1. A NAGYHATALMAK TEHETETLENSÉGE

A SZABAD FEJEDELEMVÁLASZTÁS

A Bocskai halálával megürült fejedelmi székért nagy versenyfutás indult. Az önjelöltek többsége a színfalak mögött működött, a nyilvánosság kizárásával igyekeztek maguknak támogatást szerezni. A dolog odáig fajult, hogy az 1607. január 22-i kolozsvári országgyűlés törvényt is hozott az ügyben: a kormányzó „találja meg” azokat az urakat, akik magoknak… pártot keresnek”, hogy hagyjanak fel az ilyen titkos cselszövésekkel. Majd a fejedelemválasztó országgyűlésen lépjenek fel nyíltan.*EOE 5. 443. Az artikulus többek „titkos ügyködésé”-ről szól, de tulajdonképpen két jelölt ellen irányul. Az egyik Báthori Gábor, a másik Homonnai Bálint.

Báthori Gábor, az 1594-ben elmenekült somlyói Báthori István fia, a Szatmár megyei Ecsed komor várából figyeli az erdélyi eseményeket. Itt nevelkedett korai árvasága óta, távoli rokona, ecsedi Báthori István udvarában.

Most, Bocskai halála után azonnal színre lépett. Még mielőtt az illetékesek jelentették volna a Portán a fejedelem halála hírét, 1607. január 2-án már ment az ő levele. Az új nagyvezírt, Murád pasát nem ismeri név szerint, de túláradó kedvességgel szólítja meg: „Tekintetes nagyságos uram, nekem jó akaró uram és apám helyett édes apám.” Aztán olyat kíván, amit vér szerinti apja bizonyosan nem tudott volna elintézni: vegye rá Murád a szultánt, hogy neki adja az erdélyi „vajdaságot”. A távoli ős, Báthori István király érdemeibe kapaszkodik, annak a Porta iránt tanúsított „tökéletes és állhatatos hűségét” emlegetve kéri a fejedelemséget, „mivel hogy vérszerént is engemet illet” – teszi hozzá hetykén. A nagyvezír útján üzeni a szultánnak: „mind országostul fejem fennállásáig… híven akarok szolgálni”. A levélből úgy tűnik, mintha Konstantinápolyra bízna mindent: „bizonyos emberétől parancsoljon, hogy tőlem hallgasson” Erdély – írja.*TMÁO O. 58–59.

{618.} A valóságban azonban a közvéleményre is adott. Nem annyira ugyan, hogy maga járt volna a dolog után. Nem: Báthori Gábor nem ment a fejedelemségért személyesen Erdélybe, de megbízta egyik bizalmasát, az erdélyi törökös párt kiválóságát, Bethlen Gábort, akivel még Bocskai környezetében ismerkedett meg. Ő tevékenykedett Báthori érdekében. Rákóczi kormányzó Bethlent a „titkos ügyködés” ellen hozott törvény megfogalmazása után négy nappal börtönbe is vettette. Báthori ügye ezzel nagy csapást szenvedett, azonban csak néhány hónapra vonult vissza, pedig a Portáról sem kaphatott biztatást. Nem maradt ugyan fenn Murád pasa nagyvezír Báthori Gáborhoz küldött válasza, ha jött egyáltalán, de egész Magyarország ismerte a másik jelölthöz, Homonnai Bálinthoz érkezett szultáni levél tartalmát.

„Felséges elmém elhatározásához képest – írta a szultán Homonnainak – méltónak ítéltelek arra, hogy … István király helyét halála napjától kezdve betöltsed s Erdély és Magyarországok királya légy.”*TMÁO O. 60–62. Az ügyet Konstantinápoly lezártnak tekinti: már a szultáni megerősítő iratok és a fejedelmi jelvények is elmentek. Ehhez képest aligha várhatta más a Porta támogatását. Homonnai Bocskai István akaratából kapta ezt a nagy kegyet, aki végrendeletében hagyta őt utódjának. A néhai fejedelem igen nagyra becsülte a fiatal főurat, mert az, a királyi Magyarország egyik legelőkelőbb famíliájának tagja, az elsők között csatlakozott a hajdúk segítségével indított mozgalmához. Bálint azonban soha nem hivatkozott ősei érdemeire, holott majdnem olyan joggal tehette volna, mint Báthori Gábor, mert családja számon tartott rokonsága volt az utolsó nemzeti királyt és az első erdélyi fejedelmet adó Szapolyai famíliának. Arról azonban soha nem esett szó. A megboldogult fejedelem végrendeletét végrehajtó bizalmasok tájékoztatták a testamentum rendelkezéseiről a Porta urait, azok tudomásul vették Bocskai István szándékát Homonnai fejedelemségéről – más hivatkozási alapra nem volt szükség.

Erdélyben viszont óriási felháborodást keltett Homonnai fellépése. A rendek sarkalatos joguknak tekintették a fejedelemválasztás szabadságát, és minthogy Bocskai végrendelete ezt sértette, a legélesebben szembefordultak teljesítésének még csak a gondolatával is.

Az ellenállást Rákóczi Zsigmond szervezte, a kormányzó, aki még Bocskai István fejedelemmé választásakor kapta hivatalát; Erdély ügyeit vitte a távollevő uralkodó nevében. Ő maga sem volt erdélyi, ahogyan Báthori Gábor és Homonnai Bálint is a királyi Felső-Magyarországon volt birtokos, itteni működése azonban jó kapcsolatba hozta a fejedelemségbeli politikusokkal. Nem tartották őt különösen nagy képességű államférfinak, mégis, a maga módján igen tehetséges lehetett. Azon kevesek közé tartozik ugyanis, akik a 16–17. század fordulóján kínálkozó lehetőségeket a legmesszebbmenően {619.} kihasználva, köznemesi sorból az arisztokráciába küzdötték fel magukat. Amikor erdélyi kormányzó lett, gazdag feleségével és két alig kamasz fiával költözött a fejedelemségbe új teendői ellátására. Itt éppen olyan pontosan mérte fel a helyzetet, ahogy valószínűleg élete minden szakaszában könnyen tájékozódott. Azonnal a két szomszéd román vajdaságra és a kincstári birtokokra terelődött a figyelme. A külkereskedelem lehetőségeinek biztosításával, az államháztartás eszközeinek számbavételével volt éppen elfoglalva, amikor Bocskai halálhírét vette. Mintegy magától értetődően lett belőle trónkövetelő.

Támogatást azonban Rákóczi Zsigmond nemigen remélhetett. A Porta Homonnai mellé állt, a nagy családi tradíciók Báthori Gábort emelték – Rákóczi senkire, semmire nem számíthatott. Az erdélyi rendek szemében azonban éppen ezek miatt a negatívumok miatt lett kívánatos jelölt. Ezek tették lehetővé, hogy mint a rendek képviselője lépjen fel: mivel mások nem segítették, az ő emberük volt. Nem kevés volt a helyzeti előnye sem: ő volt benn Erdélyben, míg más jelöltek kívülről törekedtek a fejedelemségre. Homonnai és Báthori Gábor soha nem laktak az országban, most sem voltak jelen. Homonnai Kassán szervezte Bocskai István temetésének előkészületeit. Úgy számított, hogy a fejedelem koporsóját kísérő menettel jelenik majd meg Erdélyben. Báthori pedig előbb ugyancsak a menetben volt, majd hazatért Ecsedre.

Rákóczi Zsigmond velük szemben belülről szervezkedett. Kezdetben azonban úgy tűnt, semmi nem sürgeti Bocskai István megüresedett trónjának betöltését. Az 1607. januári kolozsvári országgyűlés még nem is tett semmit ebben az ügyben. Egyszerűen megerősítette Rákóczit kormányzói hivatalában, és kimondta, hogy új uralkodót majd csak a fejedelem temetése után választanak.

Ekkor azonban váratlan fordulat következett: megérkezett Mátyás főherceg, magyarországi királyi kormányzó levele. Ebben felszólította a fejedelemség rendjeit, hogy egyelőre ne tegyenek semmit, várjanak a választással, míg Rudolf – a bécsi béke értelmében – a teendőkről nem intézkedik. Az 1606-ban kötött béke semmilyen rendelkezése nem utalt azonban arra, hogy a királynak bármilyen joga lenne az erdélyi fejedelem választásánál. Mivel a bécsi béke intézkedéseinek végrehajtása Bocskai fejedelem eltávozása előtt el sem kezdődött, semmi nem történt a Bécsben fogalmazott szerződések pontjainak megvalósításáért. Mátyás főherceg leveléből most az is kiderült, hogy Erdély különállását sem tekinti az 1606-os megállapodásokkal lezártnak.

A manőver azonban nem sikerült, mert még mielőtt bárki beavatkozott volna, a maga állította határidőt, a temetést is megelőzve, 1607. február 9-én az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta Rákóczi Zsigmondot. Ezzel a választással kész helyzetet teremtettek: a rendek mind a bécsi udvar, mind a {620.} török Porta határozott szándékával szemben döntöttek a sorsukról. És úgy tűnt, hogy a szerződések betűit valósággá alakították, az újra független Erdély első önálló akciója sikerült. Mert óriási felzúdulás fogadta ugyan a fejedelemségen kívül Rákóczi hatalomra kerülését, igazi nehézséget azonban senki nem támasztott.

A HÁBORÚ ELŐL KITÉRŐ POLITIKA

Mindenki egy újabb fegyveres konfliktus kirobbanásától reszketve figyelte az eseményeket.

Legtovább mégis talán a Porta ment a magyarországi béke őrzésében, mert a legnagyobb sérelmet Konstantinápoly hagyta megtorlatlanul. Rákóczi megválasztásakor ugyanis már az ország határánál volt Musztafa aga, aki Homonnai Bálintnak a szultáni athnamét és a fejedelmi jelvényeket hozta.

Rákóczi Zsigmond azonban levélben tudatja vele, hogy nem Homonnait, hanem őt választották, „minthogy az országnak szabadsága vagyon arra”.*TMÁO O. 60–62. Nem tudhatni, mi volt a következő lépés – a kortársak mindenesetre megvesztegetésről beszéltek. A tény az, hogy mire Musztafa aga beért, az ünnepélyes athnaméban a Homonnai név helyett Rákóczi Zsigmondé volt olvasható. A másikat kivakarták.

E sajátos eljárásnak mégsem lett politikai következménye. Konstantinápoly gyakorlatilag ellenvetés nélkül tudomásul vette saját jelöltje félreállítását és Rákóczi Zsigmond fejedelemségét. Pedig Rákóczi komoly ellenakciótól tartott; megelőzésére óriási áldozatokat is vállalt volna. Abban a levelében, amelyben közli Murád pasa nagyvezírrel, hogy az erdélyiek régi szabadságuk értelmében őt választották, felajánlja a tizenöt éves háború legnagyobb török veszteségének kiegyenlítését: ha a Porta lemond Homonnai támogatásáról, visszaadja Lippát és Jenőt. A hosszú háborúban erdélyi kézre került két fontos vár átadásáról Bocskai alatt is lehetett szó, Rákóczi ugyanis elődjére hivatkozva teszi nagy horderejű ígéretét.

A Porta válasza azonban meglepő. Murád pasa vitatja ugyan a sokat emlegetett szabad fejedelemválasztási jogot, mert „az erdélyiek kardot vonván, elrontották az athname hitlevelet”, Rákóczi Zsigmond mégis megmaradhat fejedelemségében. A nagyvezír mondanivalójának lényege: csináljanak az erdélyiek, amit akarnak, csak háború ne legyen. Lippát és Jenőt kifejezetten visszautasítja: „egyéb jó akaratokat mi nem kívánjuk, csak hogy az hatalmas császárnak … hívek legyetek…”*Uo. 68–71

Alighanem itt van az 1607-es politikai helyzet kulcsmondata: „háborúságot ne szerezzetek”. A Porta tudomásul veszi szándékainak, meghiúsulását, {621.} elhárítja a zsitvatoroki béke kiigazításának ajánlatát is, csak háború ne támadjon az erdélyi fejedelemség miatt.

És a hadakozás elkerülésének szándéka mozgatja a királyi magyarországi politikát is. Egészen 1607 áprilisáig Homonnai Bálint a magyar urak és a királyi kormányzat közös jelöltje. Tárgyalások egész sorát folytatják vele. Mátyás főherceg bizalmasai, majd a felső-magyarországi megyék Kassára összehívott részgyűlése igyekszik rávenni arra, hogy Rákóczi Zsigmonddal „kiegyezve” a fejedelemséget átvegye. Családi kapcsolatukra hivatkozva – Homonnai Rákóczi Zsigmond veje volt – közvetítenek közöttük. Hol a fejedelmet, hol a fejedelemségre törő főurat biztatják az ügy békés rendezésére. Ilyen megoldás elől azonban mindketten elzárkóznak. Rákóczi ragaszkodik szerzett jogához, Homonnai pedig valamilyen radikális megoldást sürget, de Erdélybe még csak be sem utazhatott.

1607 áprilisában aztán megváltozott a hangulat körülötte: Báthori Gábor felajánlkozott Mátyás főhercegnek. Az erdélyi fejedelemségért cserébe a katolicizmus védelmét ígérte, még saját áttérését is kilátásba helyezte. A tárgyalásokat Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány viszi, akit Báthori vonzó egyénisége elkápráztat. Kiváló fiatalember, természetes adottságaival kivételes jelenség a magyarok között – írja róla Mátyásnak. Támogatását Homonnaival szemben a legmelegebben ajánlja.

1607 áprilisára Báthori Gábor ezek szerint legalábbis utolérte Homonnait a Mátyás főherceg körül politizálók kegyeinek hajszolásában. Kettejük versenyfutását azonban nem Bécsben, nem is Konstantinápolyban, sőt egyáltalán nem a magasabb politika szféráiban, hanem a hajdúk táboraiban döntötték el.

BÁTHORI GÁBOR A HAJDÚK ÉLÉN

A hajdúk között még most, 1607 tavaszán sem volt nyugalom, mert szabadságaik, letelepedésük garanciája mintha Bocskaival sírba szállott volna, semmilyen intézkedés nem történt a kielégítésükre. Békétlenségük emiatt mint közelgő vihart jelző égzengés kísérte az eseményeket. Tulajdonképpen érthetetlen is, hogy az újabb háborútól minden tagjában reszkető ország miért nem tudott hathatós megoldásokat keresni a lecsendesítésükre. Pedig egyáltalán nem volt titok az elégedetlenségük, és az is nyilvánvaló lehetett, hogy a magyarországi helyzet rendezésének feltételeit egyelőre ők diktálják.

A Bocskaitól visszaszállt területek átvételére kiküldött biztosok minduntalan küldték a sürgetést Bécsbe a hajdúk pénzéért, sőt, jóformán az egész ország erről levelez, megoldást azonban nem találnak sem itthon, sem a főherceg udvarában. Pedig nem sokról volt szó: Bocskai István 45 ezer forintot ígért a zsoldjukra. Készpénz azonban 1607 nyomorúságos évében gyakorlatilag nincsen Magyarországon. Ha pedig mégis lenne, nem a hajdúk részesednek belőle. A néhai fejedelem után maradt 27 ezer forintot a hangsúlyozottan {622.} egyszerű temetésre költötték, és feltételezhető, hogy más pénzek is mentek a szorongató helyzetben feleslegesnek tűnő célokra.

A hajdúk mozgolódása 1607 áprilisában kezdődött. Ekkor azonban még alig látszanak a körvonalai. Mátyás főherceg ugyan többször is fenyegeti vele Rudolfot. Több ezer hajdú Homonnai mellé állt, aki még magasabbra tör, mint maga Bocskai, tudatja fivérével 1607 áprilisában. Nehéz lenne azonban eldönteni, vajon igazat ír-e, vagy csak a maga ügyében, Rudolf lemondásra bírása céljával túlozza el a magyarországi helyzet veszedelmességét. Valami bizonyára volt, mert a főherceg Rákóczi Zsigmonddal is érintkezésbe lép, s egy levélben, amelyben Rákóczit segítségre szólítja Homonnai és a hajdúk ellen, azt is közli vele, hogy elismeri Erdély kormányzójának. Az ötlet világosan illeszkedik Mátyásnak a bécsi béke eredményeit megsemmisíteni szándékozó manőversorozatába. Ha Rákóczi hajlandó magát nem fejedelemnek, hanem a királyi kormányzó által elismert helytartónak tekinteni, a koronától független Erdély léte megpecsételődött. A kísérlet azonban, éppen úgy, mint a fejedelemválasztás előtti, nem sikerült.

Mátyás főherceg manipulációi aztán 1607 őszén hirtelen megszakadtak. Kiderült, hogy a hajdúkat már nem lehet egyszerűen eszközként, mozgalmukat pedig ürügyként használni.

A kezdeményezés Nagy András hajdúgenerálistól indult. Az ő emberei keresték fel Ali budai pasát valamikor október közepe tájt, mikor pedig hazatértek, „csoportonként egybegyülekezvén mezőre szállottak volna ki, s mindeneket újobban magukhoz esküdtetvén, mind naponként többülnének” – ad hírt a kezdődő felkelésről Rimay János Illésházynak 1607. november közepén.*BENDA K. (szerk.), Magyar országgyűlési emlékek 1607–1608. (Kézirat. Lapszám nélkül.) Az általában jól tájékozott tudós politikust azonban most cserbenhagyta minden államférfiúi éleslátása. Senki nem érti, nem tudja – töpreng ugyanis a levélben –, milyen szándékkal szervezkednek a hajdúk. Pedig ha valaki, akkor ő, néhai Bocskai István bizalmasa tudhatta volna, hogy mi mozgatja a harcba szállókat. Rövidesen aztán mindenki tudomására jutott: a felkelt hajdúk kiáltványban tájékoztatták az országot szándékaikról. Amíg a bécsi béke végrehajtása meg nem történik – közölték –, nem hajlandók letenni a fegyvert.

Az országszerte óriási riadalmat kiváltó mozgalom Erdélyt tulajdonképpen csak közvetve érintette. Maga a hajdúk letelepedésére kijelölt terület a Bocskai halálával visszaszállt megyékbe esett, ezek visszaengedésével a fejedelemség a katonanép gondjától megszabadultan figyelhette az eseményeket. A helyzet azonban ellentmondásokkal telten okozott mégis sok nehézséget. Mert Erdélynek ugyan nem voltak mulasztásai a hajdúk ügyében, lecsendesítésükért sem tehetett volna sokat, mégsem tudhatta, a felkelés nem készülődik-e őellene. A hajdúság mint földön heverő fegyver: bárki felkaphatja.

{623.} Elvben ugyan Rákóczi Zsigmondék is magukhoz ragadhatták volna, talán nem is lett volna nehéz a bécsi béke védelmének jelszavával felkelteket a független fejedelemség mellé állítani. Az erdélyiek azonban minden kezdeményező kedvtől menten vették tudomásul a határaikon felkelt hajdúk fenyegetését. Nem ártott volna pedig kicsit jobban odafigyelniük, mert a mozgalom, ahogy erős kéz irányítása alá került, Erdély ellen fordult.

{624.} Előbb – kevés határozottsággal – nemzeti király választásáról volt szó. Homonnai Bálint szerepelt már 1607 decemberében e tervek központi alakjaként. Állítólag még ekkor is jártak hozzá különböző török megbízottak, ő azonban bújt előlük, tárgyalni nem akart; a hajdúk fellépésének gondolata pedig egyenesen rémülettel töltötte el. Erdély zűrzavaros viszonyaitól egyre határozottabban fordult a királyi országrész felé. Ott Bocskai hívei közül nem kevesen lettek a Rudolf császárral szemben támogatókat toborzó Mátyás főherceg megbecsült emberei.

Az Erdélyre veszélyes másik jelölt viszont, Báthori Gábor, kitartott eredeti szándékai mellett. És miután kiderült, hogy sem a Portától, sem a királyi kormányzótól nem kap hathatós támogatást, mert mindenki irtózik egy újabb háborútól, felkapta az ország egyetlen fegyverét: szövetséget kötött a hajdúsággal.

A fiatal főúr és a katonanép kapcsolatának létrejötte tulajdonképpen rejtélyes. Nem ismerjük az állomásait, csak az bizonyos, hogy Báthori gátlástalan célratöréssel és az erkölcsi szempontokat tökéletesen figyelmen kívül hagyva politizált. Az 1607-es évben ily módon végig rendkívüli megvetéssel nyilatkozott a hajdúkról, november végén még segítséget is kért ellenük Rákóczi Zsigmondtól, 1608 februárjában viszont aláírta velük a szövetséglevelet.

Ebben Nagy András generális és Elek János kapitányok kijelentik: Báthori Gáborhoz kötik a sorsukat, szövetkeznek vele, hogy bevigyék az erdélyi fejedelemségre. Feltételeik szerint Báthori a kálvinista vallást fogja támogatni, Nagy Andrást valamennyi hajdú generálisává és maga után második emberré teszi. Foktűi Máté, a prédikátor, jószágot, megélhetést kap, és a tanácsurak közé kerül. Végül: Várad, Ecsed és Kálló között, tehát megint csak jórészt Erdélyen kívüli területeken, gondoskodik Báthori a hajdúk letelepítéséről.

A kortársak meghökkentek, mert jóllehet ismerték merész könnyelműségét és tanácsadóinak gondosságát, nem vártak a politikában mégiscsak tapasztalatlan fiatal Báthoritól annyi rugalmasságot és leleményt, amennyi ahhoz kellett, hogy a hajdúkkal nyilvánvalóan régóta folytatott tárgyalásait sokáig leplezve, mint váratlan politikai bombát robbantsa a megegyezést.

A hajdúkkal való szövetségkötéstől a választásig már nem is volt hosszú az út. Február 5-én írták alá a szövetséglevelet, március 7-én pedig már Báthori Gábor volt Erdély fejedelme. Közben azonban egy puskalövés sem esik. Báthori, az ország egyetlen fegyveres erejével a háta mögött, már megengedhette magának, hogy tárgyaljon. Közvetítői útján felajánlotta Rákóczinak, akivel már a hajdúfelkelés előtt is tárgyalt, Szádvár és Sárosvár birtokait. Ő pedig megtette, amire eddig rábeszélni senki sem tudta: lemondott.

Sokan igazolva is látták ezzel Illésházy Istvánt, aki mindjárt megválasztása után „a maga haszna keresését” vetette a szemére Rákóczinak. Más kortársak is anyagi okokat sejtettek a lemondás mögött: minthogy jószágai a {625.} Tiszántúlon voltak, nem akarta magát kegyvesztetté tenni az uralkodóház előtt. Azért vonult volna ki Erdélyből, hogy királyságbeli birtokait a családja kezén bizonyosan megtarthassa. Sőt, még azt is tudni vélték, távozásakor sok pénzt és kincset vittek mögötte a társzekerek.

ERDÉLY MEGŐRZI A BÉKÉT

A kortársak véleményével nehéz vitatkozni. Rákóczinak, aki alacsony sorból verekedte fel magát, és joggal emlegették nagy vagyongyűjtőként, bizonyára valóban sokat jelentett jószágai gyarapodása. Lehetetlen azonban feltételezni róla, ne gondolt volna már a fejedelemség felvételekor magyarországi birtokai sorsára. Nem volt forrófejűen elhamarkodott; nyilván a választás előtt eldöntötte, hogy karrierje csodálatos megkoronázásáért érdemes a király nemtetszését is kockáztatnia.

Méltóságában sem kereste Bécs kegyeit. Ha semmit nem tudnánk róla, akkor is sokatmondó: ő írta le Basta hírhedt szekerét Mátyás főhercegnek. A főherceg által felajánlott gubernátorságot visszautasító levélben áll: a császári biztosok működése csak nyomorúságot hagyott maga után. Sokan „feleségüket igába fogva szántanak”.*EOE 5. 480.

A fejedelemségre való alkalmasságát azonban lemondásával bizonyította Rákóczi Zsigmond. Mert éktelen melléfogás lett volna Báthorival szemben a hatalomhoz ragaszkodnia. Magára vereséget, Erdélyre pedig még további pusztulást hozott volna, hiszen Báthori Gábor és a hajdúk szövetségkötéséből mindennél világosabban kitűnt: a fiatal főúr nagyratörő céljai eléréséért a háború kockázatát is magára veszi. Végtelen önzés lett volna Rákóczitól, ha Báthori kihívására nem a lemondás békességet óvó gesztusával válaszol.

Rákóczi Zsigmond fejedelem után Erdély politikusai tették a következő mozdulatot Báthori Gábor forrófejűségének lehűtésére. Őket azzal képesztette el, hogy alig tette be a lábát az országba, azonnal a két román vajdaság ellen készült háborúra. Holott a hitlevele szerint is jó szomszédságot kell velük tartania, elődei politikája is a jó viszony megőrzésére taníthatta. Még Rákóczinak is volt ideje a századforduló zavaraiban megromlott viszonyok normalizálására. Ki helyeselt volna a hosszú háború utáni pusztultságban összecsapást a szomszédokkal?

Mégis: Báthori alig egy hónapja fejedelem, amikor bizalmasát, Kendi Istvánt már puhatolódzni küldi. Weiss Mihálytól, a nagy tekintélyű brassói főbírótól, a vajdasági ügyek szakértőjétől érdeklődik, mi a véleménye Radu Şerban havasalföldi vajda esetleges elűzéséről. A tudós főbíró a leghatározottabban eltanácsolja ettől. Meg is magyarázza, miért: „jobb a biztos béke egy {626.} remélt győzelemnél” – mondja Kendinek bölcsen.*Album Oltardinum (DFGS 39). A vajdaságokkal fenntartott gazdasági kapcsolatokkal gazdagodó szász körültekintés szól a szavaiból. A fejedelem közvetítőjét azonban nem sikerül meggyőznie.

A megfontolt tanács ellenére titkos követek mennek Moldvába: a jó politikus hírében álló fejedelemasszonyt kellene a havasalföldi vajda elűzéséhez megnyerniük. Ieremia Movilă özvegye hajlandó is lenne a vállalkozásra. De az erdélyi fejedelmi tanács megálljt parancsol. Egy 1608. májusi tanácskozáson nyíltan leszavazzák a fejedelem tervét. Csupán új szövetséget köthet a vajdaságok uraival.

Így lesz a tizenhárom éves Constantin vajda Moldvában hűbéres, és fizet az 1608. július 18-i szerződés szerint évi nyolcezer forint adót. A havasalföldi vajda, Radu Şerban pedig még korábban, május 31-én tette le a hozzá érkezett erdélyi követek kezébe a hűségesküt.

Az új szerződések megóvták a határokon a békét, ezzel azonban megint csak kiéleződött a hajdúkérdés. Sokkal egyszerűbb lett volna ugyanis őket a fejedelemségek elleni háborúban foglalkoztatni, mint rengeteg idő, törődés és pénz feláldozásával végleges lakóhelyet biztosítani nekik. Ez a munka egyébként még jóformán el sem kezdődött, amikor – igaz, külső segítséggel – ez az ügy is békésen megoldódott.

Báthori váratlanul kapott segítséget, olyan helyről, ahonnan nem is remélte. Mátyás főherceg kezd el 1608 tavaszán érdeklődni a hajdúk iránt. Eddig érthetetlenül közönyös volt, most azonban hirtelen magának is szüksége lett a hadak népére. Ahogy ugyanis mind világosabb, hogy bátyját, Rudolf császárt békés úton nem tudja a hatalom átadására szorítani, gondoskodnia kell az erőszakos megoldáshoz fegyverekről. A tizenöt éves háború hiábavaló áldozatai után pedig a nemesi felkelésektől keveset várhat. Itt állnak viszont a hajdúk fegyverfogásra mindig kész csapatai. Kézenfekvő megoldással őket is, ahogy a királyság rendjeit, maga mellé sorakoztathatja új politikai állásfoglalásával.

Mátyás főherceg politikájában ezt az új vonást a magyar és a velük szövetséges osztrák rendek határozottsága kényszerítette ki. A rendeknek a bécsi és a zsitvatoroki békéhez való ragaszkodását használta ki Rudolf elleni terveiben oly módon, hogy 1606 óta folytatott machinációival felhagyva, a békék védelmezőjeként lépett fel: 1608. február 1-én szövetséget kötött a királyságbeli és az ausztriai rendekkel a bécsi és a zsitvatoroki békék végrehajtására. Értelemszerűen Rudolf ellen irányult az összefogásuk. Logikus volt a következő lépés is, a hajdúk mozgósítása.

Mátyás előbb, még 1608. március 27-én megerősítette őket Bocskaitól nyert szabadságaikban, aztán 6 ezret közülük április 19-én a zsoldjába fogadott. {627.} Csupán 3 ezren maradtak Báthori Gábor kezén. A hajdúk helyzetének rendezése ezzel Mátyás és Báthori közös ügyévé vált.

Mielőtt azonban első tárgyalásaikra sor került volna, a hajdúk végrehajtották Mátyás mellett is a feladatukat, hozzásegítették a hatalomhoz. Körülbelül egyharmadát alkották annak a seregnek, amelyet rajtuk kívül a magyar, az osztrák és a morva rendek felkeléseiből és a végvári katonaságból Mátyás összeállított. Ezzel ment Prága alá, hogy Rudolffal kenyértörésre vigye a dolgot. Puskalövés azonban itt sem esett, a háború elkerülésének szándékában a császár és a főherceg tárgyaláson döntött az osztrák Habsburgok országainak sorsáról: Rudolf csupán a császári címet, Csehországot és Tirolt tartotta meg. Lemondott a magyar koronáról is. Mátyás főherceg előtt megnyílt az út a magyar királysághoz. Mielőtt azonban újabb lépésre szánta volna magát, rendeznie kellett Erdély és a hajdúság ügyét.

A kettőt együtt kezdték el tárgyalni a fejedelem és a főherceg biztosai 1608 nyarán. Minden vita vagy akadékoskodás nélkül hozták létre a megegyezéseket. Az egyik – 1608. augusztus 20-án kelt mind a kettő – a királyi Magyarország és Erdély kölcsönös segítségnyújtási szerződését foglalja szavakba. Erdély státusa felett nincsen vita, csupán kicsit homályos formula kerül be: Báthori „… Erdélyt és hozzája engedett vármegyéket el nem idegeníti az koronától különben, hanem amint most vagyon, azon állapotban tartja és bírja és az Bécsi pacificatiót is megtartja minden rendiben”.*R. Gooss, Staatsverträge. 377.

Nem világos ugyan, milyen kapcsolatai vannak Erdélynek a koronával, ha egyszer mindkét fél a bécsi béke alapjára helyezkedik, Báthori fejedelmi címét azonban a biztosok megadták. Hasonló egyetértésben rendelkeznek a hajdúk ügyében is: tartozzanak – „mint immár szabad sorban élő emberek” – az erdélyi székelyek módjára „Magyarországnak és Erdélynek minden szükségében szolgálni”.*Uo. 38. l.

1608 kora őszére tehát, alig fél esztendővel Báthori Gábor fejedelemmé választása után, nyugalom vette körül Erdélyt. A királyi Magyarországgal is, a két román vajdasággal is rendezte viszonyát. És nem sokkal később megjött a portai megerősítés.

Ezért Bethlen Gábor utazott Konstantinápolyba. Augusztus közepén már jött is híre sikerrel teljesített feladatának. Haza azonban csak november végén érkezett, a Portáról jött követtel együtt. Meghozták a beiktatás hagyományos kellékeit, a zászlót és a kardot, valamint a díszes okiratot, amelynek értelmében a szultán Erdély adóját három évre elengedi, és megerősíti Báthori Gábor fejedelemségét.

{628.} Erdély rendjei elégedettek lehetnek: a hajdúk fenyegetésével erőszakolta magát rájuk Báthori Gábor, ahogyan azonban működni kezdett, a hagyományos erdélyi érdekeket nem veszélyeztette. A rendek akaratának engedelmesen kezdte meg uralkodását.

FEJEDELEM TÁRSADALMI TÁMOGATÁS NÉLKÜL

A nyugalom azonban csak nagyon rövid ideig tartott. Felkavarodott, mert Báthori Gábor nem alattvalói eszközének jött fejedelemségre, hanem az uralkodás lángoló vágyától eltelten. És uralkodott is, de kapkodó nyugtalanságában nem tudott hatalmának szilárd alapot biztosítani.

Tanácsadók színes összetételű gyülekezetével vette körül magát. Ennek egyik részét a régi, már a Szapolyaiak kora óta Erdélyben szereplő családok tagjai alkották. Mint Kendi István, a lemondatott Petki János kancellár utóda vagy a Kornisok: Boldizsár, a székelyek főkapitánya, valamint Zsigmond. Ilyen Kamuti Farkas tanácsúr, Torda megye főispánja, Szilvási Boldizsár tanácsúr, a fiskális jövedelmek bérlője és Dengelegi Mihály, akinek egy őse már a 15. században Erdély vajdája volt. A belső tanácsadók másik csoportja – Rhédey Ferenc, Bethlen Gábor, Wesselényi Farkas, Ghiczy János, Sennyey Pongrác és Varkoch György – a Báthoriak uralma alatt vezetővé vált családokból jött. És itt van végül az első bizalmas, Imrefi János, aki csak a Bocskai-szabadságharc idején került a fejedelemségbe.

A régiek és újak mindig meglevő versenyét a társadalmi előkelőségben kiélezték a közelmúlt eseményei: magának Báthori Gábornak a rokonai az 1594-ben felszámolt törökös ellenzékhez tartoztak, ugyanígy Kendi István famíliája. Az ő apját akkor lefejezték. Voltak aztán az új fejedelem hívei között olyanok, akik a Habsburg-uralom érdekében fogtak fegyvert: Kornis Boldizsár Basta seregében harcolt. Sennyey Pongrácot és Kornis Gáspárt pedig Mihály vajda embereiként ismerték. És a századforduló viharai óta eltelt néhány év távolról sem fedte el politikai szembenállásukat.

A társadalmi ellentéteken, illetve a közelmúlt tragikus politikájáért való eltérő felelősségen túl – mint harmadik tényező – a vallási különbségek osztották meg Báthori bizalmasait. A református fejedelem mellett reformátusok a legtöbben, de katolikus Sennyey Pongrác, a két Kornis és Kendi István. Szélcsendes napokon ez a különbség nem ver éket közéjük, de kiélezett helyzetekben könnyen támad bizalmatlanság.

A fejedelem szeszélyesen osztott birtokadományai pedig tovább fokozták a bizonytalanságot. Imrefi Jánost mint Erdélyben homo novust elárasztotta javadalmakkal, uradalmak egész sorát juttatta neki, de kapnak a többiek is, Báthori kénye-kedve szerint. Mióta fejedelemségre jött, új érdemeket nem szerzett senki; régi szívességeket vagy rokonszenvet jutalmaztak a birtokok. Érdem és adomány között semmi összefüggés nem látszott, támogatók helyett {629.} sok rosszindulatú mendemondát szereztek neki az ajándékok. A politikailag vezető elitben pedig állandósították a rosszindulatú gyanakvás légkörét. Ahelyett, hogy az általános bizalmatlan hangulatot felszámolta volna, Báthori könnyelműsége a végletekig fokozta a hozzá közel működők ellentéteit. A fejedelem szeretőiről kezdtek beszélni; a tanácsúri, bizalmas méltóságban ülő urak feleségeit kezdték az uralkodói kegy megszerzőiként emlegetni.

Még tragikusabb volt az, amit a polgárokkal szemben elkövetett. Miközben végigudvarolta az urak kastélyait, végiglakta, mulatozta a városokat is.

Az ország gazdaságának jobb rendbe hozása helyett oda ment, ahol a terheket viselni tudták: Kolozsvárott tartotta a húga menyegzőjét, Szebenben fogadta óriási pazarlással az athnamét hozó portai követet, Brassóban mulatozott. A maga tapasztalatával fürkészte ki, hol van még pénz a hosszú háborúval elpusztult fejedelemségben. Felderítette a gazdasági erőforrásokat, de képtelen volt rá, hogy ezeket értelmes és korszerű gazdaságpolitikával fordítsa hatalma támogatására.

A maga korában modern szervezetű államok gazdálkodását valószínűleg nem is ismerte az uralkodásra tökéletesen felkészületlen fiatal fejedelem. Minden elméleti tudás nélkül viszont a lehető legrosszabb útra vitték az ösztönei. Nem tudta, hogy a városok polgársága megterhelhető ugyan, de tárgyilagosan: adók útján, és ezek előteremtésére ipari, kereskedelmi érdekeik támogatásával kell képessé tenni őket. Ő egy középkori fejedelem közvetlenségével fosztotta ki a polgárokat: rendszeres adóztatás helyett egyszerűen a készleteiket felélve tette szeszélyes látogatásait. Egy feudális nagyúr érzéketlenségével ütköztetett össze két életformát, ahogy népes udvartartása gondtalanságát a józan városi polgárok készleteiből táplálta. Így támasztott maga és környezete ellen ellenszenvet. Az egész országban suttogták a brassói gúnyverset: „Hogyha zabál, ha leszopja magát s kedvére fecseghet, Gábriel őkelme száz Szardanapalt lepipál.”*WEISS M., Liber annalium raptim scriptus (DFGS 208).

Utóbb pedig, minthogy gazdagságuk eltulajdonításáért semmi ellenszolgáltatást nem nyújtott, sőt, legközvetlenebb érdekeiket sértve, szabadságaikat lerontva politizált, tettleg is maga ellen fordította országa polgárságát.

A városok elleni támadásra régen készült: állítólag már a beiktatási lakomán szót ejtett ilyen tervekről. Nagy ősét, Báthori István királyt idézve emlékeztetett volna a régi mondásra, miszerint „valaki Erdélyt bírni akarja, Szeben városának kulcsait vegye zsebébe és úgy bírhatja a szászokat, valamint akarja”.*KRAUSS, Siebenbürgische Chronik 1608–1665 (FRA-S 36). Míg azonban István király kiváltságaikat támogatva állította a szászok egyetemét maga mellé, Gábor fejedelem egyszerűen a lerohanásukra gondolt, hogy gazdagságukat, biztonságos városaikat megszerezze. Első alkalommal azonban, még rögtön a fejedelemség elfoglalása után, a fejedelmi {630.} tanács ezt a szándékát éppúgy elgáncsolta, ahogyan a román vajdaságok elleni terveit sem engedte megvalósítani.

A fiatal fejedelem azonban nem bírta sokáig. Elfogyott a türelme, és alig egy évvel a megválasztása után, a belső közvéleménnyel mit sem törődve, eredeti elképzelései megvalósításához látott. A rendek állította korlátok ledöntésében első lépésnek a Moldva feletti erőfitogtatást választotta.

1609. június 14-én küldte oda a vajdaságok erdélyi szakértőjét, Weiss Mihályt azzal a megbízatással, hogy a nem egészen egy esztendeje aláírt szerződés okmányait visszahozza, és a Moldvával folyó erdélyi kereskedelmet felmondja. Okul a főbírónak is, vele küldött üzenetében a moldvaiaknak is az adó elmaradását adta. Weiss főbírót a megbízás rendkívül kellemetlenül érintette. Joggal tekinthette megalázónak, hiszen nyilvánvalóan mondvacsinált ürügyet kellett Iaşi-ban előadnia, mivel az adó kifizetésének terminusa még nem járt le. Helyzete visszásságát pedig csak fokozta az, hogy a moldvaiak éppen úgy tudták, mint ő maga: személy szerint a legmesszebbmenően ragaszkodna a békéhez. Báthorival azonban nem mert, vagy nem akart nyíltan szembeszállni.

Ehelyett a csendes ellenállást választotta. A kívánt okmányok nélkül jött haza, de a gyermek vajda ígéretével: amint lehet, küldik az adót. Weiss Mihály nem hozott létre háborús konfliktust Moldvában.

November 1-én meg is jött Iaşi-ból a követ, aki azonban csak Moldva rémületét tolmácsolta, a teljes adót nem tudta behozni. Kétezer forintot küldtek vele, meg egy lovat és egy kecskét ajándékképpen. A fejedelem azonban a csekélyke pénzt szinte az arcába vágta, csupán a szegényes ajándékot tartotta meg. És fogságba vetette a követet addig, míg a szövetséglevelet vissza nem kapja. Háború egyelőre mégsem lett a dologból, mert éppen akkor, amikor végre a háború elkerülhetetlenségébe belenyugodva a moldvaiak – negyven ajándék kecske kíséretében – a szövetséglevelet mégiscsak Erdélybe küldték, Weiss csendes ellenállásához az ország vezető politikusainak összeesküvése csatlakozott.

Nem tudhatni, mióta készültek Báthori ellen. 1610 tavaszán mindenesetre tettre határozták el magukat. Úgy döntöttek: megöletik a fejedelmet. Március 25-re kellett a Besztercén tartandó országgyűlésre utaznia: ez az utazás kínálkozott kedvező alkalomnak. Kendi István kastélyában küldtek be hozzá egy lovászt, Török Jánost, hogy meggyilkolja. A fiatalember azonban – talán előre így határozott, talán csak a gyanútlan fejedelemtől riadt vissza – nem emelt kezet Báthori Gáborra, inkább bevallott mindent: az összeesküvésre fény derült.

Kendi István, a házigazda és a mozgolódás egyik vezére azonnal elmenekült, Kornis Boldizsárt viszont, az eredeti kezdeményezőt, a fejedelem elfogatta. Hamarosan kiderült az is, hogy nem voltak sokan; néhány úr és Kendi háza népe tudott csak a tervezett gyilkosságról.

{631.} A kancellár és a székely főkapitány vezérszerepe nyilvánvalóan nem lehet véletlen. A kortársak szerették ugyan a balul sikerült összeesküvés okául Báthorinak Kornis Boldizsár felesége iránti „felgerjedését” állítani. A valóság ezzel szemben az, hogy Erdély uralkodó osztályának régi, a Szapolyaiak kora óta előkelő elemei fogtak össze az újonnan bekerülőket szerintük túlságos előnyben részesítő fejedelemmel szemben. Az összeesküvést belső hatalmi válság robbantotta ki.

Báthori azonban rendületlen magabiztossággal került ki a megrázkódtatásból. Bizalmi embereinek árulása mintha meg sem érintette volna: ezt is ereje demonstrálására használja fel. Július elején Kornis Boldizsárt nagy nyilvánosság előtt fejezteti le. Jelen van az országgyűlés, velük a két román vajdaság éppen Erdélyben levő követei. Láthatja mindenki, hogy bánik el Báthori Gábor a kezére esett ellenségekkel. A hűségeseket viszont tovább emelte: Kendi és Kornis helyére Imrefi került Bethlen Gáborral. Úgy tűnhetett, megindul a legfelső elit cseréje: a vezetésben a fejedelem familiárisai, közvetlen lekötelezettjei foglalják el az első helyeket.

Minden Báthori pozícióinak megerősödésére utalt 1610 nyarán, ő maga mégis furcsán kapkodni kezdett.

Előbb Moldvával állítja vissza a körülbelül egy éve felrúgott szerződéses viszonyt: miután hosszas erőszakoskodásával elérte, hogy Erdélybe hozzák az 1608-as szerződés okmányait, 1610 júliusában, Kornis ünnepélyes kivégzése után minden kommentár nélkül visszaküldi őket. A krónikás szerint ez az ország „szégyenével” történt.*WEISS M., i. m. 215.

A megfoghatatlan azonban ezután következett. Nehéz rá hasonlatot találni, hogy úgy-e, mint valami középkori rablólovag, vagy úgy, mint háborúsdit játszó kamasz, csellel elfoglalta Szebent. Eljárásának előzménye nem volt. Igaz, Gyulafehérvár, még mindig romosan és erődítmények nélkül, nem lehetett biztonságos környezet a fejedelemnek. A szász egyetem székhelyének elfoglalása mégis hallatlan sérelem. A közvetlen események pedig joggal keltettek felháborodást.

A fejedelem 1610. december 11-én érkezett a néhány nappal később megnyitandó országgyűlésre. A szebeniek ünnepélyesen, mit sem sejtve fogadták. Még akkor sem ébredt bennük gyanú, amikor Báthori 50 katonáját beküldte maga előtt. De még ha lett volna is valami előérzetük, ugyan mit tehettek volna? Ugyanazt – azaz semmit –, mint másnap, amikor kénytelenek voltak végignézni, ahogy a fejedelem hadserege bevonul a falak közé, ahová ellenség fegyverrel még soha nem vett utat magának. A csel egyszerű volt: maga Báthori állt a felvonóhídra, így nem merték felhúzni az őrök, amikor a vár alatti bokrokból előbújó katonaság közeledtét látták. Báthori meg, mintha {632.} csak seregszemlét tartott volna, elvonultatta maga előtt a hadsereget. A szászok büszkesége ágyúlövés nélkül esett a kezére. Harmadnap átvette a kulcsokat is. Most már – ha a régi mondásnak hinni lehet – övé volt Erdély.

A rendek azonban még ilyen körülmények között is ellene szegültek. A Kendi-összeesküvésben való részvétellel vádolta meg a szebenieket, de még az állítólagos vezéreket sem tudta kivégeztetni, mert az országgyűlés csak bírságot volt hajlandó Szebenre kimondani. Mégis, miután fejedelmi várossá nyilvánította, úgy tett, mint akit biztos hátország vár haza. Karácsony másnapján elindult új székvárosából Havasalföldre.

Óriási háborúra számított, dicsőséges hadjáratra. Radu Şerban azonban időben értesült a nagy hadak közeledtéről, és Moldvába, onnan pedig Bécsbe menekült. Báthori védtelenül találta az országot, fegyveres összecsapás nélkül jutott el egészen Tîrgoviştéig, a fővárosig, ahol Havasalföld fejedelmének kiáltatta ki magát, és végre arra is gondolt, hogy a Portáról hadjárata jóváhagyását meghozassa.

18 főből álló díszes követséget küldött Konstantinápolyba. Feladatuk könnyűnek éppen nem nevezhető: azt kell a Porta uraival elhitetniük, hogy Havasalföldet az ő érdekükben rohanta le; a Török Birodalom számára veszélyes Radu Şerban vajda elűzésével akarta Konstantinápoly számára megtartani. Egyben nagyszabású tervet kellett előterjeszteniük, amely szerint e hadjárat a Lengyel Királyság elfoglalásához vezető első lépés. Ha ezt a Porta jóváhagyja, Báthori Gábor személyében a Török Birodalomhoz hű királyt juttathat Lengyelország trónjára.

Báthori feltehetőleg valóban ábrándozott a lengyel koronáról, hiszen István király példája minden erdélyi fejedelem előtt ott lebegett, Gábor meg különösen hangsúlyozta a távoli rokonról rá maradt hagyományokat. Még az is lehet, hogy a vargabetűt komolyan gondolta: délnek indulva akart északi szomszédai uralmára jutni. Az erőviszonyok felmérésében sem tévedett – ha gondolt ilyesmire egyáltalán –, mert a Porta számára valóban véget ért a mindenáron való béke fenntartásának törekvése ezen a vidéken. Lépni kívánt itt Lengyelországgal szemben, eszközül azonban nem Báthori Gábort választotta.

És a fejedelem Konstantinápolyból tervei jóváhagyása helyett hazatérésre szólító parancsot kapott. Még új vajda közeledtét is jelentették: a díván Radu Mihneát helyezte havasalföldi alattvalói élére. Báthori Gábor mit tehetett egyebet? Március 18-án, kéthónapi távollét után visszatért Erdélybe. A látszatot azonban fenntartotta: Bethlen Gábor egy kis csapattal Tîrgoviştében maradt, hogy az új vajdát fogadja, és valamilyen szerződést kössön vele. A beiktatás után, április elején aztán Bethlen is hazavonult.