2. ÚJRASZERVEZŐDŐ GAZDASÁG, ÁTRÉTEGZŐDŐ TÁRSADALOM

A NÉPESSÉG VÁLTOZÁSAI

Megfelelő források, kipróbált módszerek hiánya miatt Erdély népesedési viszonyainak alakulásáról 1660 után is becslésekre vagyunk utalva. Néhány meghatározó tényezőt azonban már feltárt a kutatás.

1657–1661 között a Partiumtól a Székelyföldig több büntető hadjárat szántott végig az országon. 1661-ben Evlia Cselebi a dúló sereggel járta végig Erdélyt, vármegyényi területek felégetéséről, kardra hányt falvakról, 3–8 ezer főnyi fogolycsapatokról írt. Az ország magyar, székely, román és szász lakossága egyaránt hatalmas vérveszteséget szenvedett. A Partium, Kolozs, Doboka, Kraszna, Belső- és Közép-Szolnok vármegye úgy elpusztult – amint írják –, „hogy öt-hat mérföldnyire is egy faluban egy kunyhó sem volt, egy {806.} ember nem lakott, elraboltattak, levágattak és a dög miatt elhaltak … szegénységink pedig nagyobbára éhelhalásra jutottanak”.*A nagysinki országgyűlés, 1664. január 31.–február 24. XXVIII. art. EOE 13. 291.

A hadjárások ideje alatt az ország felülről tekintve változó széljárással korbácsolt tó partjain is túlcsapó hullámzásához lehetett hasonlatos: a lakosság szakadatlan mozgásban van. Falvakból városokba menekül, városokból védettebb vidékekre, a Maros, a Sajó, a Szamos völgyeiből fel a havasokra fut, délről északra, Máramarosból le a Mezőségbe, Erdélyből ki Moldvába és Havasalföldre, a Partiumból Erdélybe. Általános jelenség a korban, hogy a háborúk dúlta helyekre gyorsan visszatelepül az eredeti népesség, Erdély egyes vidékein azonban még évek múltán is vannak puszta falvak, nem ritka, hogy az erdők, havasok védettebb helyeiről vonakodnak visszatelepedni a völgyekbe. 1657–1661 Erdély népesedési viszonyaiban mély nyomokat hagyott.

A megmentett államisággal beköszöntő nyugalom, az újjáépítés lendülete, nem utolsósorban pedig a lassú és viszonylagos gazdasági konszolidáció szinte szívta Erdélybe a környező országok kolónusait. Hogy milyen összetett okok határozták ezt meg, arra nagyon jellemző 1672-ben Bethlen Miklós véleménye: „Az oda ki persecutiot szenvedő szegénységet az ide be való rettenetes sok pusztára kellene bé hínunk, ha eszünk volna és mind a fejedelemnek, mind a szászoknak kedve volna hozzá. Ezen az úton épült megh az Belgiumi Respublica, mü is ezen az úton tétetnénk mind a jövendő defensióra, mind a mostani adózásra alkalmatosabbá.”*Bethlen Miklós levele Teleki Mihálynak, Szentmiklós 1672. február 7. (Bethlen Miklós levelei. S. a. r. JANKOVICS J. Régi Magyar Prózai Emlékek VI. Bp. 1986. 247.) Abban viszont nincs igaza, hogy Apafi nem ismerte volna fel az ország viszonylagos belső nyugalmából és a királyságbeli területekhez képest is gyér népsűrűségéből adódó bevándorlás előnyeit. Főleg Moldvából, de Havasalföldről is jelentős csoportok húzódnak be ezekben az évtizedekben a fejedelemségbe. 1668-ban például több román falu népe jött át, és a vajdák állandóan ostromolják Apafit, szolgáltassa vissza a „szökött” jobbágyokat. Nem egyes személyeket, hanem csoportokat kérnek vissza, miként például Ghica vajda. Apafi álláspontjára jellemző 1669-ben Moldvába küldött követének adott instrukciója: valószínűleg kérni fogja a vajda a „Moldvából Erdélybe szökött jobbágyok kiadását”;*Apafi Mihály fejedelem követi utasítása, 1669. szeptember 11. OL, Agy, 2. doboz, Vegyes iratok. megszorítás nélkül káros lenne megígérni, de megtagadni sem lehet – állapítja meg, és elrendeli, hogy a kezesség alatt levő vagy hites jobbágyok kiadását ígérjék meg, de úgy, hogy a kölcsönösséget kössék ki. Tudatos telepítéspolitikára vall, hogy a szomszédos országból visszajövő jobbágyok kedvezményeket, a Partiumból behúzódó iparosok fejedelmi pártfogást kapnak. A református és az unitárius {807.} egyház ugyancsak nagy gondot fordít rá, hogy a hívek száma jövevényekkel is szaporodjék.

Erdély 1687-ig védelmet nyújtó ország, viszonylagos konszolidációval, új lehetőségekkel és növekvő munkaerőgondokkal. Szívesen látott tehát minden jövevényt. 1661-ben még Kemény János adott engedélyt a Lengyelországból kiutasított unitáriusok bevándorlására, akik közül Kolozsvárott ötszázan telepedtek le. Várad eleste után katonák és a Partium fegyverrel szolgáló szabadcsapatai húzódtak be. 1670 után Erdély a magyarországi bujdosók biztonságot adó szigete. Nemcsak a pataki iskola kap menedéket tanáraival és tanulóival együtt, hanem üldözött lelkészek, protestáns családok és katonacsoportok találnak otthonra. Délről az erdélyi állam nyitott kereskedelempolitikája következtében kereskedőcsoportok húzódnak fel, és a szász városokban telepednek le, északkeletről ukrán jobbágyok népesítik be a Máramaros vármegyei és a határos falvakat.

Az 1664–80-as évekig tartó nagy bevándorlási hullám azonban meg sem ülepedett, amikor ellenkezőre fordul a lakosság mozgása. 1687 után nemcsak a töröktől visszafoglalt területek szívó hatására kerekednek fel jobbágytömegek, és húzódnak ki az alföldi sík vidékekre, hogy ott meggyökeresedve már vissza se térjenek, nemcsak az Erdélyre zúduló adóterhek, katonai executiók elől szöknek ki egész falvak Moldvába és Havasalföldre, hanem Brassó ötvösei közül is többen telepednek át a román vajdák országaiba.

Főleg az északi, keleti és déli peremvidékeken ölt olyan aggasztó méreteket az elvándorlás, hogy a Guberniumot is foglalkoztatja. Különösen a Székelyföld szenvedi meg nagyon ezt a korszakot. Hunyad vármegye és Fogaras vidéke ugyancsak az időszakos, a rohamos elnéptelenedés riasztó képét mutatja. Végül a politikai körülmények okozta népességmozgás típusainak utolsó változata 1703–1711 között figyelhető meg: a tiszántúli hadműveleti területekről ismét sokan keresnek menedéket Erdélyben, de nagy a belső vándorlás is, 1709 után pedig családok és erdélyi katonák ezredeik kötelékében egységes csoportot alkotva mennek ki a Tiszántúlra és Moldvába.

A politikai körülményeken kívül egyéb tényezők is hozzájárultak, hogy Erdély lakossága e fél évszázadban nem a megállapodás képét mutatja. 1657–1661 háborúi megbontották az addig egységesnek maradt magyar és szász településeket is, elpusztítottak sok régi földművelő román falut. A Moldvából, Havasalföldről vagy a hegyek közül az Erdélyi-medence jobb megélhetést biztosító völgyeibe szállók pedig – többnyire vándorló élethez szokott pásztorok – a földműveléssel lassan barátkoznak. A régi és az új lakók között az eltérő szokásrendből adódó feszültségek sok esetben csak valamelyik csoport továbbtelepülésével oldódhatnak fel. Emellett az újrakezdődő majorgazdálkodás velejárója a belső áttelepítés. A földesurak egymástól távol eső birtokaikra szükségeik szerint telepítgetik át jobbágyaikat: a bő népességű hegyvidékről a gyérebben lakott völgyekbe. Az ország gazdasági szerkezetében {808.} ugyancsak nagy jelentőségű havasi állattartás következtében pedig még mindig rendszeresen hajtják át telelésre, felerősödésre Moldva és Havasalföld legelőire a több tízezres juhnyájakat, s jelentős csoportok élnek állandó mozgásban. Ugyanakkor Moldva több tucat magyar falvában több mint tízezren élhettek. Mindez hozzájárul, hogy Erdély nemcsak sok nemzet lakta ország, hanem egyes vidékein nem egységes tömbökben, hanem egymással keverten élnek a különböző etnikai csoportok.

A népesség természetes szaporodásában a pestisjárványok okoztak mély bevágásokat. Nincs évtized, hogy valahol az országban ne ütötte volna fel a fejét a járvány. Tömegesen a városokban szedte áldozatait, Kolozsvárott 1661-ben az unitárius kollégium 400 tanulóját vitte el.

Az egészségügy népességmeghatározó viszonyait tekintve már feltűnnek bizonyos változások, az átmeneti korszak közeledtének előjelei.

Bethlen Miklós, hogy édesanyját a menekülés és fogság viszontagságai miatt elhalt magzatjától szabadítva megmentsék, „abortivumot” javasolt, de az apa, Erdély kancellárja és a „patikárius” még nem mernek beavatkozni abba, ami elrendeltetett. A csecsemőhalandóság megtizedelte felnőttgenerációk betegségeit a botrányos higiéniai viszonyokra, a babonasággal terhelt gyógyításra, a vidék általános orvoshiányára és az ivás következményeire vezetik általában vissza. A század utolsó évtizedében új betegség üti fel a fejét, a vörheny. A fogságból megtértek sokszor meghalni jöttek haza, vagy hogy még néhány évig húzzák a rabságban szerzett titokzatos betegségeikkel.

Mindazonáltal már észlelhetőek a népesség biológiai ellenállóképességének javítását előkészítő változások első korai hírnökei. A higiéniai viszonyok a polgárság egyes rétegeiben már korábban is magasabb színvonalat mutattak akár az általános magyarországi viszonyokénál is. Az „ujjongó század” tanítványai, Bethlen Gábor iskolapolitikájának jóvoltából a külföldi akadémiákra kirajzó diákok hazahozott tudásanyaga ebben a fél évszázadban sugárzódott szét. Pápai Páriz Ferenc – amint írja – „a szegényeknek kedvekért”*Pápai Páriz Ferenc, Ajánlólevél. Pax Corporis. Kolozsvár 1690. adja ki magyar nyelven híres orvoslókönyvét, már a betegségek megelőzését hangsúlyozva. Az evés-ivásban való mértékletesség, a mozgás, a jó levegő, a gyermekek testét edző nevelés mind olyan tanács, ami azután hosszú évszázadokon át időszerű marad.

Egyes társadalmi rétegek körében bizonyos táplálkozási szokások változásaira is felfigyelhetünk. Korábbi évszázadok forrásaiban is fellelhetőek a gyümölcskonzerválás adatai. Mégis, a liktáriumok és az „asszualma”, „asszumegy”, körte és más gyümölcsök tömeges ajánlása, felhalmozása a tartalékokban, sőt növekvő kereslete szélesebb körű elterjedésüket jelzi. A vámnaplók és a vásárlási jegyzékek lapjain a fel-feltűnő narancs mellett meglehetősen jelentős tétel a citrom, a „citrom víz”, jelezvén, mintha Erdélybe {809.} is elért volna a század első nagy jelentőségű tapasztalata, hogy jót tesz az egészségnek – amint a Kelet-Indiai Társaság hajóskapitányai felismerték a „lemon water” nélkülözhetetlenségét a hosszú hajóutakon a skorbut ellen. Megjelenik a cukor. A paraszti népesség élelmezésében most kezdi elfoglalni a köles helyét a kukorica.

Az erdélyi népesség legjellemzőbb sajátossága a megosztottság. Társadalmi, vallási és etnikai csoportok számarányainak változásáról hozzávetőleges becslésekre vagyunk utalva. Az erdélyi társadalomban a főnemesség vékony rétegével szemben a kisnemesek, polgárok, a különböző részleges kiváltságokkal rendelkező középrétegek jókora számú tömbjei és a kiváltságok nélkül élők, a jobbágyok hatalmas tömegei állnak. Az ország legnépesebb városa Brassó és Szeben 3–5 ezer között mozgó népességgel. Kolozsvár népesedési viszonyait az határozta meg, hogy Várad elvesztése után Erdély legfontosabb helyőrségének állomáshelye, végvár lett. A városokat külvárosok és falvak népes gyűrűje vette körül.

A népesség társadalmi megosztottságának határaival a vallási és az etnikai megosztottság már nem esett egészen egybe. Máramaros nemeseinek jó része román, az Erdély társadalmi szerkezetére jellemző kisnemesek és más középrétegek tekintélyes tömegeit magyarok, szászok és románok keverten alkották. A szász városok a nemesség betelepedése és a szegény rétegek városba húzódása miatt kezdik elveszteni etnikailag már korábban sem egészen homogén arculatukat. Kolozsvár külvárosaiban szászok, magyarok és románok egyaránt laktak ebben a fél évszázadban. A kereskedőrétegek különböző etnikumú és vallású, szász, magyar, román, zsidó és görög csoportjai mellett az örmények – főleg 1672. évi tömeges bevándorlásuk után – az ország egyik legjelentősebb kereskedőelemét alkotját.

Az etnikai megoszlás arányairól bizonytalan becslések alapján kaphatunk hozzávetőleges képet. A lakosság, főleg a románság egy része, foglalkozásából következően is állandó mozgásban van. A magyar lakosság 45–50%, a szász 10–15%, a román 30–40% között mozoghatott, a többi ukrán, rác, örmény és egyéb – a különböző szerzők véleménye nagyon eltérő. Számításba kell azt is venni, hogy az 1660-as évek végén, még inkább pedig az 1670-es évtizedben magyarok is sokan keresnek menedéket Erdélyben. Főleg az üldözött protestánsoknak nyújtott védelmet és lehetőséget a fejedelemség. Mindazonáltal, Apafi és Johann Troester (1660) egyaránt észreveszik, hogy a románok száma növekszik. Troester 1660-ban megjelent művében azt írja, hogy „az erdélyi három nemzet” – a magyar, székely és szász „Ständ-Nationen” – mellett még egy negyedik nemzet, a románok (Wlachen) nagy, a magyarokon és a szászokon túltevő tömege található Fogaras környékén és Hunyad vármegyében. Általában Erdély déli részében a románság nagy és egységes tömböket alkot, de David Prodan kutatásai azt is kimutatják, hogy a fogarasi uradalom falvaiban számottevően élnek magyarok is.

{810.} A lakosság összlétszáma a Partium elvesztése miatt is csökkent, 700-800 ezer körül mozoghatott. A lecsökkent területű Erdély népsűrűsége a királyi Magyarországéhoz képest gyér, a török területekhez és valószínűleg Moldvához és Havasalföldhöz viszonyítva azonban inkább nagyobb. A népesség területi megoszlásának arányait a földrajzi viszonyok szabják meg. Az államhatalom feladataihoz képest és a társadalom szükségleteinek kielégítése szempontjából a lakosság száma nagyon kicsiny, általános a munkáskézhiány.

NEHÉZSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK

1657–1664 között, alig több mint fél évtized alatt Erdély elvesztette területének negyedrészét, falvak és mezővárosok százait, egyik legnagyobb városát, legfőbb vámját, legfontosabb kereskedelmi útvonalát és nemesfém valutájának nagy részét. Mintha beteljesedőben lett volna az, ami a hegyek közé zárt Erdélyt mindig is fenyegette, az elszigetelődés, a gazdasági életképtelenség.

Az ország történelmének ez a minden addiginál válságosabb ideje az európai gazdaság nagy jelentőségű változásának korszakában volt. A társadalmi rendszerét tekintve kettészakadt, mert polgári és feudális régiókra különülő Európát a nyugat-európai protoindusztriális fejlődés, a kora kapitalizmus, a gazdasági világrendszer kiterjedésének sokrétű folyamatai fűzték új egységbe. A királyságbeli viszonyokhoz képest Erdély elmaradottabb gazdasági életével is már korábban beletagolódott némileg a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe. Élt lehetőségeivel, és szenvedte hátrányos következményeit éppen úgy, mint a Közép-Európa keleti térségein fekvő többi ország. Ez a körülmény eddig ismeretlen nehézségeket, kelepcéket rejtett magában, de új lehetőségekkel is szolgált. Valószínűleg ezek a lehetőségek érvényesültek sok áttételen át Erdély természeti adottságaival is kölcsönhatásban úgy, hogy például súlyos veszteségek után az ország mégis összeszedte magát, sőt bizonyos gazdasági konszolidáció is megindult.

Pénzkészletét 1657–1664 évei csaknem kisöpörték. A tatár rabságból Kemény János 300 ezer, a főurak általában 3–10 ezer, a közrendűek ötvenöt és egyezer tallér közötti összegekért szabadulhattak meg. Egyedül Kolozsvár 1659-ben összesen 60 ezer tallér hadisarcot fizetett ki. Szeben 1661-ben 500 ezer tallér kárt számol, polgárai minden ezüst- és aranykészletüket és gabonatartalékaikat kiadták, és sok közülük „a mindennapi kenyérnek is alig teheti szerét”.*Szebeni polgárok levele Ali pasához, Szeben 1661. november 14. OL, Agy, Levelezés 4.

Apafi úgy kezdte uralkodását, hogy országos hátralékok törlesztésére 110 ezer tallért kellett a Portára küldenie. Az ország lakosságának évi 40 ezer arany török adót kellett összeadni, miközben szakadatlanul fizette a török pasák és {811.} császári őrségek helyi sarcolásait. E hallatlanul nagy érvágással egyidőben, mint minden ország, Erdély maga is szenvedte az európai pénzrendszer és pénzgazdálkodás 17. századi átalakulásának súlyos következményeit. Európa-szerte megugrott az igény a nagy címletű nemesfém pénzek és a nagy mennyiségű aprópénz iránt. A nyugati országok áttérnek a váltópénzrendszerre, és létrehozzák az állambankokat, hogy a pénzforgalom egyenletességét, a kiegyensúlyozott hitelrendszert, nem utolsósorban pedig a váltópénz fedezetét megteremtsék. Ez a folyamat mindenütt súlyos nehézségek között tör utat. Még a Habsburg-kormányzat is az országai egységes pénzviszonyainak megteremtését célzó krajcárrendszer behozatala után az új szisztéma működésképességét biztosító állambankot csak fél évszázad múltán alapítja meg. Az átmeneti korszakra jellemző, hogy főleg a Török Birodalommal kereskedő országokban, de másutt is, a Hollandiában vert oroszlános tallérok árfolyamának viszonylagos emelkedése segíti áthidalni a nehézségeket, és fontos szerepet játszik a nemzetközi kereskedelemben.

Erdélyben az egymást váltó fejedelmek főleg nagy címletű nemesfém pénzt verettek, de nem elegendőt, aprópénzt viszont keveset, s az is kiáramlott az arany- és ezüsttallérral együtt az országból, miközben különböző aprópénzek zúdultak be: török, balkáni, havasalföldi és moldvai oszpora, osztrák krajcár, főleg pedig az értéktelen, könnyen hamisítható lengyel aprópénz, a garas, majd a poltúra. A jó pénzt elrejtették, az aprópénzeket súlyra mérték, nyakra-főre hamisították. 1657 után Erdély megfogyatkozott pénzkészlettel, anarchikus pénzviszonyok közepette nézett jövője elé.

Apafi kormányzata a hatvanas évek elejétől kezdve mindvégig nagy erőfeszítésekkel igyekszik normalizálni, majd egyensúlyban tartani a pénzviszonyokat: tiltja a nemesfémkivitelt, megszervezi a rendszeres pénzkibocsátást, drákói szigorral bünteti a hamispénzverést, beszedeti az értéktelen aprópénzt, és keresztülviszi a központilag ellenőrzött pénzváltást. 1672-ben az országgyűléssel is kimondatja, hogy Erdély pénzeit a fejedelem arcképével kell verni. Bár Erdély pénzviszonyai még a következő évszázadban is ziláltak maradnak, és mindvégig kevés a pénz, Apafi a pénzviszonyok viszonylagos stabilizációját az államhitelnek ebben a korban jellemző tranzakciós módszereivel teremtette meg három évtizedre.

Mindjárt 1663-ban a kormányzat 14 ezer arany összeget szed össze néhány főúr, városok, egyházak, főleg pedig Brassó és Szeben polgárainak kölcsöneiből. Később új emberekből feltört vállalkozókat is látunk az állam hitelezői között, de mindvégig Brassó és Szeben kereskedői lesznek legbiztosabb bázisai az állami pénzgazdálkodásnak. Szeben váltja át az adóba összeszedett különböző értékű és minőségű pénzt „jó pénzre”. Valószínűleg a két szász városban virágzó kereskedőtársaságok, az angol Levante Company érdekköreibe kapcsolódó görög kompániák révén kerül az országba a németalföldi eredetű, nagy mennyiségű „oroszlányos tallér”, és segítségükkel {812.} alakul ki újra a viszonylag folyamatos forgalom Erdély és a közelebbi és távolabbi országok között. Az újabb kutatás hangsúlyozza, hogy miközben a korszak leginkább elértéktelenedő pénze, a török akcse korántsem árasztotta el ebben az időben Erdélyt, az oroszlános tallérok elterjedtek. Árfolyamváltozásukat három évtizeden át végigkísérve kitűnik, hogy az hullámzó volt, s az 1660-as évek végén és az 1680-as évek elején elérte a 200 dénáros maximumot. Valószínű tehát, hogy az oroszlános tallérok forgalma, noha főként Nyugat-Európa országai számára hozott hasznot, Erdély viszonylagos gazdasági konszolidációjában is némileg szerepet játszott. Mindehhez pedig az ország természeti értékei adtak alapot.

Erdély bányakincsei, a réz, kéneső (higany) és só iránt töretlenül emelkedett a kereslet. Az erdélyi rézre Svédország már jóval korábban felfigyelt. 1628-ban Oxenstierna, a nagy svéd kancellár, követe, Paul Strassburg útján ajánlatot tesz Bethlennek: Svédország Magyar- és Erdélyországgal együtt uralkodhatik az európai rézpiacon, ha ketten Bethlen Gáborral kezükbe ragadnák a pénzegyedáruságot oly módon, hogy közösen megegyeznek a réz egyedárusága felett. Az ajánlatból persze nem lett semmi, de azóta is eleven az európai érdeklődés. A zalatnai gazdag kénesőbányák termékeit olcsóságuk és minőségük miatt határtalan mennyiségben vennék fel Nyugat és Kelet piacai.

Állami kimutatások egybehangzóan igazolják a kortársak véleményét: az ország nemes valutával vetekedő legfőbb kincse a só. Helyesen becsülte Erdély természetadta jellegzetes értékét benne az unitárius lelkész-költő:

A tordai, vizaknai, széki, kolozsi, dési aknák terméke nem először és nem utoljára segítette ki 1662-ben az országot, amikor Kücsük pasa külön követelt hadisarcát a sójövedelemből fedezték. Miként a réz, a kéneső és más cikkek – fa, mész, bőr – iránt a kora kapitalizmus ipari igényei miatt emelkedett a kereslet, a só nemcsak az élelmezésben, állattartásban, hanem sok régi és új iparágban – gyógyászatban, élelemtartósításban – egyaránt nélkülözhetetlen.

A lehetőségek kihasználását azonban a vasvári béke után új nehézségek akadályozták. Erdélyből eddig is veszélyes, hosszú és költséges utak vezettek a szomszédos és a távolabbi országok piacaira. Az ország gazdasági helyzetváltozásának egyik oka, hogy bezárultak előtte a Váradról az alföldi mezővárosok felé, és ami fontosabb, a Kassára futó kereskedelmi útvonalak. {813.} Ugyanekkor azonban a dél-észak irányú tranzitkereskedelmi út Moldvából Erdélybe helyeződött át. A kereskedelmi útvonal ilyen gyors megváltozását, Moldvából Havasalföldre és Erdélybe való áthelyezését, azt, hogy 1673–1692 között ez lett a tranzitkereskedelem fő útvonala Lengyelország felé, a Moldva északi részén, Ukrajnában és Podóliában bekövetkezett politikai és hadi események, s a krími tatárok katonai akciói határozták meg. Az átrendeződés következménye, hogy Debrecen jelentősége megnövekedett, viszont a nyugati piacokra csak nagy kerülőkkel juthatnak ki az erdélyi cikkek. Lengyelországból, nagyrészt pedig délről, török területeken, Havasalföldön át érkeznek az országba a nyugati ipar termékei, az angol posztó, a német fémeszközök és a levantei áruk. Ugyanígy a zalatnai kéneső is vagy a balkáni útvonalakon kerül Raguzába, Velencébe, esetleg Konstantinápolyon át a tengerre, vagy pedig Danckán át jut Amszterdamba. Emellett Erdély már közvetlen szomszédaival is mint vetélytársaival találkozik szembe éppen legértékesebb cikkei piacán. Konstantinápoly tudatosan és következetesen igyekszik megszerezni az erdélyi só vagy legalábbis egy részének közvetlen kiaknázását. A Habsburg-kormányzat pedig, hogy az idrijai kéneső piacát védje, kitiltja a német területekről, és elkoboztatja a fejedelemségből jövő szállítmányokat.

Erdély termelőerőinek, vagy Apáczai kifejezésével élve a „csinálmányoknak” az ország adottságaihoz képest már viszonylag jó színvonalával lépett be e nagy feladatokat követelő korszakba. Ez a 16. századi konjunktúrának, Bethlen Gábor gazdaságpolitikájának, a behozott iparosoknak, a nyugatot jártak segítségével felhalmozott tudásnak éppen úgy köszönhető, mint a gazdaságföldrajzi körülményeknek. A korszakban természeti energiát felvevő és átalakító egyetlen gépi berendezés a malom, a legjövedelmezőbb berendezés: az 1200 forintért épített 4 kövű tordai malom évi jövedelme 1600 forint. Szám szerint több még az egyszerű őrlőmalom, de mégis célszerű alkalmazásban különböző, bonyolultabb mechanikus szerkezetek is működnek. Erdély fában, vasban, és ami fő, nagy esésű folyóvizekben bővelkedik. Malmainak sokaságát Evlia Cselebi is megcsodálta: ma már ellenőrizhetetlen ugyan, hogy Udvarhely várától nyugatra valóban láthatott-e néhány száz fűrészmalmot. A görgényszentimrei, huszti fűrészmalmok 1685-, 1692-, 1679-i, műszaki figyelmességgel készült leírásai szerint a technológiai folyamat ugyanúgy bonyolódik, mint a korábbi és a későbbi századokban. A század utolsó harmadában egyre szaporodó források kalló-, 3 vedres vagy 6 vedres rézüsttel ellátott olajütő, valamint dürückölő-, ványolómalmok sokaságáról tájékoztatnak. A csíki vashámor, mint azelőtt is, ez időben is a különböző zsilipek, vízláda, vízszekrény, vízeresztő rudak és vízelzárók, kupás és tarajos vascsapos vízikerekek, vízelvezető csatornák olyan rendszerével működik, amely még a 19. században Torockón is megtalálható lesz.

Erdély területének több mint 70%-a hegyvidék, az ásványkincsekben, fában, vízi energiában bővelkedő országot kelet és dél felől iparilag {814.} fejletlenebb területek övezik. Természetes, hogy az ország gazdasági szerkezetében az ipar és a bányászat azokénál nagyobb jelentőségű volt. Mezőgazdaságában a növénytermesztéssel szemben az állattartás uralkodott, növénytermesztésében pedig a rétgazdálkodás, szőlő-, gyümölcstermesztés, kertgazdaság az ország belsejében a jól termő folyóvölgyek és medencék sík és lankás tájain folyt. Az ország eddig a gabonatermő peremvidékek segítségével tartotta fenn a lakosság megélhetéséhez alapvetően szükséges viszonylagos termelési egyensúlyt, de 1664-ben Erdély gabonatermő vidékeinek többségét elvesztette.

A FÖLDESÚRI GAZDÁLKODÁS

„Az elmúlt sok változásokban a szőlők igen elpusztulván”, kötelessége „homlítatni”, vagyis bújtatni, és „új szőlőkkel indítani” – adta utasításban Bethlen Miklós erdélyi jószágai inspektorának. Az összerombolt malmokat, uradalmi épületeket javíttassa meg, „a sok helyeken pusztás” helyeket, a csűrös és veteményeskerteket ha kell, akár „pénzből álló költséggel” is építtesse meg. Mégis, semmi nem fejezi ki jobban a földesúri gazdálkodás helyreállítására irányuló törekvést a vasvári békét követő évtizedekben, mint Bethlennek a majorságokra vonatkozó parancsa. Sallák András inspektor legfőbb feladata, hogy számba vegye: „micsoda majorkodtatás van mostan és még mivel újíthatnék vagy bővíthetnék a jószágnak is ereje és tehetsége szerint … hol micsoda majorkodtatásra való tehetségű jószág leszen … ha holmit küjebb terjeszkedhetni az eddig való oeconomiánál, azt is elkövesse.”*Gr. Bethlen Miklós gazdasági utasításai. Közl. KONCZ J. (MGSz 1895. 46–51.)

A majorsági gazdálkodással a 16. században még csak próbálkoztak Erdélyben, a rendelkezésünkre álló források és feldolgozások szerint a 17. század második felében viszont uralkodó tendencia a főúri és kincstári birtokon. Minden bizonnyal az összébb szorult határok közé kényszerülve, a gabonatermő területek viszonylagos szegénysége kényszerítette rá a földesurakat, hogy birtokaikat jövedelmezőbben műveljék. A majorsági gazdálkodás Erdélyben régen is az ország viszonyainak megfelelően sajátos jellegű volt, s most is a magyarországitól némileg eltérő vonásokat hordozott. Néhány főúri család és az államhatalom kezén alakulnak ki nagyobb birtokkomplexumok, miként a királyi Magyarországon sem történt másként. De amíg ott nagyobb tagokba rendeződően épülnek a birtoktestek, itt megmarad a nagybirtok többé-kevésbé kicsi vagy középbirtokdarabokra tagolt jellege.

Apor István összesen mintegy 20 ezer holdat kitevő birtoka az ország egész területén szétszórt, közepes vagy annál is kisebb birtokrészekből tevődött össze. Csíktól kezdve Udvarhely, Háromszék, Küküllő, Torda, Kolozs, {815.} Doboka, Belső-Szolnok, Fehér vármegyék és Szeben területén vannak különböző nagyságú, néhány falura épülő uradalmai. A pályáját még szinte birtoktalanul kezdő Teleki Mihály javarészt katonai és hivatali érdemei révén szedte össze birtokait. Nagyon céltudatosan építette ki birtokrendszerét, mégis, mire Erdély leggazdagabb főura lett, földvagyonát részbirtokok sokasága alkotta. Egyedül Apafi fejedelem magánbirtoka, főleg pedig a kincstár uradalmai közelítették meg jobban a magyarországi típust. Ebesfalvát és Balázsfalvát nagyobb Apafi-birtokok övezik. Fehérvár, Görgény, Gyalu, Kolozsmonostor, Huszt, Szamosújvár, Zalatna, Déva régi kincstári uradalmi központ. A fogarasi kincstári birtokon három, egymással is szerves kapcsolatban levő uradalmi központ fejlődött ki már korábban: Fogaras, Porumbák és Komána.

Mennyi már a majorság a földesúri birtokból? A kutatás mai állása szerint nehezen lehetne erre akár csak megközelítő pontosságú feleletet adni. Bizonyára túlzóan becsülte az Apor-birtokon folyó gazdálkodást számba vevő vizsgálat a majorságot a birtokmennyiség felére. A főurak majorságai kis és közepes földdarabokon épültek ki, egy-egy udvarház körül, kevéssé tekintélyes, sokszor itt is szétszórt, néha a paraszti földekkel egy nyomásban fekvő földállományon.

Miként a nagybirtok sajátos jellegét, a majorsági gazdálkodásnak is ezt a kis birtoktestekre szétszóródó voltát többek között a múltbeli erdélyi gazdasági-társadalmi fejlődés adottságai magyarázzák, de az új körülmények hatásai ugyancsak ebbe az irányba mutatnak. Mert igaz, hogy a táji, éghajlati viszonyok szoros gátakat szabtak a főleg gabonatermesztést szorgalmazó földesúri terveknek, de a föld értékét, s így a majorság terjeszkedését is, a munkaerő, a jobbágycsaládok száma szabta meg. Az Apor-birtokok jobbágyállományáról nincs teljes kimutatás, de az ismert urbáriumok viszonylag csekély számú jobbágyot, összesen 655 örökös jobbágyot és 175 zsellért tartanak nyilván. A 76 helységet felölelő Teleki-birtokon 1694-ben összesen 1956 jobbágyot, 178 zsellércsaládot és 297 szökött kolónust jegyeztek fel. Mivel a kincstári birtokok vonzották a jobbágyokat, valószínű, hogy ezek kevésbé küzdöttek munkaerőgondokkal, mint a magánföldesurak.

Erdély agrár népessége rendkívül tagolt és megosztott. Jelentős a különböző kiváltságokat élvező rétegek száma. A telkes jobbágyok viszonylag nem nagy tömegének sokféle igényt kell kielégítenie. Bár Erdélyben nem alakult ki közepes nagyságú, a magyarországi jómódú köznemességéhez hasonló birtoktípus, de nagy tömegű az egy-két jobbágycsaláddal gazdálkodó kisnemesség, s a még mindig számottevő gazdasági és társadalmi súllyal rendelkező városok is jelentős munkaerőt kötöttek le. Nagyon jellemzően a korabeli vers, amikor ki akarja fejezni, hogy egy nemes a világ minden {816.} kincséért sem merészkedne le a sóbánya mélyébe az imbolygó lajtorján, nem ékszert, pénzt vagy földet emleget:

A majorkodtatás azért lehetséges, mert a főúri majorokban szolgáló jobbágyok korántsem nincstelenek, hanem sokan közöttük meglehetős igaerővel rendelkeztek. Apor István Kolozs megyei négy faluhoz tartozó majorjában, ahol 475 hold szántót és 165 hold kaszálót kell megművelni, 35 örökösjobbágy-család és 8 zsellércsalád élt. Állatállományuk összesen 30 ló, 180 ökör, 117 tehén, 174 tinó.

A szűk terepviszonyok, különböző minőségű földek és a munkaerő szabta határok között dolgozó földesúri gazdaság csakis a jobbágymunka minél nagyobb kihasználásával tudott terjeszkedni, vagyis fölösleget termelni. A jobbágyok robotkötelezettsége Erdély egész területén gyakorlatilag korlátlan. Általános, amit többek között Körösfő és Nagykapus kötelezettségéről mond az urbárium: „Szolgálatjok a földesurak rendelése szerint” (1679).*SZABÓ T. A., A kalotaszegi nagybirtok jobbágyságának szolgáltatása és adózása (1640–1690). Kolozsvár 1940. (Erdélyi Tudományos Füzetek. Szerk. GYÖRGY L. 114. sz. 22–23.) Lényegileg ugyanilyen a kalotaszegi Bánffy-birtokokon Bánffyhunyad jobbágyainak kötelezettsége: „Szolgálatjok harmad héten volt eddigh, de amikor az szükség, takarodás és szőlők míveltetése siető, olyankor kéntelenség alatt rendek megbomolván, szolgálatjokat continualni szokták.”*Uo.

A jobbágyrobotra ráutalt, anélkül megbénuló földesúr a maga lehetőségei szerint és a maga módján mint legféltettebb tulajdonát védte a jobbágyot. Bethlen Miklós, Teleki Mihály udvarbírói utasításaiban egyaránt leszögezi, amit Petki János csíkcsicsói udvarbírájának ugyancsak lelkére köt: „Úgy rendeld a dolgot, hogy miattad el ne bujdossanak, ne szökjenek, hanem inkább a jó magad köztök való viseletével szaporodjanak. Azokat ne húzd vond, annál inkább ne sarczoltasd, mert az olyan mia bujdosik el a jobbágy, mintsem a szolgálat elől.”*Petki János utasítása udvarbírájának: Székely oklevéltár VI. 349. Bethlen Miklós azt is tiltja, hogy pénzbírsággal, terménykényszerfizetéssel büntesse udvarbírája a munkát mulasztó jobbágyot. Helyette pálcázást, tömlöcöt tart célszerűnek.

A földesúri majorságok termelési szerkezetében már sokat mérlegelt szempont – a földminőség és az éghajlat mellett – a piac igénye. A földesurak a gabonatermesztést szorgalmazták a legnagyobb igyekezettel. „Ha melyféle {817.} gabona a földnek természetéhez képest nem volna, máshonnan hozasson, vagy pénzen is vétessen” – hagyja parancsba inspektorának Bethlen.*Gr. Bethlen Miklós gazdasági utasításai. Közl. KONCZ J. (MGSz 1895. 46–51.) Apor István birtokain összesen 5 ezer köböl őszi búzát vettetett el. Őszi búzán kívül helyenként tavaszit és inkább zabot, mint rozsot, árpát termesztettek. Számolnak a várható – igen szerény – terméseredményekkel: „Fogarasban vetettek el ezerkétszáz köböl zabot… Az után kell bejönni háromezerhatszáz köbölnek” – jegyezte fel 1667-ben Bornemissza Anna fejedelemasszony.*1667. esztendőben die 1 januarii fogarasi jövedelmek leírása (Apafi udvartartása. 7). Balázsfalván ebben az évben 4524 kalangya búzatermést jegyeztek fel, Ebesfalván ugyancsak 1667-ben 8035 köböl búza termett, vagyis az összesen kb. 15 ezer hold kiterjedésű két uradalomban, ha háromszoros maghozammal számolunk, mindössze 4-500 majorsági holdon vetettek búzát. Egyes majorokban feltűnik már a kukorica, vagyis a törökbúza, és – miként különben a jobbágyföldeken is – kezdi kiszorítani a kölest.

A hagyományos ipari növények, a len és a kender mellett ebben az időben kezdik meg Erdélyben – korábban, mint Magyarországon – a dohány termesztését, de nem a földesúri, hanem a jobbágyföldeken. Viszont a gyümölcstermesztésből az allódiumok is kiveszik részüket. Bethlen Miklós büszkén írja, hogy háromszáz cseresznyefát és más gyümölcsoltványokat telepített. A majorsági központokul szolgáló, sokszor nagyon szerény és szegényes udvarházakat dinnyés- és káposztáskertek, sokféle zöldséget nevelő veteményesek övezték. Füves- és virágoskertek a háztartások fűszerszükségletét és a házi gyógyítást szolgálták, s keretet adtak a nagy jelentőségű méhtenyésztésnek.

Az állattartással a magyarországinál jobban egybefonódott erdélyi mezőgazdaságra jellemző bőségű rétek és havasi kaszálók már sok helyen elkülönültek a közösségi művelési rendszerektől, és nem kis mértékben megszaporították a majorsághoz szolgáló jobbágyok robotkötelezettségét. Korszakunkban a hagyományos szőlőművelő vidékeken – a Küküllővölgyben, Beszterce és Enyed környékén – kívül sokfelé termesztettek szőlőt. Az „óbor”, „asszúszőlő majorságbor”, „fejérvári majorságbeli ürmes bor” és hasonló híradások a majorsági szőlőművelés és bortermelés minőségi differenciálódását tükrözik.

Uradalmanként eltérő mértékben ugyan, de szerves részét alkotta a földesúri gazdaságoknak az állattartás. Híresek a balázsfalvi, katonai, kománai, radnóti és porumbáki fejedelmi ménesek, noha a lótenyésztés inkább luxus. „Tehenet, disznót, juhot, ménest pénzen vettem”*Bethlen önéletírása I. 236. – számol be Bethlen gazdaságának kiépítéséről, s tudjuk, hogy sertést rendszeresen hoztak be a román fejedelemségekből. Az Apafi- és a Thököly-uradalmakban egyaránt {818.} tartanak teheneket és juhokat, a vaj, a sokféle túró, a sajt, a gyapjú nemcsak önellátásra szolgál, hanem néha piacra is kerül, bár a földesúr áruba bocsátott gabonája, bora, gyümölcse jelentős mértékben még jobbágyi szolgáltatásból, és különböző módokon felvásárolt készletekből származott.

Az ország mezőgazdasági termelésének nagyobbik része a szívós majorgazdálkodás ellenére is a jobbágytelkeken és a különböző privilegizált közösségek gazdaságaiban folyt. Lehetséges azonban, hogy a majorságok hozzák be a gabonatermelés hiányait a legtermékenyebb sík vidékeit elvesztett országban. Különben a földesurak terményszolgáltató jobbágyaikat is a kenyérgabona és zab termesztésére ösztönzik. Valószínűleg ennek eredménye, hogy 1684 után a császári hadsereget el tudta látni az ország: 1689-ben egyéb gabonaféléken kívül 20 812 köböl búzát ad majd a császári katonaságnak Erdély.

A lázas majorépítkezés idején az eszközökben senki nem válogat, hogy örökös jobbágyai számát növelje. Kiderül majd 1680 végére, hogy a főurak jövedelemnövekedése mögött nincs jól meggyökeresedett, teherbíró gazdálkodás. A gabonatermő vidékeit elvesztett, a királyi Magyarország gabonatermelő vidékeitől elszigetelődő erdélyi gazdaság szükségszerűen rákényszerül, hogy maga termelje meg kenyerét, de ennek is vannak a gazdasági élet más területein szembetűnő hátrányos következményei.

A BÁNYÁSZAT ÉS AZ IPAR FEJLŐDÉSI SAJÁTOSSÁGAI

A hatalmi válság és következményei súlyos károkat okoztak Erdély iparában: fejlett ötvösipara elvesztette megrendelőit, virágzó konfekcióipara kiszorult legfőbb piacáról, az alföldi mezővárosokból, a Várad veszte miatt végvárrá szervezett Kolozsvárral a céhes ipar egyik központja került a szerves fejlődést gátló körülmények közé. A durvaposztó-készítést a Balkánról beáramló olcsó abaposztó tömege fojtogatta, a földesúri gazdaságok megugró munkaigénye pedig munkás kezek sokaságát vonta el a bányáktól éppen úgy, mint a falusi fa- és cserépipar művelői közül. Ilyen változás fejlettebb országok gazdaságát is megrendíti, Erdély ipara pedig, miként azt már Bethlen Gábor felismerte, hathatós támogatásra, szakképzettebb nyugati iparosok betelepítésére szorult.

Az erdélyi ipar struktúrájában már korábban is jelentős helyet foglalt el a természeti kincsekhez kapcsolódó nemesfém- és vasipar és a Morvaországból 1621 után Erdélybe is betelepülő anabaptista közösségek ipara. Vaseszközök, fűrészelt fa, ón-, réz-, cserépedények és üvegholmik iránt bent az országban és a szomszédos területeken egyaránt növekedett az igény. A rombolások után mindenütt megindult az építkezés. Nem lebecsülendő, hogy a levantei kereskedelem közvetítői, főleg a szebeni, brassói, görög (macedo-román) {819.} kereskedők kezén meglehetős pénz gyűlt össze. Végül a viszonylagos belső fejlődés törvényszerű okait kutatva számolni kell a fejedelem iparpártoló politikájával is. Noha Apafi ismerte a korszerű kormányzás elméletét, s közvetlen környezetében nemcsak vállalkozó szellemű főurak, hanem jó gazdasági érzékkel rendelkező, az alsóbb társadalmi rétegekből feltört személyiségek is tevékenykedtek, az iparpártolás nem elvi meggondolásból, hanem szükség parancsolta kényszerből fakadt.

Az ország egyik legfőbb értékét adó, két évtized alatt megháromszorozódó jövedelemmel szolgáló sóaknák 1664–1665-ben kiadott művelési utasításai szemléletesen bizonyítják, hogy a sóbányászat hányféle iparost foglalkoztatott. A háborúk alatt összerontott bányaépületeket meg kell javítani, és a sókockák tárolására alkalmas sópajtákat kell emelni. Nemcsak a vízzel küzdő széki sóaknák, hanem a többi bánya inspektorának is kötelessége, hogy új aknákat nyisson. Ez szerszámokat, lajtorjákat, fakorlátokat, támasztékokat, vaseszközöket, kötéskötelet, bőrt igényelt. A bányászat, a faggyú, a gyertya, a bőr, a fa és a vaseszközök folyamatos pótlását követelte. A bőrzsákokban ló vontatta „gépelyekkel”, „gerbelyekkel” felszínre szállított sót talicskások, szekeresek, tutajosok juttatták el a raktárakhoz, onnan pedig már többnyire bérfuvarral szállították a „portusokra”, vagyis a folyami sóeladó helyekre. Innen tutajokon vitték tovább az Alföldre, török területre.

Miként Magyarországon, Erdélyben is egybeszerveződtek a vasbányászat és vasfeldolgozás üzemegységei. A „havas torkában” épült csíkmadarasi vashámor sokféle létesítmény – fa-, faszén- és vaskőtartó csűr, ércpörkölő, olvasztók, istálló és fűrészmalom – együtteséből alakult ki, s a madarasi és a hámorhoz tartozó más községek határában lévő vasbányákból kapott nyersanyagot. A falvakon kívül a fuvaroslovak takarmányozására szolgáló kaszáló rét tartozott a hámorhoz. A kis officína hidrotechnikai berendezése jó karban volt. Vízzel hajtott kerekek működtették a „vaskő rostálló” pörölyeit, a „vaspörkölő”, a két „vasfuttató kemence” vagy „vaskohó” és a kovácsolóműhelyek tüzét hevítő fújtatókat. Vízi energia hajtotta a „vasverő ház” 85 kilós „vasverőjét”, a vaskalapácsot mozgató kereket is. Termelése azonban meglehetősen szerény a nagyobb teljesítményű Hunyad megyei „német kohó”-val és „oláh kohó”-val ellátott vashámorokhoz képest. A termelékenységet részben a zord időjárás korlátozta: a hámor működési ideje évente 25 hét, bár amint beállnak a vizek, az inspektor kötelessége, hogy fát és vaskövet hordasson, szerszámokat javíttasson. Még inkább megszabták a folyamatos termelés gátjait a munkaerőviszonyok.

A hámorok munkáját nagyrészt a bányauradalmak falvainak jobbágysága látta el. A csíkmadarasi vashámor kilenc falvának jobbágysága ahogy tudott, menekült a hámormunkától. Részben még robotkötelességben dolgoztak. De a 17. század második felének urbáriumai szerint bizonyos szakismereteket kívánó munkáért már bért kapnak, többnyire pénzre átszámított vasat. {820.} Csíkmadarason a vasrostáló, vasfuttató, vasverő mellett dolgozó jobbágyokat fizették így, a „vaskeresők” és „kővágók” teljesítménybért kaptak.

A Hunyad megyei öt bánya hámorai nyár közepén is leállnak, mert a bányákat művelő falvak magyar és nagyrészt román jobbágyai aratnak.

Ezek a vasbányák részben a fiskus, részben magánföldesurak kezében voltak. A csíkmadarasi vasbánya fele részét a kincstár 1662-ben Daczó János csíkszéki főkapitánynak adta bérbe évi ezer tallér fejében. 1680–1681-ben pedig Páter János kereskedő, a Görög Kompánia feje vette bérbe az egész vasművet; 500 forint, 180 q vas és 200 fűrészelt deszka az esztendei bérleti díj. A vasat részben rúdvas, sínvas és vastábla formájában szállították el, részben ágyúgolyókat készítettek belőle. Patkó, patkószeg, szeg ezerszám került ki innen. A termékek ellátták a fejedelemség várait, jutott azonban belőlük a hazai és a moldvai, havasalföldi piacokra is.

Velük szemben a „torockói vas” keresettsége és híre tartotta ugyan magát, de a torockói vasbányászat és vaskohászat éppen társadalmi szervezettségének eltérő volta miatt már súlyos nehézségekkel küzdött. A Torockó községtől északnyugatra fekvő, vastag vasérctelérben gazdag terület közösségi tulajdonban volt. A torockói jobbágy „polgár” szabadságához tartozott, hogy szabadon „kezdhetett”, „hajthatott” bányát. A vasolvasztás és -kovácsolás bizonyos közösségi rendtartásban a munkamegosztás változatos formáiban, de magánvállalkozásként történt. A nagyszámú hámor technikai színvonalára jellemző a vízi erővel hajtott fújtató és kapaverő. Nem is a technikai színvonal miatt érezhetőek már a válság előjelei: a közösség elvesztette a takarmányozás, a faszéntermelés olcsó lehetőségeit. A környező területek földesúri földek és erdők voltak, és az örökös jobbágyság viszonyai között a város privilégiumait megtámadták.

A korszakunkban működő városi papírmalmok közül Brassó, Szeben, Kolozsvár magánpapírmalmait még az előző évszázadban alapították. I. Rákóczi György „a gyulafehérvári collégium académicum és udvari nyomda céljaira” 1638-ban létesített papírmalmot a fejedelmi székváros közelében lévő „Lámkerék község határában a Marosba ömlő Sebes folyócska vizére építtette fel”.*JAKÓ Zs., Papírmalmok. 73. A malom 1658 előtt megsemmisült. A II. Rákóczi György görgényszentimrei kincstári birtokán létesített és feltehetően 1655–56-ban súlyosan megrongálódott papírmalmot háborús pusztítások után Apafi Mihály fejedelem már 1662 nyarán javíttatni kezdte. Közli Besztercével: „Görgényi papyros malmunkat akarván elkészíttetni s meg indíttatni, a Papyros csinalo ahoz szükséges eszközök szerzésében munkálodik.”*Uo. 74. Később a fejedelemasszony, Bornemissza Anna vette kezébe a papírmalom ügyét. 1663-ban indult meg a termelés a zúzómű, tüzelőház, merítőműhely és a két {821.} szintes szárítóhelyiség együtteséből álló, három vízikerékkel és húsz kalapáccsal működő görgényszentimrei papírüzemben. A Sáfár Miklós bérlő vezetésével működő papírmalom a gyulafehérvári papírmalommal együtt a fejedelmi kormányzat szükségletén kívül az erdélyi nyomdákat, iskolákat látta el. Durva minőségű papírt készített. Finomabb íróanyagot oklevelekhez és nyomtatáshoz a fejedelmi udvar igyekezett külföldről beszerezni; 1687-ben Lengyelországból hoznak be jelentősebb mennyiségű papirost.

Amikor Bethlen Miklós 1664 őszén Velencében járt, már szinte természetes könnyedséggel nevezte a nagy hírű muranói üvegofficínát „üvegcsűr”-nek. Kis üveghuták a 16. században már működtek Erdélyben. „Üvegofficína” – minden bizonnyal az erdélyi magyarság alkotta „üvegcsűr” szóval – a 17. század első felében tűnik fel, és a század második felében terjed el, s több üzemegység együttesét jelenti.

Erdély legnevezetesebb üveghutája, a porumbáki korszakunkban változatos termékekkel látja el a fejedelmi udvart és az országot. A régi helyett 1637-ben épített új „üvegcsűr”-ből van év, hogy 14 660 darab üvegtányér került ki. A zsindelyezett, fenyőfadeszkákból rótt új ház három táblaüveg ablakával a központi épület volt. Az ugyancsak zsindelyezett „csűrház” a „fa-aszaló”, „olvasztó”, „üvegszárasztó kemencéket” foglalta magában. Az officína vitraria tartozéka volt a kvarcőrlő malom, lúgkőfőző ház és a raktár.

Az üvegofficína raktárában 1649-ben 4780 vásári üveget, 2980 „átallátó” üveget és 7900 „üvegtányért”, vagyis ablaküveg-karikát jegyeztek fel. Feltehetőleg innen kerültek ki az erdélyi épületeket ékesítő ablakok tányér és tábla ablaküvegei, „orvosságos”, „liktáriumnak való”, „pincetokba való”, „rózsavíznek való” üvegek sokasága. A porumbáki üveghuta munkaviszonyait még kevéssé ismerjük, de bizonyos, hogy a szállítást, tüzelést, favágást az uradalom jobbágyai látták el robotban. A jobbágyok között számon tartottak üveges, üvegvonó, üvegcsináló személyeket is, akik adómentesek. Vannak „német” és „olah üvegesek”. A huta jövedelme 1667-től folyamatosan kimutatható. Az officína felszerelései között különböző üvegformák, szerszámok, „üvegh mivelő ollo”, „eovegh cifrazo raspoly”, „rez üvegh forma” találhatók.

Az ilyen kezdetleges ipari létesítmények másutt a később kifejlődő manufaktúraipar bázisául szolgálnak. Erdélyben, miként Magyarországon és más szomszédos országban is, ezek az üzemek a feudális birtokviszonyokra épülnek, nagyrészt jobbágyi robotmunkával termelnek. Figyelemre méltó, hogy nagy részüket a fiskus tartja kezében, és bérleti rendszerben működteti.

A fejedelmi hatalom támogatását korábban is élvező, ún. újkeresztény habán iparosközösségeket 1661-ben a tatárok betörése szinte megtizedelte, műhelyeik romba dőltek, csoportjaik a széthullás szélére jutottak. Apafi védelmével és segítségével élve azonban különböző termelőközösségeik nemcsak talpra álltak, hanem némely ágazatban szép virágzásnak indultak.

{822.} Minőségi változásra mutató halvány jelek a posztókészítésben tapinthatók ki. 1667-ben a vinci – vagyis alvinci – posztócsináló a fejedelmi hatalomtól posztófelvásárlási kiváltságot kért, további támogatásként pedig a szállításhoz az államhatalom postaszekereit kívánta igénybe venni. Ellenszolgáltatásként felajánlotta, hogy a termelt posztó egy részét árkedvezménnyel adja át a kincstárnak. A Verlag-szisztéma elemeire jellemzőek Bornemissza Anna kísérletei. Az első manufaktúrakísérleten kívül jelentősebb megállapodást a vinci posztócsinálóval kötött, aki a havasalföldi és erdélyi – ez utóbbinál részben majorsági – gyapjúból egyszer és kétszer ványolt posztót készített. A fejedelmi udvar nem nagy mennyiségeket vett át, 1686-ban összesen 21 véget, de már igényeinek megfelelő festett posztót, s az udvari katonaság ruházatára használta fel. Nincs tudomásunk róla, hogy az újkeresztény posztóműves akár a városi céhekkel, vagy a sokféle finom angol szövetet és olcsó abát behozó görög kereskedőkkel, vagy a nagyon durva parasztposztót és főleg pokrócot készítő parasztiparral bármiféle konkurenciaharcba keveredett volna. Valószínűleg a szükségletek kielégítetlensége miatt, hiszen a brassói posztó változatlanul keresett cikk. Erre vall, hogy a fejedelem a saru és a csizma kivitelén kívül az erdélyi posztóval való külországi kereskedést is tilalmazza.

A posztókészítő csoportok jól megértették egymást. Annál inkább fellángolt a konkurenciaharc a szász fazekasok és a habánok között. Az 1670-es évekre az újkeresztény fazekasműhelyek termelése megnőtt, és kiváló minőségű, esztétikus és olcsó termékeikkel szinte elárasztották az országot. A rangosabb fehér és az egyszerűbb kék mázas edények, kancsók, tányérok, bokályok jellegzetes darabjai az erdélyi háztartásnak. Kék és zöld mázas kemencék, „bokályoskályhák” sokasága a préseléses eljárással nagy tömegben gyártó csempeipar életképességét tanúsítja. A korabeli inventáriumokban gyakori „bokályos ház”, azaz csempékkel borított falú, „bokályos szoba” ugyancsak a habán fazekasok munkáját dicséri. A termékeiket fejedelmi privilégiummal szabadon árusító habánok a helyi fazekasiparosokkal harcolva alakították ki az ugyancsak jó minőségű „kék árut”. Mindemellett a kalotaszegi népi fazekasság jellegzetes kályhacsempéinek emlékei a sebesvári vár leltárában és a zentelki Bánffy-urbáriumban egyaránt megtalálhatóak, és Hunyadra is eljutottak (1689). A csíki fazekasság formagazdagságát és „kitűnő jóságát” bizonyítja a csíkszenttamási templom 65 centiméter magas barokkos toronygombja. A habán fazekasipar szétsugárzó hatása a szász és a különböző parasztkerámia-iparban egyaránt érvényesült. A szakipar és parasztipar egybeszerveződésére jellemző, hogy a fejedelmi birtokok jobbágymunkából származó vásznait finomításra, fehérítésre a gazdag hagyományokkal rendelkező és jó munkájukról híres brassói vásznasokhoz viszik.

A céhes iparon belül a fémművességben figyelhetők meg bizonyos változások. A híres erdélyi ötvösművesség tartotta korábbi színvonalát: a moldvai fejedelem Brassóban készítteti ezüstedényeit, Teleki Mihály Fehérvárott {823.} aranyozott szélű ezüsttálait, Bornemissza Anna fejedelemasszony Kolozsvárott ékszereit és edényeit. Sok megrendelést kaptak az erdélyi ötvösök az egyházak révén; kegyurak, végrendelkezők a vallási szertartásokhoz szükséges tárgyak sokaságát készíttetik velük. Gyergyai Mihály ötvöskönyveinek metszetgyűjteményei tanúsítják, hogy a kolozsvári ötvösök állandó és kölcsönös összeköttetésben éltek a magyarországi központokkal. Feltartóztathatatlanul teret hódít azonban a cserép- és üvegholmik mellett az ón- és rézedény, az ónmívesség és rézmívesség előretörését készítvén elő.

Az 1660–1670-es évek építkezései a faművesség fellendülését tanúsítják, ácsok, asztalosok képességeit dicsérik; legnemesebb emlékük a Zrínyi Miklós neveltje és tanítványa, Kornis Gáspár marosszéki főkapitány szentbenedeki kastélyának 1673. évszámot viselő, tölgyfából faragott hímes oszlopokkal ékes belső lépcsőháza. A kőművesipar viszont nagyobb szabású feladatokra kevéssé alkalmas. Jellemző, amit Bethlen Miklós a szentmiklósi kastély építkezéséről ír: apja 180 ezer dupla téglát csináltatott, de az égetésből néhány száz maradt meg épen, s az is szétmállott.

Három évtized sokkal rövidebb idő, mintsem hogy akár kedvezőbb körülmények között lévő országban is lényeges fejlődésbeli változások egyáltalán végbemehetnének. A vas- és üvegofficínák, papírmalmok, fűrészmalmok azonban feudális viszonyok között a kincstári és főúri birtokon épülnek ki, s főleg jobbágyrobottal dolgoznak.

Éppen ezért érdekes, hogy a 17. század második felében, a földesurak kielégíthetetlen robotigényének kíméletlen korában, amikor garmadával hozhatunk fel példát arra, hogy a földesurak erőhatalommal kötik örökösen magukhoz jobbágyaikat, Apafi meghagyja udvarbírájának: az ügyesebb, tehetségesebb jobbágyfiúkat taníttassa ipari munkára.

KERESKEDELEM

Bethlen Miklós többször hangsúlyozza, hogy kereskedelemmel vetette meg gazdasága alapjait. Vállalkozó szellemére jellemző, hogy önálló életének kezdetén szegény lányt vévén feleségül, mostohája pedig visszatartotta örökségét, nem volt több, mint huszonöt forintja, de a nászajándékba kapott aranyos kupákat eladta „hatszáz vagy hétszáz forinton és mind korcsomára való bort vevék véle; ezt az Isten megáldotta… ez volt az én aranybányám nagyrészént. Második a búza, melyet is, mikor olcsó volt, száz, sőt néha ezer köblönként pénzzel is megszaporítottam… szépen nyertem rajta.”*Bethlen önéletírása I. 235–236.

A korszak valamennyi főura kereskedett. Bethlen János kancellár az állatokat „marhaszedő szolgáival” összevásároltatta, és Bécsbe hajtatta. Teleki Mihály sóval, majorságából, dézsmából származó és kényszeráron {824.} összevásárolt borral kereskedett, lovakat is adott el rendszeresen. Apor István az összevásárolt ökröket Bécsben, a bort pedig Havasalföldön árultatta. Nyereségre kereskedett a szőlőit, halastavait, méheseit jó gazdaként gondozó Czegei Wass György is. Béldi Pál 1675-ben megtiltotta, hogy Kézdivásárhely és Bereck gabonafuvarozásból élő mezővárosai bárkinek búzáját kivigyék, mielőtt az ő ezer köböl gabonáját nem szállítják ingyen Moldvába.

A mohó és a vetélytársakat minden eszközzel maga alá gyűrni kész könyörtelen főúri kereskedelem két nagy erővel találta magát szemben. Az egyik a kincstár, a másik a polgárság, főleg pedig a különböző nemzetiségű, részben magyar és szász kereskedőket is magába foglaló, úgynevezett görög kereskedőtársaságok, a szebeni és a brassói Compania Graeca. Majd az örmény kereskedők és a Compania Orientalis.

Államhatalom és földesúri kereskedelem érdekellentétei korántsem egyszerűen alakultak. A fejedelemség válságát leküzdő nehéz években, a megsemmisülés, a kardra hányattatás veszélyhelyzetében a földesúri, főúri és államhatalmi érdekek olyannyira nyilvánvalóan egybeestek, hogy a közhatalom kereskedelmi monopóliumai nemhogy ellenzésre, de megértésre, sőt támogatásra találtak. 1662 nyarán a kolozsvári tábori országgyűlés elrendeli, hogy a török adó fedezetére szolgáló kincstári sót a földesurak ingyen szállíttassák le a portusokra saját jobbágyaikkal vagy a maguk zsebére felfogadott szekeresekkel, 200 forint büntetés terhe alatt. A közhatalom továbbra is a fiskus kizárólagos jogának tartotta fenn a só, a kéneső, a réz, méz, viasz, bőr és bor kivitelét, elővásárlási jogokkal élt a finomposztó és abaposztó vásárlásban, rajta tartotta kezét a Havasalföldre és Moldvába szolgáló kivitelen. A központi hatalom kereskedelempolitikája azonban kevéssé volt merev, számos, a belkereskedelmi forgalmat segítő intézkedést hozott, és bőven adott kölcsönök vagy érdemek fejében részleges kereskedelmi kiváltságokat. Késleltette az államhatalom, a polgári és földesúri kereskedelem ellentéteinek kirobbanását az a körülmény is, hogy a háborús évek hosszú bénultsága után meginduló külső és belső kereskedelem sok indulatot lecsapolt. Ezekben az években benépesültek az országutak, tutajok és bárkák lepték el az ország legfőbb kereskedelmi ütőereinek számító folyókat, felelevenedtek a régi híres vásárok. Igaz, hogy nem a régi formában. Az ország ugyanis elvesztette egyik legfontosabb vásárközpontját, Váradot, s a kolozsvári vásárok régi elevenségét sem lehetett a város végvárrá való átszervezése miatt megőrizni. Annál inkább megnövekedett a brassói és a marosvásárhelyi sokadalmak jelentősége; messze tájakról vonzották ide az eladókat és a vásárlókat: székelyeket, szászokat, románokat, örményeket. A fejedelemség sókereskedelemből származó jövedelme: 1664-ben 40 ezer forint, 1680-ban pedig 120 ezer forint. Harmincadjövedelmei ugyancsak emelkedést mutatnak. A törcsvári harmincadjövedelem: 1664-ben 4 ezer forint, 1668-ban 6 ezer {825.} forint (lekerekítve), 1680-ban pedig 20 ezer forint. Az élénkülő kereskedelmi forgalom következtében növekszik a fuvarból élő réteg. A sovány talajú tájakon, az ipari vidékeken leginkább a városok hóstátjaiban – külvárosaiban – a szekerezés, tutajozás egyre több embernek adott kenyeret.

Ahogy azonban növekedett a kereskedelmi forgalom, úgy éleződött ki a kereskedelemben érdekeltek ellentéte. Míg korábban a Görög Kompánia ellentéteit az örmény és a fehérvári zsidó kereskedőkkel az államhatalom elsimította, most maga is részes az érdekharcokban. Az államhatalom és az áruforgalomból a maguk részét minél nagyobbat markolva kivenni igyekvő földesurak – főurak és nemesek – ellentétét a „görög kompániák” katalizálták. A tehetős vállalkozókat tömörítő szebeni és brassói görög kompánia az angol Levante Társaság közvetítőjeként – de számos balkáni kereskedelmi érdekeltséggel összeköttetésben is – nagy forgalmat bonyolított le, és tőkeerős vállalkozásnak számított. Sokban hozzájárultak kölcsöneikkel és pénzváltásaikkal, hogy a fejedelemség kilábalhatott 1657–1660 súlyos válságából. Kölcsönökkel és tranzakciókkal később is segítették az államhatalmat. Természetes, hogy Apafi nemcsak védte, hanem kedvezményekkel is támogatta őket. A görög kompániák erejét jellemzi, hogy 1672-ben megőrzik privilégiumaikat a Compania Orientalisszal szemben. Apafi csak a görögökénél magasabb adó fejében engedélyezte, hogy a Compania Orientalis lengyel, német, bécsi, velencei és török árukkal fehérvári lerakataikra korlátozva kereskedjen. A belső gazdasági helyzet viszonylagos megszilárdulása azonban együtt járt azzal, hogy felborult a kereskedelemben érdekelt rétegek között – a polgárság e tehetős csoportja és a vállalkozó földesurak között – a kényszer szülte megegyezés. A brassói társaság elnöke, Páter János nemcsak a csíki vashámort árendálja, hanem 1674-ben a sókereskedelem egy részének forgalmazására is kiváltságot nyer.

„A görögöknek nagy elhatalmasodását a hazában, akinek esze és igaz lelke volt, látta és fájlalta”*Uo. 265–66. – írta Bethlen Miklós az ellentétek kibontakozását taglaló bevezetésében. „A haza fiaiból való kereskedő rend”, a vármegyék, a székely székek és általában a státusok többször tiltakoztak a görögök kereskedelmi kiváltságai ellen, vagy korlátozó intézkedéseket követeltek. A közhatalom válasza látszólag ugyanaz, ami sok, fejlettebb kereskedelemmel rendelkező, egészséges versenyszellemben élő országban is sűrűn elhangzott a kereskedelmi háborúk e korszakában: „adják olcsóbban ők a görögöknél, s tőlük vásárlunk”. Az erdélyi kereskedelem valósága azonban nem ilyen egyszerű és könnyen áttekinthető. Az idő múltával ugyanis a görög kereskedelmi társaságokban valamilyen formában már az államhatalom vezető főurai is biztosítottak maguknak helyet. Teleki legfőbb pártfogójuk volt a tanácsban, Bethlen János kancellár második felesége a harmincadot {826.} árendáló „görög” Horvát Andrással bonyolít le üzleteket. Páter János sóárendája mögött olyan nevezetes személyiségek állnak, mint Bánffy Dénes, Székely László és Teleki Mihály. Mindez azonban nem akadályozta meg például Telekit – ha hihetünk Bethlennek –, hogy a rendeket és polgárokat ne tüzelje a görögök ellen. Olyan jelenség ez, amely mindenütt megfigyelhető, ahol a központi kormányzás körül az udvari arisztokrácia kialakul.

Az 1670-es évek végén, az 1680-as évek elején már nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi haszonból egyre inkább a főurak veszik ki a részüket. Az enyedi „pénzverő societas” tagjai még vegyes társadalmi képletet mutatnak: polgár, vállalkozó, államhivatalnok és főúr állt össze: Bethlen János, Kornis Gáspár, Páter János és Jó János ötvös. A havasalföldi és a magyarországi marhakereskedelem kisajátítására 1680-ban 8700 forintos részvételi tőkével szerveződő társaságban tudomásunk szerint már csak arisztokraták foglalnak helyet. Ugyancsak főurak – közöttük Apor István és Bethlen Miklós – a tagjai az erdélyi juh- és mézkereskedelmi társaságnak, 500-500 forintos forgótőkével és állami támogatással tervezik megcsapolni e két fontos cikk hasznát.

Erdély gazdasága egy meglehetősen szűk réteg körében látszik összpontosulni.

AZ ÁLLAMGAZDASÁG EGYENSÚLYÁÉRT

1660 után Erdély évente 40 ezer arany adót fizetett a Portának, négyszer annyit, mint amennyit Bethlen Gábor nagy kiterjedésű, gazdag országa adott. Emellett 300 ezer tallér hadisarctartozást kellett törleszteni, ajándékokat küldeni. Időnként, így a lengyelországi török hadjárat idején 1672–1674-ben, rendkívüli adóként több száz szekér élelmet volt kénytelen szállítani. 1683-ban 27 ezer oroszlános tallért fizetett Erdély élelemváltság címén a nagyvezírnek. Mindent egybevéve 1664–1686 között Erdélyből évente mintegy 190–200 ezer forint érték folyt a konstantinápolyi kincstárba. A török adó helyébe 1687-ben a német katonatartás költsége lépett. Ennek összegét 1687–1688 telére a balázsfalvi szerződés 1 951 355 forintban szabja meg, amelyhez még deperdita és discretio járult. Később Rabutin például évi 42 ezer forint discretiót követelt.

A fejedelemség belső önfenntartásának költségei ugyancsak tetemes összegre rúgnak a külső kötelezettségek mellett. Ebben az időben az államháztartás kiadásai Európa-szerte ugrásszerűen megnövekednek, de mivel a központi pénzgazdálkodás kialakulása mindenütt, még a fejlődésben előbbre tartó országokban is hosszú, keserves folyamat, pontos összegek helyett hozzávetőleges becslésekre vagyunk utalva.

Az udvartartáson belül azelőtt is külön kezelték az államhatalmi központ költségeit és a fejedelmi család kiadásait. Az első 7–8 ezer forint, a második 4–5 ezer forint között mozgott, összesen évi átlagban 12–14 ezer forintot tett {827.} ki. Ehhez járultak az államigazgatás költségei, tanácsok, főtisztségviselők, hivatalnokok javadalmazásai.

Erdély hadseregének állandó magját az udvari katonaság és a várőrségek alkották. A Fogaras várában állomásozó gyalogság évi 672 forint zsoldot húzott. A huszti vár kapitánya 400 forint, vicekapitánya 300 forint fizetést kapott évenként, és tetemes természetbeni javadalmakkal élhetett. Számolva a felszerelés, ruházat, ellátás, kiszolgálás költségeivel is, ha a hadfenntartás összegét pontosan nem is sikerült megállapítani, bizonyos, hogy ez a belső költségek legsúlyosabb tétele. Nyílt háborút a kis fejedelemség e negyedszázadban nem viselt. Mégsem mentesült a korabeli államok legsúlyosabb terhe, a hadviselés költségei alól. Új végvárrendszert kell kiépítenie. 1670-től folyamatosan határvédelmi készültségeket kell tartania, támogatja a bujdosókat, 1672 után pedig félig nyílt, félig titkos segélyt nyújt a felkelőknek. Belső hatalmi harcok, állandó készülődés egy magyarországi hadjáratra mintegy a küszöbönálló háború állapotát állandósította. A Porta parancsolta 1683-as kényszerű hadjárat idején az erdélyi hadsereg zsoldja és élelmezési költsége 16 228 forint 85 dénárt tett ki.

A diplomácia költségeit – a hivatalos követségek kiadásain kívül – a korábban is nélkülözhetetlen megvesztegetésekre, ajándékokra, titkos megbízottakra költött összegek emelték. Boér Zsigmondnak, a fejedelemség portai kapitihájának (követének) 1671. évi elszámolásában ilyen tételek olvashatók: „Fővezérnek másfél száz tízes arany … A cancelláriusnak ötszáz aranyat. Más, egy titokban levő embernek kétszáz aranyat … A vezérrel, hogy szemben lehettem, adattam az kapun tall[ért]: 2.”*OL, Agy, 2. doboz.

Végül sokat fordított az erdélyi állam iskolákra, egyházakra, nyomdákra, könyvekre, mindarra, ami a korabeli értelemben vett művelődéspolitika címén foglalható össze.

Utolsó negyedszázadában a fejedelemség kiadásai aránylagosan nagyobbak, mint korábban bármikor.

Milyen bevételek álltak az ország rendelkezésére, és hogyan oszlottak meg a terhek a társadalom különböző osztályai és rétegei között?

A kincstári gazdálkodás gonddal vezetett számadáskönyvei, az I. Rákóczi György megszervezte prefektúrák munkája a más országokban is mindenütt megfigyelhető szakosodó államirányítás kezdeteinek előjele. A fejlettebb országokban és birodalmakban az újkori „pénzügyminisztériumok” csíráit felnevelő „udvari kamarák” nyilvántartásainak megfelelő gazdasági naplók 1667–1690-es éveket felölelő kötetei a fejedelemség gazdasági irataival együtt már a központilag kézben tartott, fegyelmezett irányítás igényeit tükrözik. Mégsem könnyű még csak hozzávetőlegesen is reális áttekintést kapni a fejedelemség jövedelmeiről és kiadásairól. Miként még más országok, például {828.} a Habsburg-birodalom államgazdálkodási rendszerében is, Erdélyben ugyancsak a különböző közvetlen átutalások gyakorlata is uralkodik. Így például a sójövedelemből meghatározott összeg volt lekötve különböző iskolákra és alapítványokra. 1670-ben az udvarhelyi kollégium építésére és fenntartására a sófalvi sóbánya jövedelmét rendeli a fejedelem. A vashámorok, sóbányák, kénesőbányák bérmunkásait és „pénzes szekereseit”, vagyis a szállítást sok esetben természetbeni juttatással fizette a kincstár. Az államgazdasági metódus még szükségszerűen magán viseli a középkor számos kötelékét, konzervatív megoldások sokasága terheli, de már tele van a feudális viszonyok keretei közül kikívánkozó elemekkel. Bevételt és kiadást fillérre igyekeznek számon tartani. Kikötik a várható jövedelmeket. Kínos takarékosság uralkodik. Abban a korban, amikor a közjövedelmek kezelésében a hivatali tisztesség még jobbára ismeretlen fogalom, és még csak kezdeti szakaszát éli a hatékony ellenőrzési rendszer, Apafi államgazdaságában igyekeznek azt következetesen és igényesen alkalmazni. Szigorú elszámoltatást követelnek, pedig sokak érzékenységét sértik ezzel.

A törcsvári harmincad 1669. május 1. és 1670. április 30. közötti forgalmát elszámoló jelentést felülvizsgáló revizor az összesen 15 780 forint 94 pénz kiadásából 973 forint 16 pénznyi összeget nem talált rendben. Megállapítja: három moldvai paripáért 1000 forintot számolt a harmincados, holott ez csak 600 forintba került, és nincs nyugta a tömösi harmincadház építésére elszámolt 60 forintról. Nyilvánvaló, hogy a megnehezedett viszonyok, a lét vagy nemlét határaira jutott erdélyi állam megmentésének ügye szorította a racionális gazdálkodás irányába a fejedelmi udvart. Viszont arra is van bizonyíték, hogy nem kellett töretlen úton indulniok. Apafi és kormányzatának némely tagja a nagy elődök példáján kívül ismerte a nyugati országok korszerű gazdálkodási elveit, és igyekezett abból minél többet Erdélyben megvalósítani.

1660–1687 között a fiskális bevételek emelkednek. A só-, arany-, ezüstbányák, a vashámorok, a kéneső, a harmincadok és a kincstári uradalmak összhozadéka 1670-ig évi 250 ezer forintra, 1678–1680 között évi 300 ezer forintra becsülhető.

A beszedett készpénzadó összege az 1660-as és 1670-es évi átlagban 150 ezer forint. Ez 1684 után 300 ezer fölé ugrik, hogy néhány év múltán az 1 és 2 milliót is meghaladja. Az adóegységre, a portára kivetett adóösszeg ugyan már 1664–1670 között is mutat némi emelkedést: 1664: 10, 1665: 15, 1669: 16, 1670-től: 18 forint. 1686 után 20, 30, 50, sőt előfordul, hogy 200 forint. Reális értékváltozást azonban nehéz megállapítani, mivel a „kapu” fogalma alá változó számú személy vagy telek tartozott, a különböző mentességek és átszámolás miatt a kapuszám fogyott. Az adószisztéma korszerűsítésére kényszerű körülmények szorították a fejedelmi udvart. Az újítás tendenciája kétirányú. Egyrészt eddig adómentes gazdasági területeket igyekeznek megcsapolni, másrészt adóra fognak addig mentességet élvező rétegeket. 1663-ban {829.} rendkívül kemény kereskedelmi adót vezetnek be, „akármi rendbéli ember”, ha valamit elad, minden forint után öt pénzt adjon a kincstárba. 20 forint érték alatt az áru adómentes, tehát a tehetősebbeket terheli. „Nem magunktól, hanem más keresztény országoktól vévén példát”*EOE 13. 257. – indokolja meg Apafi a kereskedelmi adó bevezetését. Ezt az adót ugyan később megszüntették, mégis figyelemre méltó, mert a modern adórendszer irányába mutat. A görög és az orientális kompániák és más kereskedőcsoportok egy összegben rótták le adókötelezettségüket.

A „közönséges” terhek új elosztását célzó erőfeszítések már az 1660-as évek elején feltűnnek, esetenként, különleges veszedelemben, fejük fölött érezvén a török szablyát, a földesurak és a főrendek is fizettek adót. Rendszeres adófizetésre fogni azonban csak a kisnemességet s az addig mentességet élvező középrétegeket lehetett. Hivatalnokok, katonák, kézművesek, kisnemesek, udvarbírák, számtartók különböző kulcs szerint kellett hogy adózzanak. A székely székekre és a városokra egy összegben vetették ki az adót. Fejenként 11 tallért kellett fizetni a nemesi földön gazdálkodó, addig mentességet élvező parasztembereknek (1674), 1-1 tallért fizetnek az egyházi nemesek és azok, akiknek nincsen „rótt hely után adózó jobbágya”. A sokat szenvedett területek, leromlott falvak gyakran kapnak engedményeket. Így Brassót 1671-ben 200 tallérral mentesítik. Medgyes és Beszterce székek 1672-ben 900-900, 1673–1674-ben 1000-1000 tallér engedményt kapnak azzal a feltétellel, hogy az elengedett összeget „nem magok privátumokra, hanem a szegénység terhének könnyebbítésére fordítsák”. Még inkább kitetszik a fejedelmi adópolitika szociális szempontokra figyelő tendenciája az 1671-i adórendeletből. A súlyos helyzet miatt rendkívüli adót vetnek ki, de úgy, hogy „ezen adóval az vármegyéken lévő szegénység semmiben se aggraváltassék, hanem egészen a dominus terrestrisek deponálják”.*EOE 15. 189, 190–191, 319, 472; 20. 164–165. Mivel pedig az adó beszedése hosszadalmas, a pénzre pedig azonnal szükség van, azt összeadják. Bánffy Dénes, Bethlen János, Béldi Pál 500-500, Alvinczi István 300, Teleki Mihály 150 imperiális tallért fizetett a 25 önként kölcsönző között. 3300 imperiális tallért pedig kötelezően adott össze 23 személy, közöttük például Bánffy Zsigmond 500, Páter János 300 tallért jegyzett. Jellemző az adott viszonyokhoz alkalmazkodó adópolitikára a dohányárusítással kapcsolatos intézkedés. 1670-ben a közhatalom szigorúan tiltotta a dohánybehozatalt, -termesztést, -árusítást és a dohányzást. Látván azonban, hogy a tilalmak mit sem érnek, kemény adót vetett ki. A dohányzás élvezetének áldozó főtiszt 200, regalista 50, jobbágyas nemes 30, egyházi nemes 12, paraszt és katona 6 forintot fizet. A dohányadó gyarapítja az államjövedelmet, és a különböző társadalmi rétegeket különböző mértékben terheli. Mindazonáltal az erdélyi állam az {830.} adórendszer átalakítására csak tétova lépéseket tehetett. A nemesség körömszakadtáig ragaszkodott ősi kiváltságához. Az adó beszedése, mint mindenütt, Erdélyben is hatalmas nehézségekbe ütközött, számolni kellett az évről évre növekvő hátralékokkal, a súlyos visszaélésekkel. 1672-ben törvényt hoznak az ország adójának „jó rendben való” állítására. Miként más országokban is, a közterhek dandárját a szegény rétegek viselték.

A fejedelemség utolsó negyedszázadában az államgazdaságot a szűk lehetőségek között viszonylagos egyensúly jellemezte. Jövedelmét nem a mezőgazdaság és a jobbágyság rovására növelte, hanem megcsapolta a legdinamikusabb gazdasági területet, a kereskedelmet, és fizetésre fogta a társadalom tehetősebb rétegeit is. Nincs számottevő külső adósság, az állam hitelezői főleg országlakosok, városok, főurak, görög vállalkozók. Bebizonyosodott, hogy az önálló Erdély szűkebb határok közé szorítottan, nagyobb külső terheket viselve is működőképes. A súlyos külső nehézségekkel küzdve azonban tűrőképességének határára jutott, tartalékai elfogytak, 1687 után a rázúduló terhek alatt egy-két év alatt a végletekig kimerül.

A KÖZÉPREND: KATONÁK, SZOLGÁLÓ NEMESEK, POLGÁROK, ÉRTELMISÉGIEK

Az Erdély társadalmi szerkezetére jellemző zárt, autonóm közösségek felbomlása már jóval korábban megindult. Ez a feltartóztathatatlan folyamat a székelyek és a szászok körében a maguk sajátos belső gazdasági-társadalmi viszonyaiknak megfelelően, eltérő módon és eltérő ütemben zajlott, de tendenciája közös: a különböző rétegek a szegények és gazdagok, a kiváltságosak és kiszolgáltatottak országos keretei között tagolódnak a feudális rendbe. Korszakunkban azonban az erdélyi társadalmi viszonyokon belül egy más jellegű átrétegződés halvány kezdetei is megfigyelhetőek. Lényegét ennek az átrétegződésnek talán Bethlen Miklós fogalmazta meg legtömörebben, amikor a sokféle foglalkozású, státusú, változatos és – mi több – máról holnapra is változó anyagi viszonyok között élők sokaságát így kategorizálta: alsó rend, középrend, felső rend. Ezek azonban korántsem kijegecesedett kategóriák. A társadalomra alapvetően a feudális viszonyok szabta hagyományos rendi megoszlás a jellemző, de a jobbágy, polgár, nemes fogalma éppen korszakunkban kezdi elveszteni régebbi, egységes társadalmi képződményt kifejező tartalmát. E fogalmak mögött az életformájuk, helyzetük, műveltségük, lehetőségeik tekintetében egymástól nagyon eltérő csoportok sokasága növekszik. Egyaránt a nemesi rend tagja a sok száz jobbággyal rendelkező földesúr és a nemrég címeres levelet váltott paraszt, aki korábban maga is jobbágyként szolgált. De a kortársak is nagyon jól tudták, hogy egész világok választják el őket egymástól nemesi mivoltuk tekintetében. Valóságos jogaik és politikai mozgásterük merőben más. A hagyományos {831.} társadalmi kategóriák bomlása természetesen nem kezdi ki közvetlenül a feudalizmus alapvető társadalmi rendjét, csak bizonyos belső átrendeződést, átrétegződést teremthet. Erősek a belső átrétegződést fékező, a konzervatív társadalmi szerkezet megmerevedését szolgáló tendenciák, és az általános közeg inkább ezeknek kedvez. Mégis, ha nem látjuk, hogy ez a két tendencia – a társadalmi mobilitás és a társadalmi megmerevedés tendenciája – heves harcban áll egymással, akkor nem értjük az Erdélyi Fejedelemség e negyedszázadában zajló társadalmi mozgalmak sajátosságait, és fedve maradnak előttünk a következő korszak társadalmi mozgalmainak és harcainak mélyen fekvő indítékai.

Az átrétegződés uralkodó tendenciáját az Erdély katonai és gazdasági viszonyaiban beállott változás szabta meg, de sajátos hagyományok is táplálták. Elsősorban az, hogy a fejedelemségben korábban sem alakult ki a köznemességnek olyan széles és mélységben is differenciált rétege, mint a Magyar Királyság területein.

A fejedelemség hadereje korábban is kettős jellegű volt. Az állandó hadsereg magvát alkotó várőrségek és a belső karhatalmi feladatokra is szolgáló udvari ezredek mellett a határvédelmet a különböző szabadsággal élő csoportok látták el, székelyek és hajdúk adták háborúk esetén a hadsereg tömegerejét is. 1657–1664-ben a fejedelemség haderejét éppen ezen a ponton érte a legsúlyosabb veszteség. Elvesztette a bihari hajdúvárosokat, a székely fegyverviselő réteget pedig a lengyelországi hadjárat és a tatár büntető expedíciók megtizedelték, sőt csaknem megsemmisítették.

A vasvári békével beköszöntő kétes nyugalom évei viszont naponta bizonyították: Erdélynek, ha élni akar, gyorsan mozgósítható hadseregre van szüksége. Amióta Váradra bevonultak a janicsárok és Székelyhídat le kellett rombolni, nyugatról már nemcsak a császári őrségek fenyegették betöréseikkel, hanem a török is. A váradi pasának az egyik legfontosabb sólelőhely elfoglalását célzó akcióit csak a fegyver ereje állíthatta meg. Apafi és környezete előtt pedig nem volt titok, hogy előbb-utóbb Erdély is háborúba sodródik. Érthető tehát, hogy az 1660-as évek közepétől kezdve a fejedelem következetesen igyekszik megteremteni földesuraktól, rendi erőktől független, gyorsan mozgósítható haderejét.

A fiskális birtokokon, a várak körül eddig is éltek szabadok, akik csak katonai szolgálattal tartoztak. Számukat a fejedelem tudatosan szaporítja, és igyekszik intézményesen rendezni státusukat. Az 1660–1680-as évek között magyar és román jobbágyok tömegesen kapnak katonai szolgálat fejében szabadságot. Sokaknak, nemegyszer egész falvaknak nemességet adományoz a fejedelem, régi hagyomány szerint úgy, hogy megélhetésüket a mindennemű úrbéri szolgálat alól mentes föld biztosítja. Fegyvert, lovat, felszerelést maguknak kell előteremteniök. Ez a szabad paraszti katonai státus bizonyos anyagi feltételekhez, vagyoni cenzusokhoz kötött. Földjüket szabadon {832.} használhatják, fiaik örökölhetik, de el nem idegeníthetik, mert a fiskus tulajdona. Míg a század első felében az ilyen szabadosok főleg várszolgálatot láttak el, és mentességük ideiglenes jellegű volt, Apafi korában kezd kijegecesedni intézményesített keretük. A fegyverrel szolgáló szabadok nagy csoportján belül a helyi adottságok szerint alakulnak ki jellegzetes csoportjaik: a Kővár vidéki armások, a fiskális birtokokon mindenütt feltűnő puskások, darabontok, a Hunyad és Fogaras vidéki boérok. Státusuk, anyagi helyzetük nagyon különböző. Egyaránt vannak közöttük szabadok és magukat nemesnek mondók, de valójában vagy parasztok, vagy „félnercesek”. Jellemző, hogy Apafi fejedelem meghagyja balázsfalvi udvarbírójának: darabontokat „ne a jobbágyoknak a gazdagjából, s az igen szegényből, hanem a középrendűből, kiváltképpen ökretleneket tegyen”.*Erdélyi fejedelmi utasítás a balázsfalvi udvarbíró részére 1670-ből (MGSz 1899. 262). Növekvő tendenciát mutat a fejedelem nemeslevelével rendelkezők száma. Apafi nemcsak régi katonai érdemeket jutalmaz nemesítéssel, mint Katona Szász István désfalvi jobbágy esetében (1675), hanem ezúton kedvet akar csinálni, megfelelő társadalmi tekintélyt teremteni a katonáskodásra. A fegyverrel szolgálók anyagi viszonyai nagyon különbözőek. E dinamikus társadalmi képződmény tagjai sokfelől sereglő, változatos körülmények között élő csoportot alkotnak. 1669-ben a puskások regestrumában nem egy név mellé odajegyezték, hogy „szegény”, még a katonai szolgálat ellátásához megkövetelt minimummal sem rendelkezik. A réteg egyik legrégibb tradíciójú csoportjában, a boérok között sok a jobbágyos, tehetős katona. A változások tendenciáját vizsgálva az egységes réteg kialakulására mutató erővonalak egyik pólusa a Székelyföld. Mindaz, ami itt Apafi fejedelemségének negyedszázadában lejátszódik, már a központi hatalomtól függő katonaréteg kialakulásának országos áramlatával fonódik össze.

Apafi kormánya kezdettől fogva ugyanúgy tiltotta, mint annak idején Bethlen Gábor és I. Rákóczi György, hogy szabad, fegyverviselésre kötelezett székely, lófő vagy darabont jobbágyságra álljon. Elődei felismerését azonban Apafinak gyökeresen más körülmények között kellett megvalósítania. Bethlen ugyan megállította a tömeges eljobbágyosodást, de eredményeit 1657–1660 megpróbáltatásai szinte elsöpörték. Kényszerből, a váltságdíjra felvett kölcsön fejében sokan kötötték le magukat örökös jobbágynak, még többen a veszteségekből levont józan számvetés után, hogy a vészes-terhes hadiszolgálattól szabaduljanak. Van úgy, hogy a szolgaságot vállaló maga fizet urának, csak hogy földesúri védelmét elnyerje. Az államiságot átmentő és restauráló tendenciák viszont ellenirányú folyamatokat táplálnak. Fejedelmi rendelet sorozatosan emel ki jobbágyságból szabad székelyeket fegyverviselésre. Lófők és darabontok pedig katonai kötelezettségük jobb ellátása érdekében nemeslevelet kapnak. Érdemes lesz katonai szolgálatot vállalni {833.} azért is, mert a jobbágyra mérhetetlen terhek zúdulnak, a mindennemű kötelezettség alól mentes „szabad”, „kóborló” életre az 1680-as évek végéig egyre kevesebb a lehetőség.

A külső tendenciák eredőjét az évszázad folyamán a székelyek belső rétegződésében lejátszódó változások végeredménye mutatja. Összevetve az 1614. évi Bethlen-féle és az 1720. évi udvarhelyszéki összeírások adatait, megállapítható, hogy az egyes rétegek számaránya egy évszázad leforgása alatt a következőképpen változott. A nemesek száma nyolcszorosára nőtt (1–8%), a lófőké két és félszeres lett (16–41%), a darabontoké a felére csökkent (13–7%), a jobbágyok száma esett (30–23%), a zselléreké stagnált (7–6%), a szabad székelyek rendje elenyészett. Az 1703. évi, csak részleteiben ismert összeírás szerint is a katonarétegek száma emelkedett az 1614. évi viszonyokhoz képest. Ezek a számítások természetesen csak nagyon durván tükrözik a lényeget, azt, hogy a székelység egyre kevésbé volt egységes, zárt társadalmi képződmény. A fegyverviselők közül többen az udvari csapatokba kerültek, vagy várszolgálatra rendelték őket, zsoldot, ellátmányt kaptak, és beletagolódtak az állandó fejedelmi hadseregbe. Mások viszont vármegyékbeli várak körül mint puskások, armások telepedtek le. A többség ugyan eredeti lakóhelyén maradt, de mint katona egyre inkább az államhatalom közvetlen irányítása alá került. Bármennyire sérelmezik, a központi hatalom külső főkapitányokat nevez ki a székely székek élére.

A székelység katonai szolgálatból kimaradt rétegei kötelesek fizetni az állami adót. Igaz, hogy az államhatalom egy összegben veti ki a Székelyföldre az adót, és ez – általában 5 ezer forint – 1665–1685 között lényegében nem változik, de a székely városok adóterheit már külön-külön határozza meg a fejedelem. Emellett rendeletek sokasága csonkítja nemességük kiváltságait. A fejedelem pártolja az Udvarhelyszékre betelepedő idegeneket, védi a városi iparosokat, és nem engedi, hogy a „nemesek jószágaikban” kontár fazekasokat tartsanak. A közszékelyek között különböző rétegek – sóvágók, hámorosok, „pénzes szekeresek” –, vagyis foglalkozásilag szerveződő csoportok – miként már korábban – tovább tagolják a társadalmat.

Az államérdek tehát egyfelől vonzó lehetőségeket kínál a fegyveres szolgálatot vállaló székelyeknek – nemesi cím, kiváltságolt státus, fejedelmi védelem, részleges tehermentesség –, másfelől igyekszik felszámolni az ősi székely szabadság utolsó maradékait is. Ily módon szaporodik a székelység fegyverviselő rétege, ezt a réteget már egyre szorosabb szálak fűzik az államhatalomhoz, és beletagolódik a fegyveres szolgálat fejében különböző szabadságot élvező, Erdély-szerte sokasodó katonarendbe.

A fegyverviselő szabad réteg gyarapítása ellen a földesúri érdekeket védők, a vármegyék és a rendek mindvégig hevesen tiltakoznak. A katonanerceseket a nemesi kommunitás nem ismeri el egyenjogú tagjának, s a régi értelemben vett székely szabadság ürügyén, a magánérdek védelmében megkísérlik a központi {834.} hatalom ellen fordítani a székek fegyvereseit. A kísérlet kudarca a változás tendenciájának erejét bizonyítja. A folyamat végérvényesen csak 1711 után akad meg vagy torzul el. A társadalmi mobilitás legfőbb jellemzője másutt is a középrétegek sokasodása.

A jobbágyok és a földesurak között elhelyezkedő katonaparasztok mellett feltűnnek más, hasonló jogállású csoportok. Apafi tömeges nemesítéseinek java részével hivatali, értelmiségi szolgálat érdemeit ismeri el. Így iktatja például a fejedelmi kancellárián szolgáló brassói Greisingh Istvánt Erdély nemeseinek sorába. Lelkészek és tanárok ugyancsak nagy számban kapnak nemességet. Csupán kiragadott példa, hogy Kovács Jánost, Béldi Pál jobbágyát azért emeli nemességre Apafi, mert „tudományával a népnek sok hasznot tett”. A nemeslevél tekintélyt hivatott adni az államhatalom érdekeit szolgáló prédikátornak, hiszen Apafi a maga fizette papot nem becsülő marosvásárhelyieket kénytelen meginteni: „sóaknákba hányatjuk” az egyenetlenkedőket.

Általános jelenség, mint I. Rákóczi György idejében, hogy uradalmak telepítői, irányítói ugyancsak nemesítés útján emelkednek ki a jobbágyi státusból. A fiskális uradalmak, bányák, birtokok adminisztrátorai, deákjai állnak legközelebb az udvarhoz. A magánföldesúri kezdeményezést érdekesen tanúsítja Petki János utasítása jobbágy provizorának: a majorkodó földesúrnak is nagy a szüksége írástudó, tekintélyes és felelős irányító személyzetre. Tetemesre növekszik ezekben az évtizedekben a beházasodás útján, nemesi földet megszállva vagy a népmozgalom adta helyváltoztatással járó lehetőséget kihasználva a „bemondásra” nemessé lettek száma.

A vasvári békét követő negyedszázad legszembetűnőbb társadalmi változásaként olyannyira megsokasodik a nemesek száma, hogy némely forrás a lakosság felét nemesnek mondja. Ez az új nemesi réteg főleg a hivatalt vállaló, szolgálatból élő nemesek számát gyarapítja. A parasztság és a földbirtokos nemesség között helyezkedik el, jogi, anyagi helyzet tekintetében közelebb áll a néphez, mint az úri rendhez. Nyelv, vallás, szokás, műveltség és társadalmi csoportérdek szempontjából nagyon megoszlott ez a most alakuló réteg. Hiába élhet már egyéni boldogulását tekintve a hivatal, a szakértelem, a toll, a fegyver nyújtotta lehetőségekkel, még messze áll attól, hogy önálló politikai súlya legyen. Már több, mint a régi értelemben vett familiáris nemesség. Kiváltsága nem személyi, nemcsak a szolgálat idejére szóló kötöttségű, hanem örökös. Mégsem egyenjogú tagja a kiváltságosak osztályának. Enyeden például elkülönülve élnek a „régi nemesek” és az „új nemesek”. Már nem a nagyúr hagyományos értelemben vett familiárisa, bár helyzetében még sok vonás őrzi a régi tradicionális köteléket, de írásbeli megállapodás rögzíti kötelességeit és jogait, fizetést kap, nemegyszer súlyos anyagi felelősséget kell vállalnia, viszonyát urával szerződés rögzíti. A nemeslevél megkülönbözteti a paraszttól, de nem mentesíti az állami adófizetés alól. Foglalkozása esetenként {835.} fórumot teremt, hogy bírálja urait. E réteg némely csoportja önálló politikai véleményt is képes képviselni, de csak lassan lesz módja, hogy országos szinten szóljon bele a politikába. Számukra még nagyon keskeny ösvény vezet az államvezetés felsőbb tisztségeihez, bár van rá példa, hogy jobbágy- vagy tiszttartóivadék Apafi tanácsosa lesz. Viszont a tehetős köznemesség hiánya miatt meglevő társadalmi vákuumban már széles lehetőségek nyílnak előtte. Gazdálkodó csoportjukat tömören jellemzi az 1703-i adóügyi utasítás: „nemesek, nemesi levéllel ellátottak, félnemesek, mint Németországban, különösen Sziléziában a szabad gazdák, akik senkinek sem alattvalói, de nekik rendszerint egy vagy néhány jobbágyuk van; adójukat megfizetik”.*Háromszék és Csík vármegye adóügyi összeírása 1703-ban. KM. DOMOKOS PÁL P. (Történeti Statisztikai Közlemények 1959. 184.) Nem zárt réteg, folyamatosan töltődik fel a nép alsó tömegeiből, ugyanakkor sarkában is érzi azokat, akik felett így vagy úgy hatalma van. Legfőbb gyengesége mégis abban áll, hogy utánpótlást és támaszt a polgárságtól alig kaphat.

A városiasodásban előbbre tartó országok klasszikus középrétegét, a polgárságot Erdélyben Várad vesztével kétszeresen súlyos megrázkódtatás érte. A Várad végvári feladatkörét átvevő Kolozsvár elvesztette polgári státusát, és katonai helyőrség lett, nemesített lakosokkal. Torda és Dés ugyancsak nemesített város lett. Nagybánya és Felsőbánya a szepesi kamara hatásköre alá került. Debrecen, bár szilárdan tartotta kapcsolatait Erdéllyel, marginális helyzete miatt nem lehetett komoly tényező az ország belső politikai-társadalmi életében.

Gyulafehérvár újjáépítését ugyan azonnal megkezdi a fejedelem, de többé nem sikerült elérni, hogy mint az ország fővárosa régi erejét és fényét visszanyerje. A fejedelmi udvar székhelye általában Ebesfalva vagy Fogaras. A székely városok, különösen Marosvásárhely és Csíkszereda, fejlődésnek lendülnek, de az erős szász városok konkurenciája nagy, a gazdasági élet kulcspozíciói pedig a fiskus, a főurak és egyes tehetős polgárok és vállalkozó csoportok kezébe kerülnek. A középkori értelemben vett zárt városgazdaság, mint mindenütt másutt, Erdély szász városaiban is bomlóban van. Ez a folyamat másutt is együtt járt azzal, hogy a vagyon és tekintély egy vékony réteg kezébe összpontosul, és megnövekszik a szegények és kis kézművesek száma, viszont a polgárság derékhadát alkotó középrétegek megfogynak, sőt elenyésznek. A polgárjoggal rendelkezők kiváltságait és biztonságát védő városi kommunitás pozícióveszteségét éppen ez a réteg sínyli meg legjobban. A számban és tehetősségben korábban sem jelentéktelen polgárság belső gyengesége nem újkeletű. Erdély városait nyelvi, etnikai, vallási különbségek osztották meg, a szászok privilégiuma a polgárságon belül is a rendi elkülönülés bástyájának bizonyult. A vagyon és a városi vezetés a kereskedő {836.} polgárság kezében összpontosult, a szerényebb kézművesrétegek kevéssé kaptak helyet a magisztrátusban, országgyűlésekre sem közülük jutottak el. A városfalak közé behatoló nemesek, a különböző etnikumú kereskedők és a Szászföldre betelepülő nem szász népi elemek, főleg román pásztorok és jobbágyok tovább bontották a szász polgárság már korábban meglazult zárt egységét, de ugyanakkor seregnyi új vonással alakították tovább a városi lakosság előbb meglehetősen homogén jellegét. Ez a változás Erdély gazdasági viszonyaival kölcsönhatásban játszódik le, és bizonyos átrétegződés tendenciáinak előjeleivel szolgál.

Az ötvösök látszólag szívósan tartják még régi pozíciójukat. Brassóban még 1691-ben is 36 mester és 14 legény dolgozott. A polgárság legműveltebb rétegét alkotják. Nemcsak a trébelőkalapácsot és a verőt forgatták, hanem megjárták a külső országokat, s olvasott, művelt tollforgató emberek kerültek ki közülük. Ők azok, akik kölcsönöznek az államhatalomnak, pénzverési kiváltságot nyernek, és társak lesznek a kezdeti főúri vállalkozásokban. A céhkönyvek bejegyzései azonban e nagy múltú réteg feltartóztathatatlan bomlásának előjeleit őrzik: a gyakori csalások, a tekintélyes, feddhetetlen atyák fiai kezén szaporodó kontármunkák, elvándorlások, vagy az, hogy 1690 után egyre gyakrabban cserélik fel a mesterségek mesterségét más foglalkozásra, írnoki, felügyelői hivatalra, kötélverő munkára, már tömeges bizonyíték rá, hogy ez a régi polgárcsoport széthullóban van. Igaz, hogy a polgárság középrétegéből történelmi szerepre jutott személyiségek legnagyobb számban még innen kerülnek ki, de már homlokegyenest eltérő frontokon küzdenek. Szász ötvöscsalád sarja a legelőkelőbb brassói városbíró, Simon Drauth, 1670-ben kap Apafitól nemeslevelet. Ötvös vezeti 1688-ban a városi elöljáróság és a császári katonaság elleni brassói felkelést, a tekintélyt már korábban sem tisztelő, bátor, igazságkereséséről nevezetes Caspar Kreutz vakmerőségéért fejével fizet. „Az oláh ecclesia pecsétit” elkészítő Komáromi István gyulafehérvári nemesember – ötvös – tömlöcbe kerül, mert szembe mer szállni Bethlen Miklóssal. Jó János tordai ötvös viszont főurak társa lesz. Pénzhamisítás, zsarnokoskodás, elbujdosás, botrányos élet, öngyilkosság és más, tragikus fordulatokban gazdag ötvöspolgár-életrajzok egybevágóan bizonyítják, hogy a városi kommunitás, a céh, a hajdan erős legényszervezetek, a „Bruderschaft”-ok kezdik elveszteni régi, személyiséget őrző, közösséget összetartó erejüket. Sokan keresnek menedéket a csendes, visszahúzódó, munkás életben, és krónikákat írogatva próbálják meglelni a változások okát. Vagyonukat pedig egyházi alapítványokban vélik átmenthetőnek egy nagyobb közösség számára.

A polgárság középrétegét alkotó más csoportok viszont még nagyon messze állnak attól, hogy országos értelemben vett súllyal társadalmi tényezővé váljanak. A gazdag kereskedőcsoportok vállalkozói vagy elhullanak a kockázatok mezején, vagy felszívják őket a hatalmasok csoportharcai, miként {837.} Miles Mátyás nagyszebeni tanácsost, Páter Jánost, a kor legsikeresebb vállalkozóját, vagy a Béldivel vállalt szövetségben elvérző Gotzmeister Kalmár Kristófot. Az új kézművesréteget nagyon különböző foglalkozásúak alkotják, ónművesek, malmosok, rézművesek, asztalosok, órásmesterek, a közlekedéssel, a ruházati és az élelmezési iparral kapcsolatos iparágak űzői. Ebből a habánok zárt közösségével és a parasztiparral állandó harcban álló rétegből, amelyet még a változatos foglalkozások sora is megosztott, a század végére már kirajzolódtak határozottabb egyéni karakterek. A századforduló harcaiban pedig már e réteg tagjai a leghangosabbak és a leginkább tevékenyek. A Bécsből Pétervárra tartó dán követ méltó szállást talált a kolozsvári ácsmester, Szakái Ferenc rangos otthonában, és a különböző városi és egyházi tisztségeket viselő kézműves naplójának tanúsága szerint remek megfigyelő, nemcsak jó tollú, hanem társadalmi érzékenységű feljegyzője kora és osztálya viszontagságainak.

Az Apafi-korszak legmarkánsabb rétege, az értelmiség, életkereteit, anyagi helyzetét tekintve ugyancsak a „középrend”-nek nevezett, sokféle csoportból alakuló társadalmi képződménybe illeszkedik. Papok, tanárok, orvosok, ügyvédek, provizorok a feudalizmus viszonyainak megfelelően szolgálják a különböző társadalmi osztályok és egyházak érdekeit, és közülük kerülnek ki azok, akik európai műveltségük, szakképzettségük révén egyetemes ismereteiket és az országos érdeket egybekapcsolva tudatosan lépnek fel. A jobbágyivadék Apáczai Csere család két fia közül a kisebbik a középrétegek társadalmi ranglétráját járja végig, Hunyad vármegyei tisztviselő, majd portai ügyvivő (orator) lesz, János, a gyulafehérvári, majd kolozsvári professzor viszont a korszerű tudományosság úttörője. Nyomdokait a kor művelődési életének olyan nagyságai követik, mint Enyedi Sámuel, Csernátoni Pál, Dézsi Márton, a fizikusnak, orvosnak egyaránt kiváló Pápai Páriz Ferenc, az első modern nyomdászmester, a tudós Misztótfalusi Kis Miklós, a szebeni orvos Köleséri Sámuel, a karánsebesi román Mihail Halici és az Erdély helyzetét már az ország határain túl tekintve mérlegelő szász Johann Troester vagy Laurentius Toppeltinus. Egyéni életútjaik nagyon különbözőek és sajátos feszültségekkel terheltek a kor súlyos viszonyai és a feudális hierarchiát féltve őrző kiváltságos csoportok miatt, főleg pedig azért, mert igényeik messze meghaladták a szűkebb pátriájukban számukra megnyíló lehetőségeket.

AZ ALSÓ REND: JOBBÁGYOK, SZABADOK, BÁNYÁSZOK, „MŰVES EMBEREK”, FALUKÖZÖSSÉGEK

Örökös jobbágyságra Csíkszék egyes lakói rabváltságdíjuk fejében kötötték le magukat Apor Istvánnak. Példájuk csak egy a számtalan eset közül. Tízezer főnyi hadsereg esett fogságba, és három büntetőhadjárat hajtott ki rabláncon békés lakosokat az országból. Szegények és közemberek a hadisarcukat {838.} kifizetőnek nem is köthettek le mást ellenszolgáltatásként, mint munkaerejüket, harmad-, negyedíziglen. A jobbágyság helyzetét mindenekelőtt az határozza meg, hogy Erdély-szerte kevés a munkás kéz, s a majort építő földesurak igényei kielégíthetetlenek. Mindenki, aki kiváltsággal nem rendelkezett és sorsán fordítani akart, élhetett az örökös lekötöttség e kétes lehetőségével. Terméketlen vidék, terhes szolgálat, földesúri önkény, goromba ispán mindmegannyi ok, hogy felkerekedve új urat keressenek, elkötelezettséget vállaljanak nála örökös jobbágyságra. Az egész korszakra a nagyarányú vándorlás jellemző. A kiszolgáltatottság hosszú távú esélyeit aligha latolgathatják ott, ahol a rossz termés, az elhúzódó tél, a járvány, a hadjárás átvészelése és a másnapi megélhetés szabja meg a perspektívákat. Kiszolgáltatottságból pedig csak újabb, terhesebb kiszolgáltatottságba nyíltak széles utak. Egy Alexa nevű román jobbágy azért kötötte le magát „örökösen, minden gyermekeivel együtt” Geréb Jánosnak, hogy előző földesurától szabaduljon. A moldvai és a havasalföldi kemény viszonyokból menekülő román jobbágyok, csak hogy vissza ne kényszerítsék őket, könnyen elkötelezik utódaikkal együtt magukat örökösen a majort építő földesuraknak. A jobbágy nagy értékére jellemző, hogy amikor Cserei János fogarasi házát 200 forintra értékelte a fiskus, Ágostonfalván lévő összesen két jobbágyát „böcsüllötték kétszáztíz forintra”. A munkaerőben megszorult földesúr pénzt sem sajnál jobbágyra. Gyakori eset lesz, ami Csíkszentmihályon történt 1662-ben: Csicsói Gedő István egy jobbágyát örökösen eladta Szentsimoni Endes Miklósnak. Adósságot, szolgálatot nemcsak ékszerrel, hanem jobbággyal is lehet fizetni. Olyannyira, hogy 1673-ban országgyűlési törvény tiltja azt a rengeteg visszaélést szülő eluralkodott szokást, hogy prókátori munkát jószággal és jobbággyal fizessenek, csak annyit enged meg, „ha ki penig pénzzel vagy egyéb fizetéssel nem contentálhatja a prókátorokat, egy-egy jobbágyot örökségestől 40 forintba conferálhat”.*EOE 15.

A jobbágyviszonyokban új fejlemény, hogy az új lakossággal meghonosodott az „átköltöztetés” szokása. A jobbágy nemcsak a földhöz, hanem a személyhez is kötött. Földesurak, mindenekelőtt a nagybirtokosok érdeke, hogy az ország különböző vidékein épülő majorjaik igényeik szerint csoportosíthassák jobbágyaikat. Szokás lesz, hogy a földesurak, ahogyan a szükség kívánja, úgy költöztetik egyik birtoktestükről a másikra örökös jobbágyaikat. Sőt gyakori, hogy zálogba adott vagy vett birtokról telepítgetnek át örökös jószágukra jobbágycsoportokat. A személyhez kötöttség lényeges új sajátosság. Ez a gyakorlat ugyan lazít a földhöz kötöttségen, és rengeteg módot ad arra is, hogy földesúr és jobbágy ki tudja játszani az államhatalom adóigényeit, de szinte végletes személyi kiszolgáltatottságba veti {839.} a jobbágyot. Erős faluközösségekben élő parasztok és az államhatalom egyaránt harcolnak ellene.

A lakosság többségét kitevő parasztság korántsem egységes. Népes szabad parasztság él főleg a várak régióiban. Nemcsak a tehetős szász parasztok, a havasi legelőket járó román pásztorok és a folyóvölgyekben élő magyar és román jobbágyok helyzete különböző, hanem az etnikai, népi csoportokon belül is nagy eltérések vannak. A zsellérség tehetős. Székelyföldön az ún. „ősjobbágyok” és a földesurak birtokain lazább függésben szolgálók helyzete merőben eltérő. Szőlőtermő vidékeken, kereskedelmi utak mellett élőknek több a lehetőségük bérmunkára. A városi, főúri és a fiskális birtokok majorságai közelében lakókra hárult a legtöbb robot. A jobbágy tehetősségét az határozta meg, hogy mennyi igásállattal, mekkora telekkel rendelkezett, és ezenkívül a táji adottságoknak megfelelően az irtások, állatok, kertek, szőlők, erdőrészek milyen mennyisége van birtokában. Nyárád völgyében virágzó gyümölcstermelő falvakat említenek a források. Hírt adnak bortermelő pénzes zsellérekről és jól jövedelmező malmot bérlő parasztokról. A rónaszéki uradalom (Máramaros vm.) 1673. évi urbáriuma általánosságban is jellemző viszonyokat rögzített. Eszerint a tizenhat helységében élő 504 jobbágyháztartáshoz összesen 271 ló, 769 ökör, vagyis összesen 1040 igásállat tartozott, s valamivel több mint 8 ezer juhot és kecskét, 894 tehenet, 622 disznót jegyeztek fel a jobbágyok kezén lévő állatállomány rovatába. Csakhogy az összes igásállat majdnem 10%-a a háztartások 2%-át kitevő családok kezén van, miközben az 504 családból 169 egyáltalán nem rendelkezik igásállattal. A juhállomány csaknem egynegyede ugyancsak az uradalom jobbágyságának igen vékony rétegét alkotó legtehetősebb családok tulajdonában van.

A gazdag parasztság vékony rétegét szívós, vállalkozó szellemű csoportok alkotják, akik nemegyszer kegyetlen kihasználói a szegényeknek. A jobbágyok többsége a források egybehangzó tájékoztatása szerint leromlott és szegény. Főleg az 1660-as évtized elején nagy az ínség.

Ebben a fél évszázadban a majorságok körül mindenütt növekszik a robotkötelezettség. A nagyteremi jószágban Szélkút, Megykerék és több más helység lakói kaszálás, aratás idején szükség szerint dolgoznak, különben minden második héten szolgálnak az uraságnak. A hatvanas évek elejétől szinte általánossá vált a meghatározatlan, a szükség szerinti szolgálat. Vannak azonban uradalmak, ahol a falu aratás és kaszálás idején tartozik 2–6 heti szolgálattal, különben pénzzel vagy terménnyel váltja meg munkáját. Jellemző Somkút-Pataka kötelezettsége. Az 1670. évi urbáriumuk szerint „Szolgálatjok rendi eképpen vagyon: 3 hetet kaszáláson, aratáson is 3-at, az mi az 6 hétből elmarad, szőlőmívelésre fordítják. Marhájokkal nem szolgálnak, hanem esztendőnként 400 Ft-t adnak…”*SZENTGYÖRGYI M., Jobbágyterhek. 30. (OL, UetC 45/54.) Helyenként általános {840.} jelenség a szolgálat természetbeni megváltása. Nem egyedülálló Martontelke példája, ahol a jobbágyok robotkötelezettségüket borral váltják meg. A még dézsmamentességgel élő állattartó jobbágycsoportok kiváltsága már korábban, 1653-ban megszűnt, de előfordul, mint például a kalotaszegiek esetében, hogy a dézsmát pénzen váltják meg. A censust ősi szokás szerint nyilas-földek vagy a telek után fizették, a 17. század második felében azonban már általános, hogy az igásállat számát is figyelembe veszik a census megállapításakor.

Erdélyben még inkább jellemző, mint a királyi Magyarországon, hogy egyazon uradalmon belül sincs egység a jobbágyok helyzetét, kötelezettségét tekintve. A fogarasi uradalomban a jobbágyok káposztapénzt, bárányadót, szárazkocsmapénzt fizetnek és robotolnak. Hét falu viszont taxát fizet, egységesen összesen 1380 forintot. A fiskális birtokokon korábban viszonylag kedvezőbb viszonyok között éltek, mint a földesúri birtokokon, a század második felében azonban itt is egyre többféle szolgálatot kellett minden jobbágynak ellátnia.

Mezőgazdasági munkán kívül a növekvő fuvarkötelezettség és ipari segédmunka falvak sokaságát terhelte. A Hunyad vármegyei vasbányákhoz az 1681–1682. évi urbárium szerint 23 falu magyar és román jobbágysága szolgált. Csíkmadarashoz 11 falu. A hámorok körül szolgáló falvak lakóinak személyi kötöttsége lazább, kedvezménye több, lehetőségei jobbak, mint az uradalombeli jobbágyokéi. Viszont a szolgálat terhesebb, kiszolgáltatottságuk nyomasztóbb, kockázatuk nagyobb. Csíkmadarason béres szolgák, szeres bányászok, vaskőhordók, szekeresek már bizonyos fizetést is kapnak. Az erdőháti jobbágyok a hunyadi vashámorok körül sokféle munkát láttak el, fát vágtak, szenet égettek, az építkezéseknél dolgoztak, vasércet rakodtak, szállítottak, és ők dolgoztak a kohók körül. Általában a fuvar a legterhesebb szolgálat: az erdőhátiak hetente tíz négyökrös szekeret kötelesek adni a kész vas elszállítására. Emellett „az vaskő és szénhordó lovakra egész erdőháti jobbágyság szokott szénát csinálni. …Az bányák aratáskor megszoktak állani, azon bányákhoz szolgáló jobbágy tartozik a majorságh búzáth aratni, s be is hordani, úgy kaszálni is. Az vasat is az hámorukrul azon jószág tartozik hetenként a számtartó kezéhez hordani és adminisztrálni.”*D. PRODAN, Producţia fierului. 112. A csíkmadarasiak Szeredáig kötelesek elszállítani a vasat, hogy onnan sóval szekerezzenek vissza. A hámor körül változatos munkákban tevékenykedő csíki jobbágyok száma meghaladja a száz főt (1673: 138, 1677: 116, 1681: 124). Hadmentességet élveznek és kedvezményt az állami adófizetésben. Az erdőhátiak fél tizedmentességgel élhetnek. Esetenként, bizonyos munkáért valamennyi bért is kapnak részben készpénzt, részben és többnyire vasat vagy sót. Ezt, ha szerencséjük van, jó nyereséggel adhatják tovább. Tehetségesebb, ügyesebb hámoros jobbágyból lehet rendszeres bérért dolgozó szakmunkás. A munkatempó {841.} kíméletlen, nyáron a mezőgazdasági munka, télen a gazdasági előrelátással megkövetelt fakitermelés és favágás miatt nincs pihenésük. Csíkmadarason sokan tetemes anyagi áldozattól, büntetéstől se riadnak vissza, hogy megszabaduljanak a nyomasztó hámori munkától. 1680-ban a csíki vashámort odahagyott jobbágyok felkutatására végzett vizsgálat alkalmával másfél száz embert hallgattak ki. A vallomásokból kiderül, hogy tömegesen igyekeztek akárminemű nagy áldozat árán is a terhes szolgálatból szabadulni, s a hámor tisztviselői kegyetlenül visszaéltek a helyzettel. Csiszár János azon az áron állt ki a hámori munkából, hogy „Endes Miklós uram”-nak háromévi szolgálatra lekötötte magát. Albert Péter két tulkot adott „Gergely deák és István deák uraiméknak”,*PATAKI J., A csíki vashámor. 75–77. Ferenc Márton pedig ugyanennek az István deáknak 22 forintot fizetett, és egyik fiát szolgálatra kötötte le neki egy esztendőre.

Erdély paraszti népe számára a falusi ipar különböző ágaiban s a bérmunkában kínált szűk lehetőségeket a 17. század második felének gazdasági élete. A „dürückülőmalmokat” tartó pokrócszövők, a fazekasok, a zsindelyezők, kőfaragók, sóvágók, vasmíves parasztok azonban csak a mezővárosokban vethették meg viszonylagos önállósággal a lábukat. Különben a földesúri igények kiszolgáltatottságában éltek, vagy a városi céhek alávetettségébe jutottak, miként a szász városok céhes ipara is rátelepedett a szászföldi parasztcéhekre. De a fiskális érdek vagy a magánvállalkozás szorítók közé fogta az olyan sóbányász mezővárosokat is, mint Dés, Torda, Kolozs és Vizakna. Bérmunkára főleg a szőlőművelésben és a bányákban kielégíthetetlenül nagy a szükség. Kolozsvárott a férfi szőlőkapás 10 dénárt, a nő 9 dénárt kap.

A sóbányák időnként szinte nyelték az embereket. A sóvágók a fejedelem védelme alatt álltak, helyzetüket az 1660-as években kiadott utasítások a különböző sóbányáknál nagyjából egységes elvek szerint szabályozták. Az ún. vendég sóvágók ugyancsak meghatározott rend szerint vállalhattak munkát. A különböző bányászcsoportokat ősi privilégiumaik már kevéssé védték. Ebben az időben a torockai parasztbányászoknak súlyos sérelme, hogy az új ezüst- és higanybányát „ingyenes robotmunkával tartoztak művelni”.*JAKÓ ZS., Torockó. 10.

A sószállítás vonalán és a kereskedelmi utak mentén fuvarból élő falvak láncolata húzódott. A városok hóstátjait főleg fuvarosok népesítették be, a Barcaságon külön réteget alkotnak már a „pénzes szekeresek”.

Az „alsó rend” minden rétegét egységesen sújtották az állam megnövekedett terhei. Súlyos vármunka-kötelezettség, közfuvar, postaszolgálat és mindenekelőtt az adó. Erdély parasztságának 1673-ban hatszáz szekeret kell a török {842.} táborba szállítandó élelmiszer alá kiállítania, s vége-hossza nélkül idézhetnénk a dézsmaszedőknek, különböző fejedelmi szolgálattevőknek adott ellátmányt.

Az állam terhei a viszonylagos mérsékelt adópolitika mellett is súlyosak. Nem kortalan emberbaráti gesztus, hanem eleven szükséglet, „necessitas”, hogy Apafi kormányzata védi a jobbágyságot. A fejedelmi jobbágyvédelem sokágú: alkalmi adókedvezménytől a társadalom szélesebb köreit átfogó adórendszer kialakításának kísérletéig, a jobbággyal hatalmaskodó katona drákói büntetésétől a jobbágypanaszok fejedelmi meghallgatásáig meglehetősen széles skálán mozog. Ha katonára van szükség, már nem kötik az államhatalmat a földesúrnak jobbágyaira való elsődleges jogát biztosító régebbi törvények, már van rá példa, hogy a fejedelem nem engedi gyalog katonái hozzátartozóit földesúri szolgálatokkal terhelni, de az úrbéri viszonyba általános érvénnyel még nem szól bele. Már előfordul, hogy paraszt tanúvallomására épít nemes ellen, és bünteti a hatalmaskodásokat, de a köznépen uralkodók visszaéléseinek az 1680-as években magasra duzzadó hullámát nem tudja feltartóztatni.

Szívósan élnek a parasztság önvédelmének hagyományos formái: a különböző falvak és mezővárosok közösségi szokásrendszerei. Ősi székely falvakban és újonnan megült román településeken, magyar és szász szabad paraszti községekben egyaránt megfigyelhető, hogy a közösség maga intézi belső ügyeit. A határ művelési rendje, havasbérlet, havasi jövedelem, a lakóhely belső biztonsága, önvédelme megköveteli: az egyén vesse alá magát a közösség érdekeinek. A falutörvények, falujegyzőkönyvek, falugyűlések híradása szerint ez a választott bíró és esküdtek irányításával működő paraszti önkormányzat a Székelyföldön és a Szászföldön eresztette gyökereit legmélyebben a múltba és itt fejlődött ki legerőteljesebben. Őrizték a közösségi élet feltételeit az anarchikus viszonyokkal küzdve, védelmet adtak bizonyos határok között a földesúri joghatóságnak való kiszolgáltatottsággal szemben, egységbe fogták a falu lakóit, és képviselték más társadalmi alakulatok, főleg a felsőbb hatóságok ellenében. Olyan értékrendet testesítettek meg, amely első helyre tette a közösségi felelősség tudatát. A faluközösségek korántsem teremtettek idilli világot. A belső összetartó erőkkel együtt felszínre hozták a kisközösségek egymásnak feszülő ellentéteit is, fórumai voltak különböző társadalmi csoportok küzdelmeinek, s ezzel együtt gyakorló iskolái az eltérő érdekű, jogállású, vallású lakosok együttélését kölcsönös engedmények árán megszervező munkának. Átfogták az élet minden területét a gazdaságtól a művelődésig, egyaránt keményen, pénzbírsággal vagy testi fenyítékkel büntették a rest pásztort, a másét eltulajdonítót, a rágalmazót vagy a jószágát, rétjeit elhanyagolót. Az élet civilizációs szintjére is jellemző Homoródszentpál 1670. évi falutörvényének következő részlete: „… ha valaki az falu határában lévő gyümölcsfákot, körtvélyfákot, almafákot akár maga erdejében légyen, akár kijében, in summa a falu határában levágná: minden szál fa levágásáért {843.} ötven-ötven pénzre büntetődjék könyörületesség nélkül. Ha csak akkora volna is a gyümölcsfa, mint egy pálca, mind annyira büntetődjék…”*IMREH I., A törvényhozó székely falu. Bukarest 1983. 325. Apafi fejedelemsége alatt az önálló társadalmi mozgalmakban magukról alig hallató magyar, román jobbágyok, székely parasztok, kénesőbányászok, sóvágók, aranymosók, fuvarosok az 1690-es években már állandó forrongásban tartják Erdélyt, és előkészítői lesznek a Rákóczi-szabadságharcnak.

A FELSŐ RENDEK

Negyedszázad leforgása alatt, 1660–1687 között az országgyűlésre meghívottak száma megnégyszereződik, de ez a népes csoport nem esik feltétlenül egybe az uralkodó osztálynak a hatalmat ténylegesen gyakorló rétegeivel. Igaz, hogy az országos politika e fórumára Erdély összlakosságának így is elenyésző hányada, a nemeslevéllel rendelkezőknek is nagyon kis csoportja kapott belépőt a család előkelősége, a vagyon, a hivatal, a három nációbeli rendi tisztségek vagy egyházi méltóság jogán. De az országgyűléseken forgó vármegyei alispánok, a szász universitas képviselői, a magyar és székely törvényhatóságok főtisztjei inkább külsődleges reprezentálói, mint tényleges irányítói voltak Apafi fejedelemsége idején a politikai hatalomnak. Az országgyűlésekre hivatalos evangélikus és református püspök, bár társadalmi befolyásuk hatalmas, távolról sem olyan súlyos politikai tényező, mint Magyarországon a katolikus egyházi rend. Országgyűlésre a román püspök is kap meghívót, de nincs tudomásunk róla, hogy felszólalt volna az országos ügyeket tárgyaló gyülekezetben.

A tényleges politikai hatalom az uralkodó osztály szűkebb, de rendkívül különböző elemekből összetevődött csoportjának kezében nyugodott. A régi főrangú réteget 1657–1660 válsága alaposan megrendítette. Nincs család, ahonnan ne szedett volna vámot a lengyel hadjárat, a tatár rabság, s amelyet ne ziláltak volna össze a hatalmi válság harcai. Soraik újrarendeződésében pedig már az államiságát átmentett Erdély gazdasági konszolidációjának és módosult nemzetközi helyzetének hatása érvényesül.

Önmagában a család régisége és előkelősége már nem elég, hogy valaki helyet kapjon a kormányzás fórumain. A nagy múltú Bethlen nemzetség bethleni ágának sarja, a 48 éves Bethlen János kancellár gyors döntéssel állt Apafi mellé 1661-ben, de kulcsfontosságú helyét különleges jogi és filozófiai képzettségével, Nyugat-Európa tájékoztatására alkalmas műveltségével, történetírói tehetségével és azzal tudta megtartani, hogy bőven hitelezett az államkincstárnak. Első feleségével, a kolozsvári polgárlány Váradi Borbálával kapott gazdag hozomány, s a második felesége, Fekete Klára görög kereskedőkkel folytatott csendes üzleti vállalkozásai nagyban megkönnyítették, {844.} hogy átvészelje a hatalmi válság anyagi veszteségeit. Elsőszülött fia, Miklós a kalmár nagyapa gazdasági tehetsége mellé apjától örökölt intellektusát már nyugati egyetemeken pallérozhatta, ifjú ember még, amikor nyelvtudását, íráskészségét már igénybe veszik, s később is, mint Erdély egyik leggazdagabb embere, politikai sikereit és idők fordultával kudarcait tanultságának köszönhette. Bánffy Dénes, Kolozs és Doboka vármegyék főispánja sem pusztán a család politikai hagyományai miatt nyerhette el a fejedelemség első tanácsosi pozícióját, hanem, mert az országos politikában határozott elképzelések vezették, a királyságbeli politikusokhoz jól kiépített kapcsolatok fűzték, birtokai zömmel a nyugati határszéleken feküdtek, nem fukarkodott a kölcsönökkel, és felesége, Bornemissza Kata révén sógora volt a fejedelemnek. Hogy 1660 után mennyire új lappal kellett indulni, azt talán Béldi Pál példája bizonyítja legbeszédesebben. A székelyek főgenerálisának fia még II. Rákóczi Györggyel együtt nevelkedett a gyulafehérvári „schola aulicá”-ban, négy évet tétlenkedett a tatár rabságban, mert sajnálta drága kölcsönökre herdálni a vagyont, és inkább kivárta, amíg a 30 ezer tallér váltságdíj lassan összegyűlt. 1661 nyarán került haza, de idővesztesége visszahozhatatlan: hiába, hogy Kemény János után Erdély legtekintélyesebb főura, hogy nagy múltbeli érdemekkel rendelkezik, a fejedelemségről, a főbb hatalmi pozíciókról, mindenről lekésett. Ugyanakkor bámulatos gyorsasággal kerülnek az udvari arisztokrácia alakuló csoportjába az ismeretlenségből előretörők. Leglátványosabb pályát a fejedelemmel valószínűleg egyidős Teleki Mihály fut be. Apja még szerény lehetőségek között élt, porkoláb volt a jenői várban, majd a lovasok hadnagya Váradon. Hazulról sem nagy nevet, sem vagyont nem kapott; amit pedig II. Rákóczi György alatt szerzett az ifjú Teleki Mihály, azt 1657–1660-ban elvesztette. Különleges politikusi tehetségével tört utat magának az állam élére, hivatali feladatköreivel növekedtek birtokai is a kulcsfontosságú kővári kapitányságtól a fejedelmi központot övező birtokokig. Székely László, a fejedelem postamestere és tanácsosa lényegében hasonló ívű pályát futott be. Apja tiszttartó volt, ő maga román nemesember lányát vette feleségül, de nemcsak a kolozsvári főkapitányságban követte Bánffy Dénest, hanem grófi méltóságot nyert fia az előkelő előd unokáját veszi feleségül, s ily módon a Bethlen családdal is szoros rokonságba kerül. A Sárpataki család generációs váltással még nagyobb társadalmi távolságokat ível át: az apa, Sárpataki Márton jobbágyivadékból lett Apafi ítélőmestere és tanácsosa, a fiú majd grófi címmel, küküllői főispáni tisztséggel és Keresztesre változtatott névvel simul bele a főrendi rétegbe. Az ország alsóbb hivatalaiban vagy a diplomáciai pályán ugyancsak sok az új név. Van rá most is példa, hogy katonai érdemek nyitnak utat az ismeretlenségből országos hírre.

Az udvari arisztokrácia és a hivatali nemesség határozott körvonalakat öltő rétege vallásilag sem egészen egységes. Unitáriusok közül most is tértek át {845.} reformátusra, de katolikusok előtt sem maradt zárva a felemelkedés útja. A katolikus Haller család tagjai, János és Pál Apafi fejedelemségében tanácsosok. Apor István, a kézdivásárhelyi királybíró korán árvaságra jutott fia nemcsak katolikus, hanem szegény, mégis a törcsvári harmincadosság és különböző nagyságú gazdasági tranzakciók segítségével az ország első főurai közé emelkedik. Apafi fejedelemségének három évtizede alatt a reformátusok élvezik az állam osztatlan támogatását, de a más egyházhoz tartozás a gazdasági előnyszerzésben semmiképpen nem akadály, a vagyon pedig kulcs a magasabb társadalmi körökhöz.

A nemesi társadalom bizonyos mértékig nyitott. Gyermekeiknek a maguk köreiből igyekeznek házastársat választani, de már nem egy példa van rá, hogy azonos felekezet, hasonló vagyonosság és a család tekintélyes voltának követelményeiből hol az egyik, hol a másik hiányzik, és a szerelem, a „szívbéli hajlandóság” hidalja át a különbségeket. Őrzik a régi normákat, de Tofeus püspök már észleli a változás jeleit is. A társadalmi méretekben kibontakozó változást majd Apor Péter írja le. Igaz, hogy Kapi Erzsébet házassága még általános felháborodást keltő eset volt: Jáborczky Ádám, a Felső-Magyarországról beszármazott szabólegény ugyan írásai után ítélve művelt ember, de nemeslevele nem volt rendben, mégis elnyerte a nagy tekintélyű Kapi család leányának kezét és vagyonát. Kapi Erzsébet nehezen tudta megtartani örökségét, és férjét végül máig homályos körülmények között meggyilkolták.

A főúri réteg markánsabb egyéniségei között nincs egyetlen sem, akit ne lehetne hatalmaskodás vagy a törvények ravasz kijátszása miatt elmarasztalni. Kíméletlen birtokszerzők, a maguk hasznáért merészen kockáztató vállalkozók, és szigorú hitelezők. Ingóságaik között nemcsak a mesés ékszereket, hanem az utolsó lepedőt és szakadt ködmönt is gondosan számon tartják, keményen behajtják legkisebb követeléseiket is. Nemcsak az államkölcsönök vagy a rabváltságdíjra adott rokoni hitelek ellenszolgáltatásait seprik be rendre pontosan, hanem a valóban bőkezűen mért egyházi alapítványok közvetett hasznáról se feledkeznek meg soha. Növekvő jólétről beszélnek a kastélyok üvegablakai, kényelemről a kívül fűtős kályhákkal ellátott kastélyszobák, luxusról az angol órák, holland kárpitok, török szőnyegek, vadászfegyverek és gyémántgombos, ezüstcsatos menték, nyílt elmékről a szegényebb udvarházakban is gyarapodó könyvestékák. Mégis, elég a legkisebb részbirtok vagy néhány jobbágy, hogy évekig pereskedjenek. Apor István, 1696-ban Erdély kincstartója, fegyveres hajdúkkal támad Kapi Erzsébetre Vincért; Aportól és társaitól viszont Bethlen Miklós foglalja el ugyanígy a tordai nagymalmot. Bár a hatalmaskodások és törvénytelenségek majd csak 1687 után öltenek országos méreteket, s abban többek között e társadalmi réteg mentalitásának is része van, hogy a császári berendezkedés éveiben elszabadulhat a pokol. Ugyanakkor még a kapzsiságáról híres Béldi Pál leveleiben is rálapozhatunk az e főurak körében általánosan hangoztatott kívánságra: „az {846.} közjó, hazája, nemzete, vallása szolgálatja”*Béldi Pál levele Teleki Mihályhoz, 1671. augusztus 8. Közli: DEÁK F., Béldi Pál. 71. legyen az egyéni érdeknél az előbbre való. Bethlen János, Teleki Mihály egybehangzóan állapítják meg ugyanazt, amit Apafi is unos-untalan hangoztat: a haza legfőbb baja a főuraknak maguk között való egyenetlensége s az általános és kicsinyes önzés. Bethlen Miklós, mikor majd bécsi fogságában az erdélyi állam „bevégeztetett”-ségéhez vezető útra visszatekint, a szomorú leltárba nagy súllyal és önkritikus kíméletlenséggel írja be a komor bibliai szavakat: „Megveréd azért ezt a hazát a fejétől fogva a sarkáig, talpáig boldogtalan tanácstalansággal… egymást tömlöcöző, notázó, ölő, üldöző, kergető, pusztító, vesztegető, emésztő sok tyrannussal … megevők ezt a népet, mint a kenyeret, és megemésztők.”*Bethlen Miklós, Mindennapi reggeli imádságom a közönséges keresztény anyaszentegyházért, nemzetemért, hazámért, pogányok és mindenkiért (Bethlen önéletírása II. 206–209). Nemzetközi toposzt fordít le itt Bethlen erdélyi nyelvre. Hiszen a kiváltságos rendek gátlástalan vagyongyűjtése, kíméletlen anyagiassága sem helyi sajátosság. Kíséri, mint az árnyék, Európában mindenütt a feudális társadalom belső átrendeződését, azt a folyamatot, ahogyan a nemesi rend elkülönül a vidéki földbirtokosok, udvari arisztokraták, hivatali nemesek, vállalkozók csoportjaira.