1. AZ ÁLLAMISÁG ÁTMENTÉSE

EURÓPA ERDÉLYORSZÁGA

„Várad a török kezébe esett, ami annyit tesz, hogy a barbároknak megnyílt az út Magyarországot, Morvát, Sziléziát és Lengyelországot megrohanni”*DEÁK F., Nagyvárad elvesztése 1660-ban (ÉTTK 1878. 32). – fejezte ki 1660. szeptember 17-i jelentésében Chiaromanni parmai követ a nemzetközi hangulatot. Krakkó, Velence, Róma, Párizs egyaránt az egész Európát fenyegető fejleménynek fogta fel, hogy Szent László király egykori városába ottomán hatalom telepedett. A „keresztény világ kapujá”-nak nevezett legnagyobb keleti végvár elestének hírére a különböző országokban a várható török támadás irányát mérlegelve a földabroszokon a „Principatus Transylvaniae”-t egyetlen pillantással foghatták egységbe Európa nyugati és keleti határaival. Ekkor már a területileg nagyjából kétszer Svájc méretű, de jövedelmében egy közepes német fejedelemséghez képest alig nagyobb ország több mint egy évszázad óta beletartozott a közép-keleti és nyugati régiók európai közösségébe. Államhatalmi szinten, gazdaságilag és a szellemi élet szférájában egyaránt szerves szálak fűzték a határaival szomszédos és a távolabbi országokhoz. Várad veszte az Erdélyi Fejedelemségre csaknem fél évtizede figyelő európaiak súlyos aggodalmait igazolta.

1660 nyarán a grazi tanácskozáson a magyar politikusok javaslata, hogy az Erdély legfontosabb végvárát ostromló török ellen Velence, Franciaország, Oroszország, a német fejedelemségek, a pápai állam összefogva, a román fejedelemségekre is számítva indítson támadást, nem merész álom volt csupán. Régi hagyományokra és új követelményekre egyaránt építhetett.

Az erdélyi válság ugyanis azt tudatosította, hogy az európai országok és az oszmán hatalom régen lappangó ellentéte kritikus szakaszba érkezett.

A vesztfáliai béke után a világgazdaság kiterjeszkedését élő Európában a török hatalma több ok miatt is egyre inkább neuralgikus góc lett. A Konstantinápoly uralma alá gyűrt területek fontos nyersanyag-lelőhelyeire, piacaira, gazdasági kulcspozícióira egyre inkább szükségük volt a korai kapitalizmus vállalkozóinak. Európa nem mondhatott le a török alatt élő országok gabona-, {785.} állat-, bőr-, gyapjú-, fa- és egyéb szállítmányairól, a bányatermékekről, és nem nélkülözhette az angol szövetek, a német fémipari termékek kielégíthetetlen piacait. Hollandia, Anglia és kisebb mértékben Franciaország ugyan már a 17. század eleje óta fokozatosan kiépítették a török területeken kereskedelmi támaszpontjaikat, ezek azonban veszélybe kerültek: az oszmán birodalomban az 1660-as évekre kibontakozó restaurációs politika mögött új vallási csoport és erős belső kereskedőréteg állt. Korszakunkban a török–lengyel (1672–1676) és a török–orosz (1679–1681) háborúk messzemenően beigazolták az oszmán birodalomnak az 1660-as években már nagyon jól érzékelt hódító terveit.

Várad ostroma idején egy német újság leszögezte, hogy így közvetlen veszélybe került a hegyaljai borvidék és a délről Kassán át Lengyelországba vezető kereskedelmi út. Velence pedig nemcsak Moldvából, Havasalföldről származó szállítmányai miatt aggódott Erdélyért, hanem mert úgy vélte, hogy ha a fejedelemség a török kezébe kerül, az Kréta sorsát is megpecsételi.

A harmincéves háború súlyos tapasztalatai után a politikai gyakorlatban is vezérelv lett, amit elvileg Bacon és Grotius fogalmazott meg, hogy Európa különböző országai között a hosszabb távú békés együttélést hatalmi egyensúly biztosítsa. Erdély szerény nemzetközi diplomáciai státusa a vesztfáliai béke előkészületei idején már elegendő volt ahhoz, hogy mint a Habsburg-terjeszkedés egyik ellensúlyozó államával is számoljanak vele. Erdély vesztével tehát az európai egyensúlypolitika hatalmi láncolatából hullott ki az egyik kapocs. Emellett az európai szellemi közösségben Erdély a protestantizmus keleti határvidéke és a vallásszabadság bástyája.

Érthető, hogy Várad eleste megsokszorozta a Habsburg-udvarral szemben a török terjeszkedés miatt már korábban sem csekély nemzetközi elvárásokat. Stájerország, Karintia és az osztrák örökös tartományok régen kongatták a vészharangot. A magyar politikusok követeléseit sem lehetett meg nem hallottá tenni. Csáky István tárnokmester, a Habsburg-politika híve is így írt: Várad elfoglalásának „bizonyára oly nagy kárát fogja vallani nemzetünk, mint Buda elvesztésének”. Most már nem kell Ázsiából várni a törököt – vonja meg a török–Habsburg erőviszonyok eltolódásában bekövetkezett változás mérlegét –, „hanem szinte beérjük a budai és váradi vezérek alatt lévő pogánysággal és így úgy elesik Erdély is az mi kegyelmes urunk királyunk kegyelmes ligájától Várad elvesztésével, mintha törökké lennének a nyavalyások”.*Csáky István 1660. augusztus 5-én, DEÁK F., i. m. 21.

Lipót császár 1660. december 15-én szétküldte Erdély ügyében segélykérő leveleit Európa hatalmaihoz. Válaszul a brandenburgi, pfalzi, kölni, trieri választók segélyt ígértek, II. János György szász fejedelem pénzt és hadsereget ajánlott, Velence, a Rajnai Szövetség elnöke, János Fülöp mainzi érsek és a {786.} pápai nuncius egyaránt támogatásával biztatta a császárt, ha harcba száll Erdély érdekében. Miként korábban számtalanszor már Zrínyi Miklós, most Gheorghe Ştefan, Moldvának Erdéllyel való szövetsége miatt elűzött fejedelme hangoztatja a felfokozott nemzetközi érdeklődésben rejlő jó konjunktúrát a török elleni háborúra: „Isten maga mutatja alkalmatosságokat, nem veri talán örökké a kereszténységet, az ostort tűzre veti … Ha az alkalmatosságot most elmulasztják, nem tudom, mikor kaphatjuk.”*Stefan Gheorghe levele Rottal Jánosnak, 1661. december 23. OL, Nlt V, Fasc. 14.

Ekkor azonban már erdélyi politikusok jelentős csoportja küzd azért, hogy az európai terveket az ország érdekét szolgáló cselekedetre fordítsák.

KEMÉNY JÁNOS

Barcsai Ákos fejedelem hiába várta végig az ostromot Várad falai alatt a nagyvezír oldalán, Köprülü Mehmed ígérete ellenére nem a törökbarát fejedelem erdélyi vitézei, hanem janicsárok foglalták el Erdély legfőbb védőbástyáját. Lovas portyák a vártartomány egész területén és azon messze túl Bihar, Szabolcs-Szatmár vármegyékben, a Körösök és Szamos völgyén át Erdély belsejéig hatolva, falvakat pusztítva és rabokat szedve adták tudtul, hogy a szultán hatalma már határtalan.

A váradi védők maroknyi serege még jóformán át sem ért Kolozsvárra, amikor néhány főúr és a három nemzet vezetői megegyeztek, megpróbálják átmenteni Erdély államiságát úgy, hogy országos egységet teremtenek, és II. Rákóczi György fejedelemnek a Magyar Királyság rendi főméltóság-viselőivel kiépített kapcsolatait felhasználva külső segítséghez folyamodnak. E nagy és nehéz vállalkozás vezetésére egyetlen személyiséget övezett osztatlan bizalom: II. Rákóczi György egykori tanácsosát, Kemény Jánost.

Az ötvenhat esztendős főúr még Bethlen Gábor apródjaként kezdte volt tanulni a politikát. Beutazta egész Európát, diplomáciai küldetésben megjárta Berlint és Konstantinápolyt, tárgyalt a franciákkal, lengyelekkel, svédekkel és ugyancsak tolmács nélkül a havasalföldi vajdával. Mint az ország hadseregének főparancsnoka az 1640-es, 1650-es évek csaknem minden hadjáratában részt vett. Kortársai jó hadvezérnek ismerték. Idegeiben hordozta a lengyelországi kudarc és a tatár rabság emlékeit. 1652-ben gubernátori tisztséggel ruházták fel. II. Rákóczi György fia nagykorúságáig őrá hagyta a fejedelemséget. A lezajlott fejedelemválasztó országgyűléseken állandóan a jelöltek között forgott a neve. Barcsai megválasztása után a török fenyegetés miatt családjával a királyságba húzódott. A Várad ostromát tétlenül szemmel tartó de Souches császári generális rakamazi táborában keresték fel őt az erdélyi rendek követei.

{787.} Kemény azonban csak alapos előkészületek után cselekedett. Megegyezett a Rákóczi-párt Erdélyből kiszorult tagjaival, megállapodott Wesselényi nádorral, segítséget kért a császártól, biztosítékot szerzett a szászok támogatásáról, és megnyerte a határ menti vármegyék nemeseit. Egyedül a Partium egyik tekintélyes főura, báró Károlyi Ádám Szatmár vármegyei főispán és a vár kapitánya figyelmeztette: neki már „nincs hatalmában, hogy Erdélyt ő ragadja ki a török torkából és állítsa vissza régi virágzásába”.*Báró Károlyi Ádám levele Rottal Jánosnak, Szatmár 1660. november 20. OL, Vgy, 1899–35. sz.

Kemény János 1660. november 20-án indult néhány ezer főnyi kis hadsereg élén Erdélybe. Bizton bízva a külső támogatásban, foglalta el Kővár várát és adta a fejedelemség tudtára híres kiáltványában: „… a közjó érdekében egységet és rendet” akar teremteni.*Kemény János levele ismeretlennek, 1660. november. OL, Vgy, 1899–35. sz. 1661 első napján a szászrégeni országgyűlés egy akarattal fejedelemnek választotta. Kemény a fejedelmi méltóságot, a „boldog időben is súlyos terhet” nehezen, csakis elhivatottságból, felelősségből vállalta. „Embernek hazájáért – mondta – nem méltóságos állapotban, de barom pásztori alacsonyságában is kellene szolgálni.”*Kemény János levele feleségének, Lónyay Annának, Régen 1661. január 2. TÓTH E., Kemény János és Lónyay Anna levelezése (TT 1901. 200). Átfogó célok vezették, és nem hiányzott a társadalmi bázisa sem. Tekintélyes politikusgárda állt mellette: Bethlen János, Krakkó egykori parancsnoka, Barcsai volt kancellárja; Bánffy Dénes; az ország egyik legtekintélyesebb főúri családját képviselő Haller Gábor és Haller János; Rhédey Ferenc; az alig huszonkét éves Bethlen Farkas, és az ugyancsak fiatal Teleki Mihály. A székelyek II. Rákóczi György egykori generálisát tisztelték benne. Barcsai lemondott, és mindenben segítséget ígért. Keményt ugyan reménnyel töltötte el, hogy létrejönni látszik a rég óhajtott egység, de tisztában volt a súlyos helyzettel.

Mialatt az új fejedelem első rendeleteit adta ki, 1661. január 13-án Bécsben a Habsburg császár első miniszterének, Porcia hercegnek elnökletével a Magyar Királyság főméltóság-viselői emlékiratát tárgyalták meg. Az emlékirat kifejti, hogy az erdélyi helyzettel szorosan összefügg a királyi Magyarország és az egész keresztény világ biztonsága. Általános érdek tehát, hogy támadást indítsanak a török ellen, hiszen Erdély a Magyar Királyság része. A váradi pasa pedig rátette a kezét a királyság tekintélyes területére is: elfoglalta Rákóczi birtokait, az időközben Erdélyhez csatolt magyarországi vármegyéket, az egész Partiumot. Erdélyi politikusokra hivatkozva hangsúlyozza az emlékirat, hogy ha a felső-magyarországi hadsereg segítséget nyújt, Erdélyben törökellenes felkelés bontakozna ki, és a rendek egy akarattal kitartóan működnének együtt a Habsburg császárral a „természetes ellenség ellen”. Az egész {788.} keresztény világ biztonsága és az „elvesztett haza visszaszerzése”*Opinio, 1661. január. OL, Elt, Pál nádor iratai. 91. köt., 9321. sz. egyaránt megköveteli tehát, hogy a császár, élve a külső országok segítségével, bontsa ki az általános török háború zászlaját. Az emlékirat számos gondolatán érződik, hogy Wesselényi nádor a tokaji táborban maga tárgyalt 1660 őszén több erdélyi főúrral. Porcia még 1660 nyarán a dinasztia nyugati érdekeit féltve vetette el Várad felmentésének tervét. Most azonban számolni kellett a nemzetközi diplomáciával, a közvéleménnyel, a velencei követ, a német fejedelemségek követeléseivel. A Porcia mögött álló udvari csoport, a spanyol párt érvei pedig eltörpültek a haditanács és a kamara érdekéire hivatkozó másik udvari párt voksai mellett: a megszavazott segélyek, a felajánlott pénzösszegek és csapatok többet érnek, mintsem hogy lemondhatna róla a Habsburg-kormányzat. Különben is újabb török támadás várható.

Ilyen előzmények után fogadták el a magyar emlékiratban felvázolt haditervet. A támadás súlypontja a nyugati országrész lesz: Zrínyi épülő vára, csapatainak beütése török területre, majd Kanizsa ostroma a császári főseregnek a Duna mentén kibontakozó támadásával együtt elvonja a szultán haderejét Erdélyről. A Partium és a felső-magyarországi vármegyék meglehetősen kimerültek, így Wesselényi nádor vezetésével csak kisebb hadsereg támogatja majd innen az erdélyi fejedelmet.

Erdély Kemény János körül tömörült politikusai tudták, hogy Horvátországban és a Dunántúlon a tél végén megindultak a hadműveletek, Montecuccoli császári generális vezetésével jelentős hadsereg jön Magyarországra azzal az utasítással, hogy támadja meg Esztergomot, majd kezdje meg Buda ostromát. A felső-magyarországi várak őrségei pedig megkapták Lipót császár parancsát: segítsék a fejedelmet.

Kemény János Önéletírásában még úgy vonta meg politikai tapasztalatai tanulságát, hogy Erdélynek nem szabad a szultánt maga ellen ingerelnie. Egy hosszú élet viszontagságaiban kikovácsolódott meggyőződését kellett tehát mérlegre tenni a nádor 1661. március 22-én Bécsből küldött levelét olvasva. Wesselényi nem kevesebbről tudósítja, mint hogy megalakulóban a nemzetközi törökellenes szövetség. Most már csak rajta, Erdély fejedelmén múlik, hogy kirobban-e ez a nemzedékek várta háború. Óriási felelősséget rak Kemény fejedelem vállára a nádor. „Hidgye bizony innét ez részrül resolutus realitást tanál, onnét is olyat kell cselekedni”, küldjön tehát országos követet a császárhoz, tudtul adván immáron hivatalosan is, hogy Erdély kéri és maga ügyének vallja a török elleni támadást. A részletekről különben Bánffy Dénes tájékoztatja majd – zárja Wesselényi a fejedelemnek küldött levelét.*Wesselényi Ferenc nádor levele Kemény Jánosnak, Bécs 1661. március 22. OL, Wlt, Fasc. 8.

Kemény döntött. Tanácsosi kara ugyancsak abban a biztos tudatban cselekedett, hogy kirobbantói, katalizátorai a nemzetközi törökellenes {789.} koalíció évszázados jelentőségű vállalkozásának. 1661. április 23-án a besztercei országgyűlés kimondta, hogy Erdély elszakad a Portától, és a Habsburg császár és magyar király védelme alá helyezi magát. A nagy jelentőségű elhatározást a gyors segítség reményében Kemény követei, Teleki Mihály kővári kapitány és Kászoni Márton páter viszi Bécsbe. De a császárvárosba érve még nem tudják, hogy már elkéstek.

Köprülü Mehmed hódító terveiben Erdély egyelőre mellékes terület, de annál fontosabb, hogy biztosan hatalmában legyen az ország. Nem tűrhet meg tehát némethez hajló fejedelmet. Még el sem hangzott a besztercei nyilatkozat, máris tatár hadak zúdulnak a Székelyföldre, Ali temesvári pasa pedig a szászok hódoltatására indult. A nagyvezír azonban nem akart a Habsburg-birodalommal háborúba keveredni, erejét Kréta ostromára kell összpontosítania. Megjelenik tehát Bécsben a tatár kán követe a Porta üzenetével. Kínos és kemény feltételeket szab a Habsburg-udvarnak, de ajánlata sem kicsiny, és a háború miatt a dinasztia érdekét féltő Porcia vészjósló prognózisokkal nyugtalanítja a kormányzatot. Május végére már kész is tehát a bizalmas megállapodás Konstantinápoly és Bécs között. Lipót császár elismeri a török új hódításait, lemond Váradról, leromboltatja Zrínyi-Újvárat, és elejti Kemény János fejedelmet. A szultán viszont nem háborgatja a magyar király birodalmát, felhagy az erdélyi hadjárattal, sőt hozzájárul, hogy új fejedelmet válasszon az ország.

Mindkét fél tisztában van azonban vele, hogy a megállapodás sikere azon múlik, mennyire sikerül titokban tartani. A Habsburg-udvar különben sem engedheti meg magának, hogy a meginduló hadjárat nyílt visszavonásával a nemzetközi politikai röpiratok céltáblája legyen, diplomáciai hitelét, tekintélyét kockáztassa, és ellenzékbe fordítsa a német fejedelmeket. Konstantinápoly pedig ismeri Bécs változó időjárását s az erdélyi viszonyokat. Kemény és tanácsosai mintegy a besztercei döntés sikere érdekében a titkos törökpártiság gyanújába esett Barcsai Ákost elfogatják, majd az egykori fejedelem máig ki nem derített körülmények között gyilkosság áldozata lesz. Erdélyben nem könnyű törökbarát fejedelmet találni. Amíg tehát az erdélyi helyzet az új fejedelemválasztással el nem rendeződik, minden a legnagyobb titokban marad.

Montecuccoli maga sem tudja, miért kap új hadiparancsot, de engedelmes katona, így kedvetlenül és mérhetetlen ellátásbeli nehézségekkel küzdve vonul Erdély felé. Ali pasa pedig elfoglalja Székelyföldet, körülveszi a szász városokat, és lázasan keres új fejedelmet. Közben egész Európa a nagy összecsapás várakozásában tekint Erdélyre. Kemény János Erdély nyugati határszélén vár, katonasága ezalatt mintegy tízezer főnyire gyűlik, s amikor a meglehetősen fáradt, de népes serege élén megérkező Montecuccoli generálissal augusztus végén Goroszlónál találkozik, úgy véli, számottevő haderővel vonulhatnak azonnal Ali pasa ellen.

{790.} Montecuccoli parancsa azonban úgy szól, hogy nem szabad harcba bocsátkoznia, bevonul tehát Kolozsvárra, s pihenés ürügyén várakozik. Nemhiába. Szeptember 17-én már megkapja a hírt: Ali pasa az erőhatalommal egybeterelt országgyűlésen, szeptember 14-én, fejedelemmé választatta Apafi Mihályt. Parancsa értelmében tehát Montecuccoli befejezte erdélyi küldetését, másnap már vonul is vissza, úgy, hogy Kolozsvárott másfél ezer, a többi várban – Kővár, Szamosújvár, Bethlen, Székelyhíd, Görgény, Déva, Fogaras várában – kisebb-nagyobb császári őrség maradt.

A Habsburg–török megegyezésről mit sem sejtő Kemény János mentené, ami menthető. Kiáltványaiban az ellátásbeli nehézségekre hivatkozva, csupán taktikai lépésnek tüntette fel a császári fősereg visszavonulását, s maga is hitte Montecuccoli közlését: hamarosan újabb és erősebb császári haderő érkezik. Serege azonban oszlani kezdett, s hogy maradék hadait egybetartsa, kihúzódott Szatmárra. Itt kapta meg a hírt, hogy Csík fegyverre kelt a török ellen.

1662. január elején indult vissza a fejedelemségbe Kemény János magyar, horvát és német ezredekkel megerősített erdélyi seregével végzetes hadjáratára. Célja, hogy a Székelyföldön vesse meg a lábát. Útközben érik Apafi követei, az új fejedelem visszavonulást, megegyezést ajánl. Kemény a Székelyföldre tart, és Apafi követeit, egyelőre válasz nélkül, maga mellett fogja. A csíkiek azonban a török és tatár szablyák erejének maguk nem tudván ellenállni, elvéreznek. Kemény erre Segesvár felé fordul. Apafi azonban gyorsabb, maga foglalja el a kulcsfontosságú helyet. Kücsük Mehmed jenői beglerbég pedig már útban van a szultán védelmét élvező fejedelem segítségére. Kemény most már maga kezdene egyezkedni Apafival, de az erdélyi és a török haderő egyesülését nem tudja megakadályozni. Tanácsosai visszavonulást javasolnak, Bethlen János pedig azt, hogy sürgősen kérjenek császári segélyt. 1662. január 23-án Nagyszőllős határában Kemény csapatai a völgyekben szétszóródva vártak, amikor a láthatáron feltűnt a török sereg. Kücsük Mehmed szpáhijai elsöpörték a fejedelem és Ebeni János kapitány vezetésével hadrendbe álló magyar lovasságot. Kemény János a zűrzavarban lováról leesett, s vagy török mért rá halálos csapást, vagy saját menekülő katonái taposták agyon. Holttestét azért nem találták meg soha, mert a hagyomány szerint Apafi titokban eltemettette.

Tragikus hős, vagy téves politika áldozata? Meggyőződéssel hitte, hogy nemzetközi háború láncolatához kapcsolódik, az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság ügyét szolgálja. Erdély határain innen és túl jelentős politikusok osztották nézetét. Szűk anyagi bázis, kipróbálatlan, korszerűtlen hadsereg, a török és a Habsburg-hatalom fölényes diplomáciájával szemben mérhetetlenül tájékozatlan apparátus vonja meg lehetőségei mérlegét. Időnyerésre Keménynek ereje kevés, teherbíró képessége már semmi nem volt.

{791.} A nagyszőllősi csatából szinte az egész erdélyi politikusgárda megmenekült, de a Kemény János fejedelem tragédiájában rejlő tapasztalatokat még ellentétesen értékelték. Útjaik egyelőre elválnak: Bethlen János, Haller Gábor és Haller János ott marad Apafi táborában, a többiek szétszóródva ugyan, de a készülődő nemzetközi törökellenes háborúban vagy a császár erejében bízva kihúzódnak Magyarországra.

APAFI FEJEDELEM ÉS ZRÍNYI MOZGALMA

A fiatal Apafit az előkelő család ebesfalvi udvarházából fegyveres parancs szólította a fejedelmi székbe. Hajlamai szerint inkább elmélkedésre, mintsem uralkodásra termett. Fiatal, művelt politikusként ugyan már ott van a Kemény János kondícióit megfogalmazók között, mégis inkább a filozófia és a mechanika érdekelte. Órákban és olvasmányokban lelte örömét. Megválasztása pillanatában társadalmi bázissal alig rendelkezett. A rendek töredéke is csak a török szablyákat érezve feje fölött hajlott meg előtte. A főbbek elhúzódtak tőle, a székelyek fegyverkeztek ellene, a szászok óvatosan vártak. Országát – a több ezer török vitéz és császári katona megszállta kulcspozíciók között megmaradt – kis területszigetek alkották. Hatalmának kiépítését a Habsburg és a török császár, ellenfejedelmek és fejedelemjelöltek akadályozták.

Páratlanul nehéz helyzetben kereste Apafi óvatosan és „tapogatva járva” az önálló politika keskeny ösvényét. Két realitásból indult ki. Az egyik: Erdély államiságát az elhúzódó uralmi válság olyannyira kikezdte, hogy az ország is szinte tehetetlenül fekszik az egymással versengő Habsburg és török hatalom lábai előtt. A másik: „Erdélynek megmaradása vagy elvesztése” … a Magyar Királyság „megmaradásával egyben köttetett”.*Apafi Mihály fejedelem Wesselényi Ferencnek, Magyarország nádorának, 1664. szeptember 25. EOE 13. 330. Helyzetét nem szépítette, tudatában volt, hogy Erdélyországnak csak egy része van kezénél, de „a két hatalmas nemzet között … fennforgó állapotát”*Apafi Mihály Wesselényi Ferencnek, Magyarország nádorának, 1664. szeptember 25. EOE 13. 330. igyekezett az ország javára kihasználni. Nem lehettek illúziói. Két hónap híján négy évet töltött vasra verve a tatár kán rabságában, és szeme előtt játszódott le a császári és a nádori ígéretekre túlzottan építő Kemény János tragédiája. Apafi tehát miközben megcsendesítette a székelyeket, megnyerte a szászokat, és nagy gonddal építette ki hatalmi szervezetét, felmérte, hogy lassan gyülekező híveivel együtt nem a Habsburg-barátság vagy a törökösség alternatívája elé állították korának fejleményei. Súlyosabb választás elé kerültek. Feladni vagy megőrizni az állami létet. Ez és nem kisebb tét forgott kockán.

{792.} Miközben hűséget ígért a szultánnak, azonnal elküldte megbízottját a Habsburg-udvarba. Sőt, kapcsolatot teremtett a királyságbeli főurakkal. „Ismerjen, tartson minket jóakarói közül nem utolsónak, velünk szolgáltasson, valamire érkezhetünk Kegyelmednek kedveskedni készek leszünk” – írta már 1661. december 2-án a Habsburg-politika töretlen hívének ismert Csáky Istvánnak.*Apafi Mihály fejedelem Csáky Istvánnak, Szeben 1661. december 2. Közli DEÁK F., Egy magyar főúr a XVII. században. Gróf Csáky István életrajza. Budapest 1888. 204–205. Mivel pedig a királyság főméltóság-viselői Kemény Jánosban látták a célratörő politika letéteményesét, Apafi igyekezett szorosan magához fűzni ennek a nagy és erős pártnak a híveit. Kora minden eszközét felhasználta: konfiskáció, rokoni rábeszélés, birtokadomány, mindmegannyi módja a hívek toborzásának. A nagyszőllősi csata után táborába állók első helyet kaptak az államvezetésben: Bethlen János kancellár, Haller Gábor első tanácsos lett. De az Apafi-kormányzat előtt még súlyos belpolitikai nehézségek tornyosultak. Amint bizonyossá vált Kemény János halálának híre, Lipót császárnak a fejedelem özvegyéhez küldött részvétlevelével egyidőben útnak indítják Erdélybe Szentgyörgyi Ferenc váci püspököt. Megbízatásai közül az első: a Kemény-párt válasszon magának fejedelmet. Így történt, hogy az aranyosmedgyesi gyűlésen Bánffy Dénes, Kornis Gáspár, Bethlen Gergely, Macskási Boldizsár, Szentpáli János, Teleki Mihály és mások fővezérüknek választották Kemény Simont, mivel „sem Apafit, sem más török tette fejedelmet őfelsége nem szenved el, sőt az országnak protectióját continuálni akarja”,*EOE 13. 137. és segélykérő követeket küldtek Bécsbe.

A császárvárosba a nagyszőllősi csatavesztés hírével csaknem egyidőben érkezett a portai rezidens tudósítása: Köprülü Mehmed nagyvezír 1661 végén meghalt, s kitört az utódlás körüli belső harc. A dinasztia hívei ezt úgy értékelték, hogy ezzel érvényét veszítette a Habsburg–török megegyezés Erdélyről, s Lipót császár, kihasználva az oszmán birodalom kormányzásában keletkezett zavart, könnyűszerrel a királysághoz s ezzel a birodalomhoz kapcsolhatja az országot. Porcia úgy ítélte meg a helyzetet, hogy rendkívül alkalmas pillanat, kevés áldozattal a fejedelemséget is beleértve rendezhetik a dinasztia és a Magyar Királyság viszonyát. Lipót császár 1662. február 13-án kiadott pátense szerint az erdélyi helyzet fölöttébb veszélyes, megköveteli, hogy Felső-Magyarországon nagy létszámú hadsereg állomásozzék, és Montecuccolit katonai teljhatalommal ruházza fel. Az erdélyi császári őrségeket mintegy hatezer fővel megerősítik, és szigorú parancsban hagyják meg, hogy a végsőkig védelmezzék a rájuk bízott őrhelyeket. Montecuccoli szabad kezet nyer, hogy Magyarországon a hadsereg érdekében bármely eszközt igénybe vehet. A Kemény-pártnak Kászoni útján számottevő katonai segítséget ígértek. Végül összehívják a magyar országgyűlést, hogy a császári {793.} politika törvényes formát ölthessen. Ezt a lépését az országgyűlés összehívását nem javasló nádornak és a magyar rendeknek így indokolja az udvar: a császár kívánsága, hogy „hű magyarjaival” találkozzék, mert háborút kíván indítani Erdély érdekében a török ellen, adóra és élelem megajánlásra van szüksége. Az országgyűlés csendben előkészített célja azonban nem más, mint hogy a rendek iktassák törvénybe Kemény János elkötelezettségére hivatkozva, hogy Erdély a magyar király és a Habsburg császár pártfogása alá adta magát. Ugyanakkor pedig a császár portai rezidense megbízást kap, hogy az új fővezírrel, Köprülü Ahmeddel készítse elő a Habsburg–török viszony rendezését.

Furcsa módon Apafi csak nyert a Habsburg-kormányzat erdélyi politikájából. Az ifjú nagyvezír gyors és remek áttekintő készséggel rendelkezett, és úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Apafinak nagyobb támaszra van szüksége. 1662. március 2-án kelt szultáni fermánnal és nagyvezíri levéllel megerősítette fejedelmi hatalmát, a belső kormányzásban szabad kezet adott neki, és némi adóengedménnyel jutalmazta. Ugyanakkor Ali temesvári pasa és a váradi pasaságra emelt Kücsük Mehmed parancsot kapott, hogy a császári kézben lévő várakat foglalják el: először Görgényt, majd Fogarast adja föl a császár katonasága. De a török pártfogás kényszerpályára igyekszik szorítani Erdély fejedelmét: április végén a maga nyolcezer főnyi katonaságával Apafinak csatlakoznia kell a Kolozsvárt ostrom alá vevő Kücsük Mehmedhez.

Apafi kormánya viszont már érti a módját, hogy kihasználja a két hatalom érdekellentéteit. Haller Gábor, Apafi török követe, tájékoztatja öccsét, Haller János kincstartót, hogy ha a császári őrségektől veszi meg a szultán az erdélyi várakat, magáénak tekinti, viszont ha Lipót császár kivonja fegyvereseit, Bécs feltételeket szabhat.

Haller János kincstartó családi ürüggyel kimenvén Magyarországra, viszi magával Apafi leveleit. „Kegyelmednek, mint magyaros magyarnak óhajtottunk megírni – szól Csáky Istvánnak a fejedelem levele –, úgy járunk Kolozsvárral is mind Váraddal.”*Csáky István Nádasdy Ferenc országbírónak, Szepes vára 1662. március 16. HHStA, Hungarica Specialia, Fasc. 341. Haller János közvetíti Apafinak az országbíróhoz, Nádasdyhoz szóló üzenetét is: „legyen bizalommal a szegény hazához, Erdélyhez”.*Haller Gábor Haller Jánosnak, Almakerék 1662. március 4. Uo. Valószínűleg Haller juttatja el a fejedelem kívánságait a nádorhoz. Feltehetőleg rajta át kerül Porcia kezébe az Apafit megerősítő szultáni levél. A Kolozsvár alatt táborozó erdélyi rendek pedig nyílt levélben fordulnak Wesselényi nádorhoz: érje el, hogy a császár kivonja őrségeit Erdélyből, mert „ha az hatalmas török nemzet ostrommal kezdi megvenni, soha többet keresztényi kézhez nem jut, országul mi elsőbben, kevés holnapok múlva Magyarország is elvész miatta”. Ali pasa már úton van, hogy „az mely erővel megvötte Váradot”, Kolozsvárt is elfoglalja. Kijelentik, „ha akármi okokra nézve veszünk és abból a kereszténységnek is veszedelem sietődik, nem {794.} mi leszünk okai, kik mindeneket valóságosan és világosan idején hírré tettünk; az keresztény világ előtt is nem mi, hanem az adjon számot, ki miatt veszünk, és alkalmatosságunkkal az kereszténységre is következni fog az veszedelem”.*Zrínyi röpirata. ZMÖM II. 314–315.

Az 1662 májusában megnyíló pozsonyi országgyűlésen a Kemény-párt követe, Teleki Mihály, megbízása szerint alternatív kérést terjesztett Lipót császár elé. Vagy adjon hathatós katonai segítséget, hogy a törököt Erdélyből kiverjék; vagy pedig, ha békélni akar a Portával, úgy kössön békét, hogy ők, Kemény János egykori hívei kerüljenek újra hatalomra. A nádor és a körülötte csoportosuló magyar politikusok ugyancsak választás elé próbálták állítani a Habsburg-udvart. Vagy kössön békét, élve az alkalommal, hogy a császári őrségek kivitele fejében Várad visszaadását követelheti, vagy egyértelműen és hathatósan vegye fel a fegyvert.

Porcia és pártja már Kemény Jánost is azért emlegette „második Martinuzzi”-nak, mert a királyságbeli politikusokkal egységet látszott teremteni. Annál inkább veszélyesnek ítélték az erdélyi politikai csoportok és a királyságbeliek egységes fellépését a török kérdésben, mert az európai hatalmak figyelmét is magára vonta. A császár Pozsonyból Regensburgba, a német fejedelemségek gyűlésére készült, elpártolástól, tekintélyveszteségtől félt. Az udvar erdélyi politikáját az 1661-i hadjárat kudarcával együtt tehát Montecuccoli röpirata lett hivatott a nemzetközi közvélemény számára is megmagyarázni.

A pozsonyi országgyűlésen ugyancsak terjesztett latin nyelvű röpirat leszögezte, hogy az 1661. évi erdélyi hadjárat sikeresnek mondható, mert visszavitte az országba Kemény János fejedelmet. Hathatós segítséget nyújtott a fejedelemségnek, és a császár csapatai szilárdan megvetették ott a lábukat. Kétségtelen azonban – vált gondolatmenetet Montecuccoli –, hogy Erdélyt nem foglalták vissza, és nem szálltak szembe, nem vívtak meg a török hadsereggel. De ennek elsősorban maga Kemény János volt az oka – hárította el a felelősséget a főparancsnok –, mert rendezetlen hadsereggel fogadta őket, intézkedéseiben a hadtudománynak még nyoma se látszott, és szerencsétlenül hadakozott. Az erdélyi nemesség fellázadt a császár ellen, katonailag képzetlen, alkalmatlan a törökellenes háborúra. Végezetül pedig – zárja Montecuccoli a magyaroknak címzett szemrehányások sorozatát – a királyság ugyancsak ellenségesen fogadta a császári ezredeket, és „mártíromságra” juttatta a német katonaságot. A röpiratban kétségtelenül vannak részigazságok, de az egész írást átható egyoldalú politikai célzatosság miatt ezek is elvesztik hitelüket. Vérig sértette Montecuccoli a császár erdélyi politikájának egyedüli bázisául szolgáló Kemény-párt híveit is. Ugyanakkor mintegy alkalmat adott, hogy a magyar főméltóság-viselők csoportja nyíltan kifejtse álláspontját Erdély ügyében.

{795.} „Legkitűnőbb vezér!” – kezdi Zrínyi Miklós híres válaszát, mintha nem is vezetné más cél, mint hogy Montecuccolinak feleljen. – „Tehát ötven mérföldnyire visszaűztél 50 000 törököt? Kemény fejedelmet visszahelyezted trónjára? Új őrségeket helyeztél el a várakban? Erdélyt megőrizted? Ejha! Nagy tettek ezek, sőt a legnagyobbak! De ezekkel a nagyhangú szavakkal vége is a dicsőségnek. Mondd, mondd nekem, mi haszna van a te hadjáratodból Magyarországnak? Mondd, visszaadta-e nekünk Erdélyt, amelyet bizony épségben vettél át? Add vissza előbb Erdélynek Kemény fejedelmet, akit adott szóval és oltalommal hitegettél, add vissza azt a boldogságot, békét és bőséget, amelyet seregeddel és őrségeiddel kiűztél onnan és akkor tarts diadalmenetet.”*Zrínyi röpirata. ZMÖM II. 314–315. Nyilvánvaló, hogy Zrínyi túloz, hiszen Erdélyben már 1657 óta nincs boldogság, béke és bőség. De éppen ez bizonyítja, hogy Montecuccoli ürügyén a császár erdélyi politikáját bírálja. Erdélyről szól, de valójában Bécs és Isztambul viszonyáról beszél. „Kérlek, ne kalandozz el folytonosan azokra a tévedésekre, amelyeket Rákóczi és Kemény követtek el a háborúban. (Ők megfizettek tévedéseikért. Ők vérük hullásával, sőt halálukkal fényesen bebizonyították hazaszeretetüket és keresztény buzgalmukat, amit szívükben hordoztak. Te pedig nagyszerűen bebizonyítottad nekünk hűvös közönyösségedet és azt, hogy keresztény együttérzésed még akkor sem hevülne föl, ha borjak röpködnének a levegőben.” Rákóczit nem menti, de – és ez itt a lényeg – leszögezi: „a fejedelem – bár meggondolatlan volt is –, ha megfelelő segítséget kapott volna, nem heverne most Magyarország, sőt a kereszténység ügye ebben a kétségbeejtő helyzetben, nem nyögne a török iga alatt Várad, annyi szent királynak temetkezőhelye, és koronánknak dísze, szent királyaink hamvai sem szenvednék a gyalázatos rabságot”.*Uo. 318–319. A röpirat kimondja, hogy Erdély helyzetét rendezni csakis általános nemzetközi törökellenes fellépés keretei között lehetséges.

A nemzetközi törökellenes összefogás előkészítésén munkálkodó magyar politikusok ettől kezdve egyre inkább számolnak Apafival. Wesselényi nádor rendszeres tájékoztatást kap a fejedelemtől, és az ő közvetítésével jön létre a megegyezés Apafi és a volt Kemény-párt között.

Az 1662-i országgyűlésen a Kemény-pártnak is le kellett vonnia a tanulságot, hogy Porcia csak hitegeti őket, és még abban az évben egyre többen állnak közülük Apafi oldalára. 1663 nyarán már Teleki Mihály kulcsfontosságú kővári kapitánysággal együtt növeli Apafi erejét. Bánffy Dénes pedig 1663. szeptember 6-án kelt levelében már arról tájékoztatja Telekit, hogy Apafi fejedelem személye a biztosíték, hogy „Erdélybül jót veszen az kereszténység”.*Bánffy Dénes levele Teleki Mihálynak, Radnót 1663. szeptember 6. (Teleki levelezése II. 597.)

{796.} KÖPRÜLÜ AHMED NAGYVEZÍR KÍSÉRLETE

Erdély császári elfoglalásának kudarca után Porcia kormányzata, számot vetve a királyság- és a fejedelemségbeli politikusok nemkívánatos összefogásával is, mindenáron a béke megerősítését akarta kieszközölni az új nagyvezírnél. Hamarosan tudomásul kellett azonban vennie, hogy Köprülü Ahmed félelmetes diplomata és nagyra törő szervező.

A nagyvezír a tárgyalások előfeltételeként nem kevesebbet szabott meg, mint hogy kötelezze magát a császár, sem Rákóczi, sem Kemény utódai trónköveteléseit nem támogatja, és örökre lemond Váradról. Azonban alighogy Goess, a császári megbízott, Temesvárott a Titkos Tanács felhatalmazására aláírta a feltételeket, kiderült, Konstantinápoly új hadjáratra készül.

Köprülü Ahmed, gyorsan leküzdve a nagyvezírváltás belső zavarait, töretlenül folytatva apja útját, huszonéves mivoltának friss erejével és korszerűbb módszerekkel tört a célja felé. Amíg Kandiát (Krétát) meg nem veszi, Erdélyben ő is biztonságot és nyugalmat akart. Apafiról és kormányzatáról mindent tudott. Feltehetően a császári rezidensekkel szoros kapcsolatban lévő tolmács, Panajot tájékoztatásából ismerte az erdélyi és a magyarországi urak viszonyát és a fejedelem Bécsbe címzett írásait. Ha pedig meggondolta, hogy Moldvában és Havasalföldön az új fejedelmek, Gheorghe Ghica és Mihnea (e néven a harmadik) ugyancsak ápolják a Porta ellen feszülő terveket, Erdélyt sem érezhette biztosan hatalma alatt. Végül szembe kellett néznie az egyre nyilvánvalóbb ténnyel: Európa háborúra készül az oszmán hatalom ellen. Felismerte, ha nem akar veszteni, elébe kell vágnia a készülő veszedelemnek. Úgy látta, ha a Magyar Királyságot meghódítja, nemcsak rajta a lába Bécs küszöbén, hanem a fejedelemségekbeli pozícióját sem fenyegeti veszély. A bajt előnyére fordítja: a királysági főurak barátkozását Apafival a maga javára használhatja. Erdély eszköze lesz. Apafival vagy nélküle, mert ha nem engedelmeskedik, buknia kell. Haller Gábort a nagyvezír maga mellett tartja, Panajot közlése szerint azért, mert a fejedelemségre szánta. A Habsburg- és magyar politika között pedig már sokkal kiáltóbban megmutatkozott az ellentét, mintsem hogy Köprülü Ahmednél kisebb kaliberű államférfi is ne remélte volna azt a maga érdekei szerint kihasználhatónak.

Farkas Fábián putnoki kapitány már 1662 végén tudtára adta Wesselényinek, hogy török pátenseket hordoznak a németek ellen, „Szatmár, Ung és több némely vármegyék dobot, zászlót emeltek, kapitányokat, hadnagyokat tettek… és Apafival s a törökkel költöttek”.*Farkas Fábián levele Wesselényinek, Putnok 1662. december 19. OL, Nlt, A. V, Fasc. 13. 1663 elején már Vitnyédi is tudni véli, hogy „Aly basa Erdélyt teljességgel elfoglalta és vezérséggé tette”.*Vitnyédi István levele Mednyánszky Jónásnak, Bécs 1663. Január 23. HHStA, Hungarica Specialia, Fasc. 309. {797.} A hírből annyi igaz, hogy a Várad megvételéért a „próféta kedvence” nevet kapott pasa nemcsak a kolozsvári ostrom győzelmes befejezésének parancsával vonult Erdélybe, nemcsak a császári őrségekkel tartott többi várat kell elfoglalnia, hanem a nagyvezír üzenetét vitte Apafinak: „Legyen kész a maga országa népével, esküszik a hatalmas császár, fényes fegyverét addig le nem teszi”, amíg országot nem nyer neki. „Látja szegény vagy, azér Váradért ne búsulj, mert bizonnyal rövid nap helyében tartományokat s országot ad.”*Wesselényi Ferenc nádor Rottal Jánosnak, Németlipcse 1663. február 13. OL, Nlt, A. V, Fasc. 13. Amikor pedig a nagyvezír hadserege élén megindult Drinápolyból, már tudták, hogy Pozsonyban országgyűlést tervez összehívni, s Apafit szándékozik Magyarország királyává tenni. Belgrádban a nagyvezír új és elfogadhatatlan feltételeket szabott a császárnak, s válaszra se várt, hanem Haller Gáborral együtt a császári követet és a megbízottakat is tisztességes rabságban hurcolva magával, vonult Buda felé.

Apafi hónapokon át húzta az időt, hogy a nagyvezír parancsának megfelelően kimenjen Magyarországra. Soha nem vágyott magyar koronára, a török adta ország kormányzásának gondjairól pedig nagyon is reális tapasztalatokkal rendelkezett. Tudta, hogy a fejedelmi athnaméban kikötött évi 40 ezer arany (160 ezer forint) adó, a gátlástalanul követelt hadisarcok, a katonatartási és hadba vonulási kötelezettség milyen szűkre szabták a török főség alatti ország önálló politikai mozgásterét. Éppen ezért már elkötelezte magát a Magyar Királyság politikusainak, és tájékoztatja a nádort a nagyvezír terveiről. Ismeretes Apafi előtt, hogy a törökellenes nemzetközi összefogásban számítanak Erdélyre és Erdély révén a román fejedelemségekre. Minden ürügyet megragad tehát, hogy ne kelljen elhagynia az országot. A moldvai és a havasalföldi vajdák Erdélyen vonulnak át, rendben és fegyelemben, de Apafi megüzeni a nagyvezírnek, országát nem hagyhatja katonaság nélkül. Végül Köprülü Ahmed az érsekújvári táborból a kapudzsi pasát küldi érte: „A magyarországiak akarnának hódolni … jer és vedd át az égiektől neked szánt méltóságot, ha Magyarország rendei megtudják ittlétedet, maguktól veszik magokra kormányodat. Ígérni fogod nekik török segítséged és szabadságaik megtartását … nem szükséges, hogy hadakkal gyere… amire szükség van, az személyes megjelenésed.”*SZALAY L., Magyarország története. Pest 1859. V. 81. A fejedelem útjáról a radnóti országgyűlésen döntöttek. A tanácsosok egy része az országot féltette, mások a fejedelmet, mert „mészárszékre” megy. Viszont nyilvánvaló, hogy ha megtagadja a hívást, az országra zúdítja a váradi pasa büntető hadait, Erdély újra fejedelmet választ, és kiújulnak az uralmi válság harcai. Apafi tehát a kormányzást Petki István, Béldi Pál és Fleischer András háromtagú helytartói testületére bízta, és {798.} szeptember 20-án indulva Radnótról Lippán, Aradon és Budán át október 18-án érkezett meg Köprülü érsekújvári táborába.

A nagyvezír országfőnek kijáró fénnyel vette körül. Erdély fejedelme „szabadosan” bevonult a budai várba, és egy napot tartózkodott Mátyás király palotájában. Érsekújvár alatt arannyal és bársonnyal ékes sátorral, mesés ajándékokkal, többszöri kaftánozással tisztelték meg. Majd két napon át tanácskozásról tanácskozásra hívták, ezután megírták „a manifesztumokat, melyeket a fejedelem a vezér parancsolatjából a vármegyékre és a városokra kiküldte”.*CZEGLÉDI I., Tekintetes Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek a török nemzet közé való menetele édes hazájáért. Kolozsvár 1670.

Az október 18-án kelt – tehát antedatált –, Apafi aláírását viselő kiáltvány teljes szabadságot és vagyonbiztonságot ígér az ország minden rendű lakosának, ha meghódol és a török császár uralma alá adja magát. A kiáltvány megfogalmazóját nem ismerjük. Kétségtelen, Köprülü Ahmed remekül időzítette tervét. A királyság Erdélyhez kapcsolását és közös uralkodó alatt való egyesítését hirdető kiáltványt azzal egyidőben hordták szét, amikor Érsekújvárt elfoglalta a török. Amint a későbbi nádori vizsgálatból kiderült, a hódoltatást előre is megszervezték. Köprülü terve azonban mégsem sikerült.

A magyar politikusok készültek a nagyvezír ellen. Megfelelő katonai erőt ugyan nem tudtak bevetni, Érsekújvárt nem tudták felmenteni, de a hódoltatást elutasították. Wesselényi országos kiáltványban szólt Erdélyről, és reális képet tárt az ország elé. Miben áll Erdély biztonsága? – kérdi a nádori kiáltvány: „Két jó bokor karmazsin csizma elviseléséig s koptatásáig hetedik erdélyi fejedelmet nem értünk-e?” I. Rákóczi György fejedelmet a halál mentette meg a török bosszújától, II. Rákóczi Györgyöt oszmán kard sebezte halálra. Rhédeyt, Barcsait a török ültette fejedelmi székbe, de nem védte meg. A „jó emlékezetű Kemény fejedelem” után megkaftánozott Apafit ki tudja, mikor ejti el és ültet mást a helyébe. A török pártfogás gyümölcseiről szóljon maga Erdély. „Bethlen Gábor halála után hova lett a választás szabadsága? Mennyivel növekedett az adó? Maholnap Erdély is Moldva és Havasalföld meg Bolgárország sorsára jut. Vallja meg maga Apafi Mihály, milyen vigadalmas életet él Erdélyben? Rajtunk szánakozol Apafi fejedelem? Sírj magad felett és gyermekeid felett.” Majd hosszan ecseteli a török hódolás szörnyű következményeit, az oszmán hatalom ellentéteit a perzsákkal, és harcba szólítja az országot. Végül a nádor érdekes leleplezéssel zárja kiáltványát: „Erdélyi fejedelem névvel bíró Apafi Mihály úr fordítsa másként a dolgot… Erdély szabadítsa meg magát attól a nyavalyától, akitől Magyarországot félti, … s ha fejedelem, ne tegye őkegyelme a török nemzetnek hódító íródeákjává magát.”*SZALAY L., i. m. V. 81–82. Vagyis tudtára adja az országnak, {799.} hogy Apafi hódoltató levele nem az erdélyi fejedelem szándékát fejezi ki. Egyértelműen kiderül a nádori körlevélből is, hogy Magyarországon nem kell a török protektorátus alá vetett erdélyi státus, sőt az adott viszonyok között Erdélynek is más feladatot szánnak. A jó szemű Rozsnyai Dávid, török íródeák észrevette, hogy Apafi sok hibát követett el a nagyvezír táborában. Erdély fejedelméhez méltatlanul viselkedett. Betegség kínozta, gyengeségről panaszkodott, és szakadatlanul orvosokat szaladgáltatott maga körül. Köprülü Ahmed kedvetlenül figyelte. Be kellett látnia, tévedett, amikor a fiatal Apafit látatlanul királyságra szánta. Haller Gábor származását tekintve nem kevéssé tekintélyes, európai műveltségű, javakorabeli főúr, de Köprülü nem igazolhatja most már, amit a nádori kiáltvány állít, hogy a török kénye-kedvére váltogatja Erdély fejedelmeit. A dívánban pedig megerősödik a Köprülü Ahmed politikáját ellenzők hangja, a nagyszabású hódoltatási terv nem sikerült. Bűnbakra van szükség, a dühös nagyvezír tud az erdélyi és a magyar politikusok kapcsolatáról, nem kell keresnie az okot, hogy Hallernak fejét vétesse.

A NEMZETKÖZI TÖRÖKELLENES SZÖVETSÉG PEREMÉN

Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi, a királyság első három főméltósága a törökellenes szervezkedésben Erdélyre mint diplomáciai múlttal rendelkező országra ugyancsak számított. A fejedelemség helyzete miatt és azért is nélkülözhetetlen, mert önállóbb külpolitikai lehetőségekkel rendelkezett, mint a Habsburg-birodalommal egybeszerveződött Magyar Királyság rendi főméltóságai. Múltbeli szerződései pedig a román fejedelemségekhez és a nyugat-európai országokhoz egyaránt kitaposott utakul szolgálnak.

1663 őszén Regensburgban már úgy tárgyalnak a török elleni támadás diplomáciai és hadászati kérdéseiről a Rajnai Szövetség tanácskozásán, hogy Velence, Lengyelország, Franciaország, a pápai állam és Oroszország mellett Erdélyre és a román vajdaságokra is számítanak.

Apafi nemzetközi kapcsolatairól csak töredékes adatok tájékoztatnak. 1662-ben mint Bethlen Gábor utóda fordul Winchelsea portai követen át Angliához, 1664-ben már a törökellenes nemzetközi szervezkedés tudatában kéri az angol királynő közbenjárását Erdély érdekében. Bethlen Miklós 1661-ben még Kemény János fejedelemségéből ment ki Nyugat-Európába, hogy 1664 tavaszán már Apafinak hozza meg Párizsból Lione miniszter és a török elleni támadás hadvezéréül jelölt Turenne tábornok levelét. Mivel pedig Apafi a két román vajdával megerősítette Erdély szövetségét, valószínű, hogy Ghica vajda rajta át kapcsolódott a mozgalomhoz.

A nemzetközi koalíciót a Rajnai Szövetség elnöke, János Fülöp mainzi érsek szervezte, Magyarországon pedig Zrínyi adott távlatot és lendületet a {800.} mozgalomnak. 1664 elejére nyilvánvaló, hogy a törökellenes nemzetközi szövetség látható feje, vezetője I. Lipót császár kell hogy legyen.

Természetes, hogy a török főség alatt élő Erdély fejedelme kettős játékra kényszerült. Mindez nemcsak hogy sok energiát kötött le, hanem az egész vállalkozást buktatók sokaságával nehezítette meg.

A magyarországi behódoltatási terv kudarca miatt a nagyvezír Erdélyt újabb adóköveteléssel büntette volna. Apafi viszont Naláczi István követét 1664. január 28-án kelt utasításával megbízta, hogy tájékoztassa a fővezírt „mi teljes tehetségünkkel igiekezünk Magiar Országnak behódoltatására…”,*Instructio gener. Stephano Naláczi, ad supremum vezerium expeditio, data Anno 1664 die 28 Januarii. EOE 13. 281. de a szultántól az ország szabadságait biztosító levél kívántatik. Különben pedig mérsékelje a fővezír Erdély adóját, és vessen véget annak, hogy a török területektől messzire eső erdélyi falvakat is a szultáni adófizetésre kötelezettek közé defterbe írják. Kényszerülten kettős politikai játék ez. Nem veszélytelen. Alkalomadtán kínos fegyver lehet a nagyvezír kezében, amit kijátszhat a császári udvarban a magyar politikusok ellen. 1664 elején azonban az időnyerés eszköze, mert Apafi tudja, hogy már küszöbön áll a nemzetközi törökellenes háború. A nagy remények öntudatával tiltja meg a Szamos menti vármegyék lakóinak, hogy a török fenyegetésétől megrettenve hódoljanak, mert a törökhöz álló falvak, városok elöljáróit a kővári kapitány „karóba vereti”. „Úgy vagyon – írja a fejedelmi parancs –, nehéz az éjjeli nappali rettegés, félelem, de jó reménségünk vagyon Istenben, hogy rövid nap megvédámíttattok, csak kevés szenvedésben mindjárt ne csüggedjetek.”*Ebesfalva 1663. december 23. EOE 13. 278.

1664 első hónapjainak fejleményei valóban a régen várt, törököt kiűző háború beteljesedésével biztatnak. Zrínyi és a Rajnai Szövetség csapatait vezénylő Hohenlohe tábornok vállalkozásáról, az eszéki híd felégetésével végződő téli hadjáratról tájékoztató levelében Kászoni Márton arról ír, hogy Apafi tekintélye növekszik a bécsi udvarban, és ő is hittel kötelezi magát hozzá. Majd megemlítve, hogy „Zrínyi uram szerencséit”*Kászoni Márton levele Teleki Mihályhoz, Szatmár 1664. február 23. EOE 13. 306. nyilván tudja, a Lipót császár vezetése alatt kibontakozó törökellenes koalíció híreiről értesíti Telekit.

Az erdélyi fejedelem maga is fegyverkezik. Látszólag a szövetséges csapatok támadására támadással felelő Köprülü oldalán, aki a román vajdák mellett Apafi hadaira is számít. Valójában a magyar politikusokkal egyetértésben. Székelyhíd és Kolozsvár császári őrsége – pontosan máig nem tisztázott körülmények között – fellázad, és a két fontos támaszpont Apafi kezébe kerül, mintegy ezer német katona az erdélyi fejedelem szolgálatába áll.

{801.} A háború sikeres kibontakozásának lendületében kapja meg Apafi Lipót császár hivatalos tájékoztatását a nemzetközi szövetségről, s közlését, hogy számít együttműködésére. A Habsburg császár és magyar király tehát elismeri Apafit Erdély fejedelmének. Ezzel megnyílt a kapu, hogy az ország államhatalmi szinten, legális szövetségesként vegyen részt a nemzetközi koalícióban. De a lehetőség és a megvalósulás között nagy a távolság.

A császár lemond Kolozsvárról, de Székelyhidat visszakéri, s a töröknek hódolást ígérő magyar urak névsorát kívánja. Apafi tudomást szerez róla, hogy már folynak a török–Habsburg tárgyalások a királyság és Erdély feje fölött. Röviden közli tehát a császárral, hódolást tervező magyarokról nincs tudomása, s tájékoztatja a nádort, vigyázzanak. De a Habsburg–erdélyi tárgyalások egyrészről Cobb szatmári főparancsnok és Kászoni Márton, másrészről Teleki Mihály közreműködésével megindulnak, és a fejedelem kiköti, hogy a császár a törökkel megkötendő békében ragaszkodjék Várad visszaadásához. Ugyanakkor azonban megérkezik Köprülü parancsa: Apafi menjen hadaival Magyarországra.

„Ha Váradot vissza nem vesszük, ha Erdélt elvesztjük, ne is hadakozzunk…”*Az török áfium ellen való orvosság. ZMÜM I. 676. – zárta Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság címen ismert és minden bizonnyal 1663 nyarán keletkezett híres röpiratát. Várad visszavételét is bevették a nemzetközi koalíció haditervébe, amely szerint három pontban indítják meg a támadást: a Duna vonalán, a Dunántúl déli részén úgy, hogy ostrom alá veszik Kanizsát, és végül Várad térségében.

A hosszan előkészített és széles hadműveleti területre kiterjedő első váradi támadás, a császári és magyar csapatok közös vállalkozása 1664. május végén súlyos áldozatot követelt: a magyar csapatok egyik parancsnoka, Rákóczi László, Kászoni szerint „az ordinantiához nem tartván magát”, elesett.*Kászoni Márton jelentése Rottal Jánosnak, Szatmár 1664. június 4. OL, Nlt, Fasc. 16. Annyit azonban elértek, hogy Köprülü Ahmed belátta, Apafi, aki a Cobb generálissal megállapodva előkészített kökényesdi támadásra is hivatkozhatott, nem mozdulhat ki az országból. A nemzetközi koalíció vállalkozásának lendülete azonban megakadt. Porcia a dinasztia és az udvari arisztokrácia érdekeit tartva szem előtt, minden erővel igyekezett fékezni a támadó háború kibontakozását, csak a védelemre szorítkozott, és mielőbbi megegyezést szorgalmazott.

Apafit már a hírek is nagy aggodalommal töltötték el: a császári engedély miatt későn ostrom alá fogott Kanizsát Köprülü felmenti, s Montecuccoli nyeri el a főparancsnoki tisztet. Amint megtudja, hogy a kirendelt moldvai és havasalföldi hadak vonulnak vissza Léva alól Erdély felé, Apafi futárt küld eléjük, hogy „köszöntse őket”. De kiderül, hogy a vajdák haderejének nagy része ott veszett a zsarnócai csatában, s amint Cobb császári kapitány 1664. {802.} augusztus 23-án Szatmárról Montecuccolit tájékoztatja „ezért most nagy a jajveszékelés mindkét országban”.*Cobb jelentése Montecuccolinak, Szatmár 1664. augusztus 23. Kriegsarchiv. Montanarum Akten. A szentgotthárdi győzelem hírét véve azonban Apafi Mihály még általános közvéleményt fejezve ki írja Rottal János udvari tanácsosnak: „Nagy örömmel értők a kereszténység kettős győzedelmét”, s joggal remélik, hogy a török több mint százéves magyarországi uralkodásának végére értek. Apafi követe, Teleki Mihály éppen néhány napja indult Bécsbe, amikor október 2-án a fővezér táborából megérkezik Székely István a hírrel: „az két császár megbékéltek”.*Apafi Mihály fejedelem Rottal Jánosnak, Ex Castris Ludas 1664. augusztus 29. OL, Nlt, Fasc. 17.

A VASVÁRI BÉKE: AMI ELVESZETT ÉS AMI MEGMARADT

Az 1664. augusztus 10-én megkötött, de csak szeptember végén közzétett vasvári békében Lipót császár elfogadta, hogy Erdély továbbra is török főség alatt marad, elismerte Apafi fejedelemségét, aláírta, hogy őrségeit az ország váraiból kiviszi, s miként Érsekújvár, úgy Várad és a többi vár – Lugos, Karánsebes, Jenő – az 1657 óta behódoltatott erdélyi területekkel együtt az oszmán birodalomhoz tartozik. A szultán viszont átengedte a magyar királynak Szabolcs és Szatmár vármegyét minden erősségével együtt, és biztosította a Habsburg-kormányzatot, hogy Erdélyben nem ad a császár ellenségeinek menedéket. Végül a két uralkodó kölcsönösen méltányolva egymás érdekeit megállapodott, hogy Székelyhíd várát lerombolják, az esetleges fejedelemjelölteket és egymás ellenségeit pedig nem támogatják.

Apafi kormányát a vasvári békével súlyos vereség érte. A török–Habsburg megegyezés eltorlaszolta az utat a nagy reményekkel kibontakozó nemzetközi törökellenes vállalkozás előtt. Éppen az alól a politika alól húzta ki a talajt, amelyben Apafi Erdélye megkapaszkodott. Maga a megállapodás Erdély érdekeit mélyen sértette: hosszú idő óta az első esetben történt, hogy az országról fejedelmének és kormányzatának megkérdezése nélkül döntöttek. Apafi és tanácsosai nem tekintettek gyanútlan optimizmussal a törökellenes háború elé, de a békekötéstől sokat vártak. Többféle megoldással is számoltak: Várad átadásától egészen odáig, hogy a szultán engedje vissza az elmúlt évek zavaros viszonyai között meghódoltatott erdélyi területeket, és mérsékelje az adót. Mindez szóba sem került. Úgy érezték, az országgal mint ellenséggel bánt el a két békekötő. Holott nem is lehetett másként: a két hatalom érdeke egybeesett, s a magyar királyságbeli és az erdélyi érdek pedig nemcsak ellentétben állott, hanem egyenesen keresztezte a Habsburg–török politikát. Az viszont már az iskolázott Habsburg-diplomácia mesteri {803.} sakkhúzása volt, hogy a nemzetközi törökellenes koalíciót semmibe véve egyezett meg Konstantinápollyal, s ily módon Erdélyt a Magyar Királyság politikusaival egyetértő román fejedelemségekkel együtt leválasztotta a törökellenes európai hatalmakról.

{804.} „Mi is és több keresztények készen voltunk Őfelsége szolgálatjára az pogány ellen, de már az békesség megöl minket”*Ghica vajda levele Rottal Jánosnak, Ex Castris Szuker (?) 1664. november 1. OL, Nlt, Fasc. 17. – írja Ghica vajda a szabadulásuk reményét vesztett román fejedelemségek nevében. Az erdélyi politikusok helyzete azért is súlyos, mert a török rablások jelzik: a nagyvezír korlátlanul beválthatja fenyegetéseit az önálló politika miatt. „Hanem az Erdélyi Fejedelemre van az török nemzettül nagy harag – írta Wesselényi már korábban is –, az kit fojtással fenyegetnek, s meghvallom, féltem mártírumsághtul.”*Wesselényi Ferenc nádor Lippay György esztergomi érseknek, Kassa 1664. július 29. OL, Wlt, Fasc. 9. „Valóban bevádolták volt Urunkat az Fővezérnél – írta Naláczi Telekinek –, hogy mint confederált Őnagysága az Vajdával, kire való nézve kemény levelet írt Őnagyságára az Fővezér.”*Naláczi István Teleki Mihálynak, Ebesfalva 1664. november 24. OL, Nlt, Fasc. 17. 1664 őszén már az egykori Kemény-párt tagjai a királyságba készülnek menedékjogot nyerni. A társadalom szélesebb rétegeinek gondolatait, akik ebben az időben nemigen jutnak még hozzá, hogy a sorsukról döntő hatalmak politikájáról véleményt mondjanak, a lerombolásra ítélt székelyhídi vár kapitánya, Boldvai Márton tolmácsolta: ha a béke valóban az ország javát szolgálja, nem lesz benne ellentartó, a megállapodást elfogadja, csak „legyen abból való megmaradása a kereszténységnek és édes felnevelt hazámnak is állandóbb hasznos securitása… megalázott fejem lehajtásával szenvedem és a két hatalmas monarchiáknak végzéseknek engedelmeskedem”, de ha Székelyhíd várát elpusztítják, „bujdosó állapotba jut”.*Boldvai Márton székelyhídi kapitány levele Rottal Jánosnak, Székelyhíd 1664. december 30. OL, Nlt, Fasc. 17.

Apafi kormányzata azonban nem esett pánikba, hanem elég rugalmasan alkalmazkodott az új helyzethez. Lipót császárt és a Portát egyaránt megkeresik, mert még remélik, hogy a béke ratifikálásánál sikerül Erdély számára kedvezőbb feltételeket biztosítani. Bánffy Dénes tudósítása szerint számítanak rá, hogy az európai hatalmak nem fogadják el a megegyezést: „Az békességet csak Porcia fejedelem és Cocoli csinálták, az Imperium, sem más Confoederatusok nem acceptálták, sőt az Impérium is egészen az francia király mellé állott száz ezer embert ígérvén az török ellen való hadra” – írja Bánffy Dénes.*Bánffy Dénes Rottal Jánosnak, Kolozsvár 1664. december 30. OL, Nlt, Fasc. 15.

Apafi már az ősszel megkapja XIV. Lajos levelét. A francia király tudatja a fejedelemmel, hogy a kért dolgokat megadja, az adócsökkentés és határigazítás ügyében pedig konstantinápolyi megbízottja közbenjár majd a Portán.

1664 őszén Magyarországon és Erdélyben tovább folyik a szervezkedés. A Franciaországból megtért Bethlen Miklós éppen hogy csak felcseréli nyugati {805.} öltözetét magyar ruhára, s már fordul is vissza Apafi üzenetével. Végigjárva a magyar főurakat, november közepén érkezik a mozgalom központjába, Zrínyi csáktornyai rezidenciájába. Sagredo velencei követ éppen úgy számol vele, mint a francia megbízott vagy a politika új útjait kereső magyar emlékirat: a szervezkedők Erdélyre is számítanak. Zrínyi haláláról a nádor tudatta Rottal közvetítésével december közepén Apafit. Erdély fejedelme felismerte a nagy veszteség politikai és történelmi dimenzióit: „szomorúan értem annak a híres vitéz úrnak ily véletlen s mégh pedigh oly alkalmatossággal történt halálát … minden értelmes és igaz magyarok előtt szomorúságot indíthat ez dologh, de nemzetére nézve (mely végső veszedelemben forogh) lehetetlenség kemény szíveket is könyvezésre ne indítson”.*Apafi Mihály fejedelem Rottal Jánosnak, Katona 1664. december 19. OL, Nlt, Fasc. 17.

1664 végén Erdélyben lezárult hét esztendő irgalmatlan háborúkkal, rettenetes szenvedésekkel terhes korszaka. A nagy remények elvesztek, de Erdély államiságát sikerült átmenteni. A súlyos megpróbáltatások ideje tapasztalatokkal szolgált. Már a fegyverjárások alatt megindult a munka a belső rend megteremtése érdekében, s a „vészes” béke lehetőséget adott a konszolidációra, az erőgyűjtés idejét nyitotta meg.

Erdély és a királyi Magyarország földrajzilag még inkább elszigetelődött egymástól. Ugyanakkor az önálló magyar politika, a királyság és a fejedelemség szoros együttműködése az 1663–64. évi háborúban a három részre széttört ország részeinek egyesítése felé mutattak. Erdélyt azonban olyan nagy veszteségek érték, hogy hagyományos politikai súlya megváltozott.