3. ERDÉLY A TIZENÖT ÉVES HÁBORÚBAN

BÁTHORI ZSIGMOND, VITÉZ MIHÁLY ÉS GIORGIO BASTA

Mátyás király halála óta senki Magyarországon nem tudott olyan erős központi hatalmat kiépíteni, mint amilyet Erdély urai a magukénak mondhattak. A kétfelől is szorongatott kicsiny ország vitán felül ennek köszönhette, hogy túlélhette az egymást követő válságokat. A magyar társadalomnak is ez a jelenség adott módot, hogy jelen maradhatott a világpolitika porondján, hogy biztosíthatta saját kultúrájának fölvirágzását.

{523.} Egyetlen fogyatékosság mutatkozik a szép eredményen. A hatalom túlzottan személyi jellegű maradt. Az államapparátus többé-kevésbé tisztázatlan jogkörű legfelsőbb vezetői is inkább voltak tanácsadói és végrehajtói a fejedelmi döntéseknek, mint azok megszületésének cselekvő részesei.

Ez az engedelmesség azonban csak addig tartott, amíg az államfő valóban képes volt irányítani az országot. Ha nem – beláthatatlan következményű zavarok keletkeztek.

Erdély igazi ura 1581–1586 között, mint láttuk, Báthori István lengyel király volt. Azok az urak, akikre az ő halálával a hatalom gyakorlása várt, mindeddig nem voltak többek kinevezett, másodrendű állami hivatalnokoknál. Az 1585-ben kinevezett kormányzó, Ghiczy János nem tudott kijönni Báthori Zsigmond nagyravágyó rokonaival. Ez utóbbiak Bocskai Istvánnal az élen állandó viszálykodásban éltek a Kovacsóczy-féle kancellária padovai neveltetésű humanista hivatalnokaival. S a rendek, a harminc éve engedelmesen hallgató rendek ráébredtek, hogy a legfölül kirobbant viszály nekik kedvez. Az 1588 októberére összehívott országgyűlés, melynek fejedelmi jogaiba kellett volna iktatnia a közben 16 évesre nőtt Báthori Zsigmondot, megmakacsolta magát, és feltételeket támasztott. A jezsuiták eltávolítását követelte, de a buzgó katolikus Zsigmond úrfi, akinek gyóntatója most is jezsuita volt (Alfonso Carillo spanyol rendtag személyében), ellentmondott, a diaeta pedig dolgavégezetlenül feloszlott.

Az erejűk tudatára ébredt rendek és a fejedelem között kötélhúzás kezdődik. Báthori Zsigmondnak, illetve a fő támaszát jelentő kancelláriának csekélyek az eszközei: a fiskus legfontosabb uradalmaiban a Báthori-család különböző tagjai ülnek, s Báthori Boldizsár váradi kapitány, valamint ifjabb Báthori István, Fogaras parancsnoka féltékenyek unokatestvérük hatalmára. Az 1588 decemberében megismételt országgyűlés tehát rákényszeríti az uralkodót a Jézus-társaság betiltására, cserében a nagykorúság kimondásáért. Az öreg Ghiczy lemondott tisztéről, s nemsokára meg is halt.

Ez a rendi győzelem fölkeltette a hatalomra éhes Báthori rokonság figyelmét, s a család legidősebb tagja, Báthori Boldizsár 1590-től kezdve kapcsolatot létesített a Kendi família vezette ellenzékkel. Az egymást követő diéták lassan hozzálátnak a fejedelmi hatalom alapjainak lerontásához. 1591 novemberében törvény mondta ki, hogy az uralkodó országos ügyekben csak a fejedelmi tanács határozata alapján dönthet. A kancellária, érezve a veszélyt, ellenakcióval próbálkozott, fölajánlotta Báthori Zsigmondnak, hogy kibékíti Boldizsár úrral – vagy elteszi azt az útból. A puszta ajánlkozás (tettek helyett) elárulta a hivatalnokok legfőbb hibáját, a kezdeményezőképesség hiányát. A fejedelem reakciója még baljósabb előjel: megrettenve a kapott ajánlattól (s állítólag Carillo sugallatára is hallgatva), magával az érintettel közli a tervet. Báthori Boldizsár válaszképpen meggyilkoltatta a kancellária két munkatársát: a tudós Gyulay Pál fejedelmi titkárt; és Zsigmond úr hajdani {524.} nevelőjét, az 1581-es „fejedelemválasztás” irányítóját, Gálfi Jánost. Az uralkodó – hallgatott.

Mindez 1592 őszén történt. Kovacsóczy kancellár elvesztette bizalmát uralkodójában, s ezúttal maga is az ellenzéknél keresett kapcsolatot. Kendi Sándorral amúgy is rokoni kapcsolatban volt (annak leányát vette feleségül), a másik Kendi lányt most Báthori Boldizsárhoz adták nőül. A rendi mozgalom, a kancellária és a szűkebb Báthori-család egyesült erővel fordult most már a fejedelem ellen.

Báthori Zsigmond azonban nem maradt magára. István király hajdan Lengyelországban harcolt katonái már jó ideje itthon állomásoztak. A lengyel országgyűlés nem követte Báthori végakaratát, annak unokaöccse helyett a svéd III. Zsigmondot választotta meg királynak. Az erdélyi csapatok még segítséget nyújtottak a lengyel igényeiket fegyverrel érvényesíteni akaró Habsburgok ellen, azután végképp hazatértek. Itthon a végvárakban kaptak helyet, s vezetőik természetesen a határ menti főurakkal, várkapitányokkal építették ki a legjobb kapcsolatokat. Ezek között pedig vitathatatlanul a fejedelem nagybátyja, Bocskai volt a legjelentősebb személyiség. Zsigmond úrfi tehát Bocskaihoz fordult segítségért – az pedig kapott az alkalmon.

Néhai Báthori István jó okkal volt óvatos a török kérdésben – 1593 azonban a nagy fordulatok évének bizonyult. Magyarországon 25 évi béke után újból kirobbant a török háború. Rudolf császárnak segítséget ígért Spanyolország, a pápa, Velence s természetesen maga a Német Birodalom.

Az ifjú – még mindig csak 21 éves – Báthori Zsigmond, a jezsuiták neveltje előtt megcsillan a remény: részese lehet a török kiűzésének, a fél évszázados magyar remények valóra váltásának. A Báthori István győzelmeit végigszolgált katonák, a nagy uralkodó végső, törökellenes terveinek ismerői lelkesen támogatták a gondolatot.

Az e célból összehívott erdélyi országgyűlés bele is ment a hadikészületek megkezdésébe, de csak a fejedelmi hatalmat tovább csorbító feltételekkel (1593 ősze: „kalongyapénz” névvel új adó, amit rendi kincstáros fog kezelni, ennek neve: Kendi Gábor; 1594 tavasza: az ebből a pénzből fogadni tervezett hadat különválasztják a fejedelmi csapatoktól).

1593 legvégén és 1594 elején a magyar hadszíntéren általános meglepetésre a keresztény seregek egyik győzelmet aratták a másik után. Báthori Zsigmond lelkesedése nőttön-nőtt: Carillo páter szövetségi ajánlattal a zsebében egyenesen Rómába, majd Prágába, Rudolf udvarába indult. Mindkét helyen örömmel fogadták fölkínálkozását, a pápa egyenesen nunciust küldött Erdélybe a szerződés megkötésére. 1594 februárjában Gyulafehérvárott meg is született a megállapodás: Zsigmond úr bejelentette országa csatlakozását a Szent Ligához. Pár hétre rá Palatics György lugosi bán már be is ütött a temesi vilajetbe.

{525.} A viharos kezdet csalóka: mindez a fejedelem magánakciója – a rendek és az országgyűlés beleegyezése nélkül. Kovacsóczy kancellár a hagyományos török orientáció híve volt, s az 1550-es évek tapasztalatait nehezen feledő erdélyi urak egyetértettek vele. Érvelésüknek nagy súlyt adott, hogy a Habsburgok minden korábbi ígéret ellenére végül is megint elegendő támogatás nélkül bonyolódtak e véres kalandba: a széthúzó Német Birodalmon kívül csak a reformáció ideje óta erősen meggyöngült pápai hatalom meg a velencei köztársaság állott melléjük. A többi európai hatalom semleges maradt, a legközelebbi szomszéd pedig, Lengyelország, Zamoyski kancellár irányítása alatt kifejezetten jó viszonyban maradt a Portával.

Hiába voltak tehát a magyarországi győzelmek, az 1594. május 12-re összehívott tordai országgyűlésen a békepártiak erős többségben maradtak – a fejedelem pedig az 1591-ben hozott törvény értelmében önmaga nem dönthetett. Bocskai és a katonai vezetők szava elveszett a tömegben: a fejedelem javaslatát elutasították, s a még februárban felállítani rendelt rendi katonaság generálisává Báthori Boldizsárt, pénzügyeinek intézőjévé a szintén ellenzéki Gerendy Jánost jelölték. A magára hagyott Palatics bánt a török megverte, az addig őt segítő környékbeli rácok elfordultak Erdélytől.

Magyarországon Szinán pasa nagyvezír ellentámadása véget vetett a keresztény győzelemnek, sőt az Alföldön és Erdély határszélein megjelentek a tatárok. Az időközben váradi kapitánnyá előléptetett Bocskainak, a Déván parancsnokló Geszty Ferencnek őrhelyére kellett sietnie. Július elsején Zsigmond úr még egyszer megpróbálkozik az országgyűléssel Gyulafehérvárott – az ellenzék most már fegyveresen vonul föl, s így hoz határozatot a béke fenntartásáról.

A fejedelem végképp föladni látszott a harcot. Bejelentette, lemond az uralkodásról, s a hatalmat Báthori Boldizsárra ruházza; majd el is indult a magyar határ felé. A győztesek, akik ekkora sikerről még csak nem is álmodtak, hetekig tartó tanácskozásba fogtak az erdélyi állam íijjászervezéséről. Arról mindnyájan megfeledkeztek, hogy a háborús párt a fejedelem távozásával még nem szűnt meg létezni.

Báthori Zsigmond pedig nem hagyta el az országot. Megállt Kőváron, s amint a tatár veszedelem elmúlt, Bocskai, Geszty s a huszti kapitány, Kornis Gáspár hozzá sietett. Buzdításukra a fejedelem meggondolta magát, s már július végén kiáltványban tudatta Erdéllyel: visszatér. A Kendiek, Boldizsár úr és a kancellária hivatalnokai fejet hajtottak, sőt gyanútlanul még az augusztus 20-ra kitűzött újabb országgyűlésre is elmentek. A Kolozsvárra Bocskaiék csapatai élén bevonuló uralkodó első dolga volt a töröknek szóló hadüzenet kikényszerítése – majd pedig, megint csak a katonai vezetők sugalmazására, augusztus 28-án letartóztattatta az ellenzék vezetőit. Kendi Sándort és öccsét, Gábort 30-án három másik tanácsúrral együtt lefejezték. Báthori Boldizsárt, {526.} Kovacsóczy Farkast és Kendi Ferencet szeptember 11-én a börtönben megfojtották.

A háborús párt egyedül maradt a porondon, s a megölt ellenlábasok vagyonából mindjárt a hadsereg felállítása is könnyebbnek ígérkezett. Igaz, az ősz túl rövid volt hadműveletek kezdéséhez, a temesközi Facser elleni támadás nem is hozott eredményt. 1595. január 28-án azonban Bocskai Prágában aláírta Erdély és a Habsburg-birodalom szövetségi szerződését (itt ismeri el a császári udvar először egy Báthori „fejedelem”, „princeps” címét), márciusban pedig egy házassági okmányt, mely Zsigmond fejedelemnek Mária Krisztierna főhercegnő kezét biztosította.

Ezt követően az erdélyi hadak egyszerre két ponton is támadásra lendültek. Borbély György karánsebesi bán júniustól októberig visszavette a töröktől Tótváradot, Facsetet, Solymost, Lippát, Aradot, Világost, Borosjenőt s a környék valamennyi palánkját. Maga a fejedelem pedig seregei javával a Havasalföldre indult, kiűzni onnan a törőkőt.

A déli román fejedelemségben 1593 októbere óta új vajda ült a trónon: Mihály, akit később a Vitéz melléknévvel tiszteltek meg (Mihai Viteazul). Havasalföld hosszú évtizedek óta a Portától való teljes függésben élt. Vajdái alig voltak többek török helytartóknál, Sztambullal nemhogy szembefordulni nem tudtak, hanem még segíteni is kényszerültek hadi vállalkozásait. Az erdélyi politikai fordulattal azonban helyreállt az 1526 előtti állapot: a szultán hatalmát ellensúlyozni lehetett a magyar (illetve most erdélyi) támogatás fölhasználásával. Mihály vajda pedig – közvetlen elődei nagy részétől eltérően – a merész tettek embere volt. Már 1594 nyarán titkos egyezségre lépett Báthori Zsigmonddal, majd ugyanez év novemberében a hozzá küldött 2000 székely katona segítségével föl is lázadt a szultán ellen, s lerohanta a havasalföldi Duna-part török várait Vidintől Brăiláig. A Duna-deltánál az erdélyi szövetségbe szintén gyorsan belekapaszkódó Áron moldvai vajda harcolt sikerrel.

A magyar fronton a helyzetet 1594 végére nagyjából stabilizáló Szinán nagyvezír 1595 nyarán ezért a román fejedelemségek megrendszabályozására indult, jó 40 000 emberrel. Indok: Sztambult Mihály felkelése óta éhínség fenyegette, hiszen élelmezését eddig jórészt Havasalföld biztosította. Május 20-án Havasalföld, június 3-án Moldva ismerte el Erdély fennhatóságát – Báthori Zsigmond pedig kötelezte magát új hűbéresei megsegítésére. Erre a segítségre nemsokára szükség is lett. Bár Mihály vajda (erős erdélyi segítség ellenére is) alig 17 000-es serege augusztus 23-án Călugăreninél megállította Szinán pasát, a túlerő elől nemsokára mégis vissza kellett vonulnia. A Kárpátok közé hátrált, serege pedig 8 000 emberre olvadt.

Báthori Zsigmond hadikészülődése a nyár végén hirtelen fölgyorsult. A fejedelem nem sokkal korábban ülte lakodalmát Mária Krisztiernával, de – úgy tűnik – a nászéjszakán kudarcot vallott. A sebzett lélek a hadi dicsőség {527.} hajszolásában keresett orvosszert. Mivel pedig a fejedelmi csapatok, a nagyúri bandériumok, a Habsburgoktól és az új moldvai vajdától, Istvántól (Ştefan Răzvan) kapott segélyhadak együttesen is csak 16 000 emberre rúgtak – Zsigmond úr fejenkénti hadba szállásra szólította a negyedszázada szolgasorba tört székelyeket. Szeptember elején már 15 000 székely állt a Feketehalom mellett ütött táborban – s az erejét érző tömeg 15-én rákényszerítette a fejedelmet: állítsa vissza régi szabadságát. Báthori úgy érezhette, megéri e veszélyes engedmény: az ünnepélyes oklevél kiállítását követő napokban újabb 8 000 székely érkezett a táborba. Bocskai mint fővezér hamarosan kiadta az indulási parancsot. Október elején Brassó közelében lépi át a közel 40 000-es had a határt, s miután Mihály vajda is csatlakozott hozzá, október 18-án rohammal beveszi a közben török kézre került Tîrgoviştét. 20-án Szinán pasa kiüríti Bukarestet, de visszavonuló hadát Bocskai és Mihály 25-én a Duna melletti Giurgiunál mégis utoléri. A török derékhad még át tud kelni a túlpartra, az utóvédet és a várőrséget azonban az üldözök lemészárolják. Október 29-ére Havasalföld újra fölszabadult.

Közben Magyarországon is jól fordultak a dolgok: Visegrád, Vác és Esztergom is keresztény kézre került. Zsigmond úr azonban nem örülhetett zavartalanul diadalának. Mihály vajdát segítsége jutalmául föl kellett mentenie hűbéri kötelezettsége alól; a moldvai Istvánt pedig, mikor Giurgiu után hazatért, a lengyelektől támogatott Jeremiás (Ieremia Movilă) megölette, s vajdai székét elvette.

A legnagyobb baj azonban itthon, Erdélyben várta Báthori Zsigmondot – igaz, hogy annak bekövetkeztét főképpen önmagának köszönhette. A székelyek felszabadítása egyszerre sértette Erdély nemességének érdekeit (akik jobbágyaikat vesztették el), s próbált szembefordulni a székely társadalom bomlásának feltartóztathatatlan folyamatával. Elképzelhető, hogy maga a fejedelem sem szánta véglegesnek döntését. Mindenesetre nagyon hamar, már 1596 elején – némi látszattárgyalás közbeiktatásával – visszavonta a felszabadítást.

A székelyek ezúttal valóban vérükkel áldoztak szabadságukért. A fejedelmi bíróság döntése így mélységes elkeseredést szült. Nyomban megindult a szervezkedés a „támadásra”. Zsigmond és fő tanácsadója, Bocskai előre felkészült erre az eshetőségre. Még 1596 farsangján hadat küldtek a Székelyföldre. Az érlelődő lázadást csírájában elfojtották, méghozzá irtóztató kegyetlenséggel: napirenden volt a karóba húzás, akasztás, csonkítás. A „támadás” elmaradt, de a közszékelyekben feneketlen gyűlölet izzott fejedelmük, s általában a Báthori-dinasztia ellen. A tovább folyó török háborúban rájuk nem lehetett többé számítani. A nyár elején Temesvár visszavételére indított akció kudarcba is fulladt – az ősz pedig a magyarországi hadszíntér legsúlyosabb vereségeit hozta a keresztény szövetségesek számára. A sok korábbi kudarc és a Sztambult sújtó éhínség cselekvésre {528.} ösztönözte az új szultánt, III. Mohamedet: maga vezette birodalma hadait Magyarországba. Október 13-án Eger idegen zsoldos őrsége Nyáry Pál kapitány tiltakozása ellenére föladta a kulcsfontosságú végvárat. Október 23-tól 26-ig az elkésett Habsburg–erdélyi felmentő sereg Mezőkeresztesnél négynapos elkeseredett csatában vereséget szenvedett a szultántól. Zsigmond fejedelem reményvesztetten vonult vissza országába. Mintha megérezte volna, hogy ettől a naptól fogva a háború mindkét részről eredménytelen erőfeszítésekbe fog fulladni: 1597 januárjában Bocskai kíséretében személyesen utazik Prágába, s ott a tárgyalások során titokban fölajánlja lemondását. A prágai udvar még bízik a sikerben, s megpróbálja lebeszélni szándékáról Erdély uralkodóját. Az esztendő hadi vállalkozásai azonban balsikerűek lettek: az erdélyiek újból elakadtak a Temesközben, a Dunántúlon az erők egyenlőnek bizonyultak. Carillo páter az év végén már a visszavonhatatlan lemondási szándékról tárgyal a császárral. A december 23-i megállapodásban Rudolf beleegyezik Báthori Zsigmond Mária Krisztiernától való válásába, évjáradékot és a bíborosi kalap kijárását ígéri neki – végül pedig átadja az ominózus Oppeln és Ratibor hercegségeket.

1598 áprilisában veszik át a császári biztosok (Szuhay István, Istvánffy Miklós és Bartholomeus Pezzen) Erdélyt és a Részeket. Bocskai István fölesketi a császárra a fejedelmi hadakat, Báthori pedig útra kel Sziléziába.

A hatalomátvétel, mint 1551-ben, most sem ment simán. Erdélyben a közelmúlt vereségei fölélesztették a törökbarát politikát, s maga az új kancellár, Jósika István lett annak szószólója. Intrikákban elvesző tevékenységét ugyan leleplezték, s őt magát elfogták – de a háborús párt vezéralakja belebukott az ügybe: Bocskait elmozdították fővezéri tisztéből.

A megsértett főúr korábbi fejedelméhez fordult, kérve azt a visszatérésre. Az 1550-es évek emléke folyton kísértett; Oppeln és Ratibor éppúgy alkalmatlannak bizonyult Báthori Zsigmondnak, mint annak idején Izabellának. A volt fejedelem tehát ráállott Bocskai kérésére, s rejtekutakon érkezve már 1598. augusztus 20-án bevonult Kolozsvárra. Kornis Gáspár főkapitányt Bocskai váltotta föl, Jósika kancellárt kivégezték, a császári biztosokat hazaküldték. Erdély ura ismét Zsigmond lett.

Prága természetesen nem ismerte el a változást, a török pedig 1598 őszén ostrom alá vette Váradut, a fejedelemség kapuját. Ott akkor még császári őrség állott, bár a rossz hírre Bocskainak sikerült némi erdélyi erősítést is beküldeni. A küzdelem elhúzódott, végül a védők az Egerből ismert Nyáry Pál vezetésével elűzték a támadókat. Furcsa helyzet: Erdélyt egy vele ellenséges viszonyban levő hatalom védte meg a töröktől! Ez azonban nem változtatott a két tűz közé szorulás tényén, s mivel a kényszerből megkísérelt alku a Portával nem járt eredménnyel – Carillo atya a lengyelekhez való közeledésre bírta rá Báthorit. Zamoyski kancellár kapott az alkalmon, s 1599. március 17-én létre is jött a megegyezés: Zsigmond harmadszor is lemondott a hatalomról, a fejedelmi {529.} címet Lengyelországból hazatérő unokatestvérére, Báthori András bíborosra hagyta. Magyarán szólva Erdélyt Lengyelország befolyása alá vonták, aminek annyi haszna kétségtelenül lett, hogy mind Krakkó, mind annak másik pártfogoltja, Jeremiás moldvai vajda közbenjárt Sztambulban Báthori András érdekében. A helyzetet azonban már nem lehetett ilyen egyszerűen megoldani. Bocskai visszavonult tiszántúli birtokaira, és csapatokat gyűjtött; Rudolf császár expedíciós hadtestet szereltetett föl Erdély visszaszerzésére Giorgio Basta generális vezetésével; a havasalföldi Mihály vajda pedig mindkettejüket megelőzve már 1599. október 5-én megindult a fejedelemség ellen.

Vitéz Mihálynak jó oka volt a gyors cselekvésre. Noha a török, miután a vajda minden hadjáratban diadalmaskodott ellene, 1598-ban formális békét kötött vele, mindketten tudták, hogy a dolognak folytatása lesz. A lengyel–török viszony változatlanul jó volt, Erdély lengyel befolyás alá kerülése így teljesen bezárta a Havaselve köré fonódó ellenséges gyűrűt. Az egyetlen szövetséges, aki hajlandónak mutatkozott segíteni a török elleni küzdelemben, a Habsburg-birodalom volt: 1598. június 9-én Prága (a Mihállyal kötött szerződésben) fennhatóságának elvi elismerése fejében 5000 főnyi zsoldoshad fizetését vállalta magára. A vajda jó hadvezérhez illően fegyverrel akart utat törni szövetségeséhez: Erdély elleni hadjáratát Rudolf császár tudtával kezdte meg.

1599. október 28-án a Szeben melletti Sellenberk falunál Báthori András főkapitánya, Kornis Gáspár vereséget szenvedett Mihály vajdától, akinek seregét a tömegével csatlakozó székelyek növelték jó 20 000 főre. November 3-án a Lengyelország felé menekülő főpap-fejedelmet a Székelyföldön megölték.

November 1-én Mihály vajda bevonult Gyulafehérvárra. A hónap végén az ugyanide összehívott erdélyi országgyűlés engedelmesen fejet hajtott a fegyverrel érkező hódító előtt, s elismerte azt császári kormányzónak. Az erdélyi államnak, fennállása óta először, román vezetője volt. Az államapparátusban nem egészen tisztázott hatáskörrel megjelentek a havaselvi bojárok. Ha Mihály távol volt az országból, Mihalcea bán helyettesítette kormányzóként. A kancellárfa vezetése egy időre megmaradt a még András bíboros kinevezte Napragi Demeter püspök kezében, de annak visszavonulása után Mihály nem nevezett ki új kancellárt, a folyó ügyek intézését egyszerűen a titkárra, Jacobinus Jánosra hagyta. Közben pedig egyre több tért engedett saját havasalföldi kancellárjának, Teodosie logofetnek. Az udvarnagy fontos tisztét egy Stoica nevű bojár kapta, neki a pénzügyekben is volt befolyása. Az erdélyi hadakat előbb Csáky István főkapitány, majd annak elpártolása után Barcsay András főkapitány vezette, de a székelyek, s természetesen a román csapatok, külön parancsnokság alatt maradtak. A hagyományos megyei, széki szervezet ellenőrzésére havaselvi kapitányokat neveztek ki, akik egy-egy körzetre felügyeltek. A görögkeleti vallást a bevett felekezetek közé emelték (a kálvinizmust és az unitarizmust viszont kizárták), a pópákat kiemelték a {530.} jobbágysorból; kötelezték a falvakat, hogy ugaron hagyott földjeikre engedjék rá a román pásztorokat.

Arra azonban nincsen semmiféle adat, hogy Mihály az erdélyi románságnak politikai szerepet szánt volna. Éppen ellenkezőleg. Ahogyan Erdélybe hozta néhány havaselvi hívét, oda viszont erdélyi székelyeket és magyarokat hívott a kormányzás segítésére. Nagyra értékelte a havasalföldihez képest sokkal fejlettebb erdélyi rendiséget, s inkább azt próbálta meghonosítani szülőföldjén. Erdélyben pedig eredetileg kifejezetten megnyerni igyekezett a hagyományos rendi erőket. Udvarában Csákyn, Barcsain, Napragira kívül ott volt az átpártolt Kornis Gáspár, Kornis Farkas, Székely Mózes – csupa katonailag-politikailag jelentős személy. Országgyűlést is rendesen tartott Mihály, rövid kormányzása idején az őt elfogadó gyulafehérvárira kívül még kettőt. A székelyek pedig, akiknek visszaadta szabadságát, állhatatos hűséggel követték szavát, hozzájuk még román kapitányokat sem nevezett ki, annyira bízhatott bennük.

Az új uralom mégsem szilárdulhatott meg. Mindjárta székelyek támogatása szembefordította vele a magyar nemesség jó részét. Részben azért, mert a székely jobbágyok felszabadítása túl nagy károkat okozott, részben azért, mert a nekidühödt székelyek éltek az alkalommal, s véres bosszút álltak mindenkin, akinek csak része volt az 1596-os véres farsangban – sokszor asszonyaikat, gyermekeiket sem kímélve.

Fokozta az elkeseredést az adók brutális megemelése: a korábbi évtizedekben megszokott, portánként kb. 3 Ft-os állami követelés 1600 végére 16 Ft-nyira emelkedett, a városokat pedig különböző kölcsönök adására kényszerítették. A pénzre a hadsereg fenntartásához volt szükség: a bizalmatlanul fogadott és növekvő ellenszenvvel övezett Mihály vajda csakis fegyverrel biztosíthatta uralma fennmaradását. A császár pénzügyi támogatása attól a naptól kezdve elmaradt, amikor kiderült, hogy Mihály Erdélyt nem kívánja átengedni Prágának, sőt hivatalosan is igényt emel az időközben Habsburg-fennhatóság alá került Részekre. Havasalföld alig tudott valamicske pénzt előteremteni, s a havi 100 000 Ft-ot megközelítő zsoldösszegekhez képest az Erdélyből kiszorított pénzek is eltörpültek. Hogy a fenyegető bomlást megakadályozza, a hadvezér-uralkodó hirtelen elhatározással Moldva ellen vezette katonáit, s 1600 májusában elűzte a lengyelbarát Jeremiás vajdát. A szegény országban szerezhető csekély zsákmány csak pár hétre orvosolta a bajt: nyár végére a diadalmas sereg jó része már csak rablásból tudta magát fenntartani. A föld népe – magyarok, románok vegyesen – olykor fegyverrel védekezett, de ez csak a bosszú kegyetlenségét növelte. (A legismertebb ezek közül az 1600. augusztus 6-i bánffyhunyadi vérengzés.) Az erdélyi nemesség a súlyos kilengések hatására cselekedni próbált; a lassan szerveződő ellenzék vezére, Csáky István Giorgio Bastához fordult segítségért.

{531.} 1600 szeptemberének elején a császári had átlépte a tartomány határát, 18-án pedig, az erdélyi felkelőktől támogatva, Miriszló községnél csatát nyert Mihály ellen. Már a székelyek egy része is Basta mellett harcolt – igaz, a többség még hű volt a vajdához, ők adták serege javát. A menekülő Mihály Havasalföldön saját elégedetlen bojárjainak lázadásába ütközött, akik török és lengyel segítséggel Simion Movilát hívták meg fejedelmükké. November 25-én Mihály az Argeş mentén újból csatát veszít. Kénytelen menekülni – 1601. január 12-én Prágába érkezik, a császár udvarába.

Erdély „három nemzete” pedig már 1600 októberének végén hűséget fogadott Rudolf császárnak. Basta azonnali hatállyal eltörölte a székely szabadságot, a veszedelmesen nagy vagyonú, túlzottan önállónak mutatkozó Bocskai Istvánt pedig száműzette. A jeles hadvezér szintén Prágában keresett menedéket, majd ott is megcsömörlött, s visszavonult bihari birtokára.

Közben Basta generális rosszul fizetett zsoldosai maguk is nyomorgatni kezdték Erdély népét, s a hadszíntérnek az Alföld-peremre is kiterjedő rémségei elképzelhetetlen méreteket öltöttek. Keresztény részről különösen a hajdúcsapatok kegyetlenségei tűntek ki: ezek jobbára földönfutóvá lett parasztok közül verbuválódtak, akik a katonaságtól elszenvedett és eltanult embertelenségeket hatványozottan fizették vissza – saját volt osztályos társaiknak. Török oldalról a tatárok s más martalócok igazolták véres hírüket. Az értelmetlen vérengzésbe és pusztításba fulladó háború láttán Jan Zamoyski lengyel kancellár (mindkét hadakozó fél kimerülésére alapozva) ismét megkísérelte Erdély lengyel érdekszférába vonását. Az eszköz szerepét ezúttal Báthori Zsigmond vállalta, a rendek pedig, Csáky István sugallatára, maguk is hívták volt fejedelmüket. Basta csapatai harc nélkül kivonultak, Zsigmond úr 1601 februárjában újból elfoglalta a fejedelmi trónt.

Prága azonban még nem érezte magát teljesen tehetetlennek. Basta seregét újjászervezték, s segítségként odaküldték hozzá Vitéz Mihályt is. Augusztus 3-án Goroszlónál Báthori csatát veszít és elmenekül, két héttel később pedig Basta vallon tisztjei megölik Mihály vajdát. Erdély egyes-egyedül a Habsburgok zsákmánya – s a katonaság pusztításai iszonyú méreteket öltenek. „Föld népe szorult erdőkebelbe, havasokba, hegyekbe – rettenetes nagy ínségben. Nem találának maguknak rejteket, erdőben is felkeresték őket, nagy kegyetlenséget rajtok tesznek, sokat tűzzel égetnek meg, sokaknak fejét [kötéllel] megtekerik, hogy a szemek a fejekből kiomlott… sokakat tüzes vassal égettenek, parázsával, tüzes hamuval hátokat, hasukat égették, szíjjat metszettenek játékból soknak az hátokból… sokat hajoknál fogva fölakasztottak, szalma tüzet raktak alájuk, az asszonyembereknek gyermekeket, fiokat előttök megégették,… mint éltenek az asszonyember-renddel, nem mondom meg, mert én magam nagy gyalázatnak tartom…” – írta a szemtanú, {532.} Szamosközy István Enyedi Pál szavaival.*MIKÓ IMRE, Erdélyi történeti adatok. I. Kolozsvár 1855. 187. Az embervadászat még a nagyurakat sem kímélte, áldozatai között volt pl. Kornis Gáspár is.

Az általános kétségbeesés közepette valamicske reményt ígért, hogy a nyughatatlan Báthori Zsigmond negyedszer is visszatért Erdélybe, s ezúttal török és tatár segédhadakkal próbálta visszaszerezni a hatalmat. Basta serege megint csak harc nélkül, de változatlanul rabolva kivonult az országból, átengedve a terepet a tatároknak és a pestisnek. Zsigmond, beavatkozása eredményét látva, pár hónap múlva ismét összeomlott, s ezúttal végleg távozott tönkretett államából: prágai száműzetésben hal majd meg, 1613-ban. A magukra hagyott erdélyiek sereggel várták a jó hírre visszatérő Bastát, de az 1602. július 2-án Tövisnél megverte őket. A rablás és gyilkolás most már a megtorlás jegyében folytatódott, s hamis kísérőzenét szolgáltatott hozzá a protestánsok üldözése. A rendek még egyszer utoljára megkísérelték a lehetetlent. Báthori István egykori katonája, az elmúlt évek harcainak egyik legjelesebb erdélyi hadvezére, Székely Mózes 1603 áprilisában zászlót bontott a császár ellen, s török-tatár segédcsapatokat hívott be az országba. Basta serege szétfutott, maga a generális ostromgyűrűbe került Szamosújvárott, Székely május 8-án fölvette a fejedelmi címet.

Aztán az inga, talán még annál is gyorsabban, mint a korábbi években, visszalendült. A tatárok kegyetlenkedése elkeserítette a föld népét, a székelyek nem voltak hajlandók támogatni egy olyan embert, aki a Báthoriak örökösének tekinti magát. Az új havasalföldi vajda, Radul (Radu Şerban), aki a tavasszal harcba kezdett a török ellen, hátbatámadástól félve föllépett Erdély ellen. A székelyek tömegesen csatlakoztak hozzá: július 17-én Brassó mellett Székely Mózes csatát vesztett és elesett.

Basta visszatért, a császáriak uralma megszilárdult – a tartomány pedig kivérzett. A kifosztott lakosságot járvány és éhínség tizedelte. Sem élelem, sem igavonó barom nemigen akadt már. A generális 1604 elején nyugodtan kiüríthette Erdélyt – nem maradt már erő, hogy valaki is lázadásra gondolhasson.

BOCSKAI ISTVÁN FELKELÉSE ÉS AZ ERDÉLYI ÁLLAM FELTÁMADÁSA

Miközben Erdély végigjárta a maga kálváriáját, Magyarországon is folytatódott a semmiféle eredményt nem hozó, értelmetlen vérontás. A prágai kincstár kongott az ürességtől, hitelezőt pedig már alig-alig talált. Rudolf császár kormánya hozzáfogott a legvagyonosabb magyar arisztokraták lefogatásához. A légből kapott vádak célja a birtokok elkobzása, s ily módon pénz előteremtése; a piszkos műveletek fő irányítója az Erdélyben is {533.} megfordult Szuhay István. Az áldozatok között Illésházy István volt a legnevesebb. A protestánsokat természetesen Magyarországon is üldözni kezdték, s a zsoldoshadak és a törökök pusztításai sem maradtak el az Erdélyben látottaktól. A Habsburg-dinasztiába vetett bizalom (a királyi Magyarországon először) igencsak megingott.

A rendek egészét átható elégedetlenség és félelem, a császári hivatalnokok és katonák túlzott magabiztossága végül robbanást eredményezett. Giacomo Barbiano generális, Belgiojoso grófja, felső-magyarországi főkapitány árulás révén értesül arról, hogy az évek óta visszavonultan élő Bocskai István kapcsolatba lépett a törökhöz menekült erdélyi és részekbeli urakkal (a „bujdosókkal”), közelebbről azok vezetőjével, Bethlen Gáborral. Barbiano 1604 októberének elején tehát maga indult Bocskai elfogatására. A nagyúrnak választania kellett: vagy eltűri jószágai elvesztését, vagy ellenáll. Fegyverhez nyúlt. Szerencséjére a Barbiano seregében szolgáló hajdúk, akikről pedig mindenki azt hitte, sem Istent, sem embert nem ismernek, csak a pénznek és a rablásnak élnek – maguk is reformátusok lévén, a protestánsüldözés miatt elfordultak a császári szolgálattól. Október 15-én éjjel a bihari Álmosd közelében föllázadtak, s Bocskai segítségével megfutamították a generális előhadát. Barbianónak még mindig volt vagy 8000 embere, de miután pár napot eltöltött a közeli Váradon, elrendelte a visszavonulást Kassa felé. (Bocskainak tán ha 4000 katonája volt ekkor!) A város azonban bezárta kapuit a sereg előtt, a visszavonulókból futók lettek, a generális mellett nemsokára csak 50 ember maradt.

A hajdúsereg és vezére november 11-én ünnepélyesen bevonult Kassára, ahová pár nap múlva megérkezett Bethlen Gábor, magával hozva a szultán, I. Ahmed díszkardját – és az athnamét, amelyben Erdély fejedelméül ismeri el Bocskait. Hamarosan megérkeztek az első török–tatár segédcsapatok is.

Giorgio Basta, ekkor már egész Magyarország főkapitánya, megszakította az Esztergom környékén a török ellen folytatott hadműveleteket, s a felkelők ellen fordult. Osgyánnál, Edelénynél sikerült ütközetet nyernie, de Kassa ostromával kudarcot vallott, s december derekán kénytelen volt meghátrálni. A Tiszántúl valamennyi császári kézen levő vára – az egy Nagyvárad kivételével – átállt Bocskai oldalára.

A könnyen mozgó hajdúcsapatok (tatárok és török lovasság támogatásával) 1605 áprilisától júniusig lerohanták szinte az egész királyi Magyarországot. A magyar urak és nemesek egy része, Illésházyval az élen, lelkesen csatlakozott, a többiek kénytelenségből hódoltak. A német–olasz zsoldoshadakat még a Dunántúlról is kiseperték. Június végén a legelőbb járó hadtest parancsnoka, Némethy Gergely már Sopront ostromolja, csak egy nagyobb császári had közeledtével vonul vissza. Kurta erőgyűjtés után folytatódik a támadás, szeptember 27–28-án Szombathelynél Némethy csatát nyer, s portyázói elindulnak az osztrák tartományok feldúlására. Az előőrsök még {534.} Bécset is körüljárják! Bocskai seregei együttesen többet számlálnak 40 000 embernél. A rettenetes pénzzavarban levő császári udvar (ekkor ment csődbe utolsó hitelezője, két cseh bankház) nagy nehezen összeszedett serege csak október végén tud ellentámadást indítani. Igaz, hogy ekkor aztán a később a harmincéves háborúban híres-hírhedtté váló Tilly grófnak a helyi nagyurak segítségével az egész Dunántúlt (mármint a töröktől szabad Nyugat-Dunántúlt) sikerül visszaszereznie.

Időközben viszont, még 1605. április 20-án a szerencsi országgyűlés egész Magyarország fejedelmévé választotta Bocskai Istvánt. A legnagyobb sikerek időpontja volt ez, s az új fejedelem reményei messze szálltak. Hátha neki sikerül az, amiről Báthori István is csak álmodni mert: Erdély és a királyi Magyarország egyesítése, a Habsburgok nélkül.

Bocskai portai követei utasítást kaptak: kérjék a szultántól, ne csak fejedelemnek ismerje el, hanem „magyar királynak” is. A padisah, bár tudta, hogy ezzel megszegi a török politika 1540 óta követett vonalát, végül beleegyezett. Pompázatos koronát küldött Magyarországra, melyet 1605. november 11-én Pesten maga Lalla Mehmed nagyvezír adott át Bocskai kezébe.

A török hatalmasok valószínűleg nem sejtették, hogy a magyar nagyúr, mielőtt elindult volna a megtisztelő találkozásra, gondosan kijelölte utódát (a 17 esztendős Báthori Gábor személyében), s fővezérének, Homonnai Bálintnak szó szerint ezt mondta: „Ha énnékem a török miatt mostani közikbe való menetelemben valami nyavajám történik… rólam példát vévén soha az török nemzetségnek kérlek ne higyjetek!”*BENDA KÁLMÁN, A Bocskai-szabadságharc. Budapest 1955. 117.

Ugyanezt a jelenetet már három ízben láttuk a fejedelemség rövid fél évszázados történetében: 1529-ben, 1532-ben, 1566-ban. Bocskainak, törökverő csaták nagy hírű hősének persze talán több oka volt a félelemre, mint koronás elődeinek – mégis, az ősi bizalmatlanság nem magától éledt föl ilyen hirtelen.

A hajdúsereg 1605 őszére kiszorult a nyugati megyékből. Bécs még mindig képes volt arra, hogy magyar földön védje meg magát. Az országban összegyűjthető erő megint nem volt elegendő arra, hogy a rajtunk marakodó két nagyhatalom szakadatlanul egyensúlyt mutató mérlegét kibillentse. Visszaállt tehát az 1526 óta fennálló helyzet, s értelmes ember nem kívánhatott egyebet a reménytelen hadakozás mielőbbi beszüntetésénél.

Másfelől: óvatosságra intették a fejedelmet a török legújabb cselekedetei is. A pasák már a vele kötött szövetség ürügyén foglalták vissza Esztergomot és Visegrádot – azután mindkettőt megtartották a szultánnak. A nagyvezír Érsekújvárra is fente a fogát, a fontos erősséget csak úgy sikerült megmenteni, hogy a magyar ügyekben lassan már teljhatalommal rendelkező Mátyás {535.} főherceg utasította az őrséget: adják át Érsekújvárat Bocskai ostromló csapatainak, mielőtt még a török megérkezik.

Mindez együttesen okozhatta, hogy a fejedelem pár hónap alatt lemondott koronás álmáról – s a „hosszú háború” mielőbbi befejezésén kezdett el fáradozni. Ahhoz persze, hogy igyekezete sikerrel járhasson, előbb neki magának kellett tisztáznia nemzetközi helyzetét. A magyar királyi címet a Habsburgok végleges elidegenítése nélkül nem fogadhatta volna el: a töröktől kapott koronát tehát szépen félretette, megelégedett azzal, hogy időközben Erdélyt sikerült megszereznie, méghozzá teljes egészében.

A tartományban eleinte nem sok visszhangot keltett a bujdosók támogatta, szultán kinevezte „erdélyi fejedelem” küzdelme. A közelmúlt emlékei túl élénkek voltak ahhoz, hogy a békességre vágyó lakosság megérthesse Bocskai politikai pálfordulásának horderejét. S magának a fejedelemnek sem sok gondja volt ekkor még a Királyhágón túlra. Környezete főleg hajdúkapitányokból (Lippai Balázs, Némethy Balázs), magyar nagyurakból (Homonnai, Illésházy, Mágócsi Ferenc) és népszerű magyar parancsnokokból (Segnyey Miklós és Kálló várának volt császári kapitánya, a kancellárrá tett Káthay Mihály) tevődött össze. Bethlen Gáboron kívül erdélyi illetőségű (de nem erdélyi származású!) mindössze kettő került közibük: Rhédey Ferenc, aki Felső-Magyarországon harcolt, és a szombatos Péchi Simon, aki Bocskai titkárává lett.

A három nemzet tehát jogos gyanakvással szemlélte Báthori Zsigmond volt bizalmasának tevékenységét. Errefelé 1604 végéig csak néhány nekikeseredett hajdúvezér vagy magyar nemesúr csatlakozott a felkeléshez. Erdély császári biztosai akár hátba is támadhatták volna a Tiszántúlt, hiszen 5000 főnyi rendes katonasággal és a mindig mozgósítható székelyeknek 20–25 000-es kontingensével is rendelkeztek! Ők azonban szinte bénultan figyelték, mint adja át az őrség egymás után Jenőt, Lugost, Karánsebest a „lázadó” tisztjeinek. Ő pedig tudta, hol van az erdélyi kérdés méregfoga, s jó érzékkel kezdett hozzá annak érzéstelenítéséhez: megüzente a székelyeknek, hogy megtartja őket visszaszerzett szabadságukban, s cserébe csak semlegességüket kéri.

1605 januárjában jutott először idő arra, hogy a felkelők kelet felé is figyeljenek. Gyulaffy László, Bocskai névleges erdélyi főkapitánya 4000 emberrel ostrom alá vette a jól kiépített Szatmárt, s 21-én el is érte annak megadását. Nyitva volt az út a tulajdonképpeni Erdélybe.

A székelyek a februári keresztúri nemzeti gyűlésen váratlan lelkesedéssel Bocskai mellé állottak, aki válaszképpen már február 16-án hivatalos oklevélben erősítette meg „régi szabadságaikat”. Február 21-én a magyarok és székelyek most már együtt döntöttek az új fejedelem mellett. A szászok azonban, néhány nemesúr és a császári helyőrségek támogatásával, ellenállásra készültek. Az öreg Albert Huet volt a szellemi vezér, a csapatokat az {536.} elmúlt évek egyik alacsony sorból fölemelkedett jeles hadnagya, Rácz György irányította. Hiába látszott a székelyek átállása után a helyzet szinte reménytelennek – a kitartók erőt merítettek abból a tényből, hogy Gyulaffy mindössze 1000 lovassal érkezett Gyulafehérvárra, s inkább a helyi erőkre támaszkodva próbálta elfogadtatni az új fejedelmet. 1605. május 18-án az Ebesfalván gyülekező székely–magyar hadat Rácznak sikerült rajtaütéssel szétvernie.

Csak ekkor mozdult meg végre maga az érintett, Bocskai István. A még mindig ellenálló Várad mellett elhaladva 1000 lovassal Medgyesre sietett, Bethlen Gábort a „bujdosók” kis csapatával Jenő felől felküldte a Maros völgyébe, a székelyeket és az erdélyi nemességet újból mozgósította. A Barcaságban pedig behívott moldvai és török csapatok jelentek meg.

Rácz György még egyszer megkísértette a hadiszerencsét, de június 14-én csatát vesztett. A szászok belátták, hogy értelmetlen a további ellenállás, és meghódoltak. Bocskai augusztus 27-én ünnepélyesen bevonult Medgyesre, a maradék császárhű katonaság Segesvárott keresett menedéket, azután szeptember 9-én szabad elvonulás fejében megadta magát. Kapitulációjukkal Erdélyben véget ért a „tizenöt éves háború”.

Szeptember 14-én a medgyesi országgyűlés most már mindhárom nemzet nevében, egyhangúlag iktathatta be Bocskait fejedelmi tisztébe. Évek óta először köszöntött nyugalom a szerencsétlen országrészre – s a békesség váratlan ajándéka még a közelmúlt belviszályait is feledtette. Általános lelkesedés köszöntötte az új uralkodót, aki Erdély kormányzását egy köztiszteletben álló, öreg partiumbeli nemesúrra, Rákóczi Zsigmondra hagyta. Ő maga nem sokkal a diéta bezárta után visszasietett Magyarországra. A legfontosabb feladatot akarta elvégezni: békét akart szerezni hazájában.

A bécsi-prágai udvarral megindult tárgyalások meglehetősen nehezen haladtak. Bocskai táborának egy része hallani sem akart semmiféle megegyezésről: különösen a Tisza-vidéki és volt partiumbeli urak tiltakoztak az ellen, hogy Magyarországot visszaadják a császárnak. Maguk mögött tudták a hajdúk tömegeit, akiknek életeleme volt a harc – és a fosztogatás. A fejedelemnek sok gondot okozott saját katonaságának féktelen hadviselése, hiszen most minden kilengés az ő személyére hozott szennyet. Ha kellett, erőszakot alkalmazott, több hajdúvezért kivégeztetett. A végső megoldás azonban csak békés lehetett: 1605. december 12-én letelepítette a székely mintára kollektív nemességgel fölruházott gyaloghajdúkat. (A lovasokra 1606. szeptember 2-án került sor.) Debrecen környékének ember nem lakta pusztasággá vált részében hét falu helyét adta nekik.

Habsburg oldalról többször próbálkoztak orgyilkosok révén megoldani a Bocskai-kérdést, de ezzel sem jártak szerencsével. Miután a helyzetet a teljes pénztelenség és a hajdúk folytatódó ausztriai beütései tarthatatlanná tették, Mátyás főherceg a császár előzetes beleegyezése nélkül elfogadta Bocskai {537.} feltételeit. 1606. június 23-án Bécsben írták alá a békét: az Erdélyi Fejedelemséget helyreállították, sőt a Részek határát nyugatabbra tolták (Szatmár, Szabolcs, Ugocsa és Bereg megyék, illetve Tokaj vára a növekedés). A királyi Magyarországon helyreállították a vallásszabadságot, s elfogadták azt az elvet, hogy az országos tisztségekre csak magyarokat nevezzenek ki.

Most már csak a törökkel való háború befejezése volt hátra. Az új perzsa háborúval, sorozatos lázadásokkal küszködő, kimerült oszmán birodalom hajlott a megegyezésre, s Bocskai közvetítésével a császári udvar is beletörődött a helyzetbe. A határok maradtak, ahol a hadseregek pillanatnyilag állottak (Kanizsánál és Eger felé a török, Nógrádban és a Maros mentén a keresztények jutottak előbbre). 1606. november 15-én megkötötték a zsitvatoroki békét.

AZ ERŐPRÓBA ÁRA

Véget ért a közel másfél évtizedes öldöklő háború. A katonai mérleg majdnem pontos egyensúlyt mutat. Azok a kortársak, akik eléggé széles látókörrel rendelkeztek, nem is késtek fölismerni a hosszú vérengzés egyik legfontosabb tanulságát: azt, hogy az oszmán birodalom képtelen korábbi katonai teljesítményeit megismételni. S ha az első háborús évek vereségeit még lehet is azzal magyarázni, hogy a hatalmas hadigépezet berozsdásodott a hosszú békében – a rövid pár év után beköszöntő teljes tehetetlenség már egyértelműen a török hanyatlásáról árulkodott. A hódító háborúkat a nagy földrajzi távolságok megakasztották; a Földközi-tengeren 1571, Don Juan d’Austria lepantói tengeri győzelme óta a keresztény flották kiegyenlítették az oszmánok fölényét. Mivel pedig a török társadalomnak éltető eleme volt a folytonos terjeszkedés – a hanyatlás nem maradt időleges jelenség. Ma már tudjuk, idővel el is vezetett a török végső vereségéhez. De csak idővel: most még a Habsburgok gyöngének bizonyultak az új helyzet kihasználásához.

Erdély felől tekintve a dolgot, a mérleget Bocskai István végrendeletét olvasva érthetjük meg: „…meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyar Országi Híveinket az egymás között való szép egyezségre. Atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak…

Valameddig pedig a Magyar Korona ott fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a Magyar Királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenn tartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a Magyar Korona, Magyar Országban magyar kézhez kelne,… úgy az erdélyieket is intjük, nem attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, {538.} de őt segéllyék tehetségek szerént, és egyenlő értelemből azon Korona alá a régi mód szerént adják magokat…”*Magyar történelmi szöveggyűjtemény. Szerk. EMBER GY.–MAKKAI L.–WITTMANN T. Budapest 1968. I. 372. skk.

Igen, Bocskai István nagyon pontosan megfogalmazta az erdélyi állam létének meghatározó feltételeit. Csakhogy, ha jól meggondoljuk, a fenti gondolatsor alapjait még valaha a Szapolyaiak korában rakták le.

Semmit sem változtatott volna a dolgon a török hatalom nyilvánvaló gyöngülése? De igen, elég sokat. Hogy Bocskainak – ellentétben a hasonló helyzetben készült 1556-os rendi nyilatkozattal – csak közvetve kellett hivatkoznia a Porta beavatkozására, az nyilvánvalóan abból a tényből ered, hogy a fejedelemség feltámasztásában ezúttal a török katonai erőnek csak igen másodlagos szerep jutott. Olyannyira másodlagos, hogy maguk a törökök is kételkedtek benne, kikényszeríthették volna-e ezt a lépést saját erejükből, Bocskai megmozdulása nélkül? Egy bizonyos: azt a lassú alávetési folyamatot, amelyet az 1570-es években észlelhettünk, a fejedelemség „lázadása” félbeszakította. Akár csak 1551–1556-ban, a pasáknak most is meg kellett érteni: Erdély nem Havasalföld vagy Moldva, ha túlzottan megszorongatják, nagyon veszedelmes lehet. Az ország belső tartása és nyugati kapcsolata még mindig hatott.

Soha ennyire nem volt még a magyar társadalom egészének ügye a fejedelemség újjászületése. A Habsburg-államhatalom tehetetlenséggel párosult kényszerintézkedései, jogsértései és értelmetlenül elhúzódó háborúja egyszerre fenyegették a rendi társadalom kiváltságait, a vallásszabadságot és az áldozatul vetett parasztság életlehetőségeit.

Ahogyan a 16. század derekán a magyar uralkodó osztály önfenntartási ösztöne hozta létre az új Erdélyt – úgy most is a Tiszántúl magyar nagyurai támasztották föl a már megszűntnek hitt országot. Az erdélyiek csak utóbb, részben a kényszernek engedve kapcsolódtak be ebbe a folyamatba!

Az arányok, a hangsúlyok eltolódtak – a lényeg nem változott. Ha a magyar társadalom el akarta kerülni, hogy a két viszálykodó nagyhatalom pusztulásra ítélt játékszerévé váljon, fenn kellett tartani a maga furcsa kis országocskáját a Kárpát-medence keleti térségeiben. Magyarország emberéletekben, anyagiakban is iszonyatos árat fizetett azért, hogy mindenki számára világossá váljék a régi egyensúly újmódi fennmaradása.

És Erdélynek mibe került, hogy eljusson saját léte szükségességének újrafelfedezéséhez? Ha a tartományt csak jó hat évvel a háború kezdete után érték is az első nagy támadások, a területét ért károk méretei mégis rettenetesek. Mire a török, kozák, tatár, rác, román, német, vallon zsoldosok, magyar végváriak és hajdúk eljutottak a tartományba, a sok esztendős hadakozás szörnyűségei szinte teljesen kivetkőztették őket emberségükből. {539.} Pénzt is sokkal kevesebbet és sokkal rendszertelenebbül láttak, mint az első hadjáratok idején.

A lakosságot a nekivadult katonák, az éhínség, a pestis és a tatár rabszolgavadászatok szörnyűséges módon megtizedelték. Doboka és Belső-Szolnok néhány körzetében nagyjából sikerült meghatározni a 16. század derekának népességi viszonyait. Akkoriban körülbelül 17 500 magyar, 13 200 román és 2000 szász élt errefelé. 1603-ban, a háború negyedik (de nem utolsó) évében a magyarok száma 2500 főre, a szászoké 250 főre, a románoké 7200 főre csökkent. A veszteség magyar részről 85%, szász részről 88%, román részről 45%!

A példa szám szerint bizonyosan nem általánosítható; s eldönthetetlen, mennyi a veszteségben a pillanatnyi menekülés, a végleges elvándorlás és a tényleges halálesetek aránya. Mégis a dolog rávilágít egy jellegzetességre – éspedig arra, hogy a völgyek ősi magyar és szász települései sokkal jobban szenvedtek a háborús időkben, mint a félreesőbb, s az erdők rejtekeihez közelebb levő hegyvidéki román falvak. Ennek pedig következményei lettek. Elsősorban is megváltozott a nemzetiségek aránya. A fokozott magyar–szász vérveszteség idején ugyanis változatlanul folytatódott a románok bevándorlása. Vitéz Mihály híres „kötése” (költözési tilalma) elől is meg a helyreállt török fennhatóság elől is szöktek a parasztok a biztosabb Erdélybe. A kipusztult falvak egy része román jövevényekkel népesült be újra. Ahhoz, hogy számokkal bizonyíthassuk a változást, hiányoznak az adatok, de bizonyos, hogy a magyar–székely népelem számbeli túlsúlya csökkent.

Lévén pedig, hogy az újonnan jöttek lényegesen primitívebb gazdálkodáshoz voltak szokva, mint a törzslakosság – Erdély földművelése visszaesett. A sokat szenvedett szász és magyar falvak a helyreállítással küszködtek, nem voltak képesek a gazdálkodási asszimilációra – a pásztorkodás, a juhtenyésztés, a primitívebb növénykultúrák és az egyszerűbb szántóhasználat visszahódította elveszőben levő állásait.

Ez a változás természetesen erősen visszavetette Erdély közgazdaságát, hiszen a birtokok jövedelmezősége a művelési színvonallal együtt hanyatlott. A munkaerő még ritkább lett; a könnyen mozduló, mobilis román parasztokat alig lehetett helyhez kötni.

Ugyanilyen hatással volt a fejedelemség népeire a háború további két következménye. A folytonos hadakozáshoz rengeteg pénz kellett. Amíg viszonylag nyugodt volt Erdély, az uralkodók a rendes jövedelemforrásokat igyekeztek a végsőkig kihasználni. A jobbágyokra kivetett adók gyors ütemben emelkedtek. A háború kitörése előtt különböző címeken átlag 3 Ft-ot vettek meg egy portán – 1595–97 között ez az összeg 5 Ft körül ingadozott, 1598-ban elérte a 6 Ft-ot, 1599-ben, Mihály vajda idején a 12, sőt 16 (!) Ft-ot, 1600-ban még mindig 9, 1601-ben pedig 8 Ft-ot tett ki. A mértéktelen adóztatás persze csak tovább ártott az amúgy is nyomorba jutott parasztságnak – {540.} olyannyira, hogy két év múlva, 1603-ban a hét vármegye jobbágyaitól összesen már csak 3100 Ft-ot lehetett összeszedni!

Elapadván a jobbágyoktól csörgedező pénzforrás, a mindenkori hatalomnak egyre többet kellett a városoktól kicsikarnia. Mihály vajda „kölcsöneiről” már megemlékeztünk – a folytatás pedig még rosszabb volt. Egy szász szemtanú jegyezte föl a következő, 1604 elejére vonatkozó adatokat:

„Január 21-én Gert Gáspár egy csapat vallonnal beszállásolta magát Segesvárt. Nem voltak többen, mint 55-en, s augusztusig ottt tartózkodtak, e rövid idő alatt 32 000 Ft-ot költöttek rájuk. Salamon kapitány Báldon volt csapatával, rájuk 31 141 Ft-ot költöttek. Hersel Ferenc Kézden embereivel együtt 38 561 Ft-ba került a helységnek. A francia kékcsapatra a mieink összesen 15 766 Ft-ot költöttek… ”*Erdély öröksége. III. H. és é. n. 82. Persze ez a rengeteg pénz nemcsak zsoldra kellett – a katonák, tisztjeiket is beleértve, minél jobban igyekeztek megszedni magukat, s ki mert volna ellenük szegülni? Ha igaz, egyedül Brassónak és közvetlen környékének több mint 350 000 Ft-jába került a Basta-világ. A kivonuló generális maga egyes (bár alighanem túlzó) hírek szerint két tonna arany- és ezüstneműt vitt magával személyes zsákmányként!

Erdélyben már korábban is kevés készpénz volt. A katonáknak kifizetett zsold nagy része eleve külföldre került, Mihály vajda, majd Basta zsákmánya szintén a határokon kívülre jutott. A mezőgazdaság tönkremenetele mellett tehát a nagy fosztogatás kiszívta az országból a korábban nagy nehezen összegyűjtött tőke túlnyomó részét is.

A társadalom vezető elemét, a magyar nemességet a székelyek dühe, Mihály vajda, majd Basta megtorlása alaposan megtizedelte. A politika tényleges irányítóit 1594 óta többször is megritkította a hóhér és a bakó. A székelykérdés veszedelmes sebét ismét fölszakították. S hogy az összeomlás teljes legyen, a folytonos hatalomváltások idején szinte semmivé olvadt a fejedelmek nagy gonddal kialakított s roppant szolgálatokat tett birtokhálózata. Mire bekövetkezett Basta ideje, az egész országban csak nyolc fiskális uradalom maradt (Lugos, Karánsebes, Lippa, Jenő, Déva, Fogaras, Szamosújvár és Gyulafehérvár), ezek közül is Szamosújvár, Karánsebes és Lippa gyakorlatilag értéktelenné váltak, nem annyira végvár mivoltuk miatt, hanem mert határuk teljesen elpusztult. (Karánsebeshez pl. mindössze két falu tartozott immár!)

Bocskainak sikerült feltámasztania az erdélyi államot, hatalmát még a szászok is elismerték. De ez az Erdély már nem lehetett azonos régi önmagával. Megváltozott a társadalom szerkezete, a nemzetiségi viszonyok, a gazdasági lehetőségek. Végső soron az ország szegényebb és sebezhetőbb lett, mint fennállása óta bármikor. Talán ha Bocskai, a keménykezű katona, a győzelmei {541.} miatt tisztelt és félt vezető elég időt kap a sorstól, Erdély esetleg gyorsan kilábolhatott volna a szörnyű vérveszteség kábulatából. De a nagy fejedelem alig pár hónappal élte túl az életét megkoronázó kettős békekötést. 1606. december 29-én, Kassa városában érte utol a halál. Mindössze 49 éves volt. A kétségbeesett hajdúk az uralkodó megmérgezésével gyanúsított Káthay Mihály kancellár lekaszabolásával feleltek a végzetnek – Erdély pedig kereshetett újabb vezetőt önmagának.

{416-417}

{432-433}

{480-481}

{528-529}