A parasztpárt és a parasztság közéleti felszabadulása II.

Ezzel már ott tartunk a döntő kérdésnél: a parasztságnak a hatalommal szemben való ferde, nyomott viszonyánál s annak felszámolásánál. A magyar népnek a hatalom előtti meglapulása s egyben a kormányzásban való részt venni nem akarása, a hatalommal szemben való passzív rezisztenciája már oly hosszú időre visszanyúló beidegződésekre támaszkodik, hogy kezdik már, különösen a passzív rezisztenciára való készséget, magyar nemzeti tulajdonságként emlegetni. Valóban, ha még ötszáz esztendős, hasonlóan folyamatos beidegződés következik, úgy {2-426.} egészen tartós nemzeti tulajdonsággá is válhatik. Ma azonban gonosz merényletet követ el a magyarság jövőjével szemben mindenki, aki ezt a tulajdonságot mint végzetszerű adottságot emlegeti, még inkább pedig az, aki akár passzív rezisztenciára való felhívással, akár passzív rezisztenciát kiváltó hatalmaskodással bármilyen kis körben ezt a tulajdonságot erősíti. Mert pontosan arról a jellemvonásról van szó, mely a szolganépek tulajdonsága, és pontosan annyira és azóta magyar nemzeti jellemvonás ez, amióta és amennyire a magyar akár külső hatalmasságok erejétől, akár saját urainak jóvoltából szolganéppé vált. Hamis igazolást és áldicsfényt kapott ez a beidegződés a Bach-korszak alatti passzív ellenállásból megszületett hamis politikai sikerrel: a kiegyezéssel. A passzív rezisztencia azonban csak mint kezdet és átvészelés érték, s csak akkor, ha épen hagyja azt a képességet, hogy át tud menni a kellő pillanatban aktív ellenállásba. Amilyen szép kezdet volt a Bach-korszak alatti passzív rezisztencia egy komoly ellenállás számára, annyira kártékony dolog legendát szőni abból, hogy 1867-ben hogyan sikerült passzív rezisztenciára való képességünkkel egy belső erőitől kiüresedett, halódó birodalomtól egy hamis előfeltételeken nyugvó, zsákutcába vezető és jövendő fejlődésünket elzáró kompromisszumot kicsikarni. Egyenesen végzetes volna, ha a hatalom előtt meghunyászkodó passzív átvészelési képességnek a beidegződései a demokrácia új hatalmaival szemben jelennének meg.

A demokratikus nevelődésnek az az útja, hogy a magyar nép igenis merje megpróbálni a maga erejét mindenféle hatalmasokkal szemben, s különösen a parasztpártnak feladata mindenütt közrehatni és közbelépni abban az irányban, hogy a magyar nép ennek során ne csak megpróbálja, hanem meg is tapasztalja a maga erejét. A parasztpárt legfőbb dolga ezenfelül országos politikai síkon is megértetni, hogy milyen végzetes oktalanság volna, ha ilyen viszályokban a demokratikus kormányzás az új hatalomviselőknek demokratikus buzgalmukra vagy múltbeli érdemeikre való tekintettel minden további nélkül igazat adna, s a velük harcba keveredett népet egyszerűen „reakciós”-nak {2-427.} kezelné. Sokkal jobb, ha a magyar parasztság országszerte bármilyen éles és kínos háborúságokba keveredik új, demokratikus hatalomviselőkkel, mintsem hogy a passzív tűrés álláspontjára helyezkedjék, de közben visszakívánja a régi, megszokott hatalmasságokat, és őrizze magában a nekik való engedelmesség nagyobb készségét.

A parasztság közéleti felszabadulásának bekoronázása a parasztság paraszt vezetőinek a megfelelő közéleti szerepekben való méltó és természetes elhelyezkedése. Nem kirakatba rakott paraszt közéleti szereplőket jelent ez, hanem olyanokat, akik képesek biztonsággal elsajátítani a közéleti szereplés minden csínját-bínját, az erkölcsét éppen úgy, mint a ravaszságait, az illemszabályait éppen úgy, mint az illemszabályokon való túllépés bátorságát, a jogi hálózatát éppen úgy, mint a jog mögött álló lényegnek a világos áttekintését. Ez a fajta paraszt vezető ma elég ritka, s a legnagyobb baj az, hogy ha akad belőle néhány, azokat rögtön országos feladatokra kell igénybe venni, holott ebből a fajtából egy hátvéd nélküli első garnitúra keveset ér, ha nincs mögötte a helyi, önkormányzati, szövetkezeti feladatköröket jól ellátó széles körű, nagyszámú második garnitúra. A parasztpártnak tudatosan rá kell készülnie egy ilyen irányú nevelő és kiválasztó munkára. Ezenközben szüntelenül szem előtt kell tartani azt a Nagyatádiék11 óta soha el nem felejthető tapasztalatot, hogy nagyon könnyű dolog hatalom és hatáskör nélküli kirakatparasztokat látható polcokra helyezni; még könnyebb azonban a paraszt közéleti szereplőket sok mindenféle indulási hátrányaik folytán lejáratni, s erre csodálatos ösztönösséggel tudnak összeszövetkezni urak és értelmiségiek, reakciósok és haladók. Ennek kivédéséhez egyrészt éberen meg kell védeni az igazi paraszt vezetőket minden ilyenfajta igyekezet ellen, másrészt a legkíméletlenebb harcot indítani mind a parasztpárton belül, mind az országos közéletben a díszparaszt intézménye ellen. Alapelv az legyen, hogy egy jól szolgáló értelmiségi többet ér, mint tíz megfélemlíthető vagy demoralizálható kirakatparaszt, de egy igazi paraszt vezető többet ér, mint száz legjobb értelmiségi, {2-428.} mert az nemcsak annyit jelent, amennyit maga végez, hanem ezenfelül a jobbágyi alázatból való kiemelkedés útján elöljáró példát mutat az egész magyar parasztság számára.