A parasztpárt és a parasztság közéleti felszabadulása I.

A magyar parasztság kulturális és gazdasági felemelkedését nem lehet komolyan elképzelni közéleti és politikai felszabadulás nélkül. Ezért tekint a parasztpárt haszontalannak, sőt kártékonynak minden olyanfajta népmentést – még ha jó szándékú is, pedig rendszerint nem az –, mely a parasztság kulturális és gazdasági felemelkedését úgy képzeli el, hogy valamiképpen a „felsőbb”, „műveltebb”, „haladottabb” osztályok részéről történő „felemelés”-re kerül a hangsúly. Bármely ponton kezdjük el ugyanis a parasztság kulturális és gazdasági felemelkedésének útját keresni, ha komolyan vesszük és levonjuk ennek a célkitűzésnek az összes belső konzekvenciáit, akkor szükségképpen szembekerülünk azzal, hogy a kulturális felemelkedéshez nagyfokú elfogulatlanságra s a gazdasági felemelkedéshez nagyfokú öntudatosságra van szükség: erre pedig képtelen egy olyan társadalmi réteg, mely a közösségi élet alaphelyzeteiben, a társadalmi vezetés és társadalmi tekintély kérdéseiben nem jutott ki a jobbágyi alázat passzív türelméből. A teljes emberi egyenjogúság és {2-424.} egyenértékűség kiharcolása tehát minden igazi kulturális és gazdasági felemelkedéssel szükségképpen egybekapcsolódik.

Vonatkozik ez mindenekelőtt a közösségi élet elemi megnyilvánulásaira, az ember és ember közötti érintkezés módjaira. A parasztság közéleti felszabadulása nem fér össze az ember és ember, pontosabban a paraszt és nem paraszt ember egymás közötti érintkezésének mindazokkal a formáival, melyekben a paraszt emberi kisebbértékűsége nyilvánul meg, s amit úri oldalról mint régi, jó, tűnőben lévő paraszti „tisztességtudást” szoktak megjelölni. Ahogyan Veres Péter legutolsó ceglédi beszédében10 kifejezte: elég volt már abból a világból, amelyben a parasztnak mindenki „úr”, a paraszt pedig mindenkinek „hallja, kend”! A tisztességtudás akkor ér valamit, ha a saját emberi rangunknak a tudatából és a másénak a megbecsüléséből származik; olyan tisztességtudásra, mely a saját emberi rang hiányának vagy kisebbségének a tudatából származik, nincs szükség. Itt az ideje, hogy a magyar parasztság megszerezze a bátorságot és az öntudatot azokhoz a gyakorlati, esetenkénti replikákhoz és visszaütésekhez, melyek alkalmasak arra, hogy ezúttal az urakat és városiakat szoktassák tisztességtudásra!

Ez azonban csak kezdet, mely magában igen kevés; hiszen a felszabadulás óta látszólag igen megnőtt a parasztság becsülete, amiben nem utolsó része van annak a reménynek, hogy a parasztságot valamilyen módon majd szembe lehet állítani az igazán „veszedelmes” munkássággal. Hivatalokban s a politikai alkalmazkodóképesség más gócpontjain helyenként oly reverenciával bánnak parasztfelekkel és parasztküldöttségekkel, hogy az már felesleges, sőt gyanús is, s gyanúnkat megerősödni látjuk, ha megkérdezzük, hogy az ügyek elintézésének gyorsasága és lelkiismeretessége megfelel-e ennek a reverenciának. Hamar kiderül, hogy hivatalbelijeink, nemcsak a régiek, hanem sajnos, nemegyszer az újak is, továbbra is nagyon jól tudják, hogy a magyar parasztság sokkal inkább hozzá van szoktatva a passzív türelemhez, semminthogy ügyeinek felületes, lelkiismeretlen vagy rosszhiszemű intézését hatékonyan és kitartóan számon {2-425.} kérné. Itt az ideje egy radikális kúrának, mely ebből a hiedelemből a magyar hivatalviselők társadalmát kigyógyítsa. A parasztpártnak elsőrendű feladata, hogy felkeltse és ébren tartsa a parasztságban a bátorságot, a gyakorlatot és a kitartást ahhoz, hogy a maga igazát mindenütt, ahol arra szükség van, kiverekedje, s ügyeinek felületes és lelkiismeretlen kezelésétől elvegye a kedvét mindennemű hatalomviselőknek. Ahol pedig az egyes ember bátorságát, tájékozottságát és kitartását meghaladja az ügy kiharcolása, szervezetten kell fellépni, és esetleges alkalomszerű tüntetéseken és ijesztéseken túl, az önvédelem és a jogvédelem minden eszközének állandó, éber, egy pillanatig ki nem hagyó igénybevételére van szükség. Ezzel kell megerősíteni a parasztságban azt a tudatot, hogy a jogrend nem labirintus, melyben az eligazító fonál öröktől fogva mindörökéig másoknak adatott, nem is kakasviadal, ahol rosszhiszemű ötletadók vezetése alatt a szerencsejáték izgalmával, konokságával és értelmetlenségével kell a sikert hajszolni, hanem a társadalomnak egy technikai instrumentuma, mely az értelem erőivel nemcsak kezelhető, de javítható is, s ehhez nem kell más, mint megfélemlítetlen és meg nem félemlíthető szabad embernek lenni.