III. ERDÉLY A KÖZÉPKORI MAGYAR KIRÁLYSÁGBAN (896–1526)

ANONYMUS AZ ERDÉLYI MAGYAR HONFOGLALÁSRÓL

Anonymus számos kiadása közül az Anonymus Gesta Hungarorum (Bp. 1977; hasonmás, magyar fordítás, jegyzetek) c. legújabb kiadást használtuk, és lapszám helyett fejezetszámokra utalunk. Anonymus személye, kora és műve körül kialakult vita könyvtárra menő irodalmát áttekinti CSAPODI CSABA, Az Anonymus-kérdés története (Bp. 1978). Anonymus gesztájának és az „ősgeszta” általa ismert szövegének viszonyát elemezte GYÖRFFY GYÖRGY, Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp. 1948). Eredményeit átvettem, kivéve azt az ellentmondását, hogy bár bizonyosra veszi Anonymusnak a 13. századi hun–magyar történetre, illetve az azt felhasználó Kézaira gyakorolt közvetlen hatását (i. m. 138. sk.), a hun történet „blak”-jait mégsem Anonymusra vezeti vissza, hanem feltételezi, hogy már az „ősgeszta” szerzője ismerte az orosz évkönyvek idevonatkozó tudósítását. Ez nem lehetséges, mivel IGLÓI ENDRE, Az orosz őskrónika () magyar vonatkozású helyeiről (AUD 5, 1958. 63) megállapítja, hogy „a volohokról szóló tudósítást tartalmazó »poveszty« a régi Gesta Ungarorumnál később keletkezett, a megelőző orosz évkönyvekből pedig ez a magyar vonatkozású közlés hiányzott”.

Anonymus és az orosz évkönyvek viszonyáról alapvető a GYÓNI MÁTYÁS, Les Volochs des Annales primitives de Kiev (ESR 2, 1949). Ugyanezt a nézetet erősíti meg orosz és román {584.} szerzőkkel vitatkozva KRISTÓ GYULA, Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál (Sz 112, 1978). Gyónival egyetértve helyesen állapítja meg az ellenkező nézetekkel szemben, hogy Nyesztor „voloch”-jain a „,rómaiakat”, azaz a Karoling-birodalom keleti királyságát kell érteni, de Anonymusnak a „rómaiak pásztorai”-ra vonatkozó tudósítása szerinte nem Nyesztorra vezethető vissza. Sőt a „rómaiak pásztorai”-ról az „ősgesztában” sem volt szó, hanem egy Anonymusszal közel egykorú, eredeti formájában ma már ismeretlen hazai forrásban szerepeltek volna először. Ez utóbbi feltételezés téves, mert Odo de Deuil, aki 1147-ben utazott át Magyarországon, hallotta, hogy itt voltak Iulius Caesar (azaz a rómaiak) legelői (GOMBOS, i. m. 1720), tehát a „rómaiak pásztorai”-t mégiscsak az „ősgesztá”-ban találhatta Anonymus. Ugyanígy nem lehet a szerzőnek azzal az állításával egyetérteni, hogy a Haliccsal szoros összeköttetésben álló magyar királyi udvarban élő Anonymus nem ismerhette volna, közvetve vagy közvetlenül, Nyesztor tudósítását a „Kárpát-medencei voloh”-okról. Igaza van a szerzőnek, hogy a „vlach”-okat a magyar krónikás irodalomba Anonymus vezette be, de nem azért, mert „tudomása volt a dél-erdélyi blakokról”, hanem mert Nyesztornál talált egy ilyen nevű, a magyar honfoglalók által kiűzött népet, amelyet koncepciója szerint kézenfekvőnek látott a korabeli bolgár–vlach birodalom vlach népével azonosítani. Ebben a tekintetben inkább IGLÓI ENDRE gyanúját követjük (i. m. 63): „…vajon nem közvetlenül Anonymus volt-e a kölcsönző, mégpedig a Poveszt’-ből?”

Anonymus és Nyesztor szövegeinek egymástól független keletkezésére és tudósításaik kombinációira építettek azok a történészek, akik az egész Kárpát-medence vagy legalábbis annak keleti része őslakosságát a magyar honfoglalás idején románnak („vlach”-nak) és szlávnak tekintik. Anonymus adatait Glad, Menumorout és Gelou „ducatus”-airól (fejedelemség, egyesek szerint vajdaság) a szöveg első kiadása (J. G. SCHWANDTNER, Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini. I Vindobonae 1746) után hamarosan az ún. dákoromán kontinuitás hívei érvül használták fel annak feltételezésére, hogy a honfoglaló magyarok román fejedelemségeket találtak a Tiszától keletre. Le kell szögeznünk, hogy Anonymus egyedül Erdélyben, annak is északnyugati sarkában beszél blak–vlach és szláv „ducatus”-ról, Gladnak a Duna–Tisza–Maros határolta tartományáról csak annyit mond, hogy Glad „Büdinből (Vidinből) jött”, és a „kunok segítségével” foglalta el azt, tehát nem autochton fejedelem, hanem a magyar honfoglaláshoz közeli időben délről, Anonymus korában bulgár földről jött külső hódító, akinek nem saját, hanem bulgárokkal és kunokkal együtt segédhada „blak”. „Blak” lakosságot Anonymus szerint és alapján ezen a területen nem lehet keresni. Az az állítás, hogy Glad „ivadékából Ajtony származik”, nem jelent szükségszerűen fiági leszármazást, hanem esetleg egy olyan házasságot, amilyent Anonymus Árpád fia és Menumorout lánya közt tételez fel, mintegy dinasztikusan is legalizálva e területnek magyar meghódítását. Egyébként Menumorout tartományában Anonymus nem említ „blak” népességet, sőt egyenesen megmondja, hogy „ezt a földet azok a népek lakták, akiket kozároknak mondanak” (11. fejezet).

Anonymus szövegéből tehát csak Erdély északnyugati sarkában lehet autochton „blak” népességre következtetni, és csak ugyanott „blak” politikai vezetőre. Márpedig éppen ez az az erdélyi terület, a Szamos és mellékvizeinek környéke, ahol egyetlen román eredetű nagyobb folyónevet sem ismerünk, s ahol egyetlen falunevet sem vettek át 1400 előtt magyarok a román nyelvből. Sőt, éppen az 1400 előtt említett falvak román nevei megszakadt magyar település utáni román településekre utalnak, mint az 1336-ban puszta Komlóstelek későbbi, nyilván határrésznévből származó Trestia román neve, az 1338-ban Nagymezőnek említett hely Pruni román neve, az 1334-ben puszta Banatelke 1414-ben Omlásalja magyar és Măluţ román neve. Az 1325-ben még magyar nevű Szőcstő 1393-ban már Domokos(falva)-Dămăcuşeni. Megszakadt magyar települések orosz újjátelepítése is tükröződik a román nevekben: 1305-ben puszta Karácsontelke, 1410-ben Oroszfalu, románul Rusu, 1325-ben Semesnye 1366-ban már „Symisne que nunc Wruzmezeu vocatur”, románul Rusu. A legkorábbi eredetileg is román, de {585.} párhuzamos, tehát egyidejű magyar nevű falvak 1325-ből Dánpataka-Văleni és 1331-ből Rugacsháza-Rugăşeşti (mindezekre nézve l. KNIEZSA ISTVÁN, Keletmagyarország helynevei. MR I). A fent említett falvak mind a magyar településterület északi határát képező Nagy-Szamos mellett feküsznek, a Kis-Szamos vidékén a 13. század második feléig, tehát amíg az ott oly gyakori puszta nominativusban álló nevekből képzett magyar helynevek keletkeztek, melyeket a románok a magyarból vettek át, románoknak semmi helynévi nyoma nincs. Ezek a toponímiai tények igazolják, hogy Anonymus a Szamos-vidéki „blak”-okat a balkáni bulgár–vlach királyság vele egykorú népeiből vélte Erdélybe helyezhetőnek, ami természetesen – nála egyébként gyakori – anakronizmus volt.

Ami Gelou nevét illeti, azt Anonymus Gyalu várának („castrum suum”) nevéből vetítette vissza, mint tette Laborccal egy patak nevéből, Zoborral a nyitrai kolostor nevéből, Gladdal a vele vívott csata helyéhez közeli Galádmonostor nevéből, Ménmaróttal a Bihar megyei két Marótlaka helynévből és Salánnal talán Szalánkemén vagy egy Csalán helynévből. Ezt a kérdést I. TÓTH ZOLTÁN, Tuhutum és Gelou (Sz 1945––46) tisztázta, kimutatva, hogy Gelou országának irodalmi előképe a magyar Gyula törzsfő szállásterülete volt, s a Gyalu és Gyula nevek egybecsengése is közrejátszhatott Anonymus visszakövetkeztetéseiben. Általánosságban GYÖRFFY GYÖRGY, Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában (Ethnographia 76, 1965) bizonyította, hogy Anonymus a honfoglalás kori politikai és etnikai viszonyokat a Szent István kori és későbbi állapotokból visszavetítve rekonstruálta.

Anonymusnak a magyar honfoglalás kori erdélyi románokra vonatkozó tudósítása önmagában nem állván meg, megkísérelték azt orosz és bizánci forrásokkal alátámasztani. Ezt G. POPA-LISSEANU kezdeményezte Izvoarele istoriei românilor. I–VII (Bucureşti 1934–35) c. kiadványában, a magyar krónikairodalommal egybevetve Nyesztor fent említett tudósítását, hogy a magyarok a volohokat Pannoniából kiűzték, egy 14. század eleji, feltehetőleg francia szerzőnek (Anonymi Descriptio Europae Orientalis. Ed. O. GÓRKA. Kraków 1916) azzal az állításával, hogy a „Blazi qui et olim fuerunt Romanorum pastores… in Ungaria ubi erant pascua Romanorum… morabantur, sed tandem ab Ungaris inde expulsi, ad partes illas [ti. a Balkánra] fugierunt”, a románok magyar honfoglalás kori jelenlétét az egész Kárpát-medencére kiterjesztette. Valójában Nyesztor volohjai – mint láttuk – a pannoniai frankok voltak, a francia névtelen pedig a blakok és rómaiak pásztorait azonosító 13. századi magyar krónikákból, valamint a románokat a Balkánon említő francia és bizánci irodalomból illesztette egybe elbeszélését. Mind Nyesztor, mind a francia névtelen a frankoknak (volohok, ill. pastores Romanorum) a Dunántúlról a magyarok által történt kiűzetésének tényét közlik, az utóbbi a Balkánra menekíti őket. A frankok és vlachok mint románok azonosítása Kézai Simon 13. század végi krónikájában történt meg, de ott sem ellentmondásmentesen, mert a krónikás egyrészt megállapítja, hogy a blakok, a rómaiak pásztorai Pannoniában, azaz a Dunántúlon maradtak („Blackis qui ipsorum fuere pastores et coloni, remanentibus sponte in Pannonia”; Scriptores rerum Hungaricarum… Ed. E. SZENTPÉTERY. I. 157), a székelyek történetével kapcsolatban viszont a blakokat az erdélyi hegyek közé helyezi, mondván, hogy a székelyeknek a magyarok helyet osztottak, nem Pannoniában, hanem a határvidéki hegyekben, ahol a blakokkal élnek együtt („non tamen in Pannonia, sed cum Blackis in montibus confinii sortem habuerunt, unde Blackis commixti literis ipsorum uti perhibentur”; uo. 162–163). Kézainak azt a tévedését, hogy az Anonymusnál még két különböző és különböző helyen is lakó népet, a „blak”-okat és a „rómaiak pásztorai”-t azonosította, anélkül, hogy következetesen lakóhelyüket is azonosította volna, sőt a „nem Pannoniában” kifejezéssel egyenesen szétválasztotta, arra a fantasztikus elképzelésre lehetett felhasználni, hogy a magyarok Pannoniában „vlach” románokat találtak, akiket részben vagy egészben kiűztek, de nem a Balkánra, vagy nem csupán oda, mint a francia névtelen állította, hanem főként az erdélyi hegyek közé, ahol Anonymus szerint azelőtt is már „vlach” románok éltek. Ebből az elméletből kiindulva N. DRĂGANU, Românii în veacurile IX–XIV. pe baza toponimiei şi onomasticei (Bucureşti 1933) nemcsak {586.} Kelet-Magyarországot, hanem a Kárpát-medence nyugati felét is románnak vélt helynevekkel népesíti be. Helynévelemzéseit KNIEZSA ISTVÁN, Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen (AECO 1, 1936) megsemmisítő kritikával illette. Ezután a Tiszától nyugatra élő honfoglalás kori románok kérdése a nyelvészetből eltűnt ugyan, de tovább élt a történetírásban.

A magyar krónikairodalom, Nyesztor és a Francia Névtelen tudósításaiból ŞT. PASCU, Voievodatul Transilvaniei I. 2. Kiad. (Cluj 1972) 50–51. a következőképpen képzeli el a Kárpát-medencei románok 10. századi történetét: „Pannoniában és nem Erdélyben kell elhelyezni az orosz krónikában említett románokat és szlávokat. Pannoniában éltek románok és szlávok a 9. század végén… A valóságnak megfelelőnek lehet tekinteni a tudósítás folytatását abban az értelemben, hogy a románok a magyarok megtelepülésekor elhagyták ezeket a helyeket, s a magyarok folytatták a szlávokkal való együttélést. Az új események hatására Pannoniából elment románok a Tiszán túlra települtek, Biharba vagy az erdélyi Mezőségre, Menumorout vajdaságába vagy Gelou vajdaságába. A románok 9. század végi példáját fogják majd követni a következő századokban a székelyek, ugyanazon okokból. A székelyeknek ugyanezeken a részeken, a hegyek felőli, valószínűleg Biharban való élésének említése a románok szomszédságában, ahol a székelyek az írást a románoktól kölcsönözték, megerősíti a feltételezést. A történet logikája megenged egy másik, valószínű feltételezést, hogy ha Pannoniában éltek románok, ezek nem hiányozhattak Erdélyből, a Körösök vidékéről és a Bánságból, az ugyanúgy romanizált provinciákból sem. A történelmi logikát mindenben megerősítik a történeti források. Anonymus, amellett a minősítés mellett, amellyel Gelout románnak (quidam Blacus) és a románok vezérének (dux Blacorum) illeti, azt állítja, hogy Transsylvania országának lakói románok és szlávok (Blasii et Sclavi) voltak. A sorrend, amelyben ez a két nép említésre kerül … leleplezi a szóban forgó idők demográfiai valóságát. A 10. században … a románok számszerűleg Transsylvania többségi lakosságát képviselték … Románokat mutatott ki Anonymus Bánát lakosaiként is, bolgárokkal és (a krónikás által a kunokkal összetévesztett) besenyőkkel együtt… Felsorolva a Glad »segítségére jött« harcosok rendjét, a besenyőknek, ennek a lovas, főleg a hódítás és új területeken való elhelyezkedés időszakában harcias népnek az elsőbbséget adta, következnek a terjeszkedésnek ebben a periódusában ugyancsak harcias bolgárok. A románok, az őslakók, kevésbé szokván a hadviseléshez, mint ahogy ez kiderül a Gelou vajdaságában élők jellemzéséből is, végső soron kerülnek említésre.”

A fenti, nem a történelem, hanem a történetíró logikájából következő konstrukció Nyesztor és Anonymus szövegösszefüggésének magyarázatán áll vagy bukik. Mivel Nyesztornak azt az állítását, hogy a „voloh”-ok leigázták a pannoniai szlávokat, majd a magyarok elűzték a „voloh”-okat, történeti sorrendben csak a frank (=római) hódításra s az azt megszüntető magyar honfoglalásra értelmezhetjük, a pannoniai voloh-románokat ki kell kapcsolni a történeti lehetőségek közül, annál inkább, mivel bizonyítható helynévi örökséget nem hagytak maguk után Pannoniában. Ezek szerint keletre menekülő, s az ottani blak-románok számát szaporító pannoniai voloh-románokról sem lehet szó. Erdély és (ez időben anakronisztikus elnevezésű) „Bánát” román „őslakosságáról” és annak számbeli többségéről szóló érvelés az Anonymusnál megadott sorrend alapján (Erdélyben azért elsők a románok, mert többségben vannak, a „Bánát”-ban azért utolsók, mert a harcias jövevényekkel szemben békés „őslakók”) ellentmondásos, sőt naiv. Menumorout tartománya, bár Anonymus ott blak-román lakosságot nem említ, sőt népét kozárnak mondja, hallgatólag soroltatik be a másik két „román-szláv vajdaság” mellé, mint ahogy hallgatólag neveztetnek „vajdáknak” Anonymus „dux”-ai is, köztük Menumorout. Mindez azonban tárgytalan, mihelyt tudomásul vesszük, hogy Anonymus a három „dux” személyét Szent István kori viszonyokból és kora helyneveiből, népeiket pedig az akkori Magyarországgal határos országok népeiből vetítette vissza a honfoglalás korába, tehát tudósításaira ezekben a vonatkozásokban építeni nem lehet.

{587.} TOPONÍMIA ÉS ETNIKUM. TOPONÍMIA ÉS IDŐREND

A krónikás hagyomány kiegészítésére és értékelésére a toponímia bevonása már Anonymusszal megkezdődött. Az a tendencia azonban, hogy egyik nép ősiségét a többiekkel szemben helynevekkel kell bizonyítani, Európa-szerte csak a modern nacionalizmus kialakulásának kísérőjelensége. Erre a korai toponímiai „kutatás”-ra az etimologizálás jellemző. A helynevek nyelvi eredetének kimutatásában számos naiv eredeztetés keletkezett, mint pl. Magyarországon a Karthago < Kard-hágó és más hasonló képzeletszülemény, ami persze nemcsak a nacionalista hozzáállásnak, hanem a nyelvtudomány fejletlenségének is tulajdonítható. Természetesen ez történt a román helynévkutatás korai korszakában is, mint azt I. IORDAN, Toponimia romînească (Bucureşti 1963) 5. írja: „…nálunk a dákoromán toponímiát történeti szempontból sokáig csak azzal a szinte kizárólagos céllal kutatták, hogy bizonyítsák a romanizált (romanic) elem fennmaradását Daciában azután, hogy ezt a provinciát Aurelianus elhagyta… Ha a helyneveket egy nemzeti szempontú folyamatban tekinted tanúnak, hajlandó vagy ilyen tanúkat látni ott is, ahol nincsenek. És nemcsak olyan furcsa vagy komikus etimológiákra gondolok, mint amilyen hajdanán Slatina < stella latina, Tîrgovişte < Tîrgul Vestei stb.” A kritika a román nyelvészet részéről csak a 19. század végén kezdődött a pánlatin etimologizálás ellen, de akkor meg egy pántrák (dák) irányzat foglalt teret, főleg a szláv és magyar eredetű helynevek félremagyarázásával.

A nyelvtudomány fejlődése, elsősorban fonetikai és morfológiai tekintetben, inkább csak fegyelmezőleg hatott a nemzeti tendenciákra, melyeket teljesen alárendelni soha sem tudott, ma sem tud. Ez nemcsak a helynévkutatók nemzeti indulatainak tulajdonítható, hanem annak a többé-kevésbé tudományosan megalapozott koncepciónak is, melyet egy nemzet történészei saját múltjukról kialakítottak, s amelytől a helynévkutató nem függetlenítheti magát. A tudományos önfegyelemnek a helynévkutatásban egyetlen biztosítéka van: a tévedéseknek mindig kitett etimologizálást egy olyan helynévadási tipológiának alárendelni, mely egy nép nyelvének helynévadási rendszerét más népek nyelvétől elkülönítőleg megállapítja és rendszerezi. Egyes esetekben persze ez sem zárja ki a (többnyire koncepcionálisan befolyásolt) tévedés lehetőségét, de egy bizonyos terület helyneveinek nagy többségét a tipológia meglehetős biztonsággal tulajdoníthatja valamely nép helynévadási szokásának. Ehhez persze az is szükséges, hogy a tipológia kronológiával párosuljon, azaz egy-egy nyelven belül a helynévadási szokások keletkezésének és megváltoztatásának legalább megközelítő időpontját megállapítsák, s ebből következtessenek bizonyos típusú helynevek keletkezési korára. Ez történt meg a magyar helynévtipológia tudományos rendszerének kialakításával.

MOÓR ELEMÉR és KERTÉSZ MANÓ kezdeményezéseit folytatva 1943-ban KNIEZSA ISTVÁN, Keletmagyarország helynevei (MR I) c. tanulmánya bevezetésében fő vonalaiban megalkotta a magyar történeti helynévtipológiát, melyet másokkal együtt BÁRCZI GÉZA, A magyar szókincs eredete, 2. bőv. kiad. (Bp. 1958) pontosított és KNIEZSA ISTVÁN, A párhuzamos helynévadás (Bp. 1944) és Névtudományi vizsgálatok (Szerk. MIKESY SÁNDOR. Bp. 1960) véglegesített. Eszerint a puszta nominativusban álló személy-, törzs-, nép- és foglalkozásnevek mint helységnevek a legeredetibb, már a honfoglaláskor eleven magyar helynévadási szokás termékei. Ez Kniezsa szerint az ország nyugati felében a 13. század elején, keleti felében a 13. század közepén szűnt meg, átadva helyét az összetett (pl. + -falva) helyneveknek. Bárczi óvatosabban fogalmaz, amennyiben szerinte a puszta nominativusos alak a 13. század folyamán lassan háttérbe szorul. A régies típusok közül a Kniezsa–Bárczi-tipológia az -i és -d képzős helynevek keletkezését a 11. század vége és a 13. század dereka közé helyezi. Az összetett helyneveknek a Kniezsa–Bárczi-tipológiában van egy régebbi (-laka, -népe, -telke, -soka, -ülése), 12. századi, de a 13. században visszaszorult típusa, míg a -háza, -falva típus a 13. században keletkezett, s a 14. századtól kezdve úgyszólván egyeduralkodóvá vált. KRISTÓ GYULA, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (Szeged 1976) túlságosan merevnek tartja a Kniezsa–Bárczi-tipológia {588.} kronológiai elhatárolásait, és mind a puszta nominatívusos („formáns nélküli”), mind az -i és -d képzős, valamint a települést jellemző utótagos formákat kezdettől fogva elevennek tartja, mindenesetre ez utóbbi típust eleinte ritkábbnak, de a 13. századtól kezdve előnyomulónak, míg a formáns nélküli (és -i vagy -d képzős) típust csak a 15. században kihalónak. E nézetek bírálatában (Magyar Nyelvőr 1979. 97 sk.) rámutattam Kristó számos tárgyi tévedésére és koncepcionális hibáira, valamint vele szemben a Kniezsa–Bárczi-tipológia érvényességére a „formáns nélküli” (ill. puszta nominativusban álló vagy -i és -d képzős) helynevek keletkezésének nyugaton a 13. század elején, keleten 1270 körüli befejeződését, a -falva, -háza típus keletkezésének viszont 13. századi kezdetét bizonyítva.

A Kniezsától átvett, 1400 előttre adatolt magyar helyneveket feltüntető, 24. számú térkép érvénye vitathatatlan. (Ez a térkép feltünteti az erdélyi magyar nyelvterület tényleges adatait, bár a később előforduló, de biztosan korainak vehető adatok hiányoznak belőle.) Az ezen a területen belüli középkori román eredetű helynevek teljes hiányát kimutató KNIEZSA ISTÁN, Ungarns Völkerschaften im XI. Jahrhunderts (AECO 3, 1938) c. tanulmányát cáfolni igyekező E. PETROVICI bírálata (Dacoromania 1941) lényegileg nem változtat a szláv, majd türk, majd magyar, majd román települési sorrenden, melyet az erdélyi románság őslakos voltának prekoncepciójából kiinduló, egyébként részletkérdésekben objektív IORDAN (i. m. 11.) is indokolatlanul tekint „kuriózus”-nak.

Úgy látszik, hogy a román helynévkutatók nem tudnak megszabadulni attól a gondolattól, hogy Erdélyben mindenütt román őslakosságot kell a magyarok előtt feltételezni, még ha ennek helynévi bizonyítékai hiányoznak is. E. PETROVICI, Toponimia ungurească în Transilvania medievală (Transilvania 1968) egyetlen falu román határnevei alapján következtet arra, hogy míg a határneveket az őslakosság adja, a falunevet utólag a magyarok. Ez persze magyar környezetben igaz lehet, de semmiképpen sem abban az értelemben, hogy ilyenkor valamiféle magyar „hatósági” beavatkozás történik. Ha a középkorban ilyesmi általános lett volna, mint azt a szerző feltételezi, akkor miért terjedt volna ki ez az eljárás pusztán az 1400 előtti állítólagos román falvakra, s miért nem a magyar oklevelekben a 14. századtól kezdve tömegesen román névvel jelentkező román településekre? Egy falu határán belül egyes helyeknek később betelepülő, esetleg éppen többségre jutó más etnikumú népessége magától értetődően ad saját nyelvén nevet, különösen ha elnéptelenedett helységbe költözik, mint az Erdélyben pl. a tatárjárás után és később is gyakran előfordult. Klasszikus példák egész sorát lehet erre találni, többek közt pl. SZABÓ T. ATTILA, Kalotaszeg helynevei. I (Kolozsvár 1942) adattárában, amelyből itt csak Derite példáját említjük (33–37). A 13. század végén római katolikus egyháza van, a 15. századból 10 vitathatatlanul magyar nevű jobbágya ismeretes, 1639., 1744., 1754. évi határjárásai csupa magyar dűlőnevet tartalmaznak, 1744-ben még magyar református prédikátora van, 1763-ban már román határnevek tűnnek fel, köztük régebbi magyarok romános formái. Az idő haladtával egyre kevesebb a magyar eredetű, egyre több az eredeti román határnév, míg 1864-ben a falut 450 lelkes „tiszta román”-nak mondják, s az 1941-ben magyar kutatók által gyűjtött 104 határnév közül csak 5 (Sinkó-bérce, Hágó, Csorgó, Bojgó és Horgos) marad meg román fonetizmussal a korábban feljegyzettek közül. Ráadásul a falu magyar neve ismeretlen eredetű, talán személynévből ered, a románok saját képzéssel látták el: Dretea, amiből a történeti adatokat nem ismerő nyelvész esetleg eredeti román helynévadásra következtethetne, amit a magyarok a románoktól vettek át. Találomra (vagy éppen nem találomra!) kiemelt egyes faluk határnévelemzéseiből ezer évre visszamenően következtetni tehát enyhén szólva is tudománytalan eljárás.

A román toponímia típusait IORDAN (i. m.) összeállította, de az egyes típusok kronológiáját nem állapította meg. Amit szövegemben erről írok, csupán IORGU IORDAN, Rumänische Toponomastik (Bucureşti 1926. 259–260) c. műve, valamint S. DRAGOMIR, Vlahii din nordul Peninsulei Balcanice în evul mediu (Bucureşti 1959) alapján tett, első megközelítésnek tekinthető kísérlet, amelynek érvényességét azonban igazolni látszik TH. CAPIDAN, Din {589.} toponomastica românească în Epir (Grecia). (Fraţilor Lăpĕdatu. Bucureşti 1936), amennyiben Epirusz és Tesszália jelenkori aromîn helységnevei mind -a és -u végződésűek, az egyedüli Mpaltinesti kivételével, amelyben a közlő sem lát Păltineşti, tehát a csak a Dunától északra kifejlődött -eşti képzővel előállt alakot, hanem helyesen Păltineşi-nek olvassa. A balkáni román (és aromîn) helynévanyag még alaposabb tipológiai elemzésre szorul. Ilyen céllal nem használtam C. ZAGORIŢ, Peninsula Balcanică (Ploieşti 1938) c. összeállítását, mely mintegy 800 balkáni román helynevet tartalmaz, de IORDAN (Toponimia… 11) által jelzett „túlzásai”, valamint illetékességem hiányosságai miatt nem mertem belőle meríteni. Ezt a feladatot nyelvészeknek kell elvégezni. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a román toponímia történeti kialakulása a Déli-Kárpátok és a Haemus között, az Al-Duna két oldalán a 14–15. században véglegesült. A nyugati (isztriai) és déli (balkáni) perifériákon csak a régies alakok éltek tovább.

Az erdélyi víznevek elemzését elvégezte KNIEZSA ISTVÁN, Erdély víznevei (ETIÉ 1942. Kolozsvár, 1943). Elemzéseit legújabban megerősíti G. SCHRAMM, Eroberer und Eingesessene. Geographische Lehnnamen als Zeugen der Geschichte Südosteuropas im ersten Jahrtausend n. Chr. (Stuttgart 1981) alfabetikus sorrendbe szedett adattárában, de az Olt, Maros, Szamos, Ompoj, Tisza (+Temes, Berzava, Körös) ókori eredetű folyóneveknek a románba szláv közvetítéssel jutását román nyelvészek is elismerik. Vita csak a kisebb folyók neveit illetőleg lehetséges, főleg a tekintetben, hogy a románok közvetlenül a szlávoktól vagy közvetve a magyaroktól vették-e át őket, de ez sem változtat azon a tényen, hogy magas hegyvidéki patakok kivételével Erdélyben eredeti román víznévadás nem állapítható meg, ami az ún. dákoromán kontinuitás kérdésében perdöntő.

AZ ERDÉLYI „TÓTOK”

Az erdélyi szláv helységnevek etimológiai és fonetikai elemzését KNIEZSA ISTVÁN fentebb idézett műveiből vettem és vetítettem a 21. számú térképre. A „tót” név gepida eredetéről GYÖRFFY GYÖRGY, István király és műve (Bp. 1977. 27) korábbi nyelvészeti fejtegetésekre alapozó magyarázatát fogadom el. A şchiau-şchei, ill. sîrb-sîrbi szavak helynévi jelentésére IORDAN, Toponimia … 262–266, az -inti képzőre uo. 428–433. A türk (avar?, besenyő?, úz?, kun?) helynevekre l. RÁSONYI LÁSZLÓ, Hidak a Dunán (Bp. 1981), mely azonban még kritikára szorul.

ERDÉLY KORAI SZLÁV TÁRSADALMA

Az 1138. évi dömösi oklevél első kiadása: Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Ed. N. KNAUZ (Esztergom 1863. I. 88–97). Innen az erdélyi vonatkozású szövegrészek a Documenta Romaniae Historica C/I. 3 és (latinul) 356. A Szombathelyen alóli Sajtény helyett a sószállítók falujának a mai Bencencen volt Sajttelekre helyezését kézenfekvőnek látom, bár erre a szakirodalomban nem találtam utalást. Az erdélyi Daróc helynevek térképi rögzítése GYÖRFFY, GY., István király 427, ahol megfigyelendő az Erdéllyel északnyugat felé határos vidéken is a helynév különösen sűrű előfordulása. Ez kizárni látszik, hogy a darócokban valamiféle „szlavoromán” népességet keressünk, földrajzi elhelyezkedésük tisztán szlávokra utal. Ezért kell a dél-erdélyi darócokat is szlávoknak tekinteni.

HONFOGLALÓ MAGYAR TÖRZS ERDÉLYBEN

A magyar honfoglalásról általában: LÁSZLÓ GYULA, A honfoglaló magyar nép élete (Bp. 1944); DIENES ISTVÁN, A honfoglaló magyarok (Bp. 1972). Az erdélyi honfoglalásról: MAKKAI LÁSZLÓ, Honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben (Sz 1944), ennek és GYÖRFFY GY., Tanulmányok c. művének felhasználásával készült a fejezet, mindenesetre az északi és déli megyék keletkezése kérdésében Györffy és Bóna véleményétől eltérő állásponton. Abban mindkettőjükkel egyezem, hogy a honfoglaló magyarok Álmossal nem nyugat, hanem kelet felől érkeztek Erdélybe, abban viszont nem, hogy azonnal egész Erdélyt elfoglalták volna. A szövegben kifejtett indokaim – honfoglaló nemzetségek északon, ilyenek hiánya délen, a Marostól északra, ill. délre fekvő területek toponímiai különbségei, Simeon cár hatalma s a király kori vajdának sokáig csak Fehér megyére kiterjedő fennhatósága – mellett ez ellen szólnak az egykorú bizánci források. A Marostól délre előkerült, archaikusnak minősített régészeti leletek a régészeti keltezés mai pontossági lehetőségei szerint származhatnak akár az első, akár a második magyar honfoglaló nemzedéktől, aminthogy a 9–10. század fordulójára datált Maros-völgyi bulgár leletek is a 10. század első harmadából. Ami az északi, szalacsi (feltehetően már a 10. században a Meszesen átvezető) sóutat illeti, ennek korai megléte mellett nemcsak földrajzi meggondolások, hanem a vonala mentén található Bogát, Agmánd és Zsombor-Zombor helynevek is szólnak. Ezek a véleménykülönbségek egy ilyen forrásszegény korban (különösen mivel a dolog lényegét, Erdély korai, az első honfoglaló magyar nemzedékben való megszállását nem érintik) egy kötetben is megférhetnek egymással, míg a későbbi kutatások nem hoznak egyértelműbb eredményeket.

GYULA ÉS A GYULÁK. A GYULÁK ORSZÁGA
A GYULÁK BIZÁNCI SZÖVETSÉGBEN

Bíborbanszületett Konstantin magyar vonatkozású szövegeit közli A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (S. a. r. GYÖRFFY GYÖRGY. 2., bőv. kiad. Bp. 1975), uo. Liudprand szövege is. Eredeti szövegek és magyar fordításuk: MORAVCSIK GYULA, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai (Bp. 1984). Bogát személyét Erdéllyel kapcsolatban: GYÖRFFY GYÖRGY, A honfoglaló magyarok települési rendjéről (Arch. Ért. 97, 1970. 217–219) kiemelte, Gyulafehérvár építését neki tulajdonítja (uo. 224), sőt az Árpád-házzal való rokonságára is célzott. Ugyancsak GYÖRFFY mutatott rá (Honfoglalás, megtelepedés és kalandozások. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Bp. 1977. 143) arra, hogy a nyugati „kalandozásokon” egy Árpád-házi herceg mellett a gyula vagy a harka vett részt vezértársként. A Liudprandnál 921-ben szereplő Dursac nevét GYÖRFFY (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. S. a. r. GYÖRFFY GYÖRGY. Bp. 1958, 19752. 525. sz. jegyzet) Árpád fia Tarhoséval azonosítja, míg Bogátot (Magyarország története I. Bp. 1984. 663) harkának, Erdélyben megszállt vezérnek (uo. 629), következőleg az első erdélyi gyulának feltételezi, amivel egyetértek. Éppen ezért nem oszthatom véleményét (uo. 683, 701, 764), hogy Zombor gyula fiai, Prokuj és Zsombor csak a 10. század második felében költöztek volna Erdélybe, mely addig csak a gyulák nyári legelőterülete lett volna. Ez utóbbi ellen szólnak egyébként a Bóna által felsorolt korai magyar régészeti leletek is. Zombor gyula Zsombor fiának a családfán való elhelyezését (uo. 746–747), sőt egyáltalán létezését nem látom bizonyíthatónak. A Kónsztantinosznál Kál fia Bulcsú és az Anonymusnál Bogát fia Bulcsú néven szereplő személy azonosságát történetírásunk nem vonta kétségbe, de GYÖRFFY (Krónikáink 119) Bogátot és Bulcsút rokonság (azonos nemzetség) alapján kapcsolja össze, míg szerintem inkább a harka méltóság viselése vezette Anonymust abban, hogy Bulcsút Bogát fiának mondja. Bogát, Zombor és {591.} rokonaik neveit viselő helységekre KRISTÓ GY.–MAKK F.–SZEGFŰ L., Adatok „korai” helyneveink ismeretéhez. I–II (AUSz Acta Historica XLIV–XLVIII. 1973–74).

Az egyedüli mozzanat, amiben Györffytől lényegesen eltérő álláspontot foglalok el, Erdély déli részének az északinál későbbi elfoglalása. Indokaimat – a honfoglaló nemzetségek hiánya és a vajda kormányzatának a 13. századig csak Erdély déli felére való kiterjedése – szövegemben már kifejtettem, de szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy nem érthetek egyet K. HOREDT, Contribuţii la istoria Transilvaniei în secolele IV–XIII (Bucureşti 1958. 109–131) egyébként lényegében már KARÁCSONYI JÁNOS által is képviselt nézetével, hogy Erdélynek a magyarok által való elfoglalása öt szakaszban zajlott le: 900 körül a Kis-Szamosig, 1000 körül a Maros völgyéig, 1100 körül a Nagy-Küküllőig, 1150 körül az Oltig, 1200 körül a Kárpátokig. Ez ellen nemcsak a dél-erdélyi honfoglalás kori régészeti leletek szólnak, hanem mint ante quem dátum a 10. század közepén uralkodott Fajsz fejedelem Küküllő-völgyi szálláshelye is. KRISTÓ GYULA, Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig (Bp. 1980. 192) helyesen írja, hogy a honfoglalás első szakasza csak a Marosig terjedt, attól délre bulgár „államképződmény” létezett, de a fenti érvek, valamint Gyulafehérvár korai, a gyulákra visszavezethető léte cáfolják azt a vélekedését (485), hogy István király feltehetően az 1010-es években számolta fel a dél-erdélyi bulgár uralmat, mely eseményt a krónikákban említett Keán (szerinte a dél-erdélyi bulgár vajda) elleni hadjárattal kapcsolja össze. A dél-erdélyi bulgár uralom felszámolása kétségtelenül Fajsz fejedelemsége előtt, s a helynevek tanúsága szerint Bogát gyula által történt. Az eseményt a besenyők és a magyarok bizánci szövetségben folytatott bulgárellenes hadjáratával al Maszudi alapján hoztam kapcsolatba, szövegét magyar fordításban közli A magyarok elődeiről… (100–103) nézetemet támogató bevezetéssel és jegyzetekkel.

Zombor gyula (Bogát fia és utódja) történetében GYÖRFFY GY., István király (47–48, 60–61) értelmezését követtem, azzal az eltéréssel, hogy semmiféle bizonyítékát nem látom annak, mintha Zombor 953-ban „feltehetőleg egy Árpád-házi herceg kíséretében” és „Fajsz fejedelem megbízásából” ment volna Bizáncba megkeresztelkedni. Ellenkezőleg, éppen ebben az eseményben látom a nyugati fejedelmi és a keleti gyulai külpolitika szembefordulásának egyik jelét. Lényegében MORAVCSIK GYULA, Bizánc és a magyarság (Bp. 1953. 47–58) véleményét követem a nagyfejedelem, a gyula és Bizánc viszonyának kifejtésében. GYÖRFFY GY., István király (102–103) véleményét, hogy „Bár Erdély nagy része Géza sógorának és szövetségesének, a Gyulának [!] uralmi területe volt… ez azonban nem jelentette, hogy a Gyulák [!] ekkor önálló tartománnyal rendelkeztek”, ill. hogy tévedés lenne „itt külön utakon járó törzsfők akcióiról” beszélni (Magyarország története I. 683) csak annyiban oszthatom, hogy a nagyfejedelemnek az összes magyar törzsek fölötti uralomra tartott igénye fennállott, de azt gyakorlatilag csak István király hadjáratai érvényesíthették.

FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK

„Fekete magyarok”-on GYÖRFFY GY., István király (166, 173) azokat érti, akik Ajtony „territóriumán” laktak. Ezt a véleményét Querfurti Brúnó (Bonifác) térítő szerzetes tudósítására alapozza. Brúnó 1003-ban kezdett a „fekete magyarok” közt téríteni, „amikor Gyulát leverték”, majd 1005 és 1008 közt újra Magyarországon tartózkodott, sikertelenül térítve, végül 1009-ben megtudta, hogy időközben a „fekete magyarokat” erőszakkal megtérítették. Mindebből Györffy joggal vonja le azt a következtetést, hogy az Ajtony elleni hadjárat 1008-ban történt, de mivel Brúnó már a gyula elfogatása után is térített, alighanem az ő országát is a „fekete magyarok” lakhelyének kell tekinteni. Feltevésemet Brúnó térítési megbízatásának és területének a gyula Erdélyére való kiterjedése Györffy által felvetett gondolatára építem. Egyébként már PAULER GYULA, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt (Bp. 1899. I. 508–509) és VÁCZY PÉTER, Gyula és Ajtony (Szentpétery Emlékkönyv Bp. 1938) is a gyulák országára vonatkoztatta a „fekete magyarok” elnevezést. {592.} Gyula és Ajtony „országainak” összefüggését Váczy egyazon honfoglalás két szakaszának tekintette, de nem északról dél felé, hanem a Tiszától a Maros völgyén felfelé. Ez a nézet azonban nemcsak az Anonymus által feljegyzett helyi hagyománynak mond ellent, hanem az Erdély déli részén régészetileg is bizonyított (s a későbbi Bánság területén talált nagyszentmiklósi kincs legalábbis egyes bulgár kapcsolataiból következtetve ott is fennállt, s a helynevekből ítélve ugyancsak a gyulák által felszámolt) bulgár uralom tényének is, amelyet Váczy egyáltalán nem vett tekintetbe. GYÖRFFY GY., István király (163–164) (korábbi nézeteivel ellentétben) a gyula és Ajtony leveretése és területükön a megyei szervezet kialakulása közé egy átmeneti „territórium”-szervezést iktat be, éspedig azzal a feltételezéssel, hogy István eredetileg Erdélyt a gyulának, a Tisza-Maros szögét pedig Ajtonynak adta kormányzásra, s csak 1001-ben, mikor II. Baszileiosz az akkor még a bulgárokkal szövetségben álló Istvánnal szemben Ajtony és a gyula segítségét kereste, fordult ellenük (i. m. 168–169). Azzal egyet lehet érteni, hogy Ajtony és a gyula bizánci tájékozódása hívta ki István fegyveres fellépését először a gyula (1003), majd Ajtony (1008) ellen, s csak ezután, immár nem félve bizánci hátbatámadástól, és a bizánci uralom megszilárdulását tudomásul véve, vett maga is részt a bulgárok elleni hadjáratban. A közbeeső „territórium”-szervezést és a gyula, ill. Ajtony bizánci tájékozódása kezdetének 1001 körülre helyezését forrásokkal alátámasztható bizonyítás híján nem hihetem. Sőt az Altaichi Évkönyveknek azt a kitételét, hogy gyula „rex” és országa „regnum” volt, egyáltalán nem tekintem a külföldi szerző téves értesülésének, ellenkezőleg, éppen azt nem látom bizonyítottnak, hogy gyula (és Ajtony) országa Gézától, majd Istvántól függő „ducatus”, ill. „territórium” volt. A gyuláknak a bulgároktól elhódított területek megtartása érdekében Bizánccal kötött szövetségét Bogát, Zombor és Prokuj folyamatos és logikus külpolitikájának és egyben a nagyfejedelemnek Bizánc-ellenes és bolgárbarát tájékozódásával való szembefordulásának kell tekintenem, legalábbis mindaddig, amíg ezt hitelt érdemlő források alapján meg nem lehet cáfolni.

Keán, Kulán és Beliud személyét és szerepét illetően Györffy (uo. 100) magyarázatát követtem. Erdély, ill. a gyulák „pogányságát” viszont a latin rítusú térítők vádjának tekintem, ami a Sarolttal kapcsolatos „pogány” és „barbár” szembeállításból is kitűnik. A görög rítusról latin rítusra téréskor (és viszont) történhetett újrakeresztelés, mert éppen a 9. század közepétől 1054-ig tartó és a schismával végződő ellentét a latin és görög (+pravoszláv) rítusok közt a keresztség érvényességének kérdését is felvetette, a bizánciak ugyanis nem voltak hajlandók a keresztségnek és a confirmatiónak a latinok által gyakorolt szétválasztását elfogadni. Ezért a görög rítusnak „pogány”-ként való felfogását és az újrakeresztelést a gyula és családja esetében nem tekinthetjük valóban pogányok megtérítésének. Ajtony esetében a latin (leöntés, meghintés) és a görög (bemerítés) szertartás közti különbség indokolja az 1002 utáni vidini újrakeresztelést, mint azt a forrás is kiemeli („a görögök szertartása szerint”). Egyébiránt Györffy szerint is a „fekete magyarok” közti latin rítusú térítés „abba a versenyfutásba illeszthető be, amely a latin és görög egyház között a határvidék »lelkéért« folyt” (uo. 173).

Dobokának Istvánnal való rokonsága kérdésében ORTVAY TIVADAR, Az Ajtony és Csanád nemzetségek birtokviszonyai Dél-Magyarországon (Sz 25, 1891) nézetét, ti. hogy Doboka Karold férje volt, már mások is osztották, magam is a legvalószínűbb lehetőségnek ezt tekintem az Árpád-ház családfáján való elhelyezésében, valamint politikai szerepe megmagyarázásában. Ajtonynak a gyulákhoz való tartozását már VÁCZY, i. m. feltételezte, GYÖRFFY, István király (165) viszont nem tartja „jelentősnek” Ajtony származásának kérdését, egy Istvánnak behódolt úrnak tekinti, aki egy „territóriumot” kapott kormányzásra, de később fellázadt. Erdélyi szálláshelye azonban szerintem a gyulákkal való rokonságára vall, még inkább Csanádnak Ajtonyhoz való menekülése. Az ellene indított hadjáratot KRISTÓ GYULA, Megjegyzések az ún. „pogány-lázadások” kora történetéhez (AUSz Acta Historica 17, 1965 és máshol is) az 1020-as évek második felére teszi, BAKAY KORNÉL, A magyar államalapítás (Bp. 1978. 54) 1018 tájára, érvelésük azonban nem meggyőző, ezért Györffy 1008-as keltezését fogadtam el, annál inkább, {593.} mivel ez időben István külpolitikája még Bizánc-ellenes volt, Ajtony pedig Bizánc szövetségese. Csanád és Gyula, ill. Prokuj gyula szerepe és viszonya az Ajtony elleni hadjáratban máig tartó vita tárgya. Azt, hogy Csanád előbb Ajtony udvarában szolgált, nemcsak a Gellért-legenda állítja, melynek ezt a részét GYÖRFFY GY., István király (175) „népmesei fordulatnak” tekinti, hanem egy régi magyar krónikát fordító (és nyilván helyenként ferdítő) Mahmud Terdzsüman török író is, amennyiben elfogadjuk SZEGFŰ LÁSZLÓ, Az Ajtony-monda (AUSz Acta Historica 40, 1972) feltételezését, hogy a török szövegben szereplő Marcsianusz tkp. „Morisianus”, azaz Ajtony. GYÖRFFY GY., István király (554) ezt kétségbe vonja. Minden jogos kétség ellenére is a két forrás annyira egybehangzik, hogy az Ajtony elleni hadjárat fővezérének Györffyvel (173) ellentétben a gyulát tekintem, akit a melléje alvezérként adott Csanád kijátszott. Eljárását a Gellért-legenda valóban népetimológiák és legendamotívumok segítségül vételével próbálta fehérre mosni.

KIRÁLYI VÁRMEGYÉK ERDÉLYBEN

A királyi megyeszervezés tekintetében Erdély északi felére nézve GYÖRFFY GY., Tanulmányok és István király… fejtegetéseit követtem, fenntartva azonban már idézett Honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben c. tanulmányomban kifejtett álláspontomat Erdély déli részének egyetlen megye, pontosabban vajdaság formájában való megszervezéséről. Vö. ICZKOVITS EMMA, Az erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp. 1939). Ezért GYÖRFFY GY., István király (206–209) feltevését Küküllő megye István kori létesüléséről nem osztom, forrásszerűen nem bizonyítható, ispánjai 1200 előtt a királyi oklevelek záradékaiban nem fordulnak elő. Az erdélyi vármegyék külön sajátosságairól máig érvényes TAGÁNYI KÁROLY, Szolnok-Doboka vármegye területének története a honfoglalástól az önkormányzat behozataláig a IX. századtól a XIV. századig (Szolnok-Doboka vármegye monographiája. I Dés 1901. 228 sk.). A királyi szolgáló népekre HECKENAST GUSZTÁV, Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban (Bp. 1970). GYÖRFFY GYÖRGY, Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez (TSz 15, 1972). Az Erdélybe a külső Magyarországról betelepült nemzetségekre általában KARÁCSONYI JÁNOS, Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I–III (Bp. 1900–1901), valamint az általános bibliográfiai részben idézett oklevéltárak, melyekben az erdélyi magyar népterületre vonatkozó, a szövegben ismertetett források is találhatók. A korai magyar települések térképének forrása: KNIEZSA, Keletmagyarország helynevei (M R).

A SZÉKELYEK ERDÉLYBEN

A székelyek eredetének hatalmas irodalmából itt csak a még tartható elméleteket képviselő műveket említjük: SEBESTYÉN GYULA, A székelyek neve és eredete (Bp. 1897); THURY JÓZSEF, A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai (Sz 30, 1896); NAGY GÉZA, Az eszegel-bolgárok neve (Sz 48, 1914); újabban GYÖRFFY GYÖRGY, A székelyek eredete és településük története (Erdély és népei. Szerk. MÁLYUSZ E. Bp. 1941); GYÖRFFY GY., Tanulmányok (64–74); GÖCKENJAN, i. m. 114 sk. Az eredetkérdésben elfoglalt álláspontomat GYÖRFFY, Honfoglalás, megtelepedés… (i. m. 142) véleményére alapozom: „…a székelyek már Kelet-Európában együtt éltek a magyarokkal a kazár birodalomban, majd a magyar vezérek önállósulása után a székelyek egy része is fellázadt a kazárok ellen, és csatlakozott a magyarokhoz. 894-ben alighanem elsőként érte őket a besenyő csapás és elsőként nyomultak a Kárpát-medencébe, majd a magyarokkal együtt foglaltak hont.” Ez a gondolatmenet vezethet Ménmarót bihari „kazár” népének a székelyekkel vagy azok jelentős részével való azonosításához. LÁSZLÓ GYULA, A „kettős honfoglalás” (Bp. 1978) c. művében összefoglalt elmélet arról, hogy a 7. század második felében a Kárpát-medencébe nyomuló onogurok tulajdonképpen magyarok voltak, nem vonatkozik csupán a székelyekre, ezért itt (többnyire elutasító) vitáját nem tárgyaljuk.

{594.} A székelyeknek Biharból Erdélybe települése általánosan elfogadott nézet. Afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy a Marostól délre települtek, és 1100 körül már az Olt mentén voltak, ahol Hortobágyfalvától Halmágyon át Földvárig legalább 8 (eddig feltárt) földvár őrzi nyomukat. Ezeket A. SCHULLERUS, Die Grenzburgen der Altlinie (KBVSL 1918) kifejezetten székelyek által védett erődítményeknek tekinti, melyek a szászok 12. század közepi érkezése előtt már fennállottak, sőt azután is mint Fehér megye enklávéi a Szászföldön kívül maradtak. Délnyugaton a mai Szászváros vidékén kezdődtek a székely települések, s a később Háromszékbe költözők Sebes, Orbó és Kézd központjain át csatlakoztak az Olt-vidékiekhez. A mai Orlát (< Váralatt) mellett nemrég feltárt földvár TH. NÄGLER, Cetăţile feudale de la Orlat… (SC 20, 1977) szerint régészetileg ahhoz a kultúrához tartozik, amelyet a magyar (helytelen azonosítás szerint besenyő) cserépüstök jellemeztek, s amelyet éppen ezért Nägler is tévesen tekint a vlah-román őslakosság hagyatékának. A földvár 11–12. századi, tehát az ekkori székely település Nagyszebentől délre is kiterjedt. Így egyetérthetünk TH. NÄGLER, Die Ansiedlung der Siebenbürger Sachsen (Bukarest 1979. 119). véleményével, hogy a 12. század közepén a szászok az Olt mentén csak annyiban települtek pusztaságra (desertum), amennyiben azt a király számukra kiürítette, s „azok, akik a területet elhagyták, a székelyek voltak”.

A székely autonómia és szervezet eredetéről és alakulásáról SZÁDECZKY-KARDOSS LAJOS, A székely nemzet története és alkotmánya (Bp. 1927) sok tekintetben elavult, a legújabb és legrészletesebb kifejtés: BODOR GYÖRGY, Az 1562 előtti székely nemzetségi szervezet (TSz 26, 1983).

A SZÁSZOK BETELEPÜLÉSE ÉS A DÉLI HATÁRVÉDELEM ÁTSZERVEZÉSE

A szász település régebbi, nagyrészt ma is helytálló irodalmából elsősorban GEORG EDUARD MÜLLER, Die sächsische Nationsuniversität (Hermannstadt 1928); UŐ, Die Gräven des siebenbürgischen Sachsenlandes (Festschrift Teutsch. Hermannstadt 1931); UŐ, Stühle und Distrikte als Unterteilung der Siebenbürgisch-deutschen Nationsuniversität 1141–1876 (Hermannstadt 1941); UŐ, Das Deutschtum und die sekundären Siedlungen in Siebenbürgen (KBVSL 1926); UŐ, Die deutschen Landkapitel in Siebenbürgen und ihre Dechanten 1192–1848 (AVSL 1934–36); GUSTAV GÜNDISCH, Deutsche Bergwerksiedlungen in dem Siebenbürgischen Erzgebirge (Deutsche Forschung im Südosten. Hermannstadt 1942–44). Újabban W. GRANDJEAN, Die Anfänge der Hermannstüdter Propstei im Spiegel päpstlicher Urkunden (Siebenbürgisches Archiv 1971); OTTO MITTELSTRASS, Beiträge zur Siedlungsgeschichte Siebenbürgens im Mittelalter (München 1961; nem csupán a szászokról); TH. NÄGLER, Die Ansiedlung… (Bukarest 1979). A két utóbbi bőven a gerébekről is.

Az erdélyi határvédelem problematikájához MORAVCSIK, Bizánc és a magyarság… A német lovagrend erdélyi szerepléséről M. PERLBACH, Der Deutsche Orden in Siebenbürgen (MIÖG 1905); G. E. MÜLLER, Die Ursache der Vertreibung des Deutschen Ordens aus dem Burzenlande und Kumanien im Jahre 1225 (KBVSL 1925); GY. BAKÓ, Cavalerii teutoni în Ţara Bîrsei (Studii 1957); J. SCHÜTZE, Bemerkungen zur Berufung und Vertreibung des Deutschen Ordens durch Andreas II. von Ungarn (Siebenbürgisches Archiv 1971).

A „ROMÁNOK FÖLDJE”. KUNORSZÁG ÉS A SZÖRÉNYI BÁNSÁG

A „Terra Blacorum”-ra vonatkozó okleveleket és korábbi kritikájukat l. Documenta Valachorum, évsorrendben. Az 1222-re keltezett, de valójában 1231-ben hamisított királyi és az azt megerősítő pápai oklevél helytálló kritikája MARIA HOLBAN, Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII–XIV (Bucureşti 1981. 9–48). IV. Bélának 1263. évi, valamint 1350-ben {595.} említett, kenézekre, ill. vajdára vonatkozó okleveleit közölte és értelmezte GYÖRFFY GYÖRGY, Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez (TSz 7, 1964. 2 közlemény). A Hunyad megyei román kerületekről CSÁNKI DEZSŐ, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában (Bp. 1913. V. 45–51), a Krassó megyeiekről PESTY FRIGYES, A Szörény vármegyei hajdani oláh kerületek (Bp. 1876); UŐ, A szörényi bánság és Szörény vármegye története. I (Bp. 1877); UŐ, Krassó vármegye története (Bp. 1884). M. HOLBAN (i. M. 48–89) fejtegetése, hogy 1233 és 1260 közt a szörényi bánság inkább csak cím volt, semmint valóságos szervezet, nem meggyőző. Nem veszi ugyanis tekintetbe, hogy a bánság az 1228 óta magyar királyi fennhatóság alá került Kunország nyugati részének leválasztása által keletkezett. A besenyőkről GYÖRFFY GYÖRGY, Besenyők és magyarok (Kőrösi Csoma Archívum 1939); HANSGERD GÖCKENJAN, Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelalterlichen Ungarn (Wiesbaden 1972. 89–114); PETRE DIACONU, Les Petchenègues au Bas-Danube (Bucureşti 1970). A besenyők 10. század közepi földrajzi elhelyezkedéséről Bíborbanszületett Konstantin császár műve tájékoztat, akkor a magyarokhoz legközelebb élő törzsük a Jula nevet viselte. Ez a tudósítás indította ŞTEFAN PASCUt arra, hogy fentebb már idézett Voievodatul Transilvaniei. I. c. művében valószínűsítse (a Transilvania c. folyóirat 1974/6. számában közzétett interjújában pedig bizonyossággal állítsa) a magyar krónikák Gyula vezérének, ill. az Erdélyben kormányzó magyar gyula méltóságviselőnek a besenyő Jula törzzsel, ill. annak ilyen nevű vezérével való azonosságát. Eszerint a honfoglaló magyarok Erdélybe hatolása, amit a kolozsvári és más régészeti leletek tagadhatatlanná tesznek, ideiglenes volt, mert a besenyők kiszorították őket, Erdélyt száz évre uralmuk alá vetették, és csak Szent István és utódai, véglegesen pedig Szent László idején került Erdély magyar fennhatóság alá. A magyar krónikák és egykorú külföldi források szerint kétségtelenül magyar erdélyi „gyulák”-nak besenyő voltát már az is cáfolja, hogy a besenyő Jula törzsnek a magyarokkal szemben, ugyancsak Bíborbanszületett Konstantin szerint, a Dnyeszternél voltak erődítményei. Szent István idején a besenyők megtámadták Gyulafehérvárt, Ştefan Pascu elméletéből következtetve akkor még saját fővárosukat, ami önmagában is rávilágít ennek az elméletnek elfogadhatatlan voltára.

A kunországi eseményekre P. DIACONU, Cumanii la Dunărea de jos (Bucureşti 1976); I. FERENŢ, Cumanii şi episcopia lor (Blaj 1931; magyar fordítása: FERENŢ IOAN: A kunok és püspökségük. Bp. 1981); MAKKAL LÁSZLÓ, A milkói (kun) püspökség (Debrecen 1936).

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

A tatárjárás történetének fő forrása Rogerius „Siralmas éneke”, sok kiadása közül itt SZENTPÉTERY Scriptores rerum Hungaricarum-át említjük. Népességpusztító hatásáról ZICHY LADOMÉR, A tatárjárás Magyarországon (Pécs 1934) és FÉLEGYHÁZI JÓZSEF, A tatárjárás kútfőinek kritikája (Vác 1943) vitája után GYÖRFFY GYÖRGY, Einwohnerzahl und Bevölkerungsdichte in Ungarn bis zum Anfang des XIV. Jahrhunderts (Études Historiques. Bp. 1960) a lélekszámveszteséget a lakosság felére teszi, ami Erdélyre bizonyára áll. Szélesebb összefüggésben A. SACERDOŢEANU, Marea invazie tătară şi sud-estul european (Bucureşti 1933). A johanniták kunországi próbálkozásairól REISZIG EDE, IV. Béla király és a János-lovagrend Magyarországon (Sz 35, 1901), a Szörényi bánságról a tatárjárás előtt és után M. HOLBAN, Din cronica… (Bucureşti 1981. 49–89). A tatárjárás utáni erdélyi székely és szász települési mozgalomról TH. NÄGLER, Die Ansiedlung… (Bukarest 1979). A román bevándorlás adatai: Documenta Valachorum… A románok jogállapotáról és a juhötvenedről KAREL KADLEC, Valaši i valašske pravo v zemich slovanských a uherských (Praha 1916); G. E. MÜLLER, Die mittelalterlichen Verfassungs- und Rechtseinrichtungen der Rumänen des ehemaligen Ungarns (Hermannstadt 1938); AL. DOBOŞI, Datul oilor (quinquagesima ovium) (Bucureşti 1937).

{596.} A FEUDÁLIS NAGYBIRTOK KIALAKULÁSA ÉS AZ OLIGARCHIA URALMA. BÁRÓK ÉS NEMESEK. SZÉKELYEK ÉS GERÉBEK A NEMESSÉGBEN

Az erdélyi feudális nagybirtokok tatárjárás utáni alakulásáról a korábban felsorolt okleveles adatok alapján MAKKAI, Erdély története; a román telepítésekről Documenta Valachorum…; GYÖRFFY, Adatok… (TSz 1964) helyesbítéseivel és pótlásaival. Az anarchiára és Kán László vajdaságára KRISTÓ GYULA, Külön kormányzat az Árpád-kori Dráván-túlon és Erdélyben (TSz 20, 1977); UŐ, Kán László és Erdély (Valóság 1978/11). A 14. század társadalmi átalakulására a megyei birtokosokra, szászokra, székelyekre vonatkozó, már felsorolt irodalom.

A SZÁSZ POLITIKAI EGYSÉG ÉS A VÁROSOK

A szász szervezetre a betelepülés kapcsán fentebb felsorolt irodalom, a városi fejlődésre P. NIEDERMAIER, Siebenbürgische Städte (Bukarest 1979; a 14. századi ugrásszerű fejlődés hangsúlyozásával); GRANASZTÓI GYÖRGY, Társadalmi tagozódás Brassóban a XV. század végén (Sz 106, 1972); PACH ZSIGMOND PÁL, A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában (Sz 109, 1975); UŐ, A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala a 15–16. század fordulóján (Sz 112, 1978); HORVÁTH JENŐ, Siebenbürgisch-sächsische Städtekultur im Mittelalter (Pancsova 1906); O. F. JICKELI, Der Handel der Siebenbürger Sachsen in seiner geschichtlichen Entwicklung (AVSL 1913); O. MELTZL, Über Gewerbe und Handel der Sachsen im XIV. und XV. Jahrhundert (Hermannstadt 1892, magyarul Sz 36, 1902); Şt. PASCU, Meşteşugurile din Transilvania pîná în secolul al XVI-lea (Bucureşti 1954); JAKAB ELEK, Kolozsvár története. I (Kolozsvár 1870); MAKKAL LÁSZLÓ, Társadalom és nemzetiség a középkori Kolozsváron (Kolozsvári Szemle 1947); Istoria Clujului. Red. Şt. PASCU (Cluj, 1974).

ROMÁN VAJDÁK ÉS KENÉZEK, NEMESEK ÉS JOBBÁGYOK

Erdély egyes területeinek az egész középkoron át elhúzódó román betelepülését Şt. PASCU, Voievodatul Transilvaniei. II (Cluj-Napoca 1979) azzal magyarázza, ill. cáfolja, hogy az egyes települések nevei csak akkor tűnnek fel az oklevelekben, mikor azok feudális tulajdonba kerülnek, a román falvak tehát okleveles említésük előtt fennállhattak, sőt fenn is állottak, hiszen Erdély lakosságának többsége mindig is román volt. Ha alapítottak is románok újabb falukat, a hegyekbe húzódva, az a feudális elnyomástól való menekülés egyik formája volt. Az addig szabad faluközösségekben élő román lakosságnak feudális alávetését 5 román kerület településtörténetén mutatja be, ezek Omlás, Fogaras, Naszód, Kővár és Kraszna. Kihagyva Krasznát, mely nem volt román kerület, a fennmaradó négyben a középkori falvaknak 13–30%-a tűnik fel 1350 előtt oklevelekben, a többi 1351–1541 közt, tehát a fenti nézet szerint a feudális nyomás 1350 után vált erőssé, s vagy már meglévő falvakra terjedt ki, vagy új falvak létesültek menekülés folytán. Mivel a szász és székely székek statisztikája másként alakult, más magyarázatot ad a szerző. A székelyeknél a falvak okleveles említésének fele-fele esik 1350 előttre, ill. utánra, a koraiak száma azért olyan nagy, mert a székelyek katolikusok lévén, az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben az 1350 előtt említett falvak 90%-a szerepel, ez esetben tehát különös forrásadottság a magyarázat. Viszont a falvak másik felének keletkezése és említése már a közszékelyek 14–15. századi feudális elnyomatásának következménye. A szászoknál ismét más az eset, a szász székekben, akárcsak a megyékben, az 1350 előtt ismert helységeknek csak 12%-a szerepel a pápai tizedjegyzékekben, következőleg az 1350 előtt említett helységek 88%-a minden valószínűség szerint görögkeleti román lakosságúnak tekintendő, ezért nem kerültek be a tizedjegyzékbe. A Szászföldön egyébként 1351–1541 közt az összes középkori falvaknak csak negyede-harmada kerül első okleveles említésre, vagy éppen {597.} akkor keletkezik. A szerző felhoz ugyan más települési okokat is, mint a feudális nyomás (pl. népszaporodás miatti földszűke), de az uralkodó motívum a feudális leigázás és az előle való menekülés marad, ami persze a szász székek és a megyék faluszaporodási arányának hasonlóságát nem magyarázza, hiszen az előbbiekben nem volt feudális földesuraság. Ez az irreálisan erőltetett koncepció alighanem a szerzőnek abból a korábbi elgondolásából fakad, hogy 1350 körül megindult a szabad románok tömeges feudális elnyomása, s ez ellen Erdélyben és a külső Magyarország román lakta vidékein az 1360-as években sorozatos felkelések törtek ki. ŞT. PASCU, Răscoalele ţărăneşti din Transilvania medievală (Cluj 1963) ezt állító tanulmányát bírálva M. HOLBAN, Din cronica… (Bucureşti 1981. 245–287) kimutatja, hogy szó sem lehet általános román parasztfelkelésről, hanem csak a feudális anarchia különböző egybefonódó jelenségeiről, melyeknek magyar és román parasztok egyaránt szenvedő tárgyai vagy (földesuraik ellen egymásra küldve) szenvedést okozó alanyai voltak, néha magyarok magyarok, románok románok ellen, a mindenféle nemzetiségű és társadalmi helyzetű rablóbandák garázdálkodásairól nem is beszélve. Holban azonban nemcsak Pascu nézeteit cáfolja, hanem azt a Documenta Valachorumban (főleg a 200. lapon) kifejtett nézetet, hogy a balkáni nomád pásztorkodás kezdetlegesebb jogviszonyai közt élő románok Erdélyben gyakran ütköztek össze a földművelő magyar és szász lakosság fejlettebb jogviszonyaival, ezért oly gyakori az oklevelekben erőszakos cselekményeik emlegetése. Bár a két gazdálkodási típus egymás mellett élése kétségtelenül adott okot összeütközésekre (l. pl. Rogeriusnál a 13. század közepén a magyar lakosság panaszait a közéjük települt nomád kunok ellen), Holbannak kétségtelenül igaza van, hogy a Documenta Valachorum fenti szövegezése nemcsak túlságosan kiélezett, hanem abból az azóta módosult nézetből indul ki, hogy az erdélyi román pásztorok nomádok voltak.

Azonban sem Pascu, sem Holban nem veszik tudomásul a román népesség nagy (bár a megtelepüléssel egyre fogyó) részének transzhumáló pásztor életmódját, amelynek Erdély településtörténetében oly nagy szerepe volt, különösen a Mezőség román betelepülésében. Az Erdélyi-középhegység, ahová csak a 14. században települtek tömegesen románok, úgyszólván teljesen nélkülözte a legeltetésre alkalmas havasokat, legelőt csak erdőirtással lehetett nyerni. Bár ennek következményeit, az erdők felégetését és a legelők eltüskésedését csak 19. századi leírásokból ismerjük, főleg Bihar megyében (TAKÁCS LAJOS, Irtásgazdálkodásunk emlékei. Bp. 1980. 42–46), aligha lehetett ez másként a középkorban, s a Mezőségre telelésre lejáró román pásztorok a hegyi legelők eltüskésedése miatt ragadtak meg a mezőségi magyar falvak határában, immár állandó lakosokként. Ez lehetett egyik oka a „mócvidék” I. TÓTH ZOLTÁN, Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Bp. 1951) által leírt elszegényedésének. VÖ. S. DRAGOMIR – S. BELU, Păstoritul la românii din Munţii Apuseni în evul mediu (AMET 1965–67).

Az erdélyi román nemességnek a nem nemes kenézek kárára való emelkedésének tényét M. HOLBAN (i. m. 213–244), ha más hangsúllyal is, de elismeri, bizonyítva, hogy a Hunyad megyei „jogfosztások”, birtokból való kiforgatások nagy részben megnemesített román kenézek által nem nemes kenézek ellen történtek. Hunyadi szerepéről a török elleni harcokban részt vevő román kenézek nemesítésében Şt. PASCU, Rolul cnezilor din Transilvania în lupta antiotomană a lui Iancu de Hunedoara (SCI 1957).

A HÁROM RENDI NEMZET ÉS A TÖRÖK VESZÉLY

Az erdélyi vajdák hatalmi körének kiterjedéséről l. korábbi fejezetben, hatalmi szervezetéről JANITS IVÁN, Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig (Bp. 1940). FR. PALL, Cancelaria voievodului Transilvaniei la începutul secolului al XIV-lea (RA 1960). A török veszélyre G. GÜNDISCH, Die Türkeneinfälle in Siebenbürgen bis zur Mitte des 15. Jahrhunderts (Jahrbücher für Geschichte Osteuropas. II. 1937).

{598.} HUSZITA MOZGALOM ÉS PARASZTHÁBORÚ

SZÉKELY GYÖRGY, A huszitizmus és a magyar nép (Sz 1956); Şt. PASCU, Bobîlna (Bucureşti 1957); DEMÉNY LAJOS, Az 1437–38-as bábolnai népi felkelés (Bukarest 1954);
V. P. SUSARIN,.

A HUNYADIAK

ELEKES LAJOS, Hunyadi (Bp. 1952); UŐ, Mátyás és kora (Bp. 1956); TEKE ZSUZSA, Hunyadi János és kora (Bp. 1980); T. POPA, Iancu Corvin de Hunedoara (Bucureşti 1928); C. MUREŞAN, Iancu de Hunedoara (Bucureşti 1968); KISFALUDY KATALIN, Matthias Rex (Bp. 1983).

SZÉKELY SZABADSÁGHARC ÉS SZÉKELY GYÖRGY PARASZTHÁBORÚJA

A székely mozgalmakra SZÁDECZKY-KARDOSS LAJOS, i. m. Az 1514. évi parasztháború erdélyi vonatkozásaira BARTA GÁBOR, Keresztesek áldott népe (1977).

KÉT VILÁG HATÁRÁN

A magyar (és székely) népi hiedelmekről DÖMÖTÖR TEKLA, A magyar nép hiedelemvilága (Bp. 1981); MAKKAI LÁSZLÓ, A középkori magyar hitvilág problematikájához (Ethnographia 94, 1983); az írásról SEBESTYÉN GYULA, A magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp. 1915; új kiadása: New York, 1969); NÉMETH GYULA, A magyar rovásírás (Bp. 1934); a „szépasszony”-hiedelem eredetéről SZEGFŰ LÁSZLÓ, Sarolt (AUSz Ser. Hist.); VARGYAS LAJOS, A magyar népballada és Európa. I–II (Bp. 1976).

A román folklórban megnyilvánuló hitvilágról Istoria literaturii romîne. Red. Al. ROSETTI (Bucureşti 1964. 9–228). A szász néprajz bő bibliográfiája HERMANN HEINZ, Quellen zur Volksund Heimatkunde der Siebenbürger Sachsen (Leipzig 1940).

A KATOLIKUS VILÁGI PAPSÁG KULTURÁLIS SZEREPE

TEMESVÁRY JÁNOS, Erdély középkori püspökei (Cluj-Kolozsvár 1922); MÁLYUSZ ELEMÉR, Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (Bp. 1971); GYÖRFFY GYÖRGY, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma (Sz 1983).

MONASZTIKUS ÉS KOLDULÓ RENDEK

A monasztikus kolostorok alapításáról és birtokaikról MITTELSTRASS, i. m. vö. a romanikáról szóló fejezetemmel. A szerzetesrendek kulturális tevékenységéről rövid, jó összefoglalás TONK SÁNDOR, Erdélyiek egyetemjárása a középkorban (Bukarest 1979. 138–143); TAGÁNYI KÁROLY, A kolozsmonostori konvent könyvtára 1427-ben (MKsz 1889); a konvent hiteles helyi működéséről FR. PALL, Contribuţii la problema locurilor de adeverire din Transilvania medievală (SMIM 1957). A kolduló rendekről (erdélyi viszonylatban is) KARÁCSONYI JÁNOS, Szt. Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig I–II (Bp. 1922–24); HARSÁNYI ANDRÁS, A Domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt (Debrecen 1938); FALLENBÜCHL FERENC, Az ágostonrendiek Magyarországon (Bp. 1943); G. GÜNDISCH, Klosterschulen in Sachsenland. Ein Studium generale in Hermannstadt am Vorabend der Reformation (SV 5, 1935). 1350-ig keletkezett irodalmi emlékeinkről MEZEY LÁSZLÓ, Deákság és Európa (Bp. 1979. 256. lapon levő térkép).

{599.} ÍRÁS ÉS ÍRÁSTUDÓK. HAZAI ÉS KÜLFÖLDI ISKOLÁZÁS

JAKÓ ZSIGMOND, Az erdélyi értelmiség kialakulásának kezdetei (UŐ, Írás, könyv); S. JAKÓ–R. MANOLESCU, Scrierea latină în evul mediu (Bucureşti 1974); ERDÉLYI LAJOS, Melyik nyelvterületen írhatták a Gyulafehérvári Glosszákat? (EM 1914); TAGÁNYI KÁROLY, A Besztercei szószedet kultúrtörténeti jelentősége (Sz 1893); FLORIO BANFI, Fra Niccolo de Mirabili O. P. (Firenze 1937). A vajdai kancelláriáról l. előbb, és JAKÓ ZSIGMOND, Az erdélyi vajdai kancellária szervezete a XVI. század elején (Írás, könyv); UŐ, A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben (uo); UŐ, Rődi Cseh István, az anyanyelvű írásbeliség egyik erdélyi úttörője (uo). TONK SÁNDOR, i. m.

ERDÉLYI ROMANIKA

Erdély középkori művészetére általában: Die deutsche Kunst in Siebenbürgen. Hrsg. V. ROTH (Berlin – Hermannstadt – Sibiu 1934; szép képanyaggal, jó részletelemzésekkel, de pángermán szellemben); C. PETRANU, L’art roumain de Transylvanie. I (Bucureşti 1938); V. VĂTĂŞIANU, Istoria artei feudale în Ţările Române. I (Bucureşti 1959; az erdélyi katolikus emlékek indokolatlan késői keltezéseivel). A román stílusú emlékekre alapvető GÉZA ENTZ, Die Baukunst Transilvaniens im 11–13. Jahrhundert (Acta Hist. Artium Hung. 1968); a részletekre UŐ, A gyulafehérvári székesegyház (Bp. 1958); UŐ, Kolozsvár környéki kőfaragóműhely a XIII. században (Kolozsvár 1946); UŐ, A középkori székely művészet kérdései (EM 1943); UŐ, Westemporen der ungarischen Romanik (Acta Hist. Artium Hung. 1959); továbbá K. SEBESTYÉN JÓZSEF, A középkori nyugati műveltség legkeletibb határai (Cluj-Kolozsvár 1929); KOZÁK KÁROLY, A román kori egyenes szentélyzáródás hazai kialakulásáról (Magyar Műemlékvédelem 1961–62); W. HORWATH, Landnahme des Altlandes im Lichte der Kirchenbauten (SV 1936).

ERDÉLYI GÓTIKA ÉS RENESZÁNSZ

GÉZA ENTZ, Le chantier cistercien de Kerc (Cîrţa) (Acta Hist. Artium Hung. 1963); UŐ, A széki református templom (Kolozsvár 1946); V. DRĂGUŢ, Arta gotică în România (Bucureşti 1979); ENTZ GÉZA ANTAL, Egy 13. századi kapuzat továbbélése Erdély építészetében a 14–15. században (Művészettörténeti Értesítő 1982/83); UŐ volt szíves Erdély gótikus építészetét tárgyaló művének kéziratát felhasználásra átengedni. Vö. E. MAROSI, Stiltendenzen und Zentren der spätgotischen Architektur in Ungarn (Kunsthist. Jahrbuch VI, Graz 1971). Egyes emlékekről: O. FOLBERT, Gotik in Siebenbürgen (Wien 1973; a medgyesi szárnyas oltárról); CHR. MACHAT, Die Bergkirche zu Schässburg und die mittelalterliche Baukunst in Siebenbürgen (München 1977; azzal az alapvető, és a mű egész koncepcióját megkérdőjelező téves feltételezéssel, hogy a segesvári szász szék a 13. század elején jött volna létre, s ezért félkör apszisú altemploma a szászoknak tulajdonítható, holott a székelyek e vidéket csak 1270 körül hagyták el, s a szászok csak ezután települtek ide, mint azt egyebek közt TH. NÄGLER fentebb idézett műve is megállapítja); H. FABINI, Sibiul gotic (Bucureşti 1982); R. HEITEL, Monumentele medievale din Sebeş-Alba (Bucureşti 1964); P. NIEDERMAIER, Turda, dezvoltarea a unui centru minier pînă in secolul al XVII-lea (ACMI 1977); W. HORWATH, Siebenbürgisch-sächsische Kirchenburgen (Sibiu-Hermannstadt 1940); BALOGH JOLÁN, Márton és György kolozsvári szobrászok (Kolozsvár 1934); UŐ, Az erdélyi renaissance. I (Kolozsvár 1943); LÁSZLÓ GYULA, Kolozsvári Márton és György Szent-György szobrának lószerszámja (Kolozsvár 1943); RADOCSAY DÉNES, A középkori Magyarország falképei (Bp. 1954); UŐ, A középkori Magyarország táblaképei (Bp. 1955); Mucsi ANDRÁS, Kolozsvári Tamás (Bp. 1969); TOMBOR ILONA, Magyarországi festett famennyezetek (Bp. 1968).

{600.} GÖRÖGKELETI ROMÁN PAPOK ÉS TEMPLOMOK

A 14. századi kenézek esetei a Documenta Valachorum megfelelő évszámainál. A 15. századi kenéz papokról Hunyad megyéből CSÁNKI, i. m., a helységnevek betűrendjében. A középkori erdélyi román kőtemplomokról V. VĂTĂŞIANU, Vechile biserici de piatră româneşti in judeţul Hunedoara (ACMI 1929); S. DRAGOMIR, Vechile biserici din Zărand şi ctitorii lor în secolele XIV. şi XV. (Cluj 1930); G. ENTZ, Mittelalterliche rumänische Holzkirchen in Siebenbürgen (Omagiu Oprescu. Bucureşti 1961). A fentiekhez pótlások: Documenta Valachorum, évszám szerint.

A GÖRÖGKELETI ROMÁN NÉP ÉS EGYHÁZI HIERARCHIÁJA

ORTVAY TIVADAR, Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején. I–II (Bp. 1892) a pápai tizedjegyzék alapján; Z. PÂCLIŞANU, Un registru al quinquagesimei din 1461 (Fraţilor Lăpĕdatu. Bucureşti 1936); az egerszegi uradalom adatai: Documenta Valachorum, az 1389. évnél. A román egyházi hierarchia kialakulásáról M. PĂCURARIU, Istoria bisericii ortodoxe române (Sibiu 1962); C. NICULESCU, Aspecte ale relaţiilor culturale cu Bizanţul la Dunărea de Jos în secolele X–XIV (SMIM 1962).

AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÉPKORI EGYHÁZI MŰVELTSÉGE

Istoria literaturii romîne… 231–306; D. STĂNILOAIE, Viaţa şi opera lui St. Grigore Palamas (Sibiu 1937); E. TURDEANU, Opera partiarhului Eftimie al Tîrnovei în literatura slavo-romînă (Cercetări Literare 1946); UŐ, La littérature bulgare au XIVe siècle et sa diffusion dans les pays roumains (Paris 1947); A. BALOTĂ, Bogomilismul şi cultura maselor populare din Bulgaria şi ţările române (Romano-slavica 1964); P. P. PANAITESCU, La littérature slavo-roumaine des XV–XVIIIe siècles et son importance pour l’histoire des littératures slaves (Praha 1931); UŐ, Începuturile scrisului în limba română (SMIM 1960). Nagy Lajos térítő kísérleteiről szóló irodalom részbeni vitáját l. a korábbi alfejezeteknél, Alverna uszításait hivatalos politikának tekintette Ş. PAPACOSTEA, La fondation de la Valachie et de la Moldavie et les Roumains de Transylvanie: une nouvelle source (RRH 1978).