépnek a kisgazdapárttól jobbra álló erők. Különösen súlyossá válhatik ez éppen vidéki és éppen önkormányzati vonatkozásban: ha a kisgazdapárt nem a kormánykoalíció másik három pártjával, hanem ezzel a két párttal összeállva választ önkormányzati tisztikart, ennek pontosan az a restauráló hatása lenne, amit el kell kerülnünk.
A kisgazdapárt számára annál is inkább megjelenik majd a kísértés arra, hogy a jobboldali pártok felé gravitáljon, mert a Baloldali Blokk intézményesített formáján keresztül az újjárendezett koalícióban az állandó majorizálódás veszélye fenyegeti. Fontos tehát, hogy erre nézve a kisgazdapárt, ha egyszer róla a demokráciával szemben negatív beállítású jobboldal világosabban le tud válni, bizonyos megnyugtatást kapjon. Úgy is mondhatnánk, hogy a jobboldali ballasztoktól megszabadult kisgazdapártot be kell léptetni a baloldali blokkba. Szükség van azonban ennél többre is.
Akkor, amikor a jobboldali pártok körvonalai az eddiginél élesebben rajzolódnak ki a magyar politikai életben, elengedhetetlenül szükség van arra is, hogy egyidejűen a demokratikus kormánykoalíció jelentősége is élesebben kirajzolódjék. Legyen tehát bátorságunk a demokrácia önvédelme érdekében a demokratikus kormánykoalíció négy pártjának a demokratikus hatalomban való részesedését és elsőbbségét nyíltan és őszintén, törvényi eszközökkel biztosítani – természetesen csak bizonyos időre. Meg lehet ezt tenni azért, mert e pillanatban Magyarországon a kormánykoalícióban részt vevő négy párton kívül nincsenek demokratikus erők. Vannak rajta kívül is demokraták és demokratikus pártok, melyek mögött azonban nem áll erő, és vannak rajta kívül is erők, melyek azonban nem demokratikusak. Helyesebb e pártoknak egy időre közjogi elsőbbséget adni, mint a demokrácia intézményeit a demokrácia védelmében meghamisítani. Meg kell tehát találni azt az intézményes formát is, amelyik a kormányszerveken kívül is, különösen önkormányzati vonatkozásban alkalmas e négy párt szerepének és feladatának a kifejezésére.
Ez az intézményes forma adva van a nemzeti bizottságokban: nem kell más, mint azt felismerni, felhasználni és megerősíteni. Sajnos, a magyar közigazgatás változásának az a szűk és ellenséges értelmezése, melyet a koalíció konszolidációs elemei magukévá tettek, kiterjed a nemzeti bizottságokra is. Kisgazda oldalon olyan érzelmi hangsúllyal beszélnek a nemzeti bizottságokról s megszüntetésükről, mintha közbiztonsági kilengésekről vagy népítéletekről volna szó. Ez egyrészt azért van így, mert eleve bizalmatlanok mindennel szemben, ami a demokrácia „keleti” értelmezésére emlékeztet, másrészt azért, mert a munkáspártok a szakszervezetek külön tagságának a keresztülvitelével országszerte baloldali többséget vagy túlsúlyt biztosítottak a nemzeti bizottságokban. Ezt a kisgazdapárt egy ideig ellensúlyozni igyekezett egyrészt azzal, hogy a Parasztszövetség tagsági jogát vetette {2-326.} fel, amivel azonban nem ért el sikert, másrészt azzal, hogy lehetőleg ott is megpróbált egy polgári demokrata fiókpártot létrehozni,13 ahol ilyen pártnak helyi gyökerei nem voltak; azonban sok sikert ezzel sem ért el. De ettől függetlenül is első perctől kezdve síkraszállt a nemzeti bizottságok közigazgatási hatáskörének a megszüntetése és merőben politikai és társadalmi szerepre való korlátozásuk mellett. Minthogy viszont a kommunistáknak kezdetben az volt a véleményük, hogy a nemzeti bizottságok mint demokratikus ősszerveknek a hatáskörét nem szabad jogi szabályozással megkötni, így a két ellentétes álláspont találkozott abban a formailag egyetértő megoldásban, hogy a nemzeti bizottságok jogkörét nem szabályozzák, viszont a közigazgatásban viselt tényleges hatáskörüket megszüntetik. Ennek az lett az eredménye, hogy a nemzeti bizottságok országszerte sorvadozni kezdtek, hacsak vezetőik vagy tagjaik tehetsége vagy erőszakossága révén az írott szabályok ellenére meg nem tartották valóságos közigazgatási irányító szerepüket. De sorvasztó hatással volt reájuk az is, hogy mindinkább gyakorlatba jött az, hogy a pártok magasabb központjai a nemzeti bizottságok tagjait szigorú utasításokkal kötötték meg.
A nemzeti bizottságok igazi értékelésénél semmi szükség sincs annak elkendőzésére, hogy itt igenis a „keleti”, vagyis a még háborúságban és életveszedelemben élő demokrácia intézményéről van szó, s egyáltalán nem titok, hogy ez az intézmény az orosz szovjetekkel rokonságot mutat. A tanácsrendszer azonban nem függ össze szükségképpen és szervesen a Szovjetunió másik megkülönböztető vonásával, az egypártrendszerrel, amit a népi demokráciák elvetnek; a szabályozás mikéntjén múlik, hogy a nemzeti bizottságok vagy bármilyen hasonló szervek ne a pártkizárólagosság, hanem a demokratikus pártkoalíció szerveiként működjenek. Mondottuk, hogy a magyar nemzeti bizottságok legjellegzetesebb és legjelentősebb működése nem egyes pártok vagy pártcsoportok túlsúlyán épült fel – ez megint csak inkább a látható sérelmi anyagot szolgáltatta –, hanem sokkal inkább a józan kiegyenlítésen és gyakorlati szükségletek kielégítésén. Aki {2-327.} ismeri ezeket a teljesítményeket, az nem tud olyan könnyen belenyugodni ennek az értékes és érdekes intézménynek az elsorvadásába. A nemzeti bizottságokat nem megszüntetni kell, hanem regenerálni úgy, hogy a demokrácia tényleges erőit reprezentáló négy koalíciós pártot foglalják egyszerűen magukban minden ráadás nélkül; azután pedig intézményesebben bele kell őket építeni az önkormányzati közigazgatás szervezetébe, mint szűkebb ügyintéző szerveket – körülbelül a kisgyűlés14 hatáskörének az analógiájára –, s rajtuk keresztül kell biztosítani a vidéki közigazgatásban is a demokratikus koalíció túlsúlyát a társadalmi és politikai reakció és defenzíva szelleme felett. Bármennyire helyes volt is az a kezdeti elgondolás, hogy a nemzeti bizottságoknak maguknak kell a maguk hatáskörét kiépíteniök és kiharcolniok, ma már ezen a hőskoron túl vagyunk, és teljes mértékben itt az ideje jogi helyzetük rendezésének. Ez ellen a koalíció jobboldalán bizonyára közigazgatási szakszempontokra is fognak hivatkozni. Azonban nem látom be, hogy hol van megírva, hogy a magyar közigazgatás intézményei a világ végezetéig csak azok maradhatnak, melyeket az 1886. XXI., 1886. XXII. és 1929. XXX. tc. nevezetű szent könyvek felsorolnak!15
Ez a pont átvezet bennünket ahhoz a kérdéshez, mely egyedül alkalmas arra, hogy az önkormányzati választások körül támadt politikai holtpontot a kicsinyes osztozkodások posványán és a kölcsönös bizalmatlanság zsákutcáján túljuttassa. Ez a közigazgatási reform kérdése. Ennek a kérdésnek a felvetését a koalíció egyik oldalán sem fogadják különösebb lelkesedéssel, valószínűleg azért, mert nem látják tisztán, hogy a koalíciós erőviszonyokhoz fűződő érdekeik szempontjából jót jelent-e vagy rosszat. Átfogó közigazgatási reformtervvel eddig a parasztpárt állott elő,16 melyet a maga nem nagyszámú pozíciói szempontjából sem az önkormányzati választások megtartása, sem azok elhalasztása nem érdekel különösebben. E terv részletes kidolgozásában való személyes közreműködés nem tud megakadályozni {2-328.} annak kimondásában, hogy ez a terv alapgondolatában, perspektívájában és konkrét megoldásaiban olyan mértékben felette áll más, merőben közigazgatás-technikai szempontokat szem előtt tartó lehetséges terveknek, hogy valósággal siralmas dolog volna ennek a meglétében valami más, szűkebb és perspektíva nélkülibb részletváltoztatást csinálni közigazgatási reform címén. Ami ezt a tervet minden más fölé emeli, az nem közigazgatás-technikai előnyeiben áll, bár ebből a szempontból is több előnye van, mint más lehetséges megoldásoknak. Közigazgatás-technikai szempontból nem az egységek nagyságrendjén van a hangsúly, hanem a szervezés racionális és technikai célszerűségén, s a háromszázezernyi átlaglakosságú vármegye éppen úgy megreformálható, mint bármilyen más egység. A döntő az, hogy ez a terv olyan reformnak az útját mutatja meg, mely számba veszi a magyar közigazgatás kérdésének a magyar társadalomfejlődéssel való végzetes összefüggését; s erre való tekintettel nemcsak a közigazgatási apparátus regenerálását, hanem az önkormányzati élet kereteinek a teljes újjárendezését is célul tűzi ki.
A terv Erdei Ferencnek a második világháború kitörése táján megjelent művében, a Magyar város-ban kifejtett településtörténeti felismerésein és országrendezési tervén épül fel. A településtörténeti felismerés lényege az, hogy az alföldi tanyás város különlegesen tanulságos és nagy jövőjű kísérlet a városi élet és mezőgazdasági foglalkozás összekapcsolására; ennek alapján elgondolható egy olyan országrendezési terv, melynek lényege az, hogy egy-egy város és a hozzá kapcsolódó bejáró környék szerves egységet alkosson: minden városnak legyen vidéke, és minden vidéknek legyen városa. Ezen alapszik a parasztpárt közigazgatási reformtervének az az elgondolása, hogy a közigazgatás és önkormányzat alapvető egységeiként egy-egy városból és környékéből városmegyéket kell alakítani s így a megyei önkormányzatot a városok körül felvirágoztatni. Egészen egyszerűen őrültség volna ugyanis közigazgatást reformálni, önkormányzati életet fellendíteni akarni olyan keretek között, melyek halottak; s ezáltal áléletüket meghosszabbítani. A vármegyék ugyanis jelenlegi {2-329.} területi kereteikben semmi körülmények között sem alkalmasak arra, hogy a Magyarországon nagy történelmi tradícióval bíró területi önkormányzat rendszerét bennük meg lehessen újítani, mert nagyobbak annál a területnél, melyet a földművestömegek eleven érdekközösséggel ki tudtak tölteni. Több mint fél évszázada, a nemesi autonómia belső tartalmának a megszűnése óta, a vármegye merőben a vármegyei tisztségviselők ügyévé vált, s ez a helyzet a dolog természete szerint nem változott a legújabb időkben sem. A felszabadulás pezsgő önkormányzati életet hívott életre városokban, községekben és járásokban, de semmiféle spontán önkormányzati élet nem indult meg a vármegyékben. A vármegye ma is megmerevedve őrzi a feudális igazgatásnak azt a jellegzetességét, hogy az mindenekfelett a földbirtok igazgatási szükségleteire volt szabva, míg a városok rajta kívül élik teljességgel különálló és izolált életüket. Ennek folytán a városi élet nagyobb emberi, politikai, igazgatási, társadalmi és gazdasági lehetőségei a földműves lakosság nagy tömegei számára teljesen idegenek maradnak. Mindez nem volna olyan jelentős egy erőteljes ütemű és a közigazgatási kereteket szétfeszítő társadalmi és gazdasági fejlődés mellett; Magyarország különleges helyzetében azonban a közigazgatás döntő társadalompolitikai tényezővé vált: a legfőbb közege lett a nagy tömegek emberi öntudathiányára és szolgaságára alapított társadalompolitikai rendszernek. Nem véletlen, hogy ma is a magára hagyatott s az önkormányzati életet vagy egyáltalán nem, vagy csak szűk keretben ismerő községi és járási igazgatás az, amelyen belül a restaurációs tendenciák sokkalta nagyobb erővel érvényesülnek. Ezen a hátramaradottságon akar nagyot lökni az Erdei-terv egy olyan közigazgatási reformmal, mely a városi és vidéki igazgatást szervesen és kölcsönösen összekapcsolná, és a falvak lakossága számára lehetővé tenné a kisszerű községi kereteken túlmutató önkormányzati életben való részvételt is.
Mindaz, amit a fentiekben a közigazgatási reform kérdését megelőzően kifejtettünk, merő részlettoldozgatás és foldozgatás a mellett az egész demokráciát felpezsdítő hatás mellett, amelyet {2-330.} az új önkormányzati keretek megalakulása a közélet mozgásbahozatala és a merő pozícióharcon való túljuttatása szempontjából jelentene. Szemben a mai helyzettel, amikor a demokratikus diszkusszió olyan siralmasan kisszerű kérdéseken jut el a legmagasabb hőfokra, hogy melyik hivatal milyen pártnak jusson, az önkormányzati reform esetén az egész ország heves és mélyen egészséges izgalomba kerülne akörül a tisztán tárgyi, de demokratikus szempontból minden állásbetöltésnél fontosabb kérdésen, hogy az új önkormányzati egységek milyen területen alakuljanak meg, és egy-egy új egység lakossága milyen közös vállalkozásokba kezdjen. Csak ilyenfajta dolgokon keresztül lehetne elérni, hogy a koalíció két szüntelen egymás körmére vigyázó bizalmatlan üzlettársnak a viszonyából valóságos közös vállalkozássá váljék.
Bizonyára fel fog vetődni az az ellenvetés, hogy a magasabb önkormányzati kereteknek az újjárendezése nem kell hogy megakadályozza a községi választásokat. Nem szükséges elismételnünk, hogy a választásoknak önmagukért való erőltetése mi mindenféle veszéllyel jár. Itt elég két dolgot leszögeznünk. Az egyik az, hogy a választások sürgetése mindenekfelett pártszempontokból fakad, márpedig a pártok szerinti, listás választásoknak éppen magasabb területi egységeknél van helye, míg a községekben az egyéni választásnak kellene szélesebb teret engedni. A másik, fontosabb szempont az, hogy a közigazgatási reformnak nemcsak a megyei keretek, hanem a községi, főleg kisközségi keretek tekintetében is nagyon sok elvégeznivalója van, tehát ezeket a kereteket sem helyes a választások előzetes megtartásával megerősíteni. A közigazgatási reform ügye mögött sokkal több tárgyi szempont áll, semminthogy szabad volna csupán aszerint megítélni, hogy mennyivel odázza el a választásokat. Különben is az alatt az idő alatt, ameddig a választásokat a mai helyzetben is elhúzhatja a koalíciós tényezők közül bárki, aki mindenáron el akarja húzni, az egész közigazgatási és önkormányzati reformot el lehet készíteni, és le lehet bonyolítani.
A reakciós szavazatokat felvevő pártok külön indulása, ennek alapján a koalíció arányszámainak a revideálása, a demokratikus koalíciónak bizonyos időre való intézményes és törvényes alapra helyezése önkormányzati viszonylatban is, végül egy átfogó közigazgatási és önkormányzati reform: ezek azok az intézkedések, melyeknek az együttes hatása megközelítőleg biztosítani képes csalás, trükkök és erőszak nélkül is azt, hogy az önkormányzati választások ne az úri restauráció jegyében folyjanak le.
Felvetődik azonban az a kérdés, hogy nem merő utópia-e ilyen és hasonló tervek készítése, s nem illúzió-e azt remélni, hogy a kisgazdapárt eredeti magva és a hozzácsapódott reakció elválaszthatók egymástól. Van olyan vélemény a koalíció mindkét oldalán, hogy ez lehetetlen, céltalan, sőt kártékony törekvés. A kiéleződés baloldali hívei szerint a kisgazdapárt és a reakció kapcsolata mögött mélyebb okként ott áll az úri osztály, a birtokló polgárság és a birtokló parasztság érdekközössége a feltörő proletártömegekkel szemben; a kiéleződés jobboldali hívei szerint pedig a veszélyeztetett nemzeti lét szempontja hívta életre és tartja fenn ezt a kapcsolatot a baloldal nemzetietlen tényezőivel szemben, s a frontok helyes felállításához immár nem kell más, mint a nemzeti alapon álló parasztpártot átcsalogatni a nemzeti oldalra. Mindketten megegyeznek abban, hogy a dolog természetéből folyó mind nagyobb fokú kiéleződésre kell számítanunk és berendezkednünk.
A kiéleződés kétségtelenül tovább súlyosbodhatik, ha nem vigyázunk rá, de alig hiszem, hogy ez szükségszerű, elháríthatatlan és kívánatos volna. Első pillanatra úgy látszik, hogy a kiéleződés szószólói nagyon erős társadalmi tényekre hivatkoznának; közelről nézve azonban ezek a tények, legalábbis részben, ideológiai feltevéseknek és belevetítéseknek bizonyulnak. Nem kevésbé erős társadalmi tények állanak ugyanis a kiéleződéssel szemben is. Utaltunk már arra a vezetői garnitúrára, melyet a demokrácia a vidéki önkormányzatok kereteiben, de országos viszonylatban is feldobott. Ez a vezetői garnitúra pártközi értekezleteken, {2-332.} nemzeti bizottságokban, szaktanácskozásokon, pozíciókon való osztozkodásoknál és konkrét ügyek intézésénél nagyon is összetanult, s ennek az összetanulásnak mélyebb politikai és társadalmi háttere is van. Összetevődik ez a pártok régi vezetőiből és új szerzeményeiből, szakszervezeti vezetőkből, baloldali közírókból, a hosszú hátraszorítás után előkerült, ma néha konzervatívnak ható, de mégsem reakciós 1918-asokból és 1919-esekből, a demokráciával magukat azonosítani tudó igazgatási szakemberekből, a dzsentri jogászokkal szemben kevésbé előkelőnek számított vagy baloldaliság címén mellőzött értelmiségiekből, papokból, tanárokból, tanítókból, magántisztviselőkből, valamint közéletet élő kisgazdákból, iparosokból, kereskedőkből és mozgalmi iskolázottságú munkásokból és parasztokból. Mindezeket minden különbözőségük ellenére is politikai síkon összekapcsolja a Horthy-rezsim által többé-kevésbé elszenvedett üldözésnek, elnyomásnak, háttérbe szoríttatásnak vagy lenézésnek a közös élménye, bármilyen különböző módon gyakorlódott is ez a különböző kategóriákkal szemben. Lényeges momentum ebből a szempontból, hogy 1944. március 19-ének és október 15-ének döntő pillanataiban az egész konzervatív antifasizmus – ellentétben pl. Romániával vagy Olaszországgal – olyan mértékben csődöt mondott, hagy az új Magyarország felépítésében a legszerényebb politikai részvétel igényével sem léphet fel, s ez a nélkülük alakult koalíció egyöntetűségét nagymértékben növeli. Az új vezető rétegnek a Horthy-rezsim feudális-úri-nagypolgári vezetésével szemben értelmiségi-kisember-proletár jellege van, s a földreformon kívül ez a kicserélődés az egyetlen változás, mely a magyar társadalom megmerevedett szerkezetét komolyan kikezdte. Ezért ennek az új vezetésnek az egységét, az öntudatát és – nem utolsósorban – a tisztaságát növelni kell, nem pedig veszni hagyni. Bármennyire komoly érdekellentétek vannak is ezen belül a többé-kevésbé birtokló rétegek és a proletár rétegek között, a népi demokráciának éppen az a politikája, hogy ezt az ellentétet hátrateszi a feudális-úri-nagypolgári világ restaurációjának megakadályozására irányuló {2-333.} közös érdek jegyében. A kisgazdapárt által eredetileg és többségben ma is képviselt rétegek ennek az érdekközösségnek részesei, s ami őket e pillanatban jobbra viszi, az részben mesterségesen keltett, részben az események által táplált félelmi komplexumból, a felsőbb rétegek által való túlságos vezetettségből, valamint az ideológiai és frazeológiai idegenségből táplálkozik sokkal inkább, mint érdekeik komoly veszélyeztetettségéből. Semmi sem volna veszedelmesebb, mint hogyha a kisgazdáknak és a reakciónak a kommunistáktól való félelem jegyében folyó közeledése szoros belső kapcsolattá válna. Társadalmi síkon ez azt jelentené, hogy az úri értékrend egy hátsó ajtón át újból szerephez jutna a demokratikus Magyarországon: egy háttérben maradó úri szelekció igyekezne a magyar demokrácia vezető rétegének rangsorát megadni azzal, hogy kit fogad be közülük és kit nem. Politikai síkon pedig arra vezetne, hogy a mai reális és nem reménytelen helyzetet felváltaná a végső harc két olyan tényező, a proletár forradalmiság és az úri ellenforradalom között, melyeket külön e célból ezután kellene újból erőre kapatni. Egy ilyen harcban, mely minden adottság szerint úgysem hazai erőkön dőlne el, a magyar demokratikus fejlődésnek sok a vesztenivalója és kevés a nyernivalója. Igazi nagy izzású és minden latens erőt feldobó harc feltételei ugyanis alig vannak meg; ennek híján pedig az egésznek az a perspektívája, hogy a proletár forradalmiság nem tudna győzelme esetén sem tisztán népi vezető garnitúrát a semmiből elővarázsolni, az úri ellenforradalmiság győzelme esetén pedig veszendőbe menne az is, amit eddig haladtunk. Ezt pedig nem szabad kockáztatnunk, mert bármennyien is vannak, akik többet szeretnének, s bármennyien is, akik szebbet kívánnának, mégiscsak ez az, ami ablakot nyit a magyar nép számára egy szabadabb levegőjű jövő felé.
| A KOALÍCIÓ EGYENSÚLYA ÉS AZ ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOK | TARTALOM | A KOALÍCIÓ VÁLASZÚTON |