AZ ULSTERI BRITEK HIÚ ÁBRÁNDJA ÉS AZ ÍREK HIÚ ÁBRÁNDJA

Mind a két igény mindenekelőtt egyaránt kimérikus azért, mert a két népközösség, az ulsteri britek és az írek egymás közötti viszonya rettenetes történeti tehertételekkel van megterhelve. Az írekről sokan megállapították, hogy számukra nincs különbség jelen és történelem között, s képesek 300 év előtti és tegnapi sérelmeket úgy felsorolni, mintha mindkettő az imént történt volna. De ez érthető is, hiszen az íreket – ellentétben más nemzetek változatosabb történetével – 400, sőt annál több éve állandóan ugyanonnan, ugyanaz a sérelem érte, s bizonyos részben éri ma is. De nem kevesebb szenvedélyességgel ünneplik az ulsteri britek is minden évben az írek felett aratott győzelmeiket, és hánytorgatják fel háborogva az írek terrorcselekményeit. Ilyen előzmények után meglehetősen hiábavaló az ellentétek „szítóit” emlegetni, hiszen csak igen mesterkélt módon lehet olyan külső tényezőt találni, akinek valóságos érdeke fűződne ilyen ellentétek fennállásához. Eleve nem sok reménye volt annak, hogy belátható időn belül megenyhülés, kibékülés jöjjön létre, s az elmúlt évtizedben történtek ezt a súlyosan megterhelt helyzetet olyan újabb keserű emlékek sokaságával tetézték, amelyek egy komoly megegyezés lehetőségét még távolabbi jövőbe tolják, egy fáradságból eredő kényszeredett megegyezésnek pedig nem túl hosszú időtartamot ígérnek.

{4-700.} Tegyük már most a két szemben álló igényt külön-külön is mérlegre. Az ír katolikus kisebbségi helyzet és a protestáns többségi uralom fenntartására irányuló ulsteri álláspontnak az egyetlen erős pontja az, hogy az 1922. évi határ a ma formálisan érvényes nemzetközi jogi helyzet. Ez azonban egy ötletszerű, elvileg végig nem gondolt, az egyik fél, Nagy-Britannia erőfölénye mellett meghúzott határ: a megyék határait követi, noha itt igazában etnikumok, nem megyék állottak szemben, s a határvonás igazi célja, hogy az ulsteri protestánsoknak még a szétszórt töredékei is Észak-Írországon belül maradjanak, akár sokszoros katolikus kisebbség árán is. Ebből ered az ulsteri brit résznemzet nemzeti identitásának már említett veszélyhelyzete, s innen a választójognak és az emberi jogoknak az a megkurtítása, amibe az észak-írországi ulsteri protestáns uralom tartósítása kerül. Ez pedig angolszász politikai környezetben már magában is nehezen volna állandósítható, a katolikus lakosság növekvő ereje és az Ír Szabadállam közelsége pedig gondoskodik arról, hogy az ilyen sérelmek ne tudjanak elaludni.

Nem meggyőző egy esetleges olyan érvelés sem, mely szerint az Észak-Írországban élő ír katolikusokkal szemben az Ír Szabadállamban jelentős protestáns kisebbség él, s ez a mérleget kiegyenlíti. Az Ír Szabadállamban élő protestánsok egy merőben felső osztályból és értelmiségiekből álló kisebbség, mely nem alkot népet, és nem része a brit lojalitású ulsteri résznemzetnek: itt van jelentősége annak a megállapításnak, hogy itt nem vallási szembenállásról van szó.

A másik oldalon ugyancsak a valósággal meg nem férő politikai kiméra az ír katolikusoknak az a törekvése is, hogy az egész ír szigetet egy államban egyesítsék. Mint mondottuk, nincs olyan szabály, hogy egy szigetnek feltétlenül államilag egységesnek kell lennie, és reá a nemzetek önrendelkezési jogát a szigetre mint egységre az azon belüli többség alapján kell alkalmazni. De nem is ez a legfőbb és döntő lélektani indoka a teljes Írország helyreállítására irányuló célkitűzésnek: {4-701.} hanem az, hogy az írek ezt bizonyos fokig hajlandók úgy is fölfogni, mint az ulsteri protestánsok betelepítésében rejlő 17. századi igazságtalanság jóvátételét. Nyilvánvaló azonban, hogy egy olyan, több mint 300 esztendővel ezelőtt elkövetett igazságtalanság, melynek nincs életben egyetlen cselekvő és szenvedő alanya, sőt azok szépunokái sem, az elüldözés minden kegyetlensége és kíméletlensége ellenére is immár megszűnt „orvosolható” lenni. Bármennyire is hajlamosak az írek ezt az igazságtalanságot máig is aktuálisnak, felhányhatónak és számonkérhetőnek tekinteni, nyilvánvalóan az integrális „orvoslás”, az ulsteri protestánsok visszaűzése, ma a legnagyobb igazságtalanságot jelentené. Nincs is olyan komoly ír álláspont, amely ezt felelősséggel felvetné. De él egy olyan fennhangon vallott – bár alig hiszem, hogy őszintén hitt – várakozás az írekben, hogy az ulsteri protestánsok idővel majd fölfedezik magukban az ír öntudatot és az ír hazafiságot, és felismerik, hogy azzal, hogy Írország földjén megtelepedtek, valamiféle kötelezettségük támadt az ír sziget egységes politikai testével szemben. Ez a várakozás azonban éppolyan tökéletesen irreális, mint a németeknek a múlt században sokáig és még e század elején is táplált ama várakozása, hogy az elzásziak idővel felfedezik magukban az elvesztett német öntudatot. Ilyen kötelezettségre legfeljebb akkor lehetne hivatkozni, ha a bevándorlók egy idegen államszervezet területére kéredzkedtek volna be; csakhogy az ulsteri protestánsok a brit korona alattvalóiként települtek az akkori Egyesült Királyság egyik területéről a másikra, s ahhoz maradtak lojálisak. Ennek megváltoztatását józan ésszel alig lehet várni tőlük.

Az ulsteriek leendő ír lojalitásának a felkeltésére szolgál az a groteszk adalék is, hogy az Ír Szabadállam zászlójának három színéből az egyik a narancsszín, mert ez a szín jelképezi Észak-Írországot, pontosabban az ulsteri protestánsokat, más néven orangistákat, akik számára az íreket leverő Orániai Vilmos vezette 17. századi háború a legdicsőbb nemzeti {4-702.} emlék. Ugyanez a szín évszázadokon keresztül az írek számára az elnyomás szimbóluma volt, most pedig a reménybeli ír szigeti egység jegyében foglal helyet az Észak-Írországot magában sem foglaló Ír Szabadállam zászlajában.

Ezt az elgondolást szolgálja az az ígéret is, hogy a leendő teljes Írországban Észak-Írország és az Ír Szabadállam két egyenrangú tagként fognak federációt alkotni. Innen van az a furcsa helyzet is, hogy az írek aránylag keveset emlegetik az 1922-es határ nyilvánvaló igazságtalanságát, mert nem akarják az ulsteriek kedvét elvenni az általuk tervezett federációtól, melyet kiegyenlítőnek, békésnek, a szemben álló csoportokat békés együttélésre késztetőnek tekintenek. De nyilvánvaló, hogy Észak-Írország egy ilyen Összírországi Federációban sem az ír katolikusok másodrendű állampolgárokként való kezelését, sem a Nagy-Britanniával való közjogi kapcsolatot nem tarthatja fenn, ez pedig az ulsteri protestánsok számára a nemzethalál rémképével egyenlő. Ha tehát fel is tételeznénk azt a teljességgel nem valószínű esetet, hogy egy ilyen federáció létrejönne, pl. az ír katolikusok és a mérsékelt ír protestánsok szavazatával, akkor is feltételezhetjük, hogy a leszavazott rész még mindig az ulsteri protestánsok többségét alkotná, mely kész volna a legvégső polgárháborúig ellenállni ennek a megoldásnak. Vagy ha a protestánsok belenyugodnak is, ezt csakis Nagy-Britannia maximálisan hatékony garanciája mellett tennék. Márpedig egy olyan államszerkezet, akármilyen federális formával enyhítik is, amelyben egy szomszéd túl hatalmas ország jelenti a kisebbik ország valamely kisebbségének a politikai védőpajzsát, eleve konfliktusokkal terhes. De kár erről beszélni is: Nagy-Britannia közelsége, erőfölénye és az a tény, hogy Nagy-Britannia számára politikai és erkölcsi lehetetlenség cserbenhagyni a vele nemzetileg homogén és vele szemben lojális ulsteri protestáns résznemzetet, eleve lehetetlenné teszi, hogy Észak-Írország egésze normális feltételek között egy ilyen federációba belekényszerüljön.