4. A KÖRÜLMÉNYEK KÉNYSZERE ALATT POLITIZÁLÓ FEJEDELEM

A HÉT MEGYE ÉS A HAJDÚK

Nem tett lépéseket a hét megye megtartására maga az utód sem, Brandenburgi Katalin, Bethlen Gábor özvegye. Még a fejedelem halála napján, este, útnak indított egy követet Bécsbe a gyászhírrel és azzal a kéréssel, hogy ejtsék meg azonnal a visszacsatolást. Ez meg is történt: a királyi biztosok már 1629. november 30-án megkapták utasításukat, és 1630. március 30-án beadták a feladat végrehajtásáról szóló jelentést. Munkájuk nem ütközött számottevő akadályba, mert Erdélyben nem volt aktív pártja a megyék megtartásának, Felső-Magyarország törvényhatóságai és városai pedig gyakorlatilag ellenkezés nélkül tették le sorban az új hűségesküt.

A hét megye nemesi birtokosai számára alighanem inkább megkönnyebbülést szerez a visszacsatolás, mintsem ellenállásra okot adó sérelmet jelentene. Bethlen fennhatósága alatt rendkívül ellentmondásos helyzetben éltek: a nádori törvénykezés fenntartása és az, hogy a királyi országgyűlésre jártak, megőrizte felettük a Habsburg-hatalmat. Szinte tudathasadásosan voltak félig a király, félig a fejedelem alattvalói. Az a tény pedig, hogy Bethlen fennhatósága valóságos ugyan, de csak időleges, politikai állásfoglalásaikat kétértelművé tette. E zavarosság helyett megnyugvás a nikolsburgi béke előtti helyzethez való visszatérés. A társadalmi hierarchiában elfoglalt helyükön az ide- vagy odatartozás nem változtat.

Így érthető, hogy az új intézkedéssel szemben ellenállás csak a felsőmagyarországi hajdúság körében bontakozik ki. Az ő számukra ugyanis a fejedelmi fennhatóság társadalmi helyzetük végleges – és előnyös – rendezésének reményét jelentette. Példának a Bethlen uralma alatti erdélyi {688.} hajdúk státusának megszilárdulása állt előttük. Eredetileg ezek éppen olyan szervetlenül illeszkedtek a társadalom egészébe, mint a felső-magyarországiak. Míg azonban a királyi országrész uralkodó osztálya a testületileg nemességet nyert hajdúság beilleszkedését kiváltságaik csorbításával, a nemesi rendből való kiszorításukkal, a paraszti állapotba való visszakergetésükkel igyekezett nehezíteni, a fejedelem éppen ellenkezőleg járt el. Az ellentétek nyílt kirobbanását kerülendő, nem a hajdúkiváltságok felszámolására, hanem kiterjesztésükre hozott intézkedéseket: „…az mint magok is kívánják, az hajdú nevet letévén, minden állapotjokban az nemességhez tartsák magokat, és az mely vármegyékben laknak, ahoz hallgassanak” – mondatta ki az 1614-es medgyesi országgyűlésen.*EOE 6. 416. Ily módon felszámolta ugyan különleges kiváltságaikon alapuló különállásukat, de nem lefelé, hanem fölfelé mozgatta őket a társadalmi hierarchia lajtorjáján. A hajdúkérdés ezzel Erdély számára megszűnt; legtávolabbra tekintő társadalmi követeléseik teljesítésével Bethlen közömbösítette korábban kiszámíthatatlan erőiket. Az erdélyi hajdúság azután már nem bárki által felkapható gazdátlan fegyver, hanem rendi katonaság.

Ezzel a megállapodott, az uralkodó osztályba integrált erdélyi hajdúsággal kerültek kapcsolatba a felső-magyarországiak a fejedelmi fennhatóság alá tartozás éveiben. És jóllehet ez alatt a rövid idő alatt törvényes intézkedések nem történtek az ő helyzetük hasonló rendezésére, az erdélyi példa mégiscsak a számukra kedvező változások reményét nyújtotta. A várakozásaikat megsemmisítő visszacsatolás tehát felkelést robbant ki közöttük. Az ellenállás tűzfészke központjuk, Böszörmény. A hűségesküt letett kapitányokat elűzik, helyettük újakat választanak, és Erdélyből kérnek segítséget az ellenük készülődő nemesi felkeléssel szemben. A fejedelemség vezető politikusai azonban elzárkóznak a hajdúk mozgalmától; a megyék visszacsatolása már megtörtént, nem kívánnak a királysággal háborús konfliktusba bocsátkozni. Csak két fiatalember követ egyéni utat: ifjabb Bethlen István váradi főkapitány és Zólyomi Dávid, a székelyek főkapitánya az erdélyi hajdúkkal táborba száll a felső-magyarországiak mellett.

Ők mindketten Bethlen Gábor neveltjei. A „kis gróf”, ahogyan ifjabb Bethlen Istvánt a kortársai emlegették, a fejedelem második házassága előtt kijelölt trónörökös volt, Zólyomi pedig a sógora, akit maga Bethlen szervezett be a családjába. A hajdúkkal felvett kapcsolatuk azonnal közvetlen célt hoz a mozgalomba: Rákóczi Györgyöt akarják a fejedelemségre bevitetni. Ritka pillanata ez a magyar történelemnek: két népszerű politikus, jelentős hadi nép a befolyásuk alatt, mégsem maguknak keresik a fejedelemséget. Bethlen István részéről ilyen törekvés pedig különösen kézenfekvő lenne, de nem fordul {689.} meg a fejében Erdély megszerzésének gondolata. Magánál alkalmasabb jelöltet választ.

Rákóczit nemcsak Bethlen Gábor tekintette annak idején lehetséges eszköznek a hét megye megtartására, de a közvélemény általában is a visszacsatolás ellenségét látta benne. Valószínűleg nem nyilatkozott nyilvánosan arról az álláspontjáról, aminek értelmében a fejedelem felhívását visszautasította. Mindenki feszülten leste hát, hogyan fogadja a Bethlen halála után foganatosított intézkedéseket. Maguk a visszacsatoló biztosok is tartottak tőle: ahogy a munkájukhoz láttak, tárgyalásra szólították. Felső-Magyarország leghatalmasabb birtokosa azonban hallgatásba burkolózott. A biztosok levelét válasz nélkül hagyta. Nem gördített azonban semmilyen akadályt tevékenységük elé. Mintha csak a fejleményeket várta volna, nem mozdult.

E néma passzivitás miatt hiszik ifjabb Bethlen Istvánék azt, hogy a felső-magyarországi megyék visszaszerzésének eszközét, Bethlen Gábor törekvéseinek hordozóját nyerik meg benne. Sürgősen hívják hát a hajdúk táborába. Rákóczi György azonban először nem mozdul. Hiába írnak neki Zólyomiék már 1630 júliusában, a levélre nem válaszol. Közben a hajdúk első nagy győzelmüket is learatják: szeptember 7-ét követően több napon át fárasztják az ellenük küldött királyi csapatokat, míg Rakamaznál átkergetik őket a Tiszán. A diadal mámorában most már a két vezér személyesen vágtat a közeli Sárospatakra, hogy Rákóczit a fejedelemség vállalására rábeszélje. A rakamazi csata híre azonban hidegen hagyja a nagyurat. Csak akkor hajlandó megindulni, amikor a kormányzó Bethlen István rábeszélő üzenete is megérkezik. 1630 szeptemberének végén örömujjongás fogadja a hajdúk táborában.

A HATALMI VÁLSÁG ÉS I. RÁKÓCZI GYÖRGY DIADALA

Rákóczi és a hajdúk találkozásával Erdély rendjei két tűz közé kerülnek: kintről trónkövetelő közeledik, bent a fejedelem készít elő kiszámíthatatlan változást. Katalin ostobasága nyomán ugyanis politikai válság bontakozik ki. Bethlen Gábor özvegye nem lett jó uralkodója az országnak: amennyire közönyös, férje hogylétével mit sem törődő feleség volt, annyira kedvetlen lett utódnak is. Bethlen végrendeletében felhívta pedig a figyelmét helyzete különlegességére – bizonyára szóban is sokszor elmondta neki: „a jó renden lévő fejedelmi asszonyok közül több talán nálánál nem választatott.”*A fejedelem. Bev. MAKKAI L. (Erdély öröksége IV. 130.) Így is volt. Az egyetlen női választott fejedelem azonban nem becsülte kivételes helyzetét, nem szeretett uralkodni. A fejedelem a lelkére kötötte: híveinek adja {690.} meg a méltó megbecsülést; ne nézze le őket, hanem szerettesse meg magát velük. Katalin azonban, mintha csak szándékosan tenné, minden gesztusával megbotránkoztatja az erdélyieket. Férje után gyászt még csak nem is mutat, sógorát, akit Bethlen Gábor rendelt melléje kormányzóul, szinte bosszantja, tanácsait figyelmen kívül hagyja. Miatta még egy gyilkossággal is megterheli magát: megöleti Scultetust, a híres orvost, akiről azt gyanítja, hogy Bethlen Istvánnak akarta megszerezni a fejedelemséget.

Készséggel teljesíti viszont férje halála előtt szerzett szeretője minden gondolatát. A fiatal, előkelő és elegáns Csáky István bizonyára könnyen férkőzött az öreg, beteg ember fiatal feleségének kegyeibe. Így azonban abszurd drámába illő helyzet alakul ki: éppen az idő tájt, amikor a harmincéves háború színterén a svéd király megjelenése szorítja az eddig sikeresen hadakozó császárt védekezésbe, Erdélyben a király sógornője II. Ferdinánd erdélyi befolyásának lesz az eszköze. Csákyék szándékai szerint ugyanis a fejedelemség visszakerülne a király uralma alá. A tervből azonban nem lesz semmi, mert a politikai hinta újabb meglendítéséhez nincsen számba jöhető párt Erdélyben. Mégis, a Rákócziról érkező hírekkel együtt a Katalin körül kialakult hangulat elég ahhoz, hogy Erdély politikusaiban a minél hamarabbi változtatás, a zavarokból való menekülés szándékát felébressze. A két oldalról fenyegető veszéllyel szemben Bethlen István kormányzó köré sorakoznak, akinek legendásan jó török kapcsolataiban bízva kívánják az ország nyugalmát megőrizni. Miután az országlásba belefárasztott Brandenburgi Katalin szeptember 28-án lemondott, Bethlen Gábor fivérét választják fejedelemmé.

Rákóczi György azonban ekkor már megindult Erdély felé; szinte diadalmámorban közeledik a hajdúk csapataival. Útközben éri őket a hír Bethlen István megválasztásáról, de ez sem a fejedelemjelöltet, sem híveit nem riasztja vissza. Hiába küldi Esterházy nádor egyre-másra a tiltakozásokat, az új fejedelem pedig a fenyegetéseket, Rákóczi nem tér haza. Ehelyett a mellé álló ifjabb Bethlen Istvánt, Várad kapitányát annak jó ismerőséhez, a Szolnokon parancsnokló Muharrem pasához futtatja, aki a pasával együtt Budára utazik, hogy a beglerbéget Rákóczi György Erdélybe juttatásához megnyerje.

Ezzel az ország a háború szakadékának szélére sodródott. Fegyverben állnak a hajdúk, az ő támogatásukra a török parancsnok több mint 20 ezer főnyi hada, velük szemben pedig a nádor rendeletére a felső-magyarországi megyék nemessége gyülekezik. Erdély ugyancsak készül az összecsapásra: az országgyűlés felhatalmazta Bethlen Istvánt, hogy a végső szükségre tartalékolt eszközöket is felhasználva erősítse a hadsereget.

A nagy politikai válságból azonban nem robban ki háború. Esterházy nem léphet: hiányzik az uralkodói jóváhagyás. II. Ferdinánd ugyanis éppen a regensburgi birodalmi gyűlésen küzd ellenzékével, és nem kockáztathat háborút Magyarországon. Minthogy pedig a magyar politikusok jó része is {691.} ellenzi a nádor fegyveres akcióját, a hivatalos álláspont a királyságban egyelőre a béke megőrzése marad. Bethlen István és Rákóczi György sem kívánja elindítani a háborút: alighanem mind a ketten visszariadnak a bizonytalan kimenetelű hadakozástól. Nem tudhatják, merre fordul a török hatalmasok rokonszenve, mert portai kapcsolataik értéke körülbelül azonos. Rákóczi ügyét – az apja ismeretségeire építve – ifjabb Bethlen István mozgatja a töröknél. 1629–30-ban azonban a központban is, a tartományokban is kicserélődtek az elöljárók, és sem Bethlen, sem Rákóczi nem ismeri a legújabbakat. Nem bízhatják fegyverekre a helyzet eldöntését.

Rákóczi György tesz ugyan egy hadmozdulatot: körülbelül 7 ezer főnyi sereggel október közepén Erdély határáig vonul. Ezzel azonban csupán az a célja, hogy tárgyalásra kényszerítse Bethlen Istvánt. Október 23-án már személyesen találkoznak, de egyelőre csak fegyverszünetben állapodnak meg, valamint abban, hogy hat hét múlva az erdélyi országgyűlésnek kell választania kettejük közül.

November végén össze is ül a diéta, választásról azonban a fogalom igazi értelmében megint csak nem lehet szó. Mert igaz ugyan, hogy a fegyverszünet ideje alatt Rákóczi is, Bethlen István is szorgalmasan dolgozott a közvélemény megnyerésén, a döntés mégis a volt fejedelemasszony szépen felékszerezett kezébe került. A Porta hatalmasai adták neki azzal, hogy két szultáni fermánt juttattak el hozzá. Az egyik Bethlen István, a másik Rákóczi György fejedelemmé választását parancsolja. Kettejük lényegében azonos, a törökhöz fűződő viszonyon változtatni nem szándékozó politikája nem kényszerítette Konstantinápolyt kiélezett állásfoglalásra. Katalin belátására bízzák, melyik fermánt olvastatja fel az országgyűlésen. Ő pedig, minthogy Csáky István tervei éppen nem aktuálisak, sógorát viszont mindig is megvetette, Rákóczit választatja meg.

1630. december 1-én történt a fejedelemállítás, Rákóczi György 3-án kapta meg Váradon a várva várt jó hírt, és karácsony előtt indult Erdélybe a beiktatásra. Muharrem szolnoki pasa és a kajmakám követe egy nappal később utazott utána. Az ő jelenlétükben tette le a fejedelmi esküt december 24-én. Néhány hónappal később pedig szakít eddigi szövetségesével, a felsőmagyarországi hajdúsággal, anélkül, hogy helyzetükön bármennyire is változtatott volna.

Mert a hét megye visszaszerzéséről Rákóczi megválasztása után nem esik szó. Zólyomiék nem tudják az új fejedelmet a királyság elleni támadásra rávenni, jóllehet határozott lépéseket tesznek a háború kirobbantására. Alkalmat Esterházy Miklós nádor teremt, aki – bár folynak már a tárgyalások a hajdúk leültetéséről – csapatokat hozat a hajdúvárosok környéki erődítményekbe. Minden jel arra mutat, hogy támadni fog; fiatal főúri párthívei még a messzi Dunántúlról is a rakamazi sáncba gyűlnek. Tényleges hadmozdulatokat azonban a nádor nem indít. De Zólyomi Dávid és {692.} Bethlen István megragadja a nagy alkalmat, és a harcba indulni egyébként vonakodó hajdúkat Kálló felégetése után Rakamaz ostromára küldik. „Kinek kinek illendő jutalma lenne” – ígérik nekik. És a hajdúvárosokat fenyegető veszélyre hivatkoznak: „az ő városok, lakóhelyek mezőben és torkokban levén, hogy azokat törlenék és fújtatnák el az széllel legelsőben is, abban bizonyosak lehetnek” – festi a két vezér az esetleges vereség következményeit. Állítólag a függetlenségi harcok nagy jelszavai is elhangzottak: „az Isten tiszteletiért, hazájokért, megmaradásukért, szerelmesekért” harcolnak.*Szalárdi 135.

És támadásukat siker koronázza. Öt órán át tartó öldöklő küzdelem után, amelyben a gyalogos hajdúk a tüzérséggel jól felfegyverzett ellenség előtt százával hullanak, megfutamítják Rakamaz védőit. Sokan a megáradt Tisza vizén hajókon menekülnek, sokan ott pusztulnak, és csak főemberek vagy negyvenen esnek Zólyomiék fogságába. Váradra diadalmenetben viszik I. Rákóczi György elé a foglyokat, a zsákmányt. A messzi földön emlegetett, mindenki által tárgyalt csatának azonban nincs folytatása. A királyságbeli fél nem vesz elégtételt, mert a hivatalos politika szigorúan békére utasította; a fejedelemségbeliek nem aknázhatják ki a győzelmet, mert Rákóczi nem kíván a hét megyéért hadra kelni. Ifjabb Bethlen Istvánék kezdeményezése hiábavalónak bizonyult. I. Rákóczi Györgyöt nem tudták Bethlen Gábor törekvéseinek folytatására rávenni. A hajdúknak meg kellett elégedniük Bocskaitól nyert szabadságuk ünnepélyes biztosításával.

1631. április 3-án megkötik I. Rákóczi György és II. (Habsburg) Ferdinánd első békéjét. Ennek értelmében a fejedelem kötelezi magát: a királyi „hajdúk felültetésével… soha nem fog élni”. Most pedig ráveszi az erdélyi hajdúkat arra, hogy a királyiakkal meglevő „kapcsolatukat és szövetségeiket… hátrahagyják, meglazítsák és kölcsönösen megszüntessék”. A hajdúkkal való szakítás fejében a király viszont nem fogja Rákóczit sem magyarországi birtokaiban, sem erdélyi fejedelemségében háborgatni.*Gooss, Staatsverträge. 655.

I. Rákóczi György minden habozás nélkül szakított a hajdúsággal; nem volt szüksége nehezen szabályozható erejükre. A Zólyomiéktól támogatott törekvéseik olyan nyilvánvalóan túlhaladták az övéit, hogy még Esterházy Miklós is megállapította: „ezek az ifjak semmit Rákóczitól nem várnak, s úgy hiszem, magának is dolgot adnak ez napokban, mivel már is nem kedvek szerént vagyon fejedelmek, kire nézvén az hajdúság is mindenestől őhozzájok tartván, más is, igen nyilván való latorság vagyon ezeknek elméjekben.”*Esterházy Miklós munkái. (Szerk. TOLDY F. Pest 1852. 200.) Rákóczi azonban nem kíván „kedvek szerént” való fejedelem lenni. Könnyű szívvel kötötte meg a békét.

KEDVEZŐ NEMZETKÖZI VISZONYOK

{693.} Erdély rendjei apjára emlékezve üdvözölték megválasztása után Rákóczi Györgyöt: „Nagyságod atyja is ennek az szegény hazánknak fejedelme volt, és Nagyságod gyermekségében is köztünk lakott” – írták sok hízelgés közepette.*EOE 9. 150. Igaz is lehetett: I. Rákóczi György bizonyosan emlékezett apja rövid életű fejedelemségére, bár ő maga nemigen emlegette soha a gyermekkorát. Az viszont bizonyos, hogy egyénisége Rákóczi Zsigmondéhoz még csak nem is hasonlítható. Az apa hajlékony jellem volt, mindenkivel könnyen érintkező, aki mindig az éppen adott helyzethez rugalmasan alkalmazkodva emelkedett várkapitányságból a Magyarországon elérhető legmagasabb rangba. Majd – amikor úgy látta, hogy a fejedelemséghez való ragaszkodása veszélyes az országra – bölcsen eltávozott. Rákóczi György ezzel szemben még jóformán el sem indult Sárospatakról a fejedelemségért, de amikor hazatérésre szólították fel, visszaüzent: most már ha életébe kerül sem fordul vissza.

I. Rákóczi György mindenben ilyen volt: makacs, és ahhoz, ami szerinte megillette, görcsösen ragaszkodó. Alattvalóival szemben is keményen követelődző: uralkodása alatt több birtokot perelt el tőlük, mint bármely uralkodó valaha Magyarországon. Mégis a nagy erdélyi fejedelmek között szokták emlegetni. Nagy ember lett, mert igen előnyös körülmények között tevékenykedett; az országát körülvevő térség emberemlékezet óta legnyugodtabb esztendőit kapta uralkodásra. Ezeket mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy alattuk a román vajdaságok állandó zűrzavara is hosszú időre elült. A két évet a század eleje óta egyik helyen sem érte el uralkodási idejük átlaga, most ott is körülbelül két évtizeden át tartják magukat a harmincas évek elején hatalomra került vajdák. Havasalföldön 1632-től majdnem huszonkét éven át úr az öreg Matei Basarab, a régi uralkodócsalád egy távoli rokona, Moldvában pedig tizenkilenc esztendeig vajda 1634-től Vasile Lupu, aki albán származású ugyan, de már régóta itt tevékenykedik. Nyugodtan uralkodnak. Ha egymást nem zaklatják, békében élhetnek, mert e térségen osztozkodó két nagyhatalom közül egyik sem ér rá velük foglalkozni.

Az osztrák Habsburgok központjának erőit a harmincéves háború köti le, amely számukra 1630-cal érkezett a mélypontjához. Ebben az évben II. Ferdinánddal katolikus támogatói jó része is szembefordul. Legsikeresebben működő hadvezérét, a cseh felkelés bukásán meggazdagodott Wallensteint kénytelen elsőszülöttje jövendő császársága érdekében meneszteni. Katonái után partra szállt maga a protestánsok nagy képességű hadvezére, Gusztáv Adolf svéd király is. Végül mind érezhetőbb a diplomáciában, hogy Franciaország nem sokáig tartja már távol magát Európa nagy háborújától. {694.} Ilyen körülmények között elsőrendű érdek a magyarországi nyugalom. Hosszú esztendőkig kísérlet sem történik királyi részről arra, hogy Erdély és a korona viszonyán változtassanak.

Ugyanennyire nyilvánvalóan másutt érdekelt a másik fél is, a Török Birodalom. Mióta 1622-ben II. Oszmán szultánt a janicsárok trónjáról letaszították, mintha csak átok ülne Konstantinápoly felett, egyik csapás a másikat éri. Nagy Szulejmán ázsiai hódításainak alapjai mindenütt inognak. Lázadások és perzsa támadások teszik bizonytalanná a Tigris és az Eufrátesz felső folyásától a Perzsa-öbölig nyúló területeket. Jó megfigyelők ugyanakkor a közigazgatás és hadsereg züllésének tüneteit is felismerik. Ahogyan Sir Thomas Roe, az angol követ szellemesen megfogalmazta, a bölcsek nem akarnak a kormányhoz ülni, a bolondok pedig hamarosan sziklára viszik a birodalom hajóját. Ez ugyan egyelőre nem következik be, a Porta jelenléte azonban az 1630-as évek után jó ideig szinte észrevehetetlen Európában.

A PARASZTVÁRMEGYÉK FELKELÉSE

I. Rákóczi György a nemzetközi politika szélcsendes időszakában került Erdély élére; az 1629–30-as háromszoros fejedelemváltozás egyik nagyhatalom beavatkozását sem váltotta ki. Az országon belül azonban hatalmas vihart kavart, mert a fejedelemségért fizetett árat nemcsak a magáéból adta. A II. Ferdinánddal kötött béke rendelkezései közül ugyanis a hajdúk leültetéséről szóló mellett még egy érinti a közvetlen jelent. Ez a negyedik pont, amely arról szól, hogy Rákóczi Ónodra császári őrséget bocsát. Egészen addig lesz kezükön a vár, amíg valamelyik fia mint királyi alattvaló Magyarországra nem teszi állandó lakását. A szóban forgó fiúk ekkoriban tíz év körüliek, nyilvánvalóan hosszú idő múlva költözhetnek élő zálogként királyi fennhatóság alá. Mert az összefüggés világos: Rákóczi II. Ferdinánddal szembeni békés szándékainak biztosítékául adja a király kezére Ónodot, legrégibb családi erődítményét a Sajó torkolatában. Innen, Borsod megye keleti határától Gömör északi végéig kiszolgáltatja ily módon az uradalmakat, minthogy egy esetleg ellene irányuló akció során Ónodból ezek tökéletesen kézben tarthatók.

A Rákóczi família részére az intézkedés jelentős presztízsveszteség, a fejedelmi méltóság megtartásának áraként azonban nem tekinthető magasnak, hiszen a gyakorlati erőviszonyokon lényegében nem változtat. A föld népe számára azonban súlyos fenyegetés. Mert bármi történik is a birtokokkal, bármilyen akciót indít a király a frissen szerzett Ónodból kiindulva, a szenvedés csak rájuk zúdul. A törökkel szemben is bizonytalanná válik a helyzet. Ónod Egerrel átellenben nemcsak a Rákóczi-birtokok védelmében stratégiai jelentőségű, de a hódoltság határán húzódó végvárrendszernek is fontos pontja. Ez idáig őrsége – a környező uradalmakból kiállított földesúri {695.} katonaság – a magáét, testvérei, rokonai gazdaságát védte, ha az egri török portyázásai ellen indult. Ki tudja, miként fog viselkedni a távoli földről hozott császári katonaság?

És az átadás után valóban híre is jár: „Ónodból a töröknek azt írták volna, hogy viseljék gondját ők az hódoltságnak, a keresztényeknek is gondjok leszen azokra, akik hódolatlanok.”*TT 1884. 107–108. Lehetetlen megállapítani, volt-e valóban ilyen üzenet, a parasztság érzéseit a megváltozott helyzetről azonban a mendemonda világosan érzékelteti. Eddig Ónodból a Rákócziak a hevesi hódoltságban élő jobbágyságot is védték. Nem eszmei lelkesedésből tették ugyan, hanem mert a gyöngyös-visontai borvidéken a családnak fontos birtokai feküdtek. Az uradalmak megmaradása azonban az ottani parasztok viszonylagos nyugalmát is jelentette, és most helyesen érzik, hogy a vár átadásával ez a helyzet megváltozott.

A környékbeliek Ónod császári kézre jutását a legteljesebb aggodalommal figyelik. Úgy érzik, cserbenhagyták őket a hatalmasok, feltámadnak hát a maguk védelmére. A Sajó völgyében indul a parasztság mozgalma, ahol különösen súlyos a helyzet. Az elmúlt nyáron királyi katonákat telepítettek ide Rákóczi falvaiba – akkor még nem volt fejedelem –, akik kegyetlen természetességgel élik ki a parasztságot. A felsővadászi Rákóczi-uradalomhoz tartozó két gazdag faluból kerül ki a mozgalom első két ismert szervezője, Csuka Imre és Bonta János. A katonai pusztításokkal szemben keresnek segítséget. Alighanem a hajdúktól lesték el a megvalósítás áhított módszereit. A hajdúknál láthatták, hogy egy-egy hatalmas nagyúr szövetkezik az ő társadalmi helyzetükhöz hasonló státusban élő szegényekkel. Nemesi vezetőt keresnek tehát mozgalmuknak, amikor pedig ez nem sikerül, a parasztkapitányok vállalják a szervezést Császár Péter vezetése alatt.

Ónod körzetének falvaiba küldik szét a fegyverbe hívó leveleket, Borsodba, Gömörbe, Abaújba, Tornába, de még a hódoltsági Hevesbe is. 1630. július végén már közös gyűlést terveznek az Abaúj megyei Garadnára, ahová a nemesi megye közgyűlésének kell augusztus 16-ára összejönnie. Feltehetőleg közös tanácskozásra gondoltak, a nemesség azonban, jóllehet mozgalmukkal szemben sem hajlandó sorompóba lépni, kitér. Rábeszélik a parasztság vezetőit, hogy inkább Gönc mezővárosába menjenek. Az augusztus elejétől gyülekező paraszthadak egyelőre nem kerülnek szembe a császári katonasággal, mert a katonákat a svéd háború színterére, Sziléziába vitték. Így fegyvernyugvás mellett kezdődik a gönci tanácskozás, ahol Császár Péter főkapitánysága alatt a parasztok szervezett vezérkart választanak. Itt már világosan látszik a mozgalom céljainak kettőssége is.

Egy, társai között nagy tekintélyű öreg jobbágygazda, Csuka Imre vezeti a radikális szárnyat. Az ő törekvéseikben a fizikai pusztulás kikerülése mellett társadalmi követelések is nagy hangsúllyal szerepelnek. Állítólag a {696.} Dózsa-felkelésből maradt zászlót hordoznak körül, és egy fontos levelet keresnek. Ez szerintük azokat az intézkedéseket tartalmazza, melyeket a császár az ő érdekükben az urakkal szemben hozott. A mozgalom másik – és a vezetésben aktívabb – szárnya a parasztvármegyék és a nemesi megye törvényes kapcsolatát szigorúan megőrizve, és a nemességet is érintő pusztulást hangsúlyozva, a régi törekvést élteti, nemesi vezért keres.

Gönc után előbb Zólyomi Dávidhoz közelednek. Ő azonban, talán azért, mert elsősorban a Rákóczi-birtokok jobbágyságának mozgalmát látja a hozzá forduló Nagy Ambrus parasztkapitány mögött, talán azért, mert újra csak a királyság elleni támadásra akarja rávenni a fejedelmet, I. Rákóczi Györgyhöz utasítja őket. 1632 januárjában Császár Péter el is utazik Gyulafehérvárra. Ezzel sorsa megpecsételődik. Eddig ugyanis a felső-magyarországi uralkodó osztály is, Esterházy nádor is gyakorlatilag tétlenül nézte a parasztvármegyék mozgalmát. Olyannyira közönyösen fogadták, hogy I. Rákóczi György egyenesen Esterházy felbujtó szerepére gyanakszik, hiszen a birtokain vagy szorosan körülöttük zajló felkelés hozzá hasonlóan másokat is fenyeget ugyan, őt azonban mindenkinél kellemetlenebb helyzetbe hozza. Mint erdélyi fejedelem ugyanis nem vihet katonaságot a királyságban fekvő jószágaira. Anélkül viszont hogyan fojthatná el a mozgalmat? Megszüntetni sem lehet azonban teljes mértékben, az érdeke, hiszen a felkelés súlyos gond a királyságnak. Olyan nyilvánvalóan előnyös a fejedelem számára, hogy Esterházy nádor a maga részéről Rákóczit gyanúsítja a feltámasztásával.

I. Rákóczi György először került szembe új méltósága ellentmondásosságával. A királyságban élő földesúri érdekei védelmében mint erdélyi fejedelem kevesebbet tehet akármelyik ott birtokos nagyúrnál – erdélyi uralkodói érdekei és a királyságbeliek nem egészen illenek össze. Emiatt nem egyértelmű a Császár Péternek adott válasza sem: állítsák le a felkelést, és akkor megoltalmazza őket, bárki akarná is megtorolni a történteket. Az eddigiekért azonban a büntetés – lévén a földesúr – részben az ő kezében lenne.

Gyulafehérvárott viszont ő a fejedelem. És Császár Péter odautazásával új szituáció teremtődött. A jobbágyság felkelése eddig nem indította cselekvésre Felső-Magyarország nemességét. Most azonban egyértelműen fenyegetővé vált a helyzet. A parasztság, a hajdúk és a fejedelemség esetleges szövetkezését már nem nézhetik tétlenül. Császárt 1632. március 2-án Kassán rögtönzött bíróság elé állítják. A fő vádak: cimborálás a törökkel, a svédekkel és az erdélyi ellenséggel. A paraszthadak főkapitányát szörnyű kínzások után kivégzik, testét felnégyelik.

És ha eddig nem került sor számottevő akciókra az urak ellen, Császár Péter kínhalála kirobbantja a legvadabb indulatokat. A felső-magyarországi megyék kassai gyűlése azonban a helyzet békés rendezése mellett száll síkra. Április 3-án pedig a felső-magyarországi főkapitány a felkelők büntetlenségét {697.} ígérve megegyezik a mozgalom résztvevőinek többségével: haladéktalanul hazatérnek, fegyvereiket a megyének beszolgáltatják; a jövőben halálbüntetés terhe mellett tartózkodnak a gyűlésezéstől vagy újabb felkeléstől; esetleges sérelmeiket ezután hozzá terjesztik fel.

A fegyverben maradtak viszont Erdély felé közelednek, odáig azonban nem juthatnak. Ahogy Bethlen István ecsedi uradalmába érnek, szembe találják magukat a váradi katonasággal és az erdélyi hajdúk seregével. A hadak élén ifjabb Bethlen István és Zólyomi vitézkedik. A fejedelem krónikása szerint csak arra volt parancsuk, hogy a felkelőkkel a fegyvert letétessék, és a szokásos büntetés után hazaengedjék őket, de még novemberben is mentek a környékbeliek panaszai: „Basta ideitül fogván ilyen rettenetes ínségben hadak miatt” nem volt senki.*EOE 9. 359.

AZ ELLENZÉK MEGFÉLEMLÍTÉSE

Zólyomi Dávid Erdély határain megállította a „pórok” közeledését. Személy szerint ő és Bethlen István tette lehetővé, hogy I. Rákóczi György, uralkodásának első két válságos éve után, a fejedelmi hatalom visszaállításának nagy munkájához hozzáfogjon. A körülmények mindenkit elképesztő fordulatával pedig egyben ő lett e munka egyik első áldozata is. Ha ifjabb Bethlen István is él, aligha kerüli el sógora sorsát, hogy azonban ő 1632 végén meghalt, Zólyomi Dávidot nélküle vonja felelősségre a fejedelem az első, 1633 tavaszára szervezett nagy leszámolásban. Ekkor egyszerre két hűtlenségi per is indul az országgyűlés végzése alapján, az egyik Zólyomi, a másik Székely Mózes és társai ellen.

Egyik perről sem állította soha senki, hogy tényleges alapjuk ne lett volna. Zólyomi ahogy Rákóczi kedvetlensége a támadáskor mind egyértelműbb lett – a maga szakállára valóban tárgyalt nemcsak Habsburg-ellenes tervekről, de a császárhoz való csatlakozásról is. Ahogy ő maga kicsit hányavetien elmondotta: „egyszersmind egy nap az svéciai király, római császár és lengyel király fia követei” voltak nála.*EOE 10. 135. A hét megyét akarta állítólag megszerezni és egy Oppeln-Ratiborhoz hasonló birtokot. Ő mindezt egyetértő politikusok támogató köre nélkül cselekedte, a másik nagy nevű vádlottat viszont, Székely Mózest néhai apja hívei beszélték rá, hogy a Portán a fejedelmi méltóságot keresse magának.

I. Rákóczi Györgynek mégis kifejezetten kapóra jön a lehetőség: megfélemlíteni országában az uralkodó osztályt. Mert Rákóczi az ellenzékkel szemben Bethlen módszeréhez képest lényegesen eltérő utat követ: állandó rémület hangulatát tartja fenn. Szinte nincsen olyan esztendeje uralkodásának, {698.} amikor fej- és jószágvesztésre szóló ítéletet ne mondanának ki. Az elítéltek egy része kegyelmet kap. Így Zólyomi is, aki tizenhat évig, haláláig élt várfogságban. Másokon végrehajtják a szentenciát.

Különösen nyomasztóvá válik a helyzet 1635 után, amikor is nyilvánvaló lesz, hogy a szombatos felekezet felszámolása során készül támadás sokak ellen. A fejedelem számára, aki minden modernebb teológiai irányzattól elzárkózik, a szombatosság mint törvényesen be nem vett felekezet is ellenszenves, támadását azonban a vallási meggondolások mellett egyebek is befolyásolják. Elsősorban a „judaizánsok” politikai kapcsolatai ingerlik fel. Korábban ugyanis, a századfordulón, a szombatosság – ha a teológiai tanítások körén túllépett – elsősorban általános társadalmi törekvéseket képviselt, a merev kötöttségeket kívánta fellazítani, de az 1620-as évek végétől világi működésében mindinkább konkrét politikai elképzelések szerepelnek.

Péchi Simon 1624-es kiszabadulása óta vált a felekezet mind veszélyesebbé az uralkodói hatalomra. Az egykori kancellár és trónkövetelő varázsos egyénisége és végtelen áldozatkészsége teszi a szombatos tanításokat a tanulatlanok számára is hozzáférhetővé, leghétköznapibb cselekvéseikben is felhasználhatóvá. És az ő vezérszerepe miatt lesz a szombatosok földrajzi és társadalmi értelemben is mind szélesebb közössége politikailag gyanúsítandóvá. A fejedelemfi, Székely Mózes aktivizálódása, akinek a felekezethez tartozása közismert, még inkább megerősíti ellenzéki politika és szombatosság összefüggésének meglehetősen általános feltételezését.

Bethlen Gábor annak idején nem sokat törődött velük, bár engedett hozni a felekezet gyakorlatának tilalmára törvényeket. Ő inkább felhasználta a szombatosokat: az iszlámmal szemben sem elzárkózó életszemléletük különösen alkalmassá tette őket arra, hogy a török diplomáciában tevékenykedjenek. Rákóczi azonban ezen a téren is másként dönt. Félt török kapcsolataiktól. És megindul a szombatosok kegyetlen üldözése.

1635-ben még csak fenyegető törvény születik: a Bethlen uralkodása alatt hozott artikulusokat erősítik meg. Míg azonban a nagy előd egyetlen ítéletet sem hozatott ezek alapján, a notaperek rettenetét élő alattvalók I. Rákóczi György fejedelemségében biztosak lehetnek benne, hogy az elhatározást tettek követik. Így is történt. Előbb vallási vitát rendeznek, az üldözés eszmei indítékainak fikcióját hangsúlyozva, majd 1638 nyarán megkezdődnek a perbe idézések. Százával, ha nem ezrével kényszerülnek Désre azok, akik 1635 karácsonyáig a bevett vallások valamelyikére nem tértek. Ilyen áron – a hivatalos egyházakba meneküléssel – most is nyitva a szabadulás, ám a megidézettek óriási többsége kitart hite mellett. Valamennyien fej- és jószágvesztésre ítéltetnek. Puszta életüket azonban a fejedelem nem kívánja, megkegyelmez nekik. Százával, százötvenével szállítják az elítélteket különböző várbörtönökbe. Oly sokan vannak, hogy a várakban állítólag alig győzik a bilincseket kovácsolni nekik.

{699.} Utolsónak Péchi Simon marad, aki már 1635 óta számít a nagy megtorlásra, birtokait szétosztotta a lányai között. Megidézik hát őket is, és az apai családi jószágokról le kell mondaniok. Maga Péchi nem jelent meg, de őt is elítélik, majd elfogják. Szamosújvárban tartják egészen 1639 májusáig, amikor is a református hitre térés árán kiszabadul. Néhány évvel később bekövetkezett haláláig szombatosságának nem is adja tanújelét, sőt megint a vezető méltóságok közt szerepel. „De a szíveket Isten ő felsége, ki azokat teremtette, egyedül láthatja, tudhatja” – zárja le a rettenetes események leírását a krónikás.*Szalárdi 140–141.

I. RÁKÓCZI GYÖRGY GAZDASÁGPOLITIKÁJA

I. Rákóczi György nem szabadult meg a látványos perrel az ellenzékétől, egészen megfélemlíteni sem tudta őket. A notázások eszközével a továbbiakban is szívesen él. Eljárás többnyire gazdagabb birtokosok vagy özvegyek ellen indul. Minthogy azonban a hűtlenségi perek célja csak részben a politikai fegyelem fenntartása, s nagy szerepük van a fejedelmi birtokállomány növelésében is, sorra kerülnek kisebb értékű vagyonnal rendelkezők is. Ahogyan a szombatosper vádlottainak sok jelentéktelen jószágát magának tartotta, nemegyszer indít pert I. Rákóczi György csak néhány faluért vagy jobbágyházért is, ha már meglevő uradalmak kikerekítését érheti el velük. A kortársai elképedve figyelik. Soha még ilyen fejedelmük nem volt. A Báthoriak hatalmuk gyarapítása érdekében – vagy csak könnyelműségből is – inkább adományoztak. Bethlen a fiskus birtokállományát gyarapította. Rákóczi viszont családja vagyonát növeli Magyarországon a 16. század óta nem látott méretekig. Igen nagy ellenszenvet vált ki ezzel maga iránt, de végeredményben mégis összeharácsolt nagy gazdagságával szerez könnyebbséget alattvalóinak: megváltoztatja ugyanis a fejedelmi hatalom gyarapításának eszközeit.

Kezdetben Bethlen Gábor módszereivel indult: a kereskedelmi monopóliumok alkalmazásával. Ezek rendszerét alapjaiból kellett újra felépítenie, mert Katalin, akinek feltűnően rossz érzéke volt az emberekkel való bánáshoz, és legelemibb érdekeit sem tudta a partnereivel szemben megvédeni, a gazdagodás e bő forrását a rendeknek engedte át. Alighanem a fejedelmi tanács rábeszélésére hagyta uralkodása első országgyűlésén megfogalmazni azt az artikulust, amelynek értelmében a fogalom hagyományos jelentése szerinti regálékon, a bányakincseken kívül minden lényeges exportcikk: a méz, a viasz, a lábasjószág, a só kereskedelme szabaddá vált. Azaz – a törvényes illetékek lefizetése után – bárki kereskedhet velük bel- és külföldön. A fejedelmi hatalomnak Bethlen által felépített alapjai ezzel megrendültek, Rákóczi azonban már 1631-ben visszaállítja a korábbi helyzetet. Újra csak semmivé {700.} teszi a fejedelmi tanácsnak az államügyek intézésében gyakorolt beleszólási jogát, és ilyen körülmények között a fejedelmi általános kereskedelmi monopólium törvényes visszahozatala nem ütközhet különös akadályba. A rendek nem is tiltakoznak, mindössze azt kérik – nyilvánvalóan rossz tapasztalataik alapján –, hogy ha már a szabad kereskedés megszüntetése elkerülhetetlen, legalább a holmi árát adják meg a fejedelmi felvásárlók, s ne vigyék el erőszakkal. A következő esztendőben pedig már szinte rezignáltan írják: a görög kereskedőkről, „ez országban való bejövetelekről, kereskedésekről végeztük egész országul Kegyelmes Urunk, hogy az mely legjobb módot és rendet szegény hazánknak és az Nagyságod fiskusának javára, hasznára Nagyságod feltalálhat, azt observáltassa vélek”.*EOE 9. 283. Rákóczit azonban a görög kereskedők ügye nem foglalkoztatja sokáig. Már az 1630-as évek közepén feladja a bethleni hagyományokat, és a fejedelmi hatalom minden gazdasági tevékenységet szabályozó szerepe megszűnik. Már-már fanatikus földéhséggel folytatott birtokszerző törekvések foglalják el a bonyolult mérlegeléseket igénylő gazdaságpolitikai döntések helyét. És ahogyan családi birtokai nőnek, úgy szabadítja fel fokozatosan alattvalói kereskedését. Először a méz és a viasz kiskereskedelmi forgalmazását engedélyezi, azután a többi exportcikkét.

A központilag szabályozott gazdaság koncepciójának feladásával I. Rákóczi György megváltoztatta a fejedelmi hatalom alapjait. Bethlen – korának modern uralkodói gyakorlata szerint – pénz szerzésére törekedett, Rákóczinak mindenekelőtt a föld, a birtok kell. Uralkodása alatt családi uradalmai terjedelmét a sokszorosára növelte. Megválasztásakor tíz nagy birtokkomplexum volt egészen vagy részben a kezén, halálakor harminckettő felett intézkedett. 1648 táján Magyarországon és Erdélyben összesen 27 ezer jobbágyháztartás termel Rákóczi birtokain: jóval több, mint százezer lélek él falvaiban és 56 mezővárosában. 64 majorban, valamint 12 borgazdaságban termelnek az ő szükségleteire. E hatalmas gazdaságnak java része a királyi Magyarországra esik, tekintélyes hányada jut azonban Erdélyre is. A mezővárosokból 21, közöttük a fejedelmi székhely, maga Gyulafehérvár, a jobbágyháztartásokból pedig 12 ezer működik a 15 erdélyi Rákóczi-birtokon. A Trencsén megyei Lednicétől Fogarasföldig mindent behálózó birtokok hatalmas kiterjedése másokkal szemben nyomasztó fölényt biztosít. A királyi Magyarországon Rákóczi gazdagságával senki nem vetekedhet, Erdélyben pedig mindenkit elsöpör maga előtt.

Ezzel azonban sajátosan középkorias uralmat épített ki, mert jóllehet a fejedelem mint földesúr messze mások fölé emelkedett, a birtokoknak a hatalom működtetésére fordítható készpénzjövedelmei a Bethlen Gábor kezén forgott óriási összegeket meg sem közelíthetik. Messze elmaradnak az uralkodása alatt megnőtt fejedelmi igényektől.

{701.} Rákóczinak ilyen igényei nyilvánvalóan nem is voltak. A pénzszerzésnek még a legkézenfekvőbb lehetőségét is elhanyagolja: azokban az években, amikor minden európai uralkodó adót emel, ő még le is szállítja. Amellett, hogy meghagyta a Báthori Gábor alatt bevezetett és Bethlen által eltűrt adórendszert, az adót az állandó pénzromlás időszakában is az 1627. évi szinten tartja. I. Rákóczi György alatt 20 Ft egy számítási egység terhelése, mindössze 75%-a annak, amit Bethlen Gábor uralkodása utolsó évében szedetett.

I. Rákóczi György tehát a rendek támogatásától független hatalmat épített ki magának. Míg azonban Bethlen a rendek beleszólásától mentes hatalmat annak a határozott célnak az érdekében teremtette meg, hogy országát az új Európa nemzetközi politikájában tényezővé tegye, Rákóczinál ilyen távolabbi szándék hatása sokáig nem figyelhető meg. Uralkodói fensőbbségét eredetileg szinte öncélúan építette ki. Erdély I. Rákóczi György fejedelem uralkodása alatt kétszer volt részese nemzetközi akciónak – amire mindkét esetben a körülmények kényszerítették.

GYŐZELEM A TÖRÖK FELETT

Először a rettenetes Naszuh pasa nagyvezír fiának budai helytartóságával meginduló események késztetik Rákóczit aktivitásra. Ez a rendkívül ambiciózus politikus 1635-ben kapta meg magyarországi tartományát. I. Rákóczi Györgyöt jól ismeri: ő hozta annak idején a fejedelemségét megerősítő szultáni athnamét. Akkor az új uralkodó „atyafiává” fogadta a nagy hatalmú famíliából származó törököt, vagyis formálisan barátságot kötöttek.

Naszuhpasazádé budai megjelenése mégis kedvezőtlen volt Rákóczi számára: megzavarja a birodalmi központtal fenntartott jó kapcsolatait, Naszuh Huszein ugyanis vele szemben politizál. E magatartásának részben szubjektív okai vannak: a fejedelem állítólag nem ápolta megfelelő intenzitással és anyagi áldozatokkal az atyafiságot. Másrészt – és főleg – abból a tényből következik, hogy Naszuh fia itt a tartományi török méltóságok önfejű kis csoportjába került. Ezek Konstantinápoly szándékaitól függetlenül, a maguk elképzelései szerint igyekeznek a Magyarországot körülvevő térség politikai viszonyait alakítani. Mindig az éppen érvényes rendelkezésekkel ellentétesen cselekszenek. Nekik öreg Bethlen István az eszközük, aki a veje, Zólyomi Dávid, majd fia, Péter ellen indított hűtlenségi per rettenetében 1635-ben Budára futott támogatásért. Nem ő volt az első, mert már ifj. Székely Mózes is itt keresett török segítséget. Bethlen István azonban a legszerencsésebb pillanatban érkezett. Az új helytartó, Naszuhpasazádé minden erejével támogatja törekvéseit. Így éppen akkor, amikor a hivatalos erdélyi diplomácia keresztülviszi Konstantinápolyban, hogy segítség nyújtása helyett Székelyt a hírhedt Héttoronyba zárják, Buda a volt fejedelem és új trónkövetelő mellé áll.

{702.} Előbb úgy tűnik, Rákóczinak sikerül ezt az akciót is leszerelnie, mert Bejrám pasától, a Perzsiában tartózkodó nagyvezír kajmakámjától ígéretet kap arra, hogy Bethlen Istvánt is elhozatják Budáról – ahogyan Székely Mózest –, és fogsággal akadályozzák meg a manővereit. Naszuh Huszein azonban váratlanul makacsnak és elöljárói intencióit semmibe vevőnek bizonyul. Kitart Bethlen István mellett. Jelöltjével közös erőfeszítései végül is elérik, hogy a Porta a magyarországi török méltóságok dívánjára bízza a döntést. Az pedig – gyakorlatilag az egész társaság a szultán belső embereinek ellenzéke – Bethlen István mellett foglal állást.

I. Rákóczi György kénytelen hát felkészülni az összecsapásra. Már Bethlen István eltávozása hírére összehívta az országgyűlést, még 1636 februárjában. Itt kimondatja: „… noha hatalmas császárunk ellen fegyvert szintén oly nem örömest akarnánk fogni, mint szinte az tűzbe nem akarnánk magunkat vetni: mindazáltal szerelmes hazánk szabadságáért, feleségink, gyermekink megmaradásáért, az Nagyságod böcsületinek, méltóságinak, fejedelmi állapotjának köztük megtartásáért…” elhatározzák a háborút a Bethlen Istvánt támogató törökkel szemben.*Uo. 461. Rákóczi nem tehetett mást, lépését mégis sokan ellenzik. Amikor Bécsben a császári támogatás megszerzésének lehetőségéről tájékozódik, a magyarországi politika mindkét vezére ellene szól a háborúnak. Esterházy Miklós nádor, aki pedig mindig is harcias álláspontot foglalt el a törökkel szemben, Erdélyt félti, és Pázmány Péter esztergomi érsek is csak a legvégső esetben tekinti megoldásnak a hadakozást. I. Rákóczi György azonban nem visszakozik, és neki lesz igaza, mert – igaz ugyan, hogy csellel, nem erővel – győz a Bethlen István mellett érkező török sereg felett.

A véletlen eszköze egy hajdúvitéz, aki már volt török rab, és jól beszéli az ellenség nyelvét: Győri Jakab. Szalontánál jut szerephez, már az első erdélyi–török összecsapás után, amely mindkét fél futásával végződött. Éjszaka közelíti meg háromszáz fegyveressel a török tábort. Ő maga egészen odáig „bébeszéli magát”, ahol „a basák, bégek Bethlen Istvánnal díványoznak vala”. Tanácstalanságuk adja az ötletet, hogy megzavarja őket. Társait két seregre bontja, és meghagyja: ahogy megvereti a dobokat, „mentől szörnyebben lehet, doboltassanak, sivalkodjanak … Jézust, Jézust kiáltsanak … mentül sűrűbben lehet lőjjenek, de helyekből ő híre nélkül ki ne mozduljanak”.*Szalárdi 177. És a furfangos terv – akárcsak a mesében – beválik. A török azt hiszi, hogy nagy túlerő kerítette körül, és a tábor a világ négy tája felé szalad. A környező mocsarakban olyan sokan pusztulnak el, hogy hetekig lehetett ott gazdag öltözetű holttesteket találni, az elfogott rabokkal pedig évekig kereskedtek.

{703.} A reá kényszerített akcióban I. Rákóczi György lett a nyertes. Erdélyi fejedelem több mint harminc esztendeje nem vert meg török csapatokat. Ő most megtette. Legalábbis megfutamította őket. Ez azonban nem azért sikerült, mintha államának ereje a Török Birodaloméval vetekedett volna, nem is a Portát másutt lekötő erők védelmében volt rá képes. Egyszerűen azért alakult így a helyzet, mert nem Konstantinápollyal, csupán néhány politikusával állott szemben. Ezek sem a Porta testületi döntése értelmében jöttek ellene, hanem saját elképzeléseiket követve tették Bethlen Istvánt a maguk eszközévé. Erdély és a Török Birodalom hagyományos kapcsolatán pedig egyik fél sem kívánt változtatni.

Korábban hasonló szituációt még csak elképzelni sem lehetett volna. A birodalom tisztviselői ugyanis régebben szigorúan Konstantinápoly utasításait hajtották végre. Naszuhpasazádéék azonban természetesen most sem a Porta urainak tudta nélkül jártak el, nem játszották ki feljebbvalóikat. Nem, kifejezetten megkapták a Rákóczi–Bethlen ellentétben a döntés jogát. Hasonló ügyben, még akár csak tíz esztendeje is, adhattak volna tanácsot, igyekezhettek volna befolyásolni a szultánnal tanácskozó vezírek elhatározását, végeredményben azonban az ő akaratuk végrehajtói lettek volna. IV. Murád uralkodása alatt azonban sajátos folyamat ment végbe: minthogy a szultán bizalmasai képtelenek minden ügy kézben tartására, az önállóan eljáró méltóságok jó részét megöletik, mások viszont korábban elképzelhetetlenül nagy önállóságot kapnak. Dönthetnek saját elhatározásaik szerint, a központi hatalom pedig vagy melléjük áll, vagy hagyja őket.

Az I. Rákóczi Györggyel kirobbantott konfliktusban a Porta nem mozdul. Bekír pasa temesvári helytartó – őt állították a többiek bűnbakul – feje lehullott ugyan, IV. Murád udvarában azonban az ilyen gyilkosság a legmindennapibb események közé tartozik. Naszuh fiát pedig leváltották, de nem kell Vidinnél messzebbre mennie; a budai helyett a szilisztriai helytartóságot kapja. Sőt, még azután is tudja tartani magát, hogy egy újabb akciója félresikerül. Matei Basarab havasalföldi és Vasile Lupu moldvai vajdák 1637-ben feltámadt viszályában ő játssza régi pártfogoltja, Vasile támogatójának szerepét. Kénytelen azonban beletörődni abba, hogy Matei – I. Rákóczi György segítségével – marad. Naszuhpasazádét ekkor előbb Konstantinápolyba rendelik, aztán Erzerumba kerül, ottani helytartónak.

A néhány évig tartó kavarodás egyetlen haszonélvezője I. Rákóczi György, aki a Bethlen István szövetségében rátört támadás visszaverésével és Matei Basarab támogatásával – lényegében a török birodalmi központ érdekei szerint politizálva – törökverő hírébe került.

{704.} HABSBURG-HÁBORÚ ÉS KÜLÖNBÉKE

Másik nagy nemzetközi akciójába külső elvárások sodorták I. Rákóczi Györgyöt. Személyét fejedelemsége pillanatától kezdve számon tartották az európai politikában, ő azonban hosszú ideig elzárkózott, holott többször is közeledtek hozzá a Habsburg-ellenes szövetség különböző képviselői. Nem egy kiélezett helyzetben égető szükségük lett volna a keleti diverzióra, a fejedelem azonban mozdíthatatlan maradt. És jóllehet – különösen az 1636-os szalontai eset után – mind élesebb hangnemben érintkezik a királyság Habsburg-párti politikusaival, semmi jelét nem adja annak, hogy ellenséges akcióra készülne. Passzivitása azonban senkit sem győz meg. Mindenki fürkészi a szándékait, mert Bethlen Gábor utódjáról természetesnek tartják, hogy előbb-utóbb hadba lép. Egyre-másra jönnek Erdélybe Bécsből vagy a magyarországi méltóságoktól az esetleges hadi készülődésekről tájékozódó követek. Mindenféle átlátszó ürüggyel érkeznek, utazásaik célja azonban nyilvánvaló. És tökéletesen egyértelmű a másik oldal megbízottjainak szándéka is, akár közvetlenül Erdélyben, akár portai követeinek közvetítésével akarják bevonni a fejedelmet a harmincéves háborúba.

Az egyik fél gyanakvása, a másik sürgetése végül is kibillenti a mozdulatlanságából. I. Rákóczi György tizenhárom éves passzivitás után 1643-ban a hadba lépés mellett dönt. Tulajdonképpen rejtély, miért nem előbb szánta rá magát erre a lépésre. 1638 óta semmilyen fontos teendője nem volt. Ugyanakkor ragyogó lehetőség is kínálkozott: az 1637–38-as pozsonyi országgyűlés vitái megmutatták, hogy a királyságban végsőkig kiéleződött a politikai közhangulat. Semmivel nem volt kevésbé válságos a helyzet, mint húsz évvel korábban, amikor ő maga – még mint a protestáns párt akkori vezére – segítségül hívta az akkori erdélyi fejedelmet. A nemzetközi politika pedig az 1637-ben kirobbant portugáliai Habsburg-ellenes felkeléssel segítette volna a fejedelem I. Rákóczi Györgyöt, ha Bethlen Gábor nyomdokaiba indul.

Rákóczi azonban nem ment az 1638-ban lezárult országgyűlés után, de nem hívták a királyi Magyarországból 1643-ban sem. Minden aktuális cél nélkül hivatkozik 1644. február 17-én szétküldött kiáltványában a portugáliai és az azt követő 1639-es katalán felkelésre, valamint a protestánsokat az 1638-as országgyűlésen ért sérelmekre. Az 1644-es felhívás Bethlen Gáborra emlékeztet; ő is a protestantizmus védelmének jelszavával szervezte meg a maga királyságát. A valamikor volt „választott magyar király” ideje óta azonban a katolikus–protestáns ellentét társadalmi tartalma megváltozott. Bethlen még a protestantizmust fenyegető veszélyekről szólva mindenki előtt nyilvánvalóan II. Ferdinánd uralma ellen szólított harcba, mert a katolikus király zömében protestáns ország felett uralkodott. Sérelmek a protestánsokat elsősorban a Habsburg uralkodótól érhették. Most már azonban, 1644-ben, az uralkodó osztály nagy része katolikus, és az ő visszatérésükkel megkezdődött {705.} jobbágyaik rekatolizációja is. A köznemesség, a városok, mezővárosok, falvak népe azonban zömében még mindig a protestantizmushoz tartozik. Az esztergomi érsek egy 1646-os kimutatása szerint több mint négyezer protestáns istentiszteleti hely van Magyarországon.

Ilyen körülmények között katolicizmus és protestantizmus ellentéte már nem kizárólag uralkodó és uralkodó osztály szembenállását jelenti. Sokkal határozottabban jelez az uralkodó osztályon belül, illetve a társadalom különböző osztályai között húzódó ellentéteket. A protestáns vallásszabadság védelmének jelszavai tehát 1644-ben már nem lehetnek azonosak a nemzeti királyság megteremtésére szóló felhívással, mert mozgósító erejük korlátozott. A protestánsok sérelmeiket nem az uralkodótól, hanem a földesúri jogon térítő katolikus birtokosoktól és megbízottjaiktól szenvedik.

I. Rákóczi György – mintha csak nem vett volna észre semmi változást – összekapcsolja a nemzeti királyság és a protestáns vallásszabadság ügyét, ezzel azonban megfosztja magát Bethlen első sikereinek hordozóitól, a leghatalmasabb királyságbeli politikusok támogatásától. Nélkülük viszont az uralkodóház trónfosztása soha, sehol, egy pillanatra sem jön szóba.

A fejedelem hivatalosan Svédország, Franciaország, Hollandia és konföderátusaik szövetségében jött Magyarországra egy 1643 őszén kötött megállapodás értelmében. Támogatásukból azonban csak annyi valósult meg, hogy e hatalmak képviselői segítették Rákóczi követeit a portai hozzájárulás kieszközlésében, a hadjárat idején pedig a török katonai segítség megszerzésében és a háború emelkedő szükségletei szerint való növelésében. Valamikor, már a vállalkozás vége felé 200 ezer tallér is jött Franciaországból.

A hadakozásra közös tervet csupán a svéd fővezérrel, Torstenssonnal dolgoztak ki. De mire I. Rákóczi György megindult, Torstenssonnak, aki az előzetes megbeszélések idején még Morvaországban táborozott, hátra kell vonulnia, minthogy Svédországot a Balti-tenger térségében dán támadás érte. A királyi hajdúkkal, a két román vajdaság csapataival és a magyarországi török parancsnokok katonáival megerősített erdélyi hadsereg a szövetségesek támogatása nélkül kezdi meg hadműveleteit a királyság területén. 1644 februárjának közepén érkeznek Magyarországra, és szinte harc nélkül jutnak el egészen a Vág vidékéig; a harmincéves háború gondjai közepette pusztulásra hagyott és ellátatlan magyarországi végvárak nem tanúsítanak ellenállást. Április elejére azonban már kiderül, milyen óriási hátrány Rákócziék számára a svédek távolléte: a morvaországi hadszíntéren feleslegessé vált császári csapatok átjönnek az országba. Április 9-én éri Galgócnál az első vereség a fejedelmi hadakat. Aztán a császáriak továbbzúdulnak, át a Garamon, Léva, Szendrő, Fülek irányában. Május 27-én veszik be a Rákócziak egyik értékes hegyaljai birtokközpontját, Szerencset. Jó két héttel később pedig már Felső-Magyarország kulcsát, Kassát ostromolják.

{706.} Itt következik csak a fordulat. A fejedelem csapatai, amelyek Galgóc óta – a hadvezetés állítása szerint stratégiai okokból, a valóságban alighanem a túlerőtől való rettegésben – visszavonultak, Kassa védelmében megint megütköznek a királyiakkal. A parasztvármegyei hadak támogatása meg is futamítja Esterházyékat. A fejedelemben mégis megérik a felismerés, hogy mozgalma eredményeinek alakulását nem bízhatja fegyverekre.

{707.} Így is volt. Katonailag vitathatatlanul I. Rákóczi György van hátrányban, amikor a béketárgyalások első szakasza lezárul. Murányt is elvesztette. Csáky István a császáriak támogatására Lengyelországból hozott segítséget, a svédek a dánokkal vannak elfoglalva, a fejedelemnek a nádorral most Nagyszombatban tárgyaló biztosai mégis elérik, hogy a mozgalom közérdekű követeléseinek teljesítésében megállapodjanak. 1645 januárja végén fogalmazzák meg a vallásügyi pontokat. Az első ezek közül kimondja: a vallás gyakorlata „a templomok, harangok és temető … használatával” együtt legyen szabad. A második kifejezetten leszögezi, hogy ugyanez vonatkozzék a parasztokra is. Aztán: „az eddig elűzött” papokat „visszahozhatják, vagy újakkal tölthetik be a helyüket”. A negyedik pont szerint: az 1638-ban is visszakövetelt templomokról döntsön a következő országgyűlés, a „mostani zavarok idején” elfoglaltakat pedig egyszerűen adják vissza. Majd papírra kerül minden közérdekű határozat I. Rákóczi György biztosainak előterjesztése szerint.*A linzi béke okirattára. Szerk. SZILÁGYI S. Bp. 1885. 196–198. Ezeken ugyan lett volna még mit finomítani: homályos kifejezéseket, pontatlan fogalmazásokat találtak Rákóczi biztosai. A nagyszombati tárgyalásokat azonban nem ezek miatt, hanem a fejedelem személyes követeléseiről folyó viták miatt szakítják meg március 29-én.

Az I. Rákóczi Györgynek juttatandó megyék és birtokok ügyében a tárgyalások következő szakasza hoz megegyezést. Ez június közepén Rimaszombatban kezdődik, és már Rákócziék kibontakozó magyarországi erőfölényének jegyében telik el. Egy héttel a nagyszombati pontok megfogalmazása után ugyanis francia követ érkezett Zboróra a fejedelemhez, majd a svédek győzelmeiről jönnek hírek. És – jóllehet 1645 márciusában a császárral szövetséges birodalmi csapatok is érnek el sikereket – senki előtt nem lehet kétséges, hogy III. Ferdinándnak engednie kell, mielőtt Rákóczi a rohamosan közeledő svéd csapatokkal felveszi a kapcsolatot.

Nem könnyű a helyzet, mert a megyék átengedésének rendkívül erős ellenzéke van a magyarországi politikában. Ennek vezetőjét, Esterházy Miklóst most ki kell vonni a tárgyalásokból. Ezután már – alig két hónap alatt – meg is születik a végleges megegyezés. A Nagyszombatban fogalmazott pontok érintetlenül maradnak, de hozzájuk jön a személyes kielégítés. Ennek intézkedései szerint I. Rákóczi György a nikolsburgi béke feltételeivel megkapja a hét megyét. Sikerült azonban további engedményt is elérnie: Szabolcsot és Szatmárt a fiai is megtarthatják, és nem csak az, aki az utódja lesz. Haláluk után is kezükön marad – addig, míg Rákócziak ülnek az Erdélyi Fejedelemségben – maga Szatmár vára, valamint Szatmár és Németi mezővárosok. Örökös jogon kapja viszont a família Tokaj várát Tarcal {708.} mezővárossal és a hozzájuk tartozó hatalmas birtokokkal, aztán Ecsedet Nagy- és Felsőbányával, valamint a regéci uradalmat.

Hatalmas engedményekkel vette rá III. Ferdinánd az erdélyi fejedelmet mozgalma beszüntetésére. És kiderült, hogy a maga szempontjából igaza volt. Rákóczi egy hónappal a béke végleges megszövegezése előtt találkozott a svéd csapatokkal; kedvencét, Zsigmond fiát és hadai főparancsnokát, Kemény Jánost ki is küldte a morvaországi hadműveletek segítésére, de azonnal visszahívta őket, amint a III. Ferdinánddal kötött béke megszületett. A császári diplomáciának sikerült Rákóczit a nyugati Habsburg-ellenesek szövetségéről leválasztania.

A SZÖVETSÉGESEK KÖLCSÖNÖS KÖZÖNYE ÉS RÁKÓCZI UTOLSÓ TERVEI

A svéd hadvezér, Torstensson előtt, aki Brünn ostromát volt kénytelen feladni Rákóczi Zsigmondék távozása miatt, a fejedelem a Porta hazahívó parancsára hivatkozik, ez azonban csupán ürügy lehetett, hiszen hazarendelő parancs Konstantinápolyból már 1645 júniusában érkezett, akkor azonban Rákóczi utasította ottani követét, Serédi Istvánt, mondaná meg: az indulás előtt még változtathatott volna a szándékán, de most már, világ szégyenére, nem térhet haza. És megbízza, hogy ígérjen pénzt a fővezírnek, de a világért se fizessen ki semmit. Nem is fizetett. Igaz aztán, hogy amikor szeptemberben Serédi jelentette a fővezírnek, hogy ura a „hatalmas császár parancsolatja szerint megtért” és békét kötött, az a hírt „felette kedvetlenül hallá”. Serédi magyarázgatja: „mit tudott ő nagysága … cselekedni egyebet, hanem hogy megbékéljék a némettel, úgy jöjjön őnagysága alá”. A beszélgetés végén mégis kijelentette volna Mehmed: „Miért békélt meg az urad, az budai vezért is az fejedelem kedvéért változtattuk meg.”*Rákóczi György és a Porta. Szerk. BEKE A., BARABÁS S. Bp. 1888. 778–779. A jelenetet a követ írja le Rákóczinak. És elbeszélésében nyoma sincs annak, mintha Mehmed pasa fővezír valóban ragaszkodott volna Rákóczi visszatéréséhez.

A nyugatiak azonban minderről nem tudhattak semmit. Kénytelenek tudomásul venni a fejedelem állítását, hiszen rendkívül hihetően hangzik. Aztán meg különösebb szükségük sincsen már rá, mert 1645 augusztusától határozottan a császárellenesek sikerei jegyében alakulnak a hadiesemények. Torstensson kénytelen ugyan Morvaországból Csehországba vonulni, augusztus 3-án azonban egy hesseniekkel egyesült francia sereg arat nagy győzelmet Allersheimnél a bajorok felett; augusztus 25-én megkötik Dánia és Svédország békéjét Brömsebróban, aminek következtében a svéd csapatok teljes erővel megint a birodalmi hadszíntéren tevékenykedhetnek; Königsmark, Krisztina {709.} királynő hadvezére el is foglalja Szászország nagy részét, és szeptember elején semlegességre kényszeríti a szász választófejedelmet. Ezzel gyakorlatilag a Habsburg-ellenesek alá került az egész Német Birodalom: északi térségeit a svédek, a délieket a franciák tartják ellenőrzésük alatt. Az őszi, téli hónapok fegyvernyugvása idején már az örökös tartományok ellen készülnek döntő támadásra.

1646–47 hadieseményei azonban megint a császáriaknak kedveznek. Így mire Wrangel tábornok, Torstensson utóda 1648 nyarán Prága ostromához jut, rögtön le is kell állnia. A vesztfáliai Münsterben, illetve Osnabrückben az évek óta tanácskozó biztosok megkötötték a békét.

A helyzet rendkívül jellemző. Pontosan kifejezi azt a teljes közönyt, amivel a nyugati szövetségesek az osztrák Habsburgok cseh királyságát nézték. Egyben megmutatja azt is, milyen reménytelen vállalkozás volt a harmincéves háború szövetségi rendszerében Magyarország sorsán változtatni. Mert a csehországi felkelésből nőtt ki az egész nagy háború. A holland köztársaság és a protestantizmus jegyében fellépő német birodalmi politika minden diplomáciai furfangjával azon volt, hogy a prágai eseményeket nagy európai konfliktussá változtassák, reális segítséget azonban nem adtak. A cseh felkelés a harminc éven át húzódó háborúnak még császári fölénnyel zajló szakaszában elbukott, de a Csehországról is rendelkező részleges békét már 1635-ben, a svéd és francia hadba lépés okozta fordulat után kötötték. Akkor mégis kimondták, hogy a csehországi ügyek rendezését a császár belátására bízzák, és álláspontjukon a Habsburg-házzal szemben szövetségesek azóta sem változtattak. Most, 1648 nyarán, amikor III. Ferdinánd biztosai a vesztes fél képviseletében írják alá a vesztfáliai békét, a Csehországra vonatkozó korábbi döntés érvényben marad. A császár hatalma a birodalomban fikcióvá vált; óriási területi engedményeket kell tennie; kárpótlást fizet fél Európának – cseh királyságával azonban nem törődik senki. Egyetlen szót sem írnak le róla a vesztfáliai béke terjedelmes szövegében.

Csehország sorsa jól példázza: a Magyarország körüli térség problémái csak addig foglalkoztatják Európa hatalmasságait, amíg az itt zajló küzdelmek az ő ellentéteikben jelentenek támogatást. Bethlen, majd Rákóczi György célkitűzései éppen úgy nem érintik őket, mint a csehek nemzeti törekvései. Ezt a területet a Habsburgok hatalmi övezetének tekintik, és nem kívánnak viszonyain változtatni. Felfogásuk egyébként természetes, hiszen a nemzetközi politikában nincsenek önzetlen áldozatok, és az erdélyi fejedelmeknél többé-kevésbé ugyanez tapasztalható: ők is csupán addig mennek a nyugatiak támogatásában, amíg a saját céljaik engedik. Bethlen otthagyta őket Bécs alatt, I. Rákóczi György Brünn alól rendeli vissza csapatait. A magyarországi megállapodás létrejötte után Rákóczit már csak az foglalkoztatja, hogy országa bekerüljön az újkori Európa anyakönyvébe, a vesztfáliai béke aláírói mellett felsorolt hatalmak közé. Ezt, diplomatáinak nem csekély erőfeszítéseivel, {710.} el is éri az 1645-ben kötött különbéke ellenére. A magyarországi helyzetről azonban szó sem esik. Azt mindenki a császár saját ügyének tekinti.

Amikor azonban az egyetemes béke létrejöttének hírei bejárják Európát, I. Rákóczi György már új nemzetközi politikai tervekkel került kapcsolatba: az osztrorogi herceg, Janusz Radziwiłł érkezett hozzá, hogy törökellenes szándékokról tárgyaljon vele. A IV. Ulászló király megbízásából tervezett vállalkozás aztán a nemzetközi politika süllyesztőjébe került, nem egy hasonló elképzelés sorsára jutott. Ekkortájt ugyanis, az arany béke eljövetelének mámorában, mindenütt az egyetemes keresztény összefogásról ábrándoztak a „pogány” török ellen, de tettekre nem került sor sehol. I. Rákóczi Györgyhöz mégsem hiába utazott a herceg, mert tárgyalásaikból egy új, a Habsburgokkal keletről szembeforduló koalíció körvonalai kezdenek bontakozni. Ezen belül a fiatal Rákóczi Zsigmond lengyel királyságának tervét dolgozzák ki.

Janusz herceg kiválóan alkalmas a Lengyelország körüli térség politikai erőinek összefogására. Könnyed eleganciával és nagyon művelten mozog az otthoni politikában, családja előkelősége és megnyerő személyisége a társadalom legkiváltságosabb elitjébe emeli. Litván származása emlékét azonban a király bizalmasai között is megőrzi, és politikai különállását hangsúlyozandó, nem tagja a lengyel államegyháznak sem. Disszidensnek nevezik magukat a hozzá hasonlóan távolságtartó protestánsok, akiknek elismert vezére Lengyelországban. Igen tudatosan építi külpolitikai kapcsolatait is: fia 1645 februárjában elvette Vasile moldvai vajda lányát, Máriát.

Ehhez a körhöz kellene most az új tervek szerint Rákóczi Zsigmondnak csatlakoznia. Neki a vajda másik lányát szánják, a Konstantinápolyban nevelkedett Irént, hogy mint a hatalmas Radziwiłł rokona, a moldvai bojárok támogatásával lehessen lengyel trónkövetelő. Erdély segítségét, akár apja révén, akár – az ő halálával – a bátyjától, természetesen bírja. Ugyanakkor élnek Erdélynek a nyugati Habsburg-ellenes szövetséggel kiépített kapcsolatai is. Rákóczi Zsigmondot tehát kelet és nyugat összefogása emelheti a lengyel nagyhatalom királyságába.

E tervek aktualitását IV. Ulászló király betegsége, majd 1648 tavaszán bekövetkezett halála adja, és nagy lökést kaptak a lengyelországi kozákok szinte azzal egyidőben kitört felkelésétől. Váratlan, egyelőre ismeretlen mértékű erő szabadult el az ukrajnai kozákok mozgalmával Lengyelország társadalmában és Kelet-Európa politikájában.

És I. Rákóczi György ebben a helyzetben teszi élete első kezdeményező diplomáciai lépését. Akkor, amikor még Európa nem nagyon tud mit kezdeni a hadra kelt kozáksággal, ő levelet intéz a hetmanjukhoz, Bogdan Hmelnyickijhez. Zsigmond lengyel királyságához kéri a támogatását. A válasz 1648 őszén érkezik. Báthori István emlékéért ígéri a segítséget. A rossz latinsággal {711.} fogalmazott szöveg szinte költőivé válik, ahol a néhai királyról ejt szót: „Sok tőle kapott kiváltságot és szabadságot máig is megőriztünk, és jóindulatával, mint fiait szárnyával, betakart.”*Erdély és az észak-keleti háború. I. Szerk. SZILÁGYI S. Bp. 1890. 6.

A fejedelem azonban már nem olvashatta el a szép levelet, mert 1648. október 11-én meghalt. Fiaira, Györgyre és Zsigmondra hagyta tervei megvalósítását.