6. A KORLÁTLAN FEJEDELMI HATALOM ALATT ÉLŐ TÁRSADALOM | TARTALOM | VI. AZ ÖNÁLLÓ FEJEDELEMSÉG UTOLSÓ ÉVTIZEDEI (16601711) |
FEJEZETEK
A tanulással elsajátítható műveltséghez, ahogyan korábban, most is az iskolák vezetnek. Itt a 17. század elején az előző, időszakokhoz képest a legnagyobb változás az, hogy a jobbágyok aránya a tanulók között megsokszorozódik. Az új helyzet a kortársak számára is feltűnő. Apáczai Csere János írta le legszemléletesebben: a jobbágyfiak száma a kollégiumokban szerinte „oly nagy, hogy az iskolák összes tanulóházait, szószékeit és padjait bőven megtöltik”, a „nemes szülék fiait” onnan majdhogynem kiszorítva. Aligha lenne hihető, ha nem Erdély legnagyobb iskolaügyi szakértőjétől származnék az értesítés. Apáczai egyébként az okot is megadja. Azok, akik „inkább teherhordásra és szántásra születtek”, azért „menekülnek” az iskolákba, mert „különben örökös jobbágyi állapotban vagy rendkívül nagy szegénységben kellene folytonosan szolgálniuk”.* Valóban: Erdélyben Bethlen Gábor által megerősített törvény biztosítja a jobbágyok tanulási lehetőségét. A papok mindenütt érvényes személyes szabadságát pedig 1629-ben a református egyháziak utódaira is érvényes nemességgel egészíti ki a fejedelem. A társadalmi emelkedés nehezen járható, de bárki számára elérhető útja a tanulás lett.
Az iskolahálózat viszonylagos sűrűsége az elindulást is megkönnyíti. Mert nem egyenletes elosztásban ugyan, de éppen úgy, ahogyan a hosszú háború {764.} előtti időszakban, Erdély minden területén most is vannak iskolák. Úgy látszik, az újjáépítés szervezetten és gyorsan történt. A szászoknál 1660-ban mindenesetre gyakorlatilag minden gyülekezetnek van iskolája. 238 pap mellett 224 rektort írnak össze. Ezzel az ellátottsággal a magyar anyanyelvű területeken a 17. század első felében is csak a székelyek versenyeznek. Általános összeírás nincsen ugyan a székelyföldi iskolákról, de csak Marosszéken negyven iskoláról maradt adat a 17. század első feléből. Bizonyosan viszonylag több ez például a két nagy kiterjedésű megye, Belső-Szolnok és Doboka összesen körülbelül hetven tanintézeténél. Holott bizonyos összehasonlításban még ez az utóbbi is feltűnően sok. Angliában körülbelül 20 kilométerenként számítanak e korban egy-egy elemi képzést nyújtó iskolát. Az erdélyi átlagot azonban a román iskolaügy végtelen elmaradottsága rendkívül lerontja. Nagy, románok lakta vidékek élnek ugyanis bármilyen tanintézet nélkül. Lehet ugyan, hogy az ortodox templomok mellett időnként és helyenként a helyi pópák esetleges lelkiismeretessége szerint folyt valamilyen nagyon elemi oktatás, de szervezett anyanyelvű iskola most is csak Lugoson és Karánsebesen működik. A korszak végén, 1657-ben alapít majd új anyanyelvű román iskolát Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony a fogarasi uradalomban „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”.*
A román iskoláknak ez a száma rendkívül csekélynek tűnik, de csak a vajdaságok viszonyaival összehasonlítva értékelhető a valódi súlya szerint. Ott a 17. század első felében a kolostori és templomi oktatás, valamint a városi iskolák mellett egyetlen falusit tartanak számon. A román papság egy része pedig Erdélyben kifejezetten az anyanyelvű iskolák szervezése ellen tevékenykedik. Az 1640-től működő Ilie vladika, aki beiktatása feltételeként többek között Gyulafehérvárott román nyelvű iskola alapítását is vállalta, tudatosan kerüli el ígérete teljesítését.
Maga az iskolai szervezet a 17. század első felében két ponton változik a korábbiakhoz képest. Az egyik a leányiskolák bevezetése, a másik pedig főiskola csatlakoztatása a hazai képzés eddig gimnáziumi szinten lezárt szerkezetéhez. Erdélyre is vonatkozó határozataiban az 1646-i szatmárnémeti református zsinat dönt lányok számára szervezendő iskoláról. Nyilvánvaló jeleként azonban annak, hogy a nők továbbtanulása elképzelhetetlen, a határozat értelmében nekik kizárólag magyarul tanítják az olvasást és az írást. A zsinati határozat jelentősége óriási. Formálisan azért fontos, mert új iskolatípussal bővíti az erdélyi iskolarendszert. Tartalmilag pedig azért lényeges, mivel a társadalomnak a kultúrában eddig tökéletesen elhanyagolt tömege előtt nyitja meg a művelődés lehetőségét. Igen nagy változást eredményezhet ez a döntés a 16. századhoz képest, amikor főúri asszonyok is joggal tekintették nagy sikernek, ha írni megtanultak.
{765.} Nem tudjuk egyébként, hogy a szatmárnémeti zsinat e határozata mennyivel növelte az írástudó asszonyok számát, mert nem készült semmilyen felmérés a lányiskolák szervezéséről. Valószínűleg nem is jött létre belátható időn belül nagyon sok. Maga a tény mégis sokatmondó, mert azt mutatja, hogy Erdély szellemi élete a kor egyik legmesszebbre ható művelődési eszménye előtt nyílt meg.
A főiskola alapítása viszont 1622-ben, amikor történt, már nem tekinthető kifejezetten korszerűnek. Erdély helyzete azonban ebben a tekintetben igen sajátos. Még az egységes Magyarország része volt, amikor ott az első, középkori egyetemek működtek, de ahogy az önálló fejlődés útján a 16. században megindult, már a királyi országrészben sem volt felsőfokú tanintézet. Uralkodói művelődés-, illetve iskolapolitika nem lévén, az esztergomi érsek, Pázmány Péter fogja 1636-ban megvetni az új egyetem alapjait. Erdélyben viszont maga a fejedelem, Bethlen Gábor intézkedik. Nem dolgozik ugyan egészen előzmények nélkül, mert Báthori István alatt rövid ideig működött már főiskola. Ezt a kezdeményezést azonban a háború elsodorta, mindent elölről kellett elkezdeni.
1622-ben mondatja ki az országgyűléssel „közönséges akadémia” felállítását. Égetően szükség van rá, mert „a tudós emberek hazánknak fő dolgaiban hasznosan szolgálhatnak”, de soraik az utóbbi idők zűrzavaraiban végzetesen megfogyatkoztak. Akadémiát hoznak létre, mert elpusztul az ország, ha a nevelésre „gondviselés nem lészen”.* E kor uralkodóinak művelődéspolitikai elveit fogalmaztatja meg a fejedelem fennkölt szavakkal. Az állam irányításában nélkülözhetetlen értelmiséget fogja képezni az új felsőfokú tanintézet. Először Kolozsvárott jelölik ki a helyét, az elpusztult Báthori-egyetem telkén, aztán mégis a fejedelmi székvárosba kerül. 1629-ben még nem készült el tökéletesen az épülete, de működése már megkezdődik. A fejedelem óriási adományokkal és ösztöndíjakkal alapozza meg anyagilag is a létét. Végrendeletében több falu és városjövedelmét hagyja az iskolára. Összes alkotása közül ez volt Bethlennek talán a legkedvesebb. Az erdélyi művelődés történetében pedig a legjelentősebb, mert a gyulafehérvári főiskola a tanulók hosszú sorának adta meg a szellemi és társadalmi emelkedés lehetőségét.
A „közönséges akadémia” teológiai, filozófiai és jogi tanszékekkel indult, de Bethlen tulajdonképpen rendes egyetemnek szánta. I. Rákóczi Györgyre várt volna a feladat, hogy orvostudományi katedra szervezésével és az itteni doktori fokozatok nemzetközi elfogadtatásával valódi universitas rangját szerezze meg neki. Erre azonban már nem került sor. A gyulafehérvári iskola megmaradt a Bethlen Gábor által szervezett keretekben. Apáczai Csere Jánosnak az akadémiát egyetemmé alakító terve 1658-ban már, a fejedelemség katasztrófája miatt, elkésett.
{766.} Főiskola alapításának gondolata a szászok körében is felmerült. 1647-ben tárgyal róla a zsinat, 1653-ban pedig a náció gyűlése. Négy professzort hozatnának az új kollégiumba tanítani. Még az anyagi lehetőségeiket is számba veszik, a terv azonban mégsem valósul meg. Ha a fejedelmi iskolapolitika támogatja, talán sikerült volna a szász evangélikus főiskola megszervezése már a 17. században. Így azonban a legjobban tanulók továbbra is külföldön fejezik be a tanulmányaikat. Igaz, az erdélyi szászok óriási előnye, hogy iskolarendszerük pontosan illeszkedik a németországi evangélikus iskolázás szervezetéhez. Az itthoni gimnázium elvégzése után a tanulók zökkenőmentesen folytathatják tanulmányaikat a német egyetemeken.
A külföldi egyetemeket látogató erdélyiek között ilyen módon mindig is a szászok vannak többségben. Valamennyiük névsorát távolról sem ismerjük ugyan, mégis jellemző, hogy a 1617. században a különböző egyetemekre beiratkozott és ma név szerint ismert, körülbelül négy és félezer erdélyinek több mint a fele, 55,5%-a az öt legnagyobb szász város lakóiból került ki. A többiek összesen 56 helységből származnak.
A külföldi egyetemek gyakori látogatása jellemző sajátság az egész magyarországi oktatásban. Nyilvánvalóan elsősorban szükségből alakult így a helyzet. Hazai egyetem hiányában itthon senki nem végezhetett teljes értékű tanulmányokat. E kényszer mögött azonban ott volt a magasabb művelődés igénye, hiszen történhetett volna az is, hogy a középkori egyetemek elsorvadásával és az ország három részre szakadásával Magyarország egyszerűen kihullik az európai művelődés köréből. A királyi Magyarországon nem állt a külföldi egyetemjárás mögött uralkodói művelődéspolitika. Erdélyben ezzel szemben a központi hatalom igen határozott támogatása áll a külföldre látogatók mögött. A század első felében Bethlen Gábor fejedelem intézkedései a legismertebbek. Részben ő maga segített sokakat az egyetemi képzettség eléréséhez, részben pedig diplomáciája támogatta őket. A távoli egyetemek rangos professzoraival tartott fenn közvetlen vagy közvetett kapcsolatokat, s ez segítette a fejedelemségből odaérkezőket. Mellette, éppen úgy, mint az uralkodása előtt vagy akár később is, Erdély előkelői, valamint a városok ugyancsak szorgalmazzák a diákok peregrinációját.
Így érthető, hogy az erdélyiek külföldi egyetemjárása és az uralkodói művelődéspolitika között nem alakult ki egyenes összefüggés. És meglepő módon mintha a politikai események sem befolyásolnák. A mintának tekinthető négy és félezres csoport összetételének alakulása mutatja ezt. Számuk ugyanis a 16. századi általános képhez viszonyítva már 1591-től megemelkedik, de még ekkor sem éri el az 152130-as létszámot. A csúcs majd az 1631-gyel kezdődő évtizedben következik: 304 ekkor az ismert személyek száma. Ez minden eddigi és ezután következő évtized adatánál magasabb. Az erdélyi egyetemjárók egészen a 18. század végéig nem érik el többé.
{767.} Az egyetemjárás irányát tekintve a korábbiakhoz képest rögtön a századforduló után változás következik. Már Bocskai István is református volt, utódai is azok. Uralkodásuk alatt a katolikus egyetemek, így elsősorban az itáliaiak, kiesnek az erdélyiek útvonalából. Padova kerül majd vissza, ahol a 17. században is a legismertebb orvostudományi képzés folyik. A németországi egyetemek azonban az egész korszakban megtartják vonzerejüket. Nyilvánvalóan a szászoknak az egyetemjárók közötti folytonosan magas aránya okozza ezt az állandóságot. Lényegesen még a harmincéves háború viszonyai sem ingatják meg.
Mégis a harmincéves háború következménye viszont az 1620-as években bekövetkező változás. Ettől az időszaktól kezdve mind többen mennek Anglia és Hollandia egyetemeire. Így lesz Erdély a művelődésben haszonélvezője az európai nagy pusztulásnak. Mert a fejedelemségből érkező diákok Heidelbergnek az 1622-i összeomlás előtti nagy korszakát még elkapják, majd éppen akkor jutnak el Angliába és Hollandiába, amikor ez a két ország a legélénkebb szellemi pezsgés idejét éli. Némi túlzással még azt is mondhatnánk, hogy a tudományos forradalomnak Angliában volt erdélyi résztvevője. A londoni Gresham College-ban tanított mindenesetre 1646-ig Bánffyhunyadi János. Az angol tudományosság akkori központjában híres és elismert vegyész volt.
Természettudományos képzettségű tudós az erdélyiek között a 17. században azonban éppen úgy ritkaság, ahogyan a korábbiakban az volt. Túlnyomó többségük teológiát végez, majd tanárként és lelkészként tevékenykedik. Világi műveltségű igen kevés van közöttük. Az egész 1617. században külföldön egyetemet végzett ismert személyek összesen 10,3%-a lett itthon orvos, tisztviselő vagy nyomdász. Ilyen arányok mellett, ha volt is eltolódás a világi foglalkozások irányába a 17. század első felében, az csupán elenyésző lehetett.
Az erdélyi értelmiség túlnyomó többségét tehát lelkészek és tanárok alkotják, illetve olyan személyek, akik néhány évi tanítóskodás után szerzik meg a teológiai végzettséget. Elsősorban a prédikátorok többsége végzett egyetemet. Az egyetemjárók útja többnyire most is a hazatérés. Kétszáz év alatt az ismert diákok mindössze 2,4%-a maradt külföldön. Nem kevesen közülük komoly meghívásokat elhárítva jönnek vissza. Pedig pontosan tudják, mi vár rájuk: a legmagasabb tudományosság központjaiból hirtelen kis falvakba, primitív körülmények közé kerülhetnek. A lelkészek számára csak a gyulafehérvári főiskola felállításával nyílt meg tanulmányaik hazai lezárásának lehetősége. Nincs azonban mód az otthon iskolázottak arányának megállapítására. A gyulafehérvári tanulók névsorait ebből az időből egyáltalán nem ismerjük.
{768.} A tanárok, tanítók többségéről viszont bizonyosan feltételezhető, hogy nem, esetleg még nem jártak külföldi egyetemet. Talán csak a szászoknál lehet bizonytalanság. Az egyetemi végzettségűek között igen magas az arányuk; felső fokon képzett tanáruk nyilvánvalóan több volt, mint Erdély lakóinak általában.
Sajátos színfolt az erdélyi tanárok gyülekezetében a kolozsvári csoport. Ez az unitárius iskola ugyanis az erdélyi orvosok gyűjtőhelye. Olyan kiválóságok tanítanak Kolozsvárott, mint Csanaki Máté, aki még az országbíró Báthori István híresen művelt udvarában szolgált, majd egy sor jó nevű egyetem látogatása után Padovában szerzett orvostudományi doktorátust. I. Rákózi György környezetéből került a kolozsvári iskola élére, ahol orvosok sora működött már előtte is, mivel itt elsősorban unitáriusok tanítanak, akiknek csak Lengyelországban van teológiájuk, tehát általában orvosi fakultásokra iratkoznak be külföldön. Itthon aztán legtöbben valamennyi ideig Kolozsvárott is működnek. Nemegyszer Lengyelországból hívott professzorokkal együtt tanítanak.
A külföldi tanárokat sorolva azonban a gyulafehérváriak tevékenysége szokott hangsúlyt kapni. Őket Bethlen Gábor hívta. Először Martin Opitz jött, a kor talán legjelentősebb német költője, de nemigen derülhetett ki róla, hogy tanárnak milyen lenne, mert alig egy év után távozott. Nem szeretett Erdélyben élni. Bethlen élete utolsó hónapjaiban jött viszont a triász, Johannes Alsted, Johannes Bisterfeld és Ludwig Piscator a feloszlott herborni egyetemről. Közülük csak az utóbbi ment vissza Németországba. Alsted és Bisterfeld élete végéig Erdélyben maradt.
A gyulafehérvári főiskolával kapcsolatban többnyire erről a nagy hármasról van szó. Tekintélyük nyomasztóan tornyosul a magyar tanárok fölé. Valóban kiválóak is. Koruk tudományának számon tartott alakjai. Személyükben az európai műveltség jött Erdélybe. És jóllehet a háború pusztítása hozta őket, az elől menekültek, nyilván sok helyen másutt is befogadták volna őket. Különösen Bisterfeldet, aki több meghívást is kapott, mégis maradt. Nála azonban a többiekről e vonatkozásban nemigen tudunk semmit a politikai szempontok dominálnak. Nem pusztán az iskola reformjával és a fiatalok oktatásával van Erdélyben elfoglalva, hanem a legmagasabb politika befolyásolásával is. I. Rákóczi György szövetségi tárgyalásaiban volt igen nagy szerepe.
Személyével is ható nagy tanáregyéniség mellettük Keresztúri Pál, aki Gyulafehérvárott a fejedelmi iskolában tanít, és generációk emlegetik mesterüknek. Rendkívül heves alkat, újításai tulajdonképpen mégis mérsékeltek. Nem annyira látványos változásokat hozott, mint inkább abban forradalmár, hogy leszállt a tanár megközelíthetetlen magaslatából. Ő már nemcsak a tanítás kezdő- és végpontjával törődik; foglalkoztatja az is, hogy a diák hogyan képes elsajátítani azt, amit hallott, majd számon kérnek tőle. A {769.} tanulás folyamata is érdekli. Nála azonban az új még az iskola falai között marad.
A nagy viharokat a Tolnai Dali János szövetségében működő puritánusok okozzák. Ők, esetleg még német egyetemek látogatása mellett, valamennyien megfordultak Angliában és Hollandiában. Ott, koruk legmodernebbül szerveződött országaiban a polgári társadalom viszonyai mellett a legújabb egyházszervezeti és a velük kapcsolatos pedagógiai elvekkel is megismerkedtek. Ezek lényege a tekintélyelvvel való szakítás, tehát társadalmi és gondolkodásbeli demokratizmus. Elvetik a felszabadult gondolkozás középkori fékjét, a skolasztikát, és a tapasztalati meggyőződést meg a racionalizmust hozzák helyette. Az egyházszervezetben a püspök mindent eldöntő tekintélye helyére a laikusok közül választott gyülekezeti tagok tanácskozó irányítását kívánják.
Ezeknél az elképzeléseknél jobbakat és újabbakat aligha gyűjthettek volna össze külföldi tanulmányaik során, csupán egyetlen tényt hagynak figyelmen kívül. Azt ugyanis, hogy Erdély nem Anglia, de még csak nem is Hollandia. Hallatlan türelmetlenséggel, az itthoni akadályok számbavétele nélkül látnak a változtatáshoz. De az ellenfelek nem kevésbé agresszívak; értetlenül és a meglevő viszonyokat idealizálva állnak szemben a külföldről jött reformeszmékkel. Mind e hátráltató tényező hatását még fokozza a vezér, Tolnai Dali János heves természete. Nagyon nehezen fér össze bárkivel is. Valószínűleg személy szerint ő a hibás abban, hogy a már meglevő kezdeményeket egyszerűen félresöpörve akarják elkezdeni a puritánus reformokat. Miatta támadt a legtöbb botrány éppen Sárospatakon, ahol pedig Bényei János kitartó, csendes szívóssággal már elkezdte a munkát. Sok vihart és háborgást el lehetett volna kerülni bölcsebb eszközökkel.
Jó példa erre a váradi iskola, mely minden látványosság nélkül lett az 1640-es évekre elsősorban Kecskeméti Mihály reformtevékenysége következtében a keleti országrész legjelentősebb tudományos központja. Itt használták Magyarországon először Comenius, Ramus, Amesius tankönyveit, amiket ekkoriban a legmodernebbeknek tartanak Európában. Protestáns iskolában itt rendeznek először iskolai színjátékokat, és olyan tanárok tanítanak, mint Enyedi Sámuel, aki Hollandiában szerzett orvosi doktorátust, Köleséri Sámuel, az angol forradalom rajongója vagy Nagyari Benedek, a puritán teológiai művek első magyar antológiájának összeállítója. De köztük talán a legnagyobb, Martonfalvi György majd a debreceni iskola nagy reformkorszakát tudja csak megindítani, mert alig költözik Hollandiából Váradra, a török elől az iskola Debrecenbe menekül.
Az iskolaügy megújításában döntő, nagy szerepük azonban mégsem a híres kollégiumok jól ismert tanárainak van. Nem is a fejedelmi iskolapolitika a döntő, hanem a falvakba visszatérő prédikátoroké és tanítóké az érdem. Személyes jelenlétükkel példázzák a tanulás sorsfordító hatását. Ők indítják el {770.} azokat a jobbágyfiatalokat, akik tárgyi és érzelmi akadályok millióit legyőzve jutnak a művelődés lehetőségéhez.
Az egyháziak társadalmi súlya is valószínűleg közvetlenül a falvakban élő magasan képzett prédikátorok és tanítók hatása nyomán gyarapszik. Amint pedig e súly gyarapítása a fejedelmi egyházpolitika alapelvévé válik, a leglátványosabb változás következik be az értelmiség sorsában a 17. század első felében. A folyamatnak több összetevője van. Az egyik az abszolutisztikus berendezkedés általános gyakorlata. Ahogy másutt, Erdélyben is uralkodó vallást választ a központi hatalom. A református fejedelmek a kálvinizmust. Ezzel érdekeltségi kapcsolat alakul ki: a fejedelem minden ideológiai és társadalmi összecsapásban a hivatalos református egyházat támogatja. Viszonzásul ugyanezt várja, kiállást a központi hatalom intézkedései, sőt szándékai mellett.
A református vallás domináns szerepének kezdetei Bocskai Istvánig nyúlnak vissza. Báthori Gábor már a református egyházkormányzatba is belenyúl, bebörtönözteti a püspöki zsarnokság ellen lázadó, tudós Újfalvi Imrét. A művet azonban Bethlen teljesíti ki. Nem egyszerűen azért alakul így a helyzet, mert ő szerzett magának a századforduló katasztrófája után elsőként biztos fejedelmi hatalmat. Sokkal inkább az van a háttérben, hogy sajátos kapcsolatba kerül az értelmiséggel. Rendkívül tudatosan, mint valami szerszámot használja műveltségüket és képességeiket. Elődei gyakorlatától eltérő magatartását talán megvillantja egy párhuzam: Bocskai leghíresebb röpiratát egyik előkelő nemesi híve, Káthay Mihály fogalmazta Bethlen ugyanezt a feladatot prédikátorra, Alvinczi Péter kassai papra bízza. Korlátlan fejedelmi hatalmának elméleti megfogalmazása is prédikátorok, Pataki Füsüs János, Prágai András, Milotai Nyilas István műve. Kialakít maga körül egyházi értelmiségiekből egy jól felhasználható és tevékeny csoportot. Nem állami hivatalokba helyezi azonban őket, hanem a református egyházi hierarchia csúcsára. Javadalmaikat onnan kapják. Végeredményben úgy működnek, mint familiárisok. Másutt birtokokat oszt az uralkodói kegy, Erdélyben egyházi hivatalokat.
Bethlen utódai ezt a gyakorlatot folytatják. Ilyen módon alakul ki a református egyház vezetőinek rendkívül megbecsült és (mivel az uralkodói döntéseket is sokszor befolyásolhatják) igen nagy hatalmú csoportja. Egyikük sem kerül ugyan soha be a fejedelmi tanácsba, de kétségtelenül és a kortársak számára is jól érzékelhető módon részei az uralkodó elitnek.
Az egyházi értelmiség társadalmi súlyának gyarapodása a 17. század eleji Erdélyben annyira kifejezett, hogy még az uralkodó vallástól legtávolabb élő románokat is eléri. Az első gesztust Báthori Gábor teszi: megszünteti a román papok jobbágyi állapotát, felszabadítja őket a földesúri szolgáltatások és a költözési tilalom alól. Ezzel ugyan a pópák nem juthatnak a református papok egyre kivételezettebb helyzetébe, de a román társadalom egészéhez {771.} viszonyított tekintélyük kétségtelenül emelkedik. Valószínű egyébként, hogy a fejedelmi diploma inkább már kialakult állapotot rögzít, semmint hogy újat kezdeményezne. Báthorinak legjobb tudomásunk szerint semmilyen célja nem volt a román papokkal, nem várt viszonzást; alighanem egyszerűen tudomásul veszi a gyülekezetek által már elismert fennsőbbségüket. E folyamat belső összetevői egyelőre tisztázatlanok. Csak valószínű, hogy valamilyen módon a papság társadalmi tekintélyének növekedésével függ össze a pópák számának a gyarapodása is a 17. század első felében. Pontos adatokkal a fogarasi uradalom szolgál. Itt már az 1632-i urbárium szerint is 29 román pap él 33 településen. 1640-re pedig, jóllehet a családfők között csak 181%-kal többet írnak össze, a pópák száma 259%-kal nő. Talán ezzel függ össze Lorántffy Zsuzsanna már említett iskolaalapítása is.
Egyedül a szászok között figyelhető meg az egyházi értelmiség tekintélygyarapodásával ellenkező folyamat a 17. század elején. Ott a náció elöljárói ellenőrzésük alá vonják a lutheránus egyházat. A szászság sajátos helyzetében ez a fordulat bizonyos mértékig természetes. Ők ugyanis kívül esnek a fejedelmi egyházpolitika intézkedésein. Egyházukkal állami szinten ebben a korszakban nem foglalkoznak. Így érthető, hogy a legfelső patrónus szerepét a világi főhatóság igyekszik átvenni. Míg azonban az előző időszakokban inkább egyenjogúak viszonya volt az egyházi zsinat és a náció gyűlése között, most ez megváltozik. A korszak végén már a templomban hirdetett tanítástól a papok családjának ruházatáig mindent ellenőriz a világi hatóság.
A szász egyházak tekintélyének hanyatlását valószínűleg a szászok körében kialakult világi értelmiség gyarapodó súlyával kell magyarázni. Mert a szászoknak a többiekéhez képest aránytalanul sűrű egyetemjárása a felsőfokú végzettséget az egyházi értelmiségiek körén messze túlterjesztette. Elég példának Weiss Mihály főbíró: tanultsága semmivel nem csekélyebb, mint a lutheránus egyházi hierarchia akár legmagasabb pontján állóké. Ő előkelőbbnek tekintett egyetemen tanult, mint a vele egyidőben működő szebeni első pap, az erdélyi lutheránusok valóságos egyházi elöljárója. Semmi nem indokolja, hogy rá feltekintsen. Mintha az egyházi értelmiség értéke devalválódott volna a szászok között.
Weiss Mihály esete egyébként azt is példázza, hogy milyen nehéz a 17. század eleji világi értelmiség fogalmának meghatározása. Mert a végzettség, még akár az egyetemjárás is, nem egyértelmű ismérv. De nem feltétlenül dönti el valaki helyét az értelmiségi funkció sem. A polgárságnak, de a nemességnek is számos tagja visel ideig-óráig tanultságot igénylő hivatalt. Viszont általában a működése idején sem, végleg pedig gyakorlatilag soha nem szakad el eredeti megélhetési forrásától. Példa rá egy másik főbíró, a marosvásárhelyi Borsos Tamás. Hosszú éveket tölt el diplomáciai szolgálatban a török Portán, de közben állandóan aggódik: a jószágot otthon vajon jól irányítják-e. A {772.} legmagasabb világi értelmiségi funkciók betöltőinek többsége társadalmi helyzetét tekintve tulajdonképpen nem értelmiségi.
A sajátosan sokoldalú réteg, a világi értelmiség a 17. század során főként mennyiségi gyarapodásában mutat változást. A fejedelemség nemzetközi kapcsolatainak kiterjedésével nőtt először is a diplomáciában foglalkoztatottak száma. Állandó képviselet ugyan csak Konstantinápolyban működött, de oda is, más hatalmak udvaraiba is sűrűn jártak erdélyi megbízottak. Voltak közöttük előkelők és csupán leveleket kézbesítő szolgarendűek, de zömük a közepes társadalmi állású nemesekből és városiakból került ki. Valamelyest valószínűleg az államirányítás tisztviselői kara is bővült annak ellenére, hogy a gyors cselekvésre képes fejedelmi hatalom kiépítése során a központi kormányszervek szerkezetében nem következett be átalakulás. Jelentősen nőtt viszont az értelmiségi munka iránti igény, így az értelmiségiek száma is a helyi törvényhatóságoknál, a megyékben, a székely székeken és a városokban. Ezeken a helyeken gyakran működtek külföldi egyetemekről visszatért vagy nagy utazások tapasztalataival gazdagodott személyiségek.
A világi értelmiség legalsó rétegének viszonyait nagyon kevéssé ismerjük. Ők azok, akik többnyire rövid iskolajárás után a falvakban, mezővárosokban, az uradalmakban hasznosítják nem túlságosan magas tanultságukat. Sőt, közéjük számíthatók az előkelő udvarokban szolgáló, esetleg számtartóvá is előlépő íródeákok. A birtokok igazgatását ellátó, többnyire kisnemesi származású udvarbírák viszont csak óvatos fenntartással sorolhatók ide. Részben azért nem tartoznak az értelmiség legalsó rétegébe, mert jóllehet az iskolában szerezhető műveltségük az itt általánosnál nem magasabb, igen nagyok az életben elsajátítható ismereteik. Nem véletlenül bíznak rájuk nagy felelősséggel járó feladatokat a birtokokon, sőt az országos politikában is. De könnyen kiemelhetők ebből a csoportból azért is, mert többnyire saját gazdaságuk is van. Elméleti és gyakorlati műveltség összhangja jellemzi őket.
A szellemi élet Erdélyben a századforduló katasztrófája után a társadalmi aktivitás leggyorsabban helyreállt eleme. Az első könyv magyarul 1610-ben jelent meg: Heltai kolozsvári nyomdájában Petki János fordítása Az Virtusnak és Voluptasnak egymással való vetélkedésekről. Idegen nyelven pedig egy latin poétika látott először napvilágot 1611-ben a szebeni nyomdából. A gyors regenerálódás azonban nem jelent folytonosságot. A 16. század élénk és mindig a viszonyok változtatásával megoldást remélő vitaszelleme eltűnt. Helyette az élet viharaitól elfordult, a gondolkodás örömeivel vigasztalódó, lemondó hangulatú újsztoicizmus jelenik meg. Az előző korszakban még olyan heves protestáns hitvitákat a beletörődés nyugalma váltja fel.
{773.} Erdély általános helyzete e változásra elég magyarázat. A 16. század sok elkeseredett és időnként öngyilkosan elszánt kísérlete után a tizenöt éves háborúban kiderült, hogy az ország sorsán nem lehet változtatni; két nagyhatalom között őrlődik továbbra is. E mellett a politikai eseményekben manifesztálódó fordulat mellett az egyházak élete is a nyugalmat erősíti. Szervezetük állandósult, társadalmi hatókörük nagyjából egymástól elhatárolódott, az új térítés lehetetlen lévén, mindegyik a maga belső építésével, és nem a többiek immár reménytelenné vált megsemmisítésével van elfoglalva.
A szellemi műveltség hordozóinak legfelső rétege Báthori István országbíró környezetéből került Erdélybe. A kelet-magyarországi református fejedelmekkel jött, az utolsó európai színvonalú magyarországi református főúri udvarból. Maga ecsedi Báthori István néhai erdélyi fejedelmek távoli rokona, rendkívül művelt nagyúr, aki mint író is jelentős. Pályája pedig akár a sztoikus életeszmény megvalósításának is tekinthető. Fiatalkora politikai és hadi sikerei után mint országbíró, a legnagyobb gazdagságban és kortársai megbecsülése közepette, eltávozott a közéletből. És akit Prágában, Európa ekkor legragyogóbb udvarában is szívesen láttak volna, Ecsed komor várába vonult vissza. Itt Magyarország talán legelőkelőbb birtokosa a külsőségekben egyszerű, de a szellemieket nézve fényűző környezetet alakított ki magának. Kora legismertebb egyéniségei, elsősorban a késő humanista, manierista műveltség képviselői fordultak meg nála vagy érintkeztek vele. Rimay János, a századforduló legaktívabb politikai szervezője hosszú ideig szolgált udvarában. Rajta keresztül vagy talán közvetlenül is kapcsolatban állt Báthori Istvánnal az a magyarországi értelmiségi-főúri kör, amelyről maga Justus Lipsius is tudott. Lényegesebb azonban a békével folytatódó erdélyi művelődés és az ecsedi udvar kapcsolata szempontjából, hogy az 1606 után választott első két fejedelem is Báthori köréhez tartozott. Rákóczi Zsigmond, még mielőtt a fejedelemségbe került, politikai partnere volt. Báthori Gábort pedig egyenesen az országbíró nevelte. A majdani fejedelem gyermekkora óta Ecseden élt. 1605-ben azonban, amikor Báthori István meghalt, Gábor már Bocskai István környezetéhez tartozott.
Kassán derült ki, hogy a késő humanista sztoikus magatartás, mint mindenütt, Magyarországon is inkább a tehetetlenség, mint a tettek előli menekülés. Mert abban a pillanatban, amikor Bocskai oldalán hathatós cselekvésre nyílt meg a lehetőség, ennek a félrevonulást kifejező műveltségnek minden képviselője köréje gyülekszik. Itt van maga Báthori István, aki lemondott az országbíróságról, itt Petki János, Káthay Mihály, Rimay János, Alvinczi Péter, Péchi Simon. Másokkal, az ország legelőkelőbb fiatal arisztokratáival együtt alkotják Bocskai István kassai udvarát.
A Báthori Istvántól Bocskaihoz, majd Rákóczi Zsigmondhoz, illetve Báthori Gáborhoz vezető szálak ismeretében nem meglepő, hogy a {774.} könyvkiadás a századforduló után sztoikus témával nyit. Az erény és az élvezet harcának az ókor óta kedvelt témáját Petki Silius Italicus nyomán dolgozta fel. Ő még pontosan meghatározható okból Báthori Gábor megfosztotta a Bocskai uralkodása alatt viselt kancellárságától fordult az újsztoicizmus életelveihez. Az elbizonytalanodás azonban a kortársaknál általános. Tovább élteti az élet zűrzavaraiban való tájékozódást szolgáló késő reneszánsz műfajok alkotásai iránti igényt. A Catónak tulajdonított szentenciagyűjtemény Erdélyben tankönyvként a 17. században többször is megjelenik. És alighanem a jelen gondjaitól való elfordulás törekvését jelzi a két klasszikus 16. századi műfaj, a széphistória és a históriás ének újrafelfedezése is. 1624-ben a kolozsvári nyomda kettőt is kiad. Az egyik Enyedi György 1577-ben, 1582-ben és 1592-ben már háromszor is megjelent Gismundája, a másik Huszti Péter Aeneise 1582-ből. Ezeket több históriás ének is követi. Az utolsó Szőllősi Istváné az 1595-i hadjáratról 1635-ben.
Ezek a késő reneszánszhoz, újsztoicizmushoz köthető olvasmányok sajátosan világiasnak mutatják az erdélyi műveltséget a háború utáni időkben. Az 1611 és 1630 között kiadott tizennyolc magyar nyelvű nyomtatványból tíz, tehát a felénél is több, nem teológiai tárgyú. A következő húsz esztendőben viszont a magyar nyelvű kiadványoknak mindössze 37,5%-a foglalkozik világi témával. Az 163040-es évek ezek szerint mintha hanyatlást hoztak volna az egyházi keretekből a 17. század elején már lassan kilépő műveltségben.
A valóság azonban az, hogy éppen ezekkel az évekkel igen lényeges és előremutató változás megy végbe az erdélyi művelődésben. Az egyetemjárás vizsgálata már utalt rá: a mintának használható csoport adatai szerint 1610-zel nő meg a külföldön beiratkozók száma, hogy 1630 és 1640 között érje el az egész 1618. század idején érvényes csúcsát. Ez idő tájt emelkedik hirtelen a nyomtatványok mennyisége is. 1611 és 1630 között tizennyolc magyar nyelvű jelent meg, a jelzett következő két évtizedben viszont ennek a négyszeresénél is több: nyolcvan. És igaz ugyan, hogy ezek között a teológiai, illetve vallásos tárgyúak aránya a korábbinál lényegesen magasabb, ez a látszólagos visszalépés azért nem jelent a valóságban is hanyatlást, mert a viszonylag kevesebb világi tárgyú munkában új tartalom jelenik meg.
A könyvek számának megnövekedése mögött részben a gyulafehérvári fejedelmi nyomda áll, mely a Bethlen Gábor általi megalapítása után az 1630-as években látszik megerősödni. Ettől kezdve ad ki viszonylag több nyomtatványt. Igaz, tulajdonképpen a BisterfeldAlstedPiscator hármas házikiadója lesz, mégis jelentős a szerepe a magyar könyvkiadás alakulásában. Sokkal fontosabb viszont a váradi nyomda megalapítása 1640-ben.
A váradi nyomdát a Hollandiában tanult Szenczi Kertész Ábrahám hozza létre fejedelmi támogatással. Úgy tűnik, mintha az üzemet egyszerűen üzleti vállalkozásnak szánná. Tevékenységét nem vezetik ideológiai meggondolások. Nála jelenik meg a korszak egyetlen erdélyi jezsuita kiadványa, Nyéki Vörös {775.} Mátyás Dialógusa, amely hat évvel korábban, 1636-ban Bécsben látott először napvilágot. De kalendáriumokat éppen úgy kiad, mint nevesebb prédikátorok munkáit vagy Comeniust és egyházi törvényeket. Ő nyomtatja ki a korszak legnagyobb törvénytudományi vállalkozását, az 1653-ban érvényben lévő törvények gyűjteményét, az Approbatae Constitutionest. Végül az ő műhelyéből kerül ki az ún. Váradi Biblia, Károlyi Gáspár revideált fordítása. Váradon kezdte el a nyomást, majd miután a vár védői a feladás feltételéül szabták a nyomda kimenekítését, Kolozsvárott fejezte be. Szenczi Kertész Ábrahám 1640-től Várad elestéig 113 nyomtatványt jelentet meg, köztük hetven magyar nyelvűt.
Az 163040-es években bekövetkezett művelődésbeli előrelépés másik tünete az, hogy az aránylag kisebb mennyiségű világi könyv tematikus összetétele megváltozik. Eltűnnek a széphistóriák és a históriás énekek. Már nem régmúlt eseményekkel, hanem a fejedelmek, elsősorban I. Rákóczi György legújabb hadi sikereivel foglalkoznak. A sztoicizmussal kapcsolatos munkák szintén háttérbe szorulnak. E sajátos életeszmény utolsó feltámadása Erdélyben az 1640-es években következik be Laskai Matkó János működésével. Nagy erudícióval fordítja Justus Lipsius munkáit, melyek azonban már nem hatnak szélesebb körökben. Nem a műveltek általános életérzését fejezik ki. Maga Laskai a félreállított és már az eredménytelen visszatérési kísérleten is túljutott Bethlen István környezetében dolgozik.
A világi könyvek együttesében új vonás az első tudományos igényű munkák megjelenése. Először a nyelvészetiek tűnnek fel, szótárak, a fordítás elméletével foglalkozó könyv és Geleji Katona István híres Grammatikácskája. A nyelvészet iránti érdeklődés oly nagy, hogy még a fejedelmi családot is megérinti: a trónörökös II. Rákóczi György és az öccse, Zsigmond részt vesz Erdőbényei János mellett egy szótár készítésében. A kifejezetten nyelvtudományi munkák mennyisége azonban nem is tükrözi a nyelv kérdései iránt ekkor hallatlanul megélénkült érdeklődést. A magyar nyelvújítás első hulláma zajlott le a 17. században. A kezdetei az 164050-es esztendőkre esnek. És jóllehet egész Magyarországra kiterjedt, a viták központja Erdély. A szóelemző és a fonetikus helyesírás álláspontja áll itt egymással szemben. Az elsőt, amely a ragokat és a képzőket jól megkülönböztető módon például: embervel kívánja írni, elsősorban Geleji Katona István püspök, a másodikat Medgyesi Pál, I. Rákóczi György udvari papja képviseli. Ő a mérsékelt purizmus elveit tette magáévá. A püspöknek csak a művelt emberek számára követhető szabályai helyett a nyelvszokás figyelembevételét ajánlja; Medgyesi Pál az egyszerű emberek beszédét tenné meg normának. A vita élénk és heves. Geleji a nyelvet az ellaposodástól félti, Medgyesi és a vele egyetértők a legmélyebb gondolatok kifejezésére akarják mindenkinek hozzáférhetővé tenni. A két álláspontot a hollandiai iskolázottságú nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós egyezteti majd.
{776.} A nyelvtudomány fejlődésével van kapcsolatban ezeknek az éveknek a nyelvi fordításról kialakított álláspontja is. Mert igaz, hogy már Károlyi Gáspár teljes értékű bibliai szöveget hozott létre, és a szó szerinti fordításnak az irodalomban nincsenek is példái, magát az elvet most fogalmazzák meg. Medgyesi Pál szerint úgy kell eljárni, hogy a magyar változatot „ne ismernék fordításnak, fonákul az írás ne esnék, azaz: az mit magyarra kellene fordítani, annak nem deák, német, anglus formán, hanem magyar módon kellene esni”.* Feltűnő, hogy az ismert református prédikátor éppen úgy, mint ahogyan a fordítás problémáiról írók általában a 17. század legnagyobb nyelvművészével, Pázmány Péter esztergomi érsekkel ért egyet. Ebből a tényből látszik világosan: a magyar nyelv természetesen nem csupán az erdélyiek és nem csak a protestánsok ügye.
Erdélyben azonban még egy sajátos, másutt nem hangoztatott meggondolás is felmerül a magyar nyelv használatával kapcsolatban. Szalárdi Jánosnál, a gyulafehérvári fejedelmi levéltárosnál olvasható a lengyelországi katasztrófa előadása során: az erdélyiek nem ismerték a Lengyelország körüli helyzetet, mert nem ismerték a történelmet. Éspedig azért, mert a történelemről legfeljebb idegenek szoktak írni. Így „ha eljutott is nemzetünk kezéhez, de tizedrésze is nemzetünknek a deák nyelvet meg nem értvén, a tudásra méltó és szükséges” dolgokról nem szerezhetnek ismereteket.* A politikai tájékoztatás kiterjesztése kívánja a magyar nyelv használatát, állítja Szalárdi.
A vallás szempontjaihoz Erdélyben ezzel egy második járul. Mert ha a teológiai fordítók egyházuk tanítását kívánják terjeszteni, Szalárdi a politikában való önálló cselekvésre akarja képessé tenni a széles tömegeket. A harmadik, a tudomány szempontja majd a század második felében fog ehhez a kettőhöz csatlakozni.
Az anyanyelv gondja ugyanebben az időben Erdélyben a románok között is felmerül. Az ő problémáik azonban a magyarokénál sokkal súlyosabbak. Tekintve, hogy az ortodox egyház az ószláv nyelvet használja, vagyis tudós szövegeik anyanyelvükön nincsenek, a románok között a nyelv egységesülésének a folyamata még csak meg sem indult. Igaz, az előző században Erdélyben több román könyv jelent meg, de most mintha minden elölről kezdődnék. 1643-ban a bibliafordító román Ştefan Simion lugosi pap, a későbbi gyulafehérvári vladika nem írhat mást: „igyekeztünk, amennyire tudtunk, úgy fordítani, hogy mindenki megértse; ha pedig nem érti meg mindenki, az nem a mi bűnünk, hanem azé, aki szétszórta sokfelé a románokat úgy, hogy elkeverték szavaikat és nem beszélnek egyformán”.*
{777.} A sokféle és egymástól távol eső nyelvjárás gondja azonban csak a kisebb. A súlyosabb az, hogy az anyanyelvűség az erdélyi románoknál még mindig a reformációval függ össze. Mind az anyanyelvű oktatás, mind a könyvkiadás az ortodox egyháztól való elszakadás veszélyét jelenti. Így érthető, hogy a probléma magát a papságot is megosztja. Ilie vladika, akit végül is fejedelmi erőszak távolít el Erdélyből, az anyanyelvűség ellen működik, utódja, Ştefan bibliafordító az anyanyelv művelése mellett foglal állást. Az utóbbi egy kátét is készített, valamint zsoltárokat fordított. Ezek kiadásával az erdélyi román anyanyelvű műveltség éppen akkor jutott egy fellendülő szakaszba, amikor a vajdaságokban az anyanyelvű műveltség terjesztése megindul, s Moldvában és Havasalföldön is megjelennek román könyvek. A két anyanyelvű kultúra között, minthogy az erdélyi a kálvinizmushoz áll közel, a vajdaságoké viszont az ortodoxia kereteiben maradt, érdekes viszony alakul ki. Éles teológiai vita kezdődik közöttük. Ellentmondásos kapcsolatuk azonban nem szilárdulhat meg. Az erdélyit a lengyel katasztrófa elsodorja.
A szászok között mindezzel szemben az anyanyelvűség terén nincsenek problémák. Két okból alakul így a helyzet. Az egyik az, hogy műveltségük alakulásának éppen visszaeső szakaszát élik. Feltűnően kevés nyomtatványuk jelenik meg itthon. A nyelv kérdései nem foglalkoztatják őket. A másik pedig az, hogy a nyugati, a reformáció óta egyesülő német kultúra termékei mindig is eljutottak hozzájuk. Az álláspontjukra azonban jellemző: az irodalminak tekintett német szövegeket az iskolákban a különböző erdélyi szász dialektusok szerint olvassák fel.
A korszak végén jelennek csak meg Johann Troester és Lorenz Töppelt történeti munkái, melyeket tudóskodó nyelvészkedés jellemez. A gétagóterdélyi szász kontinuitás 16. századi mondája alapján foglalkoznak szófejtéssel, gétagóterdélyi szász analógiákat felállítva. A nyelvhasználatra azonban ennek az elkésetten humanista vállalkozásnak nincsen hatása.
Az 163040-es évekkel kezdődő művelődéstörténeti szakaszra a nagy nyelvészeti érdeklődés mellett még két tudomány hangsúlyozott jelenléte jellemző, a történetírásé és az orvostudományé. Megjelenik ugyan magyarul egy matematikakönyv is, de úgy tűnik, ez nem annyira az előző században Európa-szerte eluralkodott számolástudományi igények kielégítője, mint inkább az egyszerű, mindennapos számolási feladatokhoz nyújt segítséget. A számolástudománynak ez a földhözragadtsága ebben a korban, amikor a számmisztika a legnagyobb elmék előtt látszik a világegyetem megismerése végső eszközének, mégis jellemző az erdélyi műveltségi viszonyokra. Mert mind a történetírás, mind az orvostudomány ezek hoztak még létre önálló munkákat hasonló beállítottságú itt. Szinte a mindennapok szükségleteit elégítik csak ki. A történetírás a lengyelországi katasztrófa okait és tanulságait keresve alkot nagyot, az orvostudomány pedig, ha nem is jelentőset, de {778.} figyelemre méltót, az országon végig-végigsöprő járványok elhárításának eszközeit kutatva.
A történettudományban a Bethlen sajátos machiavellizmusát tolmácsoló Bojti Veres Gáspár után a „váradi iskola” hozza létre a legjelesebb munkákat Medgyesi Pál puritán szellemében írt a Leidenben tanult Köleséri Sámuel, Várad történetének szerzője. Az alacsony sorból fölemelkedett, talán egyetemen sem járt Szalárdi János, I. Rákóczi György bizalmas titkára megírta a Siralmas magyar krónikát, a Mohácstól eltelt idő addig legjobb, legszínvonalasabb elemzését. Szalárdi e kor egyik legérdekesebb egyénisége. Ő volt az, aki a munka ekkoriban felfedezett értékéről írt a Liechtenstein-parkot csodálva. És ő fogalmazta meg a másik fontos felismerést is, miszerint a magyar nyelvet a politikai tájékoztatás eszközévé kell tenni. A történetírás terén vannak elődei. Hiszen sem a múlt eseményeinek igaz feltárására való törekvés, sem hiteles források felhasználása nem új már akkor, amikor az 1660-as évek legelején Szalárdi munkához fog. Új viszont gyakorlatias hozzáállása: a tanulságokat keresi. „A következő posteritasokra nézve” igyekszik a múlt tényeit feltárni, „hogy valósággal érthessék nagy romlásunkat és abból a reájok következendő gonoszokat, mint egy tükörből kinézvén, eltávoztathassák”.* Hozzáteszi ugyan a szinte kötelező történetírói fogadást az elfogulatlanságról, majd a zsidómagyar történeti párhuzamra is utal, munkája mégis távol áll mind a múltat öncélúan feltáró, mind a magaemésztő historizálástól. S ebben más, mint kortársai és elődei. Szenvedélyesen foglal állást a történelemben; az ország három részre hullása óta közhellyé vált bűnöket is számon tartja. A bűnök azonban szerinte már nem erkölcsi normák vagy isteni törvények megsértései, hanem történeti tévedések, rossz döntések. A nemzetközi viszonyokban való tájékozatlanság vezetett Erdély romlásához. Munkája akár a királyi Magyarországon a 17. század elején oly virágzó államelméleti tudományossághoz is sorolható. A történetíró Szalárdi az államrezon sorozatos megsértésében látja a szomorú viszonyok okát.
Az orvostudomány területén hasonlóan gyakorlatias szemléletű Csanaki Máté 1634-ben írt munkája, melynek címe: Az döghalálról. A fertőzés tényének tudomásulvétele és a következményeivel számoló magatartás természetesen nem új ebben a korban. A középkori városok zsúfoltsága sokkal korábban kikényszerítette. Az erdélyi művelődés összetételében mégis figyelemreméltó elem. Megmutatja, hogy a kor természettudományában jártas elmék, mint például Csanaki Máté, meddig jutnak az itteni viszonyok között.
És itt következik az 163040-es évekkel kezdődő művelődéstörténeti szakasz előremutató voltának a könyvkiadás fellendülése és a tudományos könyvek feltűnése után harmadik számba vehető tényezője. Az orvosdoktor Csanaki Máté a modern orvostudományt megalapító Paracelsus szellemi {779.} tanítványa. Világosan leírja: „Sok nyavalyák, mellyeket gyógyulhatatlanoknak mondanak a Galenus tanítványi, gyógyulnak meg Paracelsustúl és az ő igaz és elmés követőitől.”* Mások a természettudományok más ágaiban tájékozódnak. Ismereteiket azonban nehéz felfedezni, mert az erdélyi értelmiség zöme nem a tudományok, hanem a teológia területén alkot. Így aztán prédikációgyűjtemények előszavai, esetleg egyszerűen a könyvcímek vagy maguk az egyházi beszédek mutatják tájékozottságuk tartalmát. Mert nem jellemző-e Geleji Katona István címadása, aki Titkok titka és Váltság titka címmel jelentet meg teológiai munkákat, világosan utalva arra, hogy heidelbergi tanulmányai idején megismerte a természet titkait feszegető hermetikus filozófia elemeit. Maga Hermész Triszmegisztosz, az okkult természettudományok atyja is ismert Erdélyben, illetve a neki tulajdonított kolligátumot olvassák, hivatkoznak rá. És ismerik a kortárs tudósokat, a modern természettudomány megalapítóit is, a filozófia segítségével tájékozódókat éppen úgy, mint azokat, akik például Tycho Brahe megfigyelés útján, közvetlen módszerekkel közelednek a természet titkaihoz.
Az erdélyi értelmiség tájékozottsága e korban egyébként természetes. Az európai szellem alakulásának egyik nagy korszakában járták a tudomány leghíresebb központjait. Nem maradhattak érzéketlenek. Valóban hozták is haza a legújabb könyveket éppen úgy, ahogyan az ekkoriban újra felfedezett régieket. Csanaki Máté például ládaszám szállítja a szerzeményeit. Valószínűleg jórészt neki is köszönhető, hogy a Rákócziak össze tudták állítani sokoldalú és a kor minden filozófiai és tudományos törekvését tükröző könyvtárukat.
A természetfilozófiától az egzakt természettudományok felé tapogatódzó műveltség eszköztárát nem is lehet másutt megfigyelni, mint a Rákóczi fejedelmek családi könyvtárában. Elterjedtségét illetően azonban tájékozatlanok vagyunk. Kevéssé ismerjük a könyvtárakat, alig tudjuk, mit olvastak sokan, nincsen fogalmunk róla, hogy mi jutott el a szélesebb rétegekhez. A feltételezések fogódzója lehet viszont az a tény, hogy Erdélyben az új befogadói jórészt egyházi értelmiségiek. Olyan emberek tehát, akik nem a tudomány elefántcsonttornyaiba zárkóznak gondolataikkal. Ez a körülmény ugyanakkor hátrányt is jelent, mert nyilvánvalóan azt bizonyítja, hogy Erdélyben a természettudományoknak nincsenek alkotó egyéniségei. Származik viszont belőle egy hallatlan előny is: a legkorszerűbben képzettek közvetlenül érintkeznek a közönséggel, állandó kapcsolatban vannak a hallgatókkal. S bár nem mindannyian hívei a legmodernebb tudásnak, bizonyosan mindannyian {780.} beszélnek tudományos kérdésekről. Akármiről akarják is meggyőzni a hallgatókat, bevonják őket koruk legérdekesebb vitáiba. Minden bizonnyal széles körben hívják fel a figyelmet a legújabb tudnivalókra.
A kor szellemi érdeklődésének a középpontjában azonban még mindig a vallás áll, a tudomány is ennek összefüggésében, ennek kérdésfeltevéseire felelve jelentkezik. Az 1640-es évekig Erdélyben is a konzervatív vallásosság uralkodik. Filozófiai támasza katolikusoknál és protestánsoknál egyaránt az arisztotelizmus. A katolicizmus királyságbeli megújulását a fejedelemségből odavándorolt neofiták, Pázmány Péter és Veresmarti Mihály munkálják sikerrel, a legkorszerűbb újtomista teológus, Bellarmino nyomdokain. Erdélyben Bethlen Gábor toleranciája engedi meg a katolikus reform kibontakozását, ő hívja vissza száműzetéséből a Kempist és Canisiust fordító Vásárhelyi Gergelyt, s anyagilag segíti Káldi György bibliafordítását.
A fejedelmi hatalom azonban természetesen elsősorban a konzervatív vagy ortodoxnak is nevezett reformátusokat támogatja, akiknél ez időben válik legfőbb tekintéllyé Kálvin, a sűrűn látogatott heidelbergi egyetem hatására. Ebben úttörő szerepe van a Debrecenből induló és meghalni Kolozsvárra jövő Szenczi Molnár Albertnek, aki 1607-ben adta ki a genfi zsoltároskönyvnek, 1624-ben pedig, Bethlen megbízásából, Kálvin Institutiójának magyar fordítását. A református ortodoxia irodalmi alkotásai főleg a katolikusokkal és az unitáriusokkal vitatkozó hitvédő és moralizáló, minden tartalmi szárazságuk ellenére ízes, nemegyszer a korszerű barokkba hajló magyar nyelven elmondott és leírt prédikációk. Legnevezetesebb képviselőjük Geleji Katona István, de féltucatnyi vele egyenrangú nevet lehetne még felsorolni. Majdnem mind a Partium vagy a hét vármegye szülöttei, onnan került nehányuk Erdélybe udvari papságra vagy püspökségre.
A teológiai konzervativizmussal sajátságosan összekapcsolódó misztikus természetfilozófia mellett azonban az angol puritanizmus és az általa felkarolt korai természettudományos gondolkodás is megjelent Erdélyben. Ennek legjelentősebb tanúsága Apáczai Csere János Magyar encyclopaediája volt. Copernicus, Descartes, Regius, Althusius, Ramus, Amesius gondolatainak első, a kor nemzetközi tudományos színvonalát megközelítő magyar nyelvű tolmácsolása. Hatása a század magyar tudományosságára a kartezianizmus győzelemre juttatásával és az anyanyelvű tudományos nyelvezet megalapozásával meghatározó fontosságú.
Az eszmék gyakorlati következményeként presbiteri egyházszervezetet szorgalmazó puritánok először a Partiumban és a hét, felső-magyarországi vármegyében tevékenykedtek, Sárospatakon és Váradon. Erdélybe a diplomatikus Medgyesi Pállal, majd a harciasabb Apáczaival hatolnak be. A két Rákóczi György radikális társadalmi nézeteik miatt a puritánus egyházszervezők közül nem egyet állásvesztésre, sőt börtönre ítélt, de elveik az értelmiség körében terjedtek. Ők tették népszerű kiadásokkal hozzáférhetővé {781.} a Bibliát és az angolból vagy hollandból fordított, még a 18. században is új kiadásokat érő vallásos népkönyveket. Az unitáriusoknál hasonló törekvések nem érvényesültek. Az erdélyi szász városok pedig a lutheri ortodoxia hűséges őrzői; a német pietizmus hatása ekkor még nem érinti őket.
Egyetlen ponton bizonyosan tudhatjuk, hogy a kor legnagyobb elméit foglalkoztató gondolatok messze túlterjedtek az értelmiség körén. Méghozzá meglepő módon olyan közegből származik a bizonyosság, amelyben képzett értelmiség tevékenysége nem jellemző: a szombatosok köréből.
Ez a sztoicizmus furcsa megjelenési formájaként kialakult vallásosság a 17. századra lép túl a magas szellemi és világi rangúak körén, hogy tanulatlanok és az alacsony társadalmi helyzetűek között is szétáradjon. Elterjedésének körét nagyon nehéz lenne pontosan megállapítani, hiszen az 1638-ban tetőfokára hágott üldözés nyilvánvalóan sok emlékét elsodorta. Éppen az ellene hozott törvények állandó megújítása és szigoruk tanúskodik azonban arról, hogy a szombatosság kiirthatatlanul befészkelte magát az erdélyi parasztok, főleg székelyek közé.
Minden üldözéssel dacoló makacsságában bizonyára ott van az erőszak által törvényszerűen fellobbantott emberi büszkeség, a hivatalos társadalommal való szociális és politikai szembenállás. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a szombatosság erősen érzékelhető kulturális vákuumot számol fel.
Ez az űr abból adódott, hogy éppen a 17. század első felében a népművelésnek nincsen gazdája Erdélyben. A hivatalos egyházak, még az unitárius is, ezt a szerepüket elvesztették. Ahogy szervezetük és helyzetük megszilárdult, elfordították szemüket a társadalom legmélyén élőkről. Az összefüggés nyilvánvaló: miután a falvak vallási hovatartozásának körvonalai kialakultak, és új térítés már csupán a meglevő viszonyok megbolygatásával lehetséges, az egyházak népművelő tevékenysége is ellanyhul. Nem véletlen, hogy az uralkodó egyházzá vált kálvinizmus aktívan népművelő tevékenységet a 1617. század fordulójától csak a románok között folytat. Ezzel persze elvitathatatlan érdemeket szerez; a román anyanyelvűség kialakulását szinte erőszakoló törekvés a hivatalos erdélyi egyház elismerésre legméltóbb ténykedése e korban. Ezzel azonban nem feledteti a régi hívek szellemi igényeivel szemben tanúsított közönyét.
A szombatosság viszont, hiszen friss, téríteni vágyó vallás, hajlékonyan alkalmazkodik környezetéhez. E hozzáidomulás során állást foglal a híveit leginkább foglalkoztató kérdésekben, és beviszi a népművelést, a mindennapok ügyeiben való tájékoztatást a templomokba. Nagy térítő igyekezetében ő is felfedezi a verset a teológiai tanítás céljára. A hittudományi oktató versekről azonban nehezen képzelhető, hogy célt értek volna; végtelenül gördülő versszakaikat a régiek sem érezhették érdekesnek. Annál élőbbek viszont a {782.} szombatosok gyülekezeti énekei, amelyek a vallás minden mondanivalóját közvetlenül, kedvesen viszik közel a hallgatókhoz és az éneklőkhöz.
Legfeltűnőbb, hogy ezekből az énekekből hiányzik a többi felekezet komorsága és a másoknál állandóan szereplő bűn-büntetés motívum. Az ember Isten akaratát, a törvényt nem tudja megtartani, tanítják, az ő kegyelméből mégis üdvözülhet. És e tudatban nincsen semmi esetlegesség: az üdvözülés a szombatos énekek szerint a hívők számára kétségtelen tény. E biztos tudatban hangoztatják a „lelki vidámság” nyugalmát, és szólnak a szombathoz kapcsolódó testi örömökről: „Jó fiúi kedvünkből lelkünket vidámítsuk, Jó étel-ital mellett Mennyei urat áldjuk” éneklik a zsidózók istentiszteleti helyein.* Egy másik ének szerint az emberek „testi javokért”,* a pihenés miatt kell megtartani az ünnepet.
Ez az emberközpontú szemlélet ismeri a világi hierarchiát, el is igazodik benne, de a sztoikusok nagy felismerését, a világi karrier hívságát most már a népnek is hirdeti. Sok kéziratos énekeskönyvbe belemásolták az egyébként anabaptista eredetű strófát:
Könnyű ez szép állapat regulája, Mert áll csak Úr mívének tudásába, De embernek címerlevél adása Forog búba, gondba, vérbe és kardba.* |
Mégsem önmagáért való, a világtól elfordult önművelés a zsidózóké, hanem a természet titkait kutatja, és a költői panteizmus nyugalmával hirdet biztonságot a világban. Mert „utát minden teremtött állat tartja … Oly nagy vagy küs féreg nincs ez világban, Ki ő célját hágná által valaha, Szél, felhő, zápor, jég, kő, villám, dara, Tavasz, nyár, ősz, tél marad határába.”* Ebben a biztonságban még Isten kiszámíthatatlan, hirtelen haragjának sincs helye. A természet jelenségeibe rejtett törvény hatalmát a szombatosok a ptolemaioszi világkép érvényessége mellett hirdetik: Isten „ez földet középben felfüggesztette”, mondja Péchi Simon egyik éneke. Sőt, még vitatkozik is: „emberség annak oka, Hogy erőtlen szemfény úgy nem láthattja”, ahogyan a valóságban az „egek” a föld körül forognak.* Igaz, mindez ellenkezik a kopernikuszi heliocentrikus állásponttal, de e felfogásban kora nem egy lángelméjével osztozik.
{783.} A műveltséghez nehezen hozzáférők számára azonban a kérdések felvetése talán még lényegesebb, mint maga a válasz. Felébred ugyanis az érdeklődés; az embert foglalkoztatja az, amit minduntalan hall. A dolog másik oldala viszont: senki nem énekel szívesen érdektelent, nem másolgat a maga számára unalmas szövegeket. A természeti törvényekről szóló és az új világképpel vitatkozó strófák viszont egész sor kézzel összeírt énekeskönyvben fennmaradtak, világos jeleiként annak, hogy miközben az iskolai reformok a modern tudományosság idehozatalát készítik elő, széles körű társadalmi figyelem várja megjelenésüket.
6. A KORLÁTLAN FEJEDELMI HATALOM ALATT ÉLŐ TÁRSADALOM | TARTALOM | VI. AZ ÖNÁLLÓ FEJEDELEMSÉG UTOLSÓ ÉVTIZEDEI (16601711) |