| 1. A NAGYHATALMAK TEHETETLENSÉGE | TARTALOM | 3. ERDÉLY A HABSBURG-ELLENES SZÖVETSÉGBEN |
FEJEZETEK
Báthori kényszerű hazatérése volt a jele: a két vajdaság felett megváltozott a világ. Şerban volt vajda hiába kért segítséget II. Mátyástól is, a lengyelektől is; hasztalanul küldte Konstantinápolyba gazdag ajándékait; Mihneát csak egy nyárra tudta 1611 júniusától szeptemberéig eltávolítani. A Porta embere szilárdan tartotta magát. Moldvából pedig elmenekült a lengyelek támogatta Movilă család, hogy a helyüket itt is török kreálta úr, István (Ştefan Tomşa) vajda foglalja el. A két román vajdaság felett a Porta hatalma rég nem látott módon megerősödött.
Erdély egyelőre kívül maradt ezen a változáson, bár a két nagyhatalom erőjátéka itt is megkezdődött; a román vajdaságokkal fennálló szerződések felbontásán felbőszült ellenzék és a hozzáértés nélkül politizáló, fejedelem összecsapásai utat nyitottak a külső beavatkozásnak. A hazatérő Báthori nyomán háború vonult a fejedelemségbe.
Előbb két magyarországi pasa, a budai és a temesvári rontott az országra, hogy hátba támadja a Havasalföldön hódító fejedelmet. Őket ugyan a Porta szinte rögtön visszarendelte, megjelenésüknek mégis igen komoly következménye lett. A hajdúk településeinek irányából jöttek ugyanis, így közeledtükre a hajdúk szinte egy emberként vonultak haza. Miután kipusztították, otthagyták a románok országát: elárasztották Erdélyt, el a királyi Magyarország szomszédos területeit. Letelepítésük kemény munkája akár elölről kezdődhetett. A kedvetlenül hazatérő fejedelem pedig, minthogy újabb hadjárattal zsákmányt ígérni nem tudott, és zsoldjukat sem volt miből fizetnie, a gazdag Barcaságba rendelte őket, hogy a szászok elleni újabb támadásnak, Brassó elfoglalásának legyenek eszközei.
E tettével beláthatatlan következményű eseményeket indított el: a város előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Szeben sorsától kell rettegnie – jobb, ha védelemről gondoskodik. A hajdúk pedig a Barcaság és bihari, szatmári lakóhelyeik között vonulva rettegtették az erdélyieket.
Először Brassó küldte útra őket: miután Nagy András többször is kísérletet tett rá, hogy – úgy, mint Báthori Szebent – csellel vegye be a várost, a magisztrátus állítólag megvesztegette. Nem is nagy ajándékokról, kocsiról, lovakról tudnak a kortársak, a hajdúk főkapitánya mégis elvonul. Elindul hadaival a királyi Magyarországra. A városról azonban nem múlik el a vész: június 19-én maga a fejedelem jön a Barcaságba, és három nappal később megtörténik a nyílt szakítás. Amikor Imrefi kancellár a fejedelem bebocsátását kéri, Brassó lövetéssel fenyegetődzik, Báthori bemenetelét megtagadja.
Támogatást a brassóiak Radu Şerban vajdától remélnek, aki Weiss főbírónak régi személyes ismerőse, Brassó iparosainak pedig legnagyobb {634.} megrendelője – pontos fizető – már majd tíz esztendeje. Mióta csak elűzték őt Báthori katonái, a brassóiak kapcsolatban voltak vele, most pedig, hogy a fejedelem támadása nyilvánvalóan elkerülhetetlenné vált, követeket küldenek hozzá. Radu Şerban éppen rövid visszatérése idejét éli, június óta megint Tîrgoviştében fejedelem, de készséggel megindul zsoldosaival, hogy Báthorin bosszút vegyen. Jól ismeri az országából Erdélybe vezető átkelőket: a megszokott úton, Törcsvárnál lesik a fejedelem emberei, ő azonban a pásztorok ösvényein, a havasokon át lepi meg szövetségeseit és ellenségeit. Július 7-én már Erdélyben éjszakázik. Egynapos brassói pihenő után kerül szembe a fejedelem hadaival ugyanott, ahol Székely Mózes egyszer csatát vesztett: a papírmalomnál. Radu Şerban győzelme azonban nem teljes, mert megfutamítja ugyan a fejedelmet, a nagy bizalmast, Imrefit elpusztítják a katonái, Báthori háta mögött azonban ott van az erős Szeben, ahová be is menekül.
Ezzel azonban új székvárosára vonja a csapásokat. Radu Şerban Báthori után vonul, és jön a királyi Magyarországról Forgách Zsigmond, a kassai főkapitány is. Gyakorlatilag magánemberként hozza hadait, mert a nádor engedélye nélkül, egyenesen szándékai ellenére fogadta fel a nyáron Magyarországra érkezett hajdúkat. Kendi István és egyes felső-magyarországi urak azonban azt remélik, hogy most – Báthori szorongattatását kihasználva – elragadhatják tőle a fejedelemséget. Így jönnek: a Barcaság felől Radu Şerban sok nyelvű zsoldosai, a királyságból a megyék és a hajdúk csapatai Szeben ellen. Egyik sereg nem jobb, mint a másik. Ahogy a krónikás írja: „… az országot kétfelől dúlják, pusztítják, égetik, prédálják vala, és a hol mit kaphatnak, minden kímélés nélkül az oláhok Havasalföldibe takarítják vala … A magunk nemzetsége is, kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, azon irgalmatlanul dúltak, prédáltak, az hova érkeztek, sőt talán szörnyebben mint az oláhok…”*
Szebent is együtt ostromolják. Ők kívülről, a fejedelem bentről. Mert – megint csak pénzszűkében – megsarcolja a várost, a fizetni képtelen elöljárókat pedig börtönbe veti. Úgy látszik azonban, mégis akad valahol valami pénz, mert Nagy Andrást vissza tudja csalogatni magához. Zsoldravalót is ad neki, és elküldi a királyságba hajdúkat toborozni. Bethlen Gábor pedig, a mindenkori törökszakértő, segítséget kér a szomszédos török parancsnokoktól. 1611 kora őszére ezzel Erdélyben minden összezavarodott. Mindenki háborúja folyik mindenki ellen. Már-már a századforduló zűrzavarai látszanak visszatérni, amikor a helyzet – váratlanul – kristályosodni kezd.
A törökök megjelenése, ahelyett, hogy tovább fokozná a zűrzavart, megnyugvást hoz. Mintha csak a gazda érkezett volna vissza régen elhanyagolt {635.} birtokára, ahol jó ideje nélküle csináltak számítást, úgy futamodnak meg a kívülről jöttek Omer boszniai pasa hadai elől. A találkozást nem várja meg senki. Forgách is, Radu Şerban is csata nélkül menekül, pedig a vajda haza már nem is mehet, mert az Erdély felé tartó török hadakkal Mihnea visszament Tîrgoviştébe. Így Radu előbb Lengyelországba, onnan pedig Bécsbe menekül. Forgách is óriási kerülővel, Moldván keresztül igyekszik haza. Hadait éhség, hideg tizedeli. Mikor két hónappal az erdélyi indulás után Kassára szállingóznak, állítólag még a gyerekek is kiszaladtak megnézni a fegyvertelen, lerongyolódott csapatokat.
Az Omer pasa vezette csapatok megjelenésével és Forgáchék menekülésével kiderült: Erdély a nagyhatalmi erőviszonyok változásának ugyanazt az alakulását éli át, amit Havasalföld és Moldva tapasztalt néhány hónappal korábban. A Porta politikai jelenléte ebben a térségben ismét nyomasztó bizonyossággá vált. Nem lehetett kétség afelől, hogy nyugat felé vezető útjának ezeket az állomásait, a román vajdaságokat és Erdélyt a saját hatalmi övezetének tekinti. Az esetleges betolakodókat pedig most már képes is – nem úgy, mint még néhány évvel ezelőtt – innen eltávolítani.
Az események kényszerítő ereje alatt most Brassó és az oda menekült nemesi ellenzék is a Porta felé fordul. Ghiczy Andrással egyeznek meg, egy valamikor volt hajdúkapitánnyal, akinek vannak ugyan erdélyi kapcsolatai, ő maga azonban felső-magyarországi ügyekben működött: Homonnai Bálint fejedelemségéért jártak annak idején megbízottai a Portán. Állítólag kitüntető szívélyességgel fogadták őket. Báthori Gáborral költözött át a fejedelemségbe. Most, 1611 őszén is eredetileg a fejedelem küldte Ghiczyt Konstantinápolyba a Forgáchék elleni segítséget megköszönni. A fejedelmi követ azonban, Brassóba is betérvén, csatlakozott az ottaniak ellenállásához. Mint az ő megbízottuk érkezik Konstantinápolyba. Iratokat visz magával, amelyek az ország három nemzete nevében kérik a zsarnok fejedelem eltávolítását.
A brassói ellenállók ezzel megnyugodnak. „Hajdan hű szolgája” – írja alá a Báthorihoz írt levelét 1612 januárja végén Weiss Mihály, aki már sem hűnek, sem szolgának nem érzi magát.* Alattvalói kötelezettségét nyíltan felmondva, szinte államot szervez az államban a Barcaságon. Pénzt vernek, készülnek a Porta támogatta harcra.
A segítség azonban csak nagyon lassan érkezik, mert éppen 1611 őszén igen nehézkesen hoznak döntéseket a Portán. A rettenetes aggastyán ugyanis, Murád pasa nagyvezír augusztusban meghalt, utódja pedig, Naszuh pasa még nem tért vissza a perzsiai hadszíntérről Konstantinápolyba. Ghiczy azonban így is – valószínűleg az ő tudta nélkül – megszerezte a díván döntését: legyen Báthori helyett az ő személyében új fejedelem. Segítségül Magyar Oglu Ali {636.} pasát adják melléje, és a két román vajda kap parancsot fegyveres támogatására.
Ghiczy „in signum gratitudinis”, a hála jele gyanánt, ahogy hosszú évek óta mindenki, Jenőt és Lippát ígéri és a régi, 15 ezer arany adó befizetését. Túszul pedig fivérét, Pétert hagyja Gürdzsi Mehmed kajmakám kezén. Maga a fejedelemválasztást elrendelő szultáni parancs fenyegetéssel végződik: „… többször ellenünk pártot ne üssetek, hűségteket hozzánk megtartsátok, mert ha többször effélét követtek, nyugodjatok meg abban, hogy az Istent hívom bizonyságul, hogy magatokat kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem … és minden veszedelmeteknek okai magatok lesztek: akik utánatok megmaradnak, átkoznak benneteket a világ előtt.”*
A Portán kapott ígéretekről, illetve a fenyegetésről Ghiczy lóhalálában tudósítja az otthoniakat. Ő maga Havasalföldön keresztül még útban van, amikor Weiss Mihály már tárgyal Brassóban a tőle származó írások alapján. Maga az új fejedelemjelölt is többször ír „az országban minden nemzetekhez”. Az első méltóságokkal közli: Isten a Porta Báthori Gábor zsarnok tettei fölötti haragját „a sok megkeseredett siralmas szegényekért, árvákért, özvegyekért” általa megengesztelte, és „az országot régi szabadságában, törvényiben meg akarta tartani”. Haddal fenyegetődzik, mert ha melléje nem állnak, „bizony bizony elgyütt Erdélyországnak utolsó veszedelme, mint Trójának”.*
Báthori Gáborban a portai fenyegetés az erdélyi fejedelmek megszokott reflexét váltja ki: az 1612. június 26-i országgyűlésen a török elleni harc, azaz a Magyar Királysághoz való csatlakozás gondolatát veti fel. Kéri a rendeket, döntsék el, „kellessék-e a keresztény fejedelmeket megtalálnunk, és a magyarországi királyt … hogy a két szék között a földön nem maradhatván, legyen kihez bíznunk … minthogy nincs egyebet mit tennünk, a ki fegyverrel háborgat, mi is kénytelenek vagyunk fegyverrel magunkat ellenek oltalmazni …”*
A fejedelem szándéka nyilvánvaló: a török fenyegetésre hivatkozva megint meg akarja lendíteni az erdélyi hintapolitika eddig is mindig katasztrófát okozó mechanizmusát. A rendek azonban ellenállnak, nem hajlandók megszavazni a háborút. Báthori mindössze annyit ér el, hogy a Ghiczy által ellene előterjesztett vádakkal szemben védelmező iratot fogalmaznak a Porta számára.
{637.} Az országgyűlés határozottan fellépett a fejedelem szándékával szemben. A helyzet azonban kétségtelenül rendkívül kiélezett. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az erdélyi ellenzék jelentkezése a Portán török szempontból a legalkalmasabb pillanatban történt. Már a román vajdaságokbeli események jelezték a Török Birodalom e térségben való aktivizálódását, azóta pedig a perzsiai háború menete az itteni viszonyok szempontjából még előnytelenebbül alakult. Az új nagyvezír, Naszuh pasa 1611 őszén egyszerűen megszakította harci tevékenységét. Fegyverszünet mellett kívánta Konstantinápolyban folytatni a békealkudozásokat. Ez a tény Erdély számára annál is fenyegetőbb volt, mivel Naszuh pasa személyében a magyarországi török béke legádázabb ellensége került a birodalom első méltóságába. Fülek parancsnoka volt annak idején, így szinte személyes sérelmének tekintette, hogy a vár több más Nógrád megyei erősséggel együtt kiszakadt a hódoltságból a zsitvatoroki béke értelmében. Ali budai pasa ellen, aki a béketárgyalások főbiztosa volt, emiatt többször is fellépett. Csak határozott szultáni parancsra állt el bosszúterveitől. 1612 nyarán pedig már közeledett Perzsiából haza, Konstantinápolyba. Nem lehetett tudni, milyen elképzelései vannak Magyarországgal kapcsolatban most, hogy nagyvezírként teljes cselekvési szabadságot kapott.
Ebben a háború szélére sodródott helyzetben Báthori Gábor nyíltan kifejezett átállási szándéka a Brassó köré tömörült rendi ellenzék után most már Erdély hagyományos török pártját is megmozdította. A Ghiczy politikai sikereiről érkezett hírek után néhány hónappal a csoport legkimagaslóbb képességű politikusa, Bethlen Gábor 50 emberével törökországi emigrációba vonult.
Távozása akár menekülésnek is tekinthető, mert a fejedelemmel volt bizalmas viszonya az utóbbi időben végzetesen megromlott. Annak idején feltehetőleg jó konstantinápolyi tájékozottsága tette őt Báthori számára nélkülözhetetlenné, mióta pedig megszerezte a választáshoz a Porta jóváhagyását, mind magasabbra emelkedett a fejedelem megbecsülésében. Imrefi halála után – bár nem ő lett kancellár, hiszen inkább katona volt – egyenesen a fejedelemség első emberének tartották. Most azonban, hogy a Habsburg-orientáció gondolata uralkodott el a fejedelem terveiben, fokozatosan feleslegessé vált. Józanságot sugárzó jelenléte szinte már terhes volt Báthorinak.
Minthogy Bethlen a szászokkal szemben megfontolást tanácsolt, a fejedelem állandóan a velük való egyetértésére tett célzásokat, kicsinyesen gyanúsítgatta. Kínos jelenetek játszódtak le közöttük. Addig-addig, míg Bethlen Gábor meggyilkolásának terve is felmerült.
Bethlen menekülése mögött azonban személye féltésénél összetettebb ok munkált. Nem nevezhető egyszerű féltékenységnek sem, holott az is lehetne. {638.} Az ötlet, hogy török csapatok hozhatnának be fejedelmet – korábban elképzelhetetlen gondolat –, az ő agyában született meg. Már 1603-ban, amikor a Habsburg-iga alatt nyögő országba a Portán kinevezett uralkodót akart bocsáttatni, konstantinápolyi jóakarói hajlandók lettek volna őt megbízni ezzel a feladattal, emigránstársai sem idegenkedtek állítólag a gondolattól. Ő azonban Bocskait nyerte meg a nehéz tisztre. De hogy most Ghiczy legyen ily módon fejedelem? Joggal tett lépéseket egy ilyen akció ellen. Három fejedelmet szolgált, egynek pedig a börtönében ült; végigjárta a hatalomhoz vezető út lépcsőfokait. Kétségtelen, hogy Ghiczynél alkalmasabb jelöltnek tudhatta magát, amikor most a Török Birodalomban munkált az időt és ideget őrlő feladaton, a fejedelemség megszerzésén.
Otthon ezalatt egyre inkább a Habsburg-szövetség irányába sodródnak az események. Báthori a Brassó és Ghiczyék feletti győzelmét használta ki a rendek támogatásának megnyerésére. Október 15-én ugyanis személyes vezetése alatt leverte a szászokkal szövetséges trónkövetelő támadását. Weiss főbíró maga is elesett, emberei szörnyű veszteségek után vonultak vissza Brassó szilárd falai mögé. A fejedelmet viszont igen megerősítette a diadal: a novemberi országgyűlésen proskribáltatta az ellenzék akár otthon tartózkodó, akár elmenekült vezetőit, köztük Bethlent is. Majd keresztülvitte a bécsi szövetségi tárgyalásokra küldendő biztosok megválasztását, a rendek kívánságának megfelelően pedig kijelölték a Portára bocsátandó követeket.
A II. Mátyáshoz küldöttek kezdték meg előbb működésüket Kamuti Farkas vezetésével. Nem volt túlságosan nagy képességű a tanácsurak között, valószínűleg azonban nem miatta történt, hogy a szerződés végére a követség jobb meggyőződése ellenére egy titkos pontot fogalmaztak. Ők többször tiltakoztak a tárgyalások során, a fejedelem mégis elfogadta, hogy a szöveg a magyar királyt a fejedelemség „kegyelmes urá”-nak nevezze. A továbbiakban pedig, miután rögzítették: sem ő, sem utódai nem fognak a töröknek segítséget nyújtani egy, a királyság elleni esetleges támadásnál, Báthori súlyos kötelezettséget vállal. Erdély nevében kijelenti: ha a török „bármilyen módon meg akarná sérteni szabadságainkat, minden erővel ellenállunk, és ha a magunk erejével nem tudunk megállni”, őfelségétől, illetve utódaitól vagy a királyságtól kérünk segítséget a „törökök és a hozzájuk csatlakozott ellenség ellen”.*
Ezzel a titkos ponttal Báthori szándéka megvalósult, Erdély átállása megtörtént. Mire azonban e ténynek bármilyen gyakorlati következménye beérhetett volna, a fejedelemség hivatalos politikáját az emigráció fellépése elsodorta. Éppen azokban a hónapokban, amelyekben Báthori a portai fenyegetéssel szemben a nyugati szövetséget kidolgozta, szervezte meg Bethlen Gábor a maga török csapatoktól kísért hazatérését.
{639.} Nem dolgozott elhamarkodottan, mert pontosan ismerte a Porta döntéseinek születési körülményeit. Tudta, hogy a birodalom egyes részeinek sorsát a területileg illetékes tisztviselők szava befolyásolja. Erdélyből való távozása után nem ment hát egyenesen Konstantinápolyba; előbb a hódoltságbeli méltóságokat látogatta sorra. Temesvárott kezdte. Itt korábban is tartózkodott már hosszabb ideig. Zülfikár pasával pedig, a parancsnokkal, akit leginkább szoktak a konstantinápolyiak Erdély ügyeiben meghallgatni, különösen jó volt a kapcsolata. Tőle ment Kanizsára, ahol váratlan nagy szerencse érte. Az ottani parancsnok, egy nagyra törő politikus és katona, Szkender pasa hosszú időre terveinek rendkívül aktív pártfogója lett. Végül a hódoltságbeli főtisztek közül rangban az első, a budai helytartó következett. Minthogy ő érintkezett leginkább a magyarországi politikusokkal, alighanem vele tárgyalhatott Bethlen a királyságbeliekkel szemben követendő taktikájáról. Innen, Budáról küldött mindenesetre levelet a nádornak, amelyben emigrációba vonulását mentegetendő, a Báthoritól elszenvedett sérelmeit előadja. Majd útra kelt Belgrád irányába. Itt telelt, ahogy az Európában foglalkoztatott török csapatok szoktak, melyek a tél beálltával ide, a birodalom második katonai központjába vonultak rendszeresen. Valószínűleg e szokás hozta össze most Bethlent e térség legfontosabb katonai parancsnokaival, hiszen ide jártak ők is, hogy a Konstantinápolyból érkező főhivatalnokokkal találkozzanak, a Porta ellenőrzésének eleget tegyenek.
Ilyen előkészítés után ment Bethlen Gábor Drinápolyba, ahol éppen a szultán is, a nagyvezír is tartózkodott. Szkender pasa hozta össze Naszuhhal, akit sikerült is közösen megnyerniük Bethlen ügyének. A szultán figyelmét viszont állítólag teátrális módon, vagy talán népmesébe illően hívta fel magára. Egyszer, amint elhaladt előtte díszes menetben, elkapta volna Bethlen a szultán kengyelét, és ott az utcán adta elő a kéréseit. 1613 márciusában aztán már a dívánban döntötték el, hogy Bethlen Gábor lesz az új fejedelem, és április végén kapta meg az uralkodói jelvényeket. Több török főtiszt, valamint a két román vajda kapott parancsot a bevitelére.
Nem sokkal később érkeztek a Portára Báthori Gábor emberei. Elkésve. Mert jóllehet már az 1612. novemberi országgyűlés kijelölte őket, a fejedelem az ügy súlyát lebecsülve, egész télen halasztgatta útnak indításukat. Csak a II. Mátyással létrehozott szerződés megkötése után kaptak parancsot az utazásra. Május 22-én érkeztek Konstantinápolyba. Ekkor azonban már nem tehettek semmit: Naszuh még ajándékaikat sem engedte átadni, nehogy bárkit is megnyerjenek Báthori Gábornak. Az egyik követ rezignáltan jegyezte fel: „… valamint Bethlen Gábor akarta, minden dolgot úgy végezett el az vezérrel.”*
{640.} Valóban, augusztusban meg is indultak a csapatok Szkender pasa szerdársága alatt. Szeptember elején már itt volt Erdélyben Magyar Oglu Ali pasa Mihnea vajdával Havasalföldről és a tatárok előcsapataival. Három héttel később érkezett Girej kán a tatár fősereggel. Október 3-án ért Gyulafehérvárra Ali budai pasa. Így, mire maga Bethlen Gábor Szkender hadaival Erdélybe jutott – október 5-én –, a fejedelemség már tele volt harci feladat nélkül széjjel járó katonával. Körülbelül 80 ezren jöttek összesen, hogy Bethlen Gábornak megszerezzék Erdélyt. Talán még soha nem tartózkodott ennyi török-tatár egyszerre az országban. A fejedelemség sorsa nem lehetett kétséges.
Bethlenék mégsem akarták a szokásos formákat felrúgni. Ezzel azonban Erdély kiszolgáltatottsága csak nagyobb hangsúlyt kapott. A szerdár hívta össze az országgyűlést. Szkender írta október 18-án a rendeknek: „Kolozsvárra menjen minden ember, s ott mindjárt fejedelmet válasszanak kegyelmetek maguknak.” Páratlan eset volt ez Erdély történetében, még soha nem fordult elő, hogy török főtiszt parancsára jöttek volna össze a fejedelemség politikusai. Mégsem haboztak, mert a pasa nem hagyott kétséget szándékai felől: „ha pedig el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhühetitek, hogy mindjárt hadainkat bocsátjuk reátok” – közölte rendelete nyomatékául.* Ötnapos határidőt szabott a választásra, és ez elégnek is bizonyult. 1613. október 23-án már Bethlen Gábor volt Erdély fejedelme. „Féltekben szabadon” megválasztották, jegyezte fel egy gúnyos természetű polgári tollforgató.*
A régi fejedelemtől, Báthori Gábortól Szkender parancsának másnapján örökre búcsút vettek ékes stílusú levéllel. Szemére hányták sérelmeiket, alattomos menekülését, a Portától való elszakadási szándékát, végezetül azonban a fejük felett tornyosodó veszedelemre hivatkoznak: Szkender pasa „ellen hogy nekünk tovább való tusakodásunk és várakozásunk lehessen, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű pusztítása és utolsó veszedelemtől való félelmünk nem szenvedheti”.*
Nem tudhatni azonban, hogy Báthori, aki ekkor már Váradon volt, megkapta-e egyáltalán az elbocsátó levelet. Sokáig nem volt mégsem bizonytalanságban, mert négy nappal a választás után a kortársak szerint Ghiczy által felbérelt hajdúk meggyilkolták. Testét a Pece-patakba vetették; csak hűséges kutyája maradt mellette.
Báthori halála hírére a török csapatok elvonultak. Rabolva, fosztogatva, foglyokat rabszíjon vezetve hagyták el az országot. Szörnyű pusztulás maradt {641.} utánuk, és a bizonyosság: Erdély a török hatalom biztos fennhatósága alá tartozik. A Porta urai gondoskodtak a fejedelemségben akaratuk maradéktalan érvényesüléséről.
Bethlen Gáborral Báthori szertelenségét és könnyelmű hányavetiségét a rend és a megfontolt józanság váltotta fel Erdély kormányzásában. Külsőre is nehéz nagyobb különbséget elképzelni, mint amilyen közöttük mutatkozott. Báthori acélpengeként csillogott, hajlott. Karcsú termetével, élénk arcjátékával és megnyerő modorával mindenki tekintetét magára vonzotta. Bethlen zömök alakját viszont sok sebesülés tette merevvé, mire fejedelem lett, bár még 33 éves sem volt egészen. Nehezen gondozható üstöke, szakállas, sötét arca inkább taszította a hozzá közeledőket. Csak mélyen ülő nagy szemei jelezték rendkívüliségét; átható pillantása még arcképeiről tekintve is mintha felmérné az őt figyelőt. Báthori személyes varázsa ellenségeit is megejtette, ha társaságába kerültek, hogy tőle távol elfelejtsék hirtelen fellobbant rokonszenvüket. Bethlen ezzel szemben tartós érzelmeket ébresztett. A hozzá közel állók véleménye azonban inkább tiszteletet tükröz, mint barátságot. Ellenségei pedig olthatatlan gyűlölettel vették körül. Ő az emberek véleményével keveset törődött; nem keresett érzelmi kapcsolatokat, éppen ezért tudott mindenkivel együtt dolgozni. Nincs nyoma annak, hogy emberei kiválasztásában bármikor is szubjektív szempontok vezették volna.
Bethlen Gábor családja Izabella királynő pártján jelent meg az erdélyi politikában. Nagyapja a Petrovics Péter-féle Ferdinánd-ellenes mozgalom egyik vezetője volt az 1550-es években. Az apja már Báthori Zsigmond mellett fejedelmi tanácsúr, és a székely előkelő Lázárok közül vett feleséget. Erdély egyik vezető, gazdag famíliája az övék. A fiatal Bethlen tizenhárom éves korában – ekkor már árva – került Báthori Zsigmond gyulafehérvári udvarába. Iskoláiról nem maradtak adatok, és személyes feljegyzései hiányában azt sem tudhatni, milyen hatások alakították tehetségét. Fejedelemségéig volt tettei is rávilágítanak azonban ennek két igen jellegzetes és különleges összetevőjére. Az bizonyos, hogy nem volt könnyen felismerhető és csillogó tehetség. Mert azok, akik törökországi emigrációi előtt találkoztak vele, nem jegyeztek fel róla semmit. Sehol nem szerepel a Basta pusztításához vezető viharos évek krónikáiban. Nem foglalkoztak a személyével; magánlevelek nem közölnek róla sem érdekes pletykákat, sem fényes jövőre utaló történeteket.
Székely Mózes körül azonban már emlegetik. A vele tartó emigrációban Bethlen mind jelentősebb személyiséggé válik. És itt derül ki az egyik különössége: mindig abban kiváló, amit éppen tennie kell. Ő lesz a török hatalmasságokkal való tárgyalások kulcsfigurája, de ő Székely Mózes 1603-as erdélyi hadjáratának katonai szervezője is. Mindenhez ért, és mindent kedvvel csinál. Tud bánni az emberekkel, akár eggyel-eggyel áll szemben személyesen, akár felhívásokat kell sokak mozgósítására fogalmaznia. Könnyen áttekinti az {642.} eseményeket, az emberi kapcsolatokat vagy a hadszíntereket. Képes haditervet készíteni éppen úgy, ahogy gyors döntéseivel jó hadvezető. Ez a mindenre alkalmasság tehetségének talán legszembetűnőbb oldala.
A másik pedig végtelen tárgyilagossága. Nem mintha a mai gondolkodás szabályai szerint reális terveket készített volna. Nem: éppen úgy hajlamos volt a valóságtól való elrugaszkodásra, ahogyan kortársai hajlamosak voltak. A tényekhez sem feltétlenül ragaszkodott, ha diplomáciáról volt szó. Tárgyilagossága abban nyilvánult meg, hogy tervei keresztülvitelében semmilyen mellékes szempontot nem engedett érvényesülni. A maga észjárása szabályaival felmérte szándékai megvalósításának eszközeit, és ezeket az eszközöket minden aggályoskodás nélkül alkalmazta.
Legjobb példa erre fejedelemségre emelkedése. Szemléletessé pedig elődje példája teszi. Báthori fejedelem akart lenni, és minden eszközzel megpróbálkozott. Agitáltatott benn, Erdélyben, támogatást keresett a Portán és II. Mátyásnál, végül találta csak meg a hajdúkat. Bethlen ezzel szemben nem kísérletezett sehol. Nem szervezett pártot Erdélyben, nem törődött a királlyal, sem a királyi Magyarországgal, még a hazai közvéleménnyel sem. A Portához fordult, mert tudta, hogy Erdély sorsa ott dől el. És utólag sem voltak aggályai. Nincsen adata annak, hogy valaha is sajnálkozott volna a fejedelemségét hozó hadak pusztításai, mentegetődzött volna az erőszakos választás miatt. Tárgyilagosan, mint kérlelhetetlen valóságot fogta fel a Török Birodalom Erdély felett egyelőre megdönthetetlen hatalmát.
Bethlen józan és következetes törökpártisága ellenére sem alakult azonban a viszonya Konstantinápollyal harmonikusan. Az erdélyi fejedelemválasztás szabadságáról szóló athnamét megszerezte ugyan, ennek azonban nyilvánvalóan semmi jogbiztosító jellege nem volt. „Nagy erejű és gyönyörűséges” oklevelet hozatott arról, hogy amennyiben „az fejedelemségnek újulni kelletnék”, a három nemzet válasszon olyat, „a ki magok között nőtt, növekedett”, és alkalmas az uralkodásra, a szultán pedig fejedelemmé teszi.* Ez a sokszor használt fordulat azonban, amely a fejedelmek egész sorának megerősítő athnaméjában szerepelt, semmire nem jelentett garanciát. Az athname 1614 augusztusában jutott Erdélybe, a Medgyesen tartott országgyűlés vette át ünnepélyesen. Egyidejűleg azonban az árát is kérték: a Porta Lippát és Jenőt követelte Bethlen Gábor fejedelemségének megerősítése fejében.
Tőle kívánták behajtani több elődje régen hangoztatott ígéretét. Rákóczi Zsigmond kezéből még kifejezetten visszautasították; Báthori Gábornak sem kellett a fontos várakat visszaszolgáltatnia, most azonban, alig egy hónappal {643.} az athname kézbesítése után, már híre jött: Szkender pasa a határon táborozik. Miután behozta Bethlent a fejedelemségre, új megbízatása van. A tizenöt éves háborúban erdélyi kézre került várakat fogja visszaszerezni.
Konstantinápoly követelése tökéletesen érthető. Lippa és Jenő feladása annak idején nem csupán súlyos tekintélyveszteséget jelentett, de megszakította annak a várrendszernek a folyamatosságát is, amely a Belgrád, Temesvár, Lippa, Jenő, Gyula vonalon részben felvonulási területet biztosított a királyság ellen, részben a hódoltság keleti határát jelentette. Eddig azonban a magyarországi háborús konfliktusok elkerülésének törekvésében a fejedelmek készsége sem bírta a Portát e várak visszakövetelésére. Most viszont, 1614 őszén, e régen húzódó ügy lezárása pontosan illeszkedett Konstantinápoly új nyugati aktivitásának vonalába. Miután már a két román fejedelemségben is, Erdélyben is megerősítette politikai jelenlétét anélkül, hogy az itt ugyancsak érdekelt másik két nagyhatalom, Lengyelország és a Habsburgok ellentámadását kiváltotta volna, Lippa és Jenő követelése már nem tűnhetett kockázatos vállalkozásnak.
Bethlen Gábort mégis rendkívül nehéz helyzetbe juttatta. A két várral együtt annak idején hatalmas területek szabadultak fel a hódoltság alól, Szolnokhoz, Gyulához, Temesvárhoz adózó magyarok sokasága. Most az ő visszabocsátásukról is kellett döntenie. És ha a Portának presztízsveszteséget jelentett e vidék feladása, összehasonlíthatatlanul nagyobb teher zúdult volna visszabocsátásukkal az új fejedelemre. A magyar történelemben nem volt még példa arra, hogy uralkodó önként engedett volna várakat a török hatalma alá. Szkender támadását viszont nem lehetett bevárni. Ha a Porta elhatározta is magát rá, Bethlen nem kockáztathatott török háborút.
E válságos helyzetben a fejedelem bonyolult manőverbe kezdett. Tárgyalásokat indított Konstantinápolyban a súlyos követelés visszavonására, s jó személyes kapcsolataiban bízva nem is tarthatta az ügyet reménytelennek. Egyidejűleg azonban – végső esetre – elhatározta az egyik vár, Lippa átadását. Emellett döntött, lévén ez közelebb a hódoltság határához, Temesvártól alig 60 kilométernyire és gyakorlatilag a határon, s adózó népességben és területben ennek átengedése jelentette messze a kisebb veszteséget. Minthogy pedig Szkender fenyegetése közeli volt, és csak tettekkel látszott elháríthatónak, meg is tette az első lépéseket Lippa átadásához. Mire azonban 1614. október végén az első török katonák az alsó várba bevonultak, megérkezett a portai rendelet: Lippa átvételét elhalasztották. Ez azonban csak rendkívül rövid időre szólt. A Bethlent mindig is támogató Naszuh bukása után elkerülhetetlenné vált Lippa megadása.
Az egyre nyomasztóbb helyzetben az országgyűlés 1616-os tavaszi ülésén döntött: „… utolsó veszedelmes kételenségünkben … egész hazánk megmaradásáért és bizonyos békességünkért … az egy Lippa odaadásával hazánkat egészen utolsó veszedelemből, magunkat, feleségünket, gyermekünket meg {644.} kellett váltanunk.”* Az ügy azonban ezzel még nem volt lezárva; Lippa katonasága a környező nemesség támogatásával megtagadta a kivonulást. Biztatást kaptak a királyságból is: Homonnai György, Homonnai Bálint egyik távoli rokona szervezkedett mostanában Bethlen fejedelemsége megdöntésére. Ő állt kapcsolatban már 1614 ősze óta a lippaiakkal. II. Mátyás katonai segítségével biztatta őket arra az esetre, ha erőszakkal kényszerítenék Lippát török iga alá.
Végül Bethlennek kellett megtennie azt, amit hadvezérei sem vállaltak: 1616 júniusában maga vívta meg a várat. Kiürítette, és június 14-én a „Lippára adózó” területtel együtt átadta a temesvári pasának. A helyzetet csak annyiban sikerült mentenie, hogy később magát a katonaságot hajdúszabadsággal Vajára telepítette.
Homonnai ígéretei azonban nem teljesültek: Magyarország királya nem indított hadjáratot sem Erdély, sem a Porta ellen Lippa elvétele miatt. Ellenakció nélkül tudomásul vette ő is, a királyság rendjei is a magyarországi török hódoltság újabb gyarapodását. Ez az eljárásuk egyébként ekkor már, 1616 nyarán, tulajdonképpen senkit nem hökkentett meg, hiszen az erdélyi események három éve kínálták szinte állandóan a beavatkozás lehetőségét anélkül, hogy a királyság hivatalosan a hadakozás útjára lépett volna.
Lippa átadásával Erdély elérkezett addigi történelme mélypontjára. Az idegen fegyverekkel behozott fejedelem elfogadása után még ez az akció: nyilvánvaló jele annak, hogy az ország függetlensége maradékát is elvesztette. A Porta kényének-kedvének kiszolgáltatva kell ezentúl tengetnie az életét.
Ha Bethlen Gábor most meghal, történelmünk legsötétebb alakjai között emlegetnék. Mivel azonban nem így történt, és még tizenhárom esztendőt kapott az uralkodásra, a legnagyobb történeti személyiségek sorába került.
Bethlennek a belső viszonyok alakításában rendkívüli uralkodói képességeket kellett akcióba állítania, mert a fejedelmi hatalom megsemmisítésére törő erők Erdély történetében soha nem voltak élénkebbek, mint az ő megválasztásakor. Az első diétáján elfogadott artikulusoknál győztes szabadságharc után sem fogalmazhattak volna élesebbeket.
Soha, egyetlen országgyűlés sem tette meg azt, amit Erdély rendjei Bethlen megválasztása után végrehajtottak: törvénybe foglalták az uralkodóval való szembenállás akkor legmodernebb ideológiáját, a kálvini reformáció ellenállási tanát.
Konkrétan, a közelmúlt keserves tapasztalataira hivatkozva szögezik le: „mivelhogy fejedelemséggel és annak autoritásával eddég való fejedelmek {645.} közül sokan abutálván [visszaélvén] … mindjárt az törvénytelenségre és több illetlen dolgokra hanyatthomlok mentenek”, tartják szükségesnek az óvatossági rendszabályokat. Felhatalmaznak tehát egyes testületeket, illetve személyeket – a „kolcsos” városokat, a fejedelmi tanácsot, a „székely- és egyéb” kapitányokat, végül a „tisztviselők”, vagyis a „magistratus” Kálvinnál is szereplő fogalmát illesztik ide –, hogy az esküszegő fejedelemmel szemben ellenállást szervezzenek.*
Erdély rendjei azonban az új gondolatot a régi védelmében hangoztatják: régen és törvényesen kiadott privilégiumaikat akarják megtartani. A régi kiváltságok birtokosai között az ország valamennyi rendjét felsorolják: „urak, nemesek, kerített és mezővárosok, székelység, szászság” tartassanak meg törvényesen nyert kiváltságaikban.* Nem tesznek különbséget a nemesi, illetve polgári elemek privilégiumai között. Mint ahogyan Erdély polgári rendjét, a szászságot valóban feudális jellegű előjogok különböztették meg a többiektől.
A szász városok ugyancsak megfogalmazzák a fejedelmi hatalommal való szembenállásuk ideológiáját, de ennek tartalma sem korszerűbb, mint a nemességé. A társadalmi szerződés elmélete bujkál a sorokban, ahogy leírják: „Mert az alattvalók nélkül… fejedelem soha nem lehet, fejedelmi tisztet nem viselhet.” Bethlen uralmával szemben azonban „az arany szép szabadságok megtartásáért” szövetkeztek, „őseik unióját” újítják meg.* Ellenállásuk fő oka abban van, hogy Bethlen nem tiszteli azt a középkorból maradt kiváltságukat, aminek értelmében még a fejedelem is csupán a városi tanács beleegyezésével tartózkodhat szász városban; Bethlen nem adta vissza a Báthori Gábor által elvett Szebent.
Mindebből kitűnik, hogy az új fejedelem a régitől örökölte a szászság ellenállását, ahogyan az egész erdélyi rendiség háborgása tulajdonképpen Báthori túlkapásainak szólt. Jórészt ez volt az oka annak, hogy a Bethlen megválasztása után fellobbant és szavakban annyira korszerű ellenállás tartalma olyan középkori maradt. Mert Báthori egyszerűen zsarnok volt, és nem erős kezű fejedelem; mindenkivel szemben érvényesülő erőszakossága minden uralkodói ténykedést meggyűlöltetett az erdélyiekkel. Bethlen Gábor ilyen módon rendkívül ellentmondásos helyzetbe került. Ő szervezte meg Báthori Gábor eltávolítását, ahelyett azonban, hogy mint szabadítót ünnepelnék, neki kell a fejedelemségre alkalmatlan előd tetteinek következményeit viselnie.
És a logikus az lett volna, ha a láncolat folytatódik: a zsarnok fejedelem által támasztott öncélú ellenzékieskedést Bethlen erőszakkal töri le. Ilyen mozgás {646.} azonban nem jött létre, mert Bethlennel az uralkodói dilettantizmust Erdélyben a fejedelmi szakértelem váltotta fel. A cél nélkül hatalmaskodó helyét a hatalom tudatos építője foglalta el.
E munkában az első mozdulatot a fejedelemválasztó országgyűlésen tette. Ő is megjelent, és a Szkender által összeparancsolt urakat megkérte, oldanák fel 1612. novemberi menekülése után történt proskripcióját. Majd távozott. Kivonulásával jelezte, hogy tudja: a feloldoztatás előtt nincs joga jelen lenni. Sok ezer katonával a háta mögött ez az eltávozás nem lehetett több udvariassági gesztusnál. Mégis jellemző Bethlenre, hogy megtette. A megaláztatása mélypontján lévő országgyűléssel ez a meghajlás közölte: a győzelmével nem fog visszaélni. És valóban így is lett. Miután a török-tatár hadak a Portával volt megegyezése értelmében távoztak, Bethlen szinte előzékenységnek tűnő kímélettel fogott az ország megnyeréséhez.
Legégetőbb a szászokkal való viszony rendezése volt, mivel ellenállásuk a három nemzet uniójának felbomlásával fenyegetett. Bethlen Gábornak a hűségesküt letenni sem voltak hajlandók. 1613 decemberében pedig külön szövetséget kötöttek egymással a szász városok képviselői, s minden engedelmességet megtagadtak addig, míg Szebent vissza nem kapják.
Bethlen az erőszakra nem erőszakkal felelt, tárgyalni próbált. Előbb csupán fejedelemsége első telére kérte a várostól a maga és kísérete befogadását. Minthogy azonban Szeben az egész náció támogatásával szegült ellene, végül is engedett. 1614. február 17-én visszabocsátotta a várost. Másnap maga is távozott. A helyzet azonban ezzel még nem rendeződött: amikor Bethlen első országgyűlését egy másik nagy szász városba összehívta, Segesvárra, az ottani tanács megtagadja a gyűlés befogadását. Végül Szászföldön ugyan, de csupán Medgyesen tudtak összejönni a rendek.
Úgy látszik azonban, Bethlen a szászok e szerény gesztusát – Medgyes engedékenységét – a megbékélés jelének tekintette, mert már ezen az első országgyűlésen, 1614 februárjában-márciusában kísérletet tett arra, hogy a szász autonómia jogait csökkentse. A három náció uniójának működését kívánta volna szabályozni. Minthogy pedig az unió „a három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség”, funkciója a gyakorlatban a közös teherviselés.* A rendek azonban – elsősorban a szászok – a javaslattól elzárkóztak. Nem voltak hajlandók törvényt hozni sem arról, hogy veszély esetén a magyarokat és a székelyeket falaik közé engedik, sem közös pénztár felállításáról. Bethlen pedig nem erőszakoskodott, tudomásul vette a rendek elzárkózását.
Látszólag meghátrált hát, a valóságban azonban nem adta fel eredeti célkitűzéseit. Az unió reformja a rendi kiváltságok visszaszorításához vezetett volna, Bethlen azonban nem ezek abszolút csökkentésében volt érdekelt, {647.} hanem a maga hatalma és az uralkodó osztályokénak egymáshoz viszonyított arányán kívánt változtatni. Megfelelt szándékának tehát az is, ha – a rendeket nem háborgatva – egyszerűen fejedelmi hatalmát növeli a lehetségességig. Így is tett: az összecsapások helyett a vele szemben álló erőket mintegy megkerülve építette ezután a rendek fölé magasodó fejedelemség állásait. Elsősorban az erdélyi társadalom sajátságait kihasználva dolgozott. Ezek meg is könnyítették helyzetét, mert Erdélyben szinte még a szokás sem szabályozta rendek és fejedelem jogait az ország feletti hatalom megosztásában.
Ilyen módon akár többféle eljárással is kísérletezhetett volna, Bethlen azonban a hatalmi szerkezet átalakítását éppen olyan határozottan és mellékszempontok figyelembevétele nélkül hajtotta végre, ahogyan a maga fejedelemválasztását megszervezte. Két ponton változtatta meg az uralkodás mechanizmusát. Az egyik a politikai struktúrát érinti: félreállította az országgyűlést. A másik gazdasági természetű: anyagiakban függetlenítette magát a rendi erőforrásoktól. És e két változtatás azt jelenti, hogy gyakorlatilag megszüntetett minden rendi ellenőrzést a fejedelmi hatalom felett.
Az erdélyi országgyűlés legfeltűnőbb sajátossága az összetétele. Míg ugyanis másutt, így a királyi Magyarországon is, a 16. század végére általában már kialakult az uralkodó osztálynak egy olyan köre, amelynek tagjai rendszeresen részt vesznek az országgyűlés munkájában, hasonló tendencia Erdélyben csak igen halványan észlelhető.
A királyságban az 1608-as törvényekkel megerősített régi szokásjog szerint pontosan kijelölt katolikus főpapok mellett a mágnások rendjének minden felnőtt férfi tagja gyakorolta a személyes megjelenés jogát, választott résztvevők pedig a megyék és a városok képviselői voltak, valamint meghívót kaptak az egyes országos tisztségviselők. Ilyen összetétel mellett az országgyűlés óriási többsége – a király által kinevezett néhány tisztviselőn kívül mindenki – az uralkodó akaratától függetlenül volt részese az ország ügyeiben történő döntéseknek.
Az erdélyi országgyűlésekre ezzel szemben a többséget a fejedelem rendeli ki. Alakulóban volt ugyan a 16. század végére már egy olyan uralkodói elit, amelynek a soraiból szokás lett az országgyűlésre résztvevőket hívni, az előkelő családoknak ez a köre azonban még távol állt attól, hogy a magyarországi mágnások rendjéhez hasonlóan működjék. Ha egyes tagjai meghívót – regalist – kaptak, kötelező volt a megjelenésük: joga azonban senkinek sem volt az országgyűléseken való részvételre. A regalisták, tehát a fejedelem tetszéséből hívottak mellett az általa kinevezett tanácsurak, a fejedelmi tábla bírái és a tisztviselők, valamint a székely és a magyar törvényhatóságok főtisztjei, a szász és magyar városok képviselői alkotják az országgyűlést. Ez utóbbiak közvetve választással jutnak be, mert városi választott tisztségük alapján szokták küldeni őket, mivel azonban a fejedelem tetszésétől függ, hogy mely városokat hívja, illetve mellőzi, semmi jelentősége nincs {648.} jelenlétükben a választásnak. Az erdélyi uralkodó gyakorlatilag szabadon alakítja a diéták összetételét.
Bethlen élt is ezzel a lehetőséggel. A Báthori István király kora óta alakuló uralkodói elitet nem mellőzi ugyan – saját családja is ehhez tartozik –, mind szűkebbre vonja azonban az országgyűlési tárgyalásokban részt vevők körét. Megfelelő számú katalógus hiányában hosszabb adatsorokat összeállítani lehetetlen, két helyzetkép összehasonlítása azonban világosan erre a tendenciára utal. 1615 májusában hatvanketten tanácskoztak az országgyűlésen, kilenc évvel később, 1624 júliusában már csak összesen harminckét résztvevője volt a diétának. Az első esetben tizennégyen voltak a városiak képviselői, tehát a közvetve választottak, a másodikban nyolc a városiak száma. És ez azt jelenti, hogy jóllehet a két időpont között mind a választott résztvevők, mind a meghívottak vagy fejedelmi kinevezésükkel bekerültek száma jelentősen csökkent, 1615-ben is, 1624-ben is körülbelül kétharmados többséget képviseltek a Bethlen akaratából megjelentek.
Az ilyen módon kialakított országgyűlések döntéseit nyilvánvalóan könnyen lehetett befolyásolni. A fejedelem azonban még ezekkel a gyülekezetekkel is kerülte a konfrontációt. Megint csak a szervezetlen rendiség állapotát használta ki; minthogy sem szokás, sem törvény nem szabályozta az országgyűlések összehívásának rendjét, radikálisan csökkentette számukat. Az uralkodását megelőző esztendőkben, 1605 és 1613 között évente kettő és nyolc között változott a számuk. Az első időkben Bethlen is összehív esztendőnként ötöt, 1617 és 1622 közé azonban már csak évi kettő esik, 1619-re csupán egyetlenegy, és 1623-tól kezdődően megint csak egy országgyűlést hívat össze évente. A diéták számának ilyen radikális csökkentése magától értetődően együtt járt az országgyűléseken tárgyalt ügyek mennyiségének csökkenésével. Bethlen pedig igen tudatosan gondoskodott arról, hogy ez a mennyiségi változás minőségivé váljon, a mind kevesebb ügy egyre jelentéktelenebb is legyen.
Uralkodása elején még gyakorlatilag mindenről tárgyaltat az országgyűléseken. A külügyek szinte nagyobb súllyal szerepelnek, mint a belsők: idegen követek fogadása, követutasítások, a Portához való viszony mind foglalkoztatja az összehívottakat. Hasonló a kezdeti években Lippa ügye vagy a Porta által követelt moldvai hadjárat: egyik gyűlés a másik után vitatkozik felettük, mintha Bethlen semmiről nem merne dönteni nélkülük. Lippa átadását egyenesen az országgyűlés szavazza meg. Ezek mellett pedig ott vannak a belső dolgok: elsősorban az adó, aztán a vallásügy, a nációk egymáshoz való viszonya, a „kóborok” ellen hozott intézkedések, általában azok, amelyek a jobbágyrendszer megszigorítását célozzák.
1619-cel aztán megváltozik a helyzet. Tavasszal még van egy fontos tárgyalás az igazságszolgáltatás szabályozásáról, de ősszel elmarad az országgyűlés. Miután jelentéktelen hadikészülődésekről korábban hetekig {649.} eltárgyaltak, a cseh felkelők szövetségében indított magyarországi hadjáratról nem tájékoztatja az erdélyi országgyűlést senki. Ezzel a külügyek teljesen eltűnnek Bethlen diétáinak napirendjéről. A belső dolgokban az igazságszolgáltatásról hozott artikulusok érintenek hosszú időre utoljára igazán fontos ügyet. Hat éven át, 1625 májusáig, egy vallásügyi törvénycikk fogalmazása mellett csak a székelyek adózásáról folyt 1622-ben lényeges vita, valamint a gyulafehérvári főiskola alapításának törvénybe foglalása és a jobbágyok fiainak szabad iskolalátogatását megerősítő artikulus. Ezek azonban már eldőlt ügyek, mire az országgyűlés elé kerülnek.
Közben nem csupán Erdély nemzetközi diplomáciai helyzete változik meg anélkül, hogy az országgyűlés egyszer is foglalkoznék a külügyekkel, de Bethlen az ország belső gazdaságát, pénzforgalmát is átszervezi a rendek bevonása nélkül. Ezek tanácskoznak ugyan időnként az új monétákról, de minden esetben csak a kibocsátásuk után, és rendszerint azért, hogy kérjék: fogadtassék el az új pénznem adóba is. Mert Bethlen ebben a hat esztendőben gyakorlatilag csupán az adók megszavazására használja a maga tetszése szerint összeállított országgyűlést. A rendek nélkül intézi országa ügyeit, és alakítja azt a korszerű állam minden funkcióját hordozni képes fejedelemség eltartójává.
Bethlen kortársai, a hatalmukat nyugaton építő uralkodók a korszerű állam megszervezéséhez nélkülözhetetlen anyagiakat elsősorban az állami adók emelésével teremtették elő. A 17. század Európában mindenütt az állami terhek sokszoros súlyosbodásának ideje. Ez az az időpont, amikor az adózók vagyoni állapotára építő adóztatás a feudális kötöttségektől mentes polgárságot kiemeli a népesség más rétegei közül. A gyors vagyongyűjtésre alkalmas és képes társadalmi osztály válik az abszolutista államok anyagi fenntartójává. Kölcsönös érdekeltség jön létre: átszerveződése során az állam a polgárság anyagi erejére támaszkodik, a polgárok pedig vagyonosodásukat érik el az új gazdasági rendszabályokhoz való alkalmazkodással.
Bethlen azonban nem élhetett fejedelmi hatalma kiépítése során ezekkel az eszközökkel, mert elődjétől korszerűtlen adóztatási rendszert örökölt. Ez 1609-ben jött létre, amikor a tizenöt éves háború pusztításai és általános zavarai után az állami terhek kivetésének lehetőségeit újra felmérték. Korábban, az európai általános gyakorlatnak megfelelően, vagyoni állapotuk szerint fizették az állami adót az erdélyiek; igásállataik száma, illetve 5 ökör értékéhez viszonyított vagyon volt a számítás egysége. 1609-ben aztán változtattak: „minthogy peniglen a marha számra való rovás szegény romlott {650.} községünknek felette súlyos”,* az országgyűlés elhatározta, hogy egyszerűen fejadót vet ki. Kimondja: az igásállatok számbavétele szűnjék meg, és az új felmérést az adózók személye szerint végezzék. Az állatállománytól függetlenül tíz jobbágy alkosson egy kaput, öt alkosson egy felet. Minden birtokot külön rójanak, és ha a tízen, illetve ötön túl kettővel, hárommal többen lennének, ezek segítsék a többieket. Az alapnak e megváltoztatása mellett a régi erdélyi sajátosságok megmaradnak: a szászok náció szerinti, fiktív kapuszámra történő adózása, valamint a taxás városok viszonylag nagyon csekély száma és a székelyeknek a rendszeres adó alóli mentessége. Ilyen módon az új rendszerben Erdély adózó népességének túlnyomó többsége – néhány taxás város, köztük Kolozsvár és Gyulafehérvár kivételével – vagyoni állapotától függetlenül került adó alá.
E módszer a kor Európájában példa nélkül áll, a „facultas” vagy „tehetség” figyelembevétele a középkor óta általános törekvése az adóztatásnak. Még az 1598-as magyar királyságbeli házadónál is, amit pedig éppen úgy a háborús pusztulásra hivatkozva vezettek be, mint az erdélyi fejadót, kimondták: „… a gazdagabb jobbágyok és zsellérek segítsék a szegényebbeket”.* Tizenegy esztendő után pedig egyáltalán megszüntették: 1609-ben visszatértek a királyi Magyarországon is az általános gyakorlathoz, a vagyoni állapotot is kifejező „mezei gazdaság” szerint kirótt adóhoz.
Erdélyben ezzel szemben 1609-től megmarad a vagyoni állapottól független „rovatai”. Eredetileg a háborúra hivatkozva kényszerítették ki Báthori Gábortól, és ő elfogadta, holott az új adórendszer a központi hatalomnak súlyos vereség. Azt jelenti, hogy lemondott az alattvalók vagyoni helyzetének akár csak a befolyásolásáról is. Báthori könnyelműen, mert csak a mával törődött, megtette a visszalépést, Bethlen pedig, aki koncepciózusan gondolkodik, nem deklarálja az ő gesztusát érvénytelennek. Ahogy a rendiség minden megnyilatkozása elől kitér, itt sem fogadja el a konfrontációt. Kísérletet sem tesz rá, hogy a vagyon szerinti rovásadót bevezesse. És ugyanígy tudomásul veszi a régi sajátosságokat is. Azt tudniillik, hogy a szászok mint rend vesznek részt az adózásban, a székelyek pedig rendszeresen nem fizetnek. Ezzel ugyan forgalmas városok, a székelyek és szászok erősségei, közöttük az Erdélyben leggazdagabbak, Szeben és Brassó maradnak ki a taxás adózásból, bevonásuk azonban óriási változtatásokat igényelne.
Az erdélyi társadalom hagyományos rendi tagozódását kellene átalakítani, a nációk helyett a valóságos társadalmi rétegződést figyelembe véve megszervezni az adóztatást. Ettől azonban a fejedelem visszariad. Báthori Gábor még egyszerű rablógazdálkodással kiélte a városok gazdagságát, Bethlen háborítatlanul békén hagyja őket. Az 1614-ben megpendített unióreform ugyan – ha {651.} sikeres a kifutása – talán a szászok és a székelyek státusát is megváltoztatja, hogy azonban befulladt, a nációk mögött bujkáló polgárok problémája is a mellőzöttek közé került. Ily módon kölcsönös érdektelenség jött létre: Bethlen korszerű feladatok betöltésére szervezkedő fejedelmi hatalma nem tud hozzáférni a legvagyonosabb társadalmi elemek gazdagságához, ezért nem érdekelt a fejlesztésükben, nem is támogatja őket. A szász és a székely polgárság pedig, minthogy az újjászerveződő állam a gazdagodását nem segíti elő, a központi hatalommal szemben a rendiség oszlopa marad. Egyedül az a néhány város, elsősorban Kolozsvár, amely vagyona szerinti taxát fizet, kerül Bethlen újjászerveződő államával olyan viszonyba, amilyen Nyugaton központi hatalom és polgárság között kialakult. E kapcsolat következménye sejteti, micsoda anyagi tartalékok maradtak elzárva az erdélyi rendiség bástyái mögött. A fejedelem gazdasági intézkedései által segített Kolozsvár taxája 1614 és 1624 között 350 Ft-ról 2400-ra emelkedett, 686%-kal nőtt, a szászok adója viszont a rovás változásának megfelelően 1624-re csupán 275%-kal, még 1629-re is csak 312%-kal lett nagyobb. A székely városok pedig kizárólag rendkívüli körülmények között fizetik még a rovásnak is csak egy töredékét.
Ezek az egész Európában példátlan adózási viszonyok Bethlent rendkívül átgondolt és minden lehetőséget figyelembe vevő gazdaságpolitikára kényszerítették. A munka során tett intézkedéseivel valamennyi koncepciózus elődje elképzeléseinek összefoglalójává vált.
Időben először: Bethlen él azzal a sajátos lehetőséggel, amit a nem öröklődő fejedelmi hatalom kínált Erdélyben, az előd birtokadományainak visszavonásával. A rendi hatalom megtörésének ezt az eszközét már Báthori István alkalmazta. 1571 őszén mondta ki az országgyűlés: „az mi megholt urunk és asszonyunk” valamennyi donációját revideálják.* Aztán Rákóczi Zsigmond élt a lehetőséggel. Az 1607. júniusi kolozsvári diéta határozta el: az elmúlt tizenhárom évben volt zavargások idején tett sok méltánytalan adományozást vizsgálják felül. Majd Báthori Gábor országgyűlései intézkedtek ez irányban, oly gyakorisággal, hogy mire Bethlen választására kerül a sor, a rendek már megszokták a folyton ismétlődő felülvizsgálatokat. Maguk követelik, a választási feltételekben szólítják fel az új fejedelmet az elődei által tett birtokadományok felülvizsgálatára. 1615-ben aztán az országgyűlés is kimondja: 1588-tól revideálják a fejedelmi adományokat.
Bethlen úgy járt tehát el a fiskális birtokok és egyéb uradalmak visszaszerzésében, mint minden elődje, aki tehette. Míg azonban Báthori István visszavételei után az uralkodó osztálynak egy új rétege keletkezett, Bethlen Gábornál ilyen tendenciának nyoma sem tapintható. Pedig apja is a visszavett uradalmak közül kapta Illyét; a fejedelem tudhatott akár saját tapasztalatból is Báthori István birtokpolitikájáról, amely arra irányult, hogy birtokadományokkal {652.} emeljen a fejedelem mellé lekötelezett, tehát intézkedéseit várhatóan támogató új elemeket. Bethlen ezzel szemben nem vállalja hatalma gyarapításának ezt a közvetett útját; direkt eredményekre törekszik. És a visszavett birtokokat megtartja a fiskus kezén, vagy közvetlen családtagjainak juttatja őket. Jórészt az állami jövedelmek emelkedését éri el e módon.
Ugyancsak az elődök kezdeményezéseit folytatja, illetve alakítja át Bethlen gazdaságpolitikájával: a korai merkantilizmus módszereit alkalmazza. Ezek Báthori István uralkodása alatt jelentek meg Erdélyben. Mintha valamilyen elméletírót citálna, úgy fogalmazta meg az országgyűlés már akkor a maximát: „… az mely országban áros ember nem jár, ott a pénz szűk, de az hul az áros ember kereskedik, ott bővül meg, az pénz…”* Pontosan ismerték a tanítást: a gazdagság mértéke a pénz mennyisége, előteremtési módja pedig a kereskedés. És követte Erdély a 16. század utolsó harmadától a merkantilista gyakorlatot is a kereskedelem állami szabályozásával, ezen belül az értékes pénzek, az arany és a tallér bent tartásával, illetve a külkereskedelem tartós pénzek nyerését célzó irányításával. Árszabályozások és kiviteli tilalmak már 1571-et megelőzően is voltak, átgondolt rendszerük azonban 1578 után vált kitapinthatóvá. Akkor jelent meg először a fejedelem kereskedelmi monopóliuma is, és attól az évtől kezdve ismétlődtek mind keményebben a jó pénz kiáramlását akadályozó országgyűlési határozatok. Az állami szabályozásnak ez a gyakorlata, amely a kereskedelem preferenciája mellett az egész ország gazdagságát alakítja, a háború viharaiban sem semmisült meg. Már 1607-ben országgyűlés intézkedett a Moldvából, Havasalföldről s máshonnan jött marhakereskedőkről, 1609-ben pedig Báthori Gábor megismételtette az 1588-as diétai rendelkezést, amely szerint a görög kereskedők „széjjel járások nemhogy kárára, de sőt inkább hasznára vagyon ez országnak”, tehát „békességes járásuk lehessen”.*
És ha a merkantilista gyakorlat első erdélyi megjelenése mögött talán még ott volt Báthori István tudós politikusainak elméleti meggondolása, a kereskedelem állami szabályozása a 17. század elejére már elkerülhetetlen szükségességgé vált, minthogy a fejedelemség környezete sem ismerte a központi beavatkozástól mentesen alakuló kereskedelmet.
A királyi Magyarországon az országgyűlés intézkedik rendszeresen pénzek és bányakincsek benn tartásáról, az érmek értékéről, kiviteli tilalmakról vagy árakról. Lengyelországban hasonlóképpen a szejm rendelkezik. A Török Birodalomban viszont a Porta központi szervei döntenek: Erdélynek „országul” kell Konstantinápolytól a kereskedés előnyös lehetőségeit kérnie. A román vajdaságokban a vajdák hoznak gazdaságpolitikai döntéseket. Simion Movilă például még alig foglalta el a helyét 1606-ban, már ír Besztercének: {653.} kérésükre fenntartja országában vásárolt marháik vámmentességét, ahogyan még apja „örömest megengedte volt”.* Soraiban kölcsönös előzékenységre való törekvés bujkál, ahogyan majd húsz évvel később II. Ştefan Tomşa vajda meg is fogalmazta: „az mely országunkbeli emberek oda az kegyelmetek országába vagy búzáért vagy egy kereskedésnek okáért ki találunk [!] menni, kegyelmeteket kérem, hogy kegyelmetek meg nem tartóztassa, onnét is azmely áros emberek jőnek, itten senkitől bántása nem leszen…”*
Ilyen helyzetben természetes, hogy Bethlen Gábor a kereskedelem, illetve a kereskedés érdekében a termelés szabályozására építi gazdasági hatalmát. 1614 tavaszán rögtön megismételteti a háború óta folyton megújított rendelkezést a szarvasmarha kiviteli tilalmáról. Míg azonban addig a fejedelemeknek semmilyen kiváltságuk nem volt, most erre a messze földön legkeresettebb árucikkre kimondatja a fiskus monopóliumát; „salvo … iure fisci [a kincstárjogát fenntartva]” állapítják csak meg a kiviteli tilalmat.* Ezt ugyan a következő évben már fel is oldják, a kincstár, tehát a fejedelem külkereskedelmi kiváltságai azonban tarka változatosságban lépnek életbe, illetve hunynak ki. És feltűnően jó érzékkel mérik fel Bethlen vagy emberei a piac igényeinek hullámzását. Az erdélyiek nagy része viszont talán csak a fejedelmi felvásárlók érkezéséből értesül a kereslet növekedéséről, és távolmaradásukból a hanyatlásról. A szarvasmarha mellett a méhviasz, az állati bőrök, a higany, a só, a vas és más bányakincsek mentek külföldre Bethlen embereinek vagy az általa privilégiummal ellátott külföldi kereskedőknek a szekerein. Egyszer még az a gondolat is felmerült – svéd ajánlatra –, hogy a fejedelem svéd kereskedőkkel szövetségben sajátítsa ki a modern ipar szerveződésében oly fontos réz európai piacát. E terv nem valósult ugyan meg, ahogyan egy másik, 353 ezer arany értékben meghatározott velencei vállalkozás sem realizálódott, mégis jelzik, milyen arányokban folyt az állami kiváltságok érvényesítésével zajló külkereskedelem. Utalnak egyben azokra a földrajzi távolságokra is, amiket a fejedelmi megbízottak bejártak: Velencébe szarvasmarha, higany és méhviasz ment elsősorban, Törökországba só és ugyancsak higany, a román vajdaságokba pedig ásványi termékek, főleg vas.
E szállítások értéke gyakorlatilag megállapíthatatlan, minthogy elszámolások vagy összeírások nem maradtak róluk. Néhány, bár sajnos különböző évekből származó adat mégis enged bizonyos következtetéseket. Ezek szerint Erdély rendszeres állami jövedelmeiből 160-170 ezer forint folyt be, a magyarországi területről pedig valamivel több mint 110 ezer, együttesen tehát nem érték el egészen a 300 ezer forintot. A feltételezhető kiadások viszont – és {654.} ezeknél az adatoknál kevesebb bizonyosan nem volt – 610-720 ezer forintra rúgtak. Durva közelítéssel tehát az 1620-as évek második felében a rendszeres uralkodói jövedelmekkel – adó, vámok, harmincad stb. – körülbelül egyenlő haszna volt a fejedelmi monopóliumok rendszerében folytatott kereskedelemnek. A számok jelzik: Bethlen a központi hatalmat anyagilag függetlenné alakította. Mert szabadon rendelkezett egyrészt a kereskedelemből befolyó összegekkel, másrészt hagyományosan a rendszeres jövedelmek nagyobb részével is. Kizárólag az állami adó kivetése, illetve felhasználása függött a rendek döntésétől. Minthogy a vizsgált években adó címén 60-80 ezer forint folyt be, világos: az évi kiadások mindössze 10%-áról intézkedhetett a fejedelem tetszése szerint összeállított országgyűlés.
Bethlen Gábor államának megítéléséről eltérőek a vélemények. Nevezték már az államformáját abszolutizmusnak is, a rendi centralizmus sajátos formájának is. A fogalom elsődleges, Európa nyugati részén meghatározható értelmében azonban a fejedelem bizonyosan nem hozott létre abszolutizmust. Legfeltűnőbb e tekintetben az erdélyi állami adórendszer. Az alattvalók anyagi erejét figyelmen kívül hagyó kivetés élesen ellentmond annak, hogy e kor Erdélyét az eredeti abszolutizmusokkal egy sorba lehessen helyezni. De nem emeli oda, jóllehet a fejedelem korlátlan hatalmára utal, az országgyűlés félreállítása sem. Egyszerűen azért nem, mert e rendi testület helyett, illetve mellé Bethlen nem szervezett ügykörök szerint elkülönített hivatalokat. A központi kormányzat 1541 óta kialakult szerkezetén semmit nem változtatott. A különböző hivatalok hatásköre éppen úgy nem válik el, mint ahogyan korábban is sokszorosan fedték egymást. Ugyanígy: a merkantilizmus elveinek alkalmazása sem feltételezi egyértelműen az uralkodó abszolút hatalmát. Mert igaz ugyan, hogy az abszolutista államrendszerek e gazdaságpolitikai módszer fogásaival élnek általában, a tétel azonban nem megfordítható. A merkantilizmus különböző elemei Európa-szerte – a korlátlan uralkodói hatalomtól függetlenül – részben már a középkorban, részben a 16. század elején jól kitapinthatóan megjelentek.
A kevésbé feltűnő különbség a fogalom eredeti értelmében meghatározott abszolutizmus és Bethlen Gábor hatalma között abban van, hogy a fejedelem földesúr és jobbágy viszonyát érintetlenül hagyta. Egész uralkodása alatt egyetlen propozícióban foglalkozik ezzel az üggyel, 1624-ben, amikor törvénybe foglaltatja a régi szokásjogot, ami szerint az iskoláktól a jobbágyok fiait senki nem tarthatja vissza. Minden más esetben rendi kezdeményezésre, a posztulátumok alapján tárgyalnak az országgyűlések a jobbágyokról. A földesurak korlátlan hatalmat élveznek felettük. Ez az utóbbi tény arra utal, hogy Erdélyben nem éltek a nyugati abszolutizmusokat létrehívó szociális feszültségek. Minthogy a polgárság mind a társadalom egészéhez viszonyított arányát tekintve, mind gazdasági erejét nézve messze hátrányban van az uralkodó osztályokhoz képest, semmi sem veszélyezteti itt az előző századból {655.} maradt társadalom szerkezetét. Nem volt tehát szükség abszolutizmusra – állíthatja a Bethlen államát mint rendi centralizmust megítélő álláspont. A fejedelmi hatalom a 16. századi elődöktől örökölt eszközökkel is képes volt betölteni a feladatát. Az országgyűlés félreállítása azonban és az állami adókat az összes bevételek szánalmas töredékévé alakító fejedelmi gazdaságpolitika nem jártak ugyan látványos szervezeti módosításokkal, mégis igen lényeges változást vagy változtatást jelentenek. Azt a mélyreható átalakulást jelzik, amivel a központi hatalom a rendi támogatástól is, az ellenőrzéstől is megszabadította magát. Az alattvalóitól függetlenné vált fejedelem alakja pedig nem szorítható be a rendek együttműködésére építő centralizmus fogalmába.
Bethlen állama inkább az Elbától keletre megfigyelhető abszolutizmusokhoz hasonlatos. Ezek létrejöttét – a nyugati típusoktól eltérően – nem belső társadalmi feszültségek segítették, hiszen a feudalizmust Európa e területén a 17. században még nem veszélyezteti semmi. Itt a külső erőknek, a nemzetközi környezetnek van nagy szerepe a hatalmi szerkezet átalakulásában. Illetve: az átalakítás szándékát kívülről közeledő hatások váltják ki. Így hat egyrészt a közvetlen környezet példája, másrészt fenyegetése. A környezet példája hat, amennyiben Európának a 17. században már egymással sűrű összeköttetésben álló, száz meg száz gazdasági szállal összefűzött országai egymástól veszik a mintát. Egyik a másikhoz alkalmazkodva, egyik a másikat utánozva hozza létre a gyors döntésekre képes, mozgékony államszervezetet. És hat a külső fenyegetés, mert a könnyen működtethető államgépezetre elsősorban az idegen támadásokkal szemben van szükség.
Bethlen ilyen keleti típusú abszolutizmust szervezett Erdélyben; talán azért hozta létre az Elbán inneni vidéken mindenkinél előbb a maga gyors döntésekre képes, mozgékony hatalmát, mert még két nagyhatalom szorításában sem egyszerűen védekezésre számított. Tudta, egyik ellenségével, a császársággal szemben nemzetközi összefogás, nagy hadjárat készülődik. Általános volt a várakozás, hiszen a császárság körüli ellentétek már régóta nagy összecsapással fenyegettek. IV. Henrik francia király annak idején már el is indult II. Rudolf ellen – csupán gyilkosa állította meg a háborút. Aztán a császár és a német birodalmi fejedelmek ellentéte: 1611-ben meg sem lehetett tartani a római királyválasztást. 1613-ban Anglia csatlakozott a Habsburg császár ellenségeihez. Stuart Erzsébet és a pfalzi választófejedelem házassága megmutatta, hogy a Habsburgokkal szemben ellenségesek köre a kontinensen túlra is kiterjedt. Bethlen Gábor ilyen helyzetben rendkívül tudatosan cselekedett. Határozott és gyors intézkedéseivel képessé tette magát a nemzetközi politikában való aktív részvételre. Mikor az 1618. évi csehországi események, a harmincéves háború előjelei a császárral szemben a beavatkozás lehetőségét kínálják, már bármilyen belső szempont mérlegelése nélkül dönthet a részvétel mellett.
| 1. A NAGYHATALMAK TEHETETLENSÉGE | TARTALOM | 3. ERDÉLY A HABSBURG-ELLENES SZÖVETSÉGBEN |