A "Kelet" és "Nyugat" minduntalan előforduló, jelentésgazdag, de nehezen meghatározható kifejezések. Beszélünk "keleti" vagy "nyugati" típusú egyénekről és csoportokról. Hallunk a nyugatiak szempontjából elfogadhatatlan ázsiai felfogásról és arról, hogy a nyugati gyarmatosítás ellenséges érzelmeket váltott ki keleten. A Kelet az Kelet, tudjuk a könyvekből is, a két világ sose találkozhat. "De találkozniuk kell!" - mondják az idealisták, és a vita végeláthatatlan. De miről is vitatkoznak tulajdonképpen? Mi a Kelet, és hol kezdődik? Hol a Nyugat, és hol végződik? Elképzeléseink inkább szenvedélyesek, mint pontosak. Tudjuk, hogyan érzünk, de fogalmunk sincs, mire gondolunk. Amikor sikerült körülhatárolnom ezt a zűrzavaros és homályos területet, megpróbáltam eloszlatni a ködöt és megállapítani, mi rejlik bizonytalan általánosságaink mögött. Az eredmény ez a könyv.
Nem a szatíra-író, hanem a történész munkája ez, mely az eseményeket időrendi sorrendben követi. Igyekeztem visszatérni a kezdetekhez, amikor a "Kelet" és "Nyugat" kifejezés először nyert a földrajzi értelmen túli jelentést. Meg akartam mutatni, hogyan alakult ki a konfliktus és az ellentét az évszázadok folyamán. Körvonalazni akartam néhány mindvégig jellemző különbséget. Ezt a történetet mondja el a következő húsz fejezet. Az itt vázolt események alapján jött létre a Bevezetőben ismertetett történelemelmélet. Aki megérti az elméletet, alkalmazhatja a történetre. Aki a történetet olvassa, eldöntheti, mennyire támasztják alá a tények az elméletet. De ha az olvasó hajlandó elfogadni az érvelésemet, akkor is tudnia kell, hogy minden történelemelmélet pusztán az egyik lehetséges szemléletmód. Önmagában talán helytálló, és hasznavehető az államférfinak, de nem teszi érvénytelenné a többi felfogást. Ugyanazt a fát másképp írják vagy rajzolják le azok, akik máshonnan nézik. Mindegyik leírás pontos lehet, holott mind más és más. Csak a műkedvelő történész ragaszkodik egyetlen nézőponthoz, egyetlen látószöghöz, magassághoz és távolsághoz, és minősít minden más leírást törvénytelennek, erkölcstelennek és tévesnek. Karl Marx is ilyen amatőr volt, amikor azt írta, hogy "a múlt és jelen minden ismert társadalmának történelme az osztályharcok története." A megállapítás nem teljes egészében téves. Igaz, Marx viszonylag keveset tudhatott a történelemről és még kevesebbet a gazdaságtörténetről, amelyet az ő működése idején még alig tanulmányoztak, de rátapintott az igazság egyik elemére. Annak a szemében, akit elsősorban az osztályharcok érdekelnek, az egész történelem e körül forog. Története ettől még nem lesz feltétlenül téves. De csak akkor kerül megfelelő perspektívába, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a más szempontból előadott más történetek épp ilyen helytállóak. Akit főképp az orvoslás érdekel, annak a szemében valamennyi ismert társadalom történelme a betegségek története. Akit az utak és hidak érdekelnek elsősorban, annak számára mindez a közlekedés története. Ilyen módon a kereskedelem, fogászat, közegészségügy, zene, dráma, hajózás és művészet történetének egyaránt megvan az érvénye. Csak az eszelősségig egocentrikus tudós - mint Marx - jelentheti ki, hogy az ő szempontjai minden mást érvénytelenné tesznek. Én nem esem ebbe a hibába. Történelemfelfogásom csak egy a sok közül, semmivel sem helytállóbb a többinél. Legfeljebb az szól mellette, hogy talán megfelel a kornak, amelyben élünk.
Feltéve, hogy az olvasó az eddig elmondottakkal egyetért, még valamire figyelmeztetnem kell. Bár találtam bizonyos rendszert az események alakulásában, korántsem állítom, hogy a folyamat törvényszerű. Nem hiszem, hogy az emberiség a sors kerekére köttetett. Karl Marx megjövendölte, hová vezet a folyamat, amelyet feltárt. Jövendölésére azért cáfoltak rá az események - legalábbis részben -, mert nem számolt saját próféciája hatásával. Ellenfelei szem előtt tartották a könyveit, melyeket követői gyakran - megbocsátható módon - olvashatatlannak találtak. Messziről elkerülték a zátonyokat, amelyekre felhívta a figyelmüket, és ismét bebizonyították, hogy a fatalisták tévednek. Ha számít a véleményem, úgy gondolom, nem szükségszerű ugyanannak az eseménysornak a véget nem érő ismétlődése. Az ellentétes civilizációk éles konfliktusai elkerülhetők. Az emberek különbözőségének elmosása viszont lefékezné a kulturális fejlődést - és ez talán nagyobb baj volna, mint a konfliktus bármiféle következménye. De ha már elkerülhetetlen a konfliktus, megpróbálhatnánk mérsékelni a civilizációk összeütközésének várható következményeit, enyhíteni az ellentéteket és az érzelmeket lehetőség szerint felcserélni ismeretekkel.
A majdani összeütközések pusztító hatásának csökkentésében talán ennek a könyvnek is lehet némi szerepe. Hiszen ha ismerjük az emberiséget irányító belső mozgásokat, kevesebb lesz az ellenségeskedés és a megbánás. Emlékszem, egyszer kiúsztam a napsütötte trinidadi tengerpartról, ahol kékeszöld bukóhullámok futottak pezsegve, tajtékozón a kagylófehér homok felé. A hullámlovasok és úszók közt mindenféle nyelvű és színű emberek voltak: európaiak és indiaiak, négerek és kínaiak. Csak a dél-afrikaiak álltak döbbenten a parton. Az ilyen hánykolódó vízen elkerülhetetlen néha az összeütközés. Amikor egy kisebb baleset után felbukkantak, a jó úszók csak nevettek az egészen. A szárazföldön viszont rendszerint saját hibájukból ütköznek össze az emberek, így legalábbis futólag neheztelnek egymásra. Mivel mindegyikük oda mehet, ahová akar, minden kellemetlenségért csak magukat okolhatják. A hullámverésben viszont mindannyiukat ugyanazok az elemi erők mozgatják, saját erőfeszítéseik vajmi keveset érnek, amíg a hullám el nem vonul. Senki sem vádolja a másikat olyasmiért, amiről egyikük sem tehet. Egy gyerek talán sírva fakadna, egy bolond dühöngene, de az úszó még bocsánatkérést sem vár. És ez a kedélyes hangulat alapjában véve a tudásból származik. Mindegyik fürdőző ismeri a hullámok erejét, és ennek a tudásnak köszönhető, hogy a neheztelést fölváltja a jókedv.
Ennek az elvnek az alapján igyekszem megmagyarázni, miféle árapály szabályozza az emberek ügyeit. Ezeknek a személytelen erőknek és kimenetelüknek az ismerete talán hozzájárulhat ellenséges érzelmeink csillapításához. Mi tagadás, az összeütközés erejét nem csökkenti. Erről azonban el kell mondanom még valamit, főképp az étrend és energia kapcsolatáról. Talán attól is függ, miképp fogadjuk a környezeti hatásokat, hogy mit eszünk, méghozzá nagyobb mértékben, mint hinnénk.
Ha megfelelőbb volna az étrendem, amint azt a reformkonyha hívei javasolják (egyszerű, nyers és spártai ételekből), talán lett volna annyi erőm, hogy alapos kutatómunkát végezzek a könyvtárakban. Még az is lehet, hogy magam gépeltem volna le ennek a könyvnek a kéziratát. Én azonban rendszertelen olvasmányok eredményeire támaszkodtam, és minduntalan segítségre szorultam. Ismervén saját orientalisztikai ismereteim korlátait, hosszan idéztem köztiszteletben álló tekintélyek műveiből. Ahol a saját véleményem nem sokat nyom a latban, olyan emberek bölcsességére hivatkoztam, akiknek szavát az olvasó kénytelen lesz tiszteletben tartani.
Köszönetet kell mondanom Mrs. Valentine-nek és Miss Vidamournak, amiért legépelték a kéziratot, és Miss Nancy Robinnak, amiért távol tartotta dolgozószobámtól a nemkívánatos, bár szívemnek kedves behatolókat. Arra már nehezebb szavakat találnom, hogy Ann-nek köszönetet mondjak: az ő bíztatása nélkül soha sem kezdtem volna el vagy fejeztem volna be ezt a munkát; nélküle nem is érte volna meg a fáradságot. Így hát most neki ajánlom ezt a könyvet.
Guernsey, január 1.
C. Northcote Parkinson
Ez a könyv civilizációkkal foglalkozik, nem a világgal, mint egésszel. Figyelmen kívül hagyja Afrikának azokat a területeit, amelyeken nem alakult ki civilizáció, vagy az olyan országokat, mint Ausztrália, amelyeknek inkább jövőjük van. Nem tesz említést Dél-Amerika ősi civilizációiról sem, mert nincs folyamatos kapcsolatuk a jelennel. Történetünk középpontjában az Eurázsiai-kontinens áll, a földrajzilag vele összefüggő Észak-Afrikával és a történelmi meghosszabbításaként felfogható modern Észak- és Dél-Amerikával. Az itt elemzett civilizációk bölcsője nagyjából azonos területen volt, de annyira elágazott a fejlődésük, hogy létrejöhetett a mi lényegében Ázsiára és Európára alapozott Kelet és Nyugat fogalmunk.
Először is hangsúlyoznunk kell azt a nyilvánvaló tényt, hogy Európa és Ázsia csak egyazon a földrész két fele. A hagyományos választóvonal az Ural-hegység, az Ural-folyó, a Kaszpi-tenger, a Kaukázus, a Fekete-tenger és a Dardanellák. Kis-Ázsia vitatott terület volt, de egyébként a határ meglehetősen állandó; nem mint politikai fogalom, hanem mint kulturális egység. A fontos választóvonaltól keletre és nyugatra a nagy tájegységekben van némi hasonlóság: északon mindkét oldalon síkságok terülnek el, délen hegyek vonnak határt, s azokon túl félszigetek nyúlnak a tengerbe, mint Itália vagy Maláj-félsziget. De itt véget is ér a hasonlóság, és van néhány fontos különbség. Először is Ázsia sokkal nagyobb, területe négyszer, népessége kétszer akkora, mint Európáé. Másodszor Európa nagy része a 40. szélességi foktól északra helyezkedik el, az ázsiai népesség központjai pedig attól délre vannak. Harmadszor az európai földterületeket vizek tagolják - a Fekete-tenger, a Földközi tenger és a Balti tenger -, míg Ázsia lakható részeit hegyek és sivatagok választják el egymástól.
Ez a három alapvető különbség - és vannak továbbiak is - hosszú távú következményekkel járt. Kelet és Nyugat kapcsolata mindig is a sokaság és a kevesek kapcsolata volt, amin kétségtelenül változtatott egy keveset Amerika kibontakozása, jól kifejezi ezt a politikai egységek méretarány-különbsége. Nyugaton olyan történelmi jelentőséget tulajdonítanak Görögországnak, Portugáliának vagy Svédországnak, mint keleten a mérhetetlenül nagyobb, hatalmas Indiának vagy Kínának. Ami pedig az éghajlati tényezőket illeti, a melegebb és hidegebb vidék más-más viselkedésformának kedvez. Lord Curson így írt erről:
" ... A nagyobb hőfokon kevésbé fejlődött ki az ellenállóképesség; és aminthogy Indiában minden férfias törzs lakóhelye magasabban van a 24. szélességi foknál, a Távol-Keleten is nagy a különbség az e vonaltól északra elhelyezkedő Kína, Korea és Japán, valamint a tőle délre fekvő Burma, Sziám, Malaysia és Annam között."[1]
Ennek a tényezőnek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, de az élet nyilvánvalóan kevésbé teszi próbára az embert ott, ahol könnyű élelemhez jutni és a hideg ismeretlen.
Végül pedig Európa partokkal övezett vizei jobban megkönnyítették a közlekedést, mint az ázsiai földrajzi viszonyok, ami fontos szerepet játszott Európa tengeri terjeszkedésében. Továbbá olyan kulturális összetartást biztosított Európának, amelyhez foghatóra Ázsiában nem volt példa soha. Európa viszonylag kis politikai egységei történelmük nagy részében megmaradtak egyetlen közös civilizáció keretein belül. Ez aligha mondható el Indiáról, Kínáról vagy Perzsiáról, ahol kétségtelenül nagyobb királyságok éltek együtt a civilizációkkal, melyekből saját kultúrájuk kinőtt. Amikor Keletet és Nyugatot hasonlítjuk össze, az egyik oldalon három egymással kapcsolatban álló, de különböző civilizációval kell számolnunk, a másikon egyetlen civilizációval, amely érezhetően azonos az Ural hegységtől az Atlanti-óceánig; sőt, azon túl Amerika csendes-óceáni partjáig.
Az ázsiai civilizációk olyan különbözők, hogy némelyik orientalista komolytalannak tekintene minden elméletet, amely egységként kezeli őket. Vajon mi a közös egy koreaiban, egy arabban meg egy perzsában, kérdeznék. Semmi, felelnék rá, és bizonyos értelemben igazuk lenne. De más értelemben talán tévednének. Mert valószínűleg mindhárom hasonlítana abban, hogy van karórája és némi felületes angol nyelvtudása, lenézi a négereket és nem venné szívesen, ha rajtakapnák, hogy kétkezi munkát végez. Talán hasonlóan gondolkodnának a Nyugatról is. Mert az emberi gondolkodás hátterét a földrajzi tényezők jelentik, de homlokterében a történelem áll. És bár a keleti civilizációk különböznek egymástól, sok keletinek van közös történelme. Az ázsiai országok bizonyos összhangja - akárcsak a nyugati országok jóval szorosabb egysége - azon alapul, hogy ugyanazok iránt táplálnak ellenséges érzelmeket.
A történetíráson szinte végig vonul Kelet és Nyugat konfliktusa és versengése. Erre a versengésre, könyvünk tárgyára, nem sok történész figyelt föl. Mindegyiküknek megvolt a szakterülete, és nem láttak túl a saját civilizációjukon és korszakukon. Így Nyugat és Kelet kapcsolata meglehetősen elhanyagolt kutatási terület maradt, olyan hatalmas, hogy szinte elemezhetetlen, olyan hatalmas, hogy fel sem figyeltek rá. Csakhogy a jelenlegi és várható események fényében rá kell szánnunk magunkat, hogy tanulmányozzuk azt, amivel eddig nem akartunk foglalkozni. Életbevágóan fontos, hogy megértsük a kelet-nyugati konfliktus lényegét. Ráadásul napról napra sürgősebb. Az érzelmek helyét át kell venniük az ismereteknek, és ezeknek a fényében kell döntenünk.
Amikor Kelet és Nyugat - az európai kontinens két fele - viszonyának történelmét tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy a keleti és nyugati uralom korszakai egymást váltották. A magasan fejlett civilizációk (körülbelül) egy-két ezer évig tartottak s ezeket a korszakokat a történészek gyakran felosztják a kialakulás, fejlődés, kibontakozás és hanyatlás fázisaira. Végül dekadenciába torkolt minden előttünk ismert civilizáció, bármilyen sokáig tartott, bármilyen magas szintet és pompát ért el virágkorában. Miért? A válasz magában is megtöltene egy könyvet. Biológiai okai vannak? Hanyatlik a férfiasság, eltolódnak az arányok a nemek közt és a férfiak végzetes túlsúlyra jutnak? A hosszú háborús periódusok genetikai károsodáshoz vezetnek? Valójában mi romlik el és miért? Megszoktuk, hogy a hanyatlást összefüggésbe hozzuk a magas adókkal, de vajon ez tünet vagy következmény? A magas adók tovább növelik a terhet, melyet a hasznavehetetlen - sőt annál is rosszabb - bürokrácia ró az emberekre; de van ennek is biológiai aspektusa? Látjuk, hogy egy-egy adott korszakban egyik országban súlyosabb volt a hanyatlás, mint a másikban, de milyen mércével mérhetjük a különbséget?
Sok a bizonytalanság, de az nyilvánvaló, hogy a nemzet hanyatlásával legalábbis együtt jár az egyén erejének megfogyatkozása. Az erő forrása pedig feltehetőleg az étrend. A kutatók talán majd kiderítik, hogy az emberek erőnlétét a talaj jellege szabja meg, amelyet Shakespeare úgy nevez: "legelőik természete". Legalábbis gyaníthatjuk, hogy a kifinomultabb civilizációban az emberek eltávolodnak a legjobb élelemforrásoktól, be kell érniük a messze földről odaszállítottal, tartósítottal és áporodottal. Találgathatjuk, hogy a fogászati problémák valószínűleg a rossz táplálkozásra utalnak, és nyilván visszahatnak az emésztésre is. A történelem arra tanít bennünket, hogy a letelepedett, gazdag népességet rendre leigázták a nomád hordák, amelyek feltételezhetően közelebb élnek a természethez és távolabb a lepusztult talajtól. Ezekből a tényekből levonhatjuk a következtetést, hogy amint a nemzedékek egyre távolabb kerülnek a vidéki élettől, egyre csökken az erejük. A hajdani gondolkodók nagy része egyetértett abban, hogy minden kiváló tulajdonság a szabad ég alatti élet gyümölcse. Ibn Khaldún szerint, aki igazán éles szemű megfigyelő, a jó erőnlét titka a mértékletes táplálkozás. A spanyolok példájára hivatkozik, "akiknek hazájában nem készítenek vajat, akik főképp kölesen élnek, s akikben az elme élessége, a tanulásra való készség, és a test páratlan kecsessége mutatkozik meg. Joggal feltételezhetjük, hogy a konkvisztádorokban volt valami, ami utódaikból mintha gyakran hiányozna. Vajon ez az erő örökre kiveszett, vagy megpróbálhatjuk visszanyerni?
Bármit válaszolunk erre a kérdésre és bármilyen keveset tudunk a témáról, a hanyatlás kétségbevonhatatlan. Az erő megfogyatkozik, a művészet kiüresedik, a politika elbátortalanodik, az előretolt őrhelyek elnéptelenednek. Ez a hanyatlás teremti a vákuumot, amely beszippantja a másik, életerősebb civilizációt. Keleten és Nyugaton soha nem jöttek létre egyidejűleg magasan fejlett civilizációk. Hol az egyik, hol a másik volt fölényben, egyiknek a hanyatlása egybe esett a másik fénykorával. A terjeszkedés váltakozó korszakai katonai formában jelentkeznek, és eleinte hajlamosak vagyunk az emberiségnek ezt a hatalmas mozgását az energia túlcsordulásának, az eredeti határai közt megmaradni nem képes teljesítmény kiáradásának tekinteni. Semmi kétség, ez is előfordul; de ha tovább kutatunk, talán rájövünk, hogy a légüres tér nagyobb erő. Hiszen az inváziót a két civilizációt összekötő kereskedelmi utak csőhálózata szívja be. És ha a vezetéket valamelyik végén elhanyagolják, odamennek a szakértők a másik végéről. Az emberi beavatkozásnak alig van erősebb indítéka, mint az ügyetlenkedés látványa. "Az Isten szerelmére! - kiáltunk fel - Hagyd, majd én!". Ha a tető áldozatul esik a forgószélnek, nem is lesodorja, inkább beszívja az épület szélárnyékában létrejövő légüres tér. Így kezdődik a roham, és addig tart, amíg ereje ki nem merül.
A roham jellege könnyen félreérthető. Először is a katonai előrenyomulást elszigetelt jelenségként tanulmányozzák, nem pedig a korábban létrejött és más területeken is megnyilvánuló fölény drámai érvényesítéseként. A megállíthatatlan hanyatlás szívóereje eszmék, divatok, találmányok és szavak áradatát vonzza. Misszionáriusokat, utazókat, kereskedőket és tanárokat, kereskedelmi és titkos ügynököket, kereskedelmi kirendeltségeket, kulturális delegációkat, katonai tanácsadókat és ügybuzgó diplomatákat. A tényleges invázióra rendszerint csak később kerül sor, és nyomában megérkeznek az adószedők, hivatalnokok, földmérők és nyelvészek, építészek, mérnökök, művészetkritikusok és szélhámosok. Ha a békés nyomás nem ütközik komoly ellenállásba, az invázió akár el is maradhat. És a nyomásnak néha az invázió sikertelensége sem vet véget. Előfordul, hogy a támadás katonai jellege szinte mellékes, és a hadjárat csak drámaibb, de semmivel sem fontosabb a többi hatásnál. Erről gyakran megfeledkezünk. Aztán meg könnyű a katonai hódítást a fegyverek technikai fölényével magyarázni, s úgy véljük, ez a fölény a javuló teljesítmény előfeltétele. A következtetés néha indokolt, máskor viszont rácáfolnak a tények. A technikai fölény gyakran nem a javuló teljesítmény oka, hanem következménye. Kolumbusz utazásai segítették elő a hajózási csillagászat fejlődését, nem pedig annak a korábbi fejlettsége tette lehetővé az utazásokat. Franciaország 1940-es német megszállását nem az ejtőernyősök és gépesített hadoszlopok hajtották végre elsősorban. A megszálló haderő nagyrészt gyalogsági csapatokból állt, a szállítás szekereken történt; ezt a sereget a franciák összeomlása szippantotta be az országba - mint ahogy később az angol és amerikai haderő előre megszabott cél nélkül került Olaszországba, pusztán mert szétesett az olasz front. A technikai fejlődés rendszerint csak az első győzelmek után indul be. A japánoknál, akik Dél-Kelet-Ázsiát a leghétköznapibb eszközökkel hódították meg, a technikai fejlődés el is maradt. A hadjáratok gyakran csak megpecsételik a vereséget, amely bekövetkezett, mielőtt a háború kitört volna. Néha az egyik fél kishitűsége többet nyom a latban, mint a másiknak az önbizalma.
Az első összecsapás Kelet és Nyugat közt talán magyarázatra szorul, de a többi már nem. Hisz minden ilyesféle hadmozdulat ellenállást vált ki előbb-utóbb. Az egyik civilizáció fölénye magában is ellenszenvet ébreszt, a faji megkülönböztetéstől vagy gazdasági elnyomástól függetlenül. Az indulatok nem is közvetlenül a kegyetlen zsarnok ellen irányulnak. Inkább a fensőséges bánásmód váltja ki őket, akármilyen barátságos. Ráadásul éppen azokból tör ki először a düh, akik alacsonyabb rendűnek vallják és ezért gyűlölik magukat. Akiknek hazájában nem is volt erőszakos hódítás vagy elnyomás, hanem mindenki készségesen átvette az idegen civilizációt, azok néha vadabbul fordulnak a hódítók ellen, mint a birodalmi önkény úgynevezett áldozatai. De bárhogyan alakuljanak az események, végül kirobban a lázadás. Az elnyomottak eltanulják uraik ismereteit, ez idővel csökkenti technológiai hátrányukat. A birodalmi kultúrát részben elutasítják, ez megalapozza erkölcsi ellenállásukat. Felelevenítik saját régebbi (valós vagy képzelt) eredményeiket vagy hódításaikat, ez okot ad arra, hogy egyenrangúnak érezzék magukat. Tehát fellázadnak az ellen, hogy az egyik nép uralkodjon a másik fölött, amit ma "gyarmatosításnak" hívunk.
Akik az amerikai vagy orosz forradalmak hagyományain nevelkedtek, hisznek abban, hogy a lázadás erkölcsös, és az imperializmus gyűlöletes. Csakhogy be kell látnunk: ez az ellentét soha sem létezett. Ha az imperializmus végül mindig lázadáshoz vezet, a lázadás épp olyan szükségszerűen újabb imperializmushoz vezet. "Az egyik ember épp annyit ér, mint a másik", kiáltják a győztes lázadók, de azonnal hozzáteszik: "Sőt többet!" - és máris meghirdetik saját uralmukat egy másik csoport fölött. A Spanyolország ellen lázadó angolok habozás nélkül rákényszerítették a maguk uralmát Írországra. Az Anglia ellen lázadó amerikaiak nem bántak kesztyűs kézzel a mexikóiakkal. A jávaiak alighogy elnyerték függetlenségüket Hollandiától, hozzáláttak Szumátra elnyomásához és keleti hódításra törtek. Hogy is lehetne másképp? Az ellenállás - érzelmi, lélektani, katonai vagy gazdasági - erői, ha már diadalmaskodtak, többé nem ütköznek ellenállásba. Ösztönösen új ellenfelet keresnek, hogy létüket igazolják. A feltörekvő kisebb fiúk nem szívesen dugják hüvelyébe kardjukat, mert nincs többé viszály - ezt V. Henrik utódai a saját bőrükön tapasztalták. Újabb viszályt kerestek mindig is. Az uralom ellenállást teremt, az ellenállásból új uralom nő ki.
Úgy látszik, ez a hatalmas és nehézkes gépezet, Kelet és Nyugat váltakozó uralma feltartóztathatatlanul dübörög tovább, ha egyszer mozgásba lendült. Minden civilizáció hanyatlása kulturális vákuumot hoz létre, amelybe vetélytársa, a felemelkedő civilizáció benyomul. Mire ez a vérátömlesztés ellenállást vált ki, vagyis meghozza a felépülést, az új életerő forrása már hanyatlóban van és újabb vákuumot hoz létre valahol. Tehát a dugattyú súrlódva, szikrázva és nagy robajjal visszajut eredeti helyzetébe. Nagyjából így működik ez a kezdetleges és ügyetlen szivattyúnak is felfogható berendezés. Az idealista, amennyiben pontosnak tartja a leírást, a motort nem pusztán kezdetlegesnek, hanem rendkívül veszélyesnek is találhatja. Ha növekszik a sebessége és lendülete, a dugattyú működése mindannyiunkat elpusztíthat. Mivel a tudományos eredmények jelenlegi felhasználása nem sok jót ígér, az idealista látszólag joggal követeli, hogy állítsák le a motort, hadd éljen békében az emberiség. Talán az asszimiláció lehetőségében reménykedik. A társadalmaknak keveredniük kell és az ellentétes civilizációknak eggyé válniuk, mondhatja, mint előtte már annyian.
Akár megvalósítható ez az asszimilációs elképzelés, akár nem, sokan vonzónak találják, és tiszteletben kell tartanunk véleményüket. Ezeknek a soroknak az írója azonban a legkevésbé sem ért egyet velük. Hiszen a múltban az emberi fejlődés nagyrészt éppen annak a súrlódásnak volt köszönhető, amelyet a békeszerető idealista legszívesebben eltörölne. A találékonyság legfényesebb szikráit a civilizációk összeütközése, meg az ellentétes eszmék összecsapása csiholta. Ahol sikerült ezt a súrlódást hosszú ideig elkerülni, ott megrekedt a szellemi fejlődés; az elszigetelt társadalmakra jellemző ez a megkövültség. Primitív életkörülmények között talán vonzónak látszik a stabil társadalom. A civilizáció magas szintjén azonban nem is lehetséges, hiszen ha megáll a fejlődés, az már a hanyatlás első jele. És ami nem fejlődik, az nem is tud fennmaradni.
De ha feltételezzük, hogy a konfliktus nem küszöbölhető ki és fontos célt szolgál, akkor is kívánatos lehet, hogy a valamelyest csökkentsük a várható összeütközés hatását. Korlátozhatjuk-e a konfliktus területét? Visszaszoríthatjuk-e bizonyos mértékig a szellem és kultúra körébe? Ilyesmire talán van mód. Csökkenthetjük a megrázkódtatást, ha gondoskodunk róla, hogy minél többen ismerjék a természetét. Kordában tarthatjuk a folyamatot, ha lelassítjuk és módosítjuk a hanyatlást. Ez azonban ismét attól függ, észrevesszük-e, amikor kezdődik a hanyatlás. Ha már beláttuk, hogy előbb-utóbb minden civilizáció hanyatlásnak indul, s ez alól nem kivétel a miénk sem, akkor föl tudjuk tenni a megfelelő kérdéseket. Honnan tudjuk, dekadens-e egy társadalom, a sajátunk vagy egy másik? Kevesen látják be, hogy a történettudomány éppolyan fontos lehet, mint a szerves kémiai kutatások. Mégis ez a helyzet, és civilizációk hanyatlására vonatkozó kutatási program legalább olyan értékes eredményeket hozna, mint amilyeneket az elektronikus részecskék életének mérésére vonatkozó kísérletektől várhatunk. Sok történész talán lényegtelen semmiségekre pazarolja az idejét, de hát sok természettudós is. Ez nem változtat a tényen, hogy a történettudomány fejlődése legalább olyan jelentős volt, mint bármilyen más kutatási területé. És még mindig juthatunk a maguk jogán is érdekes, a 20. századra nézve is tanulságos felfedezésekre.
Hasznos, ha a következő fejezetek tanulmányozása során az olvasó nem feledkezik meg a központi témáról. De a Kelet és Nyugat összehasonlításakor nem szabad a másik túlzásba esni. A türelmetlenek és szűklátókörűek a különbségeket hangsúlyozzák, és végül a keletieket vagy nyugatiakat - attól függően, hogy honnan nézik - már szinte nem is tartják embereknek, csak "sárgáknak", vagy "idegen ördögöknek". Az emberbarátok pedig figyelmen kívül hagyják a különbségeket: "Mindannyian emberek vagyunk - az emberek mindenütt egyformák" - jelentik ki. Egyik elmélet sem különösebben hasznos, és a két homlokegyenest ellenkező és egyaránt téves nézet hívei lényegében ugyanazt a hibát követik el: előítélettel közelítenek egy témához, amelyről szinte semmit sem tudnak. A különbségek igenis léteznek, és fontos célt szolgálnak. Számba kell venni mindet, elemezni és összehasonlítani. Kétségtelenül hiba eltúlozni őket, de figyelmen kívül hagyni nyilvánvalóan még nagyobb.
Ha meg akarjuk érteni a kelet-nyugat viszonyának dinamikáját, feltehetőleg hasznos analógiát találhatunk rá a szűkebb, hazai társadalomban, amelyben a legtöbben élünk. Gépezet az is, amely hasonló célt szolgál, de máshonnan meríti erejét. Ez olyasfajta energia, amilyet a vízesés fejleszt: potenciális energiáját a víz súlya és a szintkülönbség szabja meg, tényleges energiáját azoknak a csatornáknak a száma és mérete, amelyeken a vizet átengedik. Az analógia értelmében a magasan fekvő, kopár lejtők felelnek meg a társadalom nehézségekkel, szegénységgel és nélkülözéssel küszködő rétegeinek. A védett és termékeny lapályokra levezető vízmosások az egyéni és családi becsvágy előtt megnyíló utaknak. A víz a népesség, vagy legalábbis az a része, amelyik jobb környezetet keres. Leszállóban ez hajtja az értelem dimanóit, amíg el nem éri az összegyűjtésére rendelt szintet. Vagyis a társadalom potenciális energiáját a legtöbb és legkevesebb kiváltságot élvezők helyzetének különbsége adja. A rendelkezésre álló erő hasznosítása attól függ, hogy mennyi és milyen csatorna nyílik a becsvágy előtt. Ahol nincsenek csatornák, ott a társadalom nyugalomban van mindaddig, amíg a gátat le nem dönti egy erőszakos forradalom. Ahol kevés a csatorna, ott később dől le a gát, de végül enged a nyomásnak. Ahol a csatornákat gondosan kiigazítják, ott a viszonylag állandó rendszerben maximális energia fejlődik. De ahol túlságosan sok a szétszórt vízfolyás, és minden pálya nyitva áll mindenki előtt, ott a víz haszontalanul csordogál el a domboldalon, megkerüli a turbinákat, és a társadalom elveszíti dinamizmusát. A legtöbb energia abban a társadalomban fejlődik, amelyikben a legmeredekebbek a lépcsőfokok, és a legnagyobb erőfeszítéssel a legmagasabbra lehet jutni a ranglétrán. Abban pedig nem termelődik semmiféle energia, amelyikben mindenki azonos szintről indul és ott is marad.
Ez tehát a dinamikus és a statikus társadalom képe. Az energiát a mozgás fejleszti. Ugyanez a helyzet a Kelettel és Nyugattal, csak nagyobb arányokban. Itt is a hanyatlás és terjeszkedés fejlesztette mozgás hajtja a haladás gépezetét. De feltehetőleg itt is van optimális tömeg és sebesség. Ha túl kevés a mozgás, a gondolkodás ellustul. Ha túl heves, esetleg kárt tesz a gép eredményes működéséhez szükséges két henger közül az egyikben. Ha még hevesebb, az egész berendezést lerombolhatja. Tehát jogos a következtetés, hogy a Kelet-Nyugat viszonyának dinamikáját érdemes világszinten tanulmányoznunk. A kutatásnak nem járhat a végére egy szerény kötet. Egyelőre talán elég annyit mondanunk, hogy a munka legalább elkezdődött.