5. NAGY REMÉNYEK MEGHIÚSULÁSA

KAPCSOLAT A ROMÁN FEJEDELEMSÉGEKKEL

II. Rákóczi György igen nehéz nemzetközi viszonyok között veszi át az ország ügyeinek intézését, mert a kozákok felkelése nyomán támadt nyugtalanság Európa keleti részén végigsöpör. Történeti szerepe hasonló a csehországi felkeléséhez. Ahogyan az az új Európa kialakulása nyomán támadt ellentétek, illetve egymásrautaltságok katalizátora lett nyugaton, úgy tisztázza az 1648-ban kitört kozákfelkelés az országok viszonyait keleten: a lengyel állam hanyatlásával szemben teret nyit a nagyhatalmak sorába emelkedő orosz cárságnak; nyilvánvalóvá teszi viszont a Török Birodalom kényszerű visszavonulását; lehetőséget ad, hogy Erdély és a két román vajdaság érdekei találkozhassanak; végül I. Lipót lengyelországi beavatkozásával megteremti Kelet- és Nyugat-Európa politikai kapcsolatát. Ezek az önmagukban is bonyolultan egymásra ható alakulások aztán szinte végtelen távlatot kapnak. Azáltal ugyanis, hogy mind a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló óriási Lengyelország körül zajlanak, az Ukrajnában kirobbant események az új Európa hatalmi összecsapásainak egy másik térségével, a Baltikummal is kapcsolatba kerülnek.

Bogdan Hmelnyickij hetman, a kozákfelkelés vezére ragyogó politikai tájékozottsággal szövi mozgalma nemzetközi kapcsolatainak hálóját: éppen úgy vezetnek szálai Alekszej moszkvai cárhoz, ahogyan a krími tatárság kánjaihoz, a svéd államtanácshoz, Basarab és Lupu vajdákhoz vagy a Rákóczi-család tagjaihoz.

Erdély azonban mégsem közvetlen kozák kapcsolatai révén kerül először a mozgalom hatáskörébe, mert az eredeti közös cél, Rákóczi Zsigmond lengyelországi királysága 1648-ban nem valósult meg. Az ottani Rákóczi-pártot ugyanis a fejedelem váratlan halálhíre tökéletesen megbénította. Zsigmond neve szóba sem jött az őszi királyválasztáson. János Kázmér lett az uralkodó, IV. Ulászló fivére, aki határozatlan lénye és erélytelensége miatt lett {712.} a lengyel urak kívánatos királyjelöltjévé. Ezzel ugyan a lengyel trón körüli bonyodalmak nem szűnnek meg, de Rákócziék egyelőre kikapcsolódnak.

A lengyelországi törekvéseknél közvetlenebb és fontosabb lehetőség adódik Erdély számára: a két román vajdasággal való viszony újrarendezése. Ezek ugyanis a kozákfelkelés súlyát és jelentőségét nem tudták felmérni, politikájuk azzal ellentétes volt. Basarab is, Lupu is féltheti az országát.

Az események előbb Moldvával szemben indulnak meg: Hmelnyickij 1650 őszén tör Lupu országára. A diplomáciában hangoztatott ürügy szerint azért támad, mert a vajda megtagadta a fiától, Timustól Irén lánya kezét. A valóságban a kozákság szempontjából stratégiai fontosságú vajdaság esetleg ellenséges törekvéseit közömbösítendő kezd akcióba. A kozákok moldvai megjelenése azonban nem egyszerűen kényszerű diplomáciai kapcsolatot hoz létre a felkelés és Lupu vajda között, hanem belső következményei is vannak. Nyomában népi mozgalom támad Moldvában és a Szeret vidékén. Ennek eredményét pedig egy helyi méltóság, II. Rákóczi György régi ismerőse, István (Ştefan „Gergicze boer”) használja fel arra, hogy a vajdaság élére kerülhessen. Bentről a népi felkelésre támaszkodva, kintről az erdélyi fejedelemtől és a havasalföldi vajdától jött segítséggel győzi le Luput. Valami módon Sziavus pasa, a szilisztriai helytartó is benne van Gheorghe Ştefan mellett az akcióban. Vasile elmenekül; Timus Hmelnyickij, aki mégiscsak a családjába került, és most a kozákok segélyhadát hozta, állítólag részegen kapott halálos sebet. A segítség fejében 100 ezer arany és 25 ezer tallér jut Lupu kincseiből Rákócziéknak.

II. Rákóczi György a kereskedelem területén jutott kapcsolatba Ştefan vajdával: az ő közvetítése mellett adott el ökröket még az 1640-es évek során Moldvában. Hatalomra kerülése mégsem elsősorban közös gazdasági érdekeik miatt jelent nyereséget a fejedelemnek, hanem mert mire politikai együttműködésük létrejön, a legsúlyosabb társadalmi problémák kapcsolják össze Erdélyt a két vajdasággal. Ezek éppen úgy a három ország egyenlőtlen fejlettségéből táplálkoznak, mint a gazdasági együttműködésük. Míg azonban a kereskedelmi forgalom tendenciája – tehát az a tény, hogy Erdély fejlettebb árutermelése és az iparosodásban előbbre járó városai mintegy kiszolgálják a vajdasági piacokat – a fejedelemség szempontjából kifejezetten előnyös, addig a társadalmi szerkezet alakulásának különbözőségei Erdélyben inkább hátrányos következményekkel járnak. Társadalmi téren ugyanis az egyenlőtlen fejlettség oda vezet, hogy a jobbágyrendszer erdélyi megszilárdítása alól menekülők számára mindig menedéket nyújtanak a vajdaságok lazább viszonyai. Ott ugyan az állami adót behajtó központi szervek jól kiépítettek, minthogy azonban a földesúri szolgáltatásoknak még csak általános normái sem alakultak ki, az ötletszerűen szedett járadékok állandóan fluktuálóvá teszik a parasztság életmódját. Osztályharcuk legkézenfekvőbb eszköze a falvak egyszerű feloszlása. Az életnek ez a formája persze éppen úgy teher, {713.} mint a földesúri követelmények rendszerébe való beilleszkedés. Távolról azonban vonzó lehet azok számára, akik végét sem látják a rendszeres kötelezettségeknek. A Moldvába, illetve Havasalföldre szökés az erdélyi parasztság mindegyre megújuló csoportjait biztatja sorsuk megoldásának reményével.

Ilyen összefüggésben nyilvánvaló, hogy Erdély uralkodó osztályainak égetően fontos érdekük a szomszédos társadalmi szervezet megszilárdítása. Itt azonban bűvös kör jön létre: amennyire hálásak lennének, ha Moldvában és a Havasalföldön a sajátjukat akár meghaladóan fejlett viszonyok uralkodnának, annyira szenvednek a valóságban létezők fejlődésének következményeitől. Mert ahogyan erdélyiek menekülnek a vajdaságokba, úgy szöknek – különösen kiélezett helyzetekben – moldvai vagy havasalföldi parasztok a fejedelmek országába. Már 1619 májusában gyakorlatilag parasztfelkelést támasztottak Erdélyben a moldvaiak. Bethlen Gábor írta róluk, hogy „zászlót emelvén, udvarházakat, egyházi rendeknek is hasonlóképpen házokat felvervén, tiszttartókat meg is öltenek volna”.*Documente privitoare la istoria românilor. 879. Azután itt is vannak álvajdák, ahogyan az oroszoknál valamivel később a cárok nevével operáló parasztvezérek. Az Erdélyben is működők közül egy „orra metszett”, tehát felkelés miatt már megbüntetett Illyés nevű vezérnek lesz a legnagyobb híre, aki 1643-ban toboroz csapatokat Lupu vajda ellen.

Erdély fejedelmeit és a vajdákat e népi mozgalmak szorosan egymásra utalják, lényegesen jobban, mint a kereskedelmi kapcsolatok. Erdély és Havasalföld érintkezésében ez az összefüggés különös élességgel mutatkozik: a kozákfelkelés hatására kibontakozó társadalmi mozgalom elfojtásához Havasalföldön éppen akkor lesz szükség erdélyi segítségre, amikor a fejedelemség és déli szomszédja gazdasági egymásrautaltsága lazulni kezdett. Még az öreg Basarab vajda alatt kezdődött, aki iparpártoló gazdaságpolitikájával elindította országát az önellátó gazdálkodás megszervezésének útjára. Zsoldoscsapatai 1654-ben bekövetkezett lázadásán azonban nem tud úrrá lenni; meghal, még mielőtt követeléseiket kielégíthetné. Utóda, Constantin Şerban e katonamozgalomra támaszkodva helyezkedik be a vajdaságba. Ahogy a hatalmat megragadta, a katonák ellen fordul. Ekkor azonban már nincsen megállás: a zsoldosok felkeléséből 1655-ben az egész Havasalföld társadalmát átfogó nagy népi felkelés bontakozik ki.

II. Rákóczi György előbb csak hadait küldi Boros János parancsnoksága alatt, amikor azonban híre jár, hogy a felkelésben választott ellenvajda, egy Heriza nevű főméltóság alatt a havasalföldiek az Erdélyi Fejedelemséget is meg akarják szerezni, 1655 kora nyarán személyesen is megindul. Maga mellé rendeli Ştefan vajdát Moldvából, és amikor a szövetséges megérkezik, sikerül is – több nélküle folytatott eredménytelen kísérlet után – Heriza felkelő {714.} csapatait szétvernie, őt magát pedig fogságba ejteni. Boros július közepén sürgősen Erdélybe meneszti a foglyot, mert attól tart, hogy hívei kiszabadítják. Ekkor azonban a havasalföldi mozgalom már lezárult. Hmelnyickij joggal írja a hónap végén Constantinnak: „Nagyságod országában való tolvajoknak feltámadásokat értettük, melyen igen szánakoztunk; de már Isten Nagyságod hatalma alá vettetvén őket, szűbűl örülünk rajta…”*Erdély és az észak-keleti háború I. 433.

A győzelmet azonban nem túlvilági erő adta, hanem II. Rákóczi György kényszerítette ki, akinek hadai minden eshetőségre, nyomorúságos körülmények között is ott maradnak.

A KIRÁLYSÁGBELI POLITIKUSOK REMÉNYEI

Az erdélyi fejedelem a két vajdasági akcióval hallatlan tekintélyhez jutott. Gyulafehérvári udvara a kelet-európai diplomácia fontos közvetítő helyévé vált: lengyel, török, tatár, kozák követek fordulnak meg nála a románok mellett. Mindenki izgatottan lesi, hogyan fog a lengyelországi háborúba közvetlenül beavatkozni. Diplomáciai mozdulatai azonban rejtélyesek. 1655 tavaszán követet küld Svédországba, Angliába és Hollandiába, hogy a közöttük alakuló politikai kapcsolatokról tájékozódjon. Ez pedig a nemzetközi érintkezés legprimitívebb szabályai szerint is a bekapcsolódási szándék jelzése. A svéd kancellárral folytatott beszélgetésben a követ még azt is kijelenti – tréfásan –, hogy jól felfegyverzett fejedelmének csak az ellenség hiányzik. Amikor azonban a fiatal Oxenstierna megkérdi, mit tenne az ura egy esetleges svéd–lengyel háborúban, csak kitérő választ kap. A svédek 1655. nyári lengyelországi partraszállása után viszont II. Rákóczi György közvetít IV. Mehmed szultán és X. Károly között. Ugyanakkor a szerencsétlen János Kázmér lengyel királlyal arról tárgyaltat, milyen feltételek mellett fogadná örökbe a kisfiát, Rákóczi Ferkót; a minden oldalról megtámadott lengyel trónt így akarja családjának biztosítani. János Kázmér tehát még reménybeli szövetségesnek tekintheti őt, amikor – már 1656-ban – a lengyelországi háborúból egyre-másra jönnek Rákóczihoz a svéd megbízottak, akiktől hadba lépése árát, a közös győzelem esetére saját lengyel királysága ígéretét akarja megszerezni.

A királyi Magyarországot a lengyelek körül gyűrűző események közvetlenül nem érintik. II. Rákóczi György készülődését mégsem figyelik sehol nagyobb odaadással, mint éppen a magyar politikusok között. A legtekintélyesebb főurak csoportja az erdélyi fejedelemtől várja, hogy az ország sorsán változtasson. Ők azok, akik nemrégen még legalábbis közönnyel, de inkább ellenségesen fogadták I. Rákóczi György királyságbeli támadását. Akkor – vezetőjük, Esterházy Miklós irányítása alatt – elutasították az Erdélyből {715.} érkező megoldást. A harmincéves háború folyamán kialakult politikai koncepciójuk szerint a nagy nyugati erőforrások felett is rendelkező Habsburg-háztól várták az ország dolgainak jobb rendbe hozását, elsősorban a török hódoltság felszámolását. Csak a birodalmi békének kell bekövetkeznie, állították, hogy az uralkodó figyelme a magyarországi ügyekre fordulhasson.

A vesztfáliai béke utáni helyzet aztán súlyos csalódást hozott. A várt nagy támadás a török ellen elmaradt; III. Ferdinánd nem váltotta be az uralkodásához Magyarországon fűzött reményeket. A birodalmi fejedelemségekből kivont hadakat – hosszú béke jeleként – feloszlatták. A csalódás kihúzta az Esterházy Miklóshoz fűződő politikai elképzelések alól a talajt. Éppen akkor történt ez, amikor I. Rákóczi György fiatalabb fia, Zsigmond a királyi Magyarországba tette állandó lakását. Az ő Sárospatakra költözésének a Habsburg- és a Rákóczi-ház békéjét kellett volna kifejeznie, érkezésével azonban inkább szította az ország robbanásra kész politikai hangulatát.

Rákóczi Zsigmond ragyogó politikus volt, aki apja magyarországi hadjáratának tanulságait kamatoztatva lépett a királyságbeli politikai közéletbe. Felismerte, hogy Habsburg-ellenesség és protestantizmus fél évszázadon át érvényes összefüggése megszakadt; ha a magyarországiakat az „osztrák iga” lerázására akarja megszervezni, félre kell tennie a vallás ügyét, mert „sokan mindjárt segítségül lennének, látván mostani állapotjokat, csak szintén az religio nevezeti ne forgana fenn”.*TT 1891. 218–219.

E merész következtetés jegyében alakította politikáját. Magyarországi szereplésének első gesztusa az volt, hogy 1649-ben utasította családja országgyűlési követeit az egyik katolikus nádorjelölt, Pálffy Pál támogatására. Ez a megbízás rendkívül meglepő volt, de messzemenően hasznos, mert megteremtette Rákóczi Zsigmond és a vezető magyar politikai csoportosulás kapcsolatát. Pálffy Pál ugyanis már Esterházy Miklós 1645-ben bekövetkezett halála óta a nádor körül működő párt elismert vezetője volt. A csoport hagyományos Habsburg-hűségének feladását azonban ez még nem jelentette. Zsigmondhoz csak a nagy csalódás után csatlakoztak. Egy hirtelen kirobbant belpolitikai válság izgalmai között küldte Pálffy Pál 1651 őszén Rákóczi Zsigmondnak az üzenetet: kész az uralkodó ellen kovácsolt terveit fegyveresen is támogatni. Ezzel a sok változást hozó 17. században bekövetkezett a magyarországi politika egyik legfontosabb fordulata. Kifutásuk azonban már nem lett a Zsigmond körüli eseményeknek, mert e rokonszenves és fiatalsága mellett is érett politikus 1652 februárjában meghalt, mielőtt elképzelései megvalósulhattak volna.

Természetes volt ezután, hogy Zrínyi Miklós, aki Pálffytól a párt vezetését átvette, II. Rákóczi Györgyre terelje a magyarországi politikai közvélemény {716.} figyelmét. Az ország e legelőkelőbb főura igen széles társadalmi rétegekhez juttatta el az Erdélyi Fejedelemségtől várható segítség gondolatát. „Az Isten engedje, hogy erdélyi fejedelem által virradjon meg szegény magyarra.”*ZMÖM II. 234. levél. Mire II. Rákóczi György a két román vajdaságbeli győzelmes akció után a lengyelországi beavatkozásra készülődött, a királyságban a politikai életet felelősséggel irányító főuraktól a rájuk tekintő köznemességen át a mezővárosok és talán a falvak parasztságáig mindenki az ő fellépésében reménykedett.

Maga Zrínyi Miklós a nagy Mátyás királyról szóló elmélkedésében írja le elképzeléseit a nemzeti királyság mibenlétéről. Ő már arra agitál, hogy az ország egységéért a terheket is fogadják el. A Bethlen Gáborral szembeni kicsinyes rendi követelések özöne helyett az áldozatok szükségszerűségének felismertetésével készíti elő II. Rákóczi György magyarországi királyságát. Történeti és bibliai párhuzamokkal utal régi nagy királyok keménykezű uralmára. Ezek ellen sokan lázadoztak, de értelmetlenül. „Nézd meg Saul király mit cselekedett, mikor nem akarnak vala neki engedelmesek lenni” – írja. Majd levonja a tanulságot: a gonoszok „megzabolázására jó volt a félelem, akivel bár máskor is éljen a magyar, ha Mátyás királyra találhat, mert szabadságnak sérülését a király jó volta helyére hozná”.*ZMÖM I. 149.

A lengyelországi hadjárat idején pedig már II. Rákóczi György magyar királyságának gyakorlati körülményeiről levelez Zrínyi a fejedelemmel. Úgy lett volna, mint Bethlen Gábor megválasztásakor: a Magyar Királyság a Török Birodalommal szemben Erdély hűbéres státusába kerül. További fejleményekre még csak célozni sem lehet ebben a zűrzavarral teljes 1657-es esztendőben.

A LENGYELORSZÁGI HADJÁRAT ÉS ERDÉLY ROMLÁSÁNAK KEZDETE

A fejedelem a legbiztosabb kilátásokkal indult hadba 1657 januárjában, végül is a svéd király szövetségeseként. Az előző esztendő során folytatott tárgyalásokban tisztázta X. Károly képviselőivel, hogy a közösen meghódított Lengyelország királya lesz, és Varsó vonaláig kap lengyel területeket.

Erdélyben komoly ellenzéke van a vállalkozásnak: az öreg és a fiatal fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna és Báthori Zsófia. De nem támogatják egyértelműen a vezető politikusok sem, elsősorban az idősebb tanácsurak vannak határozottan ellene. A fiatalabbak viszont, akiket már II. Rákóczi György nevezett ki, és a környezetéhez tartozó értelmiségiek lelkesen helyeslik a készülődést. Comeniusnak, a nagy csehországi száműzöttnek a véleményét hangoztatják, aki már 1655 nyarán megírta a fejedelem egyik belső főember {717.} szolgájának, Klobusiczky Andrásnak: szerinte „semmi nem bizonyosabb annál, mint hogy Lengyelország elpusztul és vele a pápaság is”.*Erdély és az észak-keleti háború I. 393.

Valóban úgy tűnhetett, hogy biztosra mennek. Lengyelország minden emberi számítás szerint a kegyelemdöfést várja, amikor II. Rákóczi György – 1657 januárjában – ellene indul. Ukrajna elvesztését még jóformán tudomásul sem vehette; alig kötötték meg Moszkvával a békét; X. Károly csapatai már javában az országban pusztítanak; Alekszej cár beavatkozása újra megindult. Az ország területének jó kétharmadán lángolnak a kozák- és parasztfelkelések; 1656 júliusában már Varsó is elesett, anélkül, hogy az egyetlen szövetséges, Habsburg I. Lipót hadba lépett volna, amikor Rákóczi a Portáról hozatott drága köntösökben, különleges lószerszámokkal és csodálatra méltó fegyverekkel a havas hegyeken át útnak ered. Erdély 13 ezer katonája van vele, Lengyelországban fog csatlakozni 20 ezer kozák és a vajdaságokból 6 ezer ember.

Szövetségeseivel közös győzelmének reményei indokoltak. Céljai a 17. századi ember szemével nézve természetesek. Erdély kereskedelmi útvonalait követve indult, mert a török hódoltság kialakulása óta a fejedelemség nyugatra vezető kapuja Lengyelország. Áruit részben ide szállítja, innen hozza be, de feltétlenül lengyel területeken kell átmenniük az erdélyieknek, ha Európa nagy ipari területeire indulnak. És a 17. század államirányításában ilyen esetben kézenfekvő dolog meghódítani a szomszédokat. Még ennél a kortársak szemében többé-kevésbé magától értetődő gazdasági szempontnál is fontosabbnak tűnhet az a tény, hogy II. Rákóczi György hatalmának gyarapítására távolabbi cél elérése érdekében tör. A Magyarországon folytatandó Habsburg-ellenes hadjáratra készülve indítja lengyelországi háborúját.

A fejedelem ugyanis, vállalkozása helyeslőivel együtt, úgy ítéli meg a helyzetet, hogy a svéd király lengyelországi támadása csak az első lépés; ezt nemzetközi összefogással szervezett Habsburg-ellenes háború fogja követni. A jövő érdekében csatlakozik ahhoz a nagyhatalomhoz – Svédországhoz –, amely várhatóan az új hadakozás legmozgékonyabb és legeredményesebb résztvevője lesz. Ahogyan a harmincéves háborúban az volt.

A lengyelországi vállalkozás aztán minden várakozással szemben alakul. A kezdetben oly nagy sikerrel kecsegtető háború lendülete 1657 nyarán hirtelen megtorpan. II. Rákóczi György már bevette Krakkót, április 18. óta az erdélyiek a svéd csapatokkal együtt végzik hadmozdulataikat; május 23-án beveszik Przemyślt; a fejedelem – hadai élén – június 9-én bevonul Varsóba, amikor a svédek pánikszerűen eltávoznak. Megint csak baltikumi érdekek szólnak közbe: III. Frigyes dán király a svéd csapatok távoli lekötöttségét kihasználva az új Habsburg uralkodóval, I. Lipóttal egyetértésben támadást {719.} indított Svédország ellen. Pontosan egy hónappal később, július 21-én a kozákok is elállnak a háborútól: a Porta diplomáciája rájuk uszította a krími tatárokat. Ekkorra már királyi magyar és cseh csapatok is vannak Lengyelországban: az északi diverzió után I. Lipót közvetlenül avatkozik be János Kázmér király oldalán.

II. Rákóczi Györgyre mégsem szövetségesei eltávozása vagy az új seregek megjelenése a legnagyobb csapás. Katonái sokkal inkább szenvednek a lengyelek egyre hatékonyabbá váló nemzeti ellenállásától. Nádasokba, hegyek közé menekült bujdosókból támasztja fel az ellenség iránti gyűlölet és a hozzáértő szervezés a lengyel nép önvédelmi harcát. Állandóan zavarják a reguláris csapatok működését, a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is harcot provokálnak; pokollá teszik az ország megszállóinak életét.

Így kerül sor arra, hogy miközben Krakkó még hadai kezén van, és reguláris formában vívott csatát nem veszített, a lengyelek és a tatárok szorításába esett fejedelem 1657. július 22-én békét kér a lengyel hadvezetéstől. A megalázó feltételeket az ellenfél diktálja. Ezek szerint a lengyel királyt és a köztársaságot Rákóczi megengeszteli; a svédekkel és a kozákokkal fennálló szövetségét megszünteti; Lengyelországnak a továbbiakban segítséget nyújt; végül foglyai szabadon bocsátására és 1200 000 Ft összegű kártérítés fizetésére kötelezi magát. Minden szerzeményét visszaadja. Ígéretei teljesítéséig két túszt kénytelen hagyni: rokonát, Apafi Istvánt és Gyerőffy Györgyöt, az egyik parancsnokot.

A szigorú béke aláírása után az erdélyi hadsereg hazaindult. És ekkor derül ki, hogy jóllehet II. Rákóczi György János Zsigmond óta az első uralkodásra nevelt fejedelme Erdélynek, s hivatására tudatosan készülhetett, sem a felelősség súlyával nincs tisztában, sem hadászati képzettsége nem alapos. Úgy indítja vissza a sereget, hogy fogalma sincs a tatárok pontos tartózkodási helyéről. Mivel azonban a találkozást feltétlenül el akarja kerülni, csak keringenek, holott a katonák már halálos fáradtak, s mennének a hazavezető egyenes útra. Amikor pedig végül is megtudja, hogy merről közeledik a legfélelmetesebb ellenség, Rákóczi fejedelem elhagyja a hadsereget. Körülbelül háromszáz lovassal ő maga hazavágtat, a hadat viszont – a fele harcra már képtelen – sok főemberrel Kemény János parancsnoksága alatt egy másik útra terelteti.

II. Rákóczi György augusztus első napjaiban baj nélkül meg is érkezik Ecsedre a családjához. A felesége és a fia várja. A többiek azonban ekkor már fogságban vannak. Megtörtént a tragédia, Erdély Mohács óta legnagyobb tragédiája: előbb kegyetlen hadisarcot vettek rajtuk – a vezérek a katonáktól szedték össze a pénzt –, majd a krími kán emberei fogságba vetették az egész erdélyi hadsereget. A 13 ezer főből a veszteségek és a betegségek miatt ekkor már csak 3-4 ezer ember harcképes. A tatárokkal szemben nem tudtak védekezni.

{720.} Az események ilyen alakulásán Rákóczi jelenléte nyilván nem változtatott volna; Kemény János, akit a tatárok rászedtek, nála lényegesen jobb hadvezető volt. Érthetetlen azonban, hogy a hír hallatán a fejedelem nem tesz semmit. Első rémületében ugyan megígéri: „ha mindenét el kellene költeni, és ha csak egy dolmányában kellene maradni is … illyen állapottal rabságra esett híveit” kiváltja.*Szalárdi 384. Utóbb azonban, mintha semmi része nem lett volna a dologban, nem fizet, a lengyelországi eseményeket pedig jelentékteleneknek tünteti fel. A nagy megrázkódtatás után szinte megbénult.

Ilyen körülmények között aztán az ellenkezőjére fordul az az egyébként jól működő gyakorlat, amely szerint az uralkodói hatalom kizárólag a fejedelem személyéhez kötődik. Minthogy jó harminc esztendeje nincsenek döntéshez szokott szervei a fejedelemségnek, senki nem képes az ország ügyeit a kezébe venni. Kiderül, hogy a politikusok éppen annyira nem tudják az országot önállóan irányítani, mint ahogyan a hadvezetés alkalmatlannak bizonyult a valódi ellenséggel szembeni harc szervezésére.

Jellegzetesen nagy ember után kiáltó szituációja ez az erdélyi történelemnek. Ha akad egy különleges képességű egyéniség, az ország megmentésével legnagyobb történeti alakjaink közé emelkedhetnék. Minthogy azonban ilyen nincsen, Rákóczi pedig, ahogy magához tér, elképesztően önzőnek és szűk látókörűnek bizonyul, a lengyelországi vereség és a hadsereg fogságba esése után következő események Erdély teljes pusztulásához vezetnek. A tragédiát az a véletlen tetőzi be, hogy a Török Birodalomban éppen ekkor kerül nagy formátumú egyéniség az ügyek élére, a vénségesen vén Köprülü Mehmed nagyvezír, egy albán származású, eredetileg írástudatlan katona, aki a társadalom legalsóbb rétegeiből küzdötte fel magát. Az állandó életveszedelemmel fenyegető török közéletben olyan szilárd pozíciót teremtett magának, hogy – jóllehet már vagy tíz esztendeje emlegetik lehetséges nagyvezírként – egyetlen riválisa sem merte megöletni. 1656. szeptember 15-én vette át a birodalmi pecsétet a gyermek szultán anyjának kezéből.

KÖPRÜLÜ MEHMED NAGYVEZÍR

Köprülü a Török Birodalom történetének egyik mélypontján lett nagyvezír. A szpáhik és a janicsárok ellentétei és állandó lázongásuk elviselhetetlenné fokozta a birodalom belső zavarait. Az ő erejükre építő politikusok pedig a következetességnek még a látszatát is megszüntették a portai irányításban. 1648 augusztusában rémregénybe illő körülmények között megölték Ibrahim szultánt, akire esztelen költekezése és észbontó fényűzése miatt tudták a janicsárok dühét irányítani: a valódi felelősök őt állították okul a kandiai háború eredménytelenségéért. Ezer darabra tépetik a nagyvezírt is, és egy {721.} jámbornak tűnő öreget vesznek elő, aki pompa helyett a dervisek egyszerűségével nyeri meg a katonákat. Tartani azonban ő sem tudja magát. Amikor pedig a folyamatos pénzrontással végletekig terhelt kereskedők és más városi elemek is felkelnek, újra kitör az őrület. 1651-ben Köszem valide az áldozat, az Ibrahim megölésével szultánná tett hétéves kisfiú nagyanyja. Megfojtják, holott ő még némi állandóságot képviselt: a háttérből már négy szultán alatt befolyásolta a Porta politikáját. Ez a gyilkosság azonban éppen úgy nem old meg semmit, mint a korábbiak. A birodalom hajója rátermett kormányos nélkül rohan tovább. Egészen a legszégyenletesebb vereségig, amikor is – 1656 júliusában – Velence a teljes flottáját elpusztítja, sőt, a középkor óta török beltengernek számító Égei-tengerben is szerez hódításokat: a három szigetet, Lemnoszt, Szamotrakét és Tenedoszt. Ennyi csapás a Török Birodalmat egyszerre még soha nem érte.

Ekkor lép színre Köprülü Mehmed. 1656-ban már az esztendő ötödik kinevezett nagyvezíre. Talán még legodaadóbb hívei sem gondolják, hogy valóban megálljt tud parancsolni a pusztulásnak. Ő azonban méltóságba lépése feltételeként teljhatalmat kér. Megkapja. És megváltoztat mindent. Működésének története szinte az illusztrációja lehetne annak, hogy egy-egy ritkán születő nagy egyéniség milyen óriási hatást gyakorolhat a történelmi események menetére. A legteljesebb káoszban veszi át az ügyeket, de néhány hónap alatt rendet teremt. A hadsereg fegyelmét megszilárdítja, a katonaság lázadásait megfékezi. Hatalmas munkával rendbe hozza a birodalom pénzügyeit. Megfordítja az égei-tengeri háború menetét: visszaveszi Velencétől a szigeteket.

A lengyelországi háború súlyát is pontosan érzékeli. Hatalomra kerülése után szinte azonnal elhatározza a beavatkozást. Minthogy pedig Lengyelországban a Porta két hűbérese is tevékenykedik, Mehmed krími tatár kán és az erdélyi fejedelem, csapatok indítása helyett a függőség szálait kezdi el mozgatni.

Már 1657. január végén jön Erdélybe egy követ Konstantinápolyból, aki II. Rákóczi György visszatérésére hoz utasítást. Majd tavasszal a magyarországi török parancsnokok jelzik, hogy térjen vissza, mert a nagyvezír nem helyesli a vállalkozást. II. Rákóczi György azonban már hozzászokott ahhoz, hogy a portai hatalmasságok akaratától eltekintsen. Apja még a török politikusok viszályait kihasználva tevékenykedett, a Magyarország körül működők és a központi szervek ellentéteire épített, ő maga viszont eddig úgy járt el, mintha nem is hűbéres lenne. Fejedelemsége kezdete Ibrahim szultán meggyilkolásával majdnem egy időre esett, azóta csak bajokról hallott Konstantinápolyból. Portai követei egyre-másra fakadnak kijelentéseikben. Harsányi Jakab szerint minden a feje tetejére állt. „…ezek veszett fejetlen lábbá lettenek, és nem tudom soha ily felzavarodott rendetlen állapotát Konstantinápolynak” – írja {722.} 1656 áprilisában.*Erdély és az észak-keleti háború II. Bp. 1891. 219. Azután a nagy veszteségek híre jut el hozzá. Miért gondolná uralkodása kilenc évének éppen a tizenötödik nagyvezíréről, hogy változtatni fog a birodalom mindenki előtt nyilvánvalóan hanyatló állapotán?

A csoda azonban bekövetkezett, de Erdélyben senki nem veszi észre. Pedig már tudhatták, hogy Köprülü megtette azt, amit a tizenöt éves háborúban megszorult Szinán pasa nagyvezír óta nem tett senki, saját vagyonából fizette ki a hatalmas hadsereg zsoldját. Sőt, az égei-tengeri győzelmet is kivívta, mire 1657 októberének végén a tőle küldött követek a gyulafehérvári országgyűlésen megjelennek. Hozzák a szultán kézjegyét viselő levelet: II. Rákóczi György az ő akarata ellenére Lengyelországba vonult; ellenségeivel, a kozákokkal szövetkezett; két évvel ezelőtt elpusztította és adófizetőjévé tette Havasalföldet; országát, Erdélyt veszélybe sodorta; a tatár kánt kellett utánaküldeni, de elmenekült. Azonnal váltsák le, és válasszanak helyette új fejedelmet.

TÖRÖK HÁBORÚ ERDÉLYBEN

Az országgyűlés azonban nem tudja, mit csináljon. Az már nyilvánvaló, hogy II. Rákóczi György nem hajlandó a tatár fogságba kerültekért fizetni, a fejedelmi jövedelmeket sem fordítja e célra. Az országutak megteltek váltságdíjat kolduló asszonyokkal és gyermekekkel. Mindenki a fejedelmet okolja, de Rákóczi elhárítja magától a felelősséget. A fejedelmi tanácsnak a hadjáratot helyeslő döntéseire hivatkozik – ő, aki gyakorlatilag soha senkit nem hallgatott meg. Forr ellene a harag. Mégsem merik lemondásra felszólítani. Jobban félnek tőle, mint a Porta dühétől.

A Konstantinápolyból jött levélről folytatott vitában kiderül, mennyire igazuk volt Rákócziéknak, amikor a rengeteg birtokot a sajátjukhoz csatolták. Újra meg újra elhangzik az érv: nem érdemes a fejedelmet lemondatni, mert ő az országban a leggazdagabb birtokos, a kezében vannak. A Báthori Zsigmond-féle gyilkosságok emléke is felmerül. Nehogy úgy járjanak, mint az az öt nagyúr, aki 1594-ben a fejedelmi akaratnak próbált ellenszegülni. Végül mégis győz a józan ész, és elviszik a levelet Rákóczinak. Kommentár nélkül adják át, mert bíznak benne, hogy az ország megtartása érdekében önként mond le, eltávoztatandó Erdélyről a veszedelmet.

II. Rákóczi György azonban egészen érthetetlenül reagál. Ahelyett, hogy a jelen szorongattatásairól nyilatkoznék, a múltat magyarázgatja. A szultáni levél állításainak igazságát vitatja az országgyűlési delegáció előtt, mintha nekik bármilyen közük lenne a Porta szándékainak alakulásához. Amikor pedig könyörögnek neki, hogy lemondásával mentse meg az országot, mert a fejedelem elmehet, de nekik csak ez az egy hazájuk van, a helyzet kifejezetten abszurddá válik. Rákóczi kilenc pontban összefoglalja lemondása feltételeit. {723.} Ezek között az első az, hogy az összes fiskális birtokot, a sajátjaival együtt, megtartja. Az országgyűlés pedig – miközben az eseményeket kedvetlenül figyelő törökök mindjobban sürgetik a leváltást – tárgyalásokat kezd a feltételekről.

Ez a tarthatatlan állapot megmarad, míg Rákóczi él. Ő az uralkodói felelősség szikrája nélkül ragaszkodik a fejedelemséghez, Erdély politikusai pedig nem tudják, nem is merik végleg elkergetni. Inkább egyfajta ostoba tehetetlenséggel hívják ki maguk ellen ismételten a Porta megtorló akcióit.

Az országgyűlés határozottabb részének először sikerül ugyan többé-kevésbé önként lemondatnia, az utódot is megválasztják Rhédey Ferencnek, Bethlen Gábor unokaöccsének a személyében, de ahogy Rákóczi jelentkezik, már a következő országgyűlésen, 1658. január 14-én, visszaveszik. Nem tudhatni, enélkül mi történt volna. Így azonban rázúdult Erdélyre Köprülü nagyvezír dühös haragja. 1658. május legelején indul el, hogy – miután Moldvába és Havasalföldre már Rákóczi szövetségesei helyett új vajdákat tett – végleg elrendezze az Erdélyi Fejedelemség ügyét. Mielőtt beér, ultimátumot intéz az erdélyi rendekhez, megint csak Rákóczi letételére szólítva fel őket. A május utolsó hetében tanácskozó országgyűlés azonban dolgavégezetlenül feloszlik: nem hoznak döntést sem a fejedelem ellen, sem mellette. Álláspontjuk előbb igazolódni látszik, mert egy pillanatig mintha Rákóczi maga is képes lenne a helyzet rendezésére. Június végén megveri a nagyvezír előtt jövő Szejdi Ahmed budai pasát.

Győzelmét az egyszerű katonaságnak és a hozzá csatlakozott magyarországi hajdúknak köszönheti, akik boldogan állnak csatasorba a törökkel szemben. Lelkesedésük azonban nem elég egy világbirodalommal szemben. Miután Rákóczi az Erdélybe érkezett nagyvezírrel még a tárgyalást is visszautasítja, megindul a pusztulást hozó török-tatár áradat.

Nem lehet tudni, mire számít Rákóczi. A hadsereg elpusztult, illetve aki még megmaradt tatár fogságában van. A szabolcsi hajdúkon kívül csak a nehezen mozduló nemesi felkelésre számíthatna, ez azonban a fejedelemség hosszú békés viszonyai között már elszokott a katonáskodástól. Külső segítségre viszont, ha reálisan méri fel a helyzetet, nem gondolhat. Rhédey félreállítása után – 1658 márciusában – tett ugyan egy kísérletet a királyság támogatásának megnyerésére. I. Lipóthoz Frankfurtba küldött követe azonban a nyílt visszautasítást megkerülő kitérő választ kapott. Nem is lett volna egyébként logikus, hogy miközben a katonái még lengyel szövetségese megsegítésén tevékenykednek, Lipót Rákóczi mellé álljon, aki lengyelországi beavatkozását eredetileg kikényszerítette.

A bécsi udvar politikája egyébként a harmincéves háború lezárása óta kifejezetten minden háborús konfliktus elkerülésére irányult. Nyilvánvalóan irreális dolog azt várni Lipóttól, hogy most magyar királysága érdekeit minden más elé helyezze, hiszen a lengyelországi hadjárat mellett nem kisebb üggyel {724.} van elfoglalva, mint a császárság megszerzésével. A magyarországi politikusok sem tudnak elérni nála semmit. Pedig most már nemcsak azok néznek izgatottan a fejedelemségre, akik a lengyelországi vállalkozástól olyan sokat vártak. Nem, belső ellentéteiket félretéve, szinte egy emberként követelik a királyságot is fenyegető veszély megállítását. Erdély azonban majd csak a lengyel háború lezárása után kap a magyar királytól császári segítséget.

Most, 1658 őszén zavartalanul pusztítja a fejedelemséget Köprülü Mehmed. Előbb, 1658 augusztusának legvégén a fontos végvár, Jenő alá megy. Itt öt napon át néznek farkasszemet a magyarok a törökökkel, a nagyvezír a faltörő ágyúkat is felállítja, de egy puskalövés nem esik. Szeptember 2-án, anélkül, hogy Rákóczitól segítséget vagy akár csak üzenetet is kapott volna, Jenő a rettenetes túlerő puszta látványára megadja magát. Érthetetlen, miért állította haditörvényszék elé a fejedelem az elvonuló parancsnokokat. Hogyan védték volna meg a várat? Hármat közülük mégis lefejeznek.

Közben a tatárok a Bodza-szoros felől közelednek az új moldvai és a havasalföldi vajdák csapataival és a kozákokkal, gyakorlatilag akadálytalanul a hadsereg nélkül háborút viselő országban. Az útjukba eső falvakat, városokat felégetik, tömegével szedik a rabokat, a néhány otthon maradt székely semmit sem tehet ellenük. Szeptember elején érnek Gyulafehérvárhoz. A fejedelmi várost sem védi senki – II. Rákóczi György még a nagyvezír megjelenése előtt Váradra vonult. Gyulafehérvár tehát tehetetlenül kénytelen tűrni a tatárok módszeres pusztítását. Egyik épület a másik után lesz lángok martaléka. Utcáról utcára haladnak, míg a város szívében a főtemplomot, a fejedelmi palotát és a kollégiumot felégetik. Még egy elfalazott rejtekhelyet is megtalálnak; a könyvtár óriási szellemi kincseit máglyára vetik.

II. Rákóczi György most sincs a közelben, csak értesül a rettenetes pusztulásról. Ahogy a török-tatár csapatok Várad felé közelednek, úgy húzódik ő még távolabb, Debrecennek. Végül is a Berettyóig jutnak a miatta Erdélyre tört fosztogató katonák. Bent az országban Barcsai Ákos kísérel meg tenni valamit. Ő a fejedelmi család neveltje, jelenleg az erdélyi országgyűlés és a fejedelmi tanács elnöke, és II. Rákóczi György lengyelországi távollétében az egyik kormányzó volt. Az egyetlen ésszerű lépést teszi, elmegy a nagyvezír táborába. Tudomásul veszi, hogy a fejedelemség fejében 40 ezer arany évi adót kell fizetnie, valamint 500 ezer tallér hadisarcot, átadja Lugost, Karánsebest és elfogatja II. Rákóczi Györgyöt. Osztályos társai természetesen azonnal önzéssel, hatalomszerzéssel vádolják. Jobbat azonban senki nem tud. Barcsai pedig – miután uralkodását 1658. október 7-én egy országgyűlés is elfogadta – mégiscsak eléri Köprülü Mehmed nagyvezír és az egész török katonaság távozását.

{725.} HARC A NEM LÉTEZŐ HATALOMÉRT

Erdélyben végre beköszöntött a béke. Ahelyett azonban, hogy sürgős intézkedések történnének a felemelt adó előteremtésére, Rákóczi és Barcsai hívei huzakodnak. Minthogy pedig Rákóczi távol van, az övéi húzzák a rövidebbet; 1659. március 30-án lemondásra kényszerül. Augusztus végén tűnik fel újra.

És kitör a polgárháború. A hadsereg még tatár fogságban, az ország felégetve, elpusztítva, a nagyvezír várja a megígért hatalmas adót – Erdély politikai vezetői azonban mással vannak elfoglalva. Rákóczi űzi Barcsait, ez a régi fejedelmet, miután pedig 1659. szeptember végén Kemény János is hazaérkezik a krími fogságból, már hárman vannak. Ha nincs külső ellenség, egymást pusztítják.

Rákóczi október elején szinte mellékesen a havasalföldi Mihnea vajdával Moldvára támad. Aztán segítséget kér a királyságbeli főméltóságoktól. Barcsai erre behívja a budai vezírt, aki december végén hagyja el az országot. Azután beszorul Szebenbe, Rákóczi ott ostromolja, majd felhagy a gazdag város vívásával. Eközben a török adó előteremtésével nem törődik senki, pedig 1660 áprilisában már újra hadsereg indul Konstantinápolyból Erdély ellen.

Mielőtt azonban a török fősereg ideér, Rákóczi György a budai vezírtől vereséget szenved Szászfenesnél. Maga is sebet kap, és 1660. június 7-én Váradon meghal. Ekkor azonban már késő, Ali pasa szerdár nem fordul vissza. Június végén tisztes fogságba veti Barcsai Ákost. Az adót követeli, s erre végre intézkednek. A fejedelem kiüzen a török táborból, hogy teremtsék elő a pénzeket. Amikor azonban augusztus 25-én a bonchidai országgyűlés dönt a különleges ügyben, már megkezdődött az ország legfontosabb erődítményének, Váradnak az ostroma.

A védekezést a városi tanács a katonai parancsnoksággal együtt szervezi. Tudják ugyan, hogy a bajt más hozta rájuk, de mindannyian megesküsznek: életük árán is helytállnak. Az el nem menekült polgárság is a várba húzódik, majd befalazzák a kapukat, és mire a török sereg megérkezik, felégetik a várost. A török július 14-én helyezi el a táborokat a Körös partján és a város körüli szőlőkben, gyümölcsösökben. Mielőtt pedig az ostromot megkezdenék, fegyvertelen megadásra szólítják fel a várat. Az elutasításra besáncolják magukat, lőállásokat készítenek, majd megkezdődik Várad vívása. A védők nincsenek még csak ezren sem, köztük polgárok és a híres iskola diákjai, velük szemben pedig sokszoros túlerő.

A vár védői reménytelen helyzetükben külső segítségre számítanak. A fejedelem azonban, Barcsai Ákos, a török táborból csak titokban biztatja őket kitartásra, erdélyi sereg pillanatnyilag tulajdonképpen nem is létezik. I. Lipót, a magyarországi politikusok nyomására, most már kénytelen legalább jó {726.} szándékát nyilvánítani: hadakat küld Felső-Magyarországba. A császári vezér azonban csak Rakamazig vonul, és megüzeni Ali pasa szerdárnak, hogy a határon nem kíván átlépni. Várad magára marad. A várbeliek negyvennégy napi tartják magukat. Több rohamot is visszavernek, de miután a vár árkából az ellenség lecsapolta a vizet, és a lőporkészleteiket is elvesztették, 1660. augusztus 17-én megadják magukat. Még ekkor is támasztanak azonban feltételeket, a helyzetükre pedig jellemző, hogy a török hadvezetés elfogadja őket. Kikötik, hogy a váradi uradalom birtokain túl nem történik hódoltatás; a katonaság fegyvereivel együtt vonulhat el; a polgárok – amennyiben kívánják – a városban maradhatnak, a távozók pedig kíséretet kapnak; Ali pasa otthon közbenjár az erdélyi adó leszállításáért; végül: magukkal vihetik az iskola felszerelését és a nyomdát.

Az óriási török sereg döbbenten nézi, ahogy a hat hete ostromlott várból nem több, mint háromszáz ember vonul ki.