{656.} 3. ERDÉLY A HABSBURG-ELLENES SZÖVETSÉGBEN

A KELETI HÁBORÚ

A Habsburg-ellenes hadjáratról a fejedelemnek a szó legszorosabb értelmében döntenie kellett, mert a nyugati háborús tűzfészek kialakulásával nagyjából egyidőben a keleti ellenség körül is nyugtalanság támadt. Már 1614-ben jött a hír a Török Birodalom tatárjai és a lengyelországi kozákok mindig is élő ellentétének újabb kiéleződéséről. Éppen a tatár kán készült visszaütni fivére meggyilkolása miatt. Egyelőre azonban anélkül, hogy valódi nemzetközi konfliktus bontakozott volna ki. 1615 őszén a lengyel támogatást élvező Movilák visszatérnek ugyan a vajdaságokba, de a Porta egy szempillantás alatt rendet teremt. Megjelent e vidékek régóta működő csendbiztosa, Szkender pasa, és 1616 szeptemberére megint egyértelmű a helyzet: a Movilák távol, a török hegemóniát szolgáló urak ülnek mindkét vajdaságban. Lengyel–török összecsapásra ekkor még nem is került sor.

Ezzel azonban az Erdélytől keletre zajló politikai válság csak éppen elcsendesedett: néhány éves belső polgárháború után robban ki nyíltan a vajdaságok felett. Személy szerint Caspar Gratiani nevéhez kapcsolódik, akit pedig mint valamennyi portai párt közös bizalmasát állítottak Moldva élére 1619 legelején. Tőle várták Konstantinápoly urai, hogy a konfliktust valahogyan felszámolja. A kalandos életű politikus azonban alig érkezik Szkenderrel Moldvába, azonnal a helyi lengyel párttal keres összeköttetést. Abban reménykedhet, hogy miként Vitéz Mihály Havasalföldet változtatta Habsburg-szövetségben török vazallusból hódítani képes hatalommá, neki Moldvát lengyel segítséggel sikerülhet a Porta akaratától függetlenítenie. És ahogyan Mihálynak a nagyhatalmak gyűrűjében csupán a másik vajdaság és Erdély kínálkozott megszerzésre, úgy neki sem lehet másfelé útja: Erdélyt és Havasalföldet akarja meghódítani.

Fellépése azonban a maga szempontjából szerencsétlen időpontra esik. Éppen trónra került II. Oszmán, aki Nagy Szulejmán dicsőségére éhesen néz szét a világban. Az ő páncélját vattával kitömve keresi a harci babérokat. Mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy egy ilyen átállást nem hagy megtorlatlanul. Meg is indítja hadjáratát Lengyelország ellen, a háború azonban gyakorlatilag mindkét fél vereségével ér véget. A lengyelek is, a Porta is óriási veszteségeket szenved, mire a béke létrejön 1621-ben. Eredménye pedig Gratiani elűzésén kívül semmi nincsen. Csupán az derült ki, hogy a lengyel–török kötélhúzásban nincs döntés. E két hatalom viszonya most került oda, ahol a Habsburg–Porta kapcsolat a századfordulón vesztegelt: egyik sem képes ebben a térségben a másikkal szemben lépni. Még nem tudják, hogy a szituáció megváltoztathatatlan: Lengyelországról most kezdenek lehullani a {657.} hódításai, a Porta pedig a II. Oszmánt elsöprő janicsárlázadással a katonai mozgalmak tengerébe süllyed.

Minden jel arra utal, hogy Bethlen igen tudatosan igyekezett távol tartani magát ettől a nagy keleti konfliktustól. Fejedelemségbe lépésekor természetesen mint minden erdélyi uralkodó – felvette a kapcsolatot a román vajdákkal. Szövetséget kötött velük; rendezte a két vajdaság és Erdély Báthori alatt végletesen megromlott diplomáciai viszonyait. A rájuk ütő Movilákkal szemben mégsem támogatta őket, de nem lépett hadba akkor sem, amikor Szkender rendet teremteni jött erre a vidékre. Előbb a Lippa átadásával szerzett érdemeire hivatkozott: nem volt még rajta kívül magyar uralkodó, aki önként adott volna várat török kézre. „Ilyen nagy hűséget ki hallott akármely ország felől is?” – írta a Portára, amikor azt kérte, hogy engedjék őt távol maradni Szkender vajdaságokbeli vonulásaitól.*TMÁO I. 155. Minden diplomáciai képességét latba vetve húzta-halasztotta a dolgot, történeti példákra hivatkozott, amelyek szerint adózó erdélyi fejedelem nem szokott még katonai segítséggel is szolgálni a töröknek. Nehéz helyzetét ecsetelte: bármelyik pillanatban rajta üthet a „német”. Végül mégis kénytelen volt elindulni. 1617 augusztusa végén kelt útra Moldva felé. Itt azonban már nem sok tennivalója maradt, mert sikerült elhúznia az időt. Mire Suceavába ért, minden befejeződött, nem kellett török csapatok kötelékében harcolnia.

A Gratiani körüli események viszont kifejezetten nehéz helyzetbe hozták Bethlent, hiszen az új moldvai vajda közvetlen célja, Erdély és Havasalföld meghódítása, az uralmát veszélyeztette. Súlyosabb volt azonban az, hogy a politikai válság közepette magának Erdélynek a létét fenyegető elképzelések támadtak a díván pasái között. A dolog tulajdonképpen nem volt új keletű, már Naszuh nagyvezír halála után érezhetővé vált bizonyos idegenség a fejedelemség ügyeivel szemben a Portán. Bethlen – joggal – az ő emberének tekintetik. És minthogy Erdély viszonylagos függetlenségének mindig voltak ellenfelei Konstantinápolyban, a gyűlölt fővezér megsemmisítése után, az ő intézkedéseivel szemben lábra kapó hangulatban mindinkább a fejedelemség teljes alávetését szorgalmazó hangok erősödnek föl. Előbb Jenőt kezdik újra követelni. Olyannyira élesen, hogy Bethlen portai követe 1619 tavaszán már könyörög a vár átadásáért; török hadjárattól remeg a követelés visszautasítása miatt. Amikor aztán Gratiani átállása még inkább erre a vidékre tereli a török politikai vezetők figyelmét, már a három erdélyi náció különválasztásának a gondolata is felmerül: legyen Erdélyből három vajdaság. Ennél is szélsőségesebb nézetek szerint: egyáltalán el kell törölni a létezését. A két román vajdasággal együtt olvasszák közvetlenül a Török Birodalom fennhatósága alá tartozó területek közé. Az egymásnak is ellentmondó tervek zűrzavara a török politikai körök nézetkülönbségeit fejezte ki; a magyarországi {658.} török katonai személyiségek nem értettek egyet Portán ülő partnereikkel, a nagyvezír környezete pedig a mufti embereivel nem tud megegyezni. A tervek kavargásában aztán egyre-másra merülnek fel a különböző erdélyi trónkövetelők, és Bethlen követei is alig tudnak úgy érintkezni a portaiakkal, hogy egyiküktől vagy másikuktól trónkövetelésre szóló ajánlatot ne kapnának.

Bethlen ezekre a portai eseményekre furcsán reagál: szinte közömbösen fogadja a fenyegető híreket. Nem szervez ellenakciókat senkivel szemben, nem törődik sem a Portán az erdélyi trónt követelőkkel, sem a vele szövetséges vajdák sorsával; az ellene tervezgető portai hatalmasságokhoz sem küld engesztelő ajándékokat. Nem fél a Konstantinápolyban ellene és országa ellen kovácsolódó tervektől, mert tárgyilagosan felmérte őket. Az ellentmondó híresztelésekből éppen nem a Porta erejére, hanem a hatalmi apparátus szétziláltságára következtet. Ahelyett, hogy a szubjektív nyomásnak engedve, beavatkozna a Török Birodalom körül kavargó eseményekbe, és ott lépne, kivonja magát a körülmények kényszere alól. Keleten minden erőnek ellenállva távol marad, hogy a másik oldalon adódó lehetőségeket kihasználja.

1619 nyarán, ahelyett, hogy Gratiani sorsát lesné, vagy a Lengyelország ellen készülő hadjárattól rettegne, saját akcióra készülő lépéseket tesz Konstantinápolyban. Portai ellenségei békítgetése helyett a vele jóindulatú körök támogatásával az 1619. március 20-án trónra lépett új magyar király, II. Ferdinánd ellen indítandó hadjáratról tárgyaltat.

A HARMINCÉVES HÁBORÚ ÉS A HABSBURG-ELLENES KONFÖDERÁCIÓ

A keleti háborús konfliktusban való részvétel látványos, ám gyakorlatilag öncélú vállalkozás lett volna Bethlen részéről. Nem vezetett volna messze, mert csupán a 17. századi uralkodók népszerű feladatának, a hadakozásnak a gyakorlását jelenthette. A legmerészebb elképzelések szerint sem hordozta a keleti ellenség megsemmisítésének reményét. Mert igaz ugyan, hogy a keleti háborús zűrzavar a török hatalmi központ elerőtlenedéséről árulkodott, de soha, egyetlen fázisában sem fordult kifejezetten a Portával szembe. A nyugati konfliktusról viszont Bethlen kortársai közül kevesen gondolták, hogy ne az osztrák Habsburgok megsemmisüléséhez vezessen.

Ezen az oldalon az események 1618. május 23-án robbantak azzal, hogy a prágai Hradzsinban tanácskozó urak a Habsburg-kormányzat három képviselőjét a várárokba lökték. Tettüket nem hirtelen harag vagy felindulás diktálta. Régi cseh hagyományt elevenítettek fel, a közösség halálos ítéletének e látványos végrehajtásával az országban régóta lappangó feszültséget akarták kitöréshez segíteni. A két helytartó és a titkár még csak komoly sérülést sem szenvedett, letaszításuk mégis igen nagy horderejű eseménysorozatot indított el. Valóban megadta a lökést a csehországi felkeléshez. Ezt ugyan kegyetlenül {659.} elfojtották, mégis belőle nőtt ki az első összeurópai háború. Harminc esztendőn át rázkódtatta a kontinenst.

Az események hamar megmutatták, hogy a küzdelem nem maradhat meg pusztán a Habsburgok és cseh alattvalóik összecsapásának. A felkelők előbb Angliában kerestek támogatást. Ezt ugyan nem kapták meg, Hollandia viszont annál többet áldozott azért, hogy a Habsburgok rá is veszélyes erőit magától távol kösse le. Hollandiában szervezték a csehországi felkelés során királlyá választott Pfalzi Frigyes anyagi megsegítését. Oda is menekült, amikor Csehországból futnia kellett. A császári megtorlás Hollandiába nem követhette, Neckar-parti gyönyörű fejedelemségét azonban elárasztották a zsoldosok. A háború ezzel átterjedt a Német Birodalomra. Fokozatosan szívta aztán magához egész Európát. A birodalmat keresztül-kasul szabdaló ellentétek és a császári koronát viselő osztrák ház hatalmának rettegése bonyolult frontokat alakított. Nehéz őket áttekinteni, mert a több mint háromszáz fejedelemséget összefogó birodalomban egymással szemben álló vallási és politikai törekvések kavarognak. A 16. század vége óta egyre erősödő és mind erőszakosabb katolicizmussal szemben a protestantizmus védekezik. A két felekezet, a lutheránus és a kálvinista egymással való versengése azonban megakadályozza, hogy egységes tábort alakítsanak. A politikai önállóságra törekvő fejedelmek érdekei tulajdonképpen azonosak, de összefogásuk részben vallási ellentétek, részben pedig hatalmi villongások miatt nem jöhet létre. Ilyen módon sem vallási, sem politikai tényezők nem hoznak létre egyértelmű csoportosulásokat. Szinte azt lehetne mondani, mindenki háborúja bontakozik ki mindenki ellen. Mindegyik fél igyekszik magának támogatást keresni. Mivel pedig a Német Birodalom széthullása, a kontinens közepén terpeszkedő Habsburg-uralom korlátozása szinte minden európai ország érdekeivel megegyezik, találnak is.

A császársággal szemben elsősorban Franciaország a reményteljes szövetséges, mert a század eleje óta feléledő nagyhatalmi törekvései nemcsak az osztrák házzal, de annak természetes szövetségesével, a spanyol Habsburgokkal is ellentétbe hozták. Ez utóbbiakkal folytatott nemrégen még függetlenségi háborút Hollandia, s mivel az 1609-es fegyverszünet óta állandó lappangó fenyegetést jelent számára a háború, a Habsburg-ellenesek a gazdag köztársaságra is számíthatnak. Hollandia mellett Észak két másik hatalma, Dánia és Svédország tartozik a táborukhoz. Ezek az országok a századfordulón felvirágzott balti kereskedelemben szerzett előjogaikat féltik a közös ellenségtől. A nagyok mellett néhány kisebb fejedelemség várja a Habsburg-ház erejének megroppanását Itáliában. Őket régi és nyomasztó függés kapcsolja a császársághoz. Végül Erdély lehet még eszköze a Magyarországon is uralkodó dinasztia megsemmisítésének.

A császárság lehetséges szövetségesei között első helyen a spanyol rokonság áll. Nem szentimentális érzések azonban, hanem egész Európát átfogó hatalmi {660.} fölényük féltése teszi az uralkodóház két ágát egymás támogatójává. Lengyelországot érdekei ugyan elsősorban Oroszországgal és – természetesen – a Török Birodalommal fordítják szembe, mivel azonban Dánia és Svédország a balti kereskedelemben a riválisai, a császárság Lengyelország támogatására is számíthat a harmincéves háború kitörésének pillanatában.

Ebben a nagy háborús konfliktusban a császárság Európa nagyobb felével került szembe. Az egyenlőtlen küzdelem a bécsi udvar minden erejét leköti, és bár a háború II. Ferdinánd csehországi győzelmével kezdődött, ahogy terebélyesedik, egyre nehezebb állandóan növekvő anyagi és katonai igényeinek eleget tenni. Bécs Európa-szerte közismert szervezetlensége az amúgy is nehéz helyzetet csak rontja. Kapkodva, mindig csak a pillanat igényeire gondolva folytatják a hadakozást. A háború mégsem hozta a Habsburg-ház pusztulását, csupán a császár birodalmi hatalmát roppantotta meg. Tökéletes vereséget azonban arra sem mért.

Bethlen a prágai felkelés jelentőségét azonnal felismerte. Ahogy az ottani eseményekről tudomást szerzett, megírta sógorának: „… a Ziska támadásánál százszorta nagyobb dolog, kivált, ha valamely fejedelem is consentiál [egyetért] velük; s nem is hihető, hogy mód nélkül ilyen nagy dolgot indítottak.”*Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. Szerk. SZILÁGYI S. Bp. 1879. 101. Lépéseket azonban csak akkor tesz, amikor kiderült, hogy csehek valóban nemzetközi kapcsolatokat keresnek. A felkelők előbb csupán a fejedelem segítségét kérték, majd egyik diplomatája, Marcu Cercel közvetítésével a cseh–magyar perszonálunió tervét vetették fel előtte. „… a csehek semmiben az magyar nemzettől különbözni nem akarnak, örömest együtt élnek-halnak vélek, sőt arra ígérték magukat levelükben, hogy valakit az magyar nemzet királyának választ, ők is azt eligálják [választják meg] magoknak és így egy főtől akarnak függni” – írja az ügyről Bethlen legfőbb magyarországi bizalmasának, Rákóczi Györgynek.*Uo. 119.

Ez az elképzelés részben középkori, részben a közelmúltból származó hagyományokat elevenített fel: a nagy Mátyás király és a Jagellók korában volt cseh–magyar perszonálunió emléke elevenedett fel benne, de még nagyobb erővel az 1608-as rendi szövetkezések sikereinek visszhangja. Ezekre hivatkozva lép fel a csehországi felkelés a Habsburgok országaiban, mert szerintük kétségtelen, hogy él még azoknak a „szent és sérthetetlen szövetségeknek az emléke, amelyeket „boldog emlékezetű” II. Mátyás támogatására Magyarország, Ausztria és Morvaország rendjei annak idején kötöttek.*KATONA I., Historia critica XI. Ord. XXX. Buda 1794. 13–14. Hallatlanul jó politikai érzékkel választották a segítségül hívásnak ezt az érvét, mert a néhai II. Mátyás király emlegetése a törvényesség képzetét keltheti a gyökeres újításoktól természetük szerint többnyire elzárkózó {661.} rendek képviselőiben. És jól megfontolt politikai kombináció a perszonálunió gondolatának felvetése is. A rendi konföderációnak ez a legmagasabb formája az uralkodóház közvetlen uralma alatt álló országok Habsburg-ellenes törekvéseit fogta volna össze hatékonyan.

Bethlen Gábor azonban nem volt ideális királyjelöltje a cseh felkelőknek. Cercel Prágába menesztésével ugyan világosan jelezte bekapcsolódási szándékát az éppen kirobbant nagy küzdelembe, magyar királysága azonban ekkor még – 1619 nyarán – legfeljebb mint távoli lehetőség jöhetett szóba. Magyarországon ugyanis egyelőre csak nagyon halvány jelei vannak a II. Ferdinánd uralmával szembeforduló törekvéseknek. A cseheket azonban sürgeti az idő, sorsukat nem köthetik a magyar politika alakulásához. Így, minthogy a közvetlen szomszédokkal való összefogás terve nem ígért közeli megoldást, Csehországban a nyugati szövetség elképzelése győzött. Pfalzi V. Frigyest, a birodalmi protestantizmus egyik vezéralakját választották királyukká.

Az erdélyi fejedelem csak utólag szerzett tudomást a prágai királyválasztásról. Fájdalommal értesült cseh királysága meghiúsulásáról; becsapottnak érezte magát. Mindig is jellemző tárgyilagosságát azonban ilyen helyzetben is megőrizte. Dohog, azt állítja, hogy búslakodik, de mivel közös az ellenség, és esztelenség lenne személyes hiúságát a politikában érvényre engedni, 1620 januárjában szövetséget köt Pfalzi Frigyessel mint Csehország királyával. A szövetség részleteit valamivel később, 1620 tavaszán dolgozzák ki Bethlen és Frigyes megbízottjai Prágában. Ezek szerint a cseh korona országainak, Ausztriának, Magyarországnak és Erdélynek a rendjei örök szövetséget kötnek. Ötévenként közös országgyűlést fognak tartani. A közbenső időben kormányzati szinten érintkeznek egymással. A külügyeket közösen intézik, a pénzügyet közösen szabályozzák, és háborút nem indítanak egymás tudta nélkül. A szövetséglevél a most folyó hadakozásban a kölcsönös segítség módozatait konkretizálja. Végül leszögezi, hogy sürgősen ünnepélyes követséget küldenek a Portára, hogy a törökkel közösen kössenek békét.

Az utóbbi pont felett a szövetségesek között ugyan viták támadtak, mert egyesek idegenkedve fogadták az erdélyi fejedelemmel való szövetkezés ilyen feltételét, de végül a szerződésből tulajdonképpen csak ez valósult meg. A díszes követség elment Konstantinápolyba. A lépés logikus, hiszen az osztrák házzal szemben a Porta nélkül már vagy száz esztendeje nem szoktak Európában politizálni. Sok értelme azonban nem lett a költséges utazásnak. Mert hiába jött létre a Habsburgokkal szemben közvetlenül egymásra utalt országok konföderációja. Még mielőtt a működését megkezdhette volna, a császári túlerő 1620. november 8-án Fehérhegynél döntő vereséget mért a szövetség csapataira. Pfalzi Frigyes csehországi királysága összeomlott, a szövetség ezzel széthullott. És megkezdődött a cseh felkelés kegyetlen megtorlása.

{662.} MAGYARORSZÁG 1618–1619-BEN

Bethlen Gábor nemzetközi szövetségi rendszer tagjaként indult II. Ferdinánd ellen háborúba. Erdély nyugati ellensége azonban az ő számára igen közel volt elérhető, a Habsburgok magyar királyságában. Itt a nemzetközi politika alakulásától függetlenül is szívesen várják a beavatkozást. A talajt közvetlenül a II. Ferdinánd 1618. május 18-án történt megválasztása körüli események készítették elő.

A választás óriási viharok közepette ment végbe, mert a rendek többsége elvi és gyakorlati okokból is ellenezte Ferdinánd magyar királyságát. Tiltakoztak – egyrészt – a kijelölés ellen. A szabad királyválasztási jog sérelmét látták a dinasztia házi törvényével trónörökössé tett főherceg rájuk kényszerítésében. Elődje, II. Mátyás életében való elfogadása pedig azt a veszedelmet jelezte, hogy e gesztusukkal mintegy „örökre”, megváltoztathatatlan érvénnyel magukra veszik a Habsburg-ház magyarországi uralmát. Tiltakoztak – másrészt – a személye ellen. Trónra emelkedésekor nem volt már fiatal, a negyvenegyedik esztendejében járt, és tizennyolc éve uralkodott családja örökös tartományaiban. Grazi székhelye körül kibontakozó tevékenységét ily módon már mindenki ismerhette. És az onnan érkező hírek rendkívül nyugtalanítják a magyarországi politika irányítóit: a katolikus egyházra támaszkodó korlátlan fejedelmi hatalom mintaállamát szervezte meg a stájer tartományokban. Várható, hogy Magyarországon az otthon már jól bevált módszerekkel kíván majd fellépni. Megválasztását csupán igen nagy hozzáértéssel alkalmazott, a szavazók érzelmeivel játszó taktika és a Pázmány Péter által megfogalmazott ragyogó érvelés vitte keresztül. Az osztályos társai felfogását mindenkinél jobban ismerő kiváló politikus meggyőző okoskodással beszélt rá mindenkit: az ország saját erőivel elégtelen a hódoltság felszámolására és az ország egységének helyreállítására. Kénytelen a Habsburg-házból uralkodót választani; a nagy nyugati erőforrások felett is rendelkező dinasztia garantálja a török kiverését. Sikerült is az országgyűlést megnyernie.

És éppen ekkor, amikor a választási viharok elültével, megnyugodva, az öt éve felgyűlt ügyek tárgyalásába foghattak volna, megjelent a cseh felkelés követe. A Bocskai-szabadságharcot idéző rendi konföderációk emlegetésével megint csak felkavarta a hangulatot. A viták azonban II. Ferdinánd támogatásának, a gyanús prágai eseményektől való elzárkózásnak a győzelmét hozták: Forgách Zsigmond, az éppen méltóságába került nádor még a követet is elfogatta. Kiszolgáltatta a császár bosszújának.

Kétséges azonban senki előtt nem lehetett, hogy a magyarországi elképzelések összecsapása ezzel csak szünethez, de nem végső nyugvópontjához jutott; a beteg, öreg császár és király, II. Mátyás hamarosan várható halálával minden újra felkavarodik. Maga Ferdinánd azonban – úgy látszik – semmi ilyentől {663.} nem tart, mert miközben már az örökös tartományok is ellene fordultak, a csehek Morvaországot csatlakozásra kényszerítették, és együtt vonultak Bécs ellen, szinte a magyar rendekkel is provokálva az összecsapást, II. Mátyás halála után kilenc nappal, 1619. március 29-én újabb országgyűlésre küldte szét a meghívókat. És míg a rendek együtt voltak, úgy tűnt, igaza is van, mert a magyarok most sem tettek lépéseket a cseh–morva–osztrák rendi szövetségek irányába. Nem viták nélkül alakult természetesen most sem az álláspontjuk. Komoly támogatása volt a csehek megsegítése gondolatának, annyira erős azonban mégsem volt, hogy II. Ferdinándot pozsonyi tartózkodásra késztette volna. Megint csak a remek taktikus Pázmány Péterre, valamint Forgách nádorra bízva ügye képviseletét, végig távol maradt. Megbízottjainak sikerült is egy köztes határozatot elfogadtatniuk: a segítségről való döntés helyett békeközvetítéssel próbálkoztak. Amikor a cseh–morva–osztrák szövetség csapatai Bécs alá értek, 1619 júniusában, követséget menesztettek Thurn főparancsnokhoz. Az mereven elzárkózott a magyarok hozta gondolattól; nem hajlandó tárgyalni a császárral, üzente vissza. A követség vele való találkozása mégis fordulatot hozott. Mert Thurzó Szaniszló, aki az urakat a táborba vezette, titkos tárgyaláson a felkeltek tudomására hozta, hogy lennének Magyarországon támogatói az osztrák Habsburgok uralma alatt élő rendek mozgalmának.

Thurzó Szaniszló a csehek képviselőivel vette fel a kapcsolatot, a másik ellenzéki pedig, Rákóczi György, a volt erdélyi fejedelem fia, Bethlen Gáborhoz fordult. A meddő vitákkal sok időt fecsérlő 1619-es országgyűlés idején tette ezt. Rákóczi maga nem volt ugyan jelen, családjuk nevében az öccse utazott Pozsonyba, de nyilvánvalóan mindenről értesült. Tudta, hogy a tárgyalások két nagy kérdéskörében, a külpolitikaiban is, a vallás ügyében is körülbelül erőegyensúly alakult ki az uralkodót maradéktalanul támogatók és az ellenzékiek között. Erre vallott a felkelés megsegítése vagy elejtése mérlegelésében létrejött álláspont a két fél közötti közvetítésről. És ezt az erőegyensúlyt tükrözte a felekezetek kezdetben rendkívül heves vitájának egyszerű elejtése: nem született döntés sem a katolikusok, sem a protestánsok javára. „Re infecta” [dolgavégezetlenül] oszlott fel a gyűlés augusztusban. Törvényeket sem fogalmaztak.

Rákóczi azonban a Bethlennek küldött segélykéréssel az egyensúlyi helyzetet megbontotta. A református fejedelem támogatásával helyzeti előnyhöz juttatta a reformátusokat; a király ellen indított hadjárattal az ellenzékieket. 1619. augusztus 18-án mentek ki Bethlen Gábor levelei: hajlandó „az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért” megindulni.*Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. 118–119.

{664.} BETHLEN GÁBOR, MAGYARORSZÁG FEJEDELME

A nagy nyilvánossággal 1619 szeptemberében, már Debrecenből közölte Bethlen hadra kelése indokait. Bocskai István volt bizalmasa, Alvinczi Péter pap fogalmazta a röpiratot, amely egyes állításait makacsul ismételgetve adja elő a fejedelem okait. A protestánsok várható sérelmeinek elhárítására, a klérus esztelen hatalmának visszaszorításáért és saját személyes sérelmei miatt indított hadjáratot, állítja a több kiadásban is megjelent Magyarország panaszai. II. Ferdinándról nem esik szó benne, mégis nyilvánvalóan őellene irányul. Amint a sérelmekre hivatkozik, mintha ujjal mutatna az új királyra. Igazán nem kellett ugyanis nagyon tájékozottnak lenni ahhoz, hogy az ember tudhassa: már mint főherceg is Ferdinánd volt a legmeggyőződésesebb protestánsüldöző a Habsburgok között; családi tartományaiban kegyetlenül irtotta a reformáció híveit. És politikájában is inkább döntött szigorúan katolikus érdekek szerint, mint a Német Birodalom különböző vallású politikusait összetartó bölcs mérséklettel. Az ő értelmetlen makacssága volt közvetlen kiváltó oka a német birodalmi protestáns fejedelmeket összefogó Unió létrejöttének.

Magyarországon azonban eddig még nem került sor erőszakra. A Bethlen támadása idején alig néhány hónapja uralkodó király jövendő gesztusait viszont nem számíthatta ki senki. Az Alvinczi-féle röpirat olvasói nem sejthették, hogy éppen a fejedelem nevében itt kárhoztatott klérus fogja megakadályozni II. Ferdinánd életében a vallási erőszak magyarországi elterjedését. Nem tudhatták, hogy maga az esztergomi érsek állja útját, Pázmány Péter, aki zseniális politikusként választja az erőszak helyett a meggyőzést a katolikus egyház hatalmának visszaállítására.

Egyelőre reális veszélynek látszott az, amit Bethlen propagandája hangoztatott. És a várható üldözésre, a papok fenyegető és mindent megnyomorító uralmára való hivatkozás első számú támogatójuk, II. Ferdinánd ellen bujtogatott. Így – kora publicisztikai etikettje szerint rejtetten, de mindenki számára érthetően – mondta ki a röpirat a fejedelem vezette hadjárat célját. Az uralkodó nevét le sem írta, mégis érthette mindenki: Bethlen Gábor II. Ferdinánd szomorú jövőt ígérő uralmának felszámolására jött.

A magyarországi politika hangadói pedig melléje álltak. Egyik hatalmasság a másik után tért a beütő erdélyi fejedelem pártjára. Előbb – Rákóczi György után – az a kis politikusi kör csatlakozott, amelynek fiatal tagjai Thurzó Szaniszló körül gyülekeztek. Széchy György, valamint Illésházy Gáspár tartozott közéjük és a kor legtehetségesebb ifjú arisztokratája, Thurzó Imre. Éppen ekkoriban tért haza a tudományosság fellegvárából, Wittenbergből, hogy ragyogó itthoni karrierjét megindítsa. Ők szinte romantikus lelkesedéssel csatlakoztak Bethlen támadásához, de kisebb vagy nagyobb lendülettel hamarosan melléjük sorakozott majd az egész magyar arisztokrácia. Esterházy {665.} Miklós, Illésházy István unokaöccse, aki végig távol tartotta magát, és kemény figyelemmel leste osztályos társai magatartását, alig talált az uralkodóházhoz mindig hűségeseket. Egy listán számba vette mindenki pártállását, és csupán öt végig kitartó magyarországi politikust sorol fel név szerint. A többiek „kéntelenségből” vagy „kedvből”, ahogy ő megkülönbözteti, mind Bethlen Gábor mellé állottak.*Galántai gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora. I. Szerk. SZALAY L. Pest 1863. Birtokaik elhelyezkedése, vallási hovatartozásuk, de még a Habsburgok oldalán volt megbecsültségük sem tesz közöttük különbséget. Kelet-magyarországiak éppen úgy csatlakoznak hozzá, mint nyugatiak; reformátusok vagy evangélikusok éppen úgy, mint a frissen katolizáltak; a király megbecsülésében az első, a nádor, Forgách Zsigmond semmivel sem több habozással, mint – például – Alaghy Menyhért, aki állandóan panaszkodott eddig mellőztetése miatt.

Bethlen Gábor legbiztosabb támaszai Magyarországon ők lettek, a legnagyobb arisztokraták, mert támadásával váratlan lehetőséget hozott nekik. Már eddig is mérhetetlen hatalomban éltek; II. Mátyás megválasztásakor a jobbágyok feletti jogaik teljes megerősítését nyerték, és általában tisztázták, hogy az ország uralmának munkamegosztásában a belső ügyek vitelét maguknak igénylik. Ennél többet már csak az jelentett volna, ha – nemzeti király alatt – számolniuk sem kell idegen érdekek behatolásával. E meggondolás mellett szóltak az utóbbi évek eseményei is: a beteg II. Mátyás helyett már az ő életében működő Ferdinánd főherceg két évig nádor nélkül kormányzott, aztán az ügyes taktikával véghezvitt királyválasztás. Sötétlő fenyegetéssel tornyosult föléjük megint a központi hatalom megerősödésének réme. Mindezzel szemben hívogató lehetőség Bethlen Gábort megválasztani, aki – ahogyan maga is mindig hangsúlyozza – „az ő vérükből született”.*KATONA I., Historia critica. 476. És nyilvánvalóan nincsenek eszközei az övéktől független hatalom kiépítésére. Nemzeti királlyá tehetik anélkül, hogy az ország feletti uralom gyakorlati lehetőségét megadnák neki.

A melléje álló nagyurak segítségével Bethlen nagyon gyorsan nyomult előre. 1619. augusztus 27-én indult Gyulafehérvárról, és alig adta ki a debreceni kiáltványt, már hívei első gyűlését is összehívta Kassára. Itt, Bocskai valamikori székhelyén tisztázták a hadak élén érkező Bethlen Gábor és a melléje állók viszonyát. Nem támad. Segítségül jött, mint a bibliai Jefte Izrael népének. Jött, mert hívták: „nyomorult és keserves állapotunkban… nagy bizalommal folyamodtunk a felséged kegyelmes patrociniumjához és hívtuk s kívántuk ilyen ügyünkben segítségünkre jönni…” – írja a Kassán megjelentek irata. Minthogy pedig „háládatlanok lenni nem akarunk”, „egyenlő szívből és szabad akaratból” az ország „fejévé, előttejárójává és főgondviselőjévé” {666.} választottuk.*Erdélyi Történelmi Adatok III. Szerk. MIKÓ I. Kolozsvár 1858. 227. Ezzel megteremtették Bethlen magyarországi működésének törvényes alapját. Nem ellenség, hanem a királlyal szembeni akaratuk hivatalos képviselője.

Pontosan akkor, amikor erről a megbízásról tárgyaltak, szeptember 20-án, térítette Széchy György a bányavárosokat, az ország kincseskamráját Bethlen hűségére. Aztán a tűz tovább harapódzott. Érsekújvárt katonái az ellenállni szándékozó kapitány akarata ellenére megadták. Nagyszombat sem állt ellen. Az ország régóta ideiglenes fővárosa, Pozsony körül volt csupán szükség tényleges katonai akcióra. A fejedelem „lovon forgolódván” maga vezette a támadást az őszi esőtől veszélyessé vált talajon. 1619. október 14-én azonban ez a város is megadta magát. Másnap pedig a pozsonyi várba húzódott nádort és a koronaőröket győzték meg Bethlen hívei a csatlakozás értelmességéről. A mélységesen tisztelt szimbólummal, a Szent Koronával együtt Bethlen hűségére tértek.

Katonai sikerei csúcspontjára egy hónappal ezután érkezett, novemberben, amikor a határokon túlra terjesztette hadmozdulatait. Még október végén, Pozsony mellett egyesítette csapatait cseh–morva szövetségeseivel, majd közös haditerv szerint készültek a közös ellenség lerohanására: Bécs ellen indultak. Vállalkozásuk óriási hadászati és politikai jelentőségét nem volt nehéz felismerni. A császárváros eleste nehezen visszavehető előnyhöz juttathatja az együtt támadókat. És az akció igen sikeresen indul. November 25-re maga II. Ferdinánd is Bécs falai mögé szorul, két nappal később pedig Bethlenék elfoglalják az egyik elővárost, Ebersdorfot. Megkezdik a város körülzárását. Európa lélegzet-visszafojtva figyel: egyes szakértők számítása szerint körülbelül két hét kell, hogy a bentszorultak között éhínség törjön ki. Bethlen azonban nem várta ki az alig tizen-egynéhány napot. 1619. november 29-én elvonult Bécs alól.

A fejedelem e feltűnő tette óriási viharokat kavart a közvéleményben, hiszen nem egyszerűen egy jól kezdődött vállalkozást szakított hirtelenül félbe, de csehországi szövetségeseit is cserbenhagyta. Ő maga itthoni eseményekkel, Homonnai György Lengyelországból indított ellenséges támadásának győzelmével mentette magát. A valóság azonban alighanem az, hogy felismerte Bécs ostromának reménytelenségét, és inkább akarta magát erkölcsi, mint katonai vereséggel terhelni. Úgy tett, mint aki önként cselekszik, s a manőver sikerült: itthon semmit nem ártott tekintélyének a sokat vitatott elvonulás. Hadjáratának politikai haszna a katonai vállalkozás összeomlása után mutatkozott meg.

Bethlen Gábor 1619 végén, 1620 elején jutott magyarországi politikai sikereinek legmagasabb csúcsára. Ekkor tartotta első országgyűlését, november közepétől kezdődően Pozsonyban, amikor is az ország rendjei felajánlották {667.} neki a királyságot. A diéta végén fogalmazott törvény szövege szerint „egyenlő akaratból”, „absolute”, tehát fenntartás nélkül kezére adták az ország kormányzását és igazgatását.*KATONA I., Historia critica. 270.

Ez a fogalmazat azonban Bethlen és a rendek első összecsapásának eredményeként jött létre, s az ő győzelmét tükrözi. Eredetileg ugyanis kegyetlen feltételekhez kötötték az ország átadását: választási hitlevelet akartak Bethlennel aláíratni, amiben egy ideális nemesi köztársaság működési szabályzatát vázolták. Az eszményi rendi államban a fejedelem még csak nem is az első az egyenlők között, mert az irat rendek és uralkodó egymásrautaltságának kölcsönösségét hangoztatja ugyan, a rendeknek azonban csak jogaik, a fejedelemnek pedig csupán kötelezettségei vannak. Az ország legfelső irányító szerve a hitlevél szándéka szerint az országgyűlés. Ez saját iniciatívájára nem tanácskozhat, összetétele azonban az uralkodó akaratától független, aki legalább háromévenként tartozik összehívni, és törvényeit minden változtatás nélkül meg kell erősítenie. A rendek első képviselője a nádor és a királyi tanács. A nádort az országgyűlés választja, a tanács összetételén pedig az uralkodó csak a nádor és a tanács már meglévő tagjainak előzetes hozzájárulásával változtathat. Döntéseket ugyancsak e rendi képviseletek előzetes egyetértésével hozhat. Az ország jövedelmeit saját céljaira nem fordíthatja, azokat a kincstartó kezeli, és gondoskodik az országgyűlés határozatai értelmében való felhasználásukról. Végül: amennyiben az uralkodó a választáskor kapott feltételeket megsérti, a rendek joga az ellenállás.

Bethlen azonban elég hatalmasnak ítéli magát ahhoz, hogy ezeket a választási feltételeket visszautasítsa. Nem fogalmaztat ugyan újakat, erre kísérletet sem tesz, csupán a feudális országgyűlési gépezet működését akasztja meg: arra a kétségtelen tényre hivatkozva, hogy még nem az egész ország hódolt meg neki, visszautasítja a királyválasztást. Ezzel elkerüli a feltételek feletti vitát. Egyszerűen mint Magyarország fejedelme folytatja az ország még fennmaradt részének hódoltatását.

KIRÁLYVÁLASZTÁS KORONÁZÁS NÉLKÜL

A pozsonyi országgyűlés semmit nem zárt le, csupán fegyvernyugvást teremtett. 1620. január 23-án Bethlen fegyverszünetet írt alá II. Ferdinánd képviselőivel. Ennek értelmében pedig egy május 31-re összehívandó országgyűlésen kell „üdvös módszerekkel” felszámolni az „Őfelsége, az egyházi rend és az ország más rendei között” fennálló ellentéteket.*R. GOOSS, Staatsverträge. 491. Mindenki tudta, hogy itt hoznak végső döntést a két uralkodó hívei.

{668.} Feszült érdeklődéssel gyülekeztek a nagyurak és a követek Besztercebányán. Óriási pompával, a Bethlen méltóságát hangsúlyozó külsőségek között kezdődtek el július 3-án a tárgyalások, amelyeknek a békéről kellett dönteniük. Itt voltak a cseh–morva–osztrák szövetséges rendek, a lengyel király és a Porta képviselői. A fejedelem joggal állította a propozícióban, hogy nem volt még ilyen díszes követségekkel üdvözölt diétája a magyaroknak. Amikor azonban – jelentős késéssel – II. Ferdinánd biztosai megérkeztek, kirobbant a vihar. Elfogadhatatlan feltételeket hoztak ugyanis: a magyarokkal folytatandó tárgyalásokba a király nem hajlandó bevonni a szövetségeseket. Bethlen hívei viszont a különbékétől zárkóztak el. Így, miután a Bécsből jött biztosok többször is visszautaztak utasításokért, de engedményekre nem kaptak megbízatást, megtörtént a szakítás. Augusztus 17-én, a háború folytatásáért a felelősséget a rendekre hárítva és a határozatok ellen tiltakozásukat előre bejelentve, II. Ferdinánd megbízottjai elhagyták az országgyűlést. Bethlen győzött, de e győzelemért neki és híveinek is fizetniük kellett.

A politikusoknak a török Porta megbízottja nyújtotta be a számlát. Már megjelenése is példátlan volt a magyar országgyűlések történetében, a rendek ugyanis tanácskozásaikat nem szokták az „örök ellenség” jelenlétében folytatni. Még meghökkentőbb lehetett, hogy szólásra emelkedvén, a szultán levelét olvasta fel. „Ha pedig magatoknak királyt akartok választani – hangzott a szultáni üzenet –, válasszatok olyat, ki tinéktek igazsággal és az mi fényes Portánkhoz igaz jó akarattal legyen, és mi azzal a szent békességet megtartjuk, s Magyarországot az ő királyságával együtt erős becsületben tartjuk.”*TMÁO 225.

Még alig két éve, a II. Ferdinánd választása körül háborgó országgyűlés pontosan ennek az ellenkezőjét hallgatta. Többségükben ugyanazok voltak jelen, akik most Besztercebányán, és minden ellenérzésüket félretéve királyukká tették a Habsburgok trónörökösét, mert meggyőzték őket arról, hogy csak a dinasztiától remélhetik a török kiverését. Most szultáni üzenetet hallgatnak a várható portai támogatásról, ha iránta „igaz jó akarattal” lévő királyt választanak.

Bethlen eléggé nehezen szerezte meg ezt a szultáni ígéretet, minthogy hatalmas párt működött ellene a portai elöljárók között. Az 1615-ben hatalomra került mufti, Eszad effendi körül – természetesen nem Bethlen ügyében, hanem az általános politikában – szerveződő csoportosulás állítólag kezdettől helytelenítette a fejedelem magyarországi vállalkozását. A muftival szemben álló párt viszont kifejezetten szorgalmazta Bethlen Gábor magyarországi királyságát. A mélyben az a törekvés rejlett, hogy a királyi Magyarországot, Bethlen uralma alatt Erdély státusára juttatva, a Török {669.} Birodalom függésébe vonják. Az 1610-es évek végén Gürdzsi Mehmed volt ennek az elképzelésnek a legfőbb konstantinápolyi képviselője, egy grúziai származású bölcs diplomata, aki a birodalom nyugati ügyeiben volt szakértő a díván tagjai között. Ő adott nemegyszer tanácsot Bethlen követeinek Eszad effendiék gáncsoskodásainak elhárításához. Még arra is hajlandó volt, hogy a fejedelem nevében hamisított levelet „adjon be” nekik. II. Mátyás haláláról értesülve pedig egyenesen felszólította Bethlent az így kínálkozó lehetőség kihasználására. 1619 nyarán még ő szorgalmazta a magyarországi hadjáratot, 1620-ra azonban kegyvesztetté vált. Két évvel később visszatért ugyan, a nagyvezírséget is megkapta, de éppen a Bethlen szempontjából kritikus 1620-as esztendőben nem segíthetett a követeinek. A fejedelem magyar királyságáról nélküle kellett tárgyalniuk.

A portai helyzet 1620 januárjában különben is rendkívül zavarossá vált, mert a hatalmas indulatú új nagyvezír, Cselebi Ali pasa és a nagyzási mániában szenvedő II. Oszmán szultán együttes akciói kiszámíthatatlanokká váltak. A követek testületének legnagyobb elképedésére még arról is szó volt, hogy a Porta ne Bethlennek, hanem II. Ferdinándnak nyújtson segítséget. A Lengyelország ellen tervezett háború megindítása előtt azonban mindent rendezni kellett, és a zűrzavarban a Magyarország hódolását remélő politika győzött. Bethlen megkapta magyar királysága portai támogatásának ígéretét.

Erről tájékoztatta a besztercebányai országgyűlést a török követ, és erről szólt nagy szónoklatban az erdélyi kancellár, Péchi Simon is. Mintha a Ferdinánd főherceg uralkodása feletti vitákban elhangzott rábeszélő érvek párdarabjait sorakoztatta volna fel, úgy beszélt Magyarország és a Porta viszonyáról. A minden helyzethez rendkívül könnyen alkalmazkodó diplomata nyilván nagy elhitető erővel adta elő az ámuldozóknak: a főpapok vették rá a magyarokat arra, hogy Európáért a török ellen harcoljanak. Mindez azonban csak a pápa álnok praktikája volt, amivel népünket gyökerében akarta kiirtani. A cselvetés azonban nem sikerült. A török ugyanis – pogány létére – nem feledkezett el a János Zsigmonddal kötött békéről, és ellene állt minden olyan nyugatról jövő rábeszélésnek, ami Magyarország elpusztítására indíthatta volna. Az események azt mutatják tehát, hogy a törökben lehet bízni; portai szövetség biztosíthatja az ország jövőjét. A királyság és Erdély egy test – zárta a szavait Péchi –, alakítsák sorsát is a fejedelemség példájára. Döntésre szólítja a besztercebányai országgyűlést, és nem csekély ügyben kéri állásfoglalásukat. Mérlegelésére nem sok lehetőség volt. A politikusok kénytelenek tudomásul venni, hogy a Habsburg királytól való elfordulással egyben a török kiverésének reményét is feladták. A Porta védelme alá helyezték magukat. Bethlen Gáborral eddigi politikájuk teljes fordulatát tették meg.

Viszonzásul Bethlen fizetett. Hagyta királlyá választani magát, s a választási hitlevelet is aláírta. 1620. augusztus 25-én előre megállapított protokoll szerint, {670.} nagyon ünnepélyesen üdvözölték mint királyt. Bethlen arannyal fénylő vörös selyemtrónuson ülve fogadta a rendek hódolását, és hallgatta a Thurzó Imre kezdeményezte „Éljen Gábor király” kiáltásokat.*KATONA I., Historia critica. 480-481. Új alattvalói aztán elvonultak, és megfogalmazták a törvényeiket, melyekhez hasonlókról egy utópisztikus rendi állam legvadabb ideológusai sem álmodoztak volna. Nagy vitáik nem lehettek, mert az ötvenkét artikulust augusztus 29-re már össze is írták, és a törvények tartalmában semmi rendkívüli nincsen. A helyzet kívánta követelményeknek felelnek meg pontosan, hangnemük azonban eltér minden más magyar országgyűlésen fogalmazott artikulusokétól. Nem szokott előfordulni, hogy az uralkodót illető döntések ellenőrzésére megbízottakat rendelnének. Most viszont kimondják: az egyházi birtokból tett fejedelmi adományokat az országgyűlés felülvizsgálja, a jövedelmeket kezelő kincstartó teljhatalmat kap, a volt uralkodóval való ügyek rendezésére pedig – minthogy az az országgyűlés idején nem történt meg – bizottságot küldenek ki. Ennek tagjai hét mágnás, hét nemes és három városi polgár.

A hitlevél rendelkezéseivel együtt ezek az artikulusok azt jelentik, hogy a hozzá csatlakozott rendek királyuknak választották ugyan Bethlent, de az országgyűlés összehívásán és a törvények megerősítésén kívül semmilyen uralkodói jogot nem hagytak neki. Az új király azonban ezeket is aláírta, törvénybe foglalta tehát saját uralkodói jogainak páratlan korlátozását. Ez azonban alig volt több udvariassági gesztusnál. Bethlen a török protektorátus felvételéért azzal fizetett, hogy hagyta: hadd érezzék magukat fölényben a Besztercebányán tanácskozók. Hagyta legyőzni magát, alighanem azért, mert tárgyilagosságában ennek a tisztán szubjektív momentumnak nem tulajdonított jelentőséget. Nyilvánvaló lehetett előtte, hogy a törvények érvényét nem megfogalmazóik szándéka, hanem megvalósulásuk módja szabályozza. Új alattvalóihoz való viszonyát sem az országgyűlési tárgyalások alakulása, hanem a mindennapok gyakorlata döntheti el.

Megkoronázni azonban végül nem engedte magát. Előrelátásával szokták e feltűnő tényt magyarázni: megsejtette volna mozgalma bukását, nem akarta az ország szimbólumát ideiglenesen magára venni. Hihető is lenne, ha legalább ezen kívül még egyszer döntött volna a politikában tökéletesen irracionális szempontok szerint. Ilyet azonban Bethlen Gábor soha nem tett. Inkább az vallana rá, ha utolsó eszközként még felhasználja a koronát hatalma mentésére. Talán azonban éppen a bukás ellenkezőjéről volt meggyőződve. A győzelem reményében várhatta, hogy – úgy, ahogyan Magyarország királyait szokás – az esztergomi érsek koronázza meg. Semmi nem utal arra, hogy 1620 novemberének közepe előtt a vereség gondolatával foglalkozott volna. Ellenkezőleg: határozott, a rendi korlátokon átlépő uralkodóként tevékenykedett.

{671.} Ha a magyarországi politikusok azt hitték, hogy Bethlenben kezes, mindenre hajlandó királyt nyernek maguknak, csalódniuk kellett. Az új uralkodó arra törekedett, hogy a hitlevelet és a törvényeket félretéve, valóban „absolute” vegye kezébe az ország kormányzását. Mert a rendek által állított akadályok nemcsak személyes hatalmát korlátozták, de mozgalma hatékonyságát is csökkentették. A rendi intézmények állandó bevonása, a királyi tanács örökös összehívogatása – minden más szemponttól eltekintve – egyszerűen gyakorlati képtelenség volt a folyamatosan gyors döntéseket igénylő helyzetben. Az egyházi birtokok jövedelmeinek – általában meghatározott időpontokban lefolytatható – körülményes beszedésénél lényegesen egyszerűbb a szükség pillanatában végrehajtható zálogba bocsátásuk. A Portával létrehozott jó viszony létrejötte után esztelen luxus a végvári katonaság helyben hagyása és zsoldozása, amikor égető a II. Ferdinánd elleni front erejének fenntartása. Így alakult ki feloldhatatlan ellentmondás.

Bethlen állama a rendek számára csupán mint jogaik korlátlan játéktere lett volna elfogadható. Létezése viszont egy hadjárat győzelméhez kötődött. E győzelem pedig a rendek korlátlan szabadságai mellett elérhetetlen.

Nem alakult egyértelműbben a Portához való viszony sem. Mert a segítség veszedelmesnek bizonyult: alig lépett hadba Karakas Mehmed budai pasa, elfoglalta Vácot. Nem a központ tudtával tette ugyan, és Bethlen konstantinápolyi támogatói, akik tudták, milyen hallatlan próbatétele a magyar–török kapcsolatoknak a támadás, azonnal keresztülvitték a helytartó eltávolítását, akciója mégis óriási hatással volt a közvéleményre. Előrevetítette a győzelem után várható helyzet fenyegetését, amikor majd a Portának lekötelezett király uralkodása alatt teljesen ki lesznek téve a török méltóságok akcióinak.

Ily módon, ha Bethlennek a mozgalom hatékonyságát szolgáló intézkedései az éppen adott helyzetet tették nemkívánatossá, Vác elvesztése a győzelem értékét tette kérdésessé. Egy ilyen portai akció soha nem jött volna jókor, 1620. november elején pedig, amikor történt, éppen a legszerencsétlenebb pillanatban esett. Éppen akkor járta be az országot a segítség által okozott nagy veszteség miatti felháborodás, amikor Prágából II. Ferdinánd hadainak ott aratott nagy győzelméről érkeztek hírek.

BETHLEN ELVESZTI A MAGYAR KIRÁLYSÁGOT

A fehérhegyi csata igen nagy riadalmat keltett Magyarországon, az itteni katonai helyzetre azonban nem volt hatással a csehek veresége. Bethlen a Prága alá küldött körülbelül nyolcezres hadseregből alig 300 embert veszített; itthon úgy folytatta a hadjáratát, mintha semmi nem történt volna. Állama eddig is ingatag politikai erejét azonban a cseh felkelés veresége megroppantotta. A magyar urak már amúgy is elkedvetlenedtek; 1620 novembere után már csak az a kérdés, milyen feltételekkel térhetnek vissza az alig két hónapja {672.} trónfosztott király hűségére. Bethlen a csehek példájával inti őket: „De bizony jaj lészen országul tinéktek, ha jure belli kezdi obtineálni országtokat a császár: ne gondolkodjék senki arról az magyar nemzet közül, hogy Magyarországban jószágot bírhasson … eladták bizony minden úrnak, fő és nemes embernek minden jószágát, lássák azután a sok … hadban való jövetelből magokat elrejtegető urak, nemesek, mint fognak élni.”*Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. 152.

Bethlennek azonban nem lett igaza, mert Magyarországon II. Ferdinándnak nem kellett fehérhegyi csatát vívnia; itt nem volt szükség megtorlásra.

1621. január elején még összejött egy országgyűlés Nagyszombatban, ez azonban már csak arra volt jó, hogy a magyar politikusok elfordulását nyilvánvalóvá tegye. Kevesen jelentek meg, ezeknek jó része is távozott a tárgyalásokról. Bethlen szándéka szerint a hadjárat folytatásához kellett volna intézkedéseket hozniuk, ehelyett a gyűlés hangulata olyanná vált, hogy a legbelső bizalmasok árulásáról keltek mindenfelé szállongó hírek.

Közben pedig megindultak az előző év kora őszén még visszautasított tárgyalások II. Ferdinánddal. 1620 decemberében – a közvélemény nyomása alatt – már Bethlen volt kénytelen kezdeményezni. 1621. január 25-én pedig – többszöri halasztás után – már el is kezdődnek a megbeszélések Ausztria legkeletibb pontján, Hainburgban. Bethlen Gábor megbízásából Forgách Zsigmond nádor és még három biztos, személyes képviselőjeként pedig Péchi Simon van jelen. Ferdinánd Dallos Miklós pécsi püspököt és Esterházy Miklóst küldte. Mellettük XIII. Lajos francia király megbízottai vannak jelen, népes küldöttség, amelynek vezetője két tapasztalt diplomata, Angouléme hercege és Béthune grófja. Már 1620 nyara óta munkálkodnak a magyarországi helyzet rendezésén. Eddig semmilyen eredményt nem értek el, Hainburgba viszont annál nagyobb várakozással érkeztek.

Már a tárgyalások első pillanatában kiderül azonban, hogy a két fél képviselőinek igen hosszú utat kell bejárniuk a megegyezésig. Péchi megnyitásként mond ugyan egy nagy szónoklatot a béke áldásairól – ezzel aztán a béke problémája le is került a tárgyalások napirendjéről. Mert Esterházyék is, Forgáchék is a partner számára nyilvánvalóan teljesíthetetlen feltételeket támasztanak. Csak a franciák tartják sziszifuszi munkával folyamatban a tárgyalásokat. A követek felváltva vissza-visszautaznak újabb utasításokért, de egyik fél sem tud a másik számára elfogadható megoldásokat találni. Talán nem is akarnak. Egészen április elejéig folynak a szócsaták minden közeledés nélkül. A hivatalos tárgyalásokon kívül viszont szót értenek Forgáchék II. Ferdinánd megbízottaival. Akkor, amikor nem hivatalos utasításuk szerint járnak el, egyre nyíltabban beszélnek a Bethlen köré gyűltek megbékélési szándékairól. Forgách nádor a franciák előtt állítólag kijelentette, hogy a fejedelem makacs önzése miatt akadoznak a tárgyalások, de ő mint hivatalos {673.} közbenjáró a rendek és az uralkodó között maga fog Bécsbe utazni a királyhoz. Egyelőre azonban nem tett semmit: a hainburgi béketárgyalásoknak 1621. április elején eredménytelenül végük szakadt.

Bethlen folytatta a hadjáratot; a Dunántúlon, az ország legnyugatibb csücskében tett eredményes hadmozdulatokat. Sőt, háborújának talán legemlékezetesebb diadala csak ezután következett, Érsekújvárnál. Április végén kezdték vívni a császáriak a bányavárosokat védő fontos várat, Thurzó Szaniszló, a parancsnok azonban két hónapon át keményen ellenáll. Egy kortárs szerint „nincs oly ember a világon, aki a magyar nemzetnek annyi emberségét látta volna, mint most az Újvár táján való magyarokét”.*Pethő Gergely, Rövid magyar krónika. Bécs 1660. 129. És a császáriak, miután európai hírű hadvezérük, Buquoi is elesett, július 21-én elvonulnak.

A diadal nagy, közvéleményt formáló ereje azonban nagyon csekély. Mind több jele van a Bethlentől való elpártolás szándékának; sokan nyíltan el is hagyják. Forgách nádor az Érsekújvárt vívó császáriak táborához csatlakozott; ott is halt meg gutaütésben. Utána pedig egyre-másra mennek a többiek is. Legnagyobb feltűnést talán Széchy György kelt, aki Bethlen első bizalmasai között volt, most pedig egyik első az elpártolásban.

Olyannyira nyilvánvaló a folyamat, hogy 1621 tavaszán a Porta is beavatkozik. Huszein pasa, az új nagyvezír küld fenyegető levelet Magyarország rendjeinek. Emlékezteti őket: „ide az fényes Portára hűséget mutattatok, hogy ennek utána innét el nem idegenedtek”. Majd felháborodik, mert „olyan különb-különbféle hírek” érkeznek felőlük, mintha „az magyar nemzet fogadásának és hitének nem volna állhatatos, és hogy az választott királyokat elárulták volna”. Végül: tájékoztassák szándékaikról. Az elpártolásra természetesen megtorlást helyez kilátásba.*TMÁO 293.

Bethlen ügyének azonban a Porta fenyegetése nem használ, inkább felgyorsítja állama felbomlását. Mire 1621 őszén újra megkezdődnek a tárgyalások, már nyilvánvaló, hogy szinte mindenáron békét kell kötnie. Legkedvesebb magyarországi híve, Thurzó Imre lett a megbékélés legaktívabb mozgatója. Már nyáron lépéseket tett II. Ferdinánd bizalmasánál, Dietrichstein bíborosnál, mikor pedig a megbeszélések formálisan is elkezdődtek, 1621 októberében Nikolsburgban ő lett Bethlen főbiztosa. Az egész magyar politikai élet nagy vesztesége volt, hogy őt is elvitte a környéket pusztító ragály, a béke kibontakozását azonban ez sem állíthatta meg. Helyét Thurzó Szaniszló foglalta el, aki II. Ferdinánd biztosaival – csak Pázmány Péter és Esterházy Miklós volt magyar közöttük – több mint két hónapon át vezette a tárgyalásokat. 1621 utolsó napján írták alá a békeokmányokat.

{674.} Ezek értelmében Bethlen Gábor lemond a királyi címről; a továbbiakban nem avatkozik az ország kormányzásába. Visszaadja a Szent Koronát. Adományai a következő országgyűlésig érvényben maradnak; nemesítéseiről viszont csak a diplomákat kell ugyanott felmutatni. Nem kezd új háborút a király ellen, viszonzásképpen megkapja a birodalmi fejedelmi címet, Oppelnt és Ratibort – utána ezeket unokaöccse, Bethlen István örökli. Hét megye élete végéig az uralma alatt marad: Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod és Abaúj, ezek azonban a magyar országgyűlésre küldik követeiket. A törökkel kötött béke fennmarad. Megkapja saját birtokul Munkácsot, Tokajt, Tarcalt, Keresztúrt és Ecsedet. A hét megye végvárainak fenntartására a király évenként 50 ezer forintot fizet. A kereskedelem és a szolgálatvállalás Magyarország és Erdély között szabad, a mindkét helyen birtokos urak is ott lakhatnak, ahol akarnak. A fejedelem vásárolhat fegyvert és fogadhat iparosokat a király területein. A török esetleges támadása ellen a király, szövetségeseivel együtt, szükség esetén segítséget nyújt a fejedelemnek.

A béke mellett 1622. január 12-én II. Ferdinánd a Bethlen mellé álltak számára amnesztiát biztosító diplomát ír alá. A fejedelem követei pedig arról állítanak ki oklevelet, hogy tulajdonképpen a vallás ügyét is a békébe akarták foglaltatni, de – mivel ellenállásra találtak – eltekintettek tőle, mert nem kívánták húzni a tárgyalásokat. Ezzel maguk az alapítók fel is számolták Bethlen államát: gyakorlatilag feltétel nélkül visszatértek II. Ferdinánd uralma alá. Tettek egy kísérletet nemzeti királyság szervezésére, de – minthogy ez rendi köztársaság formájában működésképtelennek bizonyult – elejtették az ügyet. Igazi, nagy hatalmú uralkodónak Bethlent nem vállalták. Ahogy Thurzó Szaniszló kegyetlen szavakkal ki is jelentette: „királyunk akart lenni, pedig kóbor beste lélek és jól tudja, hogy én és más magyar hazafiak nemesebbnek születtünk, mint amilyen ő valaha is lehet.”*Idézi SZILÁGYI S., I. Rákóczi György. Bp. 1893. 97.

II. Ferdinánd, akihez visszatértek, persze valóban előkelőbb volt Bethlennél; ötszáz éve uralkodó család tagja. Minden vallási szűklátókörűsége ellenére gyakorlatias politikus. Felismeri: a csehországi nagy győzelem után lehet engedékeny Magyarországon. És miközben onnan protestáns menekültek árasztják el Európát, evangélikus nádort választat: Thurzó Szaniszlónak állítólag még Nikolsburgban odaígérték az első méltóságot, s az 1622-es soproni országgyűlésen meg is kapja. Esterházy Miklós, a katolikus párt vezére kénytelen az országbírósággal beérni. A birtokok ügyében a magyar urak szabad kezet kapnak: elvehetik Bethlen adományosaitól azokat az uradalmakat, amelyek miatt már a „választott magyar király”-lyal annyit vitatkoztak. Az adó megszavazásánál végül kiderül, hogy a visszatérés anyagilag is megérte: a Bethlen Gábor által kivetett portánkénti összesen 28 forint helyett most elég hármat megszavazniuk. Abból huszonkettőt fizettek az {675.} urak saját zsebükből, ez a három a jobbágyokat terheli. A törvények szövegébe végül – emberemlékezet óta először – az uralkodói hitlevél is belekerül. A Bethlen Gábor oldalára való rövid átállásnak nem volt rájuk nézve hátrányos következménye.

És az ország politikáját irányító nagy hatalmú urak nem kockáztattak többet; hiába jön az erdélyi fejedelem még kétszer fegyverrel a magyar királyságért, nem állnak melléje.

KÜZDELEM MAGYARORSZÁGÉRT. A BETHLEN–HABSBURG-SZÖVETSÉG TERVE

1622 augusztusában Bethlen követeket küld a Portára – egy új magyar hadjáratról tárgyalni; Frigyeshez, a volt cseh királyhoz – a közös vállalkozást megbeszélendő. Ezek után fordul a magyarokhoz: 1623 februárjában összehívja a hét megye rendjeit.

A Portán, ahol most megint éppen hatalmi válság dühöng, 1623 tavaszára sikerül is a támogatás ígéretét elnyernie. Frigyes – természetesen – kap a közösen elérendő diadalon. A királyi Magyarország rendjei azonban elzárkóznak. A hét megye kassai gyűlése ragaszkodik a jelenlétükben hozott soproni törvények érvényességéhez; nem hajlandó Bethlen birtokadományainak visszavételében sérelmet látni, még kevésbé kész fegyverre kelni miatta. Bethlen nem képes őket mozgósítani. Ekkor azonban már nem adja fel a nemzetközi figyelem közepette tervezett hadjáratot. 1623. augusztus 14-én elindul Kolozsvárról.

Megint próbálkozik a hét megyénél, szeptember 10-én tartott gyűlésük azonban most sem barátságos. „Nem jövének el velem magok megtartására” – állapítja meg Bethlen keserűen.*Sz 1868. 234. Még Rákóczi György is csak akkor csatlakozik, amikor befejezte a szüretet. A hét megyén kívül élő hatalmasok közül csupán Illésházy Gáspár jön Bethlen mellé, de ő is tele van a hadjárat megszakítására szóló intésekkel. Thurzó Szaniszló pedig, aki személyes ügyekben egyébként gyűlölködik Esterházy Miklóssal, és Pázmány Pétert szinte gyerekes kicsinyességekkel folyton bosszantja, most a legszorosabban összefog velük. Határozott intézkedéseket sürgetnek Bethlen támadása ellen.

Az udvar azonban a Magyarországra jött fejedelemmel előbb tárgyaltat. Csupán a megbeszélések félbeszakadtával kezdik meg mozdulataikat a császári csapatok. Az öreg hadvezér, Montenegro azonban folyton hátrálni kénytelen Bethlen csapatai elől, míg a morvaországi Hodoninban 1623 októbere végén, körülbelül hat héttel a harcok megindulta után, körül nem zárják. És november 21-én már el is készült a fegyverszünet: Bethlen katonai {676.} sikereivel elérte, hogy a Magyarországon meghódított területeket, a bányavárosokkal együtt, tíz hónapig megtarthatja.

Új háborút azonban erről az alapról nem tud indítani. Itthon nem támogatják Bethlen jelenlétét. November 19-re összejött ugyan egy rendkívül gyéren látogatott országgyűlés, de ennek a résztvevői is – holott feltehetőleg a Bethlenhez közelebb állók voltak jelen – a béke helyreállítása mellett foglaltak állást. Már 1623 decemberében el is kezdődtek az újabb megbeszélések, hivatalos tárgyalások azonban csak a következő év februárjában indulnak, és maga a fejedelem 1624. április 2-án írta alá az okmányokat. Második bécsi békének nevezték el ezt a megegyezést, nem Bocskai mozgalmára, hanem csupán a tárgyalások színhelyére utalóan. Tartalmában pedig a nikolsburgi pontokra emlékeztet: azokat ismétli kevés változtatással.

Bethlen tévedett e második hadjárat megindításával. Mert rajta kívül álló körülmények kényszerítették ugyan a megegyezésre, a vállalkozás sikere ellen ható tényezők azonban mind előre jól láthatók voltak, hiszen Nikolsburg óta a helyzet Magyarországon semmit nem változott.

A következő magyarországi hadjáratnál viszont már sok tényező Bethlen szándéka mellett szólott. Hatalmas szövetség tagjaként indulhatott, mert ha második hadjáratának kézzelfogható eredménye nem is volt, azzal a következménnyel járt, hogy a nyugati világ hatalmasai felfigyeltek a személyére. Már az 1620-ban békeközvetítésre érkező franciákat meglepte. A török Porta által behelyezett fejedelmet ugyanis valamiféle barbárnak képzelték, és elcsodálkoztak, amikor semmi ilyet nem tapasztaltak. Az ő véleményük változása jelezte a Bethlen körül megélénkülő érdeklődést.

Konkrét változást a vele való politizálásban mégsem ilyen szubjektív felismerések hoztak létre, hanem az a tény, hogy a kontinens nyugati szélén szerveződő új háborús koalíciók egyetlen keleti szövetségesként csak őt vehették számításba. Ezek a szövetségi rendszerek a császárság német birodalmi sikerei ellensúlyozására törekedve jöttek létre, és egyaránt érintették Franciaországot, Angliát, Dániát és Hollandiát. Először e hatalmak portai követeitől érkezik jelzés: közös felhívásban tudakozódnak 1625 legelején Bethlennél külpolitikai terveiről. Aztán Franciaországból jön követ Erdélybe az év tavaszán, gyakorlatilag ezzel egyidőben pedig Pfalzi Frigyesen keresztül Anglia és Dánia jelentkezik. Bethlen maga ez idő tájt a Német Birodalomban keres kapcsolatokat: miután első felesége néhány éve meghalt, 1625 tavaszán megkéri a brandenburgi választófejedelem lányának kezét, és egy évvel később Kassán megvan a nagy lakodalom.

A fejedelem tehát ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez csatlakozik, amely még Pfalzi Frigyes körül jött létre, de eddig gyakorlatilag semmi segítséget nem nyújtott császárellenes küzdelmeiben. 1625 tavaszán azonban éppen változás várható: a svéd király, Gusztáv Adolf is belépett a körbe, Anglia politikája {677.} pedig a kortársak megítélése szerint igen tehetséges I. Károly trónra léptével látszik aktivizálódni.

1625 tavaszán úgy tűnik, mintha egész Európa a Habsburgok két ágának túlhatalmát ostromolva egy táborba készülődnék. Egymás közötti ellentéteik azonban megakadályozzák a közös fellépést. Anglia, Dánia és Hollandia szövetsége az angolok és a hollandok kereskedelmi rivalizálása ellenére mégiscsak létrejön valahogy. Svédország azonban majd száz esztendeje harcol Dániával a Baltikum feletti hegemónia megszerzéséért: Gusztáv Adolf nem csatlakozik a dán, holland, angol együtteshez. Végül Franciaország sem köti le magát egyelőre sehova: Európa legtehetségesebb politikusának, Richelieu bíborosnak az irányításával minden lehetőséget kiaknázva a saját elképzeléseit követi.

A különböző síneken, de egy irányba futó, a Habsburgok német birodalmi hatalmának megdöntését célzó elképzelések Bethlen személye körül találkoznak. Az egyes uralkodók követei talán sehol nem tárgyalnak egymással annyit, mint Konstantinápolyban, ahol együttes erővel igyekeznek Bethlen és a Porta viszonyát az új hadjáratra kedvező módon alakítani. És most nincs is nehéz dolguk, mert a Portán egyértelműen a Bethlen politikáját támogató párt kerekedett felül. Ily módon, amikor 1625 decemberében az erdélyi fejedelem és az angol–dán–holland szövetség kapcsolata formálisan is a megvalósulás útjára lép, már nyilvánvaló, hogy Bethlen Gábor sokoldalú támogatással körülvett résztvevője az európai politikának.

1626 augusztusában úgy is indult meg mint szövetségesei segítője; a protestáns hatalmak hadvezérének, Mansfeldnek egy súlyos vereségét kellett hadba lépésével kiegyenlítenie. Így alakult aztán az egész hadjárat: éppen fordítva, mint ahogyan Bethlen érdekei diktálták volna. Ő segített másokat, ahelyett, hogy saját magyarországi ügyéhez támogatást nyert volna. Fellépése azzal az eredménnyel járt, hogy a harmincéves háború néhány hónapra idehúzódott. Mert Mansfeld Magyarországra menekült, nyomában pedig a legeredményesebb császári hadvezér, Wallenstein csapatai vonultak. És bár formális összecsapásra nem került sor közöttük, mérhetetlen pusztulást hoztak.

Bethlen harmadik hadjáratának alakulásában a magyarországi politika fejleményeinek kevés szerep jutott, jóllehet a fejedelem sokat háborgott a magyarok távolmaradása miatt. Még a béketárgyalásoknál sem voltak jelen: „minden rend akaratunk ellen haza oszolván, csak az sem volt, kivel beszélgessünk” – hányja a szemükre. Békére kényszerült, mondja, külföldi szövetségesei erőtlensége miatt, de különösen azért, mert a rendek „unalmas kedvetlenségeket és félelmes voltokat” látva, nem folytathatta a háborút.*Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. 426–427. {678.} Nyilvánvalóan túloz, mert ennek a vállalkozásnak a sorsát nem a magyarok, hanem Nyugat hivatásos hadvezérei döntötték el.

1626. december 20-án jött létre a béke Pozsonyban, megint csak a nikolsburgi pontok újrafogalmazásával. Közvetlen eredményeket nem is hozott, de megakadályozta a még nagyobb romlást: Bethlen időben lelépett szövetségesei süllyedő hajójáról. Végtelen tárgyilagosságában vállalta a szószegés vádját. Európa fővárosaiban fel is háborodtak hűtlenségén, mivel a pozsonyi megbeszéléseken különbékét kötött II. Ferdinánddal. Így azonban kivonta Magyarországot abból a pusztulásból, amit a császárság 1626 végétől meginduló és vagy három éven át folytatódó sikersorozata a Német Birodalom fejedelemségeire hozott.

Sokan Bethlent okolták természetesen azért, hogy az országot egyáltalán belevitte e romlással fenyegető helyzetbe. Vállalkozásának ilyen kimenetele azonban nem volt előre látható. A vereség nem egyszerűen azért lehetett kiszámíthatatlan, mert a császárság leghatalmasabb ellenfeleivel fogott össze, hanem – talán elsősorban – azért, mivel Európa történetének e mozgalmas korszakában a politikusok gyakorlatilag bármilyen változást lehetségesnek tartottak. Nem érezhették törvényszerűnek a jelenükben éppen lezajló eseményeket, hiszen hallatlanul színesen alakuló, szeszélyes kornak, jelentős politikai megrázkódtatásoknak voltak a kortársai.

Bethlen a legizgalmasabb sorsú szereplőkkel, a legnagyobb megrázkódtatásokkal éppen nyugati szövetségesei révén került kapcsolatba. I. Károly apja, Jakab volt Anglia és Skócia első közös királya, miután anyjának, Stuart Máriának a gyilkosa, angliai Erzsébet trónörökössé tette. XIII. Lajos apja, IV. Henrik a hugenották éléről – nagy feltűnést keltő katolizálása után – Franciaország trónjára emelkedett, majd politikai gyilkosság áldozatává vált. Gusztáv Adolf őse a svédek Dánia ellen folytatott győztes függetlenségi harcát vezette. És jóllehet itt volt a közelünkben a dinasztia uralma alá visszakerült Csehország elrettentő példája, Bethlen és kortársainak legnagyobb politikai élménye mégis Hollandia kemény küzdelmek árán kivívott függetlensége a spanyol Habsburgoktól. Ez reményt keltő távlatokat teremtett.

A hollandokéhoz hasonlóan hosszú függetlenségi háborút a nemzeti királyságért Magyarország politikusai azonban nem vállalhattak. Talán e közönyük késztette Bethlent arra, hogy egy másik lehetőséggel is próbálkozzék: tárgyalásokkal fordítson az ország sorsán. Csak a 17. század megváltoztathatatlan tényeket el nem ismerő politikai gondolkodásában érthető az ajánlata: megkéri II. Ferdinánd egyik lányának a kezét.

1623 és 1625 között többször is tárgyaltak különböző követei a dologról, és II. Ferdinánd emberei is sokat utaztak az ügyben a pápához is, a spanyol rokonokhoz nemkülönben. Hiszen nagy horderejű ajánlatról volt szó, Bethlen ugyanis a lánykérést nagy nemzetközi politikai akció tervével együtt terjesztette elő. Amennyiben kérését teljesítik, mint a király veje és erdélyi {679.} fejedelem kérte volna a királyi Magyarország kormányzóságát, majd, miután biztos védelmet remélhet apósától és annak szövetségeseitől, a török ellen fordul. Senki nem ismeri nála jobban a Porta viszonyait, üzente Bécsbe. Ha tanácsait megfogadják, négy-öt év alatt fel lehet számolni a magyarországi hódoltságot. Halála után a főhercegnőtől származó gyermekei örökölnék az erdélyi fejedelemséggel járó magyar kormányzóságot, ha pedig utód nélkül távoznék az élők sorából, halálával Erdély is II. Ferdinándra és örököseire száll.

A király környezete gondosan fontolgatta a döntést; különösen a spanyol rokonok tanácsolták a mérlegelését, és – minthogy a terv Bethlen katolizálásával is összeköthető – a pápaság sem volt ellene. Ha azonban Bethlen Gábor a magyar uraknak nem volt eléggé előkelő uralkodó, hogy lett volna megfelelő veje a császárnak? Aztán, negyvenen fölül, a kiszemelt 13 éves kislánynak akár az apja is lehetett volna. Bécsben mégsem ilyen szubjektív okok miatt tértek ki az ajánlat elől; az államérdek már sok egyenlőtlen párt kényszerített össze. Bethlen és II. Ferdinánd kapcsolatának viszont éppen a császár érdekei mondottak ellent. Helyesebben: semmi érdeke nem fűződhetett Bethlen ajánlatának elfogadásához. De nem szóltak mellette Magyarország politikusai sem. Éppen ellenkezőleg, ők a legélesebben eltanácsolták II. Ferdinándot Bethlen ajánlatának elfogadásától.

Volt azonban a tervben egy mozzanat, amely felkeltette az érdeklődésüket. Bethlen a nyugatiak szövetségében hajlandó lenne szembefordulni a Portával. A hódoltság felszámolásának régen végig nem gondolt ötletét villantotta fel. Ez az elképzelés talált is híveket Magyarországon. 1627-ben és 1628-ban Pázmány Péter érsek és Esterházy Miklós, az új nádor is tárgyaltatott Bethlennel egy törökellenes közös hadjárat elgondolásáról. Ekkorra azonban már elkéstek: a fejedelem elfordult a magyarországi lehetőségek hajszolásától. Három hadjáratának kudarcai és a lánykéréssel összekötött szövetségi ajánlat visszautasítása után érthetően el is kedvetlenedett, de a császárság éppen ekkoriban kibontakozó erőfölénye is visszariaszthatta. A magyar politikusok éppen II. Ferdinánd német birodalmi győzelmeiben látták a közösen tervezett vállalkozás sikereinek zálogát, mert azt remélték, hogy nyugati ellenségei visszaszorítása után képes lesz a keletit is megsemmisíteni. Bethlen számára viszont kevés előnnyel kecsegtetett a birodalomban nagy hatalmat szerzett császár szövetsége.

Ebben a II. Ferdinánd hamaros győzelmével fenyegető helyzetben Bethlen Gábor figyelme, éppen úgy, mint nyugaton a Habsburg-elleneseké, Gusztáv Adolf svéd király felé fordult. Az energikus és rendkívül tehetséges uralkodó ugyan még csak diplomáciájával van jelen a harmincéves háborúban, várható fegyveres beavatkozása azonban Európa-szerte táplálta a császárság ellenségeinek reményeit. Bethlen rendkívül jó politikai tájékozottságával felmérte, hogy számára Gusztáv Adolf aktivizálódása II. Ferdinánd ellen nem csupán a {680.} nyugati erőviszonyok átalakulását jelentheti, hanem eddig gyakorlatilag nem létező lehetőségeket is megnyit. A svéd királlyal szövetségesen Lengyelországban léphet fel, ha pedig Gusztáv Adolf éppen ott tevékenykedő hadserege Lengyelországból a Német Birodalomba vonul, ő maga maradhat a svédek és általában a Habsburg-ellenesek érdekeinek képviselője Európa keleti részében. Mint lengyel király pedig az Erdély körüli térség viszonyainak alakításában nyerhet döntő befolyást.

1627-től kezdődően Bethlen mind tevékenyebben foglalkozik a lengyel királyság tervével. A köztársaság vezető politikusaihoz épít ki kapcsolatokat, 1628 nyarán pedig portai követei útján Mihály moszkvai cárral tárgyal lengyelellenes szövetségről. A diplomáciai tárgyalásokon túl azonban már nem tudott tenni semmit. Évek óta betegen folytatta páratlanul tevékeny életét. Ájulási rohamok, hideglelés, köszvény kínozta, mindaz, ami a 17. század hadvezéreit oly rövid életre kárhoztatta. Nála ezekhez a tünetekhez még vérkeringési elégtelenség is járult: „vízibetegség”-ben kínlódva igyekezett magát feladataira különböző kúrákkal újra meg újra alkalmassá tenni. 1629 tavaszán azonban már enni is alig tudott, és hiába hozatta magához a legtapasztaltabb orvosokat; nem használtak a fürdők sem. Októberben mégis elutazott Gyulafehérvárról még egyszer Váradra, hogy a halála utáni teendőkről Rákóczi Györggyel tárgyaljon. A hazautat azonban már nagyon nehezen bírta. Visszaérkezése másnapján, 1629. november 15-én, csütörtökön délelőtt 10 óra tájt meghalt.

ERDÉLY ÉS A KIRÁLYSÁGÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM

Bethlen Gábor igen nagy uralkodói tettet hajtott végre: visszaemelte Erdélyt és a fejedelmi hatalmat a 16. század hetvenes, nyolcvanas éveiben volt helyzetébe. Ahogyan annak idején Báthori István és Báthori Zsigmond – uralkodása első szakaszában – számon tartott tényezője lehetett a nemzetközi politikának, úgy vált ő is török gubernátorból nagyhatalmak szerződésekben lekötött társává. Egyik rajongójának jutott ugyan eszébe őt Mátyás királyhoz és Báthori Istvánhoz hasonlítani, mégis igaz: a legnagyobbak mércéjével mérhető fejedelme volt Erdélynek.

Fejedelem és fejedelemség viszonya azonban ebben az emelkedésben igen sajátosan alakult. Maga Erdély mintha tartózkodóan szemlélte volna uralkodója akcióit. Legnagyobb nemzetközi vállalkozása otthon nem ébresztett együttérzést.

Erdélyt Bethlen 1620 tavaszán hívta a nagy vállalkozáshoz való csatlakozásra. A májusi országgyűlést szólította fel, hogy „ennyi hasznos jóból” ne rekesszék ki magukat, „hanem azmely confoederátus országok mostan Magyarországgal együvé corporáltattak [tömörültek], arra a confoederatiora” {681.} ők is álljanak rá. A diéta meg is tárgyalja a dolgot. Nem „idegenek” az ügytől. Azonnali döntést azonban nem hoznak, hanem megbízottakat küldenek Besztercebányára. „Az mi jobb móddal tudnak, arról tractáljanak” a követek.*EOE 7. 540.

Erdélyt eszerint 1620 tavaszán, több mint fél esztendővel Bethlen Gábor megindulása után sem a fejedelem, sem maguk a rendek nem tekintették a vállalkozás részesének. A helyzet feltűnő, hiszen Bethlen a fejedelemség portális hadseregének lovasságát is, a nemesség személyes felkelését is magával vitte a háborúba. A hadtörténetírás úgy tudja, körülbelül 10 ezer erdélyi katona állt hadban Magyarországon 1619 őszén. Az ő mozgósításukra azonban az országgyűlés hozzájárulása, sőt hivatalos tudta nélkül került sor: az 1619. májusi diétán még szó sem volt a II. Ferdinánd ellen tervezett támadásról, augusztusban pedig Bethlen eltávozott a hadakkal anélkül, hogy újabb országgyűlést hívott volna össze. Elvben ehhez joga is volt; az erdélyi törvények nem szabályozták a hadsereg megindításának körülményeit. A diéta elhagyása mégis arra utal, hogy a gyakorlatban tartott a rendek véleményétől. És úgy tűnik, nem indokolatlanul, mert amikor – 1620 tavaszán – végre tárgyalhattak a dologról, döntéseikben a lelkesedésnek még a csírája sem volt található.

Post festa ugyan már nem változtathattak az ügyek állásán, a szövetséghez való csatlakozást azonban a fejedelmi propozícióval ellentétben elodázták, az erdélyi hadsereget pedig csupán erős korlátozással engedték Bethlen mellett további szolgálatra. A gyalogság zsoldját megtagadták –„had maradhasson hazánkra való erőnk is, ha az szükség kívánná” –, a lovasságot azonban megszavazták. Ugyanígy „jó szívvel” a székelyek is „megállítják” a kért hatszáz kopjást.*Uo. 541–542. A paraszti katonaság egy része tehát mehetett a fejedelem mellé, a nemesi felkelés azonban nem kívánt mozdulni. A lovasság felültetésének ugyanis feltételt szabtak: „magunkat pedig… az kimenetelre, az kiknek közülünk akaratja nem lészen reája, nem kínszerít ő felsége” – mondta ki az 1620-as tavaszi országgyűlésen elfogadott artikulus.*Uo. 542.

Fejedelem és ország egységének, illetve kettősségüknek sajátos ellentmondása tükröződik ezekben az 1619–20-as intézkedésekben és tárgyalásokban: a fejedelem Erdély csapataival útjára indította a háborút; a rendek eszközeivel megkezdte a vállalkozást, anélkül azonban, hogy ezt az ő akciójuknak tekintené. Már több mint fél éve harcol az erdélyi katonasággal, amikor hazaír: csatlakozzanak a háború körül létrejött szövetségi rendszerhez. A fejedelemség rendjei pedig tudomásul veszik Bethlen fellépését, nem tiltakoznak ellene. Az erdélyi katonaság egy részét rendelkezésére is bocsátják, {682.} anélkül azonban, hogy a fejedelem ügyét a sajátjuknak tekintenék: a szövetséghez nem csatlakoznak, és a nemesi felkelés sem mozdul. Úgy tűnik, az erdélyi rendek nem ismerték fel Bethlen Gábor vállalkozásának távlatait. Csak személyes ügyét, a királyságért folytatott küzdelmet látták benne. A távolabbi cél, a Habsburg-ház hatalmának nemzetközi összefogással való megsemmisítése nem foglalkoztatta őket.

Bethlen a tények ilyen állásával pontosan tisztában is volt: soha nem igyekszik az erdélyieket a Habsburg-uralom megdöntésének célkitűzésével mozgósítani. Az „ausztriai famíliával” kötött békék ismételt megsértését és a magyarok segélykérését – „megtaláltanak bennünket”, írja – adja okul Erdélyben az első hadjárat megindítása után.*Uo. 536. Ekkor is, később is tökéletesen hiányoznak hazaküldött írásaiból, üzeneteiből az érzelmekre ható motívumok. Bethlen nem kívánta Erdély lelkesedésével vívni a Habsburg-ellenes hadjáratot.

A háborúk során végeredményben valóban nem is történt semmi olyan, ami a fejedelemséget közvetlenül érintené. Bethlen két törvényalkotó királyi magyarországi országgyűlése, a pozsonyi és a besztercebányai kizárólag a királyi Magyarország ügyeit tárgyalta. Ezek túlnyomó többsége Erdéllyel semmilyen összefüggésben nincsen. Az összesen 83 artikulus közül csupán egyetlenegy rendelkezik a fejedelemséget is illetően. Besztercebányán mondja ki a 31. tc., hogy a „jó szomszédság megőrzése” érdekében kölcsönösen adják ki a szökött jobbágyokat; azzal a feltétellel azonban, hogy „erdélyi urak ezen artikulus értelmében addig nem járhatnak el, míg Erdélyben hasonló … artikulust nem hoznak”.*KATONA I., Historia critica. 536. Ezenkívül a választási feltételek érintik még a fejedelemséget – a tizenegyedik pont szerint a határokat Erdéllyel is meg kell őrizni, éppen úgy, mint a lengyelekkel, illetve Magyarország más szomszédaival.

Ennyi történt, de az erdélyiek nem is vártak többet. A besztercebányai országgyűléstől, „mivel már Erdély és Magyarország is egy fejedelemség alatt vagyon”, maguk is csak a szökött jobbágyokról kértek intézkedést.*EOE 7. 543. Ha a két ország perszonáluniója tovább működik, talán több közös ügy adódott volna. Így azonban, hogy a hadjáratok eredménye nem a közös uralom véglegesítése lett, hanem a királyi hatalomnak a hét megye felett ellentmondásos megosztása, az országtöredék és Erdély között gyakorlatilag semmi szervezett kapcsolat nem jött létre. A hét megye rendjei továbbra is a magyar királyi országgyűlésekre jártak, a fejedelem által összehívott részgyűléseik pedig és a fiskális központjuk Kassán működött. Sem Bethlen, sem a felső-magyarországiak nem kívánták a megyék és Erdély közjogi egységét létrehozni. És bár az {683.} erdélyi országgyűlés tett ugyan egy bátortalan kísérletet arra, hogy a hét megyéből beszedett jövedelmeket a maga beleszólása alá vonja, a fejedelem ragaszkodik azok külön kezeléséhez, mert – közli alattvalóival világosan – a megyéket a saját személyére kapta. Bethlen jövedelmei nőttek, minthogy azonban a fejedelem kiadásainak az új járandóságok csupán rendkívül csekély töredékét fedezik, a hét megye hozzájárulása nem könnyíti a fejedelemség adóterheit. 1625-ben – például – a felső-magyarországi jövedelmeknek jóval több mint a négyszeresét fizetteti ki Bethlen csak luxusvásárlásokra. Erdély adói pedig a megyék megszerzését követő körülbelül három esztendőben több mint a duplájára emelkedtek.

Az abszolút fejedelmi hatalomnak az udvar pompájával kifejeződő külsőségei az első hadjárat utáni időszakban jelentek meg Bethlen Gábor körül. Ő, akivel az uralkodói felelősség került trónra Erdélyben, Istentől nyert feladatnak tekintette az ország irányítását, de bizonyosan nagyon élvezett mindent, ami összefüggött vele. Kevesen tettek eleget olyan őszinte jókedvvel a kötelességeiknek, mint éppen Bethlen Gábor.

Szívesen folytatott diplomáciai tárgyalásokat, levelezett, a hadakozást sem unta meg soha, mégis talán a fejedelmi pompa kialakítása okozta neki a legtöbb örömet, mert igen kedvére való volt a luxus. Szeretett lángoló színekbe öltözködni: sárga, tengerszín, veres, meggyszín subák maradtak utána. A süvegei: királyszín, meggyszín, zöld, kék; minden gazdagon prémezve. Még éjszakai hálóholmija is színes. Az ékszerei pedig vagyont érőek. Vett magának 10 ezer tallérért sisakdíszt és ezer aranyért egyetlen kócsagtollat. Szívesen evett jót és különlegességeket. Tengeri halakat hozatott, osztrigát, déligyümölcsöt és édességeket. Nem tudjuk, mennyire szerette a táncot, de külföldi vásárlásai között az „álorcák” mindig szerepelnek. Voltak zenészei, németek és olaszok; énekesek, színészek gondoskodtak a szórakozásáról.

Az 1620-as évek elejéig azonban Bethlen Gábor fényűzése nemigen haladta túl a gazdag magyarországi főurak igényeit. 1624-ben változott meg a helyzet. Míg addig luxusra tett kiadásai főúri mértékkel mérve szükségletet fedeztek, ezután messze magasabbra repülnek. Mintha luxusigényeit is éppen abban az időben emelné uralkodó fejedelmek mértékére, amikor főhercegi menyasszony szerzéséről kezd tárgyalásokat. 1624-ben például több mint ezer darab szőnyeget vett a fejedelem, egy tételben 150 falikart. 1625 elején 31 gyűrűt vásárol, ezer forintot fizet ki csak gyöngyfűzők munkájára, régi ékszerek átalakításáért pedig 12 ezer tallérnál is többet. Az 1625-i esztendőben összesen 450 ezer forint és majdnem 4 ezer arany ment luxuskiadásokra. Hatalmas összeg: az erdélyi török adónak csak az arany majdnem a fele. És a következő év ilyen természetű kiadásai sem csökkennek: 1626-ban, miközben Bethlen Gábor hat hónapot tölt a királyi Magyarországon fegyverben, 370 ezer forintot, ezenkívül 4457 aranyat ad luxusvásárlásokra.

{684.} Ezek természetesen egy 17. századi modern uralkodó számára éppen úgy szükségletet fedeznek, mert feladata végrehajtásához tartoznak, mint a hadi kiadások vagy bármilyen más állami funkció költségei. A többivel együtt fejezik ki a fejedelmi hatalom anyagi igényeit. Az országra nehezedő súlyukat pedig az összes kiadáshoz, illetve az összes jövedelemhez viszonyított arányokból szokták számítani.

Bethlen Gábor összes kiadásaiban 1619-ig a belső kiadások és a rendszertelenül fizetett török adó mellett a luxus elenyészőnek látszik. 1619-cel jelent meg a királyságbeli hadjárat, ami Erdélytől – a királyságbeli vagy külföldi támogatáson kívül – évi 300 ezer forintot igényelt. Ugyanakkor a luxus még nem nőtt jelentősen. Az első és a második hadjárat idején – 1619 és 1624 között – ezek a fejedelmi kiadások főbb tételei: 50% hadjáratra, 29% belső költségekre; 6,7% török adóra; 6,1% luxusra. A hadi költség ezekben az években a korabeli átlagnak felel meg: XIII. Lajos Franciaország jövedelmeinek 60%-át, Savoya néha 72%-át adta ki háborúra.

Az 1624 utáni időszakban az összes kiadás az 1619–1624-i háborús évekhez képest nem nő lényegesen, az arányok viszont gyökeresen átalakulnak. 1625-ben, amikor sem hadjárat nem volt, sem a török adót nem küldték be, az összesen 614 ezer forint mintegy 75%-a ment luxusra, és csupán 25%-ot tett ki a belső fejedelmi kötelességek teljesítésére fordított összeg. 1625-ben pedig, amikor viszont hat hónapon át folyt a hadjárat, 720 600 forintnál bizonyosan nem volt kevesebb Bethlen Gábor összes kiadása. Ebből a háború 21%-ot igényelt, csaknem ugyanannyit a belső kötelességek teljesítése; töredék, vagyis 4,8% a török adó; 53,5% ment végül luxuskiadásokra.

A békében töltött esztendő, illetve a háborús év kiadási arányai nagyon jellemzőek az Erdélyi Fejedelemség helyzetére. Úgy látszik itt, 600–700 ezer forint körül van Erdély bevételi maximuma. A kiadások félmillióig nehézség nélkül emelhetők; afölött azonban már meggondolandó, hogy a modern fejedelmi hatalom külsőségeivel vagy a fegyverek erejével nyűgözzék-e le az ellenfeleket.

BETHLEN GÁBOR HAZAI ELLENZÉKE

Bethlen belső ellenfeleit uruk hadakozása hidegen hagyta, a pompa előállítására fordított tettei pedig kifejezetten ingerelték őket. Nem véletlen, hogy a régen szunnyadó rendi ellenállás nagyjából a partnerek elképesztését szolgáló fejedelmi pompa megjelenésével egyidőben ébredt fel. Nyílt hangot először a szászoknál kapott, akiknek városaiban Bethlen fejedelmi árucsarnokok felállítását tervezte 1625-ben. A felséges konkurens kilátásba helyezett megjelenése természetesen felbolydította őket. Ellenintézkedéseket mérlegelnek, de csupán fenyegetőzés jut az eszükbe. Maguk is felhagynak a kereskedéssel – állítják, de nyilvánvaló, hogy semmi ilyet nem fognak tenni. Fellépnek az {685.} országgyűlésen is: átiratukban kijelentik, hogy a fejedelem hadakozását a továbbiakban sem pénzzel, sem katonával nem segítik. Megtagadják az adót.

A szászok feltehetőleg a többség támogatására számítanak a diétán, de – jóllehet az egész országgyűlés kedvetlen – nem áll melléjük senki. Ez az 1625-i országgyűlés egyébként feltűnően néptelen is; a nikolsburgi békében Erdélyhez csatolt megyék először meghívott rendjei testületileg távol maradtak, de otthon ül az Erdélyből hívottak jó része is. A minden körülmények között realista fejedelem azonban, ahelyett, hogy a gyér látogatottság okán töprengene vagy megtorlást fontolgatna, a néhány jelenlévőt használja fel. Megszavaztatja velük azt, amit 1614-ben nem sikerült: lerombolják a szász náció rendi különállásának privilégiumait. Korábban erre a politikusok nem voltak hajlandók. Felhetőleg azért zárkóztak el, mert a központi hatalommal folytatott harcon iskolázott jó politikai érzékkel tudták, hogy a rendek kiváltságainak három rendszere Erdélyben egymást feltételezi. Az egyikkel szemben indított támadás könnyen fordul a másik kettő ellen is. Most, 1625-ben, a néptelen gyűlés mégis kedvére tesz a fejedelemnek, nyilván egyszerűen azért, mert a jelenlévők Bethlen Gábor leglojálisabb emberei.

A többiek csendes ellenállása viszont már évek óta érlelődött. Az első jele Péchi Simon elpártolása lehetett; Bethlen 1621. május 19-én vagy 20-án tudta meg róla, hogy a fejedelmi széket akarja elfoglalni. Az üggyel alighanem csupán az elégedetlenség jéghegyének csúcsa emelkedett a napvilágra, a fejedelem azonban nem kíváncsi az egész méretére. Az eljárásait mindig is jellemző hajlékonysággal nem sokat szellőztette az ügyet. A tegnap még bizalmas kancellárt azonnal elfogatta, mondvacsinált vádakkal bebörtönöztette, majd elfeledkezett róla. Péchi rokonai és barátai pedig, az Erdélyben hagyományosan ellenzéki urak köre, amely azonban Bethlen mellett – eddig úgy tűnt – felhagyott az ellenzékiséggel, ugyancsak nem bolygatta az ügyet. Egyedül a sógora, Kornis Ferenc kilincselt időnként Péchi érdekében, de évekig nem ért el semmit.

1624-re viszont megváltozott a helyzet. Ősszel tekintélyes személyiségek csoportja járt közben Péchi kiszabadításáért. És a fejedelem most sem lesz hűtlen magához: ahelyett, hogy a szóban forgó politikusok és Péchi kapcsolatait vagy egymáshoz való viszonyukat firtatná, az erdélyi körülmények között óriási, az ország adójával körülbelül egyenlő összegért, 88 500 Ft kezességért kiadja nekik a volt trónkövetelőt.

Közvetlenül Péchitől nem is kellett tartania, mert a valamikori kancellárt a várfogság évei megtörték, politikai ambícióit elaltatták. Nem lehetett azonban nem felfigyelnie a Péchiért közbenjáró együttesre. Nincs még egy névsora az erdélyi történelemnek, amelyben úgy együtt volna az ország valamennyi politizáló eleme, mint a kezeslevél aláírásaiban. Soha a hét megye urai nem voltak hajlandók az erdélyiekkel közösséget vállalni, most az egyik leghatalmasabb, Alaghy Menyhért vezetésével felső-magyarországiak is {686.} vannak a kezesek között. Aztán aláírnak erdélyi magyarok, szász előkelők, székelyek, mint Lázár István vagy Székely Mózes. A városok képviseletében közöttük van Kolozsvár. A fejedelemmel való szembenállás hozza létre a Bethlen uralma alatt élő különböző közjogi és társadalmi elemek első eleven politikai kapcsolatát. Ennek létrejötte oly nyilvánvaló, hogy a kívülállók is észreveszik. Egy magyarországi úr, aki II. Ferdinánd megbízásából az 1625-i országgyűlés idején járt Erdélyben, egyenesen a hét felső-magyarországi és a fejedelemségbeli megyék, sőt a hajdúk „confoederatio”-járól tud. A szövetség megkötésekor szerinte halálig tartó ellenállást fogadtak a fejedelemmel szemben, mert ellenzik háborúit. A vezér Alaghy Menyhért, aki szolgákat tart Erdélyben, hogy a fejedelem esetleges hadakozási szándékáról értesítsék.

Bethlen országában azonban nincs mivel szemben és nincs hol ellenállni. A fejedelem egyszerűen még a saját kedvére összeállított országgyűléssel sem tárgyaltat lényeges döntéseket. A hadjáratot pedig semmiképpen nem akadályozhatják meg, hiszen a csillagászati méretű költségek elenyésző töredéke kerül ki a rendek beleszólásától függő 60–80 ezer forintnyi adókból. Ezek akár el is maradhatnának. 1625 után az országgyűléseken azonban még így is érezhetővé válik valami ellenséges hangulat. 1626-ban Bethlen második feleségét vita nélkül utóddá választják ugyan, a következő esztendőben viszont – régen nem történt ilyen – egy fejedelmi propozíciót nyíltan visszautasítanak, egy másik teljesítését pedig elodázzák. Gyulafehérvárott majd jövőre építkeznek – ígérik, és a várra nem szavaznak költségeket. 1628-ban aztán a Bethlen Gáborral szembeni követelések egész kis csokra gyűlik össze: adják ki a kincstár birtokaira szökött jobbágyokat; ne fogadjanak be ilyeneket a katonák közé; vegyék el a rossz pénzt is az adóba.

Az ellenállás mindenfelől érkező jelzései közepette Bethlen Gábor megint csak a nyílt összeütközést a lehetőségek szerint mindig elkerülő módszere szerint jár el. Természetesen nem lép fel Alaghy Menyhért ellen, aki gazdagsága mellett 1625-ben még országbíró is lett, a második rendi méltóság a királyi Magyarországon. A többi hatalmassal szemben sem indul semmilyen néven nevezhető akció. Közülük egyedül Haller Györgyre bizonyítják rá a hűtlenséget, de ez csak azután történik, hogy II. Ferdinánd uralma alá futott. Az ellenzék működése azonban semmiképpen sem kívánatos. És Bethlen most az egyszer az elrettentés alkalmazása mellett dönt. 1629-ben hónapokig tárgyalják egy jelentéktelen figura, Szombathelyi Márton hűtlenségi perét. A vád szerint mindent elkövetett, amit Erdélyben lehet, a szultánnál, a császárnál, a lengyel királynál és a moldvai vajdánál indított „alattomban való álnok és ártalmas praktikákat” Bethlen Gábor ellen, és azon igyekezett, hogy „ez mi szegény hazánkot megháborítsa …”*Uo. 8. 499. Szombathelyi azonban bírái jóindulatára bízza magát. Nem is csoda, hogy reménykedik, hiszen Bethlen {687.} Gábor uralma alatt az erdélyiek elszoktak a felségsértési ügyektől. Most mégis bekövetkezik a hihetetlen: Szombathelyi Mártont bűnösnek találják, és halálra ítélik.

Nem tudhatni, mik voltak Bethlen további tervei, mert már nem maradt ideje újabb intézkedésekre. Élete utolsó hónapjait – tudta, hogy meghal – a nikolsburgi békében kapott megyék ügyének szentelte. Rá akarta venni legbefolyásosabb hívét, Rákóczi Györgyöt, hogy ne térjen vissza II. Ferdinánd hűségére. A fiatal főúr azonban nem támogatta Bethlennek e szándékát. Egy tőle kapott levél hátára ráírta: „rossz és káros dologra akarónak venni… véghez nem vihetvén.”*Idézi SZILÁGYI S., i. m. 143.