Parasztpárt és polgárosodás

A parasztpárt politikai hitvallásának kiindulópontja az, hogy a parasztságot fel kell szabadítani, mert még nincsen felszabadítva. Ahhoz, hogy ez megtörténhessék, a parasztságnak kulturális téren ki kell törnie az alsóbb nép külön használatára alakított zárt parasztkultúra szorosságaiból, gazdasági téren a szegénység nyűgeiből, politikai téren a jobbágyi alázat passzív türelméből. A felszabadulásnak ezt a folyamatát sok vonatkozásban nevezték és sok okból célszerű is nevezni polgárosodás-nak, feltéve, ha el tudunk oszlatni minden félreértést, mely ezzel a szóval összekapcsolódhatik. Állandóan használja ezt a kifejezést Erdei Ferenc szociológiai műveiben a parasztság társadalmi fejlődésével kapcsolatban, mint annak egyetlen lehetséges és kívánatos útját. A polgárosodás programja ebben az értelemben mindenekelőtt a paraszt állapotban való megmarasztásnak akkor divatos, részben uralmi érdekekből, részben parasztromantikából származó programjával fordul szembe, s arra helyezi a hangsúlyt, hogy a parasztság kifele halad és ki kell lépnie a külön paraszttársadalomból a – jelenleg – polgári jellegű egyetemes társadalomba: hogy azután ebben az új helyzetben polgárrá lesz-e vagy proletárrá, az elsősorban gazdasági adottságok alapján, rétegenként külön fog eldőlni. Ma a külön parasztvilág fennmaradását ha sokan kívánják is, nyílt politikai és társadalmi programul nem tűzi ki zászlajára senki; kérdés tehát, hogy mi helyes tartalmat adhatunk a polgárosodás célkitűzésének, ha többet akarunk érteni rajta, mint civilizációt.

Már abból, hogy a parasztság felszabadulásán a szegénység nyűgeiből való kiemelkedést is értjük, következik, hogy a polgárosodás célkitűzése nemcsak a feudálisan zárt paraszttársadalmi {2-429.} keretek fenntartásának programjával áll szemben, hanem az elproletarizálódás veszedelmével is, s így kifejezhetjük vele azt, hogy a parasztság felemelkedése életnívójának állandó emelkedésén, nem pedig átmeneti lesüllyedésén keresztül vezet. Más ok, ami miatt érdemes polgárosodásról beszélnünk, az, hogy a parasztság felemelésének útján tudatosan élni kell és élni lehet a szabaddá válásnak azokkal a lehetőségeivel, amit a tulajdon jelent. Nem jelenti ez sem a magántulajdon szentségét, sem korlátlanságát, sőt azt sem, hogy a jövő társadalmi rendjének alapvető intézménye maradjon. De jelenti azt, hogy a tulajdonnak bizonyos formáit, melyek magukban nem jelentenek sem tőkehalmozódást, sem kizsákmányolást, sem tőkés termelési rendet, sem indokolatlan egyenlőtlenséget, nem szabad minden további nélkül elvetni, mert egyrészt a felszabadulásnak fontos mozgatói lehetnek, másrészt egy új társadalmi rendben a szabadság lényeges technikai eszközei maradhatnak. A tulajdonnak e formái között, a családi ház és a kéziparosműhely mellett az egyik legfontosabb éppen a mezőgazdasági kisbirtok. A polgárosodás programjának ezek az aktuális tartalmai azonban csupán megnyilvánulási formái egy mélyebb tartalomnak, mely végsőleg az egyetemes európai társadalomfejlődés történeti folyamatából következik, és a gazdasági, kulturális és politikai síkon egyaránt tudatos, önálló, szabadságával élni tudó, kiszolgáltatottságot nem tűrő s emberek, osztályok vagy uralmak puszta eszközévé le nem süllyeszthető ember ideáljának az elfogadását jelenti.

Tudnunk kell azonban azt is, hogy a polgár szó manapság a marxizmus szóhasználata nyomán meglehetősen körülhatároltan lefoglalódott a kapitalista társadalmi rendben birtokló, kizsákmányoló és az osztály nélküli társadalom ideáljával szembeforduló rétegek számára. Ha a polgárosodásról beszélünk tehát, a legfőbb félreértés, melyet ki kell zárnunk, az, mintha itt arról volna szó, hogy a parasztság vagy annak egy része egyszerűen a városi és falusi proletariátus rovására a történelmileg kialakult polgári osztályba „emelkedjék”. Nem véletlen azonban, hogy éppen a marxizmus volt az, amely mindennek a megjelölésére a {2-430.} francia burzsoá szót bevezette a magyar nyelvbe. Ezzel tudatosan szembeállította ezt a körülhatárolt, termelési formához kötött társadalmi osztályt a szónak attól az általános értelmétől, melyet a francia nyelv egy másik szóval citoyennek nevez. Ilyen, bár szűkebb értelmű a közéleti jogok teljességének birtokát jelző állampolgár szó is. Szükséges azonban, hogy a történeti és termelési formához kötött burzsoá és a jogi fogalommá szárazodó állampolgár között elevenen tartsuk a polgárosodásnak a szabad emberré válást jelentő teljes értelmét. Igaz ugyan, hogy ez az emberideál a polgári társadalmakban alakult ki, azonban csakis a politikai forradalom tüzén keresztülment polgári társadalmakban. Éppen ezért nem kötődött olyan mértékben hozzá egy történeti, társadalmi és termelési rendszerhez és azt hordozó osztályhoz, a polgári osztályhoz, mint pl. a feudális világ értékrendjét őrző „úriember” ideálja a nemesi rendhez; hanem megtartotta azt az osztály feletti és osztályokon túli egyetemes emberi tartalmat is, melyet a „szabad polgár” s az „ember és polgár” gondolatai fejeznek ki.

Felvetődik azonban az a kérdés, hogy a polgárosodás célkitűzése, ha mégannyira egyetemes emberi értelmet adnak is neki, nem fog-e abba az irányba vezetni, melyet újabban a kispolgárosodásnak az egész társadalmat megragadó, de azt egyben valamiféle kulturális, gazdasági és politikai zsákutcába vivő folyamataként szoktak jellemezni. Ha kispolgár alatt szerény jövedelemből beosztással, de nem emberhez méltatlanul élő, egynél több szobában lakó, rendszeresen táplálkozó, meglehetősen szilárd társadalmi biztonság állapotában lévő, a szórakozás, olvasás és tájékozódás modern lehetőségeivel élni tudó embert értünk, akkor nem vitás, hogy valóban egy ilyen irányú fejlődésről van itt szó, amely felé világszerte mind a régebbi polgárság és középosztály, mind a proletariátus óriási tömegei haladnak. Ezt a fejlődést természetesnek és kívánatosnak kell tartanunk, s mindenki, aki a dolgozók életszínvonalának az emelését tűzi ki célul, gyakorlatilag, akár akarja, akár nem, egy ilyen fejlődés irányában hat közre. Ilyen értelemben a kispolgári jelleg nem jelent mást, mint {2-431.} azt, hogy a mindenkire kiterjedő polgárosodás szükségképpen szűkebb egyéni életkeretekben valósulhat csak meg, mint a mások által való kiszolgáltságon alapuló nagypolgári életforma. Semmi sem kívánatosabb, mint az, hogy a parasztság ebben az irányban minél gyorsabban, minél messzebbre haladjon.

Jelent azonban a kispolgár ennél szűkebbet és rosszabbat is: a kis keretekben való tulajdonosi birtoklás vagy társadalmi biztonság szűk látókörébe beleragadt, azt mindenáron megvédelmező, de azon túl nem látó s csupán annak szűk keretei között „szabad” emberek osztályát. Különösen gyakran jelenti ezt a kispolgári állapot egy nagypolgári világ árnyékában, s ilyenkor, amint az igen fejlett, nyugat-európai társadalmakban is láthatjuk, könnyen válik annak megszűkített, utánzó, másodkezes megjelenési formájává. A magyar parasztságot különösen meg kell óvni attól, hogy pont a nagypolgári világ letűnésekor kerüljön egy ilyenfajta fejlődés útjára. Itt jutunk azonban a döntő problémához. Bármennyire megszűkítő hatású is lehet a kispolgári birtoklás az egyetemes társadalmi felszabaduláshoz képest, a két dolog sohasem kerül igazán és végsőleg szembe egymással az olyan társadalmakban, ahol a kispolgári állapot mögött is megvan az emberi felszabadulás nagy élménye: ez pedig nem jön létre magától a polgári biztonságtól, ha az illető társadalom nem ment keresztül a politikai forradalom nagy nevelő iskoláján. Ahol ez megtörtént, mint a Rajnán túli társadalmakban, ott a kispolgárságban is élnek s ha kell, mozgósíthatók azok a forradalmi erők, melyek a zsarnoksággal és kizsákmányolással szembeszálló tömegmozgalmakhoz szükségesek, s amelyek végsőleg a nagypolgári világ felszámolása felé mutatnak.

Ezen a ponton jutunk viszont a kispolgárság legszűkebb és legrosszabb értelméhez: a politikai forradalom nevelő iskoláján keresztül nem ment, korlátoltan tekintélytisztelő, sértődött, de minden feudális hatalmasság előtt testben is, lélekben is meghajló, selejtes kultúrájú, minden közéleti bátorság híján levő reakciós vagy fasiszta kispolgársághoz. Ez már elsősorban közép-európai jelenség, s azokra az országokra, közöttük, sajnos, Magyarországra {2-432.} is jellemző, amelyekben a nyugat-európai kapitalista gazdasági fejlődés kihatásaképpen az életnívó tömeges felemelkedése bekövetkezett, de csupán a régi, feudális társadalmi tényezők árnyékában, megfelelő politikai felszabadulás nélkül. A Rajnától nyugatra élő kispolgárság, bármilyen sokféle társadalomfejlődési zavarral küszködik is, nem vesztette el annak a politikai és emberi szabadságnak az öntudatát, melynek kiharcolásában részt vett. Kritikus pillanatokban ki is szokott derülni, hogy azok a forradalmi erők, melyek ezeket a harcokat annak idején kiharcolták, még elevenen élnek. Nem véletlen viszont, hogy Magyarországon minden polgári jelszó alatt megindult szervezkedés, még ha nem is fasiszta, hanem demokratikus célkitűzéssel indult is, vagy tömegek nélkül marad, vagy ha nem, úgy beleszorul valami defenzív, merőben biztonságkereső politikai beállításba, s megszűnik a demokratikus fejlődés tényezője lenni. A parasztpárt egyik legfőbb célja s létezésének legfőbb értelme, hogy a magyar parasztság polgárosodásának folyamatát ettől a zsákutcától minden erővel igyekezzék távol tartani. Ezért akarja mind kulturális, mind gazdasági, mind politikai síkon tudatossá tenni benne, hogy eddigi nyomorúsága és kitaszítottsága egy alig áthágható korlátokkal hierarchikusan tagolt rendi világnak és egy tőkehalmozódáson felépülő osztálytársadalomnak a következménye, s ezért akarja készenlétbe helyezni mindazokkal az erőkkel szemben, melyek akár tudatosan, akár öntudatlanul, akár egészben, akár részben a feudalizmus vagy a kizsákmányolás bármilyen tényezőjének a megerősítésére vagy helyreállítására törnek.

A parasztpárt tehát a polgári ideálok tekintetében világosan és élesen elválasztja azt, amit vállal belőlük és azt, amit nem. Vállalja a polgárosodás programját abban az értelemben, hogy szembefordul mindenféle elproletarizálódási folyamattal, és ki akarja használni a szabadságnak és felszabadulásnak azokat a lehetőségeit, melyeket a tulajdon jelent, és egyáltalán mindenkire kiterjedő érvénnyel elfogadja a szabadság javaival önállóan és tudatosan élő embernek és polgárnak az ideálját. Nem jelenti ellenben ez sem a polgári osztályba mások rovására való felemelkedni {2-433.} akarást, sem a tőkés társadalmi és gazdasági rend végleges elfogadását, sem a társadalmi biztonsághoz való görcsös ragaszkodásban kimerülő kispolgári életformát, hanem olyan folyamatot, mely igazi értelme szerint csakis a tömegek politikai öntudatosodásán és radikalizálódásán keresztül válhatik teljessé.