| 5. NAGY REMÉNYEK MEGHIÚSULÁSA | TARTALOM | 7. TANULÁS, MŰVELTSÉG |
FEJEZETEK
A tizenöt éves háború pusztításairól sok kortárs készített döbbent hangulatú feljegyzést, a szörnyű állapotok híre messze földre eljutott. Számon tartották azért is, mert a háború nyomán támadt nyomorúság tulajdonképpen egy egész Európán végigsöprő nagy éhínséghullám része is volt. A századfordulón Erdélyben feljegyzett sok időjárási rendellenességet Európa nagyobb részében ugyancsak megfigyelték. Annak ellenére azonban, hogy sokat írtak az akkori nélkülözésekről, úgy tűnik, a kortársaknak nem volt reális képük a háború után maradt szegénységről. Erre utalt mindenesetre az a feltűnő tény, hogy a béke helyreállítása után tanácskozó erdélyi országgyűlés 1607-ben az állami adó új kivetése során mindössze az alap 0,8%-os csökkenésével számolt, vagyis a legutóbbi, 1578-as meghatározás 4 ökre helyett most 5 ökör, illetve ennyi jószág értékének megfelelő vagyon jelent egy rovást. Úgy látszik, az országgyűlésen tanácskozók a háború előttihez képest csak kevéssé romlott vagyoni állapotokat tételeztek fel. Felületességük azonban azonnal kitűnt. Már a következő esztendőre levonhatták a következtetést: a háború nem egyszerűen az adózók vagyonának csökkenését hozta, az egész ország döbbenetes elszegényedésével kell számolniuk. És a vagyon figyelembevétele helyett 1609-ben fejadót vetnek ki. Ezzel az új alappal az adókulcsot igen lényegesen csökkentették: körülbelül negyvenezerről hozzávetőlegesen négyezerre esett a porták száma Erdélyben.
{727.} A számok természetesen nem jelenthetik a népesség kilenctizedének pusztulását, mert sem a háború előtti nagy portaszám, sem az 1609 utáni nem utal az összlakosságra. Nem függ azzal össze, mert mindkettőben benne van a szászok fiktív portaszáma, nem vonatkoznak viszont a rendszeres adón ekkor még kívül maradt székelyekre. A különböző adóegységek számának összevetése bizonyos következtetéseket mégis megenged. Mivel az adózók anyagi viszonyainak megfelelő terhelés már a középkor óta általános volt, feltehető, hogy az 1609-i kivetésnek is van köze az adózók vagyoni helyzetéhez. Nagyon valószínű – nyilvánvalóan durva közelítéssel –, hogy tíz jobbágy vagyonát tekintették a háború előtti négyökrös egység értékével azonosnak. Ha így van, és ilyen alapon a kapuszám egytizedére csökkent, úgy ebből az összefüggésből arra következtethetni, hogy Erdély adózó népességének vagyoni állapota a tizenöt éves háború, valamint a századforduló időjárási katasztrófái között kilenctizedével romlott. És ez a következtetés már a székelyekre is érvényes, nem változtattak ugyanis rendkívüli terhelésük arányán. Az 1578-i kivetés szerint is, az 1609-i szerint is a magyar megyék és a szászok együttes terheinek a feléhez képest számították a székelyek ekkor még rendkívüli állami adóját.
Az adóegységek csökkenése alapján természetesen csak a vagyon pusztulására lehet következtetni. Nyilvánvaló azonban, hogy az ország ilyen méretű elszegényedése közepette a lélekszám radikális hanyatlásával is kell számolni. Itt megint nem kizárólag közvetlenül a háború hatott. A hadiesemények mellett súlyos következményei voltak az 1601–1602 telén egész Erdélyben pusztító pestisnek, és a kannibalizmusig fajuló éhínség következményei is számottevők.
E kor háborúinak emberáldozatait számítva erősen szokták hangsúlyozni, hogy a pusztulás egyenetlen. Kisebb a földrajzi környezet védelmét élvező lakosság körében, a hegyilakóknál vagy a nehezen megközelíthető helyeken élőknél, és a megerősített városokban. Bizonyos felmérések Erdélyben is hasonló tényezők szerepére utalnak: a maga helyén már említett 1603-as adatsor szerint ez volt a helyzet Belső-Szolnok és Doboka megyében, ahol a hadak járása viszonylag csekélyebb volt, a legkevésbé pedig a hegyekben élő románok pusztultak: 55%-uk maradt életben. A magyar lakosságnak viszont 85%-a, a szászoknak 88%-a tűnt el. A nehezen megközelíthető lakóhely valószínűleg másutt is óvta a tizenöt éves háború kortársait, a városok viszont Erdélyben nyilvánvalóan nem jelentettek feltétlenül menedéket. Szeben és Brassó polgárainak csupán egynegyedét találta helyben a béke, az iparosok számbavétele még tragikusabb képet mutat: a besztercei bőrösök céhében például alig valamivel több, mint a mesterek 10%-a maradt meg. De a Szászföldön vidéki körzetben is alakult ki hasonló helyzet, a lakosok 90%-a tűnt el. A székelyek számának csökkenésére csak következtetni lehet. Ez viszont könnyen adódik az eddigiekből: e katonáskodó társadalom vesztesége sem lehetett kisebb, mint a háborútól csupán szenvedő lakosságé.
{728.} Ilyen módon, ha általánosan alkalmazható mérőszámot nem lehet is kidolgozni, a lélekszám óriási csökkenésének ténye kétségtelen. Feltételezve azonban, hogy a számba vehető pusztulás részben a lakosság menekülésének, hegyekbe futásának a tényével magyarázható, a mértéktartó becslés: Erdély lélekszámának körülbelül a fele semmisült meg a tizenöt éves háború idején.
Az óriási pusztulásból kivezető folyamatnak több tényezője határozható meg, de anélkül, hogy abszolút számokkal ki tudnánk fejezni, mennyire gyarapodott a fejedelemség összlakossága a következő nagy tragédia, az 1658-i török hadjárattal kezdődő események idejére. Csupán feltételezhető: a lélekszám bizonyos elmaradással ugyan, de az 1650-es évekre megközelítette a 16. század végi állapotokat.
Mert a regenerálódás, vagyis a demográfiai viszonyok stabilizálódása kétségtelenül bekövetkezett. Erre utal az a feltűnő tény, hogy az 1620-as évek végén a rendeknek a jobbágyszökésekkel kapcsolatos magatartása megváltozik. Míg ugyanis korábban országgyűlési követeléseik fő témája a jobbágyrepetíció volt, 1628-tól kezdődően ez a probléma az országgyűlési tárgyalásokon háttérbe szorul. Hasonlóan értékelhető az a tény, hogy míg a század két első évtizedében gyakori az újonnan települők számára általában hatéves adómentesség kimondása az országgyűlésen, később ez is feltűnően ritkul. Szökött jobbágyok és puszta telkek természetesen ezután is szerepelnek az összeírásokban. Úgy látszik azonban, hogy az uradalmak az 1620-as évek végére működőképessé váltak még akkor is, ha lakosaik száma a háború előttit nem érte el.
A század elején vannak aztán bizonyos adatok a székelyekről is. Így 1614 és 1622 között a székely jobbágyok száma körülbelül a duplájára nőtt. Igaz, e változás felmérésében szerepet játszhat az 1622-es becslés esetleges tévedése. És bizonyosan nem jelent abszolút értéket a székelyek gyarapodásáról, hiszen a növekedésben a lélekszám emelkedése mellett nagy része lehetett a szabad székelyek megkötésének. Mégis: mivel a jobbágyosítást ebben az időben a fejedelmi politika szigorúan tiltja, tehát ha folytatják is, feltehetőleg hivatalos forrásokban megfoghatatlanul teszik, a jobbágyok számának növekedése az összeírások szerint feltétlenül utal a székelyek összlétszámának gyors gyarapodására is.
Egyedül a szász városokról rendelkezünk kifejezetten a regenerálódás ellen valló adatokkal. Útleírásokban, városi feljegyzésekben szerepel az a híradás, hogy még az 1650-es években is sok ház áll lakatlanul. Gazdaságukat azonban helyreállították. A legnagyobb erdélyi pénzromlás idején ők váltják aranyra az értéktelen érmekben befolyt állami adót. Ezek szerint a szász társadalom szerkezete – akármekkora volt is a létszámbeli pusztulás – nem szenvedett végzetes csapást. Már az 1620-as esztendőkben eredményesen működött.
A háború utáni pusztulásból kivezető folyamat tényezői között a demográfiai viszonyok alakulása a leglényegesebb. Így elsősorban az, hogy a katasztrófa {729.} kiváltotta a hasonló helyzetben másutt is megfigyelhető reakciót: a születések száma hirtelen megnövekedett. Megfelelő források hiányában idevonatkozó következtetéseket sem a városi, sem a jobbágylakosságról nem lehet levonni. Tulajdonképpen az uralkodó osztályról sincsenek pontosan értékelhető adataink, a genealógia mégis nyújt bizonyos támpontokat. Az erdélyi előkelők családjaiban a századfordulón, illetve a század elején született generáció tagjainál feltűnően sok utódot tartanak számon. Az 1643-ban meghalt Apor Lázárnak tíz gyerekét tüntetik fel. Ezzel szemben csak két unokája és mindössze öt dédunokája szerepel a családfán. Hasonló volt a helyzet a 16. században. Akkor egy-egy Apornak csupán 2-3 gyerekéről tudunk. A Barcsai famíliában a 16. században többször egy, egyszer hét gyereket tüntet fel a családfa, a 17. század második felében egy és három között változik a számuk. A századfordulón viszont egy Barcsai nyolc utóddal szerepel. A Béldieknél a 16. században is, a 17-ben is egy, kettő, illetve három gyerekről tudunk, a századfordulón azonban született valaki, akinek öt utódját ismerjük. A Haller família leszármazási tábláján három gyereknél többet általában nem tartanak számon. A század elején született viszont Haller Pál, akinek három feleségétől kilenc utódja ismert. A Kendeffyeknél is szokatlan a századfordulón született családtag négy gyereke, mert általában kevesebbet tüntetnek fel. Náluk kicsit elkésve jelentkezik egy 17. századi Kendeffy hat ismert utóddal. És hasonló a helyzet a Macskásiaknál. Náluk a 17. század elején született családtagok öt, illetve hat utódját tünteti fel, holott a 16. században csak két-három gyerekük szerepel. A Mikóknál többször egy, illetve két gyerek után tűnik fel a 17. században négy, illetve öt utód. A Mikeseknél nemkülönben: többszöri egy és három gyerek után tudunk a 17. században kétszer ötről. Talán a Lázárok példája az egyetlen kivétel: a családfa a 16. században kétszer tüntet fel hét gyereket, míg a következőkben ötnél több egyszer sem szerepel.
Ezek a genealógiai adatok természetesen nem vallanak pontosan a születések számáról, hiszen valószínűleg többnyire csak a felnőtt kort megélt családtagokat tüntetik fel. Nem tudjuk viszont, milyen gyakorisággal vettek fel esetleg még gyerekkorukban elhunyt személyeket. Minthogy azonban a torzítások bizonyosan nem szándékosak, ha az utódok pontos számára nem is, a családok arányaira mégis engednek következtetni. Jobb források híján ezek alapján kell megállapítani: a századfordulón, illetve a század elején született generáció tagjainak családja egy-egy famílián belül a korábbiakhoz és a későbbiekhez viszonyítva is feltűnően nagy. A katasztrófát követő demográfiai robbanás bekövetkezett. A jelenség körülményeiről persze semmit sem tudunk. Még csak utalások sincsenek arra Erdély viszonyai között, hogy a házasodási életkor csökkent-e, vagy esetleg a pozitív születésszabályozás tényével állunk szemben. Esetleg csak annyi történt, hogy a nagy elnéptelenedés megrázkódtatásában gondosabban vigyáztak a gyerekekre, mert nőtt az élet értéke a kortársak szemében.
{730.} A pusztulásból való kilábalás másik demográfiai befolyásolója az volt, hogy a robbanást nem követte a népességszaporodásnak a 17. századi Európa meglehetősen nagy részén megfigyelhető lanyhulása. Két egymástól távol eső területen, a gyalui uradalomban, illetve a Fogarasföldön élők körülményei értékelhetők ebből a szempontból. A gyalui urbáriumok 1640 és 1666 között szolgáltatnak adatokat. Ezek szerint az uradalom 11 vizsgált községében az összes családfő és a fiak aránya minden évmetszetben egy egész felett volt. 1640-ben 1,2, 1652-ben 1,1, 1666-ban megint 1,1 az arány. Ez azt jelenti, hogy ha voltak is egyes helységekben egyes időpontokban alacsonyabb számok, a család a kétségtelenül feltételezhető nőkkel együtt a négyes létszám körül volt. A lányok pontos számát csak egyetlen évből, 1638-ból és négy helységben ismerjük. Itt 3,8; 4,4; 3,7 és 4,3 volt a családtagok átlaga.
Az összeírások nem ismertetnek életkorokat, így nem tudhatni, hogy lezárt családok adatait közlik-e, vagy pedig termékeny korban levő házaspárok várhatóan még szaporodó fiait tüntetik-e fel. Bizonyos zavart okoz az is, hogy a családból kivált fiakat nem következetesen veszik fel. A külön telken ülők feltehetőleg külön szerepelnek, de egyes rég elköltözöttekre vonatkozó utalások amellett szólnak, hogy bizonyos esetekben a távollevőket is összeírták. Végeredményben: ezek az összeírások a családok dinamikáját nem engedik vizsgálni. A demográfiai folyamatra azonban fényt derítenek: kiderül belőlük, hogy a népesség szaporodása viszonylag nagy családokban zajlik és egyenletes.
Még kedvezőbb képet mutatnak a fogarasföldi urbáriumok. Itt három egység vizsgálható, a fogarasi, a porumbáki és a kománai uradalom jobbágysága a bojárokkal együtt. Az időmetszetek pedig: 1632, 1637 és 1640. A fiaknak az összes családfőhöz viszonyított aránya itt egy esetben, Fogarason 1632-ben maradt egy egész alatt, egyébként 1-től 1,6-ig változik. A változás szó szerint értendő, mert Komána nagyon kis mérvű csökkenése mellett a fiak átlaga nő. Fogarason az 1632-es 0,9-ről 1,4-re, Porumbákon 1,4-ről 1,6-ra. Kománán 1,6-ról 1,3-ra süllyed ugyan, de a teljes Fogarasföld átlaga még így is emelkedik. 1632-ben 1,07, 1637-ben 1,3 és 1640-ben 1,4 a fiaknak az összes családfőhöz viszonyított aránya. A családok dinamikája itt sem vizsgálható, mindazonáltal világos: a népszaporodás a Fogarasföldön a gyaluiaknál is nagyobb családokban emelkedő tendenciájú.
A század eleji demográfiai robbanás, az emelkedő, illetve egyenletesen nagymértékű népszaporodás jelensége feltehetőleg nem lenne kimutatható Erdély valamennyi vidékén és minden társadalmi egységében. A szászoknál – bár demográfiailag hasznosítható adataik egyelőre hozzáférhetetlenek korszakunkból – egyenesen igen lassú szaporodás valószínű. A pusztulásból kivezető folyamat összetevői között mégis ezek a legfontosabbak.
Figyelembe veendő azonban egy harmadik tényező is, a románok létszámának feltűnő növekedése. Itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy {731.} korábban transzhumáló csoportjaik a háború után telekre ülnek. A másik a beköltözésük a vajdaságokból. Az első tulajdonképpen nem jelentene gyarapodást, hiszen mielőtt a falvakba jöttek is, ott voltak a hegyekben. Akkor azonban az összeírások rendszerint nem tüntették fel őket, így a tizenöt éves háború után falvakba telepedők végeredményben nem a ténylegesen létező, csupán a számba vehető román lakosság számát növelik. A beköltözők viszont abszolút értelemben jelentenek gyarapodást.
A változásokról két kortárs becslést szoktak emlegetni. Verancsics Antal esztergomi érsek szerint az 1560-as években Erdély lakóinak egynegyedét alkotják a románok. Nyolcvan esztendővel később Lupu vajda azt írja a temesvári pasának, hogy az erdélyiek egyharmada román. Úgy tűnik azonban, egyiküknek sincs igaza. Verancsics értesítésének ellene mondanak a tudományos módszer révén feltételezhető számok. Ezek szerint a 16. század végén magában Erdélyben a 700 ezer fölötti lakosságszámból talán 220 ezer a románoké, a fejedelemség egészében ugyanekkor már 330 ezer fölött vannak; a több mint egymilliónyi akkori összlélekszámnak ez is egyharmada. Lupu pedig ugyanezt az arányt említi, jóllehet a saját ismereteihez képest bizonyosan túloz. Azért ír ugyanis a románok nagy számáról a pasának, mert Erdély elleni támadásra akarja rávenni. A győzelem zálogát képeznék szerinte a románok, akik mind felkelnek majd mellette. Mindez persze nem azt jelenti, mintha a románok aránya nem nőtt, hanem egyenesen csökkent volna a két közlés között. Egyszerűen az a magyarázat, hogy a két kortárs tévedett.
A románok arányának növekedése mögött azonban a telekre ülés és a beköltözés mellett demográfiai tényező is hatott. A gyalui, illetve a fogarasföldi népszaporodás adatainak eltérése ugyanis a demográfiai szokások etnikailag meghatározott különbségével magyarázható. Fogarasföld román lakossága áll itt a gyalui magyarok mellett. Ez utóbbiak egyenletes lélekszámnövekedése az Európában meglehetősen általános viszonyokhoz képest magas, de alacsony a románok emelkedő tendenciájú és nagyobb családokban zajló népszaporodásához viszonyítva. A két nép demográfiai szokásainak eltérése feltétlenül befolyásolta a fejedelemség etnikai arányainak eltolódását.
Nem tudunk arról, hogy a tizenöt éves háború idejének népesedési pusztulását felszámolandó bármilyen szervezett akció folyt volna. A hasonló esetben másutt gyakran zajló telepítéseknek Erdélyben nincsen nyoma. A románok beköltözése külső erő beavatkozásától függetlenül ment végbe.
Erdélyben a második jobbágyság létrejöttének máshol is nyomasztó körülményei különösen szorongatóak. Sajátosan alakultak egy történeti véletlen következtében, részben pedig azért, mert az ország legnagyobb birtokosa az uralkodói hatalommal is rendelkezett.
{732.} A történeti véletlen a tizenöt éves háború képében jelentkezik, amelynek pusztításai miatt a sokkal régebbire emlékeztető új jobbágyrendszer megszerveződése nem egyszerűen két szakaszban zajlik, mint Magyarországon általában, vagyis a korábbra visszanyúló kezdetek után egy 16. századiban és egy, a következő század elejére esőben, hanem gyakorlatilag elölről kezdődik a háború utáni évtizedekkel. A hosszú időn át folyamatos rombolás következtében alakul így a helyzet. Azáltal ugyanis, hogy a parasztság jelentős része fizikailag megsemmisült, többségük pedig földönfutóvá lett, nem egyszerűen a jobbágyság második kiadásának már a Báthoriak korában érzékelhető kezdeményei semmisültek meg, de magának a jobbágyrendszernek a keretei is fellazultak.
A háború fenyegetése kikényszerítette, a pusztán maradt helyek sokasága pedig lehetővé tette a folytonos költözést. Ilyen módon a jobbágyság korábban helyhez kötött életmódjával szemben általánossá vált az állandó fluktuáció. E körülmények között a század elején Erdélyben szó sem lehet a jobbágyi terhek növeléséről; a fejedelemségben egyszerűen magát a feudális függést kell restaurálni.
Kettős tendencia indul: egyrészt általános érvényűen kimondják a puszta helyre költözők hatéves adómentességét, ugyanakkor a legszigorúbb törvényeket hozzák a lakóhely nélkül kóborlókra. Az 1615-i törvény talán a legvilágosabb: „…a sok lézengő, bujdosó, uratlan” embert, „szökött szolgák”-at, „kiknek semmi residentiájok ez országban nem lévén, széllyel járnak”, fogják el és büntessék meg.* Az a tény, hogy az országgyűlési végzések között minden más ügyről szóló döntés gyakoriságánál sűrűbben születnek a latrokról, kóborlókról, szökött jobbágyokról intézkedő artikulusok, mutatja, mennyire tömeges jelenséggel szemben veszik fel a harcot.
A nagy fellazulást a háború pusztítása és a századforduló időjárási katasztrófái váltották ki; mindez nagyfokú elszegényedéssel járt együtt, s kétségtelenül létbizonytalanságot is jelentett. A megtelepedés ezzel szemben nyugalmat és a gyarapodás lehetőségét biztosítja, de mivel a jobbágyi függésbe való visszaállással azonos, úgy látszik, igen nagy szubjektív tehertétel. Erre utal mindenesetre az a tény, hogy jóllehet adómentesség csábít, megtorló intézkedések fenyegetnek, egészen a század közepéig nem lehet a tömeges méretű szökést vagy költözködést felszámolni.
A jobbágyi kötöttségek elől menekülő parasztság helyzetét nehezíti a fejedelmi hatalom és a nagybirtok érdekeinek összefonódottsága. Emiatt lépnek fel az uralkodók hivatalosan, a törvényhozás szintjén, a leghatározottabban a migráció minden formája ellen, holott következményeit a rendiséggel szemben is felhasználhatnák. Közvetlenül módjuk lenne erre, ha a katonaság soraiba vagy a bányászok közé állást – aminek a gyakorisága szembeszökő – {733.} bátorítanák, illetve legalább engedélyeznék. Ez azonban nem történik meg; az államhatalom védelme alá kéredzkedőkkel szemben is a földesúri érdek győz. Az uralkodók, annak ellenére, hogy a jobbágyi kötöttségek fellazulásából személyesen is profitálnak, mert a hadseregbe és a bányákba irányuló vándorlás mellett élénk a fiskális birtokokra húzódás tendenciája is, korlátlan teret engednek a rendek jobbágyságot megkötni kívánó törekvéseinek.
A fejedelmek csupán közvetve alkalmazzák az uralkodói hatalom eszközeit; különleges helyzetükkel egyszerűen visszaélve, kijátsszák a törvényeket. Mint minden más földesúr birtokain, úgy a fiskális uradalmakban is akadályozzák a tisztviselők a szökött jobbágyok kiadását, a tisztek a katonák közé álltak hazavitelét, vagy a bányák intézői a náluk dolgozók visszarendelését. Ezekben az összecsapásokban a másik fél, a jobbágyát követelő birtokos tulajdonképpen nem az uralkodótól, hanem az ő személyében egy másik földesúri versenytárstól szenved vereséget. Olyantól, aki véletlenül az államhatalom gépezetét is kezében tartja. Senki nem versenyképes a fejedelmekkel szemben.
Legreménytelenebb helyzetbe természetesen a jobbágyok kerülnek, akiknek kitörési kísérleteivel szemben szilárd fal mered: a fejedelem és a rendek minden belső ellentétet és az érdekek ütközését áthidaló összefogása, a jobbágyok munkájára maradéktalanul igényt tartó földesurak önzése.
A 16–17. század fordulóján a fejedelemség uralkodó osztályát a hét erdélyi megye, valamint a Partium birtokosai, továbbá a Székelyföldön nemesi jogon birtoklók alkotják. A fogarasföldi bojárokat, jóllehet jobbágyaik feletti hatalmuk jelentősen gyarapodott, most sem lehet a társadalomnak ehhez a részéhez sorolni.
Az uralkodó osztály partiumi viszonyairól nincsenek pontos ismereteink, az erdélyi belső összefüggések viszont a 16. század legvégén világosan felderíthetők. A társadalom legfelső csoportját itt 350-400 család alkotja. Birtokviszonyaikra rendkívül erős felaprózottság jellemző: falvaik többsége részbirtokokra oszlik. Ugyanígy: az uralkodó osztályt alkotó családok igen nagy része, körülbelül a 80%-a csupán részbirtokokkal rendelkezik. 15% körül van azoknak az aránya, amelyek 1–3 egész falut mondhatnak a magukénak. Hat kézen van sok részbirtokon kívül néhány egész faluból álló, de a nagybirtok határán messze alulmaradó uradalom. Gálfi János, a Kendi család, Apafi Miklós és özvegy sógornője, Cserényi Judit, valamint a két Erdélyi tartozik ide. Végül két família, a losonci Bánffy és a Csáky alkotja a rendkívül szűk elitet: királyságbeli értelemben véve is nagybirtoknak tekinthető egy-egy uradalom, Almás, illetve Bánffyhunyad – mindkettő Kolozs megyében – van a kezükön. A középkorban volt nagybirtokok többsége ugyanis ekkor már a fiskus kezelésében van. Ezek együttesen kiteszik egy gazdag magyarországi {734.} arisztokrata birtokállományát, az erdélyi magánbirtok azonban már ekkor is messze elmarad mögötte. A Csákyak vagy a Bánffyak egy-egy erdélyi uradalma nem is említhető – például – a Zrínyiek hatalmas birtokkomplexuma mellett, amelyet a muraközi Csáktornyától a tengerig, s ott a parton hosszan uradalmak egész sora alkot.
Az erdélyi uralkodó osztály e gazdasági tagozottságát a partiumi viszonyok némileg módosítják. Csupán annyiban változtatnak azonban, hogy megemelik a Bánffy és a Csáky család fölényét: jelentős birtokaik vannak itt is. A Bánffyaknak Kraszna, a Csákyaknak Bihar megyében. És itt melléjük sorakoznak még a somlyai Báthoriak, akiknek azonban nem az itteni, hanem Szatmár megyei birtokaik adják az igazi gazdagságot. Aztán főleg a Partiumban birtokos néhány újabb, 16. századtól előkelő család, az iktári Bethlenek, a Zólyomiak és a Wesselényiek. A székelyek közül viszont senki nem emelkedik a fejedelemség igazi vezető csoportjába, jóllehet saját, székelyföldi normáik szerint vagyonosok a Lázárok, a Mikesek vagy az Aporok is.
A 16. század utolsó éveinek zavarai, majd Báthori Gábor sokat emlegetett birtokadományai az uralkodó osztály e szerkezetét nem változtatták meg. Továbbra is a Bánffy–Csáky páros vezet, és az utánuk következő igen szűk csoportban csupán személyi változások támadnak. Igazi nagybirtok a századforduló nagy vagyongyűjtőinek kezén sem alakul ki. Amikor a 17. század tízes éveiben a fiskalitások visszaszerzése, majd a fejedelmi nagy birtokgyűjtés megindul, a régi kincstári uradalmak mellett néhány jobbágyportányi, egy-egy falu nagyságú diribdarab birtokokból gyarapodik a központi hatalom gazdagsága.
I. Rákóczi György azonban már megjelenésekor beláthatatlan távolban van mindenkitől: 1630-ban, amikor Erdélybe jön fejedelemnek, a királyi Magyarországon fekvő tizenegy uradalmában lényegesen több település – 228 – tartozik földesurasága alá, mint amennyi – 167 – a 16. század végén a viszonylag leggazdagabb, körülbelül hetven család kezén összesen volt Erdélyben. Azóta pedig a fiskalitások Bethlen Gábor idején végbement újjászervezése tovább szegényítette az urakat.
Feltűnő, hogy e szegényítés Bethlen, majd a két Rákóczi György alatt is egyenletes; nem morzsolja fel az uralkodó osztály szerkezetét. Nyilván rendkívül szétszórt birtokaiknak köszönhetik, hogy jut is, marad is. Hiába vesznek el valakitől az egyik helyen sokat, másutt még mindig a kezénél marad valami. Az egyre szegényedő társaságból való kiemelkedésre pedig mind kevesebb is elég. Így érthető, hogy a társadalmilag előkelőnek tekintett famíliák csoportja a birtokviszonyok 17. század eleji folytonos bizonytalansága mellett sem változik. Csak a Csákyak esnek ki Csáky István távozásával, akit ugyan nem ér a Bánffyakénál nagyobb anyagi veszteség, de politikai okokból mégis kénytelen a királyságba költözni. Így a fejedelemségben a {735.} losonci Bánffy família marad az egyetlen középkori arisztokrata. Társadalmi előkelőségük igen magas – de érdekes: az egész korszakban tulajdonképpen távol tartják magukat a politikától.
Mellettük – társadalmi megbecsültségüket tekintve – valamivel lejjebb, de az egész uralkodó osztályon belül elkülönülő csoportot alkot a 17. században kilenc erdélyi nagy família: eredetileg is itt honosok közülük a Gyerőffyek, az Apafiak, a Mikolák, a Kendiek, a bethleni Bethlenek; 16. századi jövevények pedig a Pekryek, a Kamuthyak, a Kornisok, a Hallerek és a Rhédey família. Mire azonban a társadalmi elit részévé váltak, már elmosódtak a bennszülöttek és a beköltözöttek közötti különbségek. A csoport zártságára e korban már az jellemző, hogy három tagja is, a Gyerőffy, az Apafi és a Kamuthy család a Bánffyak házassággal szerzett rokona.
E társaság másokhoz viszonyított előkelősége pontosan lemérhető, anélkül, hogy az uralkodó osztályon belül külön rendet alkotnának. Erdély ugyanis az örökletes főrendiség intézményét nem ismeri: itt ténylegesen megmaradt a királyi Magyarországon már a 16. század közepére fikcióvá vált una eademque nobilitas. Sem a cím, sem a rang, sem a méltóság nem öröklődik. Sajátos helyzet ez már a 17. században, amikor is Európa-szerte a feudális uralkodó osztály két rétegének, az arisztokráciának és a köznemességnek egymáshoz viszonyított változásai a társadalomtörténet legfeltűnőbb eseményei. Nyugaton az arisztokrácia válságáról beszélnek: a réteg számszerű gyarapodásával nemcsak társadalmi megbecsültsége csökken, de tényleges – anyagi és politikai – fölénye is alábbszáll. Az Elbán inneni régióban, így a királyi Magyarországon is, ezzel szemben az örökös főrendiség 16. századi kialakulása a nagybirtok túlhatalmát, a legrégebben előkelő családok folyamatos vezető szerepét erősíti meg.
Erdélyben viszont nem történik sem az egyik, sem a másik. Középkorból maradt előkelője a losonci Bánffyakon kívül nincsen; öröklődő címeket pedig sem a Szapolyaiak, sem a fejedelmek nem osztanak. Ha valaki a 17. században véletlenül főrendi rangot visel a fejedelemségben, annak valamelyik felmenője vagy ő maga a királyságból költözött ide. Az erdélyi címeknek ehhez semmi közük. Mert dominusnak nevezik ugyan a királyi országrészből jött mágnásokat is, de az erdélyi „urak”-at vagy „nagyságos urak”-at semmilyen intézményes megkülönböztetés nem választja el a nagyszámú egregiustól. Ahogyan lényeges anyagi eltérés nincsen közöttük, úgy társadalmi tagozódásuk is szinte csak megegyezésen alapuló. Az erdélyi dominusoknak nincsen semmi néven nevezendő különleges joguk. Még az országgyűlésen való megjelenésük is a fejedelmek szeszélyes akaratán múlik.
Ilyen összefüggésben azonban minden egyértelművé válik: a társadalom hierarchiájának élén áll a fejedelem, gazdagságát és hatalmát tekintve össze nem hasonlítható senkivel. Már a 16. század végén sem volt, aki Erdélyben egy Báthorit anyagilag megközelíthetett volna, a 17. században pedig, a fejedelmi {736.} földbirtok-monopólium kialakultával az egész erdélyi uralkodó osztály együttesen alig ér fel az uralkodók gazdagságához. Rendi hatalom pedig egyszerűen nem létezik, mert még az ügyek tárgyalásában való egyszeri puszta részvétel is a fejedelmek uralkodói kegyétől függ. Mindez azt jelenti, hogy a második jobbágyság rendszerének egészen sajátos viszonyai alakulnak ki Erdélyben. Két pólusán nem nagybirtokos arisztokrácia, illetve jobbágyság helyezkedik el, hanem egyetlen nagybirtokosként maga a fejedelem, vele szemben pedig személyes, kettős módon is érvényesülő hatalmának alávetve az ő jobbágyai. Fejedelmük és földesuruk egyben.
Ezen az alapvető tagozódáson a székelyek és a szászok társadalma egészen kívül esik, mert náluk árutermelő nagybirtok nincsen. A fejedelemség uralkodó osztályának birtokosai és jobbágyaik viszont korlátozott mértékben részt vehetnek az árutermelésben: nem nagyüzemi szervezetben ugyan, de a birtokosok is állíttatnak elő mezőgazdasági árucikkeket. Számszerű adataink e tevékenység arányairól nem léteznek; nem tudhatni pontosan, hányan és mennyi jobbággyal robotoltatnak. Maga a tény azonban világos az országgyűléseknek a fejedelmi kereskedelmi monopóliumok elleni küzdelméből. Nem harcolnának a kereskedést korlátozó megkötések ledöntéséért, ha nem lenne árujuk, ami őket a piacokra hajtja. Kérdés azonban, hogy vajon nem azért szabadította-e fel I. Rákóczi György az áruk forgalmát, mert nem lát az alattvalóiban számon tartandó vetélytársat. Az azonban bizonyos, hogy lényeges konkurenciát nem jelentenek.
A náció kiváltságai birtokában lépi át a 17. század küszöbét; a fejedelmi politika velük szemben az előző század közepe óta ingadozó álláspontja – a székely szabadságot hol eltörölték, hol megint megerősítették – a béke létrejöttének pillanatában az ő oldalukon állt. A székely szabadság tartalma azonban ekkorra megváltozott. Magában foglalja ugyan a rendszeres állami adó alóli mentességet, de a személyes hadba vonulás eredetileg minden székelyre kiterjedő kötelessége és joga a közöttük létrejött jobbágyságra már nem vonatkozik. Gyakorlatilag az a következmény, hogy az előkelőknek sikerült a székely belső társadalmi viszonyok alakulását a náció belügyévé tenni: jobbágyaikat kivonták az állami intézkedések hatálya alól.
Paradox viszonyok: a szabad székelyek rendi előjogai olyan mértékben kiterjedtek, hogy részesévé váltak még a jobbágyaik is. Ez a fordulat kétségtelenül előnyös a székely jobbágyságra. Mert igaz ugyan, hogy a különös esetekben kivetett adót most csak ők fizetik, nem úgy, mint korábban, amikor a rendkívüli szolgáltatásokat még a náció minden tagja megadta. Ezzel azonban csupán a szabad székelyekhez képest kerültek hátrányos helyzetbe. A jobbágyság egészénél lényegesen kisebb terhet hordoznak. 1616-ban például, {737.} amikor a török adóra kell fizetniük, tíz székely jobbágy 11 forintot ad, míg a rendszeres rovás szerint adózók közül ugyanennyien 19-et. Kivételezettségük arányát az a körülmény is fokozza, hogy függésük csupán a megfelelő székely birtokossal szemben egyértelmű. Rovatal alá azonban nem kerültek, az államhatalom nem tartja nyilván jobbágyi állapotukat. Minthogy pedig uraiknak kétségtelenül érdekük, hogy a lehetőség szerint minél kevesebb kívülről jött teher nehezedjen rájuk, alighanem még a kivételes adótól is védik őket. Amikor a fejedelem megbízottai a rendkívüli összeírás céljával megjelennek közöttük, feltehetően nem egy jobbágyot letagadnak. Az viszont bizonyos, hogy az 1616-ban kivetett rendkívüli adó még 1622-ben sem folyt be. Valószínűleg nem a fejedelmi tisztviselőkön múlott.
Ilyen viszonyok között a jobbágyi állapot felvétele kifejezetten kívánatossá vált a székelység körében. Egy 1614-i összesítés szerint Marosszék „fejekötött”-jeinek 60%-a a saját állítása szerint sem akarata ellenére került jobbágyi állapotba. Az önkéntesség mellett olyan okokat sorolnak fel, mint a had előli menekülés, a szegénység, az éhség, a betegség. Feltűnően sokan, az 514 fejekötött közül 134-en mondják, hogy oltalomért adták magukat valamely birtokos hatalma alá. Az a sajátos helyzet alakult tehát ki, hogy azokban az esztendőkben, a század legelején, amikor a megyék parasztságát kemény erőszakkal kell kényszeríteni, vagy kedvezményekkel csábítani a háború előtti kötöttségek újrafelvételére, a székelyek között a szabad állapot már régen nem feltétlenül kívánatos. 1622-ben már körülbelül húszezerre teszik a náció nem szabad, tehát különböző rétegződésben jobbágyi állapotú családfőinek számát. Ez a megyékben élő jobbágyság nagyjából 20%-a.
Hatalmas szám, adómentessége jelentős jövedelemtől fosztja meg a kincstárat. A fejedelmi hatalom mégsem anyagi okból indít támadást a székely jobbágyság intézménye ellen, hanem azért, mivel ennek gyarapodása az erdélyi katonaság legértékesebb elemének rovására történik. Mert a 4-5 ezres állandó hadsereg mellett a székelyek adják azt a körülbelül 10 ezres létszámú kontingenst, amely rendkívül rövid időn – valószínűleg egy héten – belül mozgósíthatóan gyakorlatilag állandó rendelkezésre áll. A kiállításuk lényeges anyagi ráfordítást sem igényel, lévén, hogy saját fegyvereikkel kell megjelenniük. Sőt, bizonyos esetekben élelmiszerrel felszerelve rendelik ki őket.
E sajátosságok mellett, tehát azon felül, hogy különösebb szervezés nélkül és olcsón bevonultathatók, óriási érték a székelyek harcmodora: könnyűlovasságuk várvívásra alkalmatlan ugyan, nyílt terepen azonban rendkívül eredményes, nehézfegyverzetű katonaság hadmozdulatainak támogatására pedig különös sikerrel használható. Nem véletlen, hogy X. Károly svéd király, kora egyik legjobb katonája, aki még I. Rákóczi György szövetségeseként ismerte meg a székelyek működését, jó tíz évvel később, egy erdélyi követtel folytatott beszélgetés során, kétszer is visszatérve a témára, érdeklődött róluk. Ennek az Európa-szerte elismert hadseregnek az állományát csökkenti a katonáskodás {738.} alól kimenekülő székely jobbágyok számszerű gyarapodása. A fejedelmi hatalom mégis valami furcsa ellentmondásossággal kezd a folyamat megállításához.
A székely jobbágyság intézményét magát, azt, hogy a náció egy csoportja, az ősjobbágyság sem katonai, sem pénzbeli állami terhet nem visel, elismerik. E rend felszámolását nem kísérlik meg. Feltehetőleg a feudális normákhoz kötött gondolkodás és a valóság tényei együttesen kényszerítik ki a tartózkodást: a székely társadalomnak a 17. század elején már szembetűnő belső tagozottságát ismerők számára ez a szerkezet elképzelhetetlen jobbágyok nélkül, illetve a székelység egy csoportja anyagi eszközök híján egyszerűen képtelen mint katona kiállni. Első lépésként tehát – Bethlen Gábor intézkedései nyomán – az történik, hogy csupán megtiltják újabb szabad székelyek jobbágysorba állását: „se elfogadni jobbágyul, sem eladni, kötni magát, az ki zászló alatt szolgáló székely, szabad ne legyen semmi úton” – mondja ki az országgyűlés a fejedelem javaslatára 1619-ben.* És 1614-nél húzza meg a határt: azokat, akik az akkori országgyűlés óta lettek „székelyből csinált jobbágyok”, egyszerűen foglalják el jelenlegi uraiktól. Nem ismerjük a törvény végrehajtásának sem az eszközeit, sem a módját. Különösen hatékony azonban nem lehetett, mert 1622-ben új meghatározás születik: most az az „ősjobbágy”, aki már Mihály vajda bejövetele előtt jobbágy volt. A többieket sem sikerül azonban a székely szabadságba adminisztratív úton vagy akár kényszerrel is visszahajtani. Bethlen pedig biztosnak tűnő eszközt választ: az ősjobbágyok körén kívül magukat jobbágynak valló, tehát nem katonáskodó székelyeket vegyék rovás alá, vessék ki rájuk is a rendszeresen fizetendő állami adót. 1623-tól a fejekötött jobbágyok rendszeresen adóznak.
Az új teher nem csekély, ez idő tájt két forint körüli összeg esztendőnként. Nem is annyira vásárlóerejét tekintve nagy – körülbelül egy városi ízlésnek megfelelő bundás női kabát ára. Inkább megszerzése nehézségét illetően sok. Egy kézműves játszi könnyedséggel jutna hozzá: inas legfeljebb tíz nap alatt, mester akár négynapi munkával is megszerezné. A naturális gazdálkodást folytató parasztok nagy része számára viszont szinte beláthatatlan összeg. Ők pénzzel gyakorlatilag nem is szoktak bánni: nincsen rá szükségük. Ha pedig szerezni akarnak, a mezőgazdasági terményárak végtelen alacsonysága mellett nem is egyszer kell megtenniük az utat a városi piacokra, míg néhány dénáros áruik eladásából a kívánt összeget összeszedik. Még ha megvan is, fenyeget azonban a veszély, hogy az adótisztek az értéktelen rézpénzt nem fogadják el. Szinte elképzelhetetlen, hogy a parasztság nagy tömegei hogyan jutnak hozzá az értékesebb pénzhez. E súlyos kötelezettséggel azonban a székelyek rovás alá vett csoportja egyszerűen a jobbágyi többség helyzetébe jutott: a Székelyföldön kívül élő osztályos társaik ezt a megterhelést mind viselik.
{739.} A székely jobbágyok viszonyai persze tulajdonképpen felmérhetetlenek földesúri terheik számbavétele nélkül. Közvetlen adatok azonban nem maradtak róluk. Ezek hiánya viszont magában is beszédes: a székelyföldi parasztok nem nagybirtok szervezetében élnek, hiszen a nagy uradalmak ebben az időben már tekintélyes mennyiségű iratanyagot termelnek. Az összefüggés egyébként nyilvánvaló: 1614-ben a székely jobbágytartók majdnem 80%-a csupán 1-3 szolgáló ember felett rendelkezik. A székelyből lett nemesek ugyanis a megyékben szerzett jószágokkal gyarapodtak rangban és birtokban. A törpe- vagy közepes birtok üzemeltetése módszeres kutatások számára pedig mindig is elzárva marad. Irodalmi utalások azonban és kalendáriumok lapjaira írt hevenyészett feljegyzések rendkívül eltérőnek mutatják az ilyen birtokokon élő jobbágyok életét.
A nagybirtok távolságai, a szolgáltatások általában hagyományosan öröklődő rendje nem védi őket. Szeszélyesen, földesuruk éppen fellépő igényei szerint változnak terheik. A kisbirtokokon következésképpen inkább a jobbágyok személyét zsákmányolják ki, mint a munkaerejüket: míg a nagybirtok egy-egy telek, illetve töredéke szolgáltatásait állapítja meg, függetlenül művelője egyéni adottságaitól, addig egy-két jobbágy földesura közvetlenül ismert képességeik, lehetőségeik szerint szabja meg a terheket.
A függés ilyen módja érzelmileg nyilván megterhelőbb, mint a nagybirtok személytelensége, és ez a szempont a székelyek viszonyairól szólva különös hangsúllyal érvényesül, hiszen náluk a náció minden tagjának valamikori közös szabadsága nem történeti reminiszcencia, hanem történelmi tény. Megalázó ezzel szemben a jobbágyi kiszolgáltatottság. Érzelmi meggondolások azonban a székelység viszonyainak alakulását nem állíthatják meg. Az állami adó kivetése, ha gyengíti is, nem szünteti meg a „székelyből csinált” jobbágyok számszerű gyarapodásának tendenciáját. Minthogy azonban szigorú kormányzati intézkedések akadályozzák az 1623-ban felvett listákhoz képest történő változtatásokat, új jelenség lép fel a szabad székelyek között, az elvándorlás.
Korábban soha nem volt számottevő méretekben tapasztalható, most, 1622 után olyan tömegessé válik, hogy 1638-ban az országgyűlés is foglalkozik azokkal, akik „az Székelyföldéről vármegyékben elbujdostak”.* A határozat természetesen: menjenek vissza. A helyzet azonban bonyolult, hiszen ők nem jobbágyok, nincs földesuruk, aki a visszaszerzési eljárást lefolytathatná. Az államhatalomnak sincsen törvényes joga felettük: soha nem kellett korábban írásba foglalni azt, hogy a szabad székelyek nem költözhetnek. Kiváltságaik tartották őket a Székelyföldön; hogy ezek megbomlottak, megbomlik a székelység is.
{740.} A székelység e széteséséhez vezető folyamat minden különössége ellenére is pontosan illeszkedik az erdélyi társadalmi fejlődés általános menetébe. Náluk is a középkorban kezdődött lényeges folyamat zárult le a 16. század végére. A megyékben ez a jobbágyság új megszigorításának első menete volt, a székelyeknél a nemzetségi szervezetet oly következetesen őrző társadalom elsődleges tagozódása, a jobbágyrendszer eredeti kialakulása. A századforduló zavarai aztán mindkét új szerkezetet szétzilálták. Amikor pedig a békével a normális élet lehetősége is visszatér, az eredeti formációra új réteg rakódik: a megyékben a jobbágyrendszer fokozatos megszigorodása, a székelyeknél pedig az eddig szabadnak mondottak másodlagos tagozódása. Ez utóbbi azonban nem alakul természetesen, mert a fejedelmi hatalom ismételt beavatkozásai sokszorosan befolyásolják. Minthogy pedig a székelység a társadalmi fejlődés túlhaladott stádiumát őrző zárvány, most – mintha vegyi hatás érné – a külső beavatkozás magát a rendszert veszélyezteti.
A dolgok önmozgása azonban megállíthatatlan. Pedig a bomlást előidéző fejedelmi hatalom a székelyek szétköltözését igyekszik megállítani. Kísérletezik adminisztratív eszközökkel, azután, a szabadok helyzetét megerősítendő, 1636-ban lemond a székely közös birtok háramlásáról. Ez azt jelenti, hogy míg körülbelül a 16. század eleje óta a hűtlenségben elmarasztalt székelyek földjeit az uralkodók kapták, I. Rákóczi György akaratából 1636-ban ez is a szabad székelyek kezén marad. Két évvel később egyesek már élvezik az új rendelkezés előnyeit, mert a székelyek között igen elterjedt szombatosság 1638-i kiirtásával felszabadult földeken osztozhatnak. A katonai szolgálat azonban ettől sem könnyebb, sem vonzóbb nem lesz. 1648-ban fejvesztés fenyegetésével kell a szabad székelyeket eredeti joguk gyakorlására kényszeríteni. Az országgyűlés mondja ki: ha besorozott székely „az zászló alatt nem találtatnék, eo facto convictusnak tartatván, halállal is büntethessék az fejedelmek érette…”* A kegyetlen törvény végrehajtására aztán nem került sor, mert II. Rákóczi Györggyel már a következő évben visszavonatják, de így is beszédesen árulkodik arról, mennyire súlyos teherré vált a székelység számára a katonáskodás eredetileg kiváltságnak számító előjoga.
A fiatal fejedelem mintha tudomásul is venné a fordulatot. Ő már nem kísérletezik erőszakkal. Az elköltözés tiltása helyett megadja a székelyeknek azt a lehetőséget, hogy földjeiket a náción kívül álló személyeknek is eladhassák. Az erőszak elejtése mellett pedig a kiváltságok terjesztésével is kísérletezik. „Lófő szabadság”-gal adományozza meg valamennyi székely lovas puskását. Ezeknek az intézkedéseknek a hatása azonban már belefullad az 1658-cal kitört új erdélyi pusztulásba.
A Királyföld a 17. századra is megőrizte kivételezett státusát. Így történhetett meg, hogy míg a földesúri birtokokon élő szászok helyzete a jobbágyrendszer általános szigorodásának megfelelően súlyosbodik, a második jobbágyság kialakulása és a vele karöltve megjelenő korlátlan fejedelmi hatalom a szász náció belső alakulását egészen a 17. század közepéig nem érinti. Náluk a fejlődés vonala nem is a fenti kétszakaszos formában alakult.
A 16. század végére megteremtődtek náluk a városokon belül is, város és környezete kapcsolatában is az Elbán inneni vidék polgáraira jellemző viszonyok. Belül a leggazdagabb iparossággal kiegészült kereskedő patriciátus fölényes túlsúlya áll a vezetésben és az ügyek irányításában. Velük szemben az iparosok céhektől védett, de mégiscsak kiszolgáltatott együttese áll. A polgárok soha kétségbe nem vont elvi jogegyenlősége mellett áthidalhatatlan anyagi és társadalmi távolság jött létre a vezető famíliák és a kézművesek szegényei között. A városok és körzetük falvai viszonyában pedig ugyancsak kialakult a szegényeket a gazdagoknak kiszolgáltató kapcsolat. Ennek értelmében a parasztok városból jött bírót kaptak, céheik is a városi céhek ellenőrzése alá kerültek. A városi szenátusok hatalmának súlyát aztán egyértelművé teszi az a tény, hogy a szászság a középkor óta globális adót fizet. A globális adó összegét korábban királyi rendelkezés határozta meg, a fejedelmi korban már fiktív portaszám. 1609 óta kétezer porta után fizetnek. A rovásadó országgyűlésen megállapított mennyisége szerint alakul a terhük. A belső elosztásba azonban már senkinek sincsen beleszólása. A szebeni polgármester, akit szász grófnak is neveznek, elnököl a náció gyűlésein, ahol az adót a városokra és a falvakra lebontva kivetik. Ilyen körülmények között végeredményben Szeben szenátusa lesz gyakorlatilag az egész szászság vezető testülete.
A 16. század végére kialakult viszonyokban a 17. századdal nem jön változás. Csupán annyi történik, hogy a már meglévő adottságok megmerevednek: a városi társadalom egyes rétegei között a mobilitás megszűnik, és a települések státusa is állandósul. A szegényeknek meggazdagodni már nem lehet, Szeben és Brassó gazdasági vezető szerepének sem támadhat versenytársa. Új nem következik tehát, csupán kiderül, hogy a polgárosodás és a városiasodás nem rendelkezik további erőforrásokkal.
Eddig minden törvényszerűen alakult; mindenütt, ahol a jobbágyi kötöttségek szigorodása jellemző, hasonló helyzet állt elő. Most viszont maguknak a polgári viszonyoknak kellene a feudalizmus rendje szerint átformálódniuk, ahogyan a Magyarország körüli térségben másutt is történt. A királyi országrész polgárai között ez már korábban bekövetkezett: kétlakiakká váltak. Polgári elfoglaltságuk megtartása mellett birtokot szereztek. Mivel az iparcikkek piaca inkább csökkent, mintsem nőtt volna, a {742.} mezőgazdasági árutermelés adta lehetőségeket használják ki. Ezzel a folyamattal egyidejűleg mind gyakoribb a nemesek városba költözése, így a polgári rend hierarchiája megbomlik. Hasonló jellegű átalakulás ment végbe a városok és körzetük kapcsolatában. A városok is birtokot szereztek, és mint testületi földesurak váltak környezetük feudális kizsákmányolóivá.
A szászoknál viszont ettől az alakulástól eltérő a helyzet, éppen olyan paradox, amilyen a székelyeké. Ahogy ugyanis a székelység körében tulajdonképpen a jobbágyok a haszonélvezői a náció rendi előjogainak, úgy a szászokat nagyrészt feudális jellegű privilégiumaik őrzik meg a polgári viszonyok közé hatoló feudalizmustól. A jobbágyi függést nem ismerő és saját jogrendjében élő Királyföld úgy fogja össze a lakóit, mint egy hatalmas méretű város. Földje nemesi jogon nem birtokolható; nemesek nincsenek is a szászok között. Illetve: ha szász származású, de nemesi előjogokat nyert személy szász területen fekvő tulajdonát is megtartotta, éppen olyan terheket visel, mint a vele azonos anyagi helyzetű polgáriak. A szász jogrend is úgy érvényesül felette, mint az egyetem bármely másik tagja felett. Úgy is megfogalmazható: szász ember nemessége csupán a szász autonómián kívül érvényesülhet. Beköltözni pedig nem tud senki, mert a szász föld idegenek számára megszerezhetetlen. Ilyen módon a feudalizmus személyes megjelenése nem lehetséges.
A szász városok és szász falvak kapcsolata pedig a településeken belül létrejött hierarchiához hasonlatos: óriási anyagi és társadalmi különbségek vannak közöttük, a gazdagabbak a szegények helyzetével vissza is élnek, de jobbágyi szolgáltatásokat nem vethetnek ki rájuk. Meg kell maradniuk a polgári jellegű kapcsolatok között. Feudális függéssel csak nem szász lakosságú, román települések kapcsolódnak a városokhoz.
A gazdagok fölénye olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint például abban, hogy a városi műhelyek által előállított alapanyagokat, a kidolgozott bőrt, a posztót, a vasat igyekeznek hozzáférhetetlenné tenni a falusi iparosok számára, vagy tetemes felárral adják tovább nekik. Az exportból szinte a lehetséges határán túl is kizárják őket. A városi céhek nagy kereskedőcsarnokai pedig a falun készített cikkek árusítását teszik gyakorlatilag lehetetlenné. A városok azonban a szász falvak közvetlen kizsákmányolásával nem gazdagodhatnak.
Nem mintha valami ilyesmire nem történnének próbálkozások, hiszen kísértő a lehetőség: állami adó címén a megállapítottnál többet beszedni. A módszer azonban nem lesz általános. Részben azért tartózkodnak tőle, mert a fejedelmi hatalom is tiltja; azonnal közbelép, ha a szászság körében visszaéléseket észlel. Fontosabb ok azonban az, hogy a gazdag városok nincsenek ezekre a kicsinyes módszerekre ráutalva. Nem kell a feudális függésből kisajtolható jövedelmekre törekedniük, mert fenn tudják magukat tartani polgári eredetű bevételeikből is. Az ő életükben ugyanis az ipari {743.} termékek piacának az Elbán innen jellegzetes beszűkülése csupán erős áttételeken keresztül hat. Nincsenek közvetlenül kitéve a következményeinek, mert a román vajdaságokkal fenntartott gazdasági kapcsolataik bizonyos értelemben megvédik őket.
Ezek a kapcsolatok a középkor óta élnek. És jóllehet e vidék egyik legfontosabb gazdasági tevékenységéből, a levantei áruk közvetítő kereskedelméből a vajdaságbeliek az erdélyieket már a 16. század elejére kiszorították, az erdélyi iparcikkek piacai a keleti, déli szomszédoknál megmaradtak. Átéltek minden megpróbáltatást, a tizenöt éves háború viharait is. Az 1630-as években pedig, a vajdaságok belső politikai konszolidációjával párhuzamosan, különösen megélénkültek.
Moldva és Havasalföld Vasile Lupu és Matei Basarab alatti nagy építkezési hullámának, a nyugodt élettel járó általános költekezésnek a haszonélvezői jórészt az erdélyi szászok lettek. Ezekben az esztendőkben is keletkezik persze nemegyszer politikai ellentét Erdély és a vajdaságok között – alattuk az ide-oda vezető utakat, ha nem éppen hadak kelnek át rajtuk, bevágják, kivágott fatörzsekkel eltorlaszolják. Ilyenkor a kapcsolatok is megszakadnak, de sosem hosszú időre. Ahogy az ellentétek megszűnnek, jön a levél Brassóhoz vagy Szebenhez: nyissák meg az utakat, és küldjenek zsindelyszeget. A két sokat építtető vajda ezt kéri a leggyakrabban, meg mindent, ami kastélyok, templomok emeléséhez kell. Emellett megy az egész színesen összeállított árukészlet: orvosi műszerektől csizmáig mindent felvesz a szomszédos két román piac.
A szászokat privilégiumaik mellett a vajdaságok igényei segítik sajátos belső rendjük fenntartásában. Annál súlyosabban érinti őket az, hogy a két tényező hatása egymástól függetlenül, de szinte egyidejűleg szűnik meg a 17. század derekán.
A vajdaságok támogatását nem az építkezések megszakadása vagy esetleg a két román fejedelemség 1650-es évekbeli új megingása rekeszti be. A kereslet csökkenése már valamivel korábban is észlelhető, és éppen nem a vajdaságok hanyatlása miatt. Ellenkezőleg: az erdélyi iparosoknak helyi vetélytársai támadnak, akik a vajdák támogatásával igyekeznek piacaikat az Erdélyből érkező áruk elől elzárni.
Moldva és Havasalföld nagy fellendülése azonban nincsen erősebb hatással a szászság helyzetére, mint a fejedelmi hatalom II. Rákóczi György alatt kialakított új politikája velük szemben. Ennek egyedül Bethlen Gábornál voltak előzményei, aki a három nemzet uniójának reformjával tett kísérletet a szászság kivételezett helyzetének felszámolására. Kudarca után azonban gyakorlatilag nem törődött tovább velük; a nyílt összecsapásokat kerülő módszerei csupán a szászok versenytársainak támogatását engedték meg. A többiek, Báthori Gábor és I. Rákóczi György a gazdagság után vetették magukat. Minden lehetőséget felhasználva, egyszerűen kiélve a városokat, {744.} vagy súlyos bírságokat kiróva szereztek tőlük hatalmas összegeket. Ezzel anyagilag gyengítették ugyan a szászságot, rendi különállásuk szervezett felszámolására azonban kísérletet sem tettek. I. Rákóczi György kétszer is, 1637-ben és 1646-ban megsarcolta őket, de háromszor erősített meg szász privilégiumokat. Megfélemlítéssel elérte, hogy neki személyes hűségesküt tegyenek, a szász jogrend érvényességét azonban többször is kifejezetten elismerte.
II. Rákóczi György ezzel szemben nem törődik a szászok gazdagságával. 1650-ben, amikor a fiskális birtokok új összeszámlálásánál alkalma lenne Brassótól a Havasalföld felé vezető legfontosabb átjárót, Törcsvárt elragadni, a kezükön hagyja. Ezzel náluk marad az ott átmenő kereskedés ellenőrzése is, holott I. Rákóczi György már tárgyalt az elvételéről. A fiatal fejedelem alatt perek sem indulnak a szászok ellen, 1651-ben azonban fontosabb esemény következik be.
Az 1651-es országgyűlés 24. artikulusa érvénytelennek mondja ki a szászoknak azt a jogát, hogy közvetlenül nem citálhatók a fejedelmi táblára, csak illetékes saját szász bírájuk útján perelhetők. Rendi különállásuk legfontosabb támasztópillére omlik össze ezzel: megszűnik felettük a szász jogrend védelme, személyükben lettek a fejedelmi hatalom közvetlen kiszolgáltatottjai. Nem kevésbé érzékeny pontot érint a következő csapás. 1653-ban, amikor Erdély törvényeit az országgyűlés kodifikálja, nemcsak ezt az 1651-es artikulust erősíti meg. Kimondják azt is, hogy a szász városokban idegenek vehetnek házat. A két rendelkezés együtt, létrejötte pillanatában végzetesnek látszik. Azt mutatják, a szászok autonómiája gyakorlatilag megdőlt. Nyilvánvalóan csak idő kérdése lehet, hogy a székelyekéhez hasonló bomlásuk meginduljon.
Az új helyzet következményei azonban nem tudtak megmutatkozni. II. Rákóczi György már a lengyelországi hadjáratra készültében kénytelen engedményt tenni. 1656-ban visszaállítja a szászok feletti szász jogszolgáltatás illetékességét. Ennek az intézkedésnek a hatása azonban éppen úgy elvész az 1658-cal induló nagy összeomlás közepette, mint minden, ami Erdély társadalmában a gyors döntésekre képes, hatékony fejedelmi hatalom mellett az utóbbi évtizedek során épült.
A birtokos hatalmak nagy összefogása körülbelül a 17. század közepére képes a feudalizmus rendszerében megszokott arányokra visszaszorítani a jobbágyság migrációját. E tevékenység során és eredményei következtében merül fel Erdélyben a románság problémája. Nem mintha korábban a románok nem lettek volna részesei a társadalmi életnek. Éppen ellenkezőleg: magától értetődő természetességgel voltak jelen. A nemességbe emelkedők, {745.} éppen úgy, ahogyan Magyarországon a szlovákok vagy a horvátok, Erdélyben pedig a székelyek és a szászok, integrálódtak a magyar nemességbe. A jobbágyok viszont, jóllehet az ortodoxiát jórészt megtartották, és életmódjukban is sok, a többi erdélyiétől eltérő vonást megőriztek, minthogy a különbözőségek ütközésére nem került sor, szinte észrevétlenül épültek be az erdélyi társadalom szövetébe. A helyzet körülbelül a 16. század közepétől változik meg.
A románok egy része ez után az időpont után is tovább folytatja a maga megszokott életmódját. A Kendeffyek vagy a Macskásiak a 17. században is az előkelő családok tagjai között tevékenykednek. Markó vajda Bethlen Európa-szerte ismert diplomatája. Jónás vajda vagy Lészai István boér éppen úgy erőszakoskodó, illetve megfontoltan működő uradalmi tisztviselő, mint akármelyik magyar prefektus. Túlzás lenne azt állítani, hogy román eredetüket nem tartják számon; kifejezetten előnyükre sem szolgál. Amikor azonban 1657 őszén Barcsai fejedelemmé választásának lehetőségét latolgatja az országgyűlés, állítólagos román származásán semmivel sincsen nagyobb hangsúly, mint azon a tényen, hogy „bár nem notórius koldus”, de szegény, vagy azon, hogy nincsenek gyermekei. Így érthető, hogy Zólyomi Erzsébet, az egyik legelőkelőbb erdélyi család tagja, özvegységében hozzá mehetett Gavrilă Movilăhoz. Hátszegen éltek, ahol gyakran fogadtak emigránsokat a vajdaságokból.
Egészen másként jelentkezik a románság kérdése a jobbágyoknál. Közöttük két csoport válik el egymástól. Az egyiknek a tagjai, elsősorban a fogarasi uradalomban, de másutt is, ha telekre ültek, éppen úgy hasonultak az erdélyi földművelő parasztság többségéhez, ahogyan a román nemesek a nekik megfelelő társadalmi osztályokhoz asszimilálódtak. Életmódjuk nem tér el jobban más jobbágyokétól, mint amennyire földrajzi tényezők, a lakóhelyükül szolgáló birtok szervezettsége vagy más hatások a nyelvi hozzátartozástól teljesen függetlenül szabályozzák. Még a vallásuk sem jelent feltétlenül megkülönböztetést, hiszen a 15–16. században ugyan megszerveződött az ortodox egyház, de már a 16. század közepétől megjelentek Erdélyben protestáns kegyességi írások románul, 1566 körül pedig püspökségbe lehetett összevonni – a kényszerrel vagy önként létrejött – református román gyülekezeteket.
A földhöz kötött életmódra áttértek azonban a 16. század végén csak töredékét képviselik az Erdélyben élő román parasztságnak. Többségük meg tudta őrizni félig nomád, pásztorkodó, állattenyésztő életmódját. Ezzel most, a második jobbágyság kialakításának második szakaszában a többiekkel szemben előnyös helyzetbe kerülnek. Amíg ugyanis a telkes jobbágyok – legyenek légyen akár magyarok, szászok, székelyek vagy románok – mind nagyobb, illetve személyes szabadságukat mindjobban korlátozó terheket kénytelenek magukra venni, őket ez a veszély csak nagyon távolról fenyegeti. {746.} Egyszerűen életmódbeli sajátságaik miatt a földesúri hatalom számára gyakorlatilag megfoghatatlanok.
A telken ülő jobbágyok már régen – a románok éppen úgy, mint a többiek – pénz-, termény- és munkajáradék együttesének nyűgét hordozták, amikor a pásztorok még mindig csupán állataik töredékével adóztak. 1578-ban a gazdagabbakra a földadó valamilyen formáját is kivetették, könnyű helyváltoztatáshoz szokott közösségeik azonban kitérnek minden megkötés elől. Sem egy-egy uradalom, de még az ország határa sem képez akadályt előttük.
Ezek a helyhez nem kötött, állataik után szabadon vonuló, életmódjukkal mindenkitől különböző közösségek lesznek a románság megtestesítői a 17. századi Erdélyben. A háború pusztításai ugyan a többiek életformáját közelítik az övékéhez, a valaha telken ült jobbágyok azonban alapvetően földművelő termelési módjukat az állandó költözködés zavaraiban is igyekeznek megőrizni. Ahogy pedig a nagy pusztulás előtti viszonyok helyreállítása mind előbbre halad, a pásztorkodók és a telken ülők körülményeinek eltérései egyre élesebben mutatkoznak. Az összehasonlítás kényszerét fokozza az a tény, hogy míg korábban a kétféle életmód nemcsak külsőségeiben, de földrajzilag is nagyjából elkülönült, a háború elvonultával üresen maradt területek szinte hívják a földművelők közelébe, Erdély belsejébe a pásztorkodókat.
A földhöz nem kötött románok nyilvánvalóan előnyösebb helyzete azonban soha nem vált vonzóvá a jobbágyság más rétegei számára. Ennek okai feltehetőleg érzelmiek. Az – például –, hogy a pásztorok nemcsak a társadalom szervezettségében őriznek a telken ülőknél archaikusabb állapotokat, de családi életük állítólagos kuszasága – a kívülállók folyton a körükben dívó poligámiát emlegetik – és a magántulajdon iránti érzéketlenségük is viszolygást teremt a szilárdabb társadalmi formákhoz szokottak között. Szellemi életük éppen úgy idegen nekik. Az egyházak tanításai soha nem jutottak el hozzájuk: sem a reformáció nem érintette őket, sem a hivatalos ortodoxia. Tanulatlan kalugyerek működnek csak rendszeresen közöttük, akik a természet rájuk törő csapásaival és mindennapi életük nehézségeivel szemben hozzájuk hasonlóan tehetetlenek. Ezek a kóborló kalugyerek valami furcsa keleti misztikát közvetítenek, ami a jelentől elfordulva elsősorban a túlvilágra irányul. Pittoreszk borzalmakkal festik a halál utáni életet, és imádságaikkal meghatározatlan természetfeletti erők befolyásolását ígérik. A hagyományos egyházak tagjai mindettől visszariadnak. Nem mintha a szabályos képzést kapott papok által irányított falusi gyülekezetek tagjai a teológiai műveltség magaslatáról nézhetnének le a román pásztorokra. Nem; egyházaik hitbeli tanításai előtt ők is nagyrészt értetlenül állnak. Óriási segítséget jelent viszont nekik a szellemi életben a letelepedett életmód, az, hogy világos és generációkon át hagyományozódó követelményrendszerrel állnak szemben: mind a falu, mind a gyülekezet szervezete az evilági életet {747.} szabályozza. A megtelepedett, egymásra utalt közösségekben földet művelők visszariadnak a természet erőinek kitett pásztorok szeszélyes szellemekkel zsúfolt, kiismerhetetlen hiedelemvilágától.
A mélyebb, de talán nem kevésbé tudatosan átérzett ok abban van, hogy noha a románság státusa nyújt gyakorlati előnyöket, az állattenyésztő monokultúra határozottan alacsonyabb rendű módja az élethez szükséges javak előállításának, mint amihez a falvak lakói már hozzászoktak. Átvétele ennélfogva nem társadalmi emelkedés, nem is tűnik a jobbágyrendszerből kivezető útnak. Mindez nem azt jelenti, mintha nem akadnának a román pásztorok életmódját felvevő magyarok, székelyek vagy akár szászok is. Ők azonban, a társadalom perifériáján, a kivételt jelzik a jobbágyság óriási többségével szemben. Igen jellegzetes e tekintetben a falusi jobbágyok „havasokba futás”-a. Ha ugyanis valamilyen közvetlen veszély elől a menekülés ilyen formájára kényszerülnek, és földjeiket ideiglenesen oda kell hagyniuk, a földművelés igényei által kialakított, változatos állatállományukat a lehetőség szerint magukkal cipelik, és fent a hegyekben megőrzik. Méhkaptárak, aprójószág, disznó, tehenek visszatéréséről adnak hírt a havasokba futott parasztság hazaköltözéséről szóló írások. Nyilvánvaló: jobb híján választott, és társadalmi méretekben soha véglegesnek nem érzett megoldás a havasi pásztorok életmódjának felvétele.
Annak ellenére azonban, hogy sem objektív, sem szubjektív hatásában ez a románság nem bomlasztja a feudális rendszert, a második jobbágyság kialakításának megfelelő szakaszában őket is eléri a beolvasztásukon munkáló állami és földesúri támadás. Ennek első eredménye a román parasztság egy részének telekre kényszerítése volt még a 16. században. A második a tizenöt éves háború utáni évtizedekben ugyanezzel a céllal indul: jobbágyi telekre ültetni, és így az állami és földesúri hatalom számára hozzáférhetővé, ha úgy tetszik, kizsákmányolhatóvá tenni ezeket a gyakorlatilag szabadnak maradt, a feudalizmus rendszerében idegen elemként jelenlevő románokat.
Eleinte csupán a pásztorkodó román életmódot tiltják különböző intézkedésekkel. Az 1628-i országgyűlés azonban törvénybe foglalja a lényeget: „A mi az jószágainkban lakozó uratlan oroszok és oláhok állapatját illeti, igen illendőnek ítiltük mi is … az kinek földökön olyan bujdosó uratlan oroszok és oláhok találtatnak, senkit szolgálni nem akarván, csak úgy élnek, mint az herék, hogy az olyanokat az földesúr szabadon és minden félelem nélkül megfoghassa és kezesíthessen.”* Valószínű persze, hogy a földesurak hatalmuk érvényesítésével nem vártak az országgyűlés szentesítésére. Ilyen következtetést magának a törvénynek „minden félelem nélkül” kitétele is megenged – talán egymást akadályozzák a birtokosok az értékes munkaerő megkötésében. És erre utal a törvényhozás általában tapasztalt gyakorlata, {748.} aminek értelmében a jobbágyság helyzetéről intézkedve rendszerint már élő szokást emelnek törvényerőre.
Mindennek ellenére nyilvánvalóan csupán törekvésről van szó, a földesurak államilag támogatott akciójáról. Kétségtelenül eredményei is vannak; a 17. század első fele fontos állomás a költözködő pásztorkodás visszaszorításában. 1623-ban Fogarasföldön, harminc esztendővel később pedig egész Erdélyben gabonadézsma adására lehet kötelezni a románokat. Tény azonban: az 1650-es évekkel sem tűnnek el a pásztorkodó életmód és kötetlenség ellen hozott intézkedések. Nem is lehet másként: a második jobbágyság kialakításának második hullámával együtt futó támadás csupán újabb csoportot szakít ki az eredeti körülményeit őrző románságból.
A tizenöt éves háború utáni építészeti helyreállítás időszaka meglehetősen hosszú volt. Pontos adataink nincsenek ugyan, mégis úgy tűnik, a 16. század második felének ragyogó állapotaihoz Erdély külső képe a 17. század közepére jutott vissza. És az is valószínű, hogy az ország irányítói igen nagy tudatossággal törekedtek a régi színvonal elérésére; az országgyűlések állandó témája a károk felszámolásának szükségessége. Különösen Gyulafehérvár újjáépítésével foglalkoznak sokat. Főleg Bethlen Gábor javaslataira egyre-másra hoznak határozatokat a fejedelmi székhely helyreállításáról. De rendelnek pénzeket a híres kolozsvári templom, a Farkas utcai renoválására is, vagy a legfontosabb erődítmény, Várad felújítására.
Történt is sok minden már Bethlen Gábor idejében. Ő renováltatta a háborúban teljesen kiégett fejedelmi palotát. Az „öregbik” gyulafehérvári templomot helyreállíttatta; felhúzatta a tornyát, és órával, harangokkal látta el. Bástyákat építtetett Gyulafehérvárott, palotát Váradon. Egy sor várat felújíttatott. Az újjáépítés munkáját mégsem tudta befejezni.
1627-ben, az országgyűlésen még mindig Gyulafehérvár „romlott és puszta állapotját” illetően kéne döntéseket hozni. De a rendek, jóllehet elismerik a fejedelmi előterjesztés jogosságát, nem vállalnak építtetéseket. Nem tudjuk, hogyan alakult tovább a helyzet, mikor szánták rá magukat az erdélyi törvényhatóságok, hogy az 1627-es javaslat szerint Gyulafehérvárott házakat építsenek. Talán I. Rákóczi György idején történhetett ez is, úgy tűnik ugyanis, hogy az 1630 utáni esztendőkre rengeteg tennivaló maradt.
Külföldi kőművesekkel I. Rákóczi György építteti újjá a „régtül fogva pusztában állott öreg egyházat” Kolozsvárott, a Farkas utcában. Első nekifutásra nem is sikerült: az olasz mester hibájából egy részét kétszer kellett felhúzatni. Végül egy kurlandi mester állította helyre a gótikus boltozatot. Torcián ugyancsak Rákóczi hozat rendbe egy „Basta György idejebeli” romos nagy templomot. A dési sókamara birtokán egy „régtül fogva pusztában álló” {749.} magas házat cserepeztet, és újjá kell építtetnie a kamaraház alatt a széles, nagy hidat is. Váradon egy egész leégett városrészt számol fel. Fia uralkodása alatt viszont a krónikák már nem emlegetnek renoválásokat, csak új építkezést. Úgy látszik, a Báthori fénykorabeli képet I. Rákóczi Györgynek sikerült helyreállítani.
Négy évtizedet vett ezek szerint igénybe a háborús károk felszámolása. Mai fogalmaink szerint igen hosszú ideig húzódott, nem valószínű azonban, hogy a feudalizmus oly megfontoltan alakuló viszonyai között ez valami szokatlanul alacsony teljesítmény lett volna. Annál is kevésbé látszik annak, mert a renoválások többé-kevésbé pontosan követhető menete mögött Erdélyben éppen úgy, mint hasonló helyzetben Európa-szerte általában, az építkezés történetének fontos időszaka bújik meg. A nagy háborúk pusztításai miatt fellépő építési igények hatása ugyanis az építészetben mindenütt az alapvető társadalmi átalakulások következményeivel vetekszik. Ahogyan ugyanis valamely új szerephez jutott társadalmi osztály rendszerint új stílust honosít meg frissen elfoglalt helyzetének megfelelő építkezéseivel, úgy teremthet a háborúk utáni kényszerű tömeges építkezés – társadalmi változásoktól esetleg tökéletesen függetlenül – lehetőséget új ízlésformák elterjedéséhez. Az összefüggés nyilvánvaló: békében sok ember igényeinek gyökeres megváltozása indít viszonylag rövid időn belül végrehajtandó nagyarányú építkezési munkálatokat, háború után egyszerűen azért kell sokat építeni, mert a régi épületek elpusztultak.
Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása ilyen értelemben nem véletlenül vált igen fontos korszakká Erdély építészetében. Igen sokat tettek maguk a fejedelmek is. Az általuk indíttatott munkálatok nagy része bizonyosan helyreállítás ugyan, igen sok feltehetőleg átépítés, és nagyon kevés közöttük a mindenestül új épület, mégis jelentősek, mert többé-kevésbé következetes építési elvekkel óriási mértékben hozzájárultak az újkor stílusának, a reneszánsznak erdélyi terjesztéséhez. Gyönyörű árkádsorok, olaszfokos tetőzetek, szellős épületek emelkednek intézkedéseik nyomán; Bethlen Gábornak még Vajdahunyad vára tökéletességéhez is van hozzátennivalója. A nagy újjáépítési periódus legfontosabb mozzanata mégis az ő tevékenységüktől függetlenül alakul ki.
Az újjáépítési időszak leglényegesebb momentuma az építészetben válik nyilvánvalóvá, de a művelődés egészére érvényes. Az építészetben azzal nyilvánul meg, hogy a reneszánsz ízlés eljut a falusi mesterek által irányított építkezésekig. A művelődésben pedig azzal jár, hogy a reneszánsz életfelfogás hatása megérinti a parasztságot. Mindez nem azt jelenti, mintha a falusi házakat a 17. századtól kezdődően loggiás lépcsőkkel és mitológiai alakokat ábrázoló freskókkal, esetleg stukkós boltozatokkal díszítenék. Nem, a reneszánsznak ezek a költséges velejárói Erdélyben is, máshol is megállnak a vagyonosabb birtokosok kastélyainál és a leggazdagabb polgárok otthonainál. {750.} Az életfelfogás változása sem hoz virginálokat a parasztasszonyoknak, és a férfiak nem ülnek le szántás után a természet szépségeiről verseket írni. A szórakozás ilyen fennköltebb formáit nem tanulják el a gazdagoktól. A reneszánsz lényege – a szellemi és tárgyi ornamentika nélkül – mégis behatol Erdély falvaiba.
Ez a lényeg a világos rendezettség; az ember és környezete viszonyának tisztázása. Az építészetben nem az architektúra szakmai csillogása, hanem az alaprajz áttekinthetősége. A reneszánszban az újat mindenekelőtt a lakótér szerkezeti változásai jelentik. Ezeket röviden úgy lehet jellemezni: az ember lakóhelyét a középkor óta átalakult igényekhez igazítják. Elsősorban magát a lakást érintik; nem is véletlen, hogy a templomépítkezésből a reneszánsz stílus szinte kimaradt. A lakóhely és környezete viszont lényegesen átalakul; a lakás már nem a külvilág elleni védelmet nyújtja, hanem az ember zavartalan tevékenységét, sőt, a pihenését szolgálja. Eltűnnek a kicsike zugok és beugrók a szobák közötti szintkülönbségekkel, belső lépcsőkkel és a menekülést biztosító, szeszélyesen elhelyezett kijáratokkal együtt. Az ablakok megnőnek, üveget kapnak; ki és be egyaránt lehet nézni rajtuk. A lakók pedig kiköltöznek a falakon kívülre: kerteket telepítenek. Minden hasznos cél nélkül, pusztán a maguk gyönyörködtetésére tevékenykedve virágokat ültetnek, de visznek be a szobákba is; cserépedényekben tartják a lakás növényi díszeit. A reneszánsz embere felfedezi magának a természetet. Már nem fél tőle, hanem gyönyörködik benne. Ahogy lakását kitágítja a kerttel, úgy bővíti városát sétálóhelyekkel. A városok környékén megjelennek az első kirándulók.
Maguk a települések is átalakulnak. És itt is legszembetűnőbb a szerkezet megváltozása. A falvak korábban minden rend nélkül szétszórt építményei sorokba rendeződnek, a lakók társadalmi helyzete által meghatározott alakzatot vesznek fel. A városok utcái pedig kitágulnak. Már nem építenek szűk sikátorokat. A kereszteződésekben pedig tereket hagynak szabadon, ahová szökőkutat, szobrot állítanak, esetleg még parkot is ültetnek. Kezdenek gondolni a csatornázásra, hogy az élet jobb körülményei mellett az egészségügyi viszonyok is javuljanak. Minden valahogy levegősebbé, áttekinthetővé válik.
Erdélyben tisztán reneszánsz városok nem épülnek, mert a 16. század után már nem jönnek létre újak. A régiek középkori képét azonban részben a fejedelmek, részben maguk a városlakók átalakítják. Bethlen Gáborról számon tartják, hogy Gyulafehérvárra föld alatti csöveken forrásvizet vezettetett. Két szökőkutat tápláltak ezzel, egyet a piactéren, a másikat a nagytemplom háta mögött. I. Rákóczi György kifejezetten a városképpel is törődik: Gyalun, „hogy az házok kiesebb éggel és nézeléssel lehetnének”, kibővítteti a „kis szoros” piacot;* Gyulafehérvárott egy bástyán talajjavítással {751.} alakíttat ki gyümölcs- és virágoskertet. Konkrétan ezeknél sokkal többet nem is tudunk, minthogy azonban Bethlen is, öreg Rákóczi György is szinte szenvedélyes építtető, valószínű, hogy az erdélyi városok újkori formája az ő ösztönzéseik nyomán kezd alakulni.
A szászokkal – természetesen – nincs senkinek semmi dolga; nem is hagynának beleszólást építési ügyeikbe. Az ő városaik azonban már a középkorban sem voltak igazán szűkek és zegzugosak. Nem építették be őket eredetileg sem olyan szorosan, ahogyan más vidékeken volt szokás. A szász városok lazán települtek sajátos feladatuk miatt: meghatározott körzet népének menekülést kellett találnia az utcáikon veszély esetén. Mégis, Szeben és Beszterce több helyütt is egy utcában álló, azonos stílusú, tehát feltehetőleg nagyjából egyidőben épített házai reneszánsz kori tudatos várostervezésre utalnak. Bizonyosan nem korábbi viszont az a jelenség, amit a szászföldi leírások a 17. század közepe tájt jegyeznek fel. Arról tudósítanak, hogy a nagyobb települések körzetében számon tartott kirándulóhelyek vannak.
Mindezeknél lényegesebb, bár kevésbé látványos településszerkezeti változások következnek azonban az erdélyi falvakban. Nem annyira feltűnőek, mert nem feltétlenül járnak a települések alaprajzának megváltozásával, de mélyebbről jövők, mert társadalmi átalakulásokhoz kapcsolódnak. Megváltozik – elsősorban – a lakosok helyfoglalásának rendező elve: a rokonsági kötelékek szerint való elhelyezkedést felváltja a vagyoni állapotnak megfelelő besorolódás. És ezzel a mozgással párhuzamosan megszilárdul maga a településszerkezet. Míg korábban a falvak, mint egy-egy óriási amőba, lüktettek, folyton változtatták a körvonalaikat is, házcsoportjaik egymáshoz viszonyított helyzetét is, most állandósul az alaprajzuk. Ez a folyamat már a középkorban elkezdődött országszerte, de rendkívül lassan haladt. Akadályozta a hagyományok legkonzervatívabbja, a letelepedés rendjéhez kapcsolódó. Mert rendkívül nehéz lehet az emberemlékezet óta egymás mellett helyet foglalók együtteséből kilépve a lakóhely szerint is új közösséghez csatlakozni. Még napjaink falvaiban is nyilvánvaló az a tény, hogy a parasztság társadalmi átalakulását a faluszerkezet változása csupán rendkívül nagy lemaradással követi. A közös gazdaságok létrehozása után évtizedekkel is csak éppen mutatóba épülnek bennük soklakásos házak; az egyéni gazdálkodás emlékét őrző, saját telken álló családi házak rendszere a szembetűnő célszerűtlenség ellenére is rendíthetetlenül tartja magát.
Feltehetőleg nem volt kevésbé szívós a családi kapcsolatok rendező elvére épült középkori településszerkezet sem. Lassú bomlását azonban Erdélyben a tizenöt éves háborút követő nagy helyreállítási periódus felgyorsítja. A folyamat menetét pontosan nem ismerjük. Csupán az világos, hogy a 17. század összeírásaiban már túlnyomóan stabil alaprajzú és lakóik vagyoni állapotát tükröző falvak szerepelnek. Úgy látszik, a helyreállítási periódus falvai már az új rend szerint jönnek létre: miután a háború pusztításai a {752.} helyfoglalás ősrégi hagyományait fizikailag kíméletlenül megszakították, a menekülés zűrzavarából az új típusú falvak bontakoznak ki.
Új elvek szerint, de a régiek helyén jönnek létre, esetleg az elpusztult falvak közvetlen közelében építik fel a visszatelepülők lakóhelyét. Erre utal az a tény, hogy jóllehet a 16. és 17. század között néhány település neve megváltozott, az új nevű falvakhoz képest többségben a hagyományos elnevezésüket őrzők vannak. Úgyszintén a települések földrajzi helyének minden pusztítással dacoló állandóságáról vallanak a középkor óta megszakítás nélkül használt istentiszteleti helyek. Erdély feltűnően sok középkori temploma között alig van elhagyott vagy romos. Gyakori viszont a falvakon kívül való elhelyezkedésük, holott a templomok általában a települések területén szoktak állni. Ha nem ott vannak, világosan tanúsítják: a menekülésből visszatérő hívek nem a régi házhelyekre emelték az új otthonokat.
A tizenöt éves háború pusztításai által szétzilált településrend visszaállása mégsem jelenti feltétlenül új alaprajztípusok létrejöttét. Továbbra is léteznek ötletszerűen elhelyezkedő házcsoportokból összeálló települések. A 17. századra mégis olyanok válnak tipikussá, amelyek világosan áttekinthető szerkezettel tükrözik a lakók anyagi helyzetét. A házak valamilyen természetes vagy mesterségesen felvett középponthoz viszonyítva nagyjából szabályosan, nem feltétlenül utcákban, tehát szembe álló sorokban, de rendszerint egymástól meghatározott távolságra helyezkednek el. A távolság mértékét a házhoz tartozó telek nagysága jelöli ki: az egész telekhez kétszer akkora belsőség tartozik, mint a félhez, és a sor arányosan folytatódik. A települések centrumától kifelé haladva rendszerint szabályosan feleződik a házhelyek nagysága; egész telkesek sora után a féltelkesek, majd negyed-, esetleg nyolcadtelkesek következnek. A belső telkek viszont tagolódnak: a telkes gazda mögött a „bokra”, tőle valamilyen családi vagy gazdasági függésben élő emberek, illetve családok együttese húzódik meg. A jobbágyi szolgáltatásokat együttesen teljesítik.
Ez azonban csak a csontváz, a valóságos falvak úgy különböznek egymástól, ahogyan az azonos csontozatú emberek megjelenése eltérő lehet. Legfeltűnőbb a különbség a települések méretében. A fogarasi uradalom falvaiban – például – 1637-ben öt és hatvanhét között váltakozik a telkek száma. Vannak olyan települések, ahol igen nagy a teleknagyságok eltérése, az egész és a nyolcad között változik, de alakulhat a helyzet úgy is, mint a kórodszentmártoni uradalomban, ahol egy-egy falu telkei általában azonos méretűek, magában Kórodszentmártonban egészek, ugyanígy Zágorban is, Szénaveresen pedig mind fél. De ahol vannak eltérések, Kisszőlősön vagy Nádason, ott is csak egészek, illetve felek szerepelnek.
A belső telekrendszer stabilizálódásával létrejött a modern falu, amelynek lakói a szabályos rend szerint épített házsorokban vagyoni állapotukhoz illő helyet foglalnak el. Minthogy pedig a típus a városok sémájához áll igen közel, {753.} hiszen ott régen egyértelmű a polgárok vagyoni helyzete szerinti tagozódás, azt hinné az ember, minél közelebb áll egy-egy vidéki közösség a városi polgárság státusához, annál bizonyosabb, hogy ilyen típusú falut alakított ki magának. A valóság azonban távol áll a feltételezéstől.
A szászföldi falvak jobbágyi kötöttségen kívül élő parasztsága nem ismeri ezt az átalakulást, holott csak termelő tevékenységük különbözteti meg őket a városiaktól, de a jogállásuk nem eltérő. A szász falvakban a 17. század közepéig szilárdak maradtak a rokoni kötelékek, erősebben tartották magukat, mint a vagyoni helyzethez illő kapcsolatok. Rendkívül jellemzően árulkodik erről a tényről a szász templomvárak beosztása. Vastag falaik belső oldalán kamrák nyílnak; ezeket béke idején raktárnak használják, veszélyben óvóhelyek. Nem futhat beléjük azonban akárki. Egy-egy kamra tulajdonosa mindig egy paraszti família. Tagjai együtt őrzik a készleteiket, és együtt menekülnek. Feltehetőleg állandó lakásaik sem épülnek egymástól nagy távolságra. De nem veszik át a modern típusú faluszerkezetet a román pásztorok sem. Náluk is megindul ugyan a földművelés, ami azt jelenti, hogy legalább egy termelési ciklus idejére egy helyben kell maradniuk, életmódjuk, és ezzel falvaik azonban még megőrzik alapvetően transzhumáló jellegüket.
A modern falu ilyen módon a második jobbágyság viszonyainak településtípusa lett. A nagy helyreállítási periódus végére, körülbelül a 17. század közepére kerül túlsúlyba Erdély sok száz falva között. Mire a jobbágyság a háború előtti kötöttségeket újra magára kényszerül venni, kialakul tehát megfelelő környezete is. A 17. század közepére jön létre Erdélyben a falvak szinte a jelenkorig tovább élő képe, századok pusztításának és társadalmi mozgásainak ellenálló szerkezete.
Ebben az időszakban válnak véglegessé a parasztság körében a lakás máig érvényes sajátságai is. Legszembetűnőbb közöttük, hogy a lakóhely elveszíti ideiglenes jellegét; ahogy a falu földrajzi elhelyezkedése megszilárdul, a házak is időálló minőségben készülnek. Beszédesen tanúskodnak 17. századi tartósságukról az uradalmi összeírások, amelyekből kiderül, hogy még ha üresen állnak is évekig, hosszú ideig fennmaradnak; nemegyszer „puszta ház”-ként kerülnek felvételre.
Formájuk már nem putrira emlékeztet, falaik többnyire egymással derékszöget bezáró síkok. Maga az építőanyag viszont alig változik. Továbbra is általában szalmával, esetleg náddal fedik a falusi házakat; csupán valószínű, hogy kerül rájuk – talán elsősorban faanyagban gazdag vidékeken – fenyőből készült zsindely is, hiszen az úri építkezéseknek ezt a kellékét jobbágyi iparosok állítják elő. A falakat többnyire sövényből fonják, tapasztják és meszelik, mint régen. De a merőleges támasztóelemekre húzott új {754.} házak építésében megjelenik már a boronás technika; vastag, durván faragott gerendákból is ácsolnak paraszti hajlékokat.
A lényegesen új azonban a parasztok házainál a 17. század elején nem a technológia változása, nem is új építőanyagok bevezetése, hanem a belső tér most kezdődően újszerű elrendezése. Az újdonság abban van, hogy a korábban osztatlan épületeket helyiségekre bontják. A ház bejárata – esetleg tornácon való áthaladás után – a pitvarba vezet. Ebből az elsősorban főzésre szolgáló és kemencével is ellátott helyiségből nyílik rendszerint jobbra és balra egy-egy szoba. E leggyakrabban előforduló háztípus mellett építenek azonban pitvarszoba-szoba-kamra beosztásút vagy a pitvarhoz esetleg két szobával és kamrával csatlakozót. Öt helyiségnél többet magába foglaló népi épületet a 17. század első feléből már nem ismer az erdélyi építéstörténet.
A házak alaprajza – úgy tűnik – beosztásuktól függetlenül a négyzethez állhat közel, az olyanokat tekintik tipikusnak. Erre utal mindenesetre az a tény, hogy amikor Fogarasban 1637-ben egy pitvarból, három szobából, kamrából álló tyukászházat összeírnak, megjegyzik azt is, hogy hosszú.
A tárolás céljára a lakás belső helyiségein kívül a népi építkezés házain is megjelennek külön szintek: a padlás és a pince. A padlás elhelyezkedése világos: csak a lakótér felett lehet. Nem egészen világos azonban, hogy a pince minden esetben a házak alatt van-e, vagy esetleg külön a földbe vájt üreget illetnek-e a pince névvel. Ezeket azonban biztosan megkülönböztetik a veremtől. Nem ugyan építési technikájuk, hanem a rendeltetésük miatt. Veremben ugyanis csupán egyféle dolgot, rendszerint valamilyen hosszabb ideig elálló élelmiszert tartanak, a pincében viszont előfordulhat minden. Tarka összevisszaságban szoktak elhelyezni benne sózott káposztát, zöldséget, szalonnát, építési anyagokat, kerti szerszámot és gyümölcsöt.
A több helyiségből álló, pincével és padlással együtt többszintes parasztház elterjedtsége a jobbágyság között a 17. század közepére már meglehetősen széles körű lehet. Közvetlen adataink erre ugyan nincsenek, hiszen nem létezik a jobbágyházak típusairól informáló forrás. Mégis sokatmondó az a tény, hogy az uradalmakban szolgálók lakóhelyeit minden ismert esetben házként tüntetik fel. Az erdélyi építészettörténet ezek között két, egy helyiségből állót regisztrál a 17. század anyagában. A többi mind pitvar és egy, illetve több helyiség együttese. Egyetlen ismert felvétel sem írja le darabont, kutyapecér, kertész, tyukász, pásztor vagy majoros lakását földbe ásott kunyhónak, esetleg más kalyibának. És valószínűtlen, hogy a falvak paraszti lakossága ezeknél a szolgaelemeknél általában alacsonyabb színvonalon élt volna.
A telkes jobbágyok bokrában, velük egy gazdaságban élő emberek lakásáról viszont nem tudunk gyakorlatilag semmit. Kísértő lehetőség lenne a néprajz vagy a modern falukutatók adatai alapján a 17. századi viszonyokra visszakövetkeztetni. Ez az eljárás azonban jogosulatlan, minthogy igen nagy mértékben befolyásolná mindaz, amit a közelmúlt agrárproletariátusáról {755.} felderítettek, holott ez a társadalmi kategória a 17. században még nem létezik. Egyáltalán: a teljes nincstelenség e korban a külföldön utazó magyaroknak mindig feltűnik. Mint érdekes kuriózumról ad hírt például Szepsi Csombor Márton, aki a század elején utazgatott Európában, az utcán kolduló francia parasztasszonyokról és kéregető gyerekekről. Nyilván nem szokott hozzá a szeme itthon ilyesmihez.
Talán majd a régészet fog adatokat szolgáltatni a más telkén élő jobbágyok életviszonyairól. Akkor, amikor kiderítik a telkek beosztásának és a rajtuk álló gazdasági épületek elhelyezkedésének pontos rendszerét. Addig is bizonyos azonban, hogy a 17. századi falusi portákon a lakóház mellett álltak az állattartáshoz és a mezőgazdasági termeléshez szükséges építmények. Ezek sora a telkek kertnek használt részétől valószínűleg elkülönül. De az egész együttes képéről korabeli értesüléseink tulajdonképpen nincsenek.
Csak következtetni lehet a 17. század paraszti virágoskertjeinek létezésére is. Legbeszédesebb tanúja egy román lányról rajzolt kép: Troester János szebeni egyetemi hallgató Nürnbergben megjelent könyvének illusztrációja. A lány fején pártaszerű, sűrű virágkoszorú. Troester leírja, hogy rózsából és más virágból kötik. Szerinte olyanok benne a román hajadonok, mintha a római florália ünnepre készülnének. A rózsát jellegzetesen úri virágnak szokták tekinteni, de eszerint parasztok kertjeiben is termesztik. Egy uradalmi kertész pedig – holland mesterek képein láthatni ilyesmit – fazekakba violát és szegfűt ültetett.
A falu, a ház és közvetlen környezetének megváltozása mellett új a parasztság életében a magakellető, díszes öltözködés kialakulása: úgy tűnik, a 17. század elejére vált általánossá Erdély népi öltözködésében a színes, szőtt mintával és hímzéssel díszített ünnepi ruha, a hajban, nyakon és derékon viselt ékszerek. Az egyszerű fehér vagy viszonylag primitív technológiával előállítható színek, a fekete, a kék és a vörös mellett viselnek sárgát, zöldet, barnát, sőt olyan míves árnyalatokat is, mint a lila, a világoskék, sőt a rózsaszín. Egy – elég csúnyácskára sikerült – csíki székely asszonyt ábrázoló kép a nő ruházatán öt színt mutat: fehér a könnyű, nagy kendő a fején és az inge is; meggyszínű a pruszlikja és a beléje kötött zsinór; barna a szoknyája és a csípőjéig érő nagy kabát; világoskék a köténye; a lábbelije végül karmazsinszín. Nem öltözött egyhangúbban egy másik képen megörökített szász szolgáló sem. A fején piros és zöld pántlikákból készült dísz; fehér az inge és a köténye; fekete a pruszlikja és a szoknyája; vörös szőrharisnyát visel; sötétbarna bőr a saruja. A románok egy árnyalattal talán visszafogottabbak a színválasztásnál: sok fehéret és feketét viselnek. Náluk viszont az a feltűnő, hogy igen sok hímzett holmit látni rajtuk, és ékszerük is több, mint más {756.} parasztoké. A román női ingek magas gallérja és buggyos ujja a váll alatt rendszerint körben hímzett. Mintáik több színnel – általában kékkel és pirossal – készülnek. Lehetnek geometrikus formájúak vagy különböző növények indázatát utánzóak. Ez utóbbiak a román mázas cserépedények díszítésére emlékeztetnek. Hasonló hímzést helyeznek – rendszerint virágot – a férfiak és a nők báránybőr felsőruházatára is. A legmeghökkentőbb azonban az erdélyi románokról ismert összes ekkori ábrázolás között egy prostituált kockás köténye. Hiszen még virágmintás anyagot is csak a nagyon gazdagok és a cigányasszonyok hordanak, kockás ruhaanyagokat viszont egyáltalán nem emlegetnek a 17. századi leírások. Úgy látszik, jellegzetesen szőttesminta lehet.
Ékszert elsősorban a román parasztasszonyok hordanak igen sokat. Ismerik a fülbevalót; a réz- és vasgyűrűket; pénzből és kagylóból, aranyozott gyöngyfüzérből csinálnak fejékeket; fehér és piros korall is van a nyakláncaik között; textíliából készült övükbe fűzhetnek gyöngysorokat. Szinte szegényesek ezekhez képest – például – a székelyek készletei. Üveggyöngyökön és a pártájukra erősített aranylapocskákon kívül más ékszert valószínűleg nem viselnek.
A népi öltözködés férfiruházatához viszont egyáltalán nem tartozik ékszer. A színeik is egyhangúak: a fehér, a fekete, a barna és esetleg a kék szín található meg a parasztság férfiruháin. Ennélfogva archaikusabbak a női viseletnél, amelyben elsősorban a sok szín és a díszítések újak a 17. századot megelőző időszakhoz képest. Az egyes ruhadarabok előállításának technikája is régóta állandó: házilag egy darabban szőtt anyagból készülnek. Testre csak a pruszlikokat és a zekéket, kabátokat szabják. A népi öltözködés női ruháinak megszínesedése, díszessé alakulása azonban, ha lényeges formai változásokkal nem járt is, technológiai újításokat feltétlenül követelt. A finom kendőkhöz, ingekhez, kötényekhez való anyag előállítása, a mintás szőttesek szövése, a hímzés mind visszavezethető a kéziszövés vagy a varrás legprimitívebb fogásaira. Mégis: a len vagy a kender ványolásától a fonáson át a szál felrakásáig minden műveletet meg kell változtatni, mire a falusi portákon csattogó szövőszékekről durva vászon helyett fátyolszerű anyag vagy mintás szőttes jön le. A hímzés pedig szinte művészet a vászondarabok egyszerű összevarrásához képest.
Mindebből egy következmény a szembeszökő: az új ruházat előállítása rendkívül munkaigényes. De fáradságos maga az öltözködés is: a frizurába fűzött gyöngysorok, szalagkompozíciók elhelyezése, a koszorúk kötése egyáltalán nem egyszerű feladat. Aki ezt vállalja, öncélúan, vagy legalábbis reális haszon elérésének törekvése nélkül dolgozik.
{757.} Hasonló a helyzet a kertekkel is: praktikus haszna nincsen sem a virágok nemesítésének, sem cserépbe ültetésüknek. Ugyanakkor mindkettő szakértelmet és komoly munkaráfordítást igényel. A kertjüket gondozgató parasztok pusztán azért fáradnak, hogy – minden távolabbi cél nélkül – gyönyörűséget szerezzenek maguknak.
Korábban ismeretlen jelenségről van szó: az ember a maga gyönyörűségére dolgozik. Bonyolultabb dolog ez a munkát létezése óta kísérő jókedvnél, ami a legprimitívebb használati tárgyakat is öncélú díszítéssel látja el. Hiszen itt a tevékenység eredménye maga öncél: az ember tudatosan minden praktikus haszon nélkül fárad.
A díszes ruházkodásnál és a kertépítésnél meg is áll az erdélyi parasztok kedvtelésből végzett munkája. A falu szórakozása a 17. században jórészt a középkor óta ismert formák között marad. Páros és csoportos táncot járnak. A románok sípzene kíséretével háromütemű férfi körtáncot lejtenek. A pásztorok pedig olyan szépen muzsikálnak a havasokban, hogy „Pan és összes erdei istenei is nehezen tudnák utánozni”.*
A megszínesedett, díszes ruházat és a paraszti kert mégis fontos jelenség, mert híradást jelentenek arról, hogy a munka a társadalom alsó rétegeiben élők számára is lehet a magasabb rendű szórakozás eszköze. A munkának ez a csalóka színeváltozása azonban csak villanás. Csupán érzékletesebbé teszi valódi lényegét. Azt tudniillik, hogy éppen nem azok szórakozását szolgálja, akik el is végzik. A munka a dolgozók számára inkább hallatlanul súlyos teher. A felismerés nem véletlenül kapcsolódik a reneszánszhoz, amikor a társadalom egyik felén megvillan az öncélú gyönyörködés lehetősége, a másik oldalon viszont elterebélyesedik a fékevesztett luxus.
Erdélyben Szalárdi János, a gyulafehérvári fejedelmi levéltár őre foglalta szavakba a maga ráeszmélését. A liechtensteini herceg morvaországi parkján ámuldozik éppen. A reneszánsz kertépítés minden fortélyát látja: egzotikus növények, nyitható tetejű virágházak, mesterséges források, tavak, álló és mozgó szobrok, vadaskert, a társas szórakozásra szebbnél szebb paloták, kis nyári házak állnak előtte. Tulajdonképpen nagyon tetszik neki az egész; csak kevéssel rövidebb terjedelemben írja le, mint I. Rákóczi György összes építkezését. Mégsem csodálja. Inkább felháborodik a létrehozásával járó nagy tékozláson. A pénzpocsékolásnál is jobban foglalkoztatja azonban a gyönyörű kert kialakítására fordított rengeteg munka.
Az egyik épület külső festését és mozaikját szemlélve megjegyzi: „megmondhatatlan pepecseléssel” készültek. Egy kőfalról megállapítja, hogy „szörnyű munkával ékesíttetett”. Többször szinte felkiált: „igen nagy mesterséggel” alkotnak meg valamit. Egy szökőkútrendszeren elgondolkodik: ugyan {758.} honnan vezethették a vizét, hiszen nincsen a közelben alkalmas hegyi forrás.* Szalárdi itt nagyon lényeges dolgot vesz észre. A kívülálló friss szemével, a hirtelen rácsodálkozás döbbenetével ismeri fel azt a tényt, amiről általában nem szoktak beszélni, hogy tudniillik a reneszánsz csillogását rengeteg ember kemény munkája teremti meg.
Maga a szemlélet viszont, az tudniillik, hogy a park csodáiban a mesterségbeli tökéletességet látja, a rájuk fordított munka nehézségét latolgatja, Erdélyben meglehetősen elterjedt. Az igényesebb ponyvairodalomban szólalt meg a hang, vidéki versszerzők, falusi prédikátorok versei szólnak a mesterség és a munka megbecsüléséről. Az sónak dicsíretiről való magyar rythmusok, Az malom és ácsmesterségnek dicsíretiről való ének és a többiek mind arról beszélnek, mennyire nélkülözhetetlen úr és paraszt számára mindaz, amit a munka előteremt. Túlzás lenne e versek szerzőiben, Szentmártoni Bodó János prédikátorban vagy a közelebbről ismeretlen Oroszhegyi Mihályban és névtelen társaikban a munka értékteremtő szerepének felismerőit látni. Az elméleti közgazdaságtan művelésétől nyilvánvalóan igen-igen távol állnak. Kétségtelen azonban, hogy a termékek előállításába fektetett munka mennyiségét és bonyolultságát mérlegelik. Egyben hallatlan megbecsüléssel szólnak róla, olyan hangnemben, amilyennel a költészet hivatásos művelői társadalmuk legmegbecsültebb erényéről, a vitézi virtusról szoktak énekelni. Oroszhegyi Az fenyő fának hasznos voltáról írt versét e sorokkal zárja:
| Mivel malommester alsóknak hadnagyok, Szárnyas madaraknak az sólyom az urok, A fenevadaknak oroszlány királyok, Az fáknak fenyőfa légyen az császárok.* |
Igen nagy lehetett e mesterség- és munkadicsérő költemények elterjedtsége. Nyilvánvalóan így van, mert míg a magasabb irodalom képviselői általában a művüket körülvevő közöny miatt panaszkodnak, ezekben a mellőzött szerző hangja nem szólal meg. Sőt: az derül ki, hogy kapkodják a verseket; megrendelésre, pénzért küldik szét őket. A haszon pedig rajtuk annyi, hogy e kor egyik legsikeresebb üzleti vállalkozása, a lőcsei Brewer nyomda is megjelenteti őket. A sikerben feltehetőleg szerepe van olvasmányosságuknak; minden terjengősség nélkül, pergő, célratörő előadásmódjukkal tudatosan törekszenek népszerűségre. Lényegesebb azonban a témájuk, hiszen bestseller műfajban születtek. Azt bizonyítják, hogy a munka és a munkás kezek dicsérete előre kiszámíthatóan jól eladható áru Erdélyben.
{759.} Kialakult a munka megbecsülése, mert hallatlan mértékben megnőtt a munkás kezek iránti kereslet: az életmód újkori nagy változása azok számára, akik az élethez szükséges javakat megtermelik, a tevékenységükkel szemben támasztott új igényekben érzékelhető.
Ez az új követelményrendszer alapjaiban a parasztság saját életmódváltozásával érintkezik. Elsősorban azért alakul így a helyzet, mert az uralkodó osztály legalsó rétegének és a parasztok gazdagabbjainak körülményei alig különböznek egymástól. A falvakban élő nemesek háztípusai, gazdasági épületeik és belső berendezésük gyakorlatilag azonosak a jobbágyportákon láthatókkal. Természetesen ez, hiszen a falusi ipar igénybevételével készülnek. Paraszti és úri környezet változásának összefüggését azonban szinte elválaszthatatlanná az a körülmény ötvözi, hogy a reneszánsz szétáradása az uralkodó osztály körében a második jobbágyság viszonyainak megszilárdulásával esik egybe.
A piactól magukat minél inkább függetleníteni kívánó földesúri gazdaságok a lehetőségek szerint mindent jobbágyi robotban állíttatnak elő. A legbeszédesebb bizonyítéka ennek a törekvésnek az a tény, hogy a falusi iparosokat felmentik az egyes települések lakóinak általános jobbágyi terhei alól, és mesterségük szerint kötelezik őket szolgáltatásra. Ahogyan például Szőcs Tódor szűcs Örményesen szakmunkával szolgál, Viszolyán Mester János ács mesterségével adózik, György kovácsról Kórodszentmártonban pontosan feljegyzik: „kovács művével szolgál a malomhoz; egyéb szolgálattal, sem adóval, sem dézsmával nem tartozik…”*
Ilyen mentességet természetesen csak az kaphat – I. Rákóczi Gyögy kitétele szerint –, akiből „az földesúrnak haszna s jószágának epülete” várható; „haszontalan” mesterembereket nem szabad tartani.* Még így is tele vannak azonban a falvak mesterségükkel adózó jobbágyi iparosokkal. A legtöbb szakma az építéshez kapcsolódik: van fűrészmester, zsindelycsináló, fűrészmalmos, ács, téglás, pallér és kőfaragó is, vagy mészégetőt tartanak fenn jobbágyok földesuruk szükségleteire. Élelmiszerek előállításához kevesebb szakma kapcsolódik. Mészáros van a legtöbb helyen, mellettük még sok molnár, esetleg olajütő, égetettborfőző, sütő és szakács. A szőlőtermelés a kádárok munkájának felhasználását kívánja meg. Meglehetősen gyakori az univerzális mesterség, a kovácsság jelenléte is, és előfordulnak uradalmakban olyan városi jellegű mesterségek, amilyenek a szabóké, a szűcsöké és a csizmadiáké vagy még a városokban is ritka asztalosoké. De robotban működnek – mesterségükkel szolgálnak – a tisztára luxusigények kielégítői is: madarászok, rákászok, kertészek, vadkertgondozók. És hogy mennyire fontos az urak számára minden szolgáltatás, jól mutatja a jobbágyokon {760.} követelt sok rókabőr. A prémekben gazdag reneszánsz úri öltözködésnek ezt a nélkülözhetetlen kellékét most a hegyvidékeken mindenütt behajtják, holott a parasztokat a középkor óta inkább távol tartani igyekeztek az erdőtől.
A jobbágyi szolgáltatásként végzett munka a legmagasabb társadalmi állású személyek legközvetlenebb környezetéig is eljut. Bizonyosan jelen van – például – Bethlen Gábor pazarul fényűző otthonaiban. A társadalom lajtorjáján lefelé haladva pedig, a fejedelmi kastélytól a falusi udvarházig, mind általánosabban felhasználják a jobbágymunkát. Valószínű, hogy a többszintes nagy kastélyokat is jobbágyok építik, hiszen technológiájuk a népi építkezésével azonos. Az erdélyi építészettörténet mindenütt a falusi ácsok, jobbágymesterek munkájának jelenlétére bukkan. Ők építik az új igényeknek megfelelő tágas, lakályos, nagy ablakokkal ellátott nemesi otthonokat. Ugyanígy jobbágymunkával készül jórészt a belső berendezés is. A legfeltűnőbb e tekintetben, hogy a reneszánsz divatban oly általános lakásdíszítő textíliák felhasználói között a leggazdagabbak is helyeznek el asztalon és falon népi szőnyegeket, szőtteseket. Míg azonban az uralkodó osztály felsőbb rétegeinél törekednek keleti szőnyegek vagy iparilag előállított kárpitok beszerzésére, az udvarházakban a falusi háziipar termékein kívül mást nem találhatni.
Hasonló a helyzet az úri bútorzattal is. A reneszánsz divatja ezt is átalakította; mindenütt megjelennek az architektonikus jellegű, tagolt díszítésű bútorok. Az egyes darabokat rendszerint festik és fényezik. Fekete, fehér és zöld színezést említ a legtöbb összeírás. Ezekből az is kiderül, hogy érdekes lakberendezési hatást érnek el az azonos színű darabok csoportos elhelyezésével. A nagyobb kastélyokban egész szobasorokat neveznek zöldnek vagy feketének a bennük álló bútorok színe szerint. Itt egy-egy intarziás vagy domborúan faragott darab ritka kivételként még előfordul, a szerényebb lakások bútorait azonban legfeljebb festett ornamentikával vagy lapos faragással díszítik.
De megtalálhatók mindenütt a „paraszt” jelzővel meghatározott nyoszolyák, asztalok, padok, ajtók vagy zárak is, ami feltehetőleg az előállítás valamilyen egyszerűbb módjára utal, de távolról sem jelenti azt, mintha csak ezeket készítették volna jobbágyi iparosok. Nyilvánvaló azonban, hogy az úri háztartások berendezésében a kutatás nem tudja a városi, céhes ipar termékeit a népi eredetűektől különválasztani. A 17. századi magánélet tárgyi emlékeiből ugyanis gyakorlatilag semmi nem maradt ránk; ismereteink róluk leltárak adataiból származnak, de ezek a szűkszavú értesítések elégtelenek az esetleges különbségek felderítésére. Amennyire azonban bizonyos, hogy a legszebb mestermunkákkal vetekedő termékek kerülhetnek ki jobbágyiparosok keze alól, annyira biztos az is, hogy a céhes ipar árui bejutnak a nemesek otthonaiba. Minden – egyébként egyelőre kideríthetetlen – technika- és ipartörténeti összefüggésnél világosabban beszélnek erről a patríciusok {761.} lakásai. Ezekben a reneszánsz életmódnak ugyanazok a külsőségei találhatók, mint a nemeseknél. Minthogy pedig a polgárság a jobbágymunka termékeivel nem élhet, nyilvánvaló: a céhes ipar mindazt előállítja, amit a reneszánsz ízlés vagy divat megkövetel. És bármennyire egyértelmű is a 17. századi birtokosok ódzkodása minden pénzkiadástól, a dolgok természetéből következik, hogy egyes árukat mégis kénytelenek városi műhelyekben, boltokban vásárolni.
A városi iparosok ilyen módon a jobbágysághoz hasonlóan érzékelik az új igényeket; a munkájuk iránti kereslet fokozódásában. Többet és mást kell előállítaniuk a korábban szükségesnél. E változás azonban, jóllehet a feladatok növekedése talán terhet is jelent, egészében előnyösen befolyásolja az iparosság helyzetét. Ennek köszönhetik, hogy még a korszak gazdasági mélypontján is, 1625-ben, amikor az árak csillagászati magasságba szöknek, az ő munkabérük növekedése nem marad el az áremelkedés mögött.
Az új követelményrendszerben egy-egy jobbágyra háruló teendők számbavétele tulajdonképpen nagyon nehéz annak a ténynek a regisztrálásán túl, hogy az úr körül mindent nekik kell elvégezniük. Úgy tűnik azonban, az egyénre ugyanaz áll, ami az egész paraszti társadalomra. Ahogyan abból kerül ki juhásztól kutyapecéren, vadkertgondozón, szűcsön és ácson át sáfárig, kocsmárosig minden, úgy kell egy-egy jobbágyi állapotban élő személynek igen sokoldalúnak lennie.
Elég egy pillantást vetni valamely falu szolgáltatásaira, és kiderül, milyen sokfajta munkával tudnak csak feladataiknak megfelelni. Álljon itt három példa a kővári uradalomból. Berkeszen a következő teendőket kell a jobbágyoknak ellátniuk a saját földjeik művelése mellett: piacozás, hogy a pénzadót kifizethessék, a majorsági föld szántása, vetése, egy rét kaszálása, egy rekettyés irtása, szőlőgondozás, búzaszállítás. Gazdaságaikban hétféle állatot, lovat, ökröt, tehenet, tinót, tulkot, disznót és méheket sorolnak fel. A szomszéd falu, Alsó-Fentős szolgálatai hasonlóak, de még rókabőrt, nyestbőrt, tehenet, tyúkot, tojást, vajat, borsót, kását és lenmagot is kell beadniuk. Megint csak a szomszédban, Kováson, nincs majorsági föld, nincs „élés”, de a jobbágyok, akiknek szabályos gazdaságaik vannak – 80 portán 6 lovat, 248 ökröt, 157 tehenet, 82 tulkot, 65 juhot, 395 disznót és 40 kas méhet tartanak –, mészégetés mellett ipari szakmunkát adnak a várhoz: kőfaragást és téglavetést. Ezenkívül széna-, homok- és jéghordásra is befogják őket.
Három igazán nem nagy falu teendőinek listáján szinte végtelen mennyiségű munkafolyamat van elrejtve. És a három falu adatai természetesen nem mondanak el minden jobbágyi munkát. Ezek sora szinte tetszőlegesen tágítható. Mert vannak olyan helyek, ahol az ajándékokból kiderül: káposztát is termelnek, őzeket ejtenek csapdába, a folyókon, tavakban és patakokban {762.} bonyolult halgazdálkodást folytatnak, malmokat, olajütőket üzemeltetnek. Nincs okunk továbbá feltételezni, hogy az úri éléskamrák végtelenül dús készleteit ne jobbágyok hordták volna össze. A kor szokása szerint körülbelül egy évre számított készletek között találhatók különböző zöldségek: répa, retek, petrezselyem, fokhagyma, vöröshagyma. Főzelékfélék: lencse, tarka- és fehér kerti bab, valamint török- és mezei borsó. A gyümölcsök közül alma, körte, tengerő szőlő és dió, mandula, mogyoró. Sóznak be a rengeteg káposzta mellett uborkát, sőt egrest is, valamint tartósítanak aszalással igen sok gyümölcsöt, és főznek lekvárt. A legtöbb helyen tartott boron kívül raktároznak el csigert is és égetett bort, vagyis pálinkát, valamint méhsört. Mindezekhez különböző kádakat, vékákat, korsókat, tálakat és más, tároláshoz szükséges eszközöket készítenek.
A jobbágymunka e számbavétele nyilvánvalóan nem teljes; a falusi iparosok műveleteit egyáltalán nem tartalmazza, holott a sokszínűséghez azok is hozzátartoznak, hiszen a jobbágymesterek is tartanak fenn gazdaságokat, ahogyan – viszont – a jobbágyporta csonka háziipar nélkül.
Az új igények által kikényszerített jobbágyi sokoldalúságot az európai technikatörténet e korban jellegzetes mozzanatai kísérik, vagyis az a változás, ami a munkaeszközök specializálódásában, az egymástól lassan elváló munkafolyamatokhoz való alkalmazkodásukban nyilvánul meg. Ezt az átalakulást tulajdonképpen a termelés valamelyik alapvető ágával kellene szemléltetni. Erre azonban – Erdély viszonyai között – nincsen mód, egyszerűen azért, mert a maguk tárgyi valóságában sem a munkaeszközök, sem valamilyen műszaki leírásuk nem maradt ránk. Az élet egyetlen szektoráról vannak csak hozzávetőlegesen pontos információink, a konyháról. Ezek leltárai külön megnevezett, tehát nyilvánvalóan eltérő kiállítású, de közel azonos funkciójú tárgyakkal vannak tele. Fánksütő, bélessütő, palacsintasütő serpenyőket említenek egymás mellett. Szőrszita és vesszőszita van egy konyhában. Közönséges asztalról, kenyérdagasztó asztalról és cipószakasztó asztalról tudnak a forrásaink. Ezeken kívül könnyen adódik még a kapa-irtókapa és a vaslapát-úttisztító lapát páros kertészek holmijai között. Többet azonban már módszeres kutatással kellene előkeríteni, mert a konyha és a kert szerszámai – a mindennapi élethez legközelebb állók – mindig is a munkaeszközök fejlődésének legtipikusabb jegyeit viselik magukon. A 17. század eleji Erdélyben szakosodásuk általános tendenciát tükröz.
A specializált munkaeszközök jelenléte a jobbágyok környezetében még jobban érzékelhetővé teszi azt a tényt, ami egyébként e többlet nélkül is nyilvánvaló, hogy tudniillik feladataik ellátása tapasztalatok, készségek és tudás hatalmas együttesét igényli. Érteniük kell az időjárás változásaira utaló meteorológiai jelenségekhez, a növénynemesítés törvényeihez, a különböző faanyagok megmunkálásához. Szerteágazó tudásuk összetevőire éppen úgy {763.} termékeiből következtetni, mint az elméleti műveltségnél. Könyvek, szónoklatok, versek helyett azonban itt egy-egy ház, egy gazdaság, egy jól berendezett éléskamra a tudás eredménye.
A parasztság e tapasztalati vagy gyakorlati műveltsége természetesen mindig is létezett. A tartalma azonban soha nem összetettebb, mint éppen ebben a 17. század eleji időszakban. Az összefüggés világos: akkor kell legsokoldalúbbnak lennie, amikor a jobbágymunka alkalmazása a legáltalánosabb, vagyis a második jobbágyság viszonyai között. Ezen az egyértelmű oksági kapcsolaton kívül azonban semmit nem tudunk a keletkezéséről. Nem ismerjük hagyományozásának csatornáit sem. Mindössze az bizonyos, hogy nem írásban történt. Egyáltalán: ez a gazdag gyakorlati műveltség az olvasással, könyvekből elsajátítható kultúrával semmilyen kapcsolatban nincsen. Az elméleti műveltség hordozói sem alakulásához, sem terjedéséhez nem járulnak hozzá. Szakkönyvek a gyakorlati tudnivalókról ekkor még nem születnek.
| 5. NAGY REMÉNYEK MEGHIÚSULÁSA | TARTALOM | 7. TANULÁS, MŰVELTSÉG |