2. GAZDASÁG, TÁRSADALOM ÉS KULTÚRA AZ ÚJ ÁLLAMBAN

FEJEZETEK

AZ ÚJ ORSZÁG ÉS A KÜLVILÁG A 16. SZÁZAD DEREKÁN

Azt az új, a középkori magyar állam felbomlásából keletkező országot, amelyet a század végére már hivatalosan is Erdélyi Fejedelemségnek nevezhetünk, nem kényeztette el a kor, amelyik születni látta. Több olyan külső hatás érte egy időben, amelyet sem elhárítani, sem kivédeni nem volt lehetőség. Mégis mindegyik döntő módon szólt bele a fejedelemség életébe – s ugyanakkor egyikre sem mondhatjuk, hogy kedvező irányban befolyásolta volna ezt az életet.

Az első e tényezők sorában a török előnyomulása és az állandó hadiállapot. Valamennyi közül ez a legközvetlenebb s legdurvább hatóerő. Egyrészt jelentős területi veszteségeket okozott a születő új államnak. János király fél országa még a Balatontól Brassóig, Titeltől, Karánsebestől Kassáig terjedt. Az 1540-es, majd az 1550-es évek török hódításai a határokat a Tiszától keletre, Temesvártól északra rögzítették. Másrészt a megmaradt megyék jó részére – s ez alól az erdélyi Részek sem volt kivétel – kiterjesztette a soha véget nem érő harcok zónáját.

Az ismételt fegyverszünetek és békekötések sohasem biztosítottak tényleges nyugalmat a határokon. A nagy hadjáratok szüneteltek ugyan, de a portyázó hadviselés, a „kis háború” szakadatlanul dúlt. A török hatalom még dicsősége fénypontján sem tudta elzárni az uralma alá került magyar földeket a királyi (és olykor az erdélyi) végvárak könnyű lovas alakulatai elől – s ő sem tartotta vissza saját martalócait az ellenséges védővonalak mögötti vállalkozásoktól. Kétségtelen, hogy a magyar uralkodó osztály a portyázó huszárok révén {455.} tudta csak folyamatossá tenni elvesztett földjei fölötti ellenőrzését (s ennek igen nagy jelentősége lesz majd a török kiverésének idején); s azt sem lehet tagadni, hogy a magyar végváriak nem tudták volna fenntartani önmagukat, ha támadásaikkal nem szereznek zsákmányt, s nem gyöngítik az ellenség hátországát.

De ennek a harcmodornak elkerülhetetlen járuléka volt a kétfelé adózó zóna kialakulása, majd jelentős kiszélesedése. Sebbe a zónába igen nagy terület esett az erdélyi fejedelemség tiszántúli „részeiből”. Az 1550-es évek elején Bihar megye adózó portáinak 53%-a fizetett adót török földesúrnak és a török kincstárnak is – holott a megyét a Porta János Zsigmond birtokának nyilvánította. Még Hunyad keleti falvaiból is bekerült néhány „Halil bég defterébe” (a török adójegyzékekbe).

A török előnyomulással kapcsolatos, noha már csak közvetve ide köthető, hogy az új államhatár új vámvonalak meghúzását jelentette. Erdély már az 1550-es évek elejére teljesen kiépítette a maga harmincadhálózatát a Részek nyugati peremén. Az eredeti központok Várad, Debrecen, Bajom, Székelyhíd, Margitta, Nagyfalu, Hidvég, Zilah és Zsibó voltak, majd ismételt változtatások után (egy ideig pl. Kolozsvárott is volt vámhivatal) 1586-ban már Karánsebes, Szászváros, Hunyad, Magyarzsombor, Váradja, Dés, Körösbánya és Zilah a harmincadhelyek; négy évre rá pedig Déva és Nagybánya is belép a sorba. Természetesen mind a török, mind a királyi Magyarország rendelkezett hasonló vámokkal (Tokaj, Vác stb.). Így az Erdélyből Itáliába, Ausztriába igyekvő vagy onnan jövő kereskedőknek a korábbi magyar országhatáron belül két új határvonal összesen négy új vámhivatalánál, a lengyel utakon járóknak pedig két új vámhivatalnál kellett fizetniük.

Ezzel pedig elérkeztünk a második külső hatáshoz – a fejedelemség külkereskedelmi kapcsolatainak gyöngüléséhez. Az állandó hadiállapot, a vámok sűrűsödése nyilvánvalóan és érthetően ártott a távolsági kereskedelemnek. Az Erdélyt Magyarország közepével, s azon keresztül Béccsel összekötő fő útvonal (Bécs–Vác–Szolnok–Debrecen vagy Nagyvárad–Kolozsvár) forgalma elég élénk maradt a török berendezkedése után is, de jobbára már csak a Tiszántúl külső összeköttetéseit látta el. A Királyhágón túlról szívesebben jártak a kalmárok a lényegesen biztonságosabb északi útvonalon, azon, amely Kolozsvártól Kassán és a Vág völgyén vezetett nyugat felé. Ennek egyben az is következménye lett, hogy Bécs mellett Krakkó vált az erdélyi külkereskedelem legfontosabb bázisává.

A dél felé irányuló forgalom helyzete is romlott. A Maros völgyében Itália, Dalmácia felé menő utak évtizedekre lehanyatlottak. S nem fejlődött, nem fejlődhetett az áruforgalom a szász városok hagyományos piacaival, a román fejedelemségekkel sem. Eleinte itt is a meg-megújuló háborúk gátolták a növekedést. Később, mikor a magyar országszakadás zűrzavara már elcsendesedett, a török kormányzat beavatkozása állta útját az élénkebb forgalomnak. {456.} 1568-ban ugyanis a Porta megtiltotta Moldvának és Havasalföldnek, hogy legfontosabb árucikkeivel Törökországon kívül mással is kereskedjék. Elsősorban élelmi cikkekről volt szó, gabonáról, élőállatról, vajról, borról. Az intézkedést főképpen az a szándék váltotta ki, hogy a sok százezres világvárossá nőtt Sztambul élelmezését e közeli, jó termőföldű vazallus államokból lehessen biztosítani. A török gazdaság fejletlensége, no meg a román fejedelemségek hallgatólagos ellenállása a monopólium teljes érvényre juttatását megakadályozta, gabonát pedig azelőtt sem igen szállítottak a Kárpátokon kívülről Erdélybe. Mégis, a korlátozás létezett, s kedvezőtlenül befolyásolta az új országgal folytatott kereskedelmet is.

A Moldvával és Havasalfölddel folytatott erdélyi árucsere oroszlánrészét a három, hosszabb idő óta árumegállító joggal fölruházott város bonyolította le: Beszterce, Brassó és Szeben. A legkevésbé jelentős közülük Beszterce volt: az itteni harmincadhivatalt 1552-ben 200 Ft-ért lehetett bérbe adni: azaz a tényleges vámbevételek valahol 200 Ft fölött lehettek. 1569-ben azonban már ugyanezt a bérletet csak 70 Ft-ra taksálták, s a következő évek javulása is csak annyira jutott, hogy 1574-ig kb 100–120 Ft-ra nőtt a bérleti összeg. Brassó vámbevételeinek – azaz külkereskedelmi forgalmának –- számadatai hasonlóképpen visszaesésről és stagnálásról árulkodnak. A század elején, 1503-ban az itt kivitt és behozott áruk értéke még 167 000 Ft-ra tehető; ez az összeg 1530-ban – igaz, ebben a csúcspontján álló erdélyi belháborúnak is lehetett szerepe – mindössze 33 000 Ft-ra becsülhető, s a század dereka utáni rövid fellendüléskor sem haladja majd meg a 80 000 Ft-ot, végül az 1500-as évek végén ismét csökkenni kezd. Nagyszeben forgalma néha megközelíti Brassóét, de jobbára csak a fele annak, s változásai nagyjából megegyeznek azzal, amit ez utóbbi esetében észlelhettünk.

A keleten és nyugaton egyaránt megfigyelhető elszigetelődés további jele Erdély korábban nagyra becsült bányáinak (só, arany, színesfémek) sorsa. Az 1520-as években még a világ legnagyobb vállalkozói közé tartozó Fugger család veszi bérbe a tartomány sótelepeit – velük szemben János király sem kisebb embert vonultat föl, mint a sztambuli kormány bizalmasának tekinthető olasz-török Grittit. Az 1530-as évek derekán még bajor üzletemberek vállalkoznak az akkor éppen gazdátlanul maradó sóaknák műveltetésére – utánuk viszont már nincs újabb külföldi jelentkező, 1541-től jó ideig csak a helyi, meglehetősen kis tőkeerejű polgárok bajlódnak velük. A fejedelmi korban a központi hatalom beavatkozása, majd a Báthori István idején itt élő olaszok (köztük a nevezetes Biandrata doktor) próbálkozásai nem sokat változtattak a lényegen.

Az érdeklődés lankadását azonban nem szabad egyedül az új állam politikai-földrajzi adottságaiból levezetni. Erdély „bekerítése” pontosan akkor következett be, amikor (attól teljesen függetlenül!) a világtörténet egyik legjelentősebb gazdasági fordulata is lezajlott: ez a harmadik kívülről ható {457.} tényező. A nyugat-európai tőke nem csupán óvatosságból maradt távol a hadszíntérré vált Kárpát-medencétől. (A Fuggerek pl. Erdély után magyarországi érdekeltségüket is föladták: 1546-ban visszaléptek a felvidéki rézbányák bérletétől.) A 16. század derekán kezdődött meg a századforduló nagy földrajzi felfedezéseinek gyakorlati hasznosítása. Kína selymét, India kincseit, a Fűszer-szigetek drága, ritka árucikkeit a portugálok Afrika megkerülésével közvetlenül szállították Európába. Az arab hajózás ugyan végül magához tért a portugál flotta elsöprő győzelmeinek kábulatából, s a hagyományos útvonal, amely a Perzsa-öbölön keresztül vagy a Vörös-tengeren át vezetett a Levantéra s onnan Velencébe, a 16. század közepére ismét élni kezdett. Egykori egyeduralmát azonban nem nyerhette vissza többé, a keleti kereskedelem hasznából a nagyobbik rész végérvényesen az európai hajósoké maradt. Ez pedig óriási nyereséget jelentett a vállalkozóknak – érthető tehát, hogy a fejlett nyugati városok polgársága pénzét és energiáját sokkal szívesebben fordította az indiai hajózás fejlesztésére, mint Levante vagy Kelet- és Délkelet-Európa jelentéktelenné, de annál kockázatosabbá vált üzleteire.

Komoly következményei voltak az amerikai spanyol hódításoknak is. Mexikóból, Peruból addig soha nem látott mennyiségű nemesfém, elsősorban ezüst kezdett Európába áramlani. A fejlődés üteme megdöbbentő: Mexikóban a kezdetkor, az 1540-es években még csak évi 3400 kg ezüstöt adtak a bányák, 1560 után az évi termelés elérte a 15 000 kg-ot, az 1570-es években az 50 000 kg-ot, s a század végére a 74 000 kg-ot. Peru (főleg Potosí a mai Bolíviában) az 1550-es években már évi 183 000 kg, az 1570-es években évi 151 000 kg, a század végén évi 255 000 kg ezüstöt adott. Magyarország korábban Európa egyik legjelentősebb ezüsttermelő országa volt – de a maga évi 5-6000 kg-os átlagtermése az amerikai eredmények mellett bizony eltörpült.

Az öreg kontinens nem véletlenül küldte ki szerencselovagjait és vállalkozóit az amerikai bányákhoz. Az óceáni kereskedelem föllendülését a nyugat-európai ipar látványos fölfutása kísérte. A városok egyre nagyobbak lettek, élelemszükségletüket túlnépesedett környezetük már nem tudta biztosítani (a mezőgazdaság amúgy is nehezebben igazodik az igények megnövekedéséhez, mint az ipar). A 16. század első harmadától a század végéig a gabonaárak négy-hatszorosra, az iparcikkárak alig háromszorosra ugrottak. Egyre több és több pénzre volt szükség – hozták tehát az aranyat és ezüstöt a tengerentúlról. Ez persze azután tovább fokozta az inflációt, azt az inflációt, mely a század végéig tartó általános gazdasági föllendülés mindvégig észlelhető, tartós kísérőjelensége.

A folyamat természetesen elérte a Kárpát-medencét is. A királyi Magyarországon megfigyelhető árak– s nyomukban minden jel szerint az erdélyi árak is – önmagukért beszélnek. A szarvasmarha pénzben kifejezett értéke az 1520-as évektől az 1580-as évekig megháromszorozódott, a gabonáé ugyanez idő alatt megötszöröződött, a boré megnégyszereződött. Egyáltalában, Nyugat {458.} gazdaságának robbanásszerű fejlődése erős hatást gyakorolt Kelet-Európára. A népsűrűség és az életszínvonal emelkedésével megnövekedett élelmiszerigényeket csak behozatallal lehetett kielégíteni. A lengyel gabona és a magyar szarvasmarha az európai nagykereskedelem keresett árucikke volt, forgalmuk nagy hasznot hozott minden benne érdekeltnek.

A távoli és kicsiny Erdély azonban ennek a fejlődésnek is csak a fonákját ismerhette. Mezőgazdasága általában elmaradottabb volt az egykori anyaországénál. A viszonylagos földbőség, a némileg kedvezőtlenebb klíma és az új művelési formákat továbbadó Nyugat-Magyarországtól való földrajzi távolság egyaránt belejátszott e helyzet kialakulásába. A Szászföld persze előbbre járt – de pl. a Székelyföldön a háromnyomásos gazdálkodás kezdeteit csak a század utolsó éveiben észlelhetjük. A zöldség- és gyömölcstermelés megkedvelése hasonlóképpen késett. A fontos állattenyésztés pedig mindvégig erősen külterjes marad annak ellenére, hogy a 16. század végére az állomány szaporodása kikényszerítette az első takarmányozási kísérleteket, s itt-ott megjelentek az istállók is.

Egy bizonyos: gabonát szállítani Erdélyből Nyugatra sem eddig, sem ezután nem lett volna kifizetődő. (Sőt a közlekedés állapota miatt lehetséges sem.) Borban a szomszédos Hegyalja volt a leküzdhetetlen vetélytárs. A magyar szarvasmarhatartás központja a Nagyalföld volt, aminek csak töredéke került a fejedelemséghez. Értékes árucikk lett volna még a só – csakhogy sóaknák a szomszédos Lengyelországban is voltak, a legfontosabbak (Wieliczka, Bochnia) éppen a Kassa–Krakkó út mellett helyezkedtek el.

Erdély külkereskedelmi mérlege tehát negatív maradt: a gyöngülő marhakivitel a növekvő árak mellett sem tudta kiegyenlíteni a behozott szövetek, iparcikkek, fegyverek, luxusholmik árát, bár azok mennyisége csökkent. A mérleghiányon jobbára csak a fejedelemség nemesércbányáinak termelésével lehetett segíteni, ami már önmagában sem volt könnyű, hiszen ezek nem voltak különösebben jelentős lelőhelyek. Ráadásul az amerikai nemesfémeket igen olcsó munkaerő állította elő, az indián rabszolgák hada – Erdélyben viszont a bányaművelés nehéz és költséges maradt. A drágábban előállított érc alig-alig bírta a versenyt, a termelés válságba került, csökkenni kezdett. A behozatal túlsúlyával együtt mindez erősen érezhető pénzhiányt okozott – de ugyanakkor ez a pénzhiány sem változtatott azon a tényen, hogy a pénz értéke, vásárlóereje az európai helyzetnek megfelelően kicsiny maradt.

E sokfelé ágazó gazdasági változás, mivel nemcsak a világkereskedelem alapjait rakta le, hanem egyben Nyugat-Európát tette a Föld valamennyi tája közül a leggazdagabbá, annak biztosította a leggyorsabb fejlődést – hatalmas távlatokat nyitott a kontinens kulturális életében is. A reneszánsz, a levantei kereskedelemben megerősödött itáliai városok édesgyermeke először Flandriára terjedt át, majd lassan-lassan behatolt Burgundia, Franciaország, s utánuk a többi ország társadalmába. A pénzbőség, az anyagi lehetőségek {459.} korlátlanná válása egyre több helyen tárta ki a kapukat a költséges új életforma, új művészet előtt. A 15. század végén és a 16. század első felében a megélénkülő gazdasági kapcsolatok, az agrárexport haszna Kelet-Európa egy részét is képessé tette a reneszánsz befogadására. Igaz, az út már elő volt készítve, hiszen a megújulás legkevésbé költséges ága, a szellemi eszmélkedés, a humanizmus már korábban elérte az itteni államokat. Magyarországon ezek a kezdetek még a Hunyadiak korához kapcsolódnak, s Mátyás király uralkodásában rendkívüli csúcspontot érnek el, meglepően korán hozva be már az építkezések, a képzőművészetek új formáit is.

Erdély viszont, a távoli és szegényecske tartomány még jó ideig legföljebb csak a humanista szellem első képviselőit fogadhatta határai közé. A késés jelentős volt, s ahhoz vezetett, hogy az európai változások legfrissebb s talán legjelentősebb termése, a reformáció szinte előbb éri el a fejedelemség lakosait, mint a képzőművészetek, az építkezés, az életmód megújulása. Arról fölösleges lenne beszélni, hogy ez utóbbi befogadása újabb terhet jelentett a fejedelemség gazdasága számára. A kérdés csak az: a 16. század nehéz sorsfordulói között (és után) föl tudott-e nőni ez a gazdaság a megnövekedett igények színvonalához – vagy pedig csak valamiféle kényszermegoldással teremtette elő a szükséges anyagi javakat? Ha jobban megnézzük, ez a probléma voltaképpen Erdély fennmaradásának, jövendőjének lényegét érinti: milyen volt, milyen lett a megszülető új állam társadalma?

A SZÁSZ VÁROSOK ÉS AZ ERDÉLYI REFORMÁCIÓ
ELSŐ (LUTHERI) HULLÁMA

Az 1500-as években Európa nyugati felében meginduló fejlődés – a polgári átalakulás kezdete – a jövendő zálogát a polgárság kezébe tette le. A már létező vagy csak alakulóban levő államok sorsa sok tekintetben attól függött, hogyan fordul földjükön a városok s lakosaik élete.

A szűkebb, földrajzi értelemben vett Erdélyben a magyarországi átlaghoz képest viszonylag sok volt a városi jellegű vagy legalábbis annak tekintett település. Az 1550-es évektől megszilárduló határok tovább növelték a fejedelemség „civitas”-ainak számát. A szász városokhoz Nagyvárad, Szatmár, Nagybánya, a máramarosi bányásztelepülések csatlakoztak. A nagyszámú „város” közül azonban alig egynéhány érdemelte meg valóban ezt a nevet: Brassó, Szeben, Beszterce, Medgyes, Segesvár és Kolozsvár után jobbára már csak aprócska települések jönnek a sorban, alig 1-2000-es lakosságszámmal. (Az Alföld-perem ezeknél sokkal népesebb központjai falvaknak számítottak, s magánföldesurak kezén maradtak; hivatalos nevük is csak mezőváros – róluk majd később lesz szó.)

A dolgok ilyetén állásától az erdélyi német közösség, a „szász nemzet” politikai és gazdasági súlyának megnövekedését várhatnánk. A régi Magyar {460.} Királyságon belül periferikus jelentőségű önrendelkezési joguk az új állam kereteinek egyik alappillére lett, hiszen a „három nemzet” uniója vált az erdélyi rendi társadalom egyik jogi-államszervezeti alapjává.

Igaz, hogy a szász nép nagy része még ekkor is paraszti sorban élt. A több évszázados fejlődés azonban egyértelműen a városlakó kisebbséget tette a közösség vezetőjévé. A szászság egészének politikai, gazdasági ügyeit a szebeni királybíró és a szebeni polgármester (egy személyben szász gróf) irányította, a szász nemzet időnként összehívott egyetemes gyűlésének kevesebb szava volt, mint a nagyobb városok tanácsainak. Az egyes székek királybírói is a városi patríciusok közül kerültek ki; a céhes iparnak a falvakat is felölelő kiteljesedése, a vásártartási jognak a városokra való leszűkítése végképp alárendelt helyzetbe szorította a szász parasztságot.

A kisebb állam kereteibe kerülés kínálta előnyöket azonban ez a kornak minden tekintetben megfelelő társadalmi szervezet sem tudta kihasználni. Az az elzárkózási folyamat, amelyiknek kezdetei már a 15. század második felétől világosan fölismerhetők, ekkor, a 16. század harmadik évtizedétől válik igazán erőssé, s érleli meg a maga nem éppen édes gyümölcseit.

A magyar iparosok, kereskedők versenye elleni védekezés korábbi eszközei, a betelepedési tilalom, a rokoni kapcsolatoknak a magyarországi és birodalmi német városokra összpontosítása már korábban is a polgári „nemzettudat” egyfajta idő előtti jelentkezését hozta magával. Ez a politikai tartalommal sokáig nem rendelkező gondolkodásmód a Mohács előtti évek zavaraiban kapott először különös jelentőséget. Mária királynénak a magyar „nemesi nemzet” gyűlöletét kiváltó német udvaroncai közül emelkedik ki az 1527–1535 közötti polgárháború két szászföldi vezéralakja, Markus Pemflinger és Georg Reicherstorffer. Az erdélyi németség 1526 után – az átmenet pár hónapjától eltekintve – szilárd meggyőződéssel áll a Habsburg-uralkodóház mellé. Ugyanakkor környezetük ugyanilyen kisebb megingások ellenére egyértelműen a Szapolyaiak hívévé vált. Az 1535-ig tartó polgárháborúban elszenvedett vereség, majd 1552–1555 keserves leckéje rákényszerítette ugyan a szász egyetemet az erdélyi valóság elismerésére – de Habsburg-szimpátiájuk ettől függetlenül megmaradt.

Könnyű megérteni, hogy ez a kicsit irracionálisnak tűnő magatartás az erdélyi városokat a Német Birodalomhoz fűző gazdasági (és családi) kapcsolatok terméke. Mi több, ezek a távolba mutató összeköttetések éppen az országszakadás viharos évtizedeiben újabb lendületet adtak a szászok német öntudatra ébredésének.

Mária királyné Mohács előtti budai udvara nemcsak a politikai önállósodás előiskoláját jelentette a magyarországi németség számára. Humanista központ is volt, ahol pl. Reicherstorffer annyira megszerethette az írás mesterségét, hogy hányatott életének egy nyugodtabb szakaszában papírra vetette Erdély egyik legkorábbi földrajzi leírását. Humanista központ volt, ahol először {461.} találtak hazánkban magas pártfogókra a lutheri hitújítás hírhozói – természetesen szintén németek, a kassai Henckel János, a birodalomból jött Johannes Kresling és társaik.

1522–23-tól figyelhetők meg a reformáció magyarországi terjedésének első nyomai Sopron, Besztercebánya, Bártfa és más németlakta városok falain belül. Erdélybe valamivel később, az 1530-as évek elején jut el az új eszmék szele. Johannes Honterus, Brassó városának Bécsben, Krakkóban, Bázelben tanult szülötte 1532-ben Luther svájci követőinek eszméitől átitatva tér vissza Erdélybe. 1538–39-ben nyomdát nyit Brassóban – ez a tartomány második nyomdája, az első 1529-től működött Szebenben –, és sorra adja ki nagy érdeklődésre találó földrajzi, hittudományi munkáit és tankönyveit.

Az országszakadás viszontagságos évtizedei csak megkönnyítették az új tanok terjedését. Hiába támogatta János király, majd Fráter György a katolicizmust – mindkettejüknek be kellett látni: értelmetlen lenne vallási kérdésekkel is maguk ellen ingerelni Brassó, Szeben, Beszterce amúgy is csak kényszerből hódoló patríciusait. 1542–43-ban Honterus már kidolgozza a születőben lévő szász evangélikus felekezet és egyház alaptételeit. 1542 októberében mondtak utoljára katolikus rítusú misét Brassóban, 1543-ban pedig a gyulafehérvári országgyűlés bántatlanságot engedélyez az eretnekség vádjával maga elé idézett brassói prédikátoroknak. 1544. április 22-én magát Honterust választják meg a város plébánosává – az új lelkipásztor első ténykedése a városi iskola átszervezése s könyvtáralapítás.

A legnagyobb, legnépesebb város példája hamarosan magával ragadta a többi szász települést is. A kezdeti nézetkülönbségek kiküszöbölésére 1545. november 28-án a szász egyetem szebeni gyűlése határozatot hozott a lutheri szellemű vallási tanok egységes elfogadásáról. 1553. február 6-án, kihasználva a Fráter György meggyilkolását követő nehéz időket (mikor is a Habsburg-kormányzat sem húzhatott ujjat velük, legfőbb támogatóival), a szász papság egyetemes zsinata saját püspököt („superintendens”-t) választott Paul Wiener személyében.

A nagy átalakulás korszaka ezzel gyakorlatilag befejeződött. A következő néhány háborús év ugyan még okozott zavarokat a szász evangélikus egyház szervezetében, de a szilárd alapokra épült intézményt megingatni már nem lehetett.

Kétségtelen, hogy a reformáció gyors szászföldi diadalában nagy szerepe volt a polgárháborús viszonyoknak, az államhatalom kényszerű elnézésének. Csak ezzel magyarázni a látott folyamatot azonban nem lehet. Ahogyan egész Európában a gazdasági élet rohamos átalakulása, a világpiac megszületése adja a hátteret a szellemi megújulás terjedéséhez – Erdélyben is egyfajta átalakulás sejlik föl a szellemi arcvonalak újrarendeződése mögött.

Erdély városaiban a 15–16. század fordulóján már viszonylag erős céhes ipar létezett. Amíg a középkori Magyarország egységes volt, ennek az iparnak {462.} szembe kellett néznie a többi hazai város, sőt az egyre erősödő németországi, cseh és sziléziai behozatal jelentette versennyel. Az új állam megalakulása azután leválasztotta a belföldi vetélytársakat, s mint láttuk, igencsak fékezte a nyugati áruk behozatalát. Mi több, az eddig inkább más piackörzethez tartozó tiszántúli megyék is több erdélyi árut voltak kénytelenek befogadni, mint korábban.

A fejedelemség kereskedelmi-gazdasági elszigetelődése így voltaképpen egyeduralkodóvá tette az erdélyi városokat az új ország- (és vám-) határok között. A szász kézművesség meglehetős lendülettel igyekezett kihasználni az előtte feltárulkozó lehetőségeket. A század derekán Brassóban már 19 céhet vesznek jegyzékbe, s itt működik az 1570-es évektől Délkelet-Európa legelső posztómanufaktúrája. Szebenben 28 céh harmincféle iparággal jelentkezik; a szász városok egészét tekintve pedig legalább negyvenféle mesterségről beszélhetünk.

Maguk a városok is gyorsan épültek, szépültek. Brassóban 1500 körül 50 kőház mellett 1490 fából felhúzott épület létezett – 1550-re ez az arány 270 kőházra és 760 faházra módosult. 1600 körül pedig 580 kő- és csak 500 faépületet tartottak nyilván. Besztercén ugyanez az adatsor 1500 körül 130 kőház, 450 faház; 1550 táján: 180 kő- és 630 faház, 1600 körül: 350 kő-, 450 faépület. Szeben és a többi város nyilván ugyanígy átalakult! A nagyszabású átépítés a biztonság mellett kényelmi, sőt olykor már kifejezetten esztétikai igények jelentkezéséről is árulkodik. A fellendülésre (és a háborús korra is) azonban jellemző, hogy a szász kultúra igazából az ötvösök, aranyművesek termékeivel jutott el a leginkább maradandó, művészi értékek létrehozásáig.

Mégis: a legfontosabb szász központok lakossága alig-alig gyarapodott a 16. század folyamán. Brassónak a századelőn 7000 főre becsülhető népessége 8-9000 főre emelkedett csak, Szebené a század végére sem haladta meg a 6000 főt, Besztercéé a 4000-et. A többi település még kisebb: Segesvár és Medgyes pl. csak 2400-2500 lakosúnak számítható.

E jelek arra mutatnak, hogy a 16. század derekának szellemi és gazdasági fölélénkülése igencsak szűk keretek között mozgott. Az okok keresésében nem kell messze menni. Erdély viszonylag sűrű városhálózata csak gyéren lakott, gazdaságilag elmaradott hátországra támaszkodhatott. Azt az űrt, amit a távolsági kereskedelem hanyatlása hagyott maga után, a helyi kézműipar hamarosan kitöltötte. A rövid nekilendülés után pedig természetszerűleg jelentkezett a gazdasági elszigetelődés összes hátrányos következménye. A kezdetektől fogva létfontosságú havasalföldi és moldvai piaccal a kapcsolat nehézkessé válik, akadozik, s Erdélyben sincs lehetőség a kereskedelem föllendítésére. Az önmagukban kicsiny városok nem tarthatnak fönn komoly ipart, a vidék pedig megint csak újabb gondokkal küzd: az állandósult pénzhiány súlyos akadálya minden adás-vevésnek.

{463.} S hogy a gondok tovább nőjenek, a század utolsó harmadára idegenből jött vetélytársak jelentkeznek az erdélyi belkereskedelemben: balkáni görög, török, rác, román és örmény kalmárok, akik a korábban erősebb tranzitforgalom helyett magában a fejedelemségben akarják eladni olcsó, helyi használatra szánt portékájukat.

A „szász nemzet” ismételten panaszt emelt amiatt, hogy a „jövevények” megkerülik az ő árumegállító joggal védett piactereiket. 1585-től törvény tiltotta, hogy görög és olasz kereskedők pénzt vihessenek ki az országból. Az idegenek versenyét persze semmiféle szabályozással nem lehetett kiküszöbölni – részben éppen azért, mert az állam igazából nem is kívánt fellépni az ország ellátását mégiscsak javító behozatal ellen.

A fejedelmi hatalom nemcsak ezzel az elnéző magatartással gyöngítette a szászok gazdasági erejét. A rendi társadalom igencsak megérezte az árforradalom és a pénzhiány egyszerre jelentkező kellemetlen hatását. S mivel jó feudális módon egyszerűen holmi iparos- és kalmárpraktikát vélt a bajok okának – a kezében levő államapparátus segítségével igyekezett segíteni magán: az erdélyi országgyűlés sorozatban hozta az árakat szabályozó törvényeket (1556, 1560, 1571, 1591 stb.). Bár az ilyesféle beavatkozás igazából sosem járt eredménnyel – azért újabb, nem elhanyagolható akadályt állított a városok megerősödésének útjába.

Mindent összevetve a 16. század derekának átmeneti föllendülése semmiféle lényeges változást sem hozott a fejedelemség polgári rétegeinek életében. Igaz, a reneszánsz életmód diadalmaskodott, a lakások, a városok szépültek, az emberek egyre többet olvastak. De a középkorias városi szervezet, a szász jogok feudális jellege megerősödött, sértetlenül maradt a céhes ipar. (A manufaktúraalapítás egyedülálló kísérlete a sokasodó bajok elleni próbálkozás is lehet – s túl korai lévén, a század végére meg is bukik.) A kereskedő-patriciátus 15. századtól egyértelmű túlsúlyát sem lehet megkérdőjelezni. A „szász egyetem” vezetése a nagy kalmárfamíliák kezében maradt (Haller, Rapolt, Armbruster, Offner, Lulay család) – az ellenük való ritka lázadások, mint pl. az 1556-os, politikailag magyarellenes szebeni felkelés, eredménytelenek maradtak.

1530–1540-es évek rövid lélegzetű nekilendülése ott tükröződött Honterus életművének sikerében (a hitújítás mellett hadd említsük meg az általa alapított brassói iskolát; nyelvtani munkáit; csillagászati, földrajzi tárgyú könyveit). Azután, ahogy a gazdaság megtorpant, úgy lanyhult el a szász városok szellemi élete a század derekától fogva. Honterus, a két Pemflinger, Reicherstorffer nem talált méltó követőre sem az egyházban, sem a politikában, sem az irodalomban. Brassó és Szeben nyomdái tétlenségbe hanyatlanak, Szebenben 1530 és 1575 között egyetlen német vagy latin nyelvű könyvet sem nyomtatnak! A minden téren védekezésre szoruló szász nép legnagyobb teljesítménye ebben a kritikus fél évszázadban jellemző módon a {471.} saját privilégiumaikat összegző, rendszerező jogkönyv közrebocsátása volt. Albert Huet („Süveg Albert”) szebeni királybíró eszközölte ki a kiváltságok fejedelmi megerősítését, a brassói Mathias Fronius végezte el a kodifikálás felelősségteljes munkáját. A mű kinyomtatásához (1583) egyesítették Brassó és Szeben nyomdáinak felszerelését – aminek következtében mindkettő újabb válságba jutott. A szász könyvnyomtatás majd csak valamikor 1590 után kezd ismét föléledni – akkor, amikor már a könyvek iránti érdeklődés valóban általános igénnyé vált.

{464.} -{465.} 32. térkép. Kolozsvár belvárosa. Az 1910 körüli telekbeosztás alapján

a = a beépített parcellák homlokzati oldalai
Utcák (dőlt betűvel a 16. századnál korábbi utcanevek):
1 Kispiac 2 Bástya utca 3 Kornis utca 4 Kenyér utca 5 Sörház utca 6 Kis utca 7 Torony utca 8 Szentlélek utca 9 Kandia utca 10 Víz utca	11 Klastrom utca 12 Ferencesek utcája 13 Bocskai utca 14 Mátyás király utca 15 Nagypiac 16 Belső-Közép utca 17 Belső-Magyar utca 18 Belső-Monostor utca 19 Belső-Szén(a) utca 20 Szentegyház utca	21 Bolyai utca 22 Bethlen utca 23 Kismester utca 24 Kötő utca 25 Rózsa utca 26 Híd utca 27 Hosszu-szappan utca 28 Szép utca 29 Görbe-szappan utca 30 Kurta-szappan utca 31 Berde utca	32 Könyök utca 33 Kőfalsori-szappan utca 34 Belső-Torda utca 35 Belső-Király utca 36 Belső-Farkas utca 37 Színház utca 38 Teleki utca 39 Minoriták sikátora 40 Búza utca 41 Bástya utca 42 Fogoly utca

KOLOZSVÁR ÉS A SZENTHÁROMSÁGTAGADÓK

Egyetlen olyan városa volt csak Erdélynek, amelyik el tudta kerülni ezt a megrekedést – ez a város azonban már régen kiszakadt a szász közösségből. Kolozsvárról van szó, erről a 16. század elejére erősen elmagyarosodott településről, amelyik ugyane század végére már Brassó elsőségét veszélyeztette 8000 főre nőtt népességével. A működő céhek száma harmincra emelkedett, a művelt iparágaké jó hatvanra. Az Erdélyben egyedülálló lendületes fejlődést jószerével három okra lehet visszavezetni. Az első kettő gazdaságföldrajzi természetű. Észak-Erdélyben nem volt olyan sűrű a városhálózat, mint a Szászföldön, Kolozsvár tehát eleve nagyobb belső piacra támaszkodhatott, mint déli versenytársai. Ugyanakkor ide vezetett az a két fő útvonal, Várad, illetve Kassa felől, amelyen át a fejedelemség Nyugattal folytatott távolsági kereskedelme zajlott. Hiába érték ezt a kereskedelmet komoly károk, a monopolhelyzetbe került város még így is jelentős külön haszonhoz jutott általa.

A harmadik ok már a politikához vezet vissza minket: 1558-ban Izabella királyné végre Kolozsvárnak is megadta az árumegállítás jogát. Valószínű, hogy a fejedelmi intézkedésben a magyar város hangsúlyozott Szapolyai-pártisága játszott közre, mindenesetre ezzel a kiváltsággal az itteni polgárok végképp ellenőrzésük alá vehették a nyugati áruforgalmat. Végül pedig Kolozsvár ügyes kalmárai még a balkáni kereskedők a szászoknak annyi gondot okozó megjelenéséből is hasznot tudtak húzni: segítették őket Szegen, Brassó és Beszterce árumegállító jogának kijátszásában – s ezzel természetesen saját városukba tudták csalogatni azokat árujukkal egyetemben.

A szászokénál jóval erősebb és főleg tartósabb föllendülés világosan lemérhető a város külsejének átalakulásán. A gazdag patríciusok valóságos kis palotácskák sorával díszítik a belvárost. Külön előnye volt a városnak, hogy a fejedelmi udvar gyakran tartózkodott falai között vagy a közeli Kolozsmonostoron és Gyalun. Az udvari építkezések részben mintául szolgáltak, részben iskolául a városi építőmestereknek: Kolozsvár építészete még sajátos helyi motívumokat is ki tudott fejleszteni.

{472.} A közízlés fejlődése nemcsak az olyan szép emlékeken mérhető le, mint a napjainkban is álló ún. Wolphard–Kakas-ház. A ház belső tárgyai, akárcsak a szászoknál, szaporodnak, ízlésesebbé válnak. A kolozsvári ötvösmesterek is fölzárkóznak a szász művész-iparosok mellé.

Az pedig természetes, hogy az anyagi kultúra fölvirágzásával párhuzamosan a szellemi élet is hirtelen föllendülést mutat. A kétnyelvű Kolozsvárra alig valamivel Honterus fellépése után már megérkezik a reformáció előszele. 1544-ben a szász Kaspar Helth lesz a város egyik plébánosa, Luther lelkes tisztelője, aki működésének első évében megnősül, s tevékenységével hamarosan az új felekezethez vonja a lakosság nagy részét. Mivel pedig a hívek többsége magyar, Helth főképpen magyarul prédikál, írni pedig csak ezen a nyelven ír, még nevét is megmagyarítja: Heltai Gáspárra.

Kolozsvár példáját hamarosan követik a közeli kis magyar városkák, Torda és Dés. A szász és magyar városok reformációja olyan erőteljes, hogy 1548 májusában a tordai országgyűlés törvényben mondja ki, hogy Erdély valamennyi lakosát meg kell hagyni elfogadott (római vagy lutheri) vallásában. A korabeli Európában egészen rendkívüli türelmi rendszabály nyomán nemcsak a szász, hanem a kolozsvári magyar hitújítás is újabb lendületet kap. Helth-Heltai 1550-ben nyomdát alapít Kolozsvárott egy Hoffgreff György nevű tipográfus segítségével. A fejedelemségnek ez a harmadik könyvműhelye – s egyben az első, amelyik magyar nyelven nyomtatja termékeit. Heltai a hitújítás egy sor fontos művét adatja itt közre, s a maga írásai mellett hozzákezd egy nagy vállalkozás megszervezéséhez: a Biblia teljes szövegét akarja magyarra átültettetni. Egy sor lelkes, fiatal lelkipásztor talál mesterére a szászból lassan magyarrá váló plébánosban, a Biblia-fordítók körén kívül például egy fiatal prédikátor, aki ugyancsak németnek született, de főleg magyarul ír és beszél: Franz Hertel; magyar nevén Dávid Ferenc.

A nagy nekilendülés 1554-ben éri el első csúcspontját, mikor is megalakul a magyar lutheránusok külön egyháza. Az első superintendens egy Tamás nevű volt szerzetes, akit azonban rövidesen, 1556-tól új püspök vált föl hivatalában: Dávid Ferenc. A magyar hitújítás ekkor még valamelyest késésben van a szászokéhoz képest, a központban, Kolozsvárott 1556-ban még működik a ferences barátok kolostora, s a lakosság bizonyos hányada is megmaradt még régi felfogása mellett. Míg azonban a szász egyetem 1553-ra végképp lehorgonyzott az evangélikus hittételeknél – Kolozsvár magyar polgársága egyre fokozódó érdeklődéssel követte a reformáció folyvást megújuló hullámverését.

Dávid Ferenc püspökké választásának idején már megjelentek Erdélyben Zwingli és Kálvin tanainak hirdetői, az ún. „sacramentariusok”. Dávid pár éven keresztül nagy hévvel védelmezte saját evangélikus meggyőződését. Az időközben a Tiszántúlon szilárd bázist nyert sacramentariusok vezéralakjával, Melius Juhász Péterrel folytatott éles vitája során azonban meghasonlott {473.} önmagával, 1559-ben lemondott superintendensi méltóságáról, s csatlakozott a hitújítás helvét szárnyához. Kolozsvár magyar polgárai, akiknek minden újra fogékony szelleme amúgy is érdeklődéssel figyelte a hitvitákat, hamarosan követték népszerű lelkipásztorukat. Maga Heltai is átlépett a sacramentariusokhoz, s 1564-ben az erdélyi magyar prédikátorok nagyenyedi zsinata ismét Dávidot választotta püspökké.

János Zsigmond „választott király” – részben a vallási kérdések iránti személyes érdeklődéstől hajtva, részben mert fontosnak érezte az erdélyi magyarság egyházát – Kolozsvár magyar püspökét tette meg udvari papjává. Itt, a fejedelem környezetében ismerkedik meg Dávid Ferenc Giorgio Blandratával (Biandrata), János Zsigmond orvosával. Blandrata a hitújítás legfrissebb hullámának hírhozója volt: Miguel Servet spanyol természettudós és követői nyomán tagadta Jézusnak az úristennel és a Szentlélekkel egylényegű voltát. A szentháromságtagadók mindenkinél szívesebben alkalmazták az akkori tudomány legújabb eszközeit a Biblia tanulmányozásában: a logikát, a forráskritikai elemzést.

Dávid gondolkodását mélyen befolyásolják a Blandratával folytatott viták. 1568 körül maga is megtagadta Jézus Istennel való egyenrangúságát. Városa, Kolozsvár, majd nemsokára uralkodója, János Zsigmond is követik példáját. Erdély a szentháromságtagadók gyülekezőhelyévé, Kolozsvár e legújabb felekezet központjává válik. Ide zarándokolnak annak európai előfutárai, köztük olyan neves figurák, mint a német Johannes Sommer és Christian Francken vagy a görög Jacobus Palaeologus.

Az európai jelentőségű szellemi központtá vált Kolozsvár élete színes képet mutat. Heltai könyvkiadói tevékenysége az 1550-es évek végétől lendül neki igazán. 1559-től, Hoffgreff halálától kezdve egyedül ő vezeti a példátlanul termékeny nyomdát, ahol – természetesen sok egyéb vallási mű mellett – 1565-ig jelennek meg a sajnos végül befejezetlen Biblia-fordítás különböző részletei. Dávid Ferenc irodalmi szempontból sem lebecsülhető hitvitázó írásai, elméleti munkái is jórészt itt kerülnek sajtó alá. Megjelenik, sőt egyre nagyobb teret kap a világi irodalom. Heltai adja közre Tinódi verseinek egy részét, Werbőczy Hármaskönyvének korábban Debrecenben kinyomtatott magyar fordítását. Ő maga is ír világi műveket: 1566-ban jelenik meg Száz fabulája, a magyar nyelvű elbeszélő próza első valóban nagy alkotása. Utolsó, már halála (1574) után megjelent műve pedig, a Chronica az első igazi történetírói alkotás magyar nyelven. A szentháromságtagadás erdélyi áttörésének idején keletkezett a magyar drámaírás egyik legrégibb értéke, a hitvitázó irodalom Dávid Ferenc szellemében született gyöngyszeme, a Válaszúti komédia.

Az ellentét az 1560-as évektől már egyértelműen és minden tekintetben stagnáló szász metropolisok életével összevetve szembeszökő. Az erdélyi {474.} gazdaság és társadalom lehetőségeiből következően azonban Kolozsvár virágzása sem érte meg a századvéget. Az első zavarok a katolikus Báthori István uralma alatt, az antitrinitáriusok elleni akciókkal kezdődnek. A lendületes fejlődésével egyedül maradó Kolozsvár a század nyolcvanas éveire már éppúgy befelé kezd fordulni, mint két-három évtizeddel korábban Szeben, Brassó és a többi szász város. A lanyhuló gazdasági életet végül az 1593-tól föllángoló „hosszú háború” töri majd végképp derékba – de ez már egy másik korszak előjátéka.

A TISZÁNTÚLI MEZŐVÁROSOK ÉS A REFORMÁCIÓ HELVÉT ÁGÁNAK MEGGYÖKEREZÉSE

Mint korábban már volt róla szó, a késő középkorban kialakuló összeurópai kereskedelem nagy munkamegosztásába a régi Magyarország főképpen mezőgazdaságának termékeivel tudott bekapcsolódni. A szarvasmarha és a bor lett jó időre a Kárpát-medence országainak legjövedelmezőbb kiviteli cikke. Az ezek iránti kereslet állandó növekedése viszont egybeesett a magyar jobbágyság életének egyik legsajátosabb változásával.

Az a fejlődés, amely a 15. század második felére a jobbágynak is lehetővé tette feleslegei eladását, s egyben a földesúri pénzjáradék meghonosodásával rá is kényszerítette a parasztot a piacra való termelésre – a jobbágyságon belüli differenciálódásban egyre nagyobb szerepet adott az emberi ügyességnek, alkalmazkodóképességnek. Magyarország közepén, a Nagyalföldön, sok-sok megyényi területen egyetlen igazi város sem volt: az élelmesebb jobbágyok egy része fölcsapott iparosnak, s ha a távoli városok jobb termékekkel jöttek is el a helyi vásárokra, ők olcsóbban tudták adni kezdetlegesebb árujukat. Egy másik csoport a föld és a mező hasznával kezdett kalmárkodni: elsősorban olyan dolgokkal, aminek jó ára volt, tehát éppen borral és szarvasmarhával. Mivel pedig a nemesség hagyományosan lenézte a pénzzel, áruval való bajlódást, a távoli városok pedig nem nagyon törődtek a túlzottan póriasnak tűnő üzlettel: a nyugati igények megnövekedésekor ez a ragyogó lehetőség a gazdag jobbágyok kezébe jutott.

A 15. század második felében azokból a falusi vásárhelyekből, ahová törekvő paraszt-kalmár, jobbágy-iparos, s nyomukban munkát kereső zsellér is oly szívesen költözött, megerősödött az új településtípus, a mezőváros (latinosan: oppidum). Lakói jogilag jobbágyok maradnak ugyan, földesuruknak tartoznak a rendes szolgáltatásokkal, s az úriszéknek is alá vannak még vetve – de terheiket már jórészt pénzre válthatják, belső ügyeiket saját vezetőik intézhetik, gazdasági mozgásszabadságukat pedig maga a földesúr óvja leginkább, hisz általa saját jövedelmei is nőnek.

{475.} A borból, marhából, kézműiparból meggazdagodó parasztpolgárok („cívisek”) maguk nevelték a széles határú alföldi mezővárosok egyre hatalmasabb gulyáit, termelték a Hegyalja egyre keresettebb borait.

A jobbágyság bekapcsolódása az európai jelentőségű mezőgazdasági áruforgalomba egyedülálló jelenség, egész Kelet-Európában nem találjuk párját. A térség államaiban a nemesség nemcsak hogy megőrizte a társadalmon belüli kiváltságos helyzetét, hanem a maga hasznára fordította a mezőgazdasági termékek iránti óriási keresletet is.

A kivitelre kerülő lengyel gabonát a tömegtermelésre átálló nemesi gazdaságok szállítják. Megkezdődik a jobbágytelkek kisajátítása, az így létrehozott, saját kezelésű nemesi földek (majorságok vagy allódiumok) óriási munkaerőigényét a robot mérhetetlen megnövelésével biztosítják. Az eredmény: a nemesség új erőre kap, évszázadokra stabilizálja uralmát – azt az uralmat, mely az úr–jobbágy viszonyon, a gazdaságon kívüli kényszeren alapult. Ez a társadalmi fejlődés kelet-európai útja, voltaképpen évszázados egy helyben topogás, melyet csak a 19. században sikerül majd megszüntetni.

Magyarországon viszont a mezővárosok gazdasági megerősödése fölvillantotta a reményt: a nemesi árutermelés helyett mintha egyfajta jobbágyi árutermelés látszana kibontakozni. A szőlőgazdálkodás és a marhatenyésztés néhány kísérőjelensége kifejezetten a feudális földtulajdon bomlásának nyugati tüneteire emlékeztet. Az elszegényedő jobbágyok pusztán maradt telkeit a cívisek tömegesen bérbe vették. A bérlet után pedig nem kellett feudális járadékot adni a földesúrnak.

Igaz, a 15–16. század fordulójától valamit nehezedett a mezővárosok helyzete. A kisbirtokos nemesség, melynek nem voltak mezővárosai, igencsak zokon vette, hogy jobbágyai tömegesen költöznek be a főurak oppidumaiba. Ellenakciókat kezdett, törvények útján igyekezett csökkenteni a mezővárosok vonzóerejét – azzal például, hogy minden jobbágy számára kötelezővé akarta tenni a természetben lerovandó kilenced beadását. Igyekezett megszüntetni a jobbágyok szabad költözését biztosító ősi hagyományt. A keletkező feszültségnek sok köze volt az 1514. évi parasztháború kirobbanásához, s az akkor hozott megtorló törvények látszólag diadalra is segítették a nemesek törekvéseit. A gyakorlatban azonban 1514 nem sokat változtatott a mezővárosok életén – azok 1526-ig változatlan lendülettel gyarapodtak, erősödtek.

Amikor Magyarország az 1520-as évek végén kettészakadt, a legsűrűbb mezőváros-hálózattal rendelkező körzetek, a Nagyalföld gazdag oppidumokkal teleszórt síksága, valamint a Hegyalja – kisebb zavaroktól eltekintve – egységesen János király uralma alá került. Csak a legdélibb központok (Szerémújlak, Kamanc) jutottak a török kezére.

A városai, bányái egy részét fokozatosan elvesztő Szapolyai-országrészén belül nagy gazdasági jelentőséget kapott, hogy a mezővárosok fejlődése folytatódik-e. Azok az adatok, amelyek néhány fontosabb alföldi centrum {476.} életéről maradtak ránk, igenlő választ adnak. A gyulai uradalomhoz tartozó három fontos oppidum – Gyula, Simánd és Békés – a 16. század közepéig vitathatatlanul virágzott. Az itt élő jobbágyok minden különösebb nehézség nélkül fizették ki a földesúrnak az évente 3 aranyforintnyi adót (taksa, „taxa”: cenzus és megváltott szolgáltatások együtt). A robotterhek jóval alatta maradtak az 1514-ben megszabott heti egy napnak, a terménykilencedet is változatlanul pénzben számították. A cívisek állattartásból származó jövedelme igen nagy lehetett: míg a kilencedre évente átlag 1200 Ft bevételt becsült az uradalom udvarbírája, a marha- és lótenyésztés fölfejlesztéséből (tehát az uradalmi állattartásból) remélhető hasznot 3000 Ft-ra tette.

Gyakoriak voltak a marhavásárok, s a gyulaiak még utóbb, Buda és Szeged eleste után is élénk kereskedelmet folytattak nyugati szomszédainkkal: A pozsonyi harmincadkönyvben 1540 körül sok, a határt itt átlépő gyulai tőzsér (marhakereskedő) nevét jegyezték föl. Az iparűzés sem megvetendő tevékenysége a városoknak: Gyulán a lakosság 28, Békésen 27, Simándon egyenesen 37 százaléka foglalkozott valamilyen mesterséggel.

Noha ilyen konkrét adatokkal nem lehet bemutatni, még látványosabb volt Debrecen gazdasági erejének növekedése. A nagy cívisvárost nem nagyon zavarta, hogy 15 év alatt négy földesúr kezén ment keresztül (Szapolyaiak, Łaski, Gritti, Török Bálint). Itt főképpen a szarvasmarha a fejlődés alapja: a Hortobágyon és a város más mezőin ekkor nőtt hatalmasra a gulyák sokasága. De virult a kézműipar s az egyéb kereskedelem is, a tiszántúli oppidum kapcsolatai Krakkóig, Bécsig, Brünnig, Boroszlóig értek.

Noha a Duna–Tisza közének és a Tiszántúlnak nagyszámú mezővárosa természetesen csak kisebb méretekben utánozhatta a nagy központok (Debrecen, Gyula, Békés, Simánd mellett az I. János által szabad királyi várossá tett Lippa, majd Szatmár, odébb Kecskemét, Nagykőrös és Szeged) lendületét, a nagy lélekszámú cívisréteg egészében, tömegében nagy gazdasági erővé duzzadt. Nem csoda, hogy Szapolyai kísérletet tett támogatásának megszerzésére.

János király halálakor azután felgyorsult a régi Magyarország bomlása – s a folyamat most már nagyon mélyen belevágott az oppidumok hálózatába. A megszülető Erdély számára az 1540-es évek során elveszett a Duna–Tisza köze teljes egészében, Arad, Békés, Csanád, Csongrád megye megint csak egészében. A Temesközből csak Lugos és Karánsebes végvárrá degradálódott városkái, Zaránd megyéből csak a legkeletibb települések maradtak meg. A Hegyalja többszörös ide-oda vándorlás után végleg a Habsburgok magyar királyságának lett része.

A parasztpolgárság ereje – politikai jogok híján – elsősorban tömegében rejlett, s ezt a tömeget az 1540–1545 után állandósult határvonalak három csonkra szabdalták. E három csonk mindegyike más-más körülményekhez volt kénytelen alkalmazkodni; s éppen a legjelentősebb körzetek (Kecskeméttel, {477.} Szegeddel, Lippával) szenvedték el a legsúlyosabb változásokat. A szultánok államában a hagyományos magyar jogrendszer fölé odakerült a mohamedán jog; az adószedőkkel és a hatóságokkal szembeni védekezés bevált eszköze, a földesúr és a király közötti lavírozás megszűnt létezni: a nagyobb települések mind a padisah ún. „hászbirtokai” lettek. Az új határok kialakulását kísérő súlyos harcok, majd a békeévekre jellemző, rengeteg pusztulást okozó portyázások megint csak a Nagyalföld életét keserítették meg leginkább. S mivel a bizonytalan határok is pontosan erre húzódtak, a kettős adózás nyomasztó terhe éppen a mezővárosi cívisekre zuhant a legkíméletlenebbül. A három ország közé szorult Debrecen például – noha hivatalosan mindig is az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott – 1567-től egyaránt adózott Gyulafehérvárnak (3200 Ft-ot évente), Sztambulnak (2000 Ft-ot) és Pozsonynak (1000 Ft-ot).

E sokféle bajhoz hozzá kell számítanunk az általános nehézségeket, a kereskedelmi utak veszélyeztetettségét, a megsokszorozódott vámhatárokat, a távolsági kereskedelem érdeklődésének tőlünk való elfordulását. Ugyancsak figyelembe kell vennünk, hogy ez idő tájt lassan, de állandóan emelkedni kezdtek az állami adóterhek, s náluknál is gyorsabban, határozottabban a földesúri adóztatás.

Mégis, ha az egészet nézzük, a mezővárosok életében mintha nem következne be különösebb törés. Még a török uralom alá jutott oppidumok népessége is növekedést mutat, s gazdasági tevékenységük, különösen a marhával való foglalkozás, nem csökken. Ebben egyrészt annak a különleges helyzetnek az eredményét kell látnunk, hogy a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok lanyhulása az élőállatok iránti keresletet egyáltalában nem érintette. Másrészt – s mindenképpen ez a fontosabb – a 16. század második felének mezővárosi virágzása jórészt már csak kényszerérés eredménye.

Az állandóan folytatódó hol nyílt, hol lappangó háborúk, a kettős adóztatással járó megpróbáltatások elől a magyar falvak népe menekülni kezdett a védettebb, nagyobb települések, tehát a mezővárosok felé. A nagy paraszti központok, Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen, Ráckeve, Tolna stb. népessége jórészt ebből a forrásból könyvelhette el gyarapodását. A tulajdonképpen még csak születőben levő cívistőke ezzel egy időben felkészült a bármelyik pillanatban esedékes futásra. Néhány, a török uralmat kipróbált oppidum lakossága zárt tömegben települ át új, biztonságosabb otthonba: a nemrégtől „királyi várossá” lett, de még bizony mezővárosi jellegű Szeged polgárai 1552 után Nagyszombatba, Kassára, Debrecenbe menekülnek. A helyben maradók pedig – ez éppúgy érvényes Gyulára vagy Kecskemétre, mint Debrecenre – szoros kapcsolatokat építettek ki a Felvidék városaival, Pozsonytól Kassáig, ahol is érthető szívességgel fogadták a köztudottan az áttelepülés lehetőségeit próbálgató vendégeket. Ezen a módon éppen a legnagyobb vagyonok szivárogtak el a mezővárosokból – helyüket pedig sem {478.} a falusi beköltözők, sem a délvidékről, Szerbiából, Boszniából egyre nagyobb számban érkező délszláv menekülők sem tölthették be.

Ennek a több rétegű folyamatnak Erdélyre nézve elég súlyos következményei támadtak. A Királyhágón túl eleve nem alakulhattak ki nagyobb oppidumok. A nyugati és lengyel piacoktól való nagyobb távolság, az alföldieknél szűkebb legelők, a hegyaljainál gyöngébb borok, és végül a viszonylagos elmaradottság mellett ezért főképpen a szász városok sűrű hálózatát okolhatjuk. Kevés volt a szabad tér, ahová a paraszti árutermelés betörhetett volna – arról pedig a szászok gondoskodtak, hogy az esetleges betörési kísérleteket gyorsan leszereljék. Az 1500-as évek elején például Brassó évekig tartó pereskedéssel királyi ítéletet csikart ki Sepsiszentgyörgy vásártartási jogának eltörlésére.

Egy-két település mindennek ellenére ki tudta használni a helyi lehetőségeket. Torda és Dés például sóbányái hasznából teremtett magának anyagi biztonságot s jogot a mezővárosi, sőt később (már a fejedelmi korban) a városi cím használatához. De ezek mindegyike királyi, majd fejedelmi birtokban levő városka volt és maradt – igazi jobbágytelepülésnek nem sikerült erre a szintre fölemelkedni. (Egy újabb álmezőváros, Marosvásárhely, a nem szász Erdély egyik legfontosabb piaca – székely jogú népek lakóhelye volt.)

Az alföldi mezővárosok lemorzsolódása, majd a cívis lakosság lassú északra menekülése így gyakorlatilag azt jelentette, hogy az új állam születésének éveiben elveszítette népességének legtöbb gazdasági lehetőséggel rendelkező, társadalmilag talán legfejlődőképesebb részét. A Gyulafehérvár uralma alatt maradt oppidumok közül egyedül Debrecen tudott magasra emelkedni. Itt, a Tiszántúl földrajzilag jelentéktelen pontján, ahol sem vár nem volt, sem folyó, a 16. század derekán közel 1300 adózó portát írtak össze, ami akár húszezres lakosságszámot is feltételezhet! A fejedelmeknek hódoló többi mezőváros minden viszonylagos gyarapodás ellenére is jelentéktelen maradt. A korábbi önmagához képest nagyra nőtt Tasnádnak 1569-ben 319 adózó családfője van, Krasznának 1594-ben 281 (mindkettő négyezernél nagyobb lélekszámot jelent), a többiek még ennél is jóval kisebbek.

Az erdélyi állam valóban meg is érezte e veszteségeket. Egyrészt anyagilag: a gazdag települések adója hiányzott az államkasszából, tőkéje a társadalom életéből. Másrészt szellemileg: a hitújítással beköszöntött fölpezsdülés fokozatosan ellanyhult.

A reformáció első, lutheri irányzata, amelyik Honterus névjegye alatt oly gyorsan meghódította a szász városokat, röviddel később a Tiszántúlon is gyökeret eresztett. Az 1530-as évek megpróbáltatásai új lendületet adtak a cívisöntudat 1514-ben egyszer már felszínre tört erősödésének. Azok a gazdag cívisvárosok, melyek eddig Krakkóba, Bécsbe, Bolognába küldték el legjobb fiaikat egyetemet végezni, az 1530-as évek végére már Wittenbergbe, Luther egyetemére irányítják őket.

{479.} Az új eszmékkel hazatérő ifjak híradásai nyomán egyre többen fedezik föl maguknak – és környezetüknek – a reformáció eszméit. Jellegzetes vonása az első magyar lutheránus igehirdetőknek, hogy sokuk volt eredetileg obszerváns ferences szerzetes, tehát annak a rendnek a tagja, melynek oly különös szerepe volt a mezővárosok 1514. évi zendülésében (Szkhárosi Horvát András, Ozorai Imre, Sztárai Mihály, Benczédi Székely István). Ugyancsak az oppidumok világához tartozásukat bizonyítja, hogy legtöbbjük mezővárosi plébánosként, papként dolgozott és tanított. A legelsők legjelesebbike, Dévai Bíró Mátyás, noha Kassán és Budán kezdte tevékenységét, 1545 körül – ha igaz – debreceni prédikátorként halt meg; Ozorai Imre Tolnáról származott el; Gálszécsi János Gyulán fejezte be földi pályáját (1540 táján); Szkhárosi Tállyán élt kb. ugyanekkor; Batizi András Szikszón, Sátoraljaújhelyen, Tokajban; Benczédi Székely István Szikszón, Olaszliszkán majd Göncön élt és dolgozott.

Polgárháborús évek voltak ezek, amikor egy-egy terület sorsa többnyire azon múlott, mit határoznak a környék feudális hatalmasságai. A magyar nyelvű reformáció kezdetei sem képzelhetők el főúri támogatás nélkül. A Temesköz korlátlan ura, Petrovics Péter szervezte meg egész Magyarországnak a szászoké után második evangélikus egyházmegyéjét: Temesvár, Arad, Makó és Szeged reformált hitű papjai 1549-ben és 1550-ben is zsinatot tartottak Toronyban. Az első magyar lutheránus szuperintendenst, a Temesköz püspökét – Gönczi Máténak hívták, s így valószínűleg szintén cívisszármazék volt. Az Ugocsától a Szilágyságig birtokos ugocsai Perényi–bélteki Drágffy atyafiság adott menedéket az űzött Ozorainak, s ugyanők, közelebbről Drágffy Gáspár özvegye, Báthori Anna védőszárnyai alatt született meg a – ismét csak Honterusé után – második magyarországi evangélikus hitvallás. 1555. szeptember 20-án az Erdőd mezővárosban tartott zsinaton fogadta el azt Szabolcs, Szatmár, Szilágy és Ugocsa lelkészeinek zsinata. Gyula környékén a Czibak-örökös Patócsyak oltalma segítette pl. Szegedi Kis István térítő buzgalmát.

Az arisztokrácia támogatása kétségtelenül fontos tényező, de arra nem magyarázat, miért lettek oly népszerűek Luther tanításai a cívisek körében. Az okot könnyű megtalálni. Az anyanyelvűség s vele összefüggésben a hittételek közérthetőbbé válása; a feudális világban oly fontos pompa és ceremóniák fokozatos elhagyása; a világi hatalommal szembeni fokozott kritika – mindez már önmagában is sokat számított. Ehhez járult még a Magyarországra szakadt háborúk nyomorúsága, amiért a „régi világot” lehetett felelőssé tenni – a reformáció pedig kifejezetten hajlott arra, hogy az elődök bűneivel, az igaz kereszténységtől való elrugaszkodásával magyarázza a jelen szenvedéseit mint Isten büntetését.

Mire letelt az 1540-es évtized, az alföldi magyar parasztpolgárság jó része már az evangélikus felekezethez tartozott. I. János idején az állam alig-alig {480.} lépett föl a reformáció ellen, a török nem nagyon törődött a meghódított keresztények vitáival, Fráter György pedig már nem kockáztathatta az erőszak alkalmazását saját katolikus meggyőződése védelmében. Luther tanai mégis veszélybe kerültek, éppen azért, mert a viszonylag nagy szellemi szabadság szabad utat biztosított a hitújítás továbbfejlődésének.

1550 körültől országszerte jelentkezni kezdenek a reformáció második, svájci eredetű hullámának szószólói. A Dunántúlon Huszár Gál, Abaújban és Zemplénben Károlyi Gáspár, a török hódoltságban pedig Szegedi Kis István terjesztik a legújabb igéket – de mindnyájukat megelőzte Zwingli és Kálvin tanainak befogadásában a Tiszántúl, s elsősorban is annak Erdélyhez tartozó központja, Debrecen.

A kezdetek itt még Dévai Bíró Mátyás életének utolsó éveire esnek: az öreg reformátor néhány kisebb jelentőségű teológiai kérdésben eltért a Wittenberg által szentesített tételekről. Utódját a város egyházának élén, Kálmáncsehi Sánta Mártont 1551-ben már eretnekség vádjával mozdította el hivatalából a tiszántúli evangélikus lelkészek ladányi zsinata. Kálmáncsehi Ung megyébe menekült, az akkor már Munkácson élő Petrovics Péter védelme alá. A Temesköz volt bánja, miután távoztával a tartomány protestáns egyháza előbb megrendült, majd 1552-ben a török hódítással végképp széthullott, új birtokán is erőteljesen fölkarolta a legújabb vallási nézeteket – alighanem azért, mert megfelelő eszközt látott bennük a Habsburgok elleni harc megújításához. 1552. december elején a beregszászi zsinat fogadja el az első magyarországi helvét hitvallást.

Petrovics aktív támogatása s a Habsburg-uralom alatt tovább romló közállapotok nagyban megkönnyítették Kálmáncsehiék térítőmunkáját. Az 1556-os fordulattal az akkor még „sacramentariusnak” nevezett felekezet villámgyorsan meghódította az egész Tiszántúlt. Újjászervezték az egyházmegyét, amely egészében elismerte vezetőjének Kálmáncsehit, az első magyar református püspököt. Az egyház központja természetesen Debrecen lett. A kálvini istentisztelet józan egyszerűsége, de még inkább az új egyház önmagát kormányozó, autonóm mivolta magától értetődő könnyedséggel ivódott bele a cívisek lelkébe. A Szatmár vidéki lutheránus superintendens, Tordai Demeter már 1555-ben továbblépett a sacramentarius hitelvek felé – de ekkor még az egyházmegyei zsinat, főképpen a földesúr, Báthori György nyomására, megtagadta püspökét. Pár év múlva azonban, mikor Báthori is követte Petrovics példáját, a szatmári diocézis papjai is utánamennek az időközben elhalt Tordai, azaz a debreceni közösség nézeteinek.

Nem okozott törést a reformáció ez újabb hajtásának tiszántúli diadalútjában Kálmáncsehi korai elmúlása sem. Az új debreceni pap, majd tiszántúli superintendens, Melius Juhász Péter fiatal, energikus ember, született szervező, nagy hatású prédikátor s rendszerességre törekvő teológus. Hivatalviselésének idején jött Debrecenbe, s alapította meg a Tiszántúl első {481.} nyomdáját Huszár Gál (1560–62 között). Lelkésztársa volt a városban Szegedi Gergely, Sztárai és Szkhárosi mellett talán legtöbb költői érzékkel megáldott zsoltárfordítója és énekszerzője e korszaknak. Maga Melius is írt néhány éneket, nem is rosszat – csak túlságosan teológiai tartalmúakat.

De hát az ő életében a költészet valóban csak másodrendű tennivaló volt. Valóban kiemelkedő irodalmi értékű munkássága prédikációkból, vitairatokból, bibliai szövegmagyarázatokból áll. A sokszor bonyolult mondanivalón gyakran átüt az élőbeszéd néhány szép, meglepő fordulata – de a legfeltűnőbb jellegzetesség mégis a fogalmazás végletes kiélezettsége. A hitújítás korának vitastílusa amúgy sem volt szemérmes – Melius mégis kitűnt gyűlöletének izzásával, válogatott szidalmaival, maró gúnyolódásával, féktelen szenvedélyességével.

Ez az ember egész életében harcolt, méghozzá egyszerre sok ellenség ellen. Hadakozott a katolikus klérus maradék befolyásának fölszámolásáért Eger és Kassa környékén, vitázott Luther magyar és szász követőivel, érvelt és acsarkodott a Debrecent is fölkereső első szentháromságtagadók, majd Dávid Ferenc antitrinitarizmusa ellen. Meg akarta állítani a reformáció harminc éve egyfolytában újabb és újabb változatokat világra hozó sarjadzását, nem kívánt kilépni az apostoli hitvallás keretei közül (amit szerinte Dávidék már megtettek). Ott, ahol erre hatalmat kapott, végül meg is tudta tenni, amit akart. 1561-ben már mint debreceni szuperintendens szerkesztette meg Debreceni és egervölgyi hitvallás néven ismert művét. Mondanivalójának lényegét 1567-ben a Tiszántúl lelkészeinek ugyancsak debreceni zsinata mint saját hitelveinek kánonját fogadta el. Európa-szerte ritkaságszámba ment az a részletesség, ahogyan ezek a hitvallások az élet egészét szabályozni kívánták. Nemcsak az istentisztelet, az egyház, a dogmák világában kívántak eligazítást nyújtani, hanem egyéni és közerkölcs, egyén és család politikai, gazdasági magatartása kérdéseiben is szigorú utasításokkal látták el a hívőket.

Debrecen cívisei időnként meg-meginogva, de végül is mindvégig kitartottak az ellenfelei által „Péter pápának” gúnyolt főpásztoruk mellett. S a parasztmetropolis környezetéhez képest hatalmas mivoltából, túlnyomó tekintélyéből eredően a környező kisebb mezővárosok, Szabolcstól Bihar déli határszéléig, mind elfogadták, magukénak tekintették a tiszántúli püspök székvárosának vallási választásait.

Körülbelül ezekre az évekre, talán az 1567-es, Melius szigorú szabályait elfogadó zsinatra tehetjük a hitújítás tiszántúli folyamatának csúcspontját. Éppen a nagyfokú rendszeresség, az élet minden területére beavatkozni kívánás jelzi, hogy a mezővárosi területek szétszabdalása okozta elszigetelődés, a háborús világ ezernyi gondja lassan rátelepedik a debreceni cívisvilág lelkére. Melius után kissé meg is kopik errefelé a szellem ragyogása. A nagy püspök nemcsak hittudós, egyházszervező és író-költő volt – ő állította össze az első magyar füvészkönyvet, működését számon tartja az orvostörténet, {482.} tolla alól bibliafordítás részletei is kikerültek és így tovább. 1572. december 15-i halála után hozzá hasonló tehetségű egyházi vezető hosszú ideig nem akad a Tiszántúlon; mint ahogyan az idevalósi énekszerzők, prózaírók még oly jeles következő generációja is csak epigon Szkhárosi, Szegedi Gergely, Melius irodalmi talentumához képest.

Ez a megtorpanás, befelé fordulás elsősorban az Erdélyhez tartozó terület oppidumaira érvényes. Az ellenpéldát – legalábbis az 1560–70-es években – éppen a törökhöz került körzetek szolgáltatják. Itt, ahol a török katonai fölénye rövid ideig az átlagosnál nagyobb védettséget, a kereszténység iránti közöny pedig tágabb mozgásszabadságot biztosított, még folytatódik a hitújítás lendülete. Békéstől Baranyáig terjeszkedett, s elég mély gyökereket is eresztett az antitrinitarizmus (unitarizmus) Erdélyből átkerült palántája.

A Tiszántúl közérzetében mutatkozó zavarok másik, még ékesebben szóló példája Karácsony György 1569–70-ben éppen Debrecen határában lezajlott furcsa parasztlázadása. A rajongó, fantaszta népvezér, aki magát új „fekete embernek” hirdette, fegyvertelen „szent hadával” előbb a törökök balaszentmiklósi (Törökszentmiklós) sáncát támadja meg, majd mikor onnan véres fejjel elűzik, magába Debrecenbe megy, s a hatóságok ellen kezdi lázítani szegényebbeket. A főbíró végül Prépostvári Bálintot hívja segítségül, aki Szatmár helyőrségének lovasságával szétugrasztja a parasztokat. Karácsonyt Debrecen városa kivégezteti. Az értelmetlen, felesleges véráldozatokat követelő megmozdulás Melius Péter hatalmának tetőpontján robbant ki alig két évvel a nagy reformátor halála előtt.

A JOBBÁGYSÁG

A magyarországi társadalom egészét tekintve lassúbb erdélyi fejlődés a 15. század végére létrehozta ugyan a szó klasszikus értelmében vett jobbágyosztályt, de ez a jobbágyság még mindig sokrétűbb, mint az anyaországi. S ezt a sokszínűséget a fejedelemség kialakulásakor újrarajzolt határok – a Részek egészen más fejlettségi szintű megyéinek átcsatolása révén – csak tovább fokozták.

Ha a parasztság egészét tekintjük, már akkor is legalább négy, egymástól élesen elkülöníthető fő réteget ismerhetünk föl. A vagyoni ranglétrán kiemelkedő cívisek jórészt a Tiszántúllal kerültek az erdélyi társadalomba. A szabad szász parasztok és a katonáskodó székelyek régi alkotóelemként élnek tovább. De míg ezt a három társadalmi csoportot el kell választanunk a tulajdonképpeni jobbágyságtól – ugyanakkor ez utóbbin, a földművelő népesség negyedik s egyben legnépesebb rétegén belül is jelentős különbségeket, eltéréseket vehetünk számba. (S természetesen ezek körét is növelte az új államhatárok kialakulása.)

{483.} A jogi állapot fenntartotta a jobbágyok három alapvető kategóriára bontását. Telkes jobbágyot, szabadost és saját termőfölddel nem rendelkező zsellért ismert. Ez a rangsorolás azonban semmiképpen sem jelentette például azt, hogy az egyes kategóriákhoz tartozó személyek valóban azonos körülmények között éltek volna.

A telkes jobbágyok között a gyermekáldás változósága, a föld minősége, a gazda rátermettsége s végül a szerencse forgandósága régtől fogva erős differenciálódást indított el, s ez a folyamat a 15. század második felétől, az árugazdálkodás megerősödésétől kezdve csak gyorsult. Ez a gyorsulás sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy a hajdani Kelet-Magyarországon, s különösen Erdélyben a magyar átlaghoz közeli viszonyok alakulhassanak ki. A fejlettebb magyar megyékben már a 15. században a fél telekkel rendelkező jobbágy volt a jellemző. Az alakuló Erdélyi Fejedelemség falvaiban viszont még a 16. század derekán is igen magas az egésztelkesek aránya. 1551-ben a szamosújvári uradalomban ez a szám 35%; 1556-ban Kővár vidékén 65%; a Részekben lévő Erdőd várának tartozékaiban 1556-ban 88%, 1569-ben 90%, s még 1578-ban is 60%. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy – különösen a földrajzi Erdélyben – a népsűrűség is elmaradt az átlagtól, így az „aprózódás” késésében a művelt terület bővíthetőségének is szerepe lehetett. Ugyanakkor az állattenyésztés (szarvasmarha, juh) az erősen hegyes országban olyan jelentős volt, hogy a jobbágynépesség teleknagyság szerinti osztályozása nem tekinthető a gazdálkodás egyedüli mércéjének. Sajnos az állatállományból való részesedés arányairól igen keveset tudunk.

Ami a szabadosokat illeti, nevük alatt változatlanul a földesúri szolgáltatások (vagy legalábbis azok többsége) alól felmentett embereket találhatjuk. A színkép az ő esetükben már lényegesen bonyolultabb, mint a hajdani anyaországé. A földesúri személyzetbe kiemelt jobbágyok (várbeli szolgák, darabontok) családjai, néhány fontosabb mesterséget űző família (halászok, mészárosok) még az általános szokás szerint került a liberek, libertinusok kategóriájába. Többnyire az ő szabadságaikkal ruházták föl a magyar és szász falvak bíráit is. Egyértelműen helyi különlegesség volt viszont, hogy a román körzetek és falvak vezetőinek egy része is a szabadosok közé tartozott. (Vajdák, krajnyikok, kenézek – mindőjükről később lesz majd szó.)

Végül pedig a harmadik csoport, a zsellérek köre is igencsak sokféle embert foglalt magába. Igaz, a legtöbb uradalomban csak a hagyományos módon értelmezték az „inquilinus” elnevezést, azaz a szegényeket, a frissen érkezett letelepülőket sorolták hozzájuk. Másutt viszont – főképpen a Részek mezővárosaiban – éppen a leggazdagabbak egy része mondott le a jobbágytelek használatáról. Ekképpen zsellérnek minősült pl. számos kereskedő, tőzsér és iparos cívis is – tehát olyan emberek, akik valójában már kilépőben voltak a jobbágysorból, méghozzá éppen fölfelé! Végül pedig {484.} ugyanezt a „besorolást” kapták az egyre szaporodó paraszti értelmiségiek („deákok”, „literátusok”).

Mint ahogyan telkes gazda és szabados, úgy telkes jobbágy és zsellér között sem vagyoni értelemben húzódott a választóvonal. Mi több, a zsellérekre nehezedő úrbéri terhek általában könnyebbek voltak a szokásosnál. Szolgálataikat szerződés szabályozta, dézsmájukat, ajándékaikat többnyire szintén megegyezés szerinti taksával váltották meg – s ebben a korban Erdélyben több volt a föld, mint a műveléséhez értő munkaerő.

Ez utóbbi tényből következőleg pedig nemcsak a földesúri munka elvállalására rászoruló zsellérek helyzete könnyebbedett, hanem már eleve korlátozott volt azok száma, akik zsellérsorba kerültek. Míg a hajdani anyaország 16. századi maradékaiban a jobbágynépességnek kb. 25%-át számíthatjuk az inquilinusok közé, addig a fejedelemségből származó adatok 5 és 20% között mozognak, ideértve természetesen az Alföld-perem mezővárosainak részben egészen más minősítés alá kívánkozó cívis-zselléreit is!

Még az eddigieknél is nagyobb tarkasággal találkozunk, ha a jobbágyokra rótt földesúri és állami terhek sorozatát vesszük szemügyre.

A cenzust például mindenütt az egész falvakra osztották ki, azután a bíró szabta meg, ki mennyit fizet. A kulcs, ami szerint a kivetés megtörtént, igencsak sokféle. A legelterjedtebb változat a jobbágytelket tekintette alapnak. Gyakran az igásökrök számát mérték föl, megint másutt a „nyílföld”, a falu határából kinek-kinek többnyire gazdasági erejéhez mérten kisorsolt földterület nagyságát figyelték. Jellemző, hogy a telek utáni és az állatállomány szerinti cenzuskivetés egymás mellett élt Bihar, Szatmár és Szilágy több területén. Például Szalacson, Margittán, Bogyoszlón, Oláhapátiban „sessió”-k (telkek) szerint; Albison, Ottományban, Újszékely községben, Tulogdon az igásökrök száma szerint rótták ki a cenzust. A nyílföld utáni kivetésre a csicsói uradalomból vannak az első példák.

Egyes helyeken a szokásos cenzus mellett még más, a földesúrnak szóló egyenes adót is szedtek. A gyalui uradalom falvaiban „zsinatadó” vagy „ostoradó” néven pénzt és vágómarhát követeltek, a somlyói domíniumban pedig az ispánok fizetésére „fertonpénzt” szedetett be a földesúr. Kővár vidékén „akopénzt” vagy „kertadót” kellett fizetni (ez az ako nem azonos az űrmértékkel!).

A gyalui ostoradó természetbeni szolgáltatás jellege önmagában nem változtatott azon, hogy a cenzus kifejezetten pénzbeli teher volt és maradt. A kifizetésre kerülő összegek természetesen szintén területenként, olykor falvanként változtak – közös vonásnak egyedül azt tekinthetjük, hogy az 1514. évi törvényben előírt jobbágycsaládfőnkénti 1 Ft-ot gyakorlatilag sehol sem vezették be, a terhek ennél sokkalta könnyebbek maradtak.

Nem változtatott ezen a helyzeten a pénz értékének fokozódó csökkenése sem, a század második felében. Sőt, mivel a pénzben kifejezett cenzusösszeg {485.} sok helyen alig változott, ez a fajta jobbágyteher igazából csökkent. Nagybánya fejedelmi bányaváros 1566-ban és 1578-ban egyaránt 150 forintot fizetett. Tasnád mezőváros cenzusa 1569-ben éppúgy 1000 forint körül járt, mint 1589-ben. A kolozsmonostori uradalom falvai együttesen 180 forintot adtak 1580-ban és 1599-ben is.

Mi több, ezek a század végi évtizedek meghozzák a rengetegféle különleges pénzszolgáltatás lemorzsolódását is. A taksa, a fertonpénz és hasonló társaik egyre kevesebbet hallatnak magukról, míg végül lassan elenyésznek.

A cenzushoz, illetve annak különleges válfajaihoz hasonlóan sokrétű szolgáltatásformát jelentett az alakuló állam jobbágyai számára a terményszolgáltatások (munera) rendszere. Gabonából zabot mindenütt, de helyenként búzát is követeltek a földesurak. Baromfit, disznót, juhot, tojást, mézet, zöldséget, gyümölcsöt, tűzifát megint csak helyenként változó módon és mértékben kellett beadni. Ezek a terhek önmagukban megint csak nem voltak súlyosak, bár az 1500-as évek végéig lassú emelkedésükkel kell számolnunk.

Sokkal kötöttebb, s a helyi szokásoknak valamivel kevésbé alávetett szolgáltatásformát jelentett a földesúrnak járó terménykilenced meghonosodása. Beszedetéséről, lévén akkor még sokfelé szokatlan, az 1514. évi jobbágyellenes törvények külön intézkedtek, általánosan kötelezővé téve azt. Ezt a rendelkezést 1549-ben az erdélyi országgyűlés is megerősítette. A gyakorlati végrehajtás azonban még egy ideig késett. A század ötvenes éveiig jobbára csak néhány partiumbeli birtokon találkozhatunk vele, így a Báthori-uradalmakban, Csehiben, Kővárott, Somlyón. Itt gabona után szedték, s a kivetés messze alatta maradt a törvény által előírt 1/10-es aránynak. (A kilenced tulajdonképpen: kilencedik tized.) A hatalmas és gazdag gyulai uradalomban 1526–27 körül a – természetben szedett – kilenced összértéke csak kb. 450–460 Ft-ra rúgott.

A későbbiekben azonban a kilencedet egyre több helyen és egyre intenzívebben szedték. Megint csak Gyula példáját kell említenünk, ahol 1562-ben – igaz, valószínűleg egy évnél hosszabb idő alatt – már közel 2000 Ft-ot szedett be a földesúr ezen a címen.

A korábbi idők legrendszeresebben behajtott járadéka, a dézsma az országszakadás éveiben még régi funkcióját töltötte be: az egyház jövedelme volt, s szinte minden termék után beszedték, lett légyen az gabona, gyümölcs, bor vagy disznó. Megmaradt a nem katolikus román népesség mentessége is. Az első változásokat még nem a reformáció, hanem a politikai szükség diktálta. Fráter György a Statileo János halálával 1542-ben megüresedett gyulafehérvári püspökség tizedjövedelmeit az állami bevételek közé iktatta. Ugyancsak a központi hatalom felhasználására került a váradi egyházmegye dézsmája is, mivel annak éppen a barát volt a püspöke. Martinuzzi halála után a Habsburg-uralom helyreállította ugyan mindkét főpapi tisztséget, de az {486.} 1556-os fordulat azután végleg állami bevétellé változtatta a tizedet. Tehette ezt annál is inkább, mert – mint láttuk – az erdélyi állam újjászületése a reformáció diadalát hozta magával.

Mindez magát a jobbágyságot alig érintette. A haszonélvező kilétének a megváltozása ugyanis nem járt a behajtási módszer megváltoztatásával. Ez pedig, mint régebben, most is abban állott, hogy a helyi földesurak árendába vették a dézsmát, s ahogy régen a püspöknek, most a kincstárnak adott meghatározott összeg ellenében maguk hajtották be parasztjaikon a tizedet.

Az egyéb jobbágyterhekhez hasonlóan igencsak sokféleképpen éltek Erdély és a Részek földesurai a robotoltatás jogával. 1514-ben ezt a terhet is országos érvényességű törvény szabályozta. Heti egy, azaz évi 52 napban szabta meg az „úrdolgát”. Az élet azonban már az egységes Magyarországon sem követte ezeket az előírásokat. A kezdődő török világ zűrzavarában mindig a pillanatnyi helyzettől függött, melyik földesúr milyen mértékben terhelte meg jobbágyait. A hagyományok ereje mellett nagy súllyal esett a latba, hogy a jobbágyköltözés (most már hivatalosan: szökés) szintén virágzott országszerte.

Az erdélyi országgyűlések soha nem foglalkoztak a robot vagy más szolgáltatások meghatározásával. Azt az ősrégi álláspontot képviselték, hogy úr és jobbágy viszonya kizárólag a magánjogra tartozik, állami beavatkozást nem igényel. Ehhez az elvhez annyira ragaszkodtak, hogy még az 1514. évi törvényeket sem használták föl soha – pedig azok elméletileg több évtizeden át rájuk is vonatkoztak.

A tényleges állapot, amelyet az 1550-es évek derekáig megfigyelhetünk, ugyanolyan sokszínű, változatos képet mutat, mint valamennyi egyéb jobbágyteher esetében. A birtokok, uradalmak egy részében az emberekre, a családfőkre méretezték a megterhelést, a másik csoportban az ekéket vagy az igásállatokat számították alapnak. Másképpen robotoltak a falusiak, és megint másképpen a munkát megváltó mezővárosiak. Létezett meghatározás a szántóföld, a szőlő, a kaszáló mennyisége szerint vagy munkanapok számában rögzítve. Csak a példa kedvéért néhány adat a gyulai uradalom urbáriumaiból:

1525 körül a jobbágyok kétnapi fűkaszálással tartoznak, ezenkívül a zsellérekkel együtt egy napig kötelesek voltak gabonát (búzától kölesig mindenfélét) aratni, végül pedig minden éjjel nyolc főnek őrséget kellett állni a várban. A Gyulához legközelebb eső 4 falu népe a majorsági termékek szállításában volt érdekelt, a Gyulán élő kereskedőknek pedig a bor szállítása jutott osztályrészül – és így tovább.

Ugyanebben az uradalomban 1554-ben van egy sor olyan falu, amelynek lakossága két-öt hold föld teljes megművelésével tartozik szolgálni, a vetéstől egészen a termés elszállításáig. Egy másik falutípusban évi 2-4 nap közötti robotmunka az előírás, egy harmadikban pedig a következő részletes kivetés {487.} volt érvényes: minden ekével rendelkező jobbágy felszánt fél hold földet, a birtokos vetőmagjával beveti, gondozza, majd learatja, végül hétnapi kaszálással is tartozik.

Ez a viszonylag kedvező helyzet azután a század közepétől kezdve gyorsan és látványosan romlani kezdett. A fogarasi uradalomban, ahol 1508-ban még csak két szekér fa befuvarozása, valamint kétnapi szénakaszálás és -szállítás volt előírva, az 1570-es statútum már ezeken fölül háromnapi aratórobotot is megkövetelt a falusiaktól. 1596-ban – az általános panaszok között – a majorság körüli munkák, ezen belül a vetéssel kapcsolatos tennivalók megnövelésén háborognak a jobbágyok. A szilágysági Csehi mezőváros esetét véve példának, az utolsó Drágffy idején, 1556-ban még csak arról hallunk, hogy Erdőd és Kővár várai részére szekerekkel kellett szolgálnia. De már Drágffy Gáspár is növelni kezdte az úrdolgát: ekés és aratórobotot követelt majorságában. Utóda, Báthori György pedig gyökeres változtatást hajtott végre. Drágffynak még voltak saját ekéi az uradalomban – ő felszámolta azokat, s csak a jobbágyok ingyenmunkájával szántatta földjeit.

Báthorira egyébként másutt is panaszkodtak a parasztok. Bélteken (ezt az uradalmat is a Drágffyaktól örökölte) azt vetették szemére, hogy a szántástól a betakarításig mindent robottal végeztet, holott ez korábban nem így volt, sőt a szőlő megmunkálását, amit Drágffy még bérmunkával intéztetett, szintén robottal végeztette. Ráadásul a muszájmunka mennyiségét nem határozta meg, hanem „képesség szerint” (pro facultate), azaz tetszőlegesen dolgoztatta az embereket.

Báthori György keménykezű úr volt, de nem kivétel. Osztályos társai, bárók és köznemesek ugyanazt az utat járták, mint ő, legföljebb csak pár évvel később jutottak el Báthori módszereiig. A mindeddig pontosan meghatározott mennyiségű robot országszerte „képesség szerinti” úrdolgává változott. Lassan eltűnnek azok a megkötések, amelyek a kötelező ingyenmunkát csak bizonyos tennivalók elvégzésére (mint láttuk, főképpen szántásra, aratásra, szállításra) korlátozták. Ritkább lesz a robot mennyiségének időben való meghatározása is, ehelyett az elvégzendő munka mennyiségét, teszem azt a megművelendő föld nagyságát adja meg a földesúr. A század végére már annyira romlott a helyzet, hogy több uradalomban áttértek a kötelező harmadnapi szolgálatra. Az a jobbágy, aki – a legelterjedtebb változat szerint – minden harmadik hetét az úrnak volt kénytelen áldozni, pontosan a dupláját teljesítette annak a robotnak, amit hajdan Werbőczy hiába szeretett volna kötelezővé tenni!

A kép persze éppoly változatos maradt, mint korábban. A növekedés általános, de a módszer most is uradalomról uradalomra különbözik. A robot a megművelt föld mennyiségéhez, a föld minősége által megkövetelt tennivalókhoz, a termény fajtájához, sőt még a jobbágyok teljesítőképességéhez is igazodott.

{488.} S mindezen felül alkalmazkodnia kellett még egy, a termelőmunkától teljesen független körülményhez is. Erdély határait és stratégiailag fontos pontjait az állandó háborús veszély miatt meg kellett erősíteni. A 16. század egésze Magyarországon is a nagy várépítések kora – Erdély e tekintetben pedig hűségesen követi az anyaország példáját. A várak, kastélyok, paloták építésénél sok munkáskézre van szükség, s azt természetesen csak a parasztság adhat. A földművelés és a fuvarozás robotja mellett megjelent a várszolgálat robotja is. Az építkezés éppoly korlátlan úrdolgává válik, mint a többi, s különösen a határszéleken, a végvárak vonalában nyomorítja a parasztokat. Nem csoda, ha a Báthori György elleni panaszokban éppúgy találkozhatunk vele, mint a gyulai uradalom (elvesztés előtti) utolsó urbáriumaiban az 1560-as években, vagy Fogarasfölde népeinek 1567-ből származó privilégiumaiban.

A robotoltatás ilyetén nagyfokú kiterjesztésével egyidőben a jobbágyok költözési szabadsága is csorbát szenvedett. Mint minden fontosabb ilyen dologban, itt is egy 1514. évi törvény jelentette az első lépést: a jobbágyköltözést egységesen eltiltó paragrafusa révén. A megvalósulás ez esetben is elmaradt, legalábbis abban a tán másfél évtizedben, míg a régi Magyarország úgy-ahogy létezett. Mi több, 1530-ban I. János király visszavonatta az országgyűléssel az 1514-es rendelkezéseket, s két évtizeddel később a Habsburg-királyság országgyűlése is hasonlóan intézkedett.

Szapolyai törvényét hiába ismételte meg az 1536-os váradi országgyűlés. Országának örökösei nem vettek tudomást ezekről az intézkedéseiről, 1556 után soha senki nem hivatkozik már rájuk. A földesurak a jobbágyot röghöz kötöttnek tekintették, s az államnak nem kívántak beleszólást hagyni efféle magánügyekbe.

A sokkal kezdetlegesebb közigazgatású román fejedelemségekkel szomszédos, nehezen ellenőrizhető hegyi határok közé zárt, még viszonylag sok feltörhető földtartalékkal rendelkező Erdélyben azonban a nyílt erőszak sem tudott eltüntetni egy sor, a parasztoknak kedvező hagyományt. Ilyen volt a jobbágyszökés általános gyakorlata, ilyen volt az a jog, hogy a parasztok szabadon adhassák, vehessék, cserélhessék egymás között földjeiket. (Bár itt természetesen ki kellett kérni az érintett földesúr engedélyét, aki elvileg feltétlen rendelkezési jogot szerzett a jobbágytelek fölött. Kivételt a mindig is szabad rendelkezésűnek tudott irtásföldek és a szabadon vásárolt földek jelentettek.)

Valamennyi, a jobbágyot sújtó teher közül az állami rendes adó (a dica) tekinthető a legegységesebbnek. Hosszú időn át ugyanazon elvek szerint szedik be. Összeírják a bizonyos anyagi szintet elérő jobbágyokat (1543-ban 3 Ft értékű vagyontól, 1552-től 6 Ft értékűtől), s azokat bizonyos kulcs szerint „kapunak”, „portának” vagy „rovásnak” egybeszámolva, kapunként szabták ki a fizetendő összeget. Eleinte ez elég csekély volt, 1545-ben pl. 60 dénárt tett csak ki, 1550 tájától pedig 1 Ft körül állapodott meg. A jobbágyvagyon {489.} fölmérésénél minden jel szerint az igaerő volt a kiindulópont, az 1552-es 6 Ft pontosan egy pár ökör ára. Az összes többi állatot (ló, juh) ehhez arányítva számították be, így pl. juhból 50-et kellett ahhoz tartani, hogy valaki fölkerüljön a dicajegyzékre.

Ehhez az állandó teherhez egyre több újfajta különleges állami követelés társult. A régi hadiadó, a subsidium nevében csak elvétve bukkan föl (gyakorlatilag azonos a dicával) – helyette külön pénzt szedtek a végvárak fenntartására, a fejedelmi zsoldos katonaság eltartására, a töröknek fizetendő hűbéri adó előteremtésére és így tovább. E részben pénzbeli, részben természetbeni adók (a szultán adójába pl. minden kapu után 1 /2 ejtel vajat és 1/2 köböl lisztet szedtek) teljes összege úgy 2 Ft 50 dénár–3 Ft körül mozgott, ami 1550 körül még egy ökör ára volt, s mindenképpen kevesebbet tett ki, mint a földesúri szolgáltatások összértéke.

A 16. század utolsó harmadában azután az államnak a jobbágyokkal szembeni pénzigénye is növekedni kezdett. Az 1552-ben elfogadott rendszer, az évente kétszer szedett 1-1 Ft elvileg ugyan 1578-ig változatlanul fönnmaradt. Csakhogy közben csökkent az adófizetők száma, s a dicajegyzékbe már csak azokat vették föl, akiknek legalább négy ökre vagy azzal egyenértékű más élőállata volt. Ugyanakkor tovább szaporodtak a különböző, ráadásként kivetett adófajták. Hadisegély (subsidium) címen eleinte 15-20 dénárt csaptak az egyforintos dicához, 1575-ben már 50 dénár ez az összeg, 1590-ben 75 dénár, 1592 93-ban, a tizenöt éves háború előestéjén pedig eléri az 1 Ft-ot! Változatlanul ettől függetlenül szedtek be pénzt a „szultán adójába” – ez nem volt rendszeres, de pl. 1577–1588 között legkevesebb 50 dénárt jelentett minden portától, minden behajtáskor. Végül pedig az ekkoriban elszaporodó nagy építkezések költségeinek fedezésére is állandóan újabb és újabb pótlékokat vetettek ki – 1571-ben például Várad építésére 70, Szászsebesére 30 dénárt hajtottak be egy-egy adófizetőtől a fejedelmi tisztviselők.

Végül pedig fennmaradt, sőt továbbfejlődött az a régi magyar jogszokás is, mely szerint a jobbágyok kötelesek fegyvert tartani, s alkalomadtán bizonyos arányok szerint hadba vonulni. Az 1514-ben hozott törvények csak részleges lefegyverzést írtak elő, s mint rendesen, ezt a rendelkezést sem tartotta be senki. Az erdélyi országgyűlések pedig nyíltan felújították a régi, egyfajta általános hadkötelezettséget jelentő rendelkezéseket. 1545-ben minden tizedik, 1551-től kezdve minden tizenhatodik adózó jobbágy volt köteles fegyverrel, lóval a hívó szóra táborba szállni. A jelek szerint ezek a jobbágykatonák a hajdani telekkatonaság mintájára földesuruk csapatában (bandérium) szolgáltak.

1575-től megemelték a katonáskodás terhét: a tizenhat jobbágynak a lovas mellé még egy gyalogos katonát is ki kellett jelölnie. (A felszerelés és az ellátás költségeit természetesen mindig közösen viselték.) A megkettőzött létszám jelentette nagy terhen az 1578-as országgyűlés annyit enyhített, hogy tizenhat helyett most már húsz adózó porta után kellett a két katonát fölszerelni.

{490.} A jobbágyok hadi szolgálatának másik módozata a népfölkelés volt. A szokásjog egyenesen azt írta elő, hogy szükség esetén valamennyi épkézláb ember táborba szálljon. Erdély országgyűlései többször is megújították ezt az előírást. Már az 1542-es márciusi tordai országgyűlés is kimondta, hogy a fejenkénti hadrakeléskor legföljebb minden tizedik paraszt maradhat otthon. Az 1552-es törvények értelmében már arra is kötelezték a jobbágyokat, hogy húszanként egy szekeret is hozzanak, élelmiszerrel megrakva. 1557-ben viszont csak a jobbágyok felének fölkelését írják elő, 1562-ben János Zsigmond eltörli a népfölkelést, s a három nemzetet zsoldostartásra kötelezi – majd 1564-ben ismét elrendeli a parasztok egyetemes fegyverbe hívását. 1565-ben részletesen szabályozták, ki milyen felszereléssel köteles jelentkezni. 1566, 1568, 1573 és 1578 országgyűlései azonban már újból hallgatnak a fejenkénti mozgósításról. 1594-ben, a török háború kirobbanásakor már csak ajánlgatja a diéta a parasztok fölfegyverzését – de nem írja elő.

A folyamat kétségtelenül a népfölkelés lassú eltűnéséről tanúskodik. Ezen nincs is mit csodálni. A század a hivatásos katonaság első nagy diadalainak korszaka – a mesterségük minden csínját kitanult és begyakorolt zsoldosok harci értéke sokszorosan fölülmúlta a teljesen képzetlen, s többnyire gyalázatosan fölszerelt parasztkatonaságét. Az Erdélyben tapasztalható változás azonban korántsem jelentette a jobbágyság kiiktatását a honvédelemre kötelezettek sorából.

Elsősorban azért nem, mert a telekkatonaság valóban létező és hatékony hadkiegészítési módszernek bizonyult. Olyannyira, hogy Báthori István fejedelem 1575-ös reformjakor már (pázsitzöld) egyenruhát is előírt az így bevonuló katonák részére. Ugyanez a törvény elrendelte a telekkatonák folytonos készenlétben tartását s évente kétszeri szemléjét (mustráját) is. Magától értetődött, hogy az ily módon kiemelt jobbágy nem szívesen tért vissza robotoló társai közé. Szívesebben próbált szerencsét a hivatásos katonák – a várőrségek, uradalmi és fejedelmi hajdúcsapatok stb. – soraiban.

Erdély uralkodói maguk is jól tudták, hogy ütőképes hadsereget csak hivatásos katonákból állíthatnak ki. Mivel a telekkatonaság a legjobb akarattal is csak egyfajta félhivatásos állománynak minősülhetett, már János Zsigmond is tartott állandóan fegyverben levő csapatokat maga mellett. (Az ő fizetésükre szedték a fentebb említett hadisegélyt, a subsidiumot.) Lévén pedig, hogy Erdélybe nemigen jutottak el az akkori Európa hadseregeit adó német, morva, svájci, spanyol, vallon, olasz hadfiak, a fejedelmeknek elsősorban saját országuk lakóiból kellett zsoldos katonákat kiemelni, kiképezni. Nemesek, székelyek, rácok mellett elsősorban a jobbágyok közül válogathattak. A telekkatonaság éppen jó előiskola volt ahhoz, hogy az arra törekvő parasztok átléphessenek a hivatásos zsoldosok táborába.

{491.} A jobbágyság fegyveres szolgálatának hagyományai ezeken az áttételeken át vezettek egy új típusú szabadosréteg megszületéséhez. A század végén már külön neve van azoknak a csapatoknak, ahol a földesúri szolgáltatások alól egyre inkább mentesülő parasztkatonák szolgálnak: ők a „darabontok”, más néven „puskások”. Az erdélyi állam csak hasznát látta a jelenségnek. A parasztsorból kiemelkedő katonák már nem kötődnek a jobbágysághoz, a nemesség sem fogadja őket maga közé. Olcsó katonaságot szolgáltatnak a fejedelmi hadba, s ami a legfőbb, gyökértelenségük miatt a fejedelemnek minden körülmény között engedelmes csapatokat alkotnak.

Összegzésképpen azt mondhatjuk tehát, hogy valamennyi jobbágyteher közül egyedül a földesúrnak járó pénzszolgáltatás veszített értékéből – ezt a csökkenést azonban az állami adóztatás intenzívebbé válása gyakorlatilag kiegyenlítette. Az összes egyéb megterhelés növekedést mutat, a terményszolgáltatás lassúbb, a robotoltatás annál erőteljesebb ütemben. A költözés törvényen kívül helyezése is a jobbágyság helyzetének rosszabbodásához járult hozzá. Tegyük még ehhez hozzá, hogy ebben az időben történtek az első kísérletek az uradalmi majorságok kiterjesztésére: ha a folytatás el is maradt, a jobbágyok kezén levő legjobb földek egy része mégis veszendőbe ment.

Erdély és a Részek sajátos hagyományai kétségtelenül több esetben enyhítik az összkép komorságát. Az is bizonyos, hogy a rosszabbodás nem jelentette a jobbágyság életének a nyomorszintre való leszorítását. Valahogy úgy állt ez a dolog, mint az ekkoriban egyre terjedő „korcsmáltatási monopólium”-mal. Az úr kisajátíthatta magának a borkiméréseket – de a földesúri saját szőlők képtelenek voltak elegendő bort adni azok számára. A kocsmákban kimért bor jó részét a jobbágyoktól vásárolták föl előzőleg: végső soron azok csak a kicsiben való eladás külön hasznától estek el.

Mégis, az 1550-es évektől kezdve a jobbágyok élete határozottan nehezebb lett, a földesúrral szembeni kiszolgáltatottság pedig nőtt. Az átlagos erdélyi jobbágy, aki a korábbi időkben sem tudott bekapcsolódni az árutermelés és árugazdálkodás a jövő szempontjából oly fontos műveleteibe, most még inkább eltávolodott ennek lehetőségétől. Terményének feleslegét, a hozzá kerülő kevéske készpénzt, földjeit, munkaerejét egyre nagyobb részben vitték el a különböző, növekvő terhek.

Az idővel egyre szorongatóbbá váló helyzetből alig-alig kínálkozott kiút. A katonáskodó réteg lassú elszakadása a tényleges földművelőktől a nem gazdasági eszközökkel való kitörés egyik legfontosabb eszközét vette ki az átlagos jobbágyok kezéből.

Elmaradott helyzetből indulva, növekvő gondokkal küszködve Erdély jobbágynépessége a 16. század második negyedének nagy katasztrófáját, majd az új állam megszületését csak passzív szemlélőként vagy még inkább szenvedő alanyként élte át. A feudális világban a paraszt nem volt politikaformáló {492.} tényező, a tiszántúli cívisek aktivitása olyannyira különleges magyar sajátság, hogy Erdélyen belül is páratlan marad. Az erdélyi állam tulajdonképpeni jobbágysága még a hitújításban sem cselekszik önállóan. A földesurak és a városok kényszerítő példája vagy sokszor tényleges kényszere ugyan őket is belevonja a reformáció hullámverésébe – de arra nemigen van erejük, hogy cselekvő részt vállaljanak a változásokban. Jellemző módon még az időközben várossá előlépett volt erdélyi mezővárosok (Dés, Torda, Marosvásárhely, sőt Nagybánya) is lassabban, csak az ötvenes évek elején fogadták be az első prédikátorokat.

A ROMÁNOK

Az erdélyi állam határait a török hódítás és a Habsburgokkal folytatott harc mintegy véletlenül oly módon húzta meg, hogy a volt Magyar Királyság valamennyi románok lakta vidéke az új országba került. Erdély régi, egybefüggően románok lakta tájaihoz (a Déli-Kárpátok völgyei, Fogarasfölde, Hátszeg-vidék) Máramaros megye déli fele, Bihar, Zaránd és Arad megyék hegyei s a Temesköz keleti területei járultak.

Az állandó megtelepedés, a pásztorkodásról a földművelésre való áttérés, sőt a nagyobb medencékbe, síkokra való lehúzódás a 16. században is folytatódott. A földesúri hatalom által többnyire nyíltan segített életmódváltozás meglehetősen elmosta a nemzetiségi határokat, hiszen nem egy esetben a vallás és a nyelv megváltoztatására is vezetett. Ennek a minden erőszaktól mentes asszimilálódásnak eredményeképpen ott, ahol a megtelepedés magyar vagy szász környezetben zajlott le, meglehetősen nehézzé vált nyomon követni a valódi jobbággyá lett románok sorsát.

E lemorzsolódással ellentétes hatású, de éppúgy nehezen rekonstruálható jelenség volt a román fejedelemségek felől a 16. század utolsó harmadában meginduló erőteljes bevándorlás.

A Török Birodalom hódításai 1526 után nemcsak Magyarországot törték darabokra, hanem végképp igába görnyesztették Moldvát és Havasalföldet is. A forma ugyan a régi maradt, a román uralkodók ezután is csak adófizető hűbéresekként szerepeltek. A török beavatkozás jellege azonban megváltozott. Magyarország bukásával a fejedelemségek elveszítették azt a szomszédjukat, amely ugyan szintén hűbéri engedelmességet követelt tőlük, de egyben ellensúlyozta is a portai törekvéseket. Lengyelország moldvai igényeinek is hamarosan határt szabtak a török fegyverek. A meggondolatlanságig vakmerő Rareş Péternek, a II. Lajossal és utódaival oszmánellenes terveket szövögető Radulnak (Radu de la Afumaţi) nem támadhatott méltó utóda.

A moldvai, havasalföldi vajdák trónusáért méltatlan vetélkedés indult meg: az önjelölt bojárok azzal igyekeztek megszerezni Sztambul támogatását, hogy mindig több adót ajánlottak, mint amennyit az éppen uralkodó fejedelem {493.} fizetett. A Porta persze élt az alkalommal, s egyre szorította a csavarokat. Moldvában és Havaselvén most már állandóan állomásoztak török csapatok. A vajdai címet a legengedelmesebb hajbókolók kapták, méghozzá alig néhány évenként cserélve, nehogy túlságosan megerősödjenek a hatalomban. Havasalföldnek a 16. században volt olyan időszaka, mikor 64 év alatt 19 vajda váltotta egymást, s közülük csak kettő (!) halt meg természetes halállal. Az pedig magától értetődött, hogy a kicsikart portai adó összege egyfolytában, meredeken emelkedett.

A nyomor mindenütt földönfutóvá teheti a népet – a két román állam parasztsága pedig különösen könnyen engedett a távolba költözés csábításának. Noha nagy részük ekkoriban már a földművelésből tartotta fönn magát, a szilárd településhálózat meglehetősen friss volt, a helyhez kötött szántó-vető gazdálkodásra való áttérés csak nemrégiben lett általánossá. (A románok első magyar neve, a ma már csak pejoratív értelmű „oláh” a „walach” szóból származik, mely később félnomád pásztort is jelentett.) A hegyekben, a dús havasi legelőkön még ezután is nagyszámú állattartó népesség maradt, sőt a letelepedettek sem mondtak le az egész Kelet-Európában jellemző juhtartásról.

A török elnyomás katasztrofális gazdasági következményeire így nagyméretű elvándorlás válaszolt, melynek során a lesüllyedés elől menekülő közép- és kisbirtokosok vezették új hazába a parasztokat. A vándorlók egy része kívül maradt a Kárpátokon, s Galícia felé próbált kimenekülni. A többség azonban Erdély felé igyekezett, részben mert Havasalföldről másfelé nem vitt út, részben mert korábban oda költözött testvéreik ideális befogadó közegként hívogatták őket.

Az újonnan jöttek az ősi útvonalakon haladtak, végig Erdély hegyeinek oldalában, az erdők és legelők régiójában. Aki tehette, a már létező románlakta körzetekbe ment. De ezek a helyek már nem tudtak mindenkit befogadni. Lakosságuk az előző századokban igen megsűrűsödött, legelőik megteltek, szántóikat csak az erdőirtás fáradságos munkájával gyarapíthatták. Az új letelepülők érkeztével népsűrűségük rendkívül megnőtt. Belényes környékén (Bihar megye délkeleti negyedében) a 16. század végére több ember élt, mint majd a 17. század végén fog élni!

A bevándorlási hullám így másutt keresett szabad tért magának. Megakadt az eddig csak átmenetileg használt legelőkön, újabb és újabb földeket tört fel, egyre több irtást létesített. A románlakta vidékek összefüggő láncolata alakult ki Máramarostól a Belényesi-medencén és a Gyalui-havasokon át Fogarasig, Hunyad megyéig, a Szörénységig. A századfordulón már hivatalos jelentésekben is fölfigyeltek a jelenségre. 1602-ben jelentette megbízóinak Zacharias Geizkoffler, a Habsburg császári hadak Erdélyben járt főfizetőmestere: „román falu azelőtt kevés volt, de most a hegyekben nagymértékben {494.} elszaporodtak, mivel a síkvidék pusztulásával szemben a hegyvidék nagyon megépült.”*Magyarok és románok. Szerk. DEÉR J.–GÁLDI L. Budapest 1943. I. 513.

A helykeresés, a letelepedés jobbára szervezett rendben folyt le. A vándorútra kényszerült román jobbágyok egy-egy vezetőhöz – neve most is kenéz, vajda – csatlakoztak, aki kapcsolatba lépett a kiszemelt föld tulajdonosával. A földesúr örült az új munkáskéznek, s szívesen látta őket – a megegyezés többnyire akadály nélkül létrejöhetett. Új falvak alapításánál a földesúr és az állam egyaránt adókedvezménnyel, a szolgáltatások ideiglenes elengedésével igyekezett könnyíteni a jobbágyok helyzetén, ezért a románok is megtalálták számításukat.

Mégis, Erdély román népessége szegényebb és elesettebb maradt, mint magyar és szász szomszédai. A pásztorkodás soványabb kenyeret adott a földművelésnél. A birtokosok minden módon erőltették, hogy új jobbágyaik áttérjenek a földművelésre, s az egyre szűkebbé váló legelők is erre késztették a románokat. A nekik jutott szántóföldek azonban rosszabbak voltak az átlagnál, hisz épp ezért nem ült rájuk eddig senki. Az irtásföldek sem voltak olyan jók, mint az évszázadok óta művelt gazdag síkvidéken. Végül pedig Moldva és Havasalföld jobbágyai a technikai fejlődés alacsonyabb fokán állottak, mint erdélyi kortársaik – s ez munkájuk eredményességét is csökkentette. (Erdélyben pl. már megkezdődött az átmenet a három nyomás használatára – odaát viszont még változatlanul a legelőváltó gazdálkodásnál tartottak!)

Végül hasonlóképpen kedvezőtlen hatással volt a román parasztságra a rájuk nehezedő sajátos feudális terhek rendszere.

Igaz, a középkor nem nagyon törődött azzal, milyen nyelvet beszélnek jobbágyai. A régi Magyarországon meghonosodott megkülönböztetés (magyar, szász vagy román falu – possessio hungaricalis, saxonicalis vagy walachicalis) nem nemzetiségi, hanem a terhek és a jogi állapot szerinti elválasztást jelentett. Mégis, a terhek megállapításánál tekintetbe vették a jobbágyok „állapotát”, amibe a származás is beszámított. Annyi tehát bizonyos, hogy a románnak nevezett falvak népessége túlnyomó többségben valóban román is volt.

Mik voltak tehát egy románjogú település terhei a 16. században? Az szerte a középkori Magyarországon megszokott dolog volt, hogy a frissen telepített falvak egy időre mentességet kaptak a szokásos szolgáltatások alól. Ezért az olyan esetek, amikor például 1566-ban Kővár vidékén a frissen letelepedett románok 14 évi mentességet élveznek a cenzus alól, nem tartoznak a különlegességek közé.

A legáltalánosabb eltérés volt, legalábbis idáig, a tized alóli fölmentés. Nem lévén a római anyaszentegyház hívei, a klérus nem követelhette tőlük a {495.} dézsmát. Legföljebb a már asszimilálódó, katolizált románokat kényszeríthették fizetésre. 1559-ben viszont az erdélyi országgyűlés megváltoztatta ezt a régi hagyományt: törvényt hoztak arról, hogy az állami bevétellé vált tizedet mindazok a románok is fizetni kötelesek, akik olyan helyre költöztek, amely dézsmafizetőnek volt elkönyvelve.

Nem volt ritka jelenség, hogy a román falvak az általános jobbágyterhek terén valamelyest hátrányba kerültek. A gyulai uradalomban az 1554-es adatok szerint a románok évente 2-3 napi szántással, 2 napi aratással és kaszálással, majd a termény összegyűjtésével és beszállításával robotoltak – s ez legalább 1-2 nappal több, mint a magyar falvak terhe.

A legnagyobb különbségtételt mégis a speciálisan csak a románokat terhelő különleges járadékok jelentették. A világosi uradalomban, s természetesen több helyen másutt is, saját vajdáik részére egy egész telek után félnapi aratással, félnapi kaszálással tartoztak, s tíz egész telek után félnapi szántás is elő volt írva. Túrót („brînză”) gyakorlatilag csak románok adtak mindenütt. A pásztorkodó kezdetek még másféle emlékeket is hagytak: külön juhadók sújtották a románokat, ezeket néhol (pl. Hacak-Hátszeg vidékén vagy a csicsói uradalomban) hagyományosan ötvenednek, másutt (Solymos, Szatmár, Kővár vidékén) „sztrongának”, juhakolnak nevezték. Csicsó egyes falvaiban csak a név maradt meg, de valójában juh helyett disznót és mézet adtak a jobbágyok. A marhaállomány után „tretina” (magyar jelentése: harmadfű ökör) néven kellett bizonyos számú állatot beadni a románoknak.

A sokféleségen belül is különleges helyzetben voltak a fogarasi vártartomány jobbágyai. Náluk az egyik legjellegzetesebb román teher, a juhötvened nem mutatható ki – ez az eltérés valószínűleg a havasalföldi vajdák hosszú földesurasága miatt jöhetett létre. Sajátos helyi szolgáltatás itt is létezik „halpénz” „ezüstpénz” néven. A jobbágy elnevezése sem a megszokott „colonus”, „iobagio”, hanem havaselvi mintára „vecin”.

Ami viszont a román jobbágyság egészét érinti: a különleges, csak románokra vonatkozó szolgáltatásokat természetesen éppúgy a sokféle helyi szokásnak megfelelően hajtották be, mint a magyarokéit. Az egyes terhek közötti különbségek is kezdtek elmosódni: láttuk, Csicsón már a juhötvened is alakot változtatott. Arra azonban nemigen akadt példa, hogy a magyar vagy a szász jogú települések terhei keveredtek volna a román jogúakéval. A 16. század végéig bekövetkezett változások pedig megint csak nem érintették a lényeget. Bár az ősi juhötvened ekkorra végleg eltűnik, a tretina és a más nevű vágóbarom-adás érvényben marad.

Megint csak nem történt változás a román nép vezetőinek társadalmi helyzetében sem. Az elnevezés szerinti „román falvak” főnökei ekkor is a saját közösségből kiemelkedő vajdák, krajnyikok, ritkán kenézek. Több uradalomban (Világos, Csicsó, Kővár, Erdőd, Somlyó stb.) külön körzetekbe szervezték e településeket, s élükre megint csak román vajdákat állítottak. E helyeken a {496.} vezetők elnevezése egyben társadalmi különbségeket is takart: a vajda volt a vidék főnöke, a krajnyik vagy az ő helyettese lett, vagy az egyes falvak bíráit hívták így. Másutt viszont – például Gyula uradalmában – a falusi bírót hívták vajdának.

Ezek az emberek kiemelkedtek ugyan az átlagos jobbágyságból, de legföljebb csak a szabadosi szintig. Noha tisztségük fejében kapnak a jobbágyoktól terményt vagy munkát – ugyanakkor maguk is szolgáltatásokkal tartoznak a földesúrnak, még ha csak jelképesen is: őzet és karvalyt kellett beadniuk. Mellesleg még az ortodox papok, a pópák is adtak „lazsnak” (más néven „pokróc”) adót.

Az igazi előrelépés, a nemességbe való bekerülés csak néhány körzetben sikerült, Erdélyen belül Hunyadban (Hátszeg-vidék), a Részekben Máramarosban és Bihar egyes körzeteiben, illetve a Temesközben. A nagyobb arányúnak mondható nemesítés azonban befejeződött már a 16. század előtt, s ha az anyanyelv és az ortodoxia föladása nem is volt általános, a saját román feudális társadalom kiépítése sehol sem ment végbe: a nemessé lett románok tökéletesen beolvadtak a magyar uralkodó osztályba, átvéve annak eszméit, gondolkodását, életmódját.

A román népen belül maradó fölemelkedés elakadásának legjellemzőbb példája a Fogaras-földi bojárok állapota. Hiába élveztek a gyakorlatban teljes nemesi szabadságot, hiába kötötte őket ezer szál Havasalföld előkelő családjaihoz. A szabályos nemesítés hiánya, s részben éppen a Kárpátokon túli kapcsolatok miatt is megőrzött görögkeleti vallás és román nyelv élesen elválasztotta őket a magyar uralkodó osztálytól. A 16. század sem fogadta be a magyar nemesség közé e bojárokat, legföljebb olyasféle minősítést engedett nekik, mint a székelyeknek: mindkettőt a „serény” (agilis) titulus illette meg.

A politikai hatalomból kirekesztett, viszonylag elmaradott (a városi életformától legtávolabb álló) román nép érthetően a legkevesebb fogékonysággal figyelt föl a reformáció kezdeteire. Miközben a szervezett protestáns felekezetek rendi és társadalmi erők kifejezőivé, az ébredező nemzeti öntudat hordozóivá váltak, az erdélyi románságnak még mindig nem volt igazi egyháza. A pópák jobbágysorban éltek, tevékenységüket néhol esperesek, másutt egy-egy kolostor elöljárója, az igumen ellenőrizte. Bár az igumenek némelyike „püspöki” címet is viselt (vlădică), a körzetek nem voltak pontosan körülhatárolva, s a jogkör is tisztázatlan maradt. (E körzetek némelyike már a 15. században is létezett, legtöbbjüket azonban a 16. század első felében alapították erdélyi uradalmaikban a moldvai és havasalföldi vajdák.) Végül s legfőképpen hiányzott az egészet egységbe foglaló csúcs. Az erdélyi ortodoxoknak 1574-ig nem volt egyházfőjük.

Annál fontosabb lett volna tehát a reformáció térnyerése a román nép köreiben. A görög–szláv gyökerű, cirill betűkkel író, rítusában, szokásaiban a nyugatitól teljesen elütő, ahhoz képest szegény és elmaradott ortodox {497.} felekezetet még lehetett „babonaságnak” minősíteni, s ki lehetett hagyni a rendi állam elismert vallásai közül. (Tegyük hozzá: üldözésre ennek ellenére ritkán került sor, még talán János Zsigmond egyébként végrehajtatlan maradt 1566-os törvényeit érdemes megemlíteni.) A minden szállal Nyugat-Európához kötött evangélikus, protestáns hitelvek vallóit azonban már egyenjogúság illette meg. A vallási elismerés pedig bizonnyal elősegítette volna a politikai beilleszkedés megkezdődését – ráadásul olyan beilleszkedését, amely az anyanyelvnek igen nagy szerepet juttatott.

A szebeni szászok térítő igyekezete viszonylag hamar meg is teremtette az első kontaktust az erdélyi románság és a reformáció között. 1544-ben a város másfél évtizede használatlanul álló nyomdáját cirill betűkkel szerelték föl, s a város román tolmácsának, Filip Moldoveanulnak vezetésére bízták. Moldoveanul az elkövetkező évtizedben katekizmust s más egyházi szövegeket adott ki anyanyelvén. Az 1550-es évek végén Brassó követte Szeben példáját, s egy Coresi nevű, a havaselvi Tîrgoviştéből származó pap irányítása alatt működtetett egy román nyomdát, amelyik 1581-ig evangélikus és református szellemű munkák sorával ajándékozza meg a román kultúrtörténetet. E munkák jelentik egyébként az egyetemes román könyvnyomtatás kezdeteit.

Az, hogy a brassói könyvek, nyomtatványok már a református irányzat eszméit is tolmácsolták, az erdélyi magyarság bekapcsolódását jelezte a román térítési kísérletekbe. A kétoldalú erőfeszítések hamarosan – János Zsigmond uralmától már egészen nyilvánosan – fejedelmi támogatást is élveztek. Az eredmény nem is késett soká. Egy volt román vlădica, Szentgyörgyi György papjaival együtt áttért a református hitre. 1566–67-ben, miután más pópák is követték példáját, megszervezte az erdélyi román reformátusok első zsinatát. Megalakult saját egyházuk, elfogadták a román istentiszteleti nyelvet, s megválasztották az első superintendenst – magának Szentgyörgyinek a személyében.

Ezután egy ideig jó ütemben folytatódott a román hitújítás. Újabb városok adták nyomdáik segítségét a reformáció új hajtásának kibontakozásához. Kolozsvárott Melius Péter, Szegedi Gergely és Dávid Ferenc énekeiből készítettek román nyelvű válogatást 1570–73 körül; Szászvárosban az ószövetség egy része került sajtó alá az 1580-as évek elején.

Ekkorra – a 16. század kilencedik évtizedének kezdetére – azonban már akadozni is kezdett a román hitújítás lendülete. Báthori István hatalomra kerülésével megváltozott az állami valláspolitika. István úr, a katolikusnak maradt uralkodó, támogatás helyett inkább korlátozni igyekezett a román reformátusokat. György püspök utódai, a hunyadi nemes családból származó Tordasi Pál, majd 1577-től rokona, Tordasi Mihály tevékenységi területe jóformán csak Hunyad megyére és a lugos–karánsebesi kerületre terjedt ki.

Velük szemben pedig István fejedelem az ortodox görögkeleti egyház megszervezésén kezd fáradozni. 1572-ben és 1574-ben két vlădicát szenteltet {498.} föl, majd az 1574. októberi tordai országgyűléssel elismerteti az ortodoxok püspökválasztási jogát. Az erdélyi románok első igazi püspökét (episcop) Ghenadiének hívták, és még ebben az évben hivatalba lépett. A gyulafehérvári központtal működni kezdő erdély-nagyváradi román püspökség mellett nemsokára létrejött az Erdély északi részén és a Partiumban illetékes révi püspökség is. A kelet-európai ortodox hierarchiával való összeköttetést a püspököknek Szerbiában vagy Havaselvén való fölszentelése biztosította.

S míg a fejedelem egyházi szervezetet adott az erdélyi románoknak – a görögkeletiek számát egyre szaporította a román fejedelemségekből érkező bevándorlás új hulláma. Olyan emberek tömege került át Erdély területére, akiknek a reformáció egész gondolatvilága érthetetlen újdonság volt.

Hiába indult meg tehát az erdélyi románságot az ország többi lakosához közelítő hitújítás – az állami beavatkozás és a román bevándorlás végül is felületi jelenséggé tette azt. A román tömegek megmaradtak a görögkeleti valláson – s bár egyházukat uralkodói közreműködéssel szervezték, még ez sem volt elég ahhoz, hogy megtűrtből elismert felekezetté léphessenek elő.

A SZÉKELY KÖZÖSSÉG BOMLÁSA

Erdély délkeleti határvidéke harcias, szabad katonaparaszt lakóinak életét már rég egy alapvető ellentmondás határozta meg. Az állam, amelyben éltek, a társadalom, amely körülvette őket, már századokkal előbb beilleszkedett a feudális fejlődés kelet-közép-európai folyamatába – a székelység viszont megmaradt a maga sem nem jobbágy, sem nem nemes állapotában.

Kívülről nézve ez a sajátos népcsoport még a 16. század elején is megőrizte egységét. Megmaradt a faluközösség, a közös fegyverviselés, a székely örökségnek a közösségre való visszaszállása, valamint a székek közigazgatási autonómiája. Az „ökörsütés” ritkán esedékes adója nem csorbíthatta az állami terhektől való mentesség elvét, hiszen elméletileg változatlanul „ajándéknak” számított. A primorok vitathatatlan erejét jó ideje hathatósan ellensúlyozta a lófőket, gyalogokat is magába foglaló esküdt-testületek s a székely nemzeti gyűlés működése.

Mégis, a tehetősebb családok folyton meg-megújuló fölemelkedési kísérletei lassan-lassan repedéseket okoztak a „székely szabadságok” olyan szilárdnak látszó épületén. Egyre több szegény székely volt kénytelen szolgálatot vállalni náluk. Az elvben önkéntes elszegődésből épp a 16. század elejére vált itt-ott erős kötődés; a gazdagok „pénzt zsaroltak”, azaz földesúri szolgáltatásokat kezdtek követelni. Különös szerepet kaptak a népsűrűség növekedésével egyre szaporodó irtásföldek. Az erdőtől elhódított szántók, legelők nem olvadtak a faluközösség határába, egyéni birtokok maradtak. A gazda pedig, ha tehette, idegenből ültetett rájuk zselléreket – vagy szegény székelyeket fogadott föl {499.} művelésükre. Az eredmény mindenképpen az úr–jobbágy viszony további térhódítása lett.

Több székely vezető magyar nemességet s a királyi megyékben levő nemesi birtokokat is szerzett. Ezek öröklött, zálogként szerzett, vagy a szolgálatba szegődött közszékelyek révén hatalmukba került földjeiken hamarosan sorra megpróbálkoztak a feudális szokások érvényesítésével. Még inkább éltek ezzel a módszerrel azok a nemesi családok, akik beházasodás révén kerültek a székely közösségbe, s szereztek ott egyre több földet és befolyást.

E változások azonban többnyire egyedi esetekre vonatkoztak, a társadalom szerkezetében, a jogokban még nem hoztak fordulatot. A Mohács utáni események azután erőteljes lökést adtak az átalakulás folyamatának. A Szapolyai-országrész lényegesen kisebb volt a korábbi Magyarországnál – a Székelyföld jelentősége tehát automatikusan nőtt. Az állandó hadakozás és fenyegetettség egyszerre követelt jelentős katonai erőfeszítést az államtól – és nagy pénzösszegeket a társadalomtól. Míg tehát egyre többször veszik igénybe a székelyek katonai erejét, a kincstár mindinkább érzi a hiányt, amit e jelentős területek adómentessége okoz. Szapolyai ismételten keresztülvitte, hogy a „rendkívüli” (valójában már rég megszokottá vált) hadiadót, a subsidiumot a székelyek is kifizessék. Fráter György az 1543-tól fizetett portai adót használta ürügyül, hogy megterhelhesse a székelyeket. (1545 az első adókivetés éve.) Igaz, az átmenet megkönnyítésére a barát az első időkben többször megtette, hogy saját kasszájából előlegezte a székelyek adóját, akik a maguk részéről az összeírás megtagadásával próbáltak ellenszegülni. De hát a behajtás késleltetése a dolog lényegén nem változtatott. (Csak a török ürügy került le egy időre a napirendről.)

A veszély nyilvánvalósága magyarázhatja, hogy a hagyományos kiváltságok nyílt megcsorbítását az egyébként mindig könnyen lázadó Székelyföld különösebb ellenállás nélkül tűrte. Maga a székely társadalom azonban fölgyorsuló átalakulással válaszolt az állami beavatkozás megerősödésére. Az 1554-ben hozott törvények értelmében a primorok és a lófők a nemesség mintájára mentességet kaptak az állami adózás alól. Ugyancsak mentességet élveztek mindazok a közszékelyek is, akik e kiemelt családok „földönlakói”, azaz szolgái, tulajdonképpen már jobbágyai, zsellérei voltak. Fizetett viszont minden szabadnak maradt gyalog székely. Erre a rétegre nehezedett tehát a hatalom újításainak egész terhe, hiszen ők voltak azok, akik egyszerre adóztak és katonáskodtak is!

A közösség bomlása természetesen növekvő feszültségeket szült a Székelyföldön. A közszékelyek érthető elégedetlensége főleg a minden baj okának látott államhatalom ellen irányult, de saját előkelőiket is a közös ügy cserbenhagyásával vádolhatták. Fráter György erélye még féken tartotta a szenvedélyeket, Castaldóék ideje pedig túl rövid és túl zűrzavaros volt ahhoz, semhogy a székelyek fölmérhették volna, mit várhatnak Ferdinánd uralkodásától. {500.} Hogy soraikban még nem ért forrpontra az elkeseredés, legjobban a reformáció kései, gyönge térhódítása bizonyítja. A székelység többsége ragaszkodott „ősi intézményeihez”, s az 1550-es években még hű maradt római vallásához is. Marosvásárhelyen ekkoriban még épp csak hogy megszerezték első templomukat az evangélikusok.

Az 1556-os, döntő fordulatot követőén azután tovább éleződött a székelykérdés. Izabella királyné, majd fia és tanácsadói – lényegében ugyanazon meggondolások alapján, mint ezt elődeik tették – egyre határozottabban avatkoztak a székely közösség életébe.

Az északnyugati határvidéken folyó „várháború” nagy katonai erőfeszítésre kényszerítette Erdélyt. Ugyanakkor a gyulafehérvári udvarnak számolnia kellett a realitásokkal, a székely közösség gyakorlati felbomlásával is. A fejedelemnek és tanácsosainak végig kellett gondolni, érdemes-e fenntartani a jórészt fikcióvá laposult székely jogokat?

Izabella döntése teljesen egyértelmű. Az 1556-os szamosújvári országgyűlési határozat egyszerre írta elő a székelyek hadi szolgálatát (konkrétan a Habsburg-kézen még ellenállló Várad ostromára) és fejenként egy-egy forintnyi megadóztatását. 1557-ben a gyulafehérvári országgyűlés most már elvileg is leszögezte a székelyek egyidejű adókötelességét (összesen évi 5000 Ft-ot vetve ki a „székely nemzetre”) és fejenkénti hadba vonulási kényszerét. Sőt, megtoldotta a döntést annak kimondásával, hogy a két másik „nemzet”, a magyarok és szászok egyetértő határozatai még akkor is kötelezőek a székelyekre, ha azok ellenvéleményen vannak. Végül pedig – alapjaiban sértve meg a szokásjogot – a hűtlenség vétkében elmarasztalt székelyek örökségének elvesztését, azaz a fejedelemre szállását is törvénynek nyilvánították.

E rendelkezéseket a következő évek országgyűlései újra és újra megismételték, majd továbbfejlesztették. 1558-ban újra kimondották a székely előkelők adómentességét s a közszékelyek megadóztatását. 1559-ben, ugyanezt leszögezve, elrendelték a jobbágyként megadóztatandó közszékelyek portánkénti összeszámlálását.

A székely szabadság tulajdonképpen két dologra korlátozódott. A szabad székelyek, hacsak nem álltak be valahová jobbágynak, nem kerültek földesúri uralom alá, s így egy sor feudális tehertől még mindig mentesültek. Nem tudunk róla, hogy 1562 előtt valaki is robotot követelhetett volna tőlük vagy természetbeni járadék adására szorította volna őket. Részben érintetlen maradt a széki önkormányzat és igazságszolgáltatás is, de 1559-től már az uralkodó által kinevezett királybírók gyakorlatilag főispáni hatáskörre tettek szert. Az adómentes, katonai szolgálattal tartozó, jobbágyot tartó magyar nemes és a székely főember között már nem sok különbséget lehetett kimutatni.

{501.} Izabella királyné törvényhozása mindennek ellenére valójában csak kevés újítást hozott. Jobbadán utólag szentesítette mindazt a változást, ami Székelyföldön az utolsó fél évszázadban történt. Még bizonyos fokú ügyességet is javára kell írnunk: hiszen intézkedései nyomán törvényes keretet nyert egyrészt a székely társadalom elkerülhetetlen „korszerűsödése”, feudalizálódása; az állam is megkapta, amire szüksége volt; a közszékelyek viszont cserébe megőrizhették jogaik eddig csorbítatlan maradékait.

Az persze természetes, hogy a székely vezető rétegek kiváltságolása visszatetszést szült a közemberek sorában. Az is érthető, hogy a kettős szolgálatra kötelezett szabad székelyek is elégedetlenkedtek. A változások azonban nem voltak oly gyorsak, hogy az elkeseredést forrpontra juttathatták volna.

A magyar politika azonban itt is közbeszólt. Kirobbant a Balassa Menyhárt szervezte lázadás. A Habsburg-támogatást is élvező, hatalmát Despot vajda révén Moldvára is kiterjesztő összeesküvés fölfigyelt a székelyek problémáira, s a „régi szabadságok” visszaállításának ígéretével lázadásra is bírta a székely nemzetet, illetve annak főleg szegény sorsú részét.

1562-ben történt mindez, abban az évben, amikor az ifjú II. Jánost ellenségei súlyos áldozatokkal járó békére kényszerítették. A megegyezésből azonban a székelyek kimaradtak, a Habsburg-tábor sorsára hagyta azokat a segítőit, akiknek pedig nem kis része volt Erdély vereségeiben.

A székely közösség hatalmas, erős túlzással negyvenezer fősnek mondott hadat állított csatasorba a fejedelem ellen. A „támadás” vezetői azonban haboztak. A sereg nagyobbik része tétlenül vesztegelt Segesvár közelében, kisebbik része pedig megelégedett Marosvásárhely, Szászrégen és Görgény környékének dúlásával. Az uralkodónak maradt ideje fölkészülni. Annyira, hogy még a székelyek elleni első akció balsikere (Maylád Gábor fogarasi várnagy veresége) sem okozott válságot. Az erdélyi rendek serege Radák László és Pekry Gábor vezetésével Görgény közelében, a Nyárád vize mellett csatát nyert a kisebb székely tábor ellen. Nem sokkal később a nagyobb tábor önmaga fogta el vezetőit, kiadta azokat a fejedelemnek, s harc nélkül feloszlott.

A megtorlásban természetesen a hóhérok játszották a vezető szerepet. A támadás két fővezérét, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust karóba húzták, sok vezetőnek kezét, orrát, fülét metszették le.

Az uralkodót azonban elgondolkodtatta a felkelés ereje. Az 1562. június 20-án Segesvárott összeülő országgyűlésen ezért meglehetősen kétarcú határozatokkal próbálta elejét venni a történtek megismétlődésének.

Egyfelől természetesen ő is élt a megtorlás fegyverével. Megszüntette a hadnagyi intézményt: a székely hadakat ezentúl kinevezett tisztek fogják vezetni. A sótermelés és -árusítás, a székek e fontos jövedelmi forrása állami monopóliummá lett. Megerősítették, hogy a hűtlenek vagyona elkobzás révén {502.} kiszakítható a közösségi tulajdonból. Az Udvarhelyen működő fellebbezési bíróság megszűnt, a székekről a pereket ezentúl egyenesen a fejedelmi törvényszék elé kell továbbvinni.

Átalakították magát a széki bíráskodást is, méghozzá egyértelműen a primorok és lófők javára. Az esküdtek közül ugyanis kizárták a közszékelyeket. Megerősítették az előkelők adómentességét és kötelező fegyveres szolgálatát; uralkodói joggá vált a közszékelyek fölemelése a két magasabb „rendbe”.

A gyalogokat mindezen túl még további hátrányok is érték. Adófizetési kötelezettségüket fenntartották, hadkötelezettségüket pedig gyakorlatilag megszüntették. Igaz, ez utóbbi jelentős teherkönnyítés is volt, de ugyanakkor a közös szabadság elvi indokának megsemmisítését is jelentette. Talán ezért maradt el a végzés tételes kimondása; a hatalom megelégedett azzal, hogy a törvényekből egyszerűen „kifelejtette” a közszékelyek katonai szolgálatát. Mégis, tévedés volna csak az ő büntetésüket látni az 1562-es törvényekben. János Zsigmond ugyanis kárpótlást nyújtott a veszteségekért. Annak becikkelyezésével, hogy „az székely község mi szabad birodalmunk alatt légyen, kiket sem főnépek, sem senki… semmi szolgálatra… ne kénszerítsen”, valójában gátat emelt a közemberek eljobbágyosodásának sok évtizedes folyamata elé.

S valóban, az uralkodó a következő néhány évben konkrét intézkedésekkel védelmezte az „ő székelyeit” az előkelők és a nemesek igényeivel szemben. Közben azonban folyt a várháború, melynek során a hadra kelt primorok és lófők bebizonyították, milyen nagy szolgálatokat várhat tőlük Erdély – s mennyire veszélyes lenne kiprovokálni haragjukat.

1566-ban a rövid lélegzetű kísérlet elakadt, a májusi tordai országgyűlés a székely előkelőket egyszerűen azonosította a nemességgel, a gyalogokat pedig föláldozták. A következő években százával adományozzák el őket közönséges jobbágynak; robotot, közmunkákat kezdenek követelni tőlük.

Vitán fölül áll, hogy a szegény székelyek szolgasorba süllyesztése rengeteg ember számára jelentett tragédiát. Mégis, János Zsigmond cselekedete az erdélyi állam szempontjából szükséges és hasznos lépés volt. Egyrészt, mert a közszékelyek lesüllyedése a feudális fejlődés eredményeképpen, az elnyomó törvények nélkül is megindult már, s az állami beavatkozás nélkül legföljebb a mindig súlyos zavarokkal fenyegető átmeneti időszak húzódott volna el hosszú évtizedekre. Másrészt, mert a székely szabadság olyan centrifugális erőnek bizonyult, ami komolyan veszélyeztette Erdély fennmaradását, s ezen keresztül a magyar társadalom egészének érdekeit. A fejedelmi kormányzat gyakorlatilag egységesítette az ország társadalmának szerkezetét. A fennmaradó eltérések – egyes jobbágyterhek változatai, szász szabad paraszti falvak, az alakulóban levő darabontréteg, a székelyek csökevényekben még meglevő {503.} önigazgatása – nem a feudális társadalomtól való elhajlást jelentettek, hanem annak szerves tartozékaiként éltek tovább.

Azt a hiányt, amit a közszékelyeknek az erdélyi hadszervezetből való kiszakítása jelentett, igen gyorsan sikerült pótolni. A gyulafehérvári udvart 1564–65-ben a Habsburgok elleni háború kiújulása rákényszerítette ugyan, hogy föltámassza a jobbágyok fejenkénti hadba hívásának eszméjét: de mivel ez egységesen vonatkozott az ország minden földművelőjére, a székelyek már ekkor sem részesültek semmiféle különleges bánásmódban. 1566 után pedig gyökeres változásokra került sor. Azt már láttuk, hogy az előkelők nemesi módra váltak hadkötelezetté. A jobbágysorba jutott közemberekre ezentúl a telekkatonaságra vonatkozó, a jobbágyokról szóló fejezet végén már tárgyalt rendelkezések voltak érvényesek. A székelyek helyzetén legföljebb az segített valamit, hogy mint tapasztalt katonákat, egyfelől szívesen fogadták föl őket telekkatonának – másfelől pedig egy részüket beemelték az 1560-as évek derekától országszerte kialakulóban levő újfajta parasztkatonaság keretei közé. Amit másutt „puskásnak” vagy „darabontnak” neveztek, az volt a Székelyföldön a „veres darabont” (a szín az egyenruhára utal). Kötelezettségeik és szabadságaik nagyjából azonosak voltak a máshol élő parasztkatonákéval. A székely szabadság ezen az úton sem öröklődhetett tovább.

Azt persze a kortársak is tudták, hogy évszázados hagyományokat nem lehet egyetlen tollvonással eltörölni. János Zsigmond két várat emeltetett a Székelyföld szemmel tartására: „Székelytámadot” Udvarhelyen, „Székelybánját” Háromszékben. Szükség is volt a vigyázatra: uralkodásának hátralevő éveiben a székek népe egyfolytában zúgolódott, tiltakozott. Különösen sok panaszra adott okot, hogy a királybírák az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, az adók elosztásában jó feudális módon, sok önkényeskedéssel jártak el – általában a faluközösségek kárára.

Báthori István uralkodásának kezdetén friss reménnyel várták a székelyek szabadságaik helyreállítását – s mikor az új fejedelem sem volt hajlandó sérelmeiket orvosolni, újból kitört a lázadás. A harc most is (1571-ben) a kormány seregeinek győzelmével ért véget. 1575-ben Bekes Gáspár hadait ismét a székelyek „támadása” növelte nagyra – hogy azután a kerelőszentpáli csatával a nyílt fegyveres zendülések sora végre jó időre félbeszakadjon.

A székely társadalom átalakulása befejezéséhez közeledett. Az államhatalom közvetlen nyomással gyorsította a feudális viszonyok megszilárdulását.

A régi életmód széthullása, a közösséget érő csapások nyomán megrendült az emberek lelki élete is. Az 1560-as évek közepétől a régi hitéhez eddig leginkább ragaszkodó Székelyföldön is megjelenik a reformáció. Megjelenik? Valósággal végigszáguld, földrajzi és szellemi értelemben egyaránt. Bár kisebb körzetek még mindig megmaradnak katolikusnak, a többiek előbb reformátussá, majd részben unitáriussá lesznek. Végül, a század végén a székelyek {504.} között ereszt majd gyökeret a legradikálisabban újító keresztény szekta, a szombatosok gyülekezete is. A társadalmi változások felgyorsulása és a gondolkodás erős polarizálódása nyilvánvalóan nem véletlenül esett egybe.

Az elvesztett székely jogok még nem fejezték be történeti szereplésüket.

AZ URALKODÓ OSZTÁLY ÉS LEHETŐSÉGEI

Az országszakadás belső és külső háborúi; a hajdani állami önállóság elvesztése; egy új, sok tekintetben külső erőktől függő ország fölépítése; a világgazdaság és a helyi viszonyok alakulása – mindez természetesen mélyen érintette a 16. századi magyar társadalom vezető osztályát: az arisztokraták és nemesek rendjét.

Elsősorban is az eddiginél sokkal több erőt és energiát kellett áldozniuk létük puszta védelmezésére. A magánvárak, udvarházak, egyáltalában a feudális birtok védelmezésére a korábbinál jóval több embert, több és drágább hadieszközt kellett készenlétben tartani.

A szellemi újjászületést, elkésve ugyan, de végül mégis követte az életvitel, s ezzel kapcsolatban az ízlés megváltozása is. A polgárság különös építő, szépítő kedvéről már korábban megemlékeztünk – de még annál is nagyobb lendületet vett a 16. század közepétől Erdély várainak, kastélyainak, udvarházainak átalakítása és kibővítése.

A sort még az 1530-as években nyitotta meg Szamosújvár új erőssége, melyet János király és Fráter György emeltetett. Szintén a „barát” nevéhez fűződik – az 1540-es években – a szomorú nevezetességű alvinci kastély fölépítése is, amivel kb. egyidős (1543-as kezdési évszámú) Bethlen Farkas bonyhai „palotája”. 1555 körül fog hozzá Marosvécs szép fekvésű várának modernizálásához Kendi Ferenc, nagyjából ugyanekkor Ebesfalváéhoz Apafi Gergely. Kornis Gábor kapitány Huszton 1577 táján, Geszty Ferenc kapitány a híres Déván az évtized végén irányít nagyszabású átépítést. S akkor még nem beszéltünk a keresdi Bethlen-kastélyról vagy Keresztúri Benedek szentbenedeki lakáról.

Gyulafehérvár volt püspöki palotáját állandóan toldozták, bővítették, hiszen királyok, fejedelmek rezidenciája lett. A nagyméretű erődítések sem szüneteltek: Váradot az 1540-es évektől, Szatmárt úgy 1580-ig, Fogarast az 1580-as években olasz tervek alapján teszik korszerűvé, a kisebb munkálatokról nem is beszélve.

Mindez, amiről beszélünk, az uralkodó osztály életszínvonalának erőteljes emelkedéséről árulkodik. Azon nem érdemes sokat tűnődni, miért igyekezett ez az Európából majdhogynem kiszakított társadalom követni a nyugat-európai műveltség fejlődését. A hagyományos kapcsolódás tehetetlenségi erejét éppúgy számításba kell vennünk, mint azt a természetes emberi magatartást, amely a mindenkori legszebb példakép utánzására ösztönözte az {505.} embereket. S az pedig bizonyos, hogy a reneszánsz határozott kulturális fölényt biztosított Nyugat-Európa számára nemcsak a mindig is elmaradottabb Kelet-Európával, hanem a korábban oly csodálatos eredményeket produkáló mohamedán világgal szemben is.

Azon viszont ezek után mindenképpen el kell gondolkodnunk, miből tellett minderre a drága újításra egy olyan időszakban, amikor az amúgy is meglehetősen szegény rész-országot kereskedelmi elszigetelődés, pénzromlás, pénzhiány, a katonai költségek megsokszorozódása sújtotta.

Igaz, a reneszánsz diadala Kelet-Európa más területein is bekövetkezett ekkorra. De az adottságok mindenütt eltértek az erdélyiektől. Lengyelországban a nemesség vette kezébe a nagybani búzatermelést, s ebből fedezte a többletkiadásokat. A királyi Magyarországon is hozott változást a mezőgazdasági termékek áremelkedése. A termény- és munkaszolgáltatás ott is megnőtt, a pénz pedig kevésbé volt hajlamos az eltűnésre, mint Erdélyben. Az ingyen szerzett gabona, élőállat révén mind az urasági háztartás, mind annak gazdasági, katonai és szolgáló apparátusa eltartható lett a nagybirtok saját hasznából – hiszen még a fizetség is jórészt terményben, posztóban számolódott ez idő tájt. Mi több, a pénzbeli szolgáltatások, illetve a terhek jó részét pénzben megváltó mezővárosok révén a századelőn még majdhogynem ráfizetéses nagy domíniumok növekvő anyagi hasznot is hoztak birtokosaiknak. (Hogy a lassan 10 000-es nagyságrendűvé nőtt bevételekben volt-e már ekkor szerepe a majorsági termékek piaci értékesítésének, azaz a lengyel típusú gazdálkodásnak, arról a szakértők még vitatkoznak.)

Erdély ezeket a példákat nem követhette. A lengyel út ezen a nyugati piacoktól reménytelenül távol levő, elzárt területen járhatatlan volt és maradt. Való igaz, hogy néhány nemesúr kísérletezgetett a legkelendőbb termékek (bor és szarvasmarha) adásával, vevésével, de az ország gazdasági korlátaiba ütközve természetesen eredmény nélkül.

Kalmárkodással tehát nem szerezhetett vagyont erdélyi nemesúr, csakis birtokainak hasznára számíthatott – noha annak növelése sem ment könnyen.

Nem térhetett át például a Nyugat-Európában bevált módszerre sem, ahol is a nemesi földek jó részét egyszerűen bérbe adták vállalkozó szellemű parasztoknak. (Ezzel a lépéssel kezdődött meg egyébként odaát a feudális kötöttségek széthullása!) A keleti Magyarországon kevés volt a bérlőnek jelentkező: az ország viszonylag gyéren lakott, föld tehát van bőven. Aki csak tehette, inkább önálló jobbágytelket igyekezett szerezni, hiszen ezáltal nemzedékekre biztosíthatta családja megélhetését – a bérlemény jövője viszont mindig bizonytalan.

A kicsiny munkaerő-kínálat annyira felsrófolta a munkabéreket, hogy ebben a pénzhiányos világban egyszerűen nem volt érdemes bérlőket fogadni. Ez szegte kedvét azoknak az uraknak – pedig ilyen már több is akadt –, akik a bérmunka egy másik változatával kísérleteztek. Azzal tudniillik, hogy a {506.} rendelkezésükre álló földet nem darabonként adták bérbe, hanem meghagyták majorságnak, csak éppen szegődött földmunkásokkal műveltették meg. 1570 körül Szatmárban 8-12 Ft-ot fizettek évente egy béresnek, de létezett 27 Ft díjazás is! A magas munkabér mellett a kezdetleges technika is akadályozta olyan termelékenység elérését, aminél a munkáltató és a munkavállaló egyaránt megtalálhatná számítását.

A birtok hasznosságának növelésére csak egyféle mód kínálkozott: a jobbágyoknak a földhöz való jogát korlátozni kellett. Ehhez a korszak megadta a lehetőséget. A parasztság vezető ereje, a cívisréteg megtizedelődött. Az állandó harcok miatt az uralkodó osztály lényegesen nagyobb fegyveres erőt tartott készenlétben, tehát könnyebben kényszeríthette akaratát alávetettjeire. S a jobbágyok még csak a törvény védelmében sem bízhattak. Werbőczy István Hármaskönyve már 1514-ben kimondotta a földesúr tulajdonjogát valamennyi földre. A nevezetes törvénygyűjtemény megírásakor a nemesség merész, új követelése volt csupán ez a „törvény”, s mint az egész könyv, tulajdonképpen soha sem nyert királyi szentesítést. Az idő azonban elmosta ezt a kis „szépséghibát”. Az 1500-as évek második felében a szokásjog teljes érvényű alaptörvénnyé emelte Werbőczy alkotását, s ezzel megadta a jogi alapot a jobbágyföldek kisajátításához.

A majorság megteremtéséhez így mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben kialakultak a megfelelő feltételek. Miután pedig a kisajátított földek bérbeadásával, esetleg bérmunkával műveltetésével való kísérletezés balul végződött, az erdélyi társadalom életében hamarosan újabb fordulat következett be. Az allódiumok fokozódó lendülettel átállnak az ingyenes jobbágyszolgáltatások, a robot igénybevételére.

A folyamat ezen a ponton is nagyon hasonlít a Magyarországon megfigyelhetőre. A földesurak legfőbb törekvése gazdaságaik önellátóvá tétele. Ami a gazdálkodás folyamatosságához, a jobbágyháztartások ellátásához kellett, azt végső soron maga az uradalom is elő tudta állítani. A domíniumok falvaiban élő iparosok (bognárok, kovácsok, ácsok, tímárok, szabók) rosszabb, elavultabb holmit készítettek ugyan – de olcsón, sőt sokszor ingyenes szolgáltatásként. A földesúr háztartásának elsősorban élelmiszerre, ruhaneműre volt szüksége – az uradalmak ezt is előteremtették.

A pénzhiány és az önellátási törekvések legszembeszökőbb megnyilvánulása a gabonának jutott különleges szerep. Erdélyben, ahol e fontos élelmicikkből sosem maradt fölösleg, most, a 16. század második felében a búza szinte értékmérővé válik. A földesúr igyekszik minél többet összegyűjteni, felhalmozni belőle. Piacra csak ritkán juttat (ha éppen jók az árak), ellenben ezzel fizeti ki szolgált, katonáit, tisztviselőit. Búzáért vesz bort kocsmáiba, búzával élelmezi a nála dolgozó mesterembereket vagy az úrdolgát végző parasztokat. A zab kerül a második helyre, piacra az uradalmakból ebből is meg árpából is csak ritkán jut.

{507.} A majorság kialakításával párhuzamosan a földesúr minden eszközzel növelni igyekszik a jobbágyoktól beszedett természetbeni szolgáltatások hasznát: különösen a tizedbérlet válik fontossá. Gyarapodik az uradalmi malmok száma, a földesúri italmérések – a korcsmáltatás ősi kiváltsága volt a nemeseknek – soha nem látott ütemben szaporodtak. Ez utóbbi két „üzem” már többnyire pénzt hozott a házhoz – pénzt, amit másképpen nehezen tudott szerezni a birtokos.

S hogy a kép teljes legyen, tegyük még hozzá, hogy az erdélyi uralkodó osztály birtokigazgatását is hozzáigazította az új követelményekhez. Eddig a feudális szokás szerint elszegődött familiáris kisnemesek vagy „nemtelenek” kormányozták az uradalmakat. Kisebb adományokkal, kedvezményekkel, falvak, különböző kisebb-nagyobb bevételek ideiglenes átengedésével fizették őket, s ők maguk is gazdálkodhattak az általuk igazgatott földeken. Most viszont a várnagy, a gazdatiszt, az ispán, a sáfár, a kertész, a kulcsár és a többi hasonló kizárólag fizetségért dolgozik (pénzben vagy terményben kapják), erkölcsi kötelék már nem köti őket az úrhoz – azt sem hozzájuk. Az udvartartás több embert foglalkoztat, mint korábban, s így drágább is, de lényegesen hasznosabbá válik: a növekedés főképpen a gazdálkodás irányítására és a fegyveres szolgálatra alkalmazott emberek szaporodását jelentette. A csak luxuscélokat szolgáló inasok, szolgák, szakácsok, vadászok száma inkább csökkent.

Az, amiben végül is Erdély elmaradt a mindebben hozzá hasonlóan fejlődő királyi Magyarország mögött, elsősorban a rendelkezésre álló eszközök – föld, pénz – csekélysége. A tulajdonképpeni Erdélyben igazi nagybirtok alig egy-kettő akadt (pl. Fogaras, Gyulafehérvár – s mint ezek, a többiek java is a fiskusé!). Az itteni átlagos domínium a Habsburg-Magyarországon legföljebb középbirtoknak számított volna – területükön belül pedig a majorsági földek aránya is kisebb, mint odaát. Ebből következett, hogy a robotot is másképpen hasznosították Erdélyben, mint a Habsburg-vármegyékben. A fuvarozási és az építési munka nagyobb részt követelhetett.

Főleg ez utóbbi jelenségnek köszönhették Erdély urai, hogy építkezéseikben követhették a reneszánsz művészet példáit. Ha összevetjük a két „Magyarország” legjellemzőbb építkezéseit, könnyen megtalálhatjuk a jellegzetes különbségeket. A Habsburg-országrészben a nagyobb birtokokkal, több készpénzzel rendelkező arisztokratafamíliák a legnagyobb építtetők. Vöröskőt a Fuggerek, Sárvárt a Nádasdyak, Sárospatakot a Perényiek alakítják újjá. Még a végvári vonal néhány nagy erődítménye is magánerőből épült – lásd a Várday Pál által rakatott Érsekújvár esetét.

Az új erdélyi államban viszont az építőtevékenység főképpen a fejedelmi hatalom nevéhez fűződött (Szamosújvár, Várad, Fogaras, Kővár stb.). A főúri kastélyok közül még a legszebbek, legnevesebbek is kisebbek maradtak, mint a királyi Magyarország hasonló építményei.

{508.} De volt a birtokviszonyok sajátos erdélyi alakulásának ennél fontosabb, társadalmi-politikai következménye is. A Részek tipikus magyar fejlődésen átment megyéiben ugyanis éppen ellenkezőleg, megmaradtak a sok mezővárossal, tágas határral rendelkező nagybirtokok. Az errefelé a jobbak közé sorolt szatmári uradalom (az 1560-as évek közepéig a Szapolyai-állam része) 1569–70-ben kb. 18 000 Ft pénzbeni és 15 000 Ft természetbeni bevételt tudott fölmutatni. Kolozsmonostor domíniuma viszont – Erdély jobb birtokai közül – 1580 körüli adatok szerint évente csak kb. 1800 Ft-os bevételt hozott.

Az a néhány arisztokratacsalád, amelyik a Részek várait, uradalmait birtokolta, határozott anyagi fölénybe került a tulajdonképpeni Erdély nagyuraival szemben. Az új állam társadalmában pedig ez bizonyult a döntő kérdésnek.

TÁRSADALOM ÉS HATALOM

Az 1526 előtti Erdélyt közjogilag és a valóságban is bonyolult rendi vezetés jellemezte. A helyi erők három csoportja – nemesség, szászok, székelyek – a központi hatalmat képviselő vajdával hol egyetértésben, hol viszálykodva, de nagyjából egymás között kiegyensúlyozottan részesedett a hatalomból.

Ez a képlet az önállósulás évtizedei alatt lényegesen átalakult. A székely társadalmat saját bomlása és a kormányzat elleni eredménytelen fölkelései lassanként kiiktatták a politikai tényezők közül: vezetői a nemességgel azonosultak. A szász városokat nyílt vagy lappangó Habsburg-pártiságuk hajtotta egyfajta passzivitásba. A vajdai intézmény megszűnt.

Az ezáltal kieső tényezőket nem helyettesítette új erő. Az Erdélyhez került mezővárosok fejlődése igen hamar megtorpant, az egyedül maradt Debrecen cívisei a politikába már nem szólhattak bele. Így a helyzetét gazdaságilag stabilizáló nemesség gyakorlatilag versenytárs nélkül maradt a porondon. Az önálló Erdély archaikusan feudális országként születik meg, s meg is marad annak. Az állam létrehozója és fenntartója a kezdettől fogva feudális „három nemzet” rendi fikciója, ami, kiegészülve a Partium birtokosaival, egyértelművé teszi a magyar nemesség vezető szerepét.

Mivel pedig az uralkodó osztályon belül éppen ez utóbbi területen léteztek, mint láttuk, a legnagyobb gazdasági és társadalmi súlyt biztosító birtoktestek – magától értetődik, hogy az új ország megalakulásának történetében a Tiszántúl és a Szamos völgye végig kulcsfontosságú terület marad. Fráter György a váradi püspökség jószágaira támaszkodva alapozta meg hatalmát. A somlyai Báthoriak a Részek nagyját birtokuknak mondhatták a század utolsó harmadában – s közülük is emelkedik ki ennek az időszaknak legtöbb meghatározó figurája, sőt fejedelme is.

Az új Erdélyország kezdetei sok tekintetben valóban középkorias vonásokat mutatnak. Az államot alkotó valamennyi különálló politikai, rendi, {509.} társadalmi erő viszonylagos függetlenségben élt. Fráter György és Izabella viszálykodásában újra meg újra tevékeny erőként lép elénk az arisztokrácia a Habsburg-restauráció fő támasza a „szász egyetem”; a János Zsigmond elleni háborúk fontos belső veszélyforrása a székelység.

Leghűbb tükre a sokpólusú társadalomnak a hitújítás sokféleképpeni megvalósulása. A kor európai államaiban vagy diadalmaskodott a reformáció valamelyik ága, vagy a katolicizmus maradt fölül fiatalabb vetélytársaival szemben: az eredmény mindenképpen egy hivatalosan is támogatott felekezet uralma, amely az összes többit elnyomja és üldözi. Erdélyben viszont az 1540-es évek derekától egyre több törvény szól a versengő felekezetek közötti egyenlőségről. 1545-ben még a vallási újítások ellen, a papok és szerzetesek védelmében hoz cikkelyeket az országgyűlés – de már ezt is csak általánosságban. 1548-ban Tordán a diéta már csak a további térítő akciókat tiltja el, mindkét – katolikus és evangélikus – oldalról. Ettől fogva a két eredeti felekezet, majd a két további (református és unitárius), ha nem is mindig egyenlőségben és békében de a betiltástól való félelem nélkül élhet: az 1568-as törvény már általános türelmet hirdet, „mert az hit Istennek ajándéka”.

A különböző hitágazatok mögött ugyanis ott állott az erdélyi társadalom egy-egy fontos alkotóeleme. Hiába veszítette el a katolicizmus 1556-ban az állam támogatását (s ezzel régi szervezetét is), éppen a legfontosabb tiszántúli nagybirtokos család, a somlyai Báthoriak maradtak szilárd hívei – a tulajdonképpeni Erdélyben pedig a székelyek egy része biztosított számára hátteret. A lutheri eszmék mögött teljes rendi hatalmával fölsorakozott a szász „nemzet”, s egy ideig még a magyar nemesség is e felekezethez húzott: Batthyány Orbán és társai, a Kendiek, Perényiek, Csákyak, Drágffyak, Barcsayak és mások vezetésével. A református egyház első bázisa megint csak egy főúr, Petrovics Péter személyi hatalma – de azután a tiszántúli mezővárosok cíviseiben, s még inkább a magyar nemességben talált hű hívekre. Az utolsónak érkező unitarizmus Erdély magyar nyelvű polgárságában találta meg legállhatatosabb támogatóit.

Azt, hogy polgár és cívis hogyan és miért került a hitújítás befolyása alá, már a maga helyén tárgyaltuk. De mi vitte bele ebbe az eredetileg erősen városi színezetű gondolatvilágba a régi vallásban oly jó támaszt talált feudális uralkodó osztályt? Csak a közvetlen anyagi haszon reménye? Erdély vonatkozásában az egyházi birtokok kisajátításának túl sok hatást nem tulajdoníthatunk, hiszen azok legjava – Várad és Gyulafehérvár püspöki uradalmai, valamint Kolozsmonostor – az állam kezébe került. Legföljebb a Felső-Tisza vidékének urai (pl. a Perényiek) húztak tényleges hasznot az egyházi vagyon elfoglalásából.

A többieknél inkább lelkiismereti okokra, egyfajta öntudati válságra kell gondolnunk. (Gondoljuk meg, mennyi magas állású katolikus pap is áttért: a sokat emlegetett Csáky Mihály 1545-ig az erdélyi püspökség vikáriusa, {510.} Kálmáncsehi és két neves reformátortársa, Károlyi Boldi Sebestyén és Kolozsvári Péter pedig erdélyi kanonok volt!) A feudális magyar állam bukásának tragédiája kérdőjelet tett a múlt értékei mögé – a hibákat és bűnöket fennhangon vitató reformáció pedig magyarázatot kínált a bukásra, lehetővé tette, hogy az új nemzedék egyfajta különbséget tehessen önmaga és elődei gondolkodása között.

Megkönnyítette ezt a nem egészen magától értetődő átállást, hogy a reneszánsz, a humanizmus már a századelőn kizökkentette a magyar nemesség egy részét hagyományos gondolkodásából. A filologizáló, antikizáló, de egyben az individualizmust is tápláló műveltségi eszmény elvilágiasodása éppen a nemesi életformában alapvető szerepet betöltő jogászok között indult meg. A Hármaskönyv-író Werbőczy, a következő nemzedékekre talán legnagyobb hatású szerző maga is e szellem befolyása alatt állt. Ismerte, s kedvvel használta az antik mitológia képeit, élt a rendszeres gondolkodás fegyverével. S ha az öreg jogtudós élete végéig meg is maradt a régi hitben, az utódok már nem ragaszkodtak ahhoz annyira.

Az alakulás évtizedeinek előrehaladtával azután az új állam társadalmában lezajló erőeltolódások egyre jobban korlátozták az addig több-kevesebb mozgásszabadsággal rendelkező rendi erők befolyását. S ha általánosságban azt mondhattuk, e folyamatban a régi uralkodó osztály kapott leginkább erőre – akkor azt is hozzá kell tennünk: a végső nyertes, ha feudális módon is, de mégis annak legfőbb vezetője, a központi hatalom maradt.

Visszaemlékezve a nehéz kezdetekre, János király szegénységére, Fráter György örökkön megújuló küzdelmeire, ez a végeredmény magyarázatot kíván. Az erdélyi állam meglehetősen nehéz sorsot örökölt Mohácsnál halálra sebzett anyaországától: a két világhatalom közé szorulás kelepcéjéből csak ügyességgel és áldozatokkal menekülhetett. Az eszközök pedig, amiket fölhasználhatott, igencsak gyöngébbek voltak, mint a hajdani Magyarországéi.

Mohács előtt a magyar királyok közel négymilliós lakosság fölött uralkodhattak. A fejedelemség népességét (a Részekkel együtt) a 16. század végére valamivel több mint egymillió főre becsülhetjük.

1. táblázat. Erdély népessége a 16. század végén
Terület	Magyar	Szász	Román	Egyéb
Székelyföld	150 000	?	?	–
Szászföld	?	65 000	15 000	–
7 vármegye	240 000	20 000	200 000	?
Részek	170 000	–	110 000	80 000
Összesen kb.	560 000	90 000	330 000	85 000

{511.} Lényegesen hátrányosabb helyzetben voltak az erdélyi fejedelmek a magyar királyokhoz képest a bányászat jövedelmeit tekintve is: az Érchegység nehezen beindított aranybányászata mellett csak a só (Máramarosban, Désnél, Tordánál, Vízaknánál és a Székelyföldön) mondható jelentősnek. A távolsági kereskedelem gyöngülése a nyugati kereskedelem bevételeitől ütötte el az országot – annál is inkább, mivel a nyugati kereskedelem fő vámjai Pozsonyban és környékén voltak.

Hogy egyáltalában sor kerülhetett a központi hatalom megerősítésére, az főképpen megint csak a birtokviszonyokkal függött össze. A Fráter György által nagy nehezen megteremtett alapokat utódai megőrizték, sőt tovább gyarapították. A fiskus jószágai között állandó jelleggel szerepelt Gyulafehérvár, Déva, Nagyvárad, Gyalu, Fogaras, Kővár, Görgény, Kolozsmonostor, Szamosújvár, Jenő, Lugos és Karánsebes, időszakonként pedig Székelytámad, Székelybánja, Zalatna, Huszt, Törcsvár (és más kisebb-nagyobb birtoktestek).

Ezek a nagy uradalmak meg a mellettük mindig is szereplő kisebb birtokok, ha nem is hajtottak túl nagy anyagi hasznot az államnak, de vitathatatlanul túlsúlyt jelentettek minden más hatalmi gócponttal szemben. Legalább 700 falu tartozván hozzájuk, közvetlen fejedelmi kormányzás alá került általuk az országnak kb. 15-20%-a. Továbbjavított a helyzeten a legnagyobb arisztokrata Báthori család hatalomra kerülése.

Elsősorban birtokaik túlsúlyára támaszkodva kezdhették meg Erdély uralkodói a kincstári jövedelmek rendezését. A század harmadik negyedében már hozzávetőleg a következő összegeket írhatta össze a mindenkori kincstartó:

24 000 erdélyi vármegyei porta	60 000 Ft
a szászok Szent Márton-napi cenzusa	8 500 Ft
a szászok rendkívüli adója	25 000 Ft
városok adója	15 000 Ft
székelyek dicája	20 000 Ft
a Részek 17 000 adózó portája	40 000 Ft
sóbányák (Máramaros és Erdély)	30 000 Ft
vámbevételek	15 000 Ft
aranybeváltás	5 000 Ft
dézsmabérletek	15 000 Ft

Mindehhez jön még a fiskális birtokok meghatározhatatlan pénzbeli jövedelme s a rendkívüli bevételek (birtokháramlás és -eladás, notázások).

Az összbevételt – természetesen nagy fenntartással – megközelítőleg évi 300 000 Ft-ra lehet becsülni. Ez méz az erős pénzromlással számolva is igen tetemes összeg – ami nemcsak eredménye, hanem egyben feltétele is az erős {512.} központi kormányzásnak. Izabella királyné óta Erdély uralkodói saját tetszésük szerint nevezik ki valamennyi országos tisztség viselőjét. Izabella állította helyre a kancellári hivatalt, s természetesen ő választotta ki az új kancellárt is (Csáky Mihály személyében). Ugyanígy az uralkodó joga volt kijelölni a legfelsőbb bíróságként működő királyi tábla bíráit (a kancelláron kívül két ítélőmester, a fejedelem ügyvédjeként szereplő „director causarum”, 8-10 ülnök), a hadsereg vezetőit, a megyei főispánokat, a székely királybírókat, a fejedelmi tanács tagjait.

A fejedelem korlátlan joga volt a külügyek intézése, az idegen hatalmakkal való szövetkezés, a hadüzenet, a békekötés. Ő döntött arról, mire költik el a kincstár jövedelmeit, a kincstartó csak neki tartozott felelősséggel. (A legnagyobb teher egyébként a katonaság és a főhivatalnokok fizetése, valamint az 1575-től kezdve évi 10 000 Ft-ról 15 000-re emelt törők adó volt – az udvartartás Báthori Zsigmond koráig nem sokba került.) Csak a fejedelem adományozhatott birtokokat, csak ő emelhetett bárkit nemesi rangra.

A rendek ellenőrző, korlátozó szerepe egyre inkább névlegessé korcsosult. Az országgyűlések ugyan meglehetősen gyakran követték egymást – évente legalább kettőt, de olykor négyet, ötöt is tartottak –, összetételük azonban erőteljesen módosult. A három nemzet és a partiumbeli nemesség fejenkénti meghívására 1545 után már nem kerül sor. A székeket, megyéket, városokat állandóan változó számú követ képviselte. Ha létszámban nem is, tekintélyben lényegesen fölülmúlta őket a fejedelmi kormányzat vezetőinek (tanácsosok, táblabírák, más főtisztviselők), illetve a fejedelem által név szerint meghívott nagyuraknak, a „regalisták”-nak a csoportja. Mivel Erdélyben nem alakult ki a régi magyar arisztokrácia megfelelője, a meghívást az uralkodó megint csak saját tetszése szerint intézte. Noha a nagy birtokkal rendelkezőket nem lehetett kirekeszteni közülük, a regalisták azért többnyire a központi hatalom által is kedvelt emberek közül kerültek ki.

1556 után kiveszett a rendek által kezdeményezett országgyűlések szokása. Diétát csak a fejedelem hívhatott össze, a napirendet elsősorban az ő előterjesztései („propositió”-i) szabták meg. A rendek többnyire csak másodlagos ügyekben (helyi problémák, törvényszéki ügyek-bajok) terjeszthettek elő kérelmeket („postulatum”-okat). A gyakorlat azt mutatja, hogy míg az uralkodó javaslatai többnyire hiánytalanul keresztülmentek, addig a kérelmek sorsa igencsak változatos.

Csak ritka, kivételes esetekben volt elég határozottság és erő a diétában ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljon uralkodója akaratával – erre is jobbára csak az Izabella–Fráter György viszály idejéből vannak adataink. A saját jószántukból megválasztott Báthori Istvántól is csak uralkodása elején merték kérni az országgyűlés urai, hogy nyilvánosan számoltassa el kincstartóját (1571–1572).

15. ábra. Nagyszeben madártávlati képe északnyugat felől, 16. század első fele.
Hermann Fabini rekonstrukciója
(A számok a városalaprajz, a 33. térkép jelzéseivel azonosak)

{513.} Egyébként sokkal jellemzőbb az a történet, ahogyan Bebek Ferenc és a Kendi testvérek meggyilkolását fogadták Erdély rendjei (1558). Először felháborodva elítélték a történteket, de mikor Izabella (Balassa Menyhárt fegyvereivel) megszorongatta őket, az országgyűlés sietett utólag szentesíteni az „árulók kivégzését”.

Arra persze még egy Báthori Istvánnak sem lett volna elég ideje és energiája, hogy minden döntést személyesen hozzon meg. Növekedett a tanácsosok szerepe, s különösen sok munka hárult a kancellárokra. E kinevezett hivatalnokok – Forgách Ferenc, Berzeviczy Márton, Sulyok Imre, Kovacsóczy Farkas és (már Báthori Zsigmond alatt) Jósika István törvényben sosem szabályozott, de éppen ezért gyakorlatilag korlátlan beleszólási joga valójában csak erősítette a fejedelem hatalmát.

Még Báthori István lengyel királlyá választása sem változtatta meg a hatalmi struktúrát. Említettük már, hogy a Krakkóban működő erdélyi kancellária Berzeviczy Márton vezetésével nagyobb hatalommal rendelkezett, mint az otthoni kancellária (Kovacsóczy Farkasé); s arról is volt már szó, hogy a viszonylag még önálló Báthori Kristóf halála után hogyan került minden döntés a krakkóiak kezébe.

Az új ország külpolitikai kényszer nyomása alatt, de az uralkodó osztály önfenntartási ösztönéből született. Ez az uralkodó osztály viszont magyar volt, s nemzetiségét és magyarságtudatát megőrizte az országszakadás viharai után is. A feudalizálódó székelység vezetőinek beilleszkedése a középkorias társadalmi rendbe éppúgy csak hangsúlyozta ezt a tényt, mint a szász patríciusok önkéntes távolságtartása.

A társadalom egésze annyira adott ténynek tekintette a magyarság vezető szerepét, hogy a felemelkedés szinte lehetetlenné vált az ahhoz való idomulás nélkül. Mint a megfelelő fejezetekben elmondtuk: a legnépesebb nem magyar erdélyi nemzetiség, a románok feltörekvő vezetői csak az eredeti közösségükből való kiszakadás árán válhattak teljes jogú nemesekké. A 16. század legfényesebb pályát befutott erdélyi román szülötte, Oláh Miklós pályája jól illusztrálja ezt az átlépést. Oláh havasalföldi bojárcsalád gyermekeként, de már Nagyszebenben született. Katolikus pappá nevelték, s egyházi pályájának csúcsán magyar prímásként (esztergomi érsekként) halt meg, s egy ideig a királyi Magyarország helytartója is volt. Kora legnevesebb humanistái közé számított, de írásaiban román származásának nem sok nyoma van. Öntudatos „hungarusnak”, azaz a magyar uralkodó osztály tagjának mutatja magát; témái: Magyarország állapota, Attila hun király, Hunyadi Mátyás dicsőséges uralkodása.

Talán az sem volt véletlen, hogy az a Maylád István, aki 1539–40-ben először próbálkozott Erdélynek a magyar koronáról való leszakításával – fogarasi bojárból nemessé lett család ivadéka volt. Még az ellenpéldák is adottak: az Erdély vezetőjeként gyökeréig magyar politikát folytató horvát-dalmát {514.} Fráter György; a tiszántúli–temesközi urakat vezető szlavóniai Petrovics Péter – és így tovább.

A magyarságát hangsúlyozottan őrző, erős központi irányítás alatt élő fejedelemség pedig lassanként az egész magyar politikai élet gyújtópontjává szilárdult. A tulajdonképpeni Magyarország, a rendek és az uralkodó feudális viszályaiba merülő Habsburg-megyék egyre szorosabban kapcsolódtak a dinasztia más országaihoz. Ugyanekkor Erdély török függése megmaradt egyfajta laza engedelmesség fokán, lényeges kérdésekben megőrzött cselekvési szabadsággal. Báthori István, mikor fölvetette a magyar probléma Erdélyből kiinduló megoldásának lehetőségét, pontosan ezt a helyzetet ismeri föl. Az általa útra bocsátott gondolat így lehetett a következő száz év magyar politikájának egyik alappillére.

TÁRSADALOM ÉS MŰVELŐDÉS

A magyar politikai élet súlyponteltolódása a 16. század utolsó harmadára Erdélyt tette a magyar szellemi és anyagi kultúra igazi központjává. A reformáció természetesen végigsöpört az egész egykori Magyarországon – de azt a sokszínű virágzást, amelyet a különböző felekezetek egymás mellett élése, vetélkedése a fejedelemségben megvalósított, hiába keressük a királyi megyékben. Egyáltalában: egész Európában nem volt rá példa, hogy a keresztény hit ennyiféle változata legyen egyenjogúként jelen egyszerre, egy országban.

Ha ez így van – hozott-e újat Európa számára ez a különös helyzet? A reformáció kezdeti szakaszában, a század derekán a keleti Magyar Királyság lényegében befogadó szerepet játszik. Luther alaptételeit, az üdvözülésnek egyedül a hit általi elérhetőségét (a „sola fide” gondolatát), a papi nőtlenség, a gyónás, a böjt, a zarándoklatok elvetését, a Szentírás szavaihoz való ragaszkodást, s nem utolsósorban az istentiszteletek anyanyelvűségét Honterus, majd az első magyar reformátorok a hazai viszonyokhoz alkalmazva, de lényegi változtatás nélkül ültetik át a fejedelemség vallási gyakorlatába.

A második, helvét irány legnagyobb Erdélyhez köthető alakja, Melius Juhász Péter szigorúsága, rendszeressége nemcsak követi Kálvin útmutatásait (a lélek sorsának eleve elrendeléséről, a predesztinációról; vagy az úrvacsora jelentéséről), hanem sok ponton túl is jut azon. A tiszántúli püspök a maga korának egyik legeredetibb teológusa, elődeit csak a fő irányvonalakon követi, egyebekben sokszor egyenesen vitába is száll velük (különösen Zwinglivel szemben kritikus). Végűi azután ő is megtalálja az európai reformátusok egységét összekovácsoló formulát, Heinrich Bullinger német reformátor Második helvét hitvallás címen ismert iratát, mely az 1567. évi debreceni zsinat óta a magyar reformátusok bevett hitvallása.

{515.} Igen, a befogadás magas szinten történik, a magyarországi és erdélyi reformátorok közvetlen kapcsolatban állnak a wittenbergi és svájci központokkal. Martin Hentius szász reformátor teremtett kapcsolatot Bullinger és Honterus között, ez utóbbi magától Luthertől, Melanchtontól és Bugenhagentől szerzett „hitelesítést” Reformatiójára. Az legföljebb különlegesség, hogy a helvét irányú reformáció magyar nyelvterületen elsősorban Béza, Bullinger és Musculus teológiájára támaszkodott. Magának Kálvinnak ugyanis nem voltak sem magyar, sem erdélyi kapcsolatai!

Miguel Servet Erdélybe zarándokló követői magukkal hozták nyugtalanító gondolataikat. Jacobus Palaeologus egyfajta egyetemes hitről álmodott, az egyistenhivő zsidók, keresztények és mohamedánok összebékítéséről. Johann Sommer eljutott a kijelentésig: a hit alapja csak az lehet, ami értelmileg (tehát logikailag) elfogadható. A szentháromságtagadás teológiájának részletes kidolgozása és összegzése, a hívők felekezetté szervezése viszont már Dávid Ferenc személyes eredménye, s így kifejezetten az erdélyi társadalom jeles szellemi termékének tekinthetjük: a szerte a világban ma is létező unitárius, baptista stb. felekezeteknek Erdély az egyik őshazája.

A befogadás-továbbfejlesztés részben spontán folyamat volt. Az államhatalom közvetlen beavatkozására, különösen kezdetben, ritkán találunk példát. Mindenki számára kellemetlen meglepetés volt, mikor 1571. szeptember 17-i rendeletével Báthori István egyfajta sajtócenzúrát vezetett be, fejedelmi engedélyhez kötve bármiféle írásmű kinyomtatását.

Erdélyre sokkal jellemzőbb az a magatartás, ahogyan a fejedelmek a társadalom lelkiismeretét, a vallási kérdéseket befolyásolták. Az új állam önállósulása, az erkölcsi-szellemi válságérzés és a katolikusnak maradt Habsburgokkal való állandó küzdelem eleinte ösztönösen, később – lásd Petrovics Péter esetét – már tudatosan fordította a figyelmet a reformáció felé. Szapolyai János higgadt türelmességét hiába váltotta föl Fráter György erőszakossága – tényleges vallásüldözésre az ő idejében sem kerülhetett sor. Igaz, többekkel éreztette haragját (Batthyány Orbán, Csáky Mihály, a Barcsaiak, Drágffy Gáspár özvegye, néhány városi tanácsúr), emberéletet azonban ő sem igen követelt: hacsak annak a nagyváradi egyházfinak lélektanilag bonyolult esetét nem soroljuk ide, aki egy szobor előtt térdeplő asszony arculütéséért égettetett meg. Az utódok módszerei sem nagyon változtak – emlékezzünk rá, milyen ügyesen állította le a románok reformációját Báthori István.

A beavatkozás más módon: egyszerűen a fejedelmi hatalom példaadásán, mindent fölülmúló tekintélyén keresztül érvényesült. Míg korábban egy-egy helyi, rendi központ elegendő volt felekezetek sorsának eldöntéséhez – a reformáció legfiatalabb hajtása, a szentháromságtagadó irányzat már csak akkor tudott megfelelő védelmet biztosítani magának, mikor maga János Zsigmond vette pártfogásba elveit. Pedig – emlékezhetünk rá – Dávid {516.} Ferenc az erdélyi magyar protestáns egyház vezetője, s a szépen fejlődő Kolozsvár lelkipásztora volt!

Mégis, nagyon egyoldalú lenne, ha azt állítanánk, hogy egy-egy ember szeszélyei mozgatták volna az erdélyi hitújítás utolsó nagy hullámait. Kétségtelen, hogy János Zsigmond teológiai kérdésekre fogékony lelki alkata fontos rugója volt az antitrinitarizmus előretörésének, csakhogy a fiatal fejedelem kétkedő lelkiismerete a szó szoros értelmében a kor, az erdélyi élet produktuma. Szeszélyes és akaratos anyja pálfordulásai aligha tették lehetővé, hogy tanulóéveiben szilárd, egységes képet szerezhessen a politika világáról, céljairól. E pálfordulások mögött viszont az erdélyi állam létének mély ellentmondásai rejteztek. A magyar társadalom egységvágyának és kényszerű szétdarabolódásának, a kereszténységhez való tartozásnak és az attól való kikényszerített eltávolodásnak, az európai közösség általi egyidejű befogadásnak és cserbenhagyásnak tudata, látványa végigkísérte a 16. század magyar államférfiainak életét. János Zsigmond uralkodónak született, kora gyermekkorától az országért érzett felelősség vállalására nevelték. A régi Magyarországot összetartó kötelékek elszakadását, a hagyományos értékek semmivé válását legszemélyesebb élményeként kellett átélnie. A gondolkodást felszabadító reneszánsz szellem (lengyel–olasz anyja öröksége), a törökbarát, Erdélyt megteremtő politika (az apai hagyaték) ezért tehették különösén alkalmassá arra, hogy elfogadja Blandrata újító teológiáját. Hiszen a hányatott sorsú olasz orvos egy és ugyanazon gondolatmenettel oldotta föl a keresztény hit alapelveinek néhány ellentmondását, s tette majdhogynem testvérré az eddig pogányként gyűlölt, de elviselni kényszerült mohamedánokat! A szentháromságtagadó felekezet legfelsőbb elismerése sehol Európában meg nem ismétlődik. Ahogyan a fejedelem személyisége a születő új állam társadalmának terméke – a rendszerezett antitrinitarizmus az erdélyi szellem legsajátosabb tükröződése.

Az egyéni akarat és a társadalom önmozgása közötti eltérés Báthori István uralkodásának idején már inkább jelentkezett. A katolicizmushoz szigorúan ragaszkodó főúr választási esküjében ugyan szabad vallásgyakorlatot ígért minden bevett keresztény felekezetnek (ez a katolikusokra, reformátusokra, evangélikusokra és az antitrinitáriusokra vonatkozott), a folytonos szellemi erjedés azonban akadályozta az ország nyugalmának helyreállítását. Elsősorban a legmerészebb újítók zavarták – tehát Dávid Ferenc és követői.

Így, amikor a híres püspök 1578-ban újabb fontos lépéssel folytatta a keresztény hit megújítását (tudniillik tagadta, hogy Jézust imádni kellene), s ezzel kiváltotta az udvar ellenséges hangulatától jó előre félő Blandrata ellenállását, a fejedelem szabad kezet adott a nála türelmetlenebb, ridegebb Báthori Kristóf vajdának. De még ő sem akarta a vallásüldözés véres kísértetét Erdélyre szabadítani. A legnevesebb európai antitrinitárius gondolkodók egyikét, Fausto Socinót hívatta országába, nem hogy kémkedjen Dávid után, {517.} hanem hogy teológiai tudományával meggyőzze azt állításainak helytelenségéről. Socino azonban nem bírt vitatkozó társával, s dolgavégezetlenül távozott Erdélyből. Báthori Kristóf elfogatta az antitrinitárius püspököt, s az Déva várának börtönében meghalt (1579. november 15) még azelőtt, hogy kiderülhetett volna: az ellene emelt legfőbb vádpontban nem bűnös. Socino jelentése ugyanis, melyet Blandrata eszközül használt, Dávid nézeteit annak egy tanítványáéval, a Németországból Erdélybe menekült Mathias Vehe-Gliriuséval cserélte föl.

A felekezetet magát már nem lehetett törvényen kívül helyezni, hiszen Erdély magyar polgársága nagy részben ahhoz tartozott. Az államhatalom nyomására azonban bomlás indult meg. A Blandrata vezette mérsékelt szárnyból alakult ki az unitárius egyház: Kolozsvár és a többi magyar város lakosságának, valamint a székelyeknek nagy része hozzá csatlakozott. A felekezet nemesi szárnyát a század végéig megszaporodó politikai viharok gyakorlatilag megsemmisítették. Bekes Gáspár, János Zsigmond halála óta az első számú protektor, Báthori István kegyelméből Lengyelországban fejezte be hányatott életét; Gerendy Jánost 1594-ben Báthori Zsigmond száműzte; Kornis Farkast 1601-ben Vitéz Mihály ölette meg. A harmadik csoport pedig, Eőssy András és Péchi Simon vezetésével, végül Glirius nyomán megtagadta a Bibliának Jézusról szóló részét, az Újszövetséget, s megalapította a szombatosok szektáját.

A szentháromságtagadók így végül másodrendű szerepre kárhoztatódtak. A másik oldalon viszont Báthori István fejedelem erőfeszítései megmentették az előzőleg már kihalásra ítélt katolicizmust. 1579-ben, mikor már Kolozsvárott sem működött plébános, s a katolikus papok száma az egész országban alig érte el a harmincat – az országgyűléssel elfogadtatta a jezsuiták beengedését. A kitűnően képzett rend egyetemi szintű iskolát létesíthetett Kolozsvárott, alsóbb iskolákat tarthatott fönn Kolozsmonostoron, Váradon, Gyulafehérvárott. A rendtagok kezdetben külföldről jöttek, de már akkor is voltak közöttük Rómában tanult magyarok (például Szántó István). Később pedig helyi fiatalok is bekapcsolódtak. Zsigmond fejedelem első gyóntatója is magyar jezsuita: Leleszi János. Az ekkor már jórészt protestáns ország azonban alig leplezett gyűlölettel figyelte az ellenreformáció élharcosainak működését. Zárt tömegben egyedül Csík és Háromszék földjén éltek katolikusok, másutt csak szórványosan lehetett találkozni velük. A fejedelem belátta, hogy értelmetlen lenne maga ellen ingerelni a rendeket. A katolikusok szabad vallásgyakorlatát megtartották, de az egyházat nem szervezték újjá: katolikus püspököt csak István király utódja, Báthori Zsigmond fejedelem nevez majd ki Napragi Demeter személyében.

Mennyire érintette a hitújítás az emberek mindennapi életét? Erdély feudális világ volt, s így a „cuius regio, eius religio” elve alapján a politizáló elitnek kellene dönteni az alattvalók felekezeti hovatartozásáról. Csakhogy a {518.} fejedelemség társadalma, láttuk, a maga módján különleges volt. A nemesség mellett a szászok és székelyek is különböző fokú szabadságnak örvendtek, s nyugodtan melléjük állíthatjuk a nem német polgárságot (Kolozsvár!) meg a Tiszántúl cíviseit is. A hitbéli viták tehát az önálló döntésekre jogosult emberek és közősségek viszonylag széles körét érintették. A voltaképpen kicsiny Erdély nyomdái csak ez évszázadban 400 könyvvel gyarapították a könyvtárakat! Anélkül, hogy az olvasni tudók ekkor még meglehetősen szűk (bár rohamosan gyarapodó) csoportját azonosítanánk a döntési szabadság részeseinek csoportjával, jellemzőnek mondhatjuk azt, amit a 16. századi erdélyiek olvasmányairól tudunk.

A kutatás – nagy fenntartással – 50 000 és 100 000 darab közé teszi a korszakunkban a fejedelemségben föllelhető könyvek számát. E tömegben a teológiai munkák aránya 38%, szemben az európai átlaggal, ahol ugyanez a szám a 30%-ot sem éri el. (Illusztrációként az új irányzatok befogadásáról mondottakra: a legolvasottabb szerző Melanchton.)

Tovább figyelve a könyvállományt: a hittudományi írások mellett az antik szerzők (22%) és a kortárs humanisták (24%) töltik meg a könyvtárak közel felét. Homérosz, Euripidész, Titus Livius, Terentius, Vergilius a szépirodalom, Arisztotelész a filozófia, Cicero a retorika, Iustinianus a jog mintaképe. (Arisztotelésszel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy őt Platón itt nem szorította ki helyéről, mint Európa többi részében.) Mellettük Erazmus, Boccaccio, Ramus, Justus Lipsius a korszerűség képviselői. A vallási küzdelem és megújulás párhuzamban haladt a korszellem másik nagy mozgalmával – a reneszánsszal.

A távoli és elmaradott Erdélyben (s a hasonló helyzetben lévő Részekben) a korábban létezett humanista előzmények, a váradi és gyulafehérvári körök elszigetelt kulturális mécsesek voltak egy tökéletesen középkori környezetben. A fejedelemség megszületésével a helyzet gyökeresen megváltozott. Hajdan a királyi udvar volt a magyar reneszánsz elindítója. A 16. században elsősorban Gyulafehérvár veszi át a stafétabotot. A másik lendítőerő – maga a magyar történelem nagy fordulata.

A viharos kor, a magyar társadalmat ért megrázkódtatások hatására mindennél magasabbra csapott a történelem iránti kíváncsiság. Az emberek érteni szerették volna, hogyan következett be a magyar állam tragédiája, ki vagy mi tehető felelőssé a rájuk szakadt gondokért.

Már a kezdetek is jellemzőek a lassú, keserves szétválás évtizedeire. Az első három erdélyi illetőségű íróember, akit a történettudomány is magáénak vall, mind a Habsburgok környezetében alkotott. Oláh Miklós a távoli Németalföldön foglalta össze földrajzi leírásában mindazt, amit Magyarországról tudott; Verancsics Antal esztergomi érsekként halt meg, bevégezetlenül hagyva nagyszabású művét, hazánk Mohács utáni eseményeinek történetét; Szerérai György a bécsi egyetem „túlkoros” diákjaként készíti el nevezetes Emlékiratát {519.} Magyarország romlásáról. Közülük Verancsics diplomataként, György atya káplánként a néhai János király legszűkebb környezetéhez tartozott, Oláh pedig – emlékezzünk – Erdélyt vallhatta szülőföldjének.

A folytatás ott, a királyságban Zsámboki (Sambucus) Jánoson át jelentős, de meglehetősen magában álló csúcspontig jut el Istvánffy Miklós tevékenységével. Erdélyben – miért is ne? – egy, a Habsburgok területéről áttelepült főpap, Forgách Ferenc kancellár nagyszabású műve, az 1540–1572 közötti esztendők históriája veszi föl a fonalat. Forgách a padovaiak köréhez tartozott, akárcsak hivatali utóda, Kovacsóczy Farkas, aki az első magyar állambölcseleti műben (Párbeszéd Erdély közigazgatásáról) foglalta össze nézeteit néhány aktuális politikai kérdésről.

A kancellária padovai neveltjei közé tartozott Gyulay Pál, Báthori István 1580-as orosz hadjáratának krónikása. Ugyanide sorolható Szamosközy István, az oknyomozó, elfogulatlanságra törekvő történetírás első úttörőinek egyike, a 16–17. század fordulója máig is legértékesebb leírásának szerzője.

Báthori István maga is írogatott, az 1560-as évek „várháborúiról” fennmaradt emlékirata 16. századi irodalmunk becses értéke. Az ő megbízásából kezdett hozzá Bonfini nagy történeti művének folytatásához az Olaszhonból Erdélybe hívott Gian Michele Bruto (Brutus). Ebben a műben kap egyfajta hivatalos elismerést a már rég ébredező Mátyás-kultusz. A sort utódának, Baranyai Decsi Czimor Jánosnak nevével zárhatjuk, aki Báthori Zsigmond első hadjáratainak eseményeit foglalta írásba.

Ezek az udvari történetírók mind latinul írtak. Ez nemcsak a reformáció erőteljes magyar nyelvű irodalmához képest tűnik visszalépésnek (noha oka részben a humanista hagyományok továbbélése s még inkább a nemzetközi kultúrnyelv tudatos használata), hanem különös ellentétben áll a magyar nyelvnek az erdélyi államban betöltött szerepével is. A politika magyar meghatározottságának, a magyarság számbeli túlsúlyának s a hitújítás nyelvi forradalmának eredményeképpen az erdélyi hatóságok a visszaszoruló latin helyett a magyart kezdik hivatalos nyelvként használni. A hivatali levelezés és ügyintézés, a jogszolgáltatás, s végül (1565-től) maga a törvényalkotás is magyar nyelvűvé vált. (Az új ország itt megint elébe kerül a Habsburg-országrésznek. Az ottani uralkodók német–francia–spanyol–olasz udvara aligha lehetett alkalmas a magyar kormányzati nyelv támogatására – s a latinhoz kötődő katolicizmus is erőteljesebb maradt, mint ideát.)

Még feltűnőbb az ellentét a reneszánsz művészetek Erdélyben is mindenütt jelenvaló derűje és a nagy historikusnemzedék komor pesszimizmusa, vagy jobb esetben is élesen kritikus hangvétele között. A reformációhoz való viszony e téren már megfordul – a keserűség ugyanannak a válsághangulatnak, magyarázatkeresésnek a tükröződése, ami a prédikátorirodalom lángolását is kiváltotta.

{520.} A szellemi, irodalmi élet e belső ellentmondásait csak egészen nagy egyéniségek ötvözhették egybe: olyanok, mint Balassi Bálint, a reneszánsz életöröm és az Istennel vitázó kétségbeesés költője. Balassi a másik Magyarországnak gyermeke – az erdélyi életben legfeljebb vendégként tartható számon. A fejedelmi udvarnak azonban hozzá is köze volt, hiszen Balassi a kerelőszentpáli csata foglyaként jutott Báthori környezetébe, s a másokhoz oly szigorú uralkodó kegyes jóindulata mentette meg a haláltól vagy az igazi rabság keserveitől,

Balassit tekinthetjük a magyar nyelv első igazán nagy költőjének – a magyar nyelvű széppróza kialakulása pedig közvetlenül is Erdélyhez köthető. Heltai Gáspárról, az ő Chronicájáról, Fabuláiról, Biblia-fordításáról a Kolozsvárról szóló fejezetben már megemlékeztünk. Mellette – csak példaképpen – hadd hivatkozzunk most az Aiszóposzt és az Újszövetséget fordító Pesti Gáborra vagy az I. János király halálát gyönyörű magyarsággal megörökítő titokzatos memoárszerzőre, Mindszenti Gáborra.

A fejedelmi hatalom támogatása jelentkezett az iskolahálózat fejlődésében is. A hajdani katolikus scholák fokozatosan eltűntek, míg a lutheránus és kálvinista előretörés sorra alapítja a később nagynevűvé váló kollégiumokat, vagy legalábbis azok elődeit. Debrecen 1536-tól számítja a magáét, Brassóban a régi templomi iskola helyén 1543-ban alapítja Honterus a „Studium Coronensé”-t. Izabella és János Zsigmond idején Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Gyulafehérvárott, Nagyenyeden és Székelyudvarhelyen létesülnek protestáns iskolák. 1560-ban a gyulafehérvári tanintézetet főiskolává fejlesztik, valamivel később válik az antitrinitáriusok központi tanintézményévé a kolozsvári volt ferences iskola. Báthori István ugyancsak Kolozsvárott kísérletezett már említett egyetemalapításával. 1583-ban ezen az akadémián négy teljes jogú professzor vezette az oktatószemélyzetet, a tanulók létszáma 130 főre rúgott, a könyvtárban több ezer kötet állt az érdeklődők rendelkezésére!

A városok és az uralkodó osztály életvitelével kapcsolatban már megemlékeztünk arról az építkezési hullámról, amelyik a század derekától új várak, kastélyok és lakóházak tömegét hozta létre a fejedelemségben. A lakásberendezés tárgyainak sokasodásáról, egyáltalában a kényelmi szempontok előtérbe kerüléséről is volt már szó. Nos, mindkét esetben a reneszánsz térhódításának egy-egy oldalával találkoztunk.

A kezdeteket e téren is még Szapolyai János és Fráter György idejére tehetjük. Buda falait ugyanaz az olasz „fundator” (mérnök) újította meg (1536 körül), aki később Szamosújvár új erődjét építette: Domenico da Bologna. A barát alvinci kastélya a lombard építészet nagy korszakának, a cinquecentónak távoli, szép visszhangja. Az azóta tökéletesen elpusztult gyulafehérvári fejedelmi palota az egymást követő uralkodók több évtizedes erőfeszítései nyomán vált pompás reneszánsz épületté (amelyen – mellesleg – a kolozsvári {521.} kőfaragók csiszolták tökéletesebbre mesterségbeli tudásukat). A század derekán beinduló nagy kastélyépítkezések közül stílusával emelkedik ki a Bethlen család keresdi otthona. A fa és a kő harmóniája, az erdélyi reneszánsz e kedves jellemvonása ott fénylik az árkádos tornácok és az öregtorony együttesén. A szentbenedeki kastélyt ugyanez az olasz gyökereiről mindvégig hangosan beszélő derűs, gazdag, szertelen díszítőkedv szinte mesebeli hangulatba öltözteti (épült 1593 körül). A kolozsvári akadémia 1603-ban tönkretett épületét István király olasz főépítésze tervezte: klasszikus szépségű palota volt, négyszögletes udvart körülzáró késő reneszánsz árkádsorral.

A reneszánsz ez újabb, érettebb stílusváltozata jellemző módon szintén a katonai építkezésekkel jelentkezik először. Nagyvárad kényszerűségből földből emelt falai – Ottavio Baldigara keze nyomán – formájukkal mintadarabjai lehetnek a kor hadművészetének. A szabályos ötszög alakú, „olaszbástyás” erődítmény a fejedelemség legerősebb vára lett. Ugyancsak olasz építészek kényszerítik szabályos formákba az addig csak a már kész épületek vonalaihoz igazodó, s épp ezért oly kedvesen változatos, egyéni „fundálásokat”. Nagyvárad, majd Szatmár mértani ötszögére a várnak, kastélynak egyaránt pompás Fogaras mértani négyszöge felel.

A képzőművészet ezzel szemben szinte hanyatlani látszik. Igaz, a szász és kolozsvári ötvösmesterek remekei tiszteletreméltó művészi színvonalat képviselnek – de a szobrászatnak, a festészetnek nem ismerjük egyetlen kimagasló alkotását sem. (Ez persze nem vonatkozik a reneszánsz építkezések szép faragványaira!) Mindennek részben az az oka, hogy a következő háborúk az emlékanyag nagy részét megsemmisítették. Másrészt viszont tudomásul kell vennünk, hogy a reformáció kiszorította a képeket és a szobrokat addigi legfontosabb gyűjtőhelyükről, a templomokból.

E veszteséget csak részben pótolhatta a fejedelmi udvar e téren is egyre erősödő kulturális igénye. A belháborúk vad időszaka nem kedvezett a művészetnek. A 16. század legjelesebb erdélyi művésze, a lantos Bakfark Bálint (Valentin Greff?) János király udvarában végzett rövid szolgálat után nyugaton keresett és talált magának mecénásokat.

Az itáliai reneszánsz húzóereje azonban végül mégis érvényesült, éspedig valóban Gyulafehérvár révén. A félig olasz Izabella királyné országlásától kezdve az uralkodók személyes környezetében mindig befolyásos itáliai udvaronccsoport ténykedik. Blandrata-Biandrata doktor, Gian Michele Bruto, Antonio Possevino csak a leginkább szem előtt levő képviselői ennek a társaságnak. A Báthoriak István királytól Zsigmond fejedelmen át András bíborosig nagy tisztelői voltak az olasz művészeteknek. Zsigmond úrfi nagykorúsításakor „talián” divat szerint rendezték az ünnepségeket, s ifjabb Báthori István „talián” zenészei szolgáltatták a muzsikát.

Báthori István király nagylélegzetű kultúrpolitikájának részleteiről szóltunk már (egyetemalapítás, építkezések, a történetírók támogatása stb.). {522.} Az ő idejében egy hangsúlyozottan magyar udvar tanulja-ízlelgeti a reneszánsz idegenek által idehozott szépségeit. Báthori Zsigmondnál az arányok megváltoznak. Ő már szinte teljesen olasz mintára alakította udvartartását. Zenekarát Giambattista Mosto vezetésével 20 itáliai alkotta, főépítésze a toscanai Simone Genga, kedvenc festője Niccolò Greco volt. Kívülük itáliaiak voltak az alkalmi színészek, a kedvelt bohócok, az állandó alkalmazottak közül a szakácsok, a kertészek, a vívómesterek – és ki tudja még, hány más kevéssé fontos mesterség ismerői. Zsigmond úr követője, András bíborosfejedelem hasonlóképpen bolondult az olaszokért és művészetükért.

A gyulafehérvári udvar jó hírnek örvendett Európa művelt közönsége előtt. Az antitrinitáriusok befogadásának szenzációján túl ott van pl. Girolamo Diruta, aki „Il Transilvano” címmel komponált zenét Velencében Báthori Zsigmondnak szóló ajánlással. Említést érdemel a Padovában tanult erdélyiek előkelő helye az állam irányításában.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az erdélyi társadalom egésze átvette volna a reneszánsz életmódot és kultúrát. Éppen ellenkezőleg. A reformáció sokak számára szellemi szükség volt; az „új módi” még meghódíthatta a gazdagabb polgárokat, a nemesség világlátottabb vezető rétegét, de már ezek körében sem arathatott teljes sikert. Az uralkodó osztály nagyobbik része azonban kifejezett ellenszenvvel figyelte az olasz udvaroncok nyüzsgését, befolyását, s mindezzel együtt annyira idegen viselkedését, ízlését. Báthori István utódainak – sok egyéb mellett – ezzel az ellenszenvvel is szembe kell majd nézniük egyszer.

S ha egyszer a nagyurak, nemesek és szászok sem lettek, mert még nem lehettek a reneszánsz szellem egészének befogadói – a puritán mezővárosiak, a szegényedő székelyek, s legfőképpen a jobbágyság végképp idegenül állt szemben az udvar „különcségeivel”. A köznépi kultúrában, életmódban a 16. század még nem hoz igazi változásokat. Ebben a tekintetben a középkor majd csak a 17. században fog véget érni.

a = a beépített parcellák homlokzati oldalai b = vízfolyások egy 1736. évi térkép alapján c = vízfolyások egy 1751. évi térkép alapján
Utcák:
1 Elisabethgasse 2 Schmiedgasse 3 Dragonerwacht 4 Burgergasse 5 Neugasse 6 Schifbäumel 7 Neustift 8 Spitalgasse 9 Busswinkel 10 Saggasse 11 Kälbergasse 12 Bäckergasse 13 Margarethengasse 14 Laterngasse 15 Fingerlingsplatz 16 Marktgasse 17 Fingerlingsgasse 18 Saggasse 19 Rosenanger	20 Weinanger 21 Entengasse 22 Verschwundener Durchgang 23 Poschengasse 24 Kempelgasse 25 Zeughofplatz 26 Sackgasse 27 Webergasse 28 Rosmaringasse 29 Bindergasse 30 Schneidergasse 31 Bachgasse 32 Färbergasse 33 Lederergasse 34 Töpfergasse 35 Mariagasse 36 Pulvergasse 37 Maurergasse 38 Wagnergasse	39 Wagnergasse 40 Wagnergasse 41 Annagasse 42 Knopfgasse 43 Kürschnergasse 44 Salzgasse 45 Bahngasse 46 Mönchshof 47 Klostergasse 48 Schullergasse 49 Verschwundene Gasse 50 Fingerlingsstiege 51 Burgerstiege 52 Sagstiege 53 Pempflingergasse 54 Pempflingergasse 55 Huetplatz 56 Kleiner Ring (Kispiac) 57 Großer Ring (Nagypiac)	58 Heltauergasse (Disznódi utca) 59 Ballgasse 60 Fleischergasse 61 Sporergasse 62 Reispergasse 63 Honterusgasse 64 Brukenthalgasse 65 Baiergasse 66 Hundsrücken 67 Quergasse 68 Beim Hundsrücken 69 Hechtgasse 70 Harteneckgasse 71 Wiesengasse 72 Schillerplatz 73 Wintergasse 74 Reissenfelsgasse 75 Kleine Erde 76 Franziskanergasse 77 Reitschulgasse

Építészeti emlékek (dőlt betűvel a 17. századi épületek):
e1 Evangélikus, korábban plébániatemplom e2 Szent Jakab-kápolna (lebontva) e3 Kápolnamaradványok e4 Katolikus templom e5 Református templom e6 Görögkeleti templom e7 Egykori zsinagóga e8 Szent Erzsébet-kápolna, egykori minorita kolostor e9 Középület	e10 Az egykori klarissza kolostor maradványai e11 Orsolyita, korábban domonkos kolostor e12 Ferences, korábban domonkos apácák kolostora e13 Öregek háza, egykori kórház és kórháztemplom e14 Iskola e15 Harmadik városháza e16 Második városháza e17 Első városháza e18 Egykori kápolna maradványai e19 Roland-oszlop
t1–7 Kaputornyok t8–15 Tornyok	t16– 17 Rondellák t18–23 Bástyák

a = a beépített parcellák homlokzati oldalai b = 19. századi vízfolyások
Utcák:
1 Kirchhof 2 Marktplatz 3 Waisenhausgasse 4 Roßmarkt 5 Breiter Bach 6 Kirchgasse 7 Schulgasse 8 Hirschergasse	9 Schnurgäßchen 10 Neugasse 11 Turnschulgasse 12 Schlossergasse 13 Fleischergasse 14 Unteres Gabelgäßchen 15 Oberes GabeIgäßchen 16 Klostergasse	17 Rosenanger 18 Bäckergasse 19 Purzengasse 20 Spitalsgasse 21 Schwarzgasse 22 Burggasse 23 Kühmarkt 24 Michael-Weiss-Gasse und Zwirngasse	25 Johannisgasse 26 Kniegasse 27 Goldschmiedgasse 28 Kaserngasse 29 Schustergasse 30 Durchgangsservitut (Szolgalmi út)

Építészeti emlékek (dőlt betűvel a 17. századnál korábbi épületek):
e1 Fekete-templom e2 Katolikus, egykori domonkos templom e3 Ferences, egykori domonkos apácakolostor	e4 Egykori kórház e5 Városháza e6 Iskola
t1–12 Tornyok t13 Kaputorony t14–28 Bástyák

a = a beépített parcellák homlokzati oldalai b = 19. századi vízfolyások c = egyéb vízfolyások 1736-ban
Utcák:
1 Marktplatz 2 Holzgasse 3 Ungargasse 4 Spitalgasse 5 Beutlergasse 6 Durchgang 7 Roßmarkt 8 Am Rodnaer Tor 9 Untere Neugasse	10 Zwingergasse 11 Elisabethgasse 12 Burggasse 13 Fleischerallee 14 Seilergasse 15 Goldschmiedgäßchen 16 Tischlergäßchen 17 Fleischertürldurchgang 18 Schallergasse	19 Salitergäßchen 20 Turmgasse 21 Kleiner Ring 22 Obere Neugasse 23 Reisgasse 24 Hinter der Mauer 25 Am Riemerturm 26 Schanzgäßchen 27 Wagnergäßchen	28 Postgäßchen 29 Alleegäßchen 30 Lederergäßchen 31 Baderquergasse 32 Innere Mühlgasse 33 Backhausgäßchen 34 Badergasse 35 Klostergasse 36 Pfaffenbrudergasse

Egyházi emlékek (dőlt betűvel a 16. századnál korábbi épületek):
e1 Szent Mihály-plébániatemplom e2 Ferences, korábban domonkos kolostor e3 Belvárosi református, eredetileg minorita templom e4 Görög katolikus templom e5 Domonkos apácák kolostora (elpusztult) e6 Evangélikus templom	e7 Unitárius templom e8 Minorita kolostor és templom e9 Egykori jezsuita templom és kolostor e10 Városháza e11 Ferenc József Tudományegyetem e12 Farkas utcai Színház

Építészeti emlékek (dőlt betűvel a 17. századnál korábbi épületek):
e1 Evangélikus templom e2 Katolikus templom e3 Egykori minorita kolostor és templom, jelenleg görögkeleti templom e4 Egykori domonkos kolostor maradványai	e5 Egykori domonkos apácák kolostora e6 Egykori kórház e7 Iskola e8 Tanácsháza
t1 Torony