| I. ERDÉLY AZ ŐSKORBAN ÉS AZ ÓKORBAN | TARTALOM | III. ERDÉLY A KÖZÉPKORI MAGYAR KIRÁLYSÁGBAN (896–1526) |
FEJEZETEK
Erdély népvándorlás kori–korai középkori történelmének összefoglalásában nem követhettem azt a módszert, amit a tízkötetes Magyarország története I. kötete V. fejezetében: „A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon” c. összefoglalásomban (Bp. 1984) többé-kevésbé sikerült követnem. Ott Magyarország régészeti kutatási eredményeivel dolgozhattam, mégpedig Kárpát-medencei, ha kellett, általános közép- és kelet-európai kitekintésben. Megtehettem hát, hogy az írott forrásokból felépített történelmi vázat töltöttem meg a régészetből kiolvasható és levonható történeti, gazdasági és társadalomtörténeti adatokkal. Pontosabban: nem is az adatokkal, hanem a fontos adatok összességéből leszűrt vagy leszűrhető eredményekkel és tendenciákkal.
Erdély esetében a régészeti irodalomból alig volt mit leszűrnöm, mivel nincsenek modern összefoglalások (az egyetlen, e kézirat elkészülte után, 1982-es dátummal jelent meg, lásd alább), csak leletközlések és lelőhelykataszterek vannak. Értékelésükben, minősítésükben, kormeghatározásukban sokszor olyan bizonytalanság, ha nem éppen szabadosság uralkodik, amely az összefoglaló szemléletű áttekintésnek és elvonatkoztatásnak inkább akadálya, mint segítsége. Először tehát az alapokat kellett tisztáznom, a fellelhető régészeti adatokat összegyűjtenem, csoportosítanom, újrakelteznem. Vagyis tisztába kellett jönnöm azzal, egyáltalán mi az az anyag, amelyre az egyes korszakokban támaszkodhatom.
Az így nyert régészeti anyaggal – ha nem is sikerült kitöltenem az írott forrásokból felépíthető vázat, mivel ilyen váz Erdélyben a csekély számú forrásból nem építhető fel – megkísérelhettem forrásként dolgozni. Az írásos adatokkal párhuzamosan dolgoztam. Az egyetemes és Kárpát-medencei 3–9. századi történelmi események felvázolásában a Magyarország története 1. kötetébe írott munkámat követtem, ahol lehetett, igyekeztem vele párhuzamba állítani Erdély történetét. Az alábbi irodalmi jegyzékben hivatkozás nélkül maradt események irodalmát ott találhatja meg az érdeklődő.
A módszert: történelmet építeni egy terület teljes régészeti anyagának kritikai értékelésére, legutóbb Szabolcs-Szatmár megye őskori, római kori barbár és népvándorlás kori történetéről írott összefoglalásomban (Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Bp. 1986) alkalmaztam. A Felső-Tisza–Szamos–Kraszna-vidéken olyan jól kutatott, sok lelőhellyel rendelkező terület {566.} régészeti anyagába sikerült betekintenem, amely összefonódik az egész Szamosköz történetével. E munkából merítem a viktoválokra, korai és hun kori gepidákra vonatkozó anyagot, de avar és szláv viszonylatban is sokat tanultam Szabolcs-Szatmárban.
Az erdélyi és a vele közvetlenül összefüggő kelet-alföldi területek régészeti lelőhelyeinek száma munkámban meghaladja az 1000-et. Fő forrása az 1980-as évek elejéig napvilágot látott szakirodalom teljesség igényére törekvő feldolgozása. A nyolcvanas évektől a hazai és külföldi szakkönyvtárakban egyaránt hiányossá-foghíjassá váló romániai szakirodalmat csak nagy nehézségek árán tudtam követni, s legalább a legfontosabb adatokat és eredményeket 1985. végéig figyelembe venni. A tényleges lelőhelyek száma nyilván nagyobb. Elvem volt azonban, hogy lehetőleg csak olyan közleményeket vagy előzetes közléseket használjak fel, amelyek ellenőrizhető régészeti anyagot tartalmaznak. Híradásokat – keveset – csak akkor vettem figyelembe, ha egyértelműek és megbízhatóak voltak. Igyekeztem az 1920 előtt magyar múzeumokba (Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára, Éremtára, Fegyvertára, Népvándorláskori Gyűjteménye, valamint a debreceni Déri Múzeum, a szegedi és a gyulai múzeum) jutott erdélyi és kelet-alföldi leleteket is beépíteni, ezeket korábban sokszor utalásként sem használták. A kolozsvári Erdélyi Nemzeti (ma: Régészeti) Múzeum 1948 előtti adatait LÁSZLÓ GYULA szívességéből ismerem, aki kolozsvári régészprofesszorként (1941–1949) Erdély népvándorlás kori és honfoglalás kori kataszteréhez állította össze őket. KOVALOVSZKI JÚLIA szívességéből módom volt betekinteni MÉRI ISTVÁN erdélyi Árpád-kori ásatásainak dokumentációjába és kataszteri feljegyzéseibe is. Tőlük származnak a Kolozsvár-Zápolya utcai honfoglalás kori és a Kolozsvár-Főtéri középkori ásatások közöletlen adatai és dokumentumai. A kiemelkedő nagy leleteket (szilágysomlyói I–II. kincs, apahidai I–II. fejedelmi lelet, szamosfalvi kincslelet, nagyszentmiklósi kincs) és a fontosabb anyagok nagy részét több ízben módom volt eredetiben tanulmányozni Bécs, Budapest, Bukarest múzeumaiban, valamint Erdély mintegy 25 múzeumában.
Végül, de nem utoljára, számos elpusztult, elkallódott vagy közöletlen régi erdélyi lelet fényképét őrzi a MNM és az ELTE Régészeti Tanszéke fotónegatív-tára (Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy múzeumaiból), amelyek nagy segítségemre voltak.
Munkám régészeti részének igazi, mondhatnám egyetlen alapja a lelőhelyek irodalommal ellátott, magyar és román néven összeállított adattára, amelynek közlésétől terjedelmi okokból el kell tekintenem. Magukra a lelőhelyekre és leletekre azonban (kevés kivétellel) hivatkozom munkámban, hiszen nélkülük nincs sem településtörténet, sem időrend, sem pedig történelem. A válogatás – Erdély esetében – a régészeti forrásanyagról való lemondást jelentené.
Az írott forrásokat (a fontosabbak: Auxentius, Ammianus Marcellinus, Jordanes, Corippus, Paulus Diaconus, az Annales Regni Francorum, az Annales Fuldenses, a Gesta Ungarorum, P. Magister, Vita S. Gerhardi ep., a garamszentbenedeki alapítólevél s más oklevelek) eredetiben használtam, s – ha szükséges – eredetiben idézem. Kísérlet Jordanes forrásainak szétválasztására: R. HACHMANN, Die Goten und Skandinavien (Berlin 1970). Kónsztantinosz Porfürogennétoszt MORAVCSIK GYULA klasszikus kiadásában és fordításában idézem: Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzása (Bp. 1950). Prokópioszt OTTO VEH német fordítással kísért kiadásában használtam (Prokop, Gotenkriege. München 1966). A korai avar történelem bizánci forrásaihoz (Menander Prótektor, Euagrius, Theophülaktosz Szimokatta, Theofanész) nagy segítséget nyújtanak SZÁDECZKY-KARDOSS SAMU forrásgyűjteményei és fordításai: Hitvalló Theophanes az avarokról (AT 17, 1970); Az avar történelem forrásai I–VIII. (Arch. Ért. 105, 1978; 111, 1984). A Gellért-legendából SZABÓ FLÓRIS fordításában is idézek (Árpád-kori legendák és intelmek. Bp. 1983).
Az alábbi válogatott régészeti irodalom néhány kisebb általánosabb összefoglalást, egy-egy kultúra, „horizont” vagy terület összefoglalásait, a fontos dokumentumok közléseit és a fontosabb véleményeket tartalmazza.
{567.} A magyar nyelvű összefoglalások közül ROSKA MÁRTON: Erdély és a népvándorlások kora (A történeti Erdély. Szerk. ASZTALOS MIKLÓS. Bp. 1936) c. néhány lapos munkája a század eleji ásatások eredményeinek felsorolása (a marosgombási gazdag avar női temetkezés első s máig legjobb közlésével). Részletesebb, anyagleíró-anyagközlő jellegű A honfoglalás és Erdély c. folytatása (uo.). Az erdélyi honfoglalás kori leletek újabb összefoglalása: LÁSZLÓ GYULA, A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben (Kolozsvár 1943) – fontos leletek közlésére épített művészeti és néprajzi tanulmányok.
KURT HOREDT régészeti összefoglalásai tulajdonképpen leletcsoportok („lelethorizontok”) kritikai összeállításai, s ezért forrásértékűek. Előfutáruk a Völkerwanderungszeitliche Funde aus Siebenbürgen (Germania 25, 1941) c. dolgozata. Kitűnő kis könyve: Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens (Bukarest 1958) fontos összeállításokat tartalmaz Erdély római provinciális temetkezéseiről, Gyulafehérvár/Karlsburg késő római és 10–12. századi temetőiről, Erdély gepida leleteiről, amelyeknek első leletkataszterét adja, elsőnek tárgyalja Maroskarna óbolgár leleteit és a bolgár uralom problémáit, és összeállítja Erdély 10–12. századi honfoglaló magyar és kora Árpád-kori temetőinek, sírleleteinek jegyzékét (nála: „fémleletek a 10–11. századból”). Egyidejűleg megjelent könyve: Contribuţii la istoria Transilvaniei, Sec. IV–XIII. (Bucureşti 1958) többek között az erdélyi avar lelőhelyek jó katalógusa, számos közölt és közöletlen lelet publikációja. Ugyanott a 270 utáni „római pénzforgalom” jelentőségének – módszerében alaposan elhibázott – értékelését éppúgy nehéz követni, mint a magyar feudalizmus erdélyi „etapjairól” írott, a leletekkel és az írott forrásokkal nem összeegyeztethető dolgozatát.
Jelentős szolgálatot tett még a kutatásnak a 7–12. századi kerámia, elsősorban sírokból származó ép edények és a cserépüstök első összefoglaló közlésével: Ceramica slavă din Transilvania (SCIV 2/2, 1951).
Általában kevés haszonnal forgattam a Relations between the Autochthonous Population and the Migratory Populations (Bucureşti 1975) című gyűjteményes kötetet, amelyben a szerzők többsége a cím igazolását vélte feladatának. Bőven merítettem viszont a kiadvány konkrét adataiból, elsősorban MIRCEA RUSU, Avars, Slavs, Romanic population in the 6th–8th centuries és The Autochthonous Population and the Hungarians on the Territory of Transylvania in the 9th–11th centuries c. dolgozatainak elterjedési térképekkel és jegyzékekkel kísért adattárából. A 4–5. századra vonatkozóan lelőhelyjegyzékeit a legutóbbi időkig kiegészíti, in: Cercetări arheologice MNI 7, 1984. – A fentebb említett összefoglaláshoz kapcsolódva számos, egymással rokon témájú dolgozatban foglalkozott Erdély későbbi népi és történeti viszonyaival is, legutóbb: Frühformen der Staatsentstehung in Rumänien címmel (Zeitschrift für Archäologie 18, 1984). Nagy alapossággal megírt dolgozatainak értékéből sokat levon, hogy az elmúlt évszázad forráskritikai tanulmányait és eredményeit figyelmen kívül hagyva, a 9–10. század vonatkozásában abszolút hitelűnek tekinti Anonymus 13. század eleji regényes gesztáját és Kézai Simon 13. század végi krónikáját – olyannyira, hogy a valóban 9–10. századi adatokat is ehhez a sziklaszilárdnak vélt alaphoz igazítja. Ugyanez az egyetlen forrás és következetes „filius ante patrem” keltezés jellemzi R. HEITEL, Unele consideraţii privind civilizaţia din Bazinul Carpatic în cursul celei de-a doua jumătăţi a secolului al IX-lea în lumina izvoarelor arheologice c. építészettörténeti dolgozatát (SCIVA 38, 1983).
Temes és Krassó–Szörény megyék kora középkori településéről összefoglaló igénnyel: L. MĂRGHITAN, Banatul în lumina arheologiei 3. Secolele VII–XII. e. n. (Timişoara 1985). A kellőképpen megválogatott lelőhelyek túlnyomó részét közöletlen anyagú, „8–10, 9–11, 10–12. századinak” mondott putriházak – a helyi lakosság emlékei – alkotnák. Tekintve, hogy egy földputrit nem 300, de 30 évig sem lehetett lakni, az adatokkal nincs mit kezdeni.
HAMPEL JÓZSEF klasszikus összefoglalásait állandóan használtam: A honfoglalásí kor hazai emlékei (A magyar honfoglalás kútfői. Bp. 1900), Alterthümer des frühen Mittelalters in {568.} Ungarn I–III (Braunschweig 1905), Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről (Bp. 1907), de adatait minden esetben összevetettem a (végül is egyedül alapul vett) eredeti közleményekkel.
A vizigótok és gepidák történetére ma is megbízhatók LUDWIG SCHMIDT, Die Ostgermanen (München 1941) c. klasszikus művének megfelelő fejezetei.
A vizigót régészethez alapvető: PÓSTA BÉLA, A marosszentannai sírmező. Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egylet Vándorgyűlésére (Marosvásárhely 1906) és KOVÁCS ISTVÁN, A marosszentannai népvándorláskori temető (Dolg. ENM 3, 1912) és UŐ, A marosvásárhelyi ásatások (Dolg. ENM 6, 1915). – A marosszentannai temető elemzésében LÁSZLÓ GYULA Kolozsvárott készített – az eredeti leletanyagra támaszkodó – részletelemző térképeire (7 térkép) és leletkombinációs táblázataira (4 táblázat) támaszkodtam – ezekből szűrtem le a néhány itt közölt megfigyelést. Megnyugtató, sőt örvendetes, hogy I. IONIŢA, Das Gräberfeld von Independenţa (Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde. Band 10. Bonn 1971) lelet-, rítus-, melléklet- és viseletelemzései és -kombinációi lényegében azonos vagy azonos irányú eredményekre vezettek. Maroslekencéről túlságosan korai keltezéssel: E. BENINGER, Ein westgotisches Brandgrab von Maros-Lekencze (Mannus 30, 1938). – A LÁSZLÓ GYULÁtól és M. MACREÁtól feltárt magyarpalatkai temetőt I. HICA-CÎMPEANU közölte: Das Grabfeld aus dem 4. Jh. u. Z. von Pălatca (Dacia 20, 1976), a Kolozsvár belterületén feltárt sírokat pedig N. VLASSA (MCA 9, 1970). Fontos SZÉKELY ZOLTÁN munkássága, többek között: A tekerőpataki népvándorláskori lelet (Folia Archaeologica 5, 1945); A rugonfalvi népvándorláskori sírok (A Székelykeresztúri Múzeum Emlékkönyve 1971. Csíkszereda 1974) és a Marosszentanna-kultúra délkelet-erdélyi leleteit összefoglaló nagy dolgozata: Materiale ale culturii Sîntana de Mureş din Sud-Estul Transilvaniei (Aluta 1, 1969). A felsorolt leletek javát most újraközli K. HOREDT, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest 1982).
A felsőpiáni aranyfibula hiteles közlései: Fr. KENNER, Fundchronik 1859–61 (Wien 1863. 120, 60–61. kép) és IPOLYI ARNOLD, Arch. Közl. 2, 1861, 231, No. 65. Valamennyi későbbi közlése a hamis „Rézbánya” (Bihar) lelőhellyel.
A vajdakamarási ezüst lemezfibulát és leletet említi ROSKA M., EM 47, 1942, 463. A leletek IV. 5363–5365 számon voltak leltározva a Kolozsvári Múzeumban. K. HOREDT valamennyi művében ismeretlen lelőhelyről származónak közölte.
Medgyes: I. PAUL–M. BLĂJAN, FVLK 18, 1975. Nr. 2.
Mezőakna: G. MARINESCU–ŞT. DANILA, File de Istorie 4, 1976.
Mezőerked: G. MARINESCU–C. GAIU, MCA a XV sesiune anuală (Bucureşti 1983).
Baráthely-Rozsos: M. BLAJĂN–G. TOGAN, SC 21, 1981.
Szászhermány: M. MARCU, Cumidava 4, 1970; 5, 1971. MCA 10, 1973.
Zilahi aranycsüngő: KRALOVÁNSZKY A., Arch. Ért. 86, 1959. 18. t. 25.
A munteniai vizigót temetőkhöz alapvető: Gh. DIACONU, Tîrgşor (Bucureşti 1965) és B. MITREA–C. PREDA, Necropole din secolul al IV-lea e. n. în Muntenia (Bucureşti 1966), valamint GH. DIACONU, Das Gräberfeld von Mogoşani (Dacia 13, 1969). Moldvából közölt Izvoare IV. temetője (R. VULPE, Izvoare, Bucureşti 1957), a többiekről – így a legújabban kiásott remek bîrladi temetőről – eddig csak előzetes jelentések adtak hírt. Településtörténetileg fontos viszont a több száz falunyom: N. ZAHARIA–M. PETRESCU-DÎMBOVIŢA–EM. ZAHARIA, Aşezări din Moldova (Bucureşti 1970). A Dnyeszteren innen fekvő legnagyobb Csernyahov–Marosszentanna-telepet és -temetőt (Budesty) szakszerűen közölte: E. A. RIKMAN, Pamjatnik epohi velikogo pereselennija narodov (Kisinyov 1967).
{569.} Nem követhettem K. HOREDT tipológiai-kronológiai rendszerét („históriai” megalapozása: Lupta de la Galtis lîngă Auha, in: Omagiu lui Constantin Daicoviciu. Bucureşti 1960, első régészeti-településtörténeti kifejtése: SCIV 18, 1967 amelyet azóta többször megismételt más-más változatban). Lényege, hogy a vizigótok csak 376–425 között éltek volna Erdélyben. Véleményét már I. NESTOR „falsnak” minősítette: Zur Geschichte Siebenbürgens in IV. Jh. u. Z. (Dacia 19, 1975), mégpedig a sírleletek, kincsleletek (Tekerőpatak, Krászna, Földvár) és a történeti források reális összeegyeztetésével. Ugyanott NESTOR elfogadta, hogy az Ér, Kraszna, Szamos völgyében a 4. században gepidák éltek. Jelenleg a romániai kutatás nagyobb – ám korántsem teljes – részében a horedti tézisek uralkodnak.
A vizigót gazdaságra, társadalomra és vallási viszonyokra utaló gót szavakat magam állítottam össze a Vulfila-biblia szótárából. Munkám írásával egy időben jutottam hozzá H. WOLFRAM tanulmányaihoz: Die terwingische Stammesfassung und der Bibelgotische I–III (MIÖG 83, 1975 és 84, 1976), amely – örömömre – hasonló módszerrel elemzi Vulfila bibliafordítását, mint én. Eredményeink azonban csak részben fedik egymást.
Könyvében: H. WOLFRAM, Geschichte der Goten (München 1979) a vizigót történetet az itt írottakkal sok mindenben hasonló módon ábrázolja, különösen fontosak a gót kereszténységről itt szó szerint idézett tárgyilagos kutatási eredményei. Régészetileg sajnálatosan tájékozatlan, tudományon kívüli új elméleteket is felhasznál. Így történt meg, hogy színes és egyszínű térképmellékletei szerint az „erdőlakók” soha nem foglalnák el a római Daciát, nem is települnének meg területén (vö. Acta Arch. Hung. 33, 1981. 363 skk). A vizigót arianizmusra alapvető: H. E. GIESECKE: Die Ostgermanen und der Arianismus (Leipzig–Berlin 1939). E. A. THOMPSON. The Visigoths in the Time of Ulfila (Oxford 1966) c. szellemes kis könyve mind az arianizmus, mind pedig a vizigót társadalom ábrázolásában szuperkritikus – az utóbbit századokkal fejletlenebbnek ábrázolja, mint amilyen az egykorú források és régészeti leletek alapján a valóságban volt. Erős kritikával használtam régészeti tájékozatlansága, főleg pedig a gótok kereszténységével kapcsolatos prekoncepciói miatt is. D. CLAUDE, Geschichte der Westgoten (Urban-Bücher 128. 1972) csak röviden tárgyalja korszakunkat, T. S. BURNS, The Ostrogots. Kingship and Society (Wiesbaden 1980) c. könyve pedig számos jó adata és meglátása ellenére is kritikával használandó.
A berethalmi donarium első publikációja, amelyet kötetnyi elemzés követett: K. HOREDT, Eine lateinische Inschrift des 4. Jahrhundert aus Siebenbürgen (AISC 4, 1944). A lelőhelyről és a lelőkörülményekről UŐ, Die Fundstelle des Donariums von Biertan (Dacia 23, 1979).
Az erdélyi római lakosság Dacia kiürítése utáni sorsát kutató munkák közt ma első helyen áll Baráthely 1. temetőjének publikációja (L. BÂRZU, Continuitatea populaţiei autohtone în Transilvania în secolele IV–V. Cimitirul 1 de la Bratei. Bucureşti 1973). A munka tudományos célra – sajnos – nem használható, mivel a sírok és a telepépítmények leírása nem utal a táblákon közzétett leletekre. Így a könyv címében kifejtett végeredmény sem ellenőrizhető (vö. bírálatommal: Arch. Ért. 103, 1976; hasonlóan: K. HOREDT, Die spätrömischen Bestattungen aus Siebenbürgen. SC 21, 1981, 62). Baráthely 1. jellegű Csernyahov–Marosszentanna temető Moldáviából: I. A. RAFALOVICS, Dancseni. Mogilnyik csernyahovszkoj kulturi III–IV vv n. e. (Kisinyov 1986).
Amit K. HOREDT, Die städtischen Siedlungen Siebenbürgens in spätrömischer Zeit (Sargetia 14, 1979) címen a daciai római „városok” továbbélésével kapcsolatban összefoglalt, az nem egyéb régi feltevések csokorba kötött megismétlésénél. A sorok között kénytelen elismerni, hogy Erdély római „városi” településein máig nem sikerült a 3. századiaknál igazolhatóan későbbi építményt és hiteles, jól keltezhető, egyértelműen 4. századi késő római temetkezéseket feltárni. Legfeljebb fibulatípusok téves datálásával és a különféle erdélyi magángyűjteményekbe került pannoniai és moesiai leletekkel (főleg hagymagombos fibulákkal) lehet operálni, ezekkel azonban éppolyan bajos a daciai római városi élet továbbélését bizonyítani, mint a birodalomból származó néhány importtárggyal. Horedt módszerével ugyanis Pannoniában {570.} akár a magyar honfoglalásig zavartalan, zárt „római” életet lehetne igazolni – s ezt nyilván ő sem hiszi. Dolgozata folytatásában: Die spätrömischen Siedlungen in Siebenbürgen II. (Marisia 9, 1979) a Marosszentanna–Csernyahov-kultúra erdélyi lelőhelyeitől különválasztja a telepeket, és „Szent György-kultúra” néven a tovább élő római falusi lakossághoz köti őket – az új „kultúra” egykorú és párhuzamos lenne, legalábbis későbbi szakaszában, a temetőkből ismert Marosszentanna-kultúrával. Nem kell hozzá régésznek lenni, hogy bárki belássa, mennyire íróasztalnál született ötlet egy adott korszak és zárt terület falvait és temetőit külön-külön, két különböző népességhez és „kultúrához” kötni. Attól ugyanis, hogy a „Szent Annát” „Szent Györgyre” kereszteli át, még nem válik rómaivá.
Lényegében az imént ismertetett elméleti alapokon nyugszik a szerző valamennyi korábbi római, vandál, gót, gepida leletjegyzékét és „római” pénzforgalmi tézisét az erdélyi kutatásra együtt alkalmazó összefoglalása: K. HOREDT, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest 1982), amely alapos válogatást ad korábban közölt leletekből is.
A pannoniai késő római temetőkre és a temetőkből tükröződő anyagi kultúrákra alapvető V. LÁNYI összefoglalása: Die spätantiken Gräberfelder von Pannonien (Acta Arch. Hung. 24, 1972). Ugyanerről birodalmi összefüggésben, a szellemi és társadalmi háttér kérdéseire is kitérve: E. B. VÁGÓ–I. BÓNA, Die Gräberfelder von Intercisa I. Der spätrömische Südostfriedhof (Bp. 1976) és újabban a dobrudzsai Mangalia homogén görög-római késő antik kultúrájú temetőjét publikáló C. PREDA, Callatis (Bucureşti 1980). – E késő római „temetőkultúra” nem jelentkezik Daciában és – néhány 410 tájáig fennálló római ellenerődöt nem számítva – az Al-Duna északi partján sem. „Históriai bizonyítékként” nem használhatók a különböző régi erdélyi és bánáti gyűjteményekbe a múlt század folyamán bekerült, lelőhely nélküli magyar dunántúli, ószerbiai, sőt itáliai (!pl. Ormos Zsigmond gyűjteményében) hagymagombos fibulák. Ezek éppúgy a műkereskedelemből jutottak Erdélybe, mint sok száz daciai római lelet a magyarországi múzeumokba.
A krásznai aranyrudakról: RESCH ADOLF, A krásznai aranykincs (Arch. Ért. 7, 1887); FR. KENNER, Numismatischer Zeitschrift 20, 1888. Történeti és kronológiai jelentőségéről: HAMPEL JÓZSEF, Arch. Ért. 8, 1888, 48–50; NAGY GÉZA (GÁRDONYI) Arch. Ért. 7, 1887, 444–445 és 34, 1914, 443.
A szászföldvári aranyrudakról: S. O. ILIESCU, Revista Muzeelor 2, 1965. A szamosújvári éremkincsről: E. CHIRILĂ–N. GUDEA, AMP 3, 1979.
A Potaissa principia-jába beásott keleti padmalyos sírról: M. BĂRBULESCU, Un mormînt din epoca migraţiilor în castrul de la Potaissa. Muzeul Naţional 6, 1982.
A különböző pénzleletekhez K. HOREDT fentebb már idézett összeállításain s legutóbbi munkáján (Die frühgeschichtliche Siedlungslandschaft Siebenbürgens, Aluta 14–15, 1983) kívül fontos: E. CHIRILĂ–A. SOCOLAN, Tezaure şi descoperiri monetare din colecţia Muzeului Judeţean Maramureş (Baja Mare 1971); J. WINKLER–A. HOPÎRTEAN, Moneda antică la Potaissa (Cluj 1973); C. M. PETOLESCU, Monede romane şi bizantine din colecţia Muzeului de Istorie Română (Muzeul Naţional 1, 1974); A. POPA–GH. FLEŞER, Monede bizantine în colecţia muzeului din Sebeş (Apulum 12, 1974); V. PAVEL, Moneda de aur romană imperială şi bizantine în colecţiile muzeului din Alba Iulia (Apulum 15, 1977); M. CHITEŞCU–M. MARCU–GH. POENARU BORDEA, Monedele antice de aur şi argint din colecţia Muzeului Judeţean Braşov (Braşov 1978); A. SĂŞIANU, Moneda antică în vestul şi nord-vestul României (Oradea 1980); E. CHIRILĂ–N. GUDEA–V. LAZĂR–A. ZRÍNYI, Münzhorte und Münzfunde aus dem Kreismuseum Mureş (Tîrgu Mureş 1980); a kisebb közlemények közül J. WINKLER, SCN 3, 1960. A korábbi nagy jegyzék: C. PREDA, Circulaţia monedelor bizantine în regiunea Carpato-Dunăreană (SCIV 23, 1972) erdélyi viszonylatban ma már kiegészítésre szorul, s nem is hibátlan. Így pl. a tőle s K. Horedttől ismételten tárgyalt, sőt értékelt „vadasi” (erdőszentgyörgyi) bizánci éremkincs (az Arch. Ért. 12, 1892. 188 jelentését tévesen értelmezve) tévedésen alapszik, Vadasdról nem került bizánci pénz a Magyar Nemzeti Múzeumba. A 10. századi bizánci {571.} pénzekhez fontos: L. KOVÁCS, Acta Arch. Hung. 35, 1983, az Árpád-kori pénzekhez: I. SABĂU, Circulaţia monetară în Transilvania secolelor XI–XIII. SCN 2, 1958 – a tőle s másoktól idézett (s az újabb elméletekben a „premagyar” keltezésekben nagy szerepet játszó) nagyzsámi Karoling-„pénzek” valójában egy újkori réz emlékérem (KOVÁCS LÁSZLÓ szíves közlése). Mindezeken túl még számos egyedi közlést is figyelembe vettem.
A Felső-Tisza–Szamos-vidék és az Érmellék hun kor előtti korai gepida leleteit magam kíséreltem meg először összeállítani, ott közlöm a szilágysomlyói fegyveres sírt is: Az újhartyáni germán lovassír (Arch. Ért. 88, 1961). A hun kor gazdag érmelléki gepida sírjai közül a magányos fegyveres gazdag sírt ROSKA MÁRTON ismertette: Az érmihályfalvai germán sír (Arch. Ért. 44, 1930; ua. AISC 1, 1931). A helység más részén került elő az erdélyi korai gepida kultúra egyik „ősforrása”: ANDRÁSSY ERNŐ, Népvándorláskori temető Érmihályfalván (Közl. ENM 4, 1944). Érdengeleg és Gencs gazdag temetkezéseit I. NÉMETI közölte: Descoperiri funerare din sec. V e. n. lîngă Carei (AMN 4, 1967). Gencs 2 sír: UŐ, Satu Mare 1, 1969.
A szilágysomlyói II. kincs mesteri feldolgozása: FETTICH NÁNDOR, A szilágysomlyói második kincs – Der zweite Schatz von Szilágysomlyó. (Arch. Hung. VIII. Bp. 1932). – A völci sírt más fontos 5. századi leletekkel együtt LÁSZLÓ GYULA tette közzé (Közt. ENM 1, 1941), előtte leírta már PÓSTA BÉLA, EM 1, 1906. 66. A 4. és a 5. század első felének erdélyi aranyleleteit is összefoglalja a pietroasai lelet revíziójában R. HARHOIU, The Treasure from Pietroasa, Romania (Oxford 1977). UŐ, Das norddonauländische Gebiet im 5. Jahrhundert und seine Beziehungen zum spätrömischen Kaiserreich. Denkschriften der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Band 145 (Wien 1980) kitűnő áttekintést ad Románia valamennyi 5. századi leletéről.
Tóti: S. DUMITRAŞCU, Tezaurul de la Tăuteni-Bihor (Oradea 1973).
Csépán: D. PROTASE, Ein Grab aus dem V. Jh. aus Cepari (Dacia 4, 1961; ua. SCIV 10, 1959).
Gyulafehérvár-Partos alán fibulája: K. HOREDT, SCIV 5, 1954, A. POPA, SC 4, 1961.
Nagyvárad-Szalka-terasz hunkori sírjai: T. L. ROŞU, Hunnenzeitliche Funde aus Oradea. Dacia 9, 1965.
Perjámos: PULSZKY FERENC, A perjámosi lelet. Arch. Ért 6, 1886.
A 3–5. századi gepida történettel kapcsolatban alaposan elrugaszkodik az írott és régészeti források tanúságaitól K. HOREDT: Zur Geschichte der frühen Gepiden im Karpatenbecken (Apulum 9, 1971) című, azóta több ízben megismételt dolgozata – „eredményeit” egyetlen ponton sem követtem.
Az 1950-es évek közepéig ismert erdélyi gepida lelőhelyeket és leleteket is tartalmazza CSALLÁNY DEZSŐ korpusza: Archäologische Denkmäler der Gepiden im Mitteldonaubecken (454–568 u. Z.) (Arch. Hung. XXXVIII. Bp. 1961). Az erdélyi gepida sasos csatok feldolgozása Tisza menti és Krím félszigeti összefüggésben: M. RUSU, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf (Dacia 3, 1959).
Apahida I.: FINÁLY HENRIK, Az apahidai lelet (Arch. Ért. 9, 1889; Erdélyi Múzeum Egylet Közleményei 6, 1889); UŐ, Der Grabfund von Apahida (Ungarische Revue 1890). Saját gondos technikai leírását Finály ódon fényképével illusztrálja(!) FETTICH NÁNDOR a sírlelet viseleti és gazdasági hátterét tekintve találó, kormeghatározását azonban elhibázó új közlése: Arch. Hung. XXXIV. Bp. 1953.
Apahida II.: K. HOREDT–D. PROTASE, Das zweite Fürstengrab von Apahida (Germania 50, 1972).
Szamosfalva: UŐK, Ein völkerwanderungszeitlicher Schatzfund aus Cluj-Someşeni (Germania 48, 1970) Mindkét munka elvitatja a leleteket a gepidáktól, és az ahistorikus „osztrogót” {572.} teóriát erőlteti. A Pannoniából(!) 473-ban végleg elvonuló osztrogótok „epizódszereplők” lennének Erdélyben.
Apahida III.: ŞT. MATEI, Al treilea mormînt princiar de la Apahida (AMN 19, 1982) – a leletet az osztrogót teória értelmében keltezi és tárgyalja.
A Reallexikon der Germanischen Altertumskunde I (Berlin–New York 1973) tekintélyes „Apahida” címszava különös hírnévre tett szert azáltal, hogy az I. sírt reálisan mint gepida fejedelmi temetkezést tárgyaló J. WERNER írását a II. sír ismertetésében K. HOREDT saját osztrogót teóriája szemszögéből felülbírálja. Uo. H. KAHN a téves Omharus olvasatot elemzi. Az utóbbiról alapvető még J. WERNER, Namensring aus dem gepidischen Grabfund von Apahida (Kölner Jahrbuch für Vor- und Frühgeschichte 9, 1967/68), amelyből kiderül, hogy az Omharius-gyűrűt Werner kérésére eredetiben megvizsgáló K. Horedt azért nem találta az i betűt, mivel a felirat második sorában kereste! – Az Audomharius név lehetőségét megsejti: W. BETZ, Kölner Jahrbuch für Vor- und Frühgeschichte 9, 1967/68. 123.
A mojgrádi lelettel azért nem foglalkoztam, mert „népvándorlás kori” aranytárgyai egytől egyig hamisítványok, amelyeket az eladó kevert a rézkori aranykincsbe. A K. HOREDT, Der Goldfund von Moigrad (Germania 55, 1977; ua., Pontica 10, 1977) által hamisítványokból és rézkori aranytárgyakból rekonstruált hun „sámánsír” a legcsekélyebb tudományos kritikát sem bírja el. A kiegészítő „értékelés” legfőbb eleme a lelőhely. Négy 4–5. századi fejedelmi leletből (Conceşti–Mojgrád–Szilágysomlyó–Szeged–Nagyszéksós) közvetlen „útvonalat” rekonstruál a hunok számára Moldva és Magyarország között, olyan útvonalat, amely elkerüli Erdély belsejét és a román síkság sűrűn lakottnak vélt területeit. Ebben a koncepcióban éppen a Mojgrád lelőhely a döntő. Az már mellékes, hogy az általa elképzelt, a Keleti-Kárpátokon és az Erdélyi-középhegységen áthatoló hun mozgásra legfeljebb egy modern légideszant-egység lenne képes.
A kisselyki leletekről: K. HOREDT, SCIV 15, 1964. A pontos lelőkörülményekhez: I. BÓNA, Acta Arch. Hung. 33, 1981. 384, 3. j.
Kolozsvár-Kardosfalva gazdag gepida nemesi sírjait FERENCZI ISTVÁN tárta fel s közölte: O nouă descoperire din epoca migraţiilor în cartierul Cordoş al Clujului (Omagiu lui Constantin Daicoviciu. Bucureşti 1960).
Nagyvárad gepida nemesi leleteiről: J. HAMPEL, Arch. Ért. 14, 1880. és CSALLÁNY D. Archäologische Denkmäler der Gepiden i. m.
Cege: E. CHIRILĂ–I. CHITOR, AMP 1, 1977.
Medgyes-Téba: M. COMŞA–D. IGNAT, Gräber aus dem 6. Jh. in Medias (Dacia 15, 1971).
Szelindek: I. GLODARIU, Ein Grab aus dem 5. Jahrhundert in Slimnic (Germania 52, 1974) – a párhuzamok bőséges felsorolásával.
Marosvásárhely hun kori (gepida?) telepleleteiről: K. HOREDT, SCIV 6, 1955; csontvázas sírjairól: M. PETICA, Marisia 6, 1976. A leleteket most együtt közli K. HOREDT, Siebenbürgen in spätrömischer Zeit (Bukarest 1982). Késői gepida temető: KOVÁCS ISTVÁN, Dolg. ENM 6, 1915.
Mezőbánd: KOVÁCS ISTVÁN, A mezőbándi ásatások (Dolg. ENM 4, 1913).
Marosveresmart: ROSKA MÁRTON, Das gepidische Grabfeld von Vereşmort-Marosveresmart (Germania 18, 1934).
Maroscsapó: W. WOLSKI–D. NICOLAESCU-PLOPSOR, SC. Antr. 9, 1972.
Mezőceked: I. HICA, SCIV 25, 1974.
Magyarkapus: D. POPESCU–K. HOREDT, SCIV 3, 1952.
Nagyiklód: I. HICA-CÎMPEANU, AMN 15, 1978.
Malomfalva gepida temetőjének leleteit mintaszerűen közzétette és elemezte: D. POPESCU, Das gepidische Gräberfeld von Moreşti (Dacia 18, 1974) – egy modern ásatási közleményből azonban nem hiányozhatna legalább a fontosabb sírok dokumentációja.
{573.} A malomfalvi gepida telep anyagáról számos előzetes közlemény jelent meg. Talán a legrészletesebb: K. HOREDT, Befestigte Siedlungen des 6. Jahrhundert u. Z. aus Siebenbürgen. Siedlung, Burg und Stadt (Berlin 1969). Már korábban közzétette a földbe ásott építmények alaprajzát is: K. HOREDT, Die Siedlungsbauten des 6. Jhs. u. Z. aus Moreşti (Dacia 18, 1974). – Az ásatások monográfiája: K. HOREDT, Moreşti. Grabungen in einer vor- und frühgeschichtlichen Siedlung in Siebenbürgen (Bukarest 1979) a 6. századi telepjelenségek és leleteik összefoglaló publikációja, amely újraközli a Hulán feltárt gepida temetőt is.
Marosnagylak temetőjét csak előzetes közleményekből ismerjük: M. RUSU, The Prefeudal Cemetery of Noşlac, VIth–VIIth Centuries (Dacia 6, 1962). UŐ, Cimitirul prefeudal de la Noşlac. (Probleme de muzeografie. Cluj 1964). Az „erdélyi” gepida régészeti kultúra horizontális időrendi tagolását K. HOREDT kísérelte meg: Der östliche Reichengräberkreis in Siebenbürgen (Dacia 21, 1977). – Horedt munkásságával ellentétben a 6. századi gepida kultúra egységét bizonyítom a Gepidák a Tiszavidéken–gepidák Erdélyben c. dolgozatomban (MTAFT 1978), illetve német nyelvű változatában: Gepiden an der Theiss – Gepiden in Siebenbürgen (Acta Arch. Hung. 31, 1979). Tételesen kimutatom, hogy azok az összefüggésükből kiragadott olcsó ékszerek, amelyek segítségével K. Horedt római elem jelenlétét véli igazolni az erdélyi gepidák körében, éppen olyan gyakoriak és elterjedtek az alföldi gepidáknál is. Kimutatom azt is, hogy az erdélyi gepida temetők 90%-át nem használják a 7. század végéig, mint azt Fettich Nándor s nyomában Kurt Horedt véli, hanem már a korai avar korban megszűnnek. Csupán 4-5 temető használatának késői szakaszával párhuzamos a 6–7. századi korai avar kultúra Erdélyben.
Míg K. HOREDT a malomfalvi/moreşti és bándi horizontok (Gruppe II. és IV.) szétválasztásában csak néhány esetben, s akkor is csupán vitathatóan tér el az igazolható lehetőségektől (Dacia 21, 1977), addig M. COMŞA, Quelques données relatives à la chronologie et à l’appartenance ethnique des nécropoles de type Moreşti et Band. Actes du VIIIe Congrès International... Beograd 1971 (Beograd 1973. 309–318) alapos indokolás nélkül kétszeresére növeli a 7. századi „bándi” típusú lelőhelyek számát – ez a túlméretezettség már távolról sem igazolható.
A gepida történelemmel, társadalommal, vallással stb. röviden foglalkozom a „Hereditas” sorozatban négy nyelven megjelent könyvemben: A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében (Bp. 1974.).
Az erdélyi avar lelőhelyek hézagosan szerepelnek CSALLÁNY DEZSŐ lelőhelykataszterében: Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa (Bp. 1956). Összefoglalásuk K. HOREDTtől származik: Avarii în Transilvania. SCIV 7, 1956; Das Awarenproblem in Rumänien. Studijne Zvesti (Nyitra) 16, 1968, utóbbiban 27 „hiteles” lelőhelyet állít össze. Keltezései nem megalapozottak, az avar korszak kezdetét a ténylegesnél teljes évszázaddal későbbre, 670 körülre helyezi, s jobbára csak késő avar lelőhelyekkel számol. A korai préselőminta-leletekhez (Fönlak, Erzsébetváros, Korond) alapvető: FETTICH NÁNDOR, Az avarkori műipar Magyarországon–Das Kunstgewerbe der Awarenzeit in Ungarn. Arch. Hung. I. (Bp. 1926) és UŐ, Dunapentelei avar sírleletek. Arch. Hung. XVIII. (Bp. 1936).
Németszentpéter gazdag korai avar lovassírjáról: E. DÖRNER, Mormînt din epoca avară la Sînpetru-German (SCIV 11, 1960).
Németszentpéter-Góliát korai avar máglyaleletéről, valamint honfoglaló magyar lovassírjáról UŐ, MCA 9, 1970.
Korond-firtosváraljai kincs: FERENCZI SÁNDOR, Firtosváralja aranyéremlelete (Székelység 3, 1934); Ua, UŐ, Siebenbürgische Vierteljahrsschrift 62 (1939), Legutóbb: TH. NUSSBAUM, Aluta 12–13, 1980–81.
{574.} Hari: ROSKA M., Közl. ENM 4, 1944 – tévesen honfoglaló magyarként közölve.
Muzsnaháza: H. CIUGUDEANU, SCIVA 25, 1974.
Felsőlupkó (Gornyalyubkova) I. UZUM, Crisia 4, 1974.
Csákó: J. WINKLER–M. TAKÁCS–GH. PĂIUS, AMN 14, 1977.
Veceli fibula: HAMPEL J., Arch. Közl. XIII/2, 1880, 68, 35. szám.
Temesvár-Módosi híd: A. BEJAN, AMN 20, 1983.
Nagykároly környéke új avar és szláv leleteiről: I. NÉMETI, SCIVA 34, 1983.
Aranyosgyéres: Téglás István hagyatéka, színes rajzok és leletek a Magyar Nemzeti Múzeumban.
A 670. körüli wangar-bolgár bevándorlásról és a korai bolgárokról: I. BÓNA, Das erste Auftreten der Bulgaren im Karpatenbecken (Studia Turco-Hungarica 5, 1981).
Az avar történelem és régészet legújabb összefoglalása: I. BÓNA, Die Awaren. Ein asiatisches Reitervolk an der mittleren Donau (Awaren in Europa. Frankfurt am Main–Nürnberg 1985).
A délkelet-erdélyi korai szláv telepeket SZÉKELY ZOLTÁN ásatásaiból és közleményeiből ismerjük. Összefoglaló jellegű: Z. SZÉKELY, Contribuţii la cultura slavă în sec. VII–VIII, în sudestul Transilvaniei (SCIV 13, 1962); Nádoby práŀskeho tipu v Sednohradsku (Arch. Roz. 15, 1963) és Die frühesten slawischen Siedlungen in Siebenbürgen (Slavia Antiqua 17, 1970).
Fiatfalva: SZÉKELY ZOLTÁN Aluta 6–7, 1974–1975.
Székelyszállás: UŐ, Marisia 5, 1975.
Bözöd: UŐ, MCA 9, 1970; Marisia 6, 1976.
Alsókomána: I. GLODARIU–FL. COSTEA–I. CIUPEA, Comana de Jos. Aşezările din epoca dacică şi prefeudală (Făgăraş 1980).
Kiscsűr: I. PAUL–I. GLODARIU–TH. NÄGLER, SC 2, 1981; UŐK, MCA a XV sesiune anuală (Bucureşti 1983).
Baráthely 2. temetőjét E. ZAHARIA dolgozta fel: Populaţia românească în Transilvania în secolele VII–VIII. Cimitirul nr. 2 de la Bratei (Bucureşti 1977). – A temető jól keltezhető avar leletei alapján nehéz volna egyetérteni a (címben szereplő) teljes évszázaddal korábbi kormeghatározással. A szerző a 34 csontvázas temetkezésből csak két (kettő) lovast (pontosabban: egy lovast és egy lovat) tart avarnak – a többiek „keresztények”. Közvetlen kapcsolatot vél felfedezni Baráthely 1. 3–4. századi (nála: 4–5. századi), szórt hamvasztásos sírokból álló késő római temetője és a Tîrnava folyó partján feltárt nagy szláv urnatemető között, az utóbbiban az előző temető népétől már „asszimilált” szláv elemet lát. – Akiket már csak egy rövidke korszak választana el az Anonymustól „a 10. században említett”(?) helyi őslakosságtól.
Az erdélyi szláv urnatemetők összefoglalását és jellemzését – a kronológiailag nehezen követhető, „összevont” Medgyes-csoport néven – K. HOREDT végezte el: Die Brandgräberfelder der Mediaşgruppe aus dem 7–9. Jh. in Siebenbürgen (Zeitschrift für Archäologie 10, 1976). Kiegészítő, újabb összefoglalása ugyanezen a címen: Rapports du IIIe Congrès International d’Archéologie Slave I. (Bratislava 1979) A medgyesi „alaptemetőt” is K. HOREDT dolgozta fel: Un cimitir din secolul IX–X. e. n. la Mediaş (Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Sectio Historica 2, 1965).
Vizakna: D. PROTASE, Omagiu lui P. Constantinescu-Iaşi (Bucureşti 1965).
Szenterzsébet: TH. NÄGLER, Vorbericht über die Untersuchungen im Hammersdorfer Gräberfeld FVLK 14, 1971. 1. szám.
Oláhtordos: I. HICA–M. BLĂJAN, AMN 10, 1973.
{575.} Mihályfalva: S. DUMITRASCU–G. TOGAN, SC 18, 1974.
Szilágynagyfaluról: HAMPEL JÓZSEF, Ásatások Szilágy-Nagyfaluban (Arch. Ért. 14, 1880, uo. a mojgrádi fülbevalókról is) és ua, Ú. F. 1, 1881. TORMA KÁROLY, A limes dacicus felső része (ÉTTK Bp. 1890), valamint M. COMŞA, Kurgannyj mogil’nik s truposoŀŀennijem v Nušfalau (Dacia 3, 1959). UŐ, MCA 7, 1961. – A III. kurgán publikációja és a keleti szláv kapcsolatok elemzései: UŐ, Vostočnye elementy v pogrebal’nom obradje kurgannyh mogil’nikov u s. Nušfalau i Somešeni (Drevnjaja Rus’ i slavjabe. Moszkva 1978).
Szamosfalva: M. MACREA, Slavjanskij mogil’nik v Somešeni (Dacia 2, 1958) és UŐ, MCA 5, 1959; 6, 1960.
Érszakácsi: GH. LAZIN, Satu Mare 3, 1975.
Lázári-Lubi tag: GH. LAZIN, Satu Mare 5–6, 1981–1982.
A Szamos–Lápos vidék szláv telepeiről: G. M. IUGA, Marmatia 5–6, 1979–1981.
A szláv és török folyónevekhez, valamint a szláv és magyar helynevekhez alapvetőek KNIEZSA ISTVÁN munkái: Magyarország népei a XI. században (Szent István Emlékkönyv III. Bp. 1938), Erdély víznevei (ETIÉ 1942, Kolozsvár 1943) és Erdély földrajzi nevei (Erdély. Bp. 1940).
A romániai bolgár kultúrával M. COMŞA foglalkozott több munkában. Összefoglaló igényűek: Die bulgarische Herrschaft nördlich der Donau während des IX. und X. Jh. (Dacia 4, 1960) és La civilisation balcano-danubienne (IXe–XIIe siècles) sur la territoire de la R. P. Roumanie (Dacia 7, 1963). Maroskarna leleteinek bolgár voltát a bolgár SZTANKO SZTANCSEV ismerte fel elsőnek: „Ich bin der Ansicht, dass die ganze in Blîndiana gefundene Gefässgruppe einer protobulgarischen Bevölkerung angehört” (idézi: K. HOREDT, Untersuchungen, i. m. 120, 2. jegyzet). Maroskarna bolgár (A) és honfoglaló magyar (B) temetőjét részletesen és alaposan feldolgozta K. HOREDT, Die Ansiedlung von Blândiana (Dacia 10, 1966). – Újabb bolgár típusú sírleletekről beszámoló: I. AL. ALDEA–H. CIUGUDEANU, Apulum 19, 1981.
Csombordot FERENCZI ISTVÁN és DANKANITS ÁDÁM tárták fel, tőlük származik az előzetes közlés: MCA 6, 1960.
Oláhgorbó bolgár sírjairól: E. STOICOVICI–M. BLĂJAN, Apulum 20, 1982.
Oláhdálya gepida és bolgár telepéről: D. POPA, SC 21, 1981.
Az erdélyi bolgár kultúrához alapvető Ž. N. VAZAROVA, Slavjani i prabâlgari – Slaven und Protobulgaren (Szófia 1976) német címen is megjelent nagy bolgár nyelvű könyve.
Anonymus forrásértékéhez: GYÖRFFY GYÖRGY, Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége (ItK 1970/1). Legújabban fontos KRISTÓ GYULA Anonymus-elemzése a Magyarország története 1/2. kötetében (Bp. 1984). Alpárról és régészeti tanulságairól: BÓNA ISTVÁN–NOVÁKI GYULA, Alpár bronzkori és középkori vára (Cumania 7, 1982). A régészeket atyamesterük, Rómer Flóris már 1872-ben figyelmeztette: „szükséges az Anonymuson túl is mennünk és őstörténetet írni.”
A kalandozó hadjáratokról: G. FASOLI, Le incursioni ungare in Europa nel secolo X (Firenze 1945); SZ. DE VAJAY, Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäischen Geschichte (862–933) (Mainz 1968). Dátumokkal ellátott jó térképeket közöl a kalandozásokról M. SCHULZE, Untersuchungen zu den Ungarneinfällen nach Mittel-, West- und Südeuropa (899–955 n. Chr.). (Jbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums 31, 1984).
A moldvai honfoglaló magyar jellegű sírokról összefoglalóan: V. SPINEI, Moldova în secolele XI–XIV (Bucureşti 1982), UŐ, Realităţi etnice şi politice în Moldova Meridională în secolele X–XIII. Români şi turanici (Iaşi 1985). Frumuşica: V. I. GROSU, in: Arheologičeskie issledovanija v Moldavii (Kisinev 1981).
{576.} A honfoglaló magyar régészeti leletek új, társadalmi osztályozásának kezdeményezése SZŐKE BÉLA érdeme: A honfoglalás és korai Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti Tanulmányok I. (Bp. 1962). Magam DIENES ISTVÁN továbbfejlesztett és kikristályosodott eredményeit követtem: A honfoglaló magyarok. „Hereditas” (Bp. 1972). – Uo. ő foglalkozik a gálospetri hajfonatdíszítő koronggal, s újraközölve értékeli a muszkai kengyelt és zablát.
Az egész ún. Bijelo Brdo-kultúrát német alapossággal újratárgyalja J. GIESLER, Untersuchungen zur Chronologie der Bijelo Brdo-Kultur. Ein Beitrag zur Archäologie des 10. und 11. Jahrhunderts im Karpatenbecken. (Praehistorische Zeitschrift 56, 1981). Giesler, sajnos, alig ismeri az erdélyi és kelet-, délkelet-alföldi leleteket, egy-két újabb kiegészítéstől eltekintve a régen feltárt temetőkkel és leleteikkel dolgozik (Gyulafehérvár, Detta, Vajdahunyad, Várfalva, Nagyvárad, Gyulavarsánd). Amit ismer, az mégis elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy szervesen beillessze őket a Kárpát-medence 10–11. századi kultúrájába. Az új kultúra – egyes ékszerfajták genezisétől és a művelődés egészének etnikus tartalmától függetlenül – a magyar honfoglalás után a magyar állammal együtt született meg és terjedt el az Árpádok monarchiájának határain belül, az Árpád-kori magyar királyság határain kívül gyakorlatilag nem létezik. – Felettébb szükséges ezt hangsúlyozni, mivel nagy alapossággal, széles körű nemzetközi áttekintéssel dolgozó külső szemlélő tárgyilagos véleménye, amellyel nem egy – századunk etnikus szemléletétől megfertőzött – magyar kutató sem tud egyetérteni. Magam régóta hangsúlyozom, hogy az ún. Bijelo Brdo-kultúra nem más, mint az Árpád-kori Magyarország etnikumok feletti sajátos művelődése, amelyből azonban éppen a magyarokat bajos volna kihagyni.
Az erdélyi és kelet-alföldi ún. „Bijelo Brdo I.” temetők vizsgálatában és keltezésében kiindulási alapként nem fogadható el a Szőke Béla, Kralovánszky Alán és Kiss Attila által használt, részben Giesler által is átvett, illetve átdolgozott kronológia. A konkrét keltező adatok híján vagy helyett hipotetikus hajkarika-tipológiára alapozott kronológiai rendszerek szerint a „köznépi” temetőket csak 960/970 táján nyitnák. A Kárpát-medence azonban a 10. század első két harmadában sem volt lakatlan, illetve lakosaira nem csupán magyar lovassírok és szláv helynevek utalnak. A nemzedékeken át használt „köznépi” temetők fele vagy közel fele (Halimba, Majs, Szabolcs, Ellend I–II. stb.) 10. századi, és ma a számos kisebb temető és temetőrész mellett már 500 síros, csak a 10. században használt temetőt is ismerünk (Rácalmás-Göböljárás). Legkésőbb az államalapításig volt folyamatos temetkezés Mözs, Dunaújváros-Öreghegy, Nádudvar, Szob-Kiserdő és -Vendelin temetőiben. Erdély esetében tehát nem elméletekkel, hanem konkrét kronológiai adatokkal igyekeztem dolgozni.
Kéziratom lezárása után látott napvilágot A. KISS, Studien zur Archäologie der Ungarn im 10. und 11. Jahrhundert (Die Bayern und ihre Nachbarn. Österreichische Akademie der Wissenschaften, Wien 1985) monográfia vaskosságú dolgozata, amelyet már csak nemzetközi nyilvánossága – előkelő megjelenési helye – miatt sem lehet megjegyzés nélkül hagyni. Fárasztó, gépies munkával, elhibázott módszerrel elért eredményei szerint a magyarság a feudális állam megszilárdulása előtt csupán az állattartásra alkalmas központi síkságokat szállta volna meg. Igaz, az elmélet keretében a kelet-alföldi (partiumi) 10. századi leleteket szervesen betagolta a honfoglaló magyarság települési tömbjébe, de az is „eredménye”, hogy Erdélyt és a Temesközt a 10. században nem, vagy csak felettébb gyéren szállnák meg a magyarok, akik csupán a 11. század folyamán vetnék meg e területeken a lábukat. Az elmélet tarthatatlansága kiviláglik abból, hogy hasonló következtetésre jutott Baranyával és Somogy túlnyomó részével kapcsolatban is. E régészetileg gyengén kutatott megyék „tanulságait” abszolutizálva, nem tűnt fel a szerzőnek, hogy a 10. század végén éppen e gyéren lakottnak vélt „gyepűk” ura, Koppány vonja kétségbe I. István jogosultságát a trónra.
Erdély esetében Kiss 1962-ig a magyar Leletkataszter adatait vette alapul, figyelmen kívül hagyva az azóta eltelt évtizedek sok száz helyesbítését. Térképein Sárbogárd-Tinód (vö. CZOBOR B., Arch. Ért. 11. 1877, 162; DIENES I., Arch. Ért. 93, 1966, 209–210, 8. j.) a kataszter tévedése {577.} nyomán ma is a bihari Tinód/Tinăud faluként szerepel, míg viszont az Újzimándhoz tartozó (az eredeti közleményben Aradként szerepeltetett!) Földvári-pusztát a kataszter hibája nyomán most is az Orosháza melletti Pusztaföldvárral azonosítja (holott hallgatólagosan helyesbítette már KRALOVÁNSZKY A., Arch. Ért. 86, 1959, 7, részletesen helyreigazította DIENES ISTVÁN, Orosháza története I (Orosháza 1964. 161). – Azt hiszem, e két, témánkhoz kapcsolódó példa is elegendő a munka mechanizmusának jellemzésére. A már a maga idejében is hiányos, téves, gyenge alapot Kiss 1975-ig újabb 30 erdélyi lelőhellyel egészíti ki. Új adatainak 60%-a azonban különféle lelőhelyjegyzékek automatikus átvétele, a tényleges leletekről a szerző csak 12 esetben tud közelebbit. Ezek fele erdélyi, fele kelet-alföldi. Az adatgyűjtésében kevéssé kritikus, és szegényes, módszerében és szemléletében elavult dolgozat aligha mérvadó az itt vizsgált terület 10–11. századi településtörténetének megítélésében.
Erdély honfoglalás kori leleteit – BODROGI JÁNOS, Alsófehérvármegyei honfoglaláskori sírleletek (Az Erdélyi Múzeum Egyesület hetedik vándorgyűlésének emlékkönyve 1912. Kolozsvár 1913) c. munkájára támaszkodva – először NAGY GÉZA foglalta össze: Erdély a honfoglalás idejében a régészeti leletek világánál (Arch. Ért. 33, 1913). – Adataihoz képest nem remekel lelőhelykataszterünk, amely mindössze 19 10–12. századi temetőt tart számon határainktól keletre – talán a felét a már akkor ismerteknek: FEHÉR GÉZA–ÉRY KINGA–KRALOVÁNSZKY ALÁN, A Közép-Duna-medence magyar honfoglalás és kora Árpád-kori sírleletei. Régészeti Tanulmányok II (Bp. 1962).
Kolozsvár-Zápolya utca 1911. évi ásatásairól PÓSTA BÉLA, Árpád-korabeli leletek a Zápolya utca felett. Újság 13 (1911) 2. szám. Publikációja: KOVÁCS ISTVÁN, A kolozsvári Zápolya-utcai magyar honfoglaláskori temető (Közl. ENM 2, 1942). – Az 1941–42. évi ásatás eredményeivel László Gyula szíves közlései és adatai nyomán egészítem ki. Röviden erről: LÁSZLÓ GYULA, A Kolozsvár Zápolya-utcai honfoglaláskori temető (EM 47, 1942) és Ősvallásunk nyomai egy szamosháti kocsistörténetben (Kolozsvár 1945).
Marosgombás: HEREPEY KÁROLY, Arch. Ért. 15, 1895; Múzeumi és Könyvtári Értesítő 6, 1912, 168; összefoglalóan: ROSKA M., A honfoglalás és Erdély.
Székelyderzs: FERENCZI SÁNDOR, A székelyderzsi honfoglaláskori sír (Székelység 3, 1933, 11–12. szám).
Sepsiszentgyörgy-Eprestető: SZÉKELY ZOLTÁN, Adatok a Székelyföld népvándorlás korához (Sepsiszentgyörgy 1945) – hibás kormeghatározással.
Sikló: M. RUSU–E. DÖRNER, MCA 8, 1962.
Gálospetri: N. CHIDIOŞAN, SC 12, 1965.
Szalacs: N. CHIDIOŞAN, SCIV 20, 1969.
Sajtény: L. MĂRGHITAN, SCIV 16, 1965.
Gyulavarsánd-Laposhalom: DOMONKOS J. Arch. Ért. 28, 1908; ROSKA MÁRTON, Folia Arch. 3–4, 1941; D. POPESCU, Cercetări arheologice în Transilvania TI (MCA 2, 1956) – az erdélyi honfoglaló magyar és „Bijelo Brdo”-típusú temetők jegyzékével.
Arad-Pusztaföldvár és Muszka: RÉTHY LÁSZLÓ, Arch. Ért. 18, 1898.
Pécska-Nagysánc: I. H. CRIŞAN, Ziridava (Arad 1978).
Nagyszentmiklós-Bukova-pusztához: KISLÉGHI NAGY GYULA címében félreérthető (de szövegében nem!) ismert munkája: Lovas halomsírokról Torontál megyében (Arch. Ért. 24, 1904) mellett lényegesebb a szakirodalomban általában nem használt összefoglalása: Torontál vármegye őstörténete. Magyarország vármegyéi és városai, Torontál megye (Bp. 1911), valamennyi leletét bemutató tábláival. A honfoglalók önálló halmos (kurgán) temetkezései ellen általában, valamint éppen a gyulavarsándi és óbessenyői „konyhahulladék-halmokba” beásott magyar sírokra vonatkozóan már NAGY GÉZA [GÁRDONYI] meggyőzően érvelt. A magyarországi halmok kérdéséhez (Arch. Ért. 34, 1914).
Hodony: A. BEJAN–M. MOGA, Tibiscus 5, 1979.
Temesvár-Csóka-erdő: Temesvári Múzeum kiállítása.
{578.} Felsőlupkó (Gornya) 4. temető: I. UZUM, Banatica 6, 1981.
Orsova fontos honfoglaló magyar sírleletét DIENES ISTVÁN közölte: Orosháza története I. Orosháza 1964. 154, 13. t.
Vajdahunyad: KŐVÁRI ERNŐ, Árpádkori sírok Vajdahunyadon (Dolg. ENM 2, 1911); ROSKA M., Árpádkori temető Vajdahunyadon (Dolg. ENM 4, 1913).
Várfalva: JÓSIKA ALADÁR, Árpádkori sírok Várfalván; ROSKA M., Árpádkori temető Várfalván (Dolg. ENM 5, 1914).
Torda-Tündérhegy temetőjéről: TÉGLÁS ISTVÁN, Arch. Ért. 30, 1910.
Biharvár: Rómer Flóris bihari útinaplója. DMÉ 1974 (SZ. MÁTHÉ MÁRTA); CSÉPLŐ PÉTER, Arch. Ért. 21, 1901; KARÁCSONYI J., Arch. Ért. 21, 1901; UŐ, Katholikus Szemle 1910; M. RUSU, AIIC 1960. – A 10–11. századi temetőkről az utóbbi munka, valamint KARÁCSONYI J., Arch. Ért. 23, 1903. Az 1862. évi kardos sírleletről: K. HOREDT, AMN 5, 1968, 422. A különböző korú házmaradványokról: S. DUMITRAŞCU, Descoperiri archeologice… de la Biharea, datînd din secolele VI–X. (Sargetia 15, 1981). Biharvárhoz és Tordavárhoz vö. még GH. ANGHEL, Középkori várak Erdélyben (Meridiane, Bukarest 1973).
Nagyvárad-Lovaslaktanya: SZÁRAZ ANTAL [= HAMPEL JÓZSEF], Arch. Ért. 13, 1893. Nagyvárad-Szalkaterasz sírjairól: S. DUMITRAŞCU, Crisia 13, 1983, uo. más bihari 10–11 századi sírleletek is.
Jankafalva, Mezőtelegd, Újzimánd-Földvári-puszta 10–11. századi keresztjeit közli: LOVAG ZS., Acta. Hung. 32, 1980. Az ugyanott közölt veszprém-nándortelepi 11. századi mellkereszt párja a Temesközből ismert: A. BEJAN–P. ROGOZEA, St. şi com. Caransebeş, 4, 1982. A majsi kereszttípushoz: BÓNA I., Acta Arch. Hung. 36, 1984. 287.
Ó-Aradvár ásatásairól: M. BARBU–M. ZDROBA–I. FERENCZI, Ziridava 8, 1977; 10, 1978; 11, 1979; 12, 1980. Összefoglalóan: M. RUSU, Cetăţile Aradului (Ziridava 12, 1980).
Dobokavár történetéről és korábbi ásatásairól: CRETTIER KÁROLY, KM. ENM 3, 1943; újabb ásatási eredményeiről a ŞT. PASCU vezette 7 tagú munkaközösség előzetes beszámolója: Cetatea Dăbîca (AMN 5, 1968). – A leletek teljes évszázaddal vagy még többel való „premagyar” antedatálásával, részletes bizonyító anyaggal és irodalommal tételesen foglalkoztam (Arch. Ért. 97, 1970; ua, in: GY. GYÖRFFY, Système des résidences d’hiver et d’été chez les nomades et les chefs hongrois au Xe siècle. Lisse 1976). A sáncoknak a leletekkel összhangba hozott datálásához vö. NÉMETH P., A korai magyar megyeszékhelyek kutatásának vitás kérdései (Arch. Ért. 104, 1977).
Kolozsmonostorról: ESTERHÁZY JÁNOS, A kolozsmonostori apátság (Arch. Közl. 7, 1868). Az új ásatásokról; P. IAMBOR–ŞT. MATEI, AIIACN 18, 1975; UŐK, AMN 16, 1979, UŐK és A. HALASU, AMN 18, 1981; P. IAMHOR–ŞT. MATEI, AMN 20, 1983.
A Kolozsvár főterén végzett ásatásokról: FERENCZI ISTVÁN, Régészeti-helyrajzi kutatások Kolozsvárott és környékén (Studia Univ. Babeş-Bolyai. Ser. Hist. Fasc. 2, 1962). I. MITROFAN, Descoperiri arheologice în Cluj (AMN 2, 1965). A város keletkezéséről összefoglalóan: P. NIEDERMAIER, Die Entstehung der Klausenburger Alt-Stadt (AIIACN 16, 1979). Korábbi kolozsvári leletekről: Arch. Ért. 5, 1871. 105; 15, 1895. 382–383; 20, 1900. 447–448.
Jeles történészeink Erdély betelepülésével kapcsolatos nézeteit részletesen ismerteti SZÉKELY GYÖRGY, Településtörténet és nyelvtörténet. A XII. századi magyar nyelvhatár kérdéséhez (Mályusz Elemér Emlékkönyv. Bp. 1984). A kizárólag írott forrásokra támaszkodó kutatásban Erdély magyar benépesülése, a megyeszervezet kiépítése a régészeti adatokhoz képest 50 vagy akár 100 évet is késik, nem szólva arról, hogy a 10–13. században nyelvészeink és történészeink túl sok „lakatlan” területtel számolnak. Ezek a régészeti településtörténet fényében másként festenek.
Gyulafehérvár újabb ásatási eredményeiről: R. HEITEL, Contributions au problème des recherches archéologiques d’Alba Iulia (Muzeul Naţional 2, 1975). UŐ, Archäologische Beiträge zur Geschichte der romanischen Baudenkmäler in Siebenbürgen II (RRHA 12, 1975) a bazilika {579.} ásatási eredményeiről, amelyek a körtemplom 10. századi keletkezését valószínűsítették, de mindenesetre megdöntötték az építmény korábbi „baptisterium” meghatározását. Legújabb ásatásairól: UŐ, SCIVA 36, 1985; 37, 1986; Materiale şi cercetări archeologice a XV-a sesiune anuală de rapoarte (Bucureşti 1983). A temetőásatásokról jelentés M. BLĂJAN–AL. POPA tollából uo.
Tordavárról: K. HOREDT, Contribuţii la istoria Transilvaniei (Bucureşti 1958).
(Sajó-)Sárvár: FINÁLY GÁBOR, A sárvári földvárról. (Arch. Ért. 22, 1902). Az újabb ásatásokról: M. RUSU–ŞT. DANILA, Cetatea feudală timpurie de la Şirioara (File de Istorie 2, 1972).
Az erdélyi 11–12. századi magyar templom körüli temetőkről, kivált a szászföldi késő román korai gótikus templomok alatt talált korábbi temetőkről R. HEITEL, Archäologische Beiträge zur Geschichte der romanischen Baudenkmäler in Siebenbürgen (RRHA 9, 1972).
A szászhermányi templom feltárásáról: M. DUMITRACHE, CA 3, 1979.
Szászfehéregyháza: M. DUMITRACHE, CA 4, 1981. UŐ, Forschungen in der Repser Gegend (FVLK 11, 1972, Nr. 2).
Homoróddaróc: M. DUMITRACHE, CA 3, 1979.
Délkelet-Erdély: SZÉKELY ZOLTÁN: A kezdeti hűbérkor kutatásának néhány kérdése Erdély délkeleti részében (Aluta 3, 1971), UŐ, Korai középkori temetők Délkelet-Erdélyben. Korunk Évkönyve (Kolozsvár 1973); UŐ, Délkelet-Erdély a VI–XIII. században (Aluta 6–7, 1974–1975). Zaboláról UŐ, uo., Beiträge zur Szekler-Frage in Süd-Ost Transilvanien (sic!) (Crisia 4, 1974). Petőfalváról UŐ, Cercetări archeologice în necropola feudală de la Peteni (sec. XII). Materiale şi cercetări archeologice (Tulcea 1980) – ahol a temető térképét is közli.
A temetők gyűrűiről SZÉKELY ZOLTÁN, Elemente bizantine în inventarul necropolelor din sec. al XII-lea de la Zăbala şi Peteni címmel külön értekezett (Muzeul Naţional 5, 1981), valójában valamennyinek pontos párja sok-sok példányban ismert az Árpád-kori Magyarországon, kivált a tatárjárás idején elrejtett kincsekből. Vö. PARÁDI N., Pénzekkel keltezett XIII. századi ékszerek (FA 26, 1975) és LOVAG ZS., Árpád-kori pecsétgyűrűk I (FA 31, 1980).
Ó-Bodrogmonostor, Partos és Varadia telepásatásairól: L. MUNTEANU, CA 3, 1979; 5, 1982; 6, 1983.
Kalodva váráról és temetőjéről: V. BORONEANŢ, Ziridava 13, 1981.
További telepek és házak „Csüged típusú” (elnevezése: K. HOREDT, Materiale arheologice, 1, 1953) edényművességgel: Ó-Arad (Aradvár) = Glogovác-Földvár, Bihar-Vár, Biharszentandrás-Templomdomb, Bögöz-Vízlok, Bulcs-Kápolnás, Búzásbesenyő, Csíkszentmihály, Csíkszereda, Kiscsűr, Marosludas, Marosszentgyörgy-Máriaffy-ház, Nagygalambfalva, Orlát, Péterfalva, Réty-Suvadástető és -Telek, Szászsebes, Székelyudvarhely-Főtér és Székelytámad, Székelyvarság-Tartódvár, Vargyas, Várhely, Vizakna, Zovány-Átalkert s még sok más. Az edények formája, anyaga, díszítése – mint arról számos esetben személyesen meggyőződhettem – annyira azonos az Árpád-kori Magyarországon bárhol fellelhető 11–13. századi keramikával, hogy egy külön erdélyi típus megkülönböztetése, kivált elnevezése indokolatlan.
A cserépbográcsok eredetéhez és elterjedéséhez alapvető FODOR ISTVÁN, Cserépüstjeink származása (Arch. Ért. 102, 1975) és kibővített változata: Der Ursprung der in Ungarn gefundenen Tonkessel (Acta Arch. Hung. 29, 1977) kitűnő dolgozata, amely az üstök származásának kérdésén túlmenően a Kárpát-medencei etnikumjelző szerepükkel kapcsolatos elhamarkodott elméletekkel is foglalkozik. Erdélyből, a Kelet-Alföldről és a Temesközből 34 üstlelőhelyet vett fel térképére, P. DIACONU (Dacia 8, 1964) térképét követve több hibát is átvett, s egy-két újat is hozzátett. Az itt szereplő anyaggyűjtés és elterjedési térkép – beleértve a Tiszántúl lelőhelyeit is – saját munkám. FODOR ISTVÁN összefoglalóan foglalkozik az üstök eredetével és etnikumjelző szerepével a Die große Wanderung der Ungarn vom Ural nach Pannonien (Budapest 1982) c. könyvében is.
Az üstök és töredékek az utóbbi időben különösen a Maros mentén, Arad megyében sokasodtak. Terepbejárások során talált 15 új lelőhelyet sorol fel már V. BORONEANŢ, Ziridava {580.} 6, 1976. Röviddel később ásatások és újabb terepbejárások eredményeként már 36 lelőhelyről közölnek üstöt vagy üsttöredéket M. BLĂJAN és E. DÖRNER, Probleme de demografie istorică címen (Ziridava 10, 1978 – valójában 40 vagy még több lelőhely ismert a megyéből). Az értékelést adó első szerző szerint az üstök telepekről származnak, ami – szerinte – eleve kizárja, hogy bármiféle „nomád” (magyar, kun avagy az egyes román kutatóktól favorizált besenyő) etnikum szóba jöhessen készítőjükként és használójukként – az üstök a megtelepült román falusi lakosság régészeti ismérvei. Megállapítása súlyos logikai következtetéseket von maga után, mivel nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Déli-Kárpátoktól a Balkán hegységig terjedő, az Al-Duna két partján elterülő termékeny vidéken a 10–13. században nem laktak román-vlachok. Nem lakhattak, ugyanis a román falusi lakosság régészeti ismérve, a cserépüst teljesen ismeretlen a Havasalföldön. Ezzel szemben a Kárpát-medence valamennyi sík vidékén, beleértve a szlovákiai Kisalföldet is, ugyanazon megtelepült falusi lakosság élt volna ugyanezekben az évszázadokban. Letelepült román lakosság, mivel a magyar „nomádok” 300-400 évvel a honfoglalás után sem szálltak le a lóról, talán még étkezés céljából sem.
Kéziratom lezárása s az elterjedési térkép elkészülte után adta ki LUKÁCS ANTAL, Observaţii privind răspîndirea căldărilor de lut pe teritorul României (SCIVA 35, 1984, 320–330 és elterjedési térképek) címen a romániai cserépüstök legújabb jegyzékét, amelyben 108 erdélyi és kelet-alföldi lelőhelyet sorol fel a vonatkozó irodalommal együtt. Az üstök eredetét belterjesen vizsgálja, egyszerre moldvai, dobrudzsai és erdélyi belügyként, ami aligha követhető módszer, s bár az erdélyi üstök megjelenését több biztos és valószínű esetben a 10–11. századra rögzíti, mégsem tud elszakadni a besenyő eredetelmélettől. Egyébként nála is, más kutatóknál is, az utóbbi időben terjed a 11–13. századi üstök „etnikumok feletti” értékelése, azonban továbbra is azzal a felhanggal, hogy a magyarok még ebbe a kategóriába is csak ritkán vagy nagyon későn tartoznak bele.
Köszönettel tartozom TAKÁCS MIKLÓS tanítványomnak, aki disszertációja számára velem egyidőben gyűjtötte az üstlelőhelyeket, s akitől néhány fontos, jó adatot kaptam.
Malomfalva 10–13. századi leleteiről összefoglalóan, a cserépüstök eredetének reálisabb értékelésével: K. HOREDT, Backteller und Tonkessel in Moreşti (Slovenská Archeologia 26, 1978). – Nem világos viszont, miért keltezi a Malomfalván talált összes sütőlepényt a 12–13. századra, mivel korai típusok is szép számmal akadnak közöttük. – E munkában már nem tudtam részletesen értékelni K. HOREDT, Moreşti. Band 2. (Bonn 1984) monográfiáját, amely egyébként sem tartalmaz olyan eredményeket és anyagokat, amelyek miatt eredményeimet módosítani kellene.
Erdélyben, a Kelet-Alföldön és a Temesközben eddig a következő helyeken kerültek elő, többnyire közölt, ellenőrizhető típusú cserépüstök: Almaszeg, Alsópozsgás, Alsótótfalu, Alvinc, Angyalkút, Arad-Kápolnás és -Várhegy, Aradkövi, Aranyosgyéres, Asszonynépe, Bálványosváralja, Baracka, Baráthely, Bátos, Belényesszentmiklós, Bencenc, Bere, Berszászka, Berve, Besenyő/Heidendorf, Bethlenszentmiklós, Bihar-Vár, Bíharszentjános-Klastrom-domb, Borosjenő, Bögöz-Vízlok, Bulcs-Marospart és -Vár, Csákó, Cséffa, Csernáton-Domonkos-kúria, Csigérgyarmat, Csigérszőllős, Csíkrákos-Álmos vára, Csíkszentkirály, Csójlak, Csomaköz, Deményháza, Déva-Várhegy és -Déli városrész, Doboka-Vár és Dobokaváralja, Dombró, Dunatölgyes-Veterani-barlang, Feketehalon, Felsőlupkó (Gornyalyubkova), Felsőszelistye, Fény, Fönlak, Fűzkút, Gyergyószárhegy-Lázár kastély, Gyergyószentmiklós, Gyulafehérvár-Citadella, Gyulafehérvár-(Maros-)Csüged, Gyulavarsánd, Háporton, Hévízugra, Hodony, Homoróddaróc, Illyéd, Istvánháza, Kalodva, Karánsebes-Postarét, Kelemen-barlang, Kelmák, Kelnek, Keszinc, Királydaróc, Kisiratos, Kisjenő-Állomás, Kisvarjas, Kolozsmonostor, Kolozsvár, Konop, Körösgyéres, Köröstarján, Kutyfalva, Kurtics, Lászlóvára „Zentlazlowara” (Coronini), Lippa-Malomdomb, Mácsa, Magyarád, Magyarköblös, Magyarózd, Malomfalva-Borsóföld, Malomfalva-Csittfalva, Maroscsúcs, Maroseperjes, Maroslekence, Marosludas, Marót, Medgyes, Mezőerked, Mezőfény, Mezőpetri (Monospetri), Mezőszopor-Jakabfalva, {581.} Nagyapold, Nagyenyed, Nagycsanád, Nagykároly, Nagymedesér, Nagyszentmiklós, Nagyvárad, Németpereg, Németság, Németszentpéter-Magazin és -Brunnen, Ó-Bodrog-Monostor, Oláhdálya, Oláhgorbó, Oláhszentmiklós, Ó-Pálos, Orlát, Ős-(Német-)Csanád, Ottomány-Földvár, Öthalom-Glogovác-Földvár, Pálos, Pankota, Partos-Monostor, Pécska-Nagysánc és Donátszállás, Perjámos-Sánchalom, Rakovica, Radnót-Bedefölde és Tócagy, Réty-Telek, Sajósárvár, Sajtény-Salánk, Segesvár-Szőlők, Sepsiszentgyörgy-Bedeháza, Szabadhely, Szablya, Szászsebes-Dálya és -Trojan, Székásbesenyő, Székelykeresztúr-Főtér és -Gyárfáskert, Székelyudvarhely-Gyárosfalva, -Kisgörgény és -Székelytámad, Székudvar, Szent Lázár, Szépfalu-Templomhalom, Szentábrahám, Szinice, Szokolevác/Nérasolymos, Sztrigyszentgyörgy-Várhegy, Temeskeresztes, Temesújfalu, Temesvár, Tompa, Oláhtordos, Tordos, Újfalu/Neudorf, Újarad, Újbodrog, Újpanád, Vajdahunyad, Varadia-Monostor, Várfalva-Tordavár, Várhely, Világos, Zaránd, Zábrány, Zádorlak, Zimándújfalu. – Síkvidéken csak ott nem szerepelnek, ahol (pl. Temes megye nagyobb részén) eddig nincsenek összegyűjtve és kiadva.
Csernátoni kincs: SZÉKELY Z., Aluta 6–7, 1974–1975 és Crisia 4, 1974.
Királyföldi 11 . századi kincs: HAMPEL J. [KÖVÉR B.] Arch. Ért. 17, 1897.
Az 1091-ben elrejtett I. László-pénzekről: Biharszentandrás: Numizmatikai Közlemények 11, 1912; I. SABĂU, SCN 2, 1958; E. CHIRILĂ–V. FENEŞAN, Der Münzhort von Frata, 11. Jh. (StC 18, 1974); E. CHIRILĂ–A. HOPÎRTEAN, Tezaurul monetar de la Turda (Potaissa 1, 1978).
Belényesszentmiklósról: Rómer Flóris bihari útinaplója (DMÉ 1974) (Sz. MÁTHÉ MÁRTA); R. POPA–N. CHIDIOŞAN–A. LUKÁCS, O reşedinţă feudală din secolele XI–XII la Sînnicolau de Beiuş (Revista muzeelor şi monumentelor. Monumente istorice şi de artă 15/2, 1984). A szerzők pontos ásatási megfigyeléseiket és leleteiket a 11. századtól a Borsa/Barsa nemzetséghez igyekeznek kötni, a magyarokkal szemben legalábbis hűvösen „transilvan” érzelmű, „román-szláv” vagy „kumán-kun” eredetűnek vélve őket. – A 11–12. században országos ügyekben még nem szereplő Borsákhoz azonban semmiképpen nem köthető a 11. század közepén épült nagyszabású udvarház. Legközelebbi alaprajzi, szerkezeti és méretbeli rokona ugyanis a dömösi királyi-hercegi udvarház legkorábbi periódusa! GEREVICH, L., Acta Arch. Hung. 35, 1983. 385. 2. kép.
Nem fogadhatók el azok az alaprajzi spekulációkra támaszkodó újabb elméletek, amelyek erdélyi késő román, sőt késő gótikus négykaréjos kápolnákat a 9–10–11. századra igyekeznek visszakeltezni. Ilyenek: Guraszáda a Maros völgyében, ahol a legkorábbi keltezhető fázis és sírlelet 14. századi (másként: R. POPA–I. CHICIDEANU, SCIVA 35, 1984, 1. szám), valamint Kézdiszentlélek-Perkő, Gyergyószentmiklós-Szent Anna-kápolna és Székelyudvarhely-Jézus Szíve-kápolna (az utóbbit még mindig túl korai időre, a 12. századra tették: FERENCZI GÉZA–FERENCZI ISTVÁN, Korunk 1971/8) építményei, amelyek kutatása-ásatása 13–16. század közti reális eredményekre vezetett (M. BELDIE, Revista muzeelor şi monumentelor. Monumente istorice şi de artă 1974; SZÉKELY Z., Aluta 6–7, 1974–1975; ENTZ G., Acta Historiae Artium 14, 1968). Kézdiszentlélek esetében mi sem támogatja KRALOVÁNSZKY ALÁN 11. század eleji keltezési javaslatát (FA 35, 1984). SZÉKELY ZOLTÁN ugyanis, aki 1974-ben megásta a bronzkori, dák és Árpád-kori falu alapokon emelkedő Perkő-dombot, a feltételezett „várra” nem talált rá, a rotunda építését pedig építési felirata nyomán 1686-ra teszi (Aluta 14–15, 1983). A Kiszombor–Karcsa–Gerény típusú hatkaréjos rotundákról, amelyekhez most Kolozsmonostor negyedikként jönne, MAROSI ERNŐ (Építés-Építészettudomány 5, 1974. 296–304) már igazolta, hogy a 12. század végén, a 13. században épültek.
Krassó-Szörényben hasonló tünetek figyelhetők meg az illyédi körtemplom keltezése körül. Az eredeti ásatási beszámoló: ŞT. MATEI (Banatica 2, 1973) még reálisan a 12–13. századra tette a Ják/Süvete/Karcsa körtemplomainak elemeit egyesíteni látszó kis rotundát. L. MĂRGHITAN szeretné Mikulčice típusúnak látni, és építését a 9–10. századra tenni (Banatul, 1985). – Az illyédi rotunda alapfalainak legfeljebb harmada, ha nem csak a negyede maradt meg, merész rekonstrukciókra csábítva merész kutatókat. Túl korai keltezése azonban semmivel nem indokoltabb, mint az újabb hazai történeti-művészettörténeti kutatásban a kiszombori körtemplommal kapcsolatban fel-felvetődő hasonló romantikus elképzelések.
{582.} Végezetül a vitás kérdések kutatói megítélésének változásai szempontjából általános tanulsággal szolgálhat, hogy K. HOREDT 1985 őszén visszavonta legfőbb tanait (Die Völker Südosteuropas im 6. bis 8. Jahrhundert. Südosteuropa Mitteilungen 25, 1985, 38–48). Azt nem részletezte, hogyan viszonyul ma azon munkáihoz, amelyekben a dák–római lakosság 4–6. századi továbbélését bizonygatta, ehelyett leszögezi, hogy 170 év alatt Dacia őslakosságát nem romanizálhatták a rómaiak, kivált Erdély keleti felében nem. Akiket mégis romanizáltak, azokat teljességgel felszámolta a germán és szláv korszak: „Es haben sich keine vorslawische Ortsnamen im Sprachgebrauch erhalten und das einfache slawische Kulturgut lässt noch weniger als das germanische ethnische Unterscheidungen zu.” Vagyis: a germánok germánok, a szlávok szlávok voltak, nyelvükben és ránk maradt emlékeikben egyaránt. A románok első erdélyi feltűnését a 9. századi bolgár uralom idején sejti; olyan feltevés ez, amelyet sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet. A 10–11. századi erdélyi szláv–román „együttélésre” felhozott régi „adatai” (Anonymus és két igazolhatatlan helynévelemzés) ma sem meggyőzőbbek, mint korábban. Ehhez annyit, hogy e sorok írója szerint a régészetben nincs „magyar kutatás” és .,román kutatás” – csak kutatás és kutatók vannak. Különböző képességű, felkészültségű és teherbírású kutatók.
| I. ERDÉLY AZ ŐSKORBAN ÉS AZ ÓKORBAN | TARTALOM | III. ERDÉLY A KÖZÉPKORI MAGYAR KIRÁLYSÁGBAN (896–1526) |