| 2. ÚJRASZERVEZŐDŐ GAZDASÁG, ÁTRÉTEGZŐDŐ TÁRSADALOM | TARTALOM | 4. A HABSBURG CSÁSZÁR OLTALMA ALATT |
FEJEZETEK
„Elveszhetünk ugyan mi, de bizony nem Magyarország nélkül, sem Ausztria nélkül” – vázolta fel Apafi Mihály fejedelem Erdély helyzetét 1665. január 5-én kelt levelében.* A vasvári béke ratifikálása előtt a fejedelemség bizonytalan sorsa Európa hatalmi köreit élénken foglalkoztatta.
Sagredo velencei követ szerint a fejedelemség önállóságát nem a balsors, hanem a rossz császári politika ingatta meg, mert a nemzetközi törökellenes összefogás kivédhette volna Konstantinápoly hatalmi terjeszkedését, a vasvári béke viszont Apafi fejedelmi hatalmát is megrendítette. A veszteség végzetes lesz a császárra és az egész Német Birodalomra nézve – állapítja meg Sagredo –, mert a megelőző háborúkban Erdélyen keresztül tudta a császár legjobban féken tartani a törököt, most pedig nem lesz akadálya, hogy a nagyvezír Bécs alá vezesse hadseregét.
Ezzel szemben XIV. Lajos a Habsburg–francia ellentét, általában az európai hatalmi ellentétek szempontjából mérlegeli Erdély helyzetét, s bécsi követének, Gremonville-nek küldött utasításaiban úgy ítéli, hogy a kedvezőtlen {847.} viszonyok ellenére is Lengyelországon kívül a fejedelemség az egyik legfontosabb láncszem Franciaország kelet-európai politikájában. Éppen ezért a Magyar Királyság, Horvátország, Moldva és Havasalföld szövetségi összefogásának gondolatával tovább foglalkozó XIV. Lajos 1664. december 12-én utasítja Grémonville-t, hogy Bethlen Miklós útján győzze meg Apafit: szakítsa meg Rottal császári biztossal a megkezdett tárgyalásokat.
Rottal kettős megbízatással érkezett Erdély határára. Küldetésének célja, hogy elhárítsa a vasvári béke ratifikálása elől Erdély részéről támasztható akadályokat, hiszen könnyen kiújulhat a háború, ha a fejedelem nem egyezik bele Székelyhíd lerombolásába. Ugyanakkor Rottalnak feladatául szabták, hogy hűséglevelet és a magyar politikusokkal minden összeköttetés megszakítását garantáló elkötelezettséget nyerjen Apafitól és a rendektől Lipót császár számára.
A még 1664. november 24-én megindult szatmári tárgyalásra Apafi Teleki Mihályt küldte ki. Két realitás szabta meg politikáját. Az első realitás a török nyomasztó közelsége és heves terjeszkedése volt. Naponta tapasztalták, hogy a váradi pasa fegyveresei igyekeznek Erdély területéből minél nagyobb darab földet maguknak hódítani. A császári megbízottal folytatott tárgyalások útján tehát Apafi kormánya azt akarta elérni, hogy a Habsburg–török vasvári békébe Erdély érdekeit is belefoglalják. Mégpedig úgy, hogy az új oszmán hódítás határait Erdélyre nézve a lehető legkedvezőbben rögzítsék, és a portai adó összegét lejjebb szállítsák. A Habsburg-birodalomtól tehát diplomáciai védelmet akartak kicsikarni a török ellen.
A kialakuló nemzetközi törökellenes szövetségben érdekelt országok még nem adták fel a háború tervét. Ez volt a másik, az elsőnél jóval halványabb, távolabbi realitás. Tudni vélték azt is, hogy Nádasdy Ferenc országbíró azért megy Rómába, hogy a pápánál I. Lipót császár számára a szultánnak adott szava alól felmentést, a szent háború további folytatásához pedig segítséget eszközöljön. A francia állítólag szervezkedik a török ellen, a bécsi udvarban pedig politikai fordulat várható, mert váratlanul meghalt a Titkos Tanács elnöke, Porcia herceg, akiről Európa-szerte tudták, hogy ő volt a legfőbb ellenzője a török elleni háborúnak.
A szatmári tárgyalásokon azonban érdembeli döntés nem született. Apafi hajlandónak mutatkozott a nagy belső ellenállás letörése árán is leromboltatni Székelyhíd várát azzal a feltétellel, ha Lipót császár szövetséglevélben biztosítja, hogy a törökkel kötött békét csakis Erdély érdekeit figyelembe véve ratifikálják. Rottal viszont feltétel nélküli hűségnyilatkozatot követelt. Ilyen előzmények után indult el Bánffy Dénes tanácsos Bécsbe március 25-én.
Bánffy igen nagy áttekintéssel és csaknem naprakész jólértesültséggel rendelkezett az európai hatalmi viszonyokról, és különlegesen nehéz feladat várt rá. Nemcsak ki kellene eszközölnie, hogy Lipót császár formális szövetséget kössön Erdéllyel, hanem Gremonville-lel is kell tárgyalnia. {848.} Nemcsak a még esetleges török háború lehetőségeit kellene kitapogatnia, Erdély helyét biztosítania, hanem el kellene érnie, hogy a vasvári békét csak Erdély érdekeit is belefoglalva ratifikálja a császár, mivel a fejedelemség lakói „az elmúlt esztendőben viselt keresztényi hadakozásnak segítői voltak”.*
Bánffy azonban elkésett, két héttel azután ért Bécsbe, hogy a béke ratifikálására küldött Leslie generális, rendkívüli követ ajándékokkal megrakott hajói horgonyt vontak a Dunán. Apafi első óvatos politikai lépése, hogy Lipót császárral formális szövetséget kössön, kudarcba fulladt. Oka nem annyira az erdélyi politika lassúságában vagy a terv irrealitásában keresendő, mint inkább abban a körülményben, hogy Európa közép-keleti térségében rendkívül gyorsan változtak a politikai erőviszonyok. A vesztfáliai béke után Európában a világgazdaság kiterjedését nagyszabású hatalmi átrendeződés kíséri.
A nyugat-európai hatalmi konfliktusok hullámai sorra végigsöpörnek a keleti határokig, a török politika pedig számottevő tényező minden uralkodói udvarban. 1665 szeptemberében meghal IV. Fülöp spanyol király, és a beteges, kiskorú utódra és egy gyenge régens királynőre hagyott trónért, s ezzel a földközi-tengeri kereskedelemben kulcsfontosságú ország birtoklásáért a Habsburg-dinasztia és a francia király között még a jövő századba is átnyúló versengés indul meg. Az új fejlemény Konstantinápolyt arra ösztönzi, hogy mielőbb vegye be Kréta szigetét.
1665 őszén a vasvári béke ratifikálása Apafi politikájának több rendbeli súlyos kudarcát hozza magával. A császári rezidens nemcsak hogy elejtette Erdély külön igényeit az adó leszállításáról és a határok garanciájáról, hanem újabb kívánsággal állott elő: Lipót császár jó néven venné, ha a református Apafival szemben a szultán I. Rákóczi Ferencet emelné vissza a fejedelmi székbe, hiszen annak idején bottal, zászlóval és athnaméval avatta örökölt méltóságába. A császári udvar terve annál veszélyesebb, mert Apafira a Portán 1665-ben hideg szelek járnak: a fejedelem menedéket adott az elűzött havasalföldi vajda feleségének, ápolta a jó viszonyt Moldvával, s a török hódoltatásokat fegyveres erővel megakadályozva növelte 1663–1664 miatt jócskán felgyülemlett bűnei listáját. A veszélyt a fejedelem és kormányzó körének viszonylag gyors politikai akciója hárította el.
Erdély és a magyar főméltóság-viselők között Zrínyi halála után is töretlenül megmaradt az összeköttetés. Wesselényi már 1665 februárjában biztosítékot kér Teleki útján, hogy Apafi előtt nem fog „feledékenységbe” jutni. Tavasszal Erdélyben jár Thököly István, s miközben kiskorú fiát, Imrét {849.} Apafi kinevezte máramarosi főispánnak, Wesselényi nádor megerősítette, illetve katonáival szemben védelmébe vette Telekinek Békés és Bihar vármegyékben fekvő birtokait. Amikor 1665 júniusában Vitnyédi átnyújtja a Magyar Királyság, Horvátország, Erdély és a román fejedelemségek szövetségének tervét Grémonville-nek azzal, hogy kieszközölje XIV. Lajos támogatását, már Bánffy Dénes is ott van Bécsben, és megbízatása szerint feltehetően tárgyal a francia követtel.
Erdély és a magyarországi főméltóság-viselők a török–Habsburg viszony új fejleményei miatt 1666 elején kezdték szorosabbra fűzni kapcsolatukat. A királyság politikusai a török fékevesztett hódoltatásai ellen és az állami önrendelkezés korabeli kritériumait sértő Habsburg-politika kivédésére kerestek Erdély segítségével modus vivendit. Apafi ugyan rendszeres összeköttetést tartott fenn Lobkowitz herceggel, a Haditanács elnökével, legfőbb célját azonban a magyar államiság átmentése alkotta, s a királyság főméltóság-viselőivel szoros politikai kapcsolatott épített ki. Valószínűleg a Keczer Menyhért tollán 1666. február 6-án kelt bécsi hír késztette cselekvésre: „hétezer német jön be országunkba … s Rákóczival együtt Erdélybe indulnának”* a török tudtával és segítségével. Több rendbeli előkészítés után, 1666. április végén ment ki Magyarországra Teleki Mihály és Bethlen Miklós. Felkeresték Thököly Istvánt Késmárkon, majd Wesselényi rezidenciájában, Murányban tárgyaltak. Teleki hamarosan visszaindult, az érdemi megegyezést a francia és magyarországi kapcsolatokban már jártas, s leánykérés ürügyével a királyságban tartózkodó Bethlen Miklósra bízta a tárgyalások idején Erdély nyugati határaira csapatokkal vonuló Apafi.
Az ifjú Bethlen Telekit, nem utolsósorban pedig édesapját, a kancellárt részletesen tájékoztatta a tárgyalások kedvező menetéről. A titkosírással küldött beszámolók oly átfogó és nagy horderejű kérdések körül forognak, hogy nyilvánvaló, az alapelvek még Zrínyi és Apafi szűkebb politikusi körében kristályosodhattak ki.
Az 1666. július utolsó napjaiban Murányban tárgyalásra került megállapodási tervezet főbb pontjai a következők. 1. Örökös békesség és barátság a két haza között. 2. Offensiva et deffensiva liga, melyre minden fejedelmek megesküdjenek. 3. „Szabadsághokba álljon, ha egy Corpussá akarnak lenni.” Rendezni kívánják Rákóczi Ferenc viszonyát Erdélyhez. Mondjon le a fejedelmi címről, és adjon kártérítést Erdélynek – „minthogy ugyanis mindent Erdélyi vérrel keresett s azután veszedelmére fordította”. 4. A lengyel hadisarctól kezdve egészen a kivitt ágyúkig és a Bethlen Gábor-féle alapítvány kifizetéséig részletezett tartozás összegét Erdély a hadsereg fizetésére használná fel. Különben a fejedelemség minden diplomáciai és egyéb segítséget megad a {850.} magyar „interessatusoknak”. A megegyezés távolabbi célkitűzését az 5. pont tartalmazza: „Jövendőben is ha török iga alól megszabadulnak ugyan az Tisza szakassza [ti. a Tisza legyen a határ a két ország között], ha Tömösvárt és a két oláh országot megh vehetnék is, Erdélyé legyen.” Ugyancsak a még 1663-ban kikristályosodott elvek alapján Franciaországra építenének, és szándékukban van, hogy a szervezkedést kiterjesztik Moldvára és Havasalföldre is.
Mi az oka, hogy a nagyszabású tervek meghiúsultak, vagy egyenesen az elgondolások ellenkezője valósult meg? A Wesselényi-mozgalomban nagyon kevéssé építettek az erdélyi kapcsolatokra. Az eredendően törökellenes alapelv pedig egyenesen visszájára fordult.
A murányi megbeszélések idején Vitnyédi már megjárta Bécset, ahol ismét Gremonville-lel tárgyalt, miután Zrínyi Pétert is felkereste. Ugyanakkor Bethlen Miklósban mintha megrendülne a francia segítségbe vetett bizalom. „Úgy látom a Frantzuz halogat, noha Wittniedi biztat. … Az mennyire Bory mondja az Frantzuz halogat, úgy látom minden függh az Angulussal való békességhetéöl, melyhez minapi szerencsétlenségéhez képest bízhatni. Vele pénz felől tractalni szükségh kivül van, mert ha ez Intentiokra pénzt ád, könnyű itt véghbe vinni, hogy Erdélyhez is szakasszanak benne egy részt az mint hogy említettem, íghírték is mind az által, ha ujabb ordinentiám érkezik ez aránt azt követem, minden Frantzuzt néző dolgokban lument ad Wittniedi, ha érkezik, ki biztat s minden órában is ide várom s az Frantzuzt az alatt is urgeálhatom.”*
A török jelenlétének valóságával fokozottan kellett számolniok. A magyar politikusok időnyerés céljából és a mindennapi élet kényszeréből terveztek a Portával külön megegyezést. Úgy vélték, hogy Erdély a török főség alatt is nagyobb nyugalomban él, mint a királyi Magyarország. Wesselényi nádor álláspontja szerint azonban a törökkel csakis Erdély fejedelmének közvetítésével tárgyalhatnak. Apafi udvara vajon miért vállalta, hogy a királyság politikusai és a Porta között közvetít? Tudták, hogy a magyar politikusokat konstantinápolyi tárgyalásokra szorítják a kivédhetetlen török becsapások, hódoltatások tapasztalatai. Mindemellett azért is igyekeztek szoros kapcsolatokat kiépíteni Wesselényi mozgalmával, hogy ily módon mintegy ellenőrzésük alatt tartsák a királyságbeli politikát. Annál is inkább, mert ismerték Bécs tervét, hogy a Porta közreműködésével segítse Erdély fejedelmi székébe a fiatal Rákóczit. Bethlen ezért kötötte ki: 1. Mindenekelőtt Apafinak küldjék be feltételeiket, hogy „minemű Conditiokkal kellessék az Athnámet … Magyar Országh számára szerezni”. 2. Valamit megígérnek, annak „teljesítői lesznek”.* Ugyanakkor a császári udvarba vezető szálakat egyik fél {851.} sem akarja elvágni: megállapodnak, hogy Bánffy továbbra is kapcsolatban marad Rottallal.
1666 nyarán a fejedelemség és a királyság politikusai megegyeztek. Csak így küldhette Wesselényi 1666. augusztus 27-én kelt instrukciójával Erdély nevében a Portára követét. A megegyezés formájára Nádasdy Ferenc és Zrínyi Péter Keresztesen, 1668. szeptember 1-én kelt, Apafi számára adott szövetséglevele alapján következtethetünk. Eddig – írják – „az Méltóságos Apaffy Mihály Erdélyi Fejedelem úrral és híveivel magunkat nem incorporálhattuk [a szervezkedés biztonságosságának okai miatt]. Fogadgyuk azért keresztény hitünkre, lelkünk ismeretire és lelkünk üdvösséginek elvesztése alatt, hogy az megh emlétett Méltóságos Erdélyi Fejedelemmel való Szüvetségünket szentül és igazán megh tartjuk, Erdélynek és Fejedelmének romlására, veszedelmére nem igyekezünk, az dolgokat titokban tartjuk és az kikkel nem illendő, nem communicállyuk, Magyarországnak szükséges dolgaira elköltött, és költendő expensakat refundállyuk az interessatus atyafiakkal és tehetségünk szerint Erdélynek és Fejedelmének dolgait segíttyük.”*
Erdély és a királyságbeli politikusok szövetsége azonban már korábban is nehezen állta a roppant súlyos viszonyok terheléseit. 1666 őszén és 1667 tavaszán Apafi követe, Baló László üres ígéreteknél egyebet nem hozott a Portáról. A nagyvezír kitérően válaszolt Wesselényi nádor ajánlatára; nem bonthatják meg a császárral kötött békét, legfeljebb Kandia megvétele után nyújthatnak segítséget a magyaroknak. A válasz értékéről azonban Apafi körében megoszlottak a vélemények. „Százszorta inkább félek én attól, hogy beléugrattyuk őket, mintsem kiijesztjük … bizony semmi titkolást nem javallanék … belé ne gázoljanak fundamentum nélkül” – figyelmezteti a fiatal Bethlen Miklós az erdélyi politika felelősségére a magyarországiak megbízottjával, Kende Gáborral Kővárott tárgyaló Teleki Mihályt.* Apafi nem akarta elszakítani a tárgyalások fonalát, de óvatos, és 1667 augusztusában és szeptemberében a kővári tárgyaláson leszögeztette: addig a magyarországiak semmi akcióba ne kezdjenek, amíg Erdély újra meg nem keresi a Portát. Inczédy, az új portai követ már úton volt, amikor utasítását módosítani kellett.
A fejedelmi udvarban ugyanis értesültek róla, hogy Panajot, a portai főtolmács nemcsak a magyarországiak tapogatódzásait árulta el Casanova császári rezidensnek, hanem egy, egyenesen Lipót császár hatalmát fenyegető erdélyi támadás előkészületeiről beszélt, Apafi tehát a várható bécsi büntetőhadjárat elleni fegyverkezésre kért portai engedélyt. Az engedély késett, a magyar politikusok és a fejedelemségbeliek között szétzilálódtak a kapcsolatok. {852.} 1667 tavaszán elhunyt Wesselényi nádor, s a szélesebb látókörű vezetőt nélkülöző mozgalomban eluralkodott a pánik és a belső meghasonlás. A leveleket a császári őrségek felbontották, a bonyolult rejtjeleket az erdélyiek nem mindig értették. Bory Mihály írását Bethlen Miklós kulcs hiányában csak találomra próbálta megfejtetni: „Moldvai és Havasalföldi kereskedésen úgy hiszem – írja Vitnyédi levelét idézve –, érti a Török segítséget, mely neki nem tetszik s bizony nékem sem tetszett soha s nem is tetszik, az migh én oda ki voltam, akkor úgy nem ghondolkoztak volt.”*
Rákóczi 1668 elején hosszú előkészületek után kiegyezett a protestáns köznemességgel, s az egész dunántúli végvári hálózatot megszervező apósával, Zrínyi Péter horvát bánnal a háta mögött, állandó hadfogadásai miatt is veszélyes riválisa lehetett Apafinak. Erdély és a Rákóczi–Zrínyi-csoport között tehát súlyos feszültségek gyülemlettek. Ezzel szemben Nádasdy Ferenc országbíró az alsó-magyarországi evangélikus köznemességgel együtt igyekezett minél inkább Erdélyre támaszkodni. Vitnyédi és Bory a fejedelemségben házat vásároltak, és remélték, hogy Erdély lehet majd menedékük. A kiéleződött belső ellentéteket Nádasdy és Zrínyi közös, Apafinak hitet fogadó felújított szövetsége már nem tudta áthidalni. A már kezdetektől fogva sokat tudó császári udvarban a franciabarát politikát vivő párt megbukott, és az ellentámadás vagy leszámolás előkészületei az erdélyiek gondjait is alaposan megnövelték.
Apafi és kormányzó köre valóban rugalmas politikával próbált kiutat találni a válságos helyzetből. „Habhoz tovább kapdosnunk nem jó” – szögezi le Apafi 1669 elején, felszólítva a magyar politikusokat, hogy döntsenek a török és a nyugati politika között.* 1669 tavaszán Kapi György tanácsúr vezetésével delegáció megy ki Eperjesre, hogy a császár megbízottjaival tanácskozzanak. A magyar politikusoknak adott kötelezettsége alól magát felmentve érző Apafi, arra az esetre, ha az interessatusok feladják a török hódolás tervét, reméli, hogy kiegyezést hozhat létre a magyarok és Bécs között, és kieszközli Lipót császár és más keresztény országok támaszát Erdélynek. Rottal császári megbízott azonban elzárkózik Apafi ajánlata elől. A császári udvarból kiszivárgó baljós hírek önmagukban is elegendőek lennének, hogy a fejedelemség ismét a Portához forduljon segélyért. Ispán Ferenc, a felsőmagyarországi szevezkedők egyik tekintélyes megbízottja és Czeglédy István kassai lelkész, a protestánsok képviselője 1669 őszén már egyenesen a fejedelem nyílt támogatását kérve érkezik meg Erdélybe. Zrínyi Pétert ugyancsak várják a fejedelmi udvarba. A horvát bán még a nyár végén ígérte meg, hogy az ügyek személyes megbeszélése céljából felkeresi Apafit. Zrínyi {853.} Péter erdélyi útja azonban elmaradt. Minden bizonnyal a keresztény világ és az oszmán hatalom erőviszonyait látványosan megváltoztató fejlemény miatt. Kandia várát elfoglalta a török. Velence pedig az egy év híján negyedszázados hősies küzdelmében kifáradva, miután a keresztény világtól csodálatot igen, de tényleges segítséget alig kapott, szeptemberben békét kötött a Portával.
1669 őszén ilyen előzmények után indult el a Teleki és Bánffy fogalmazta titkos utasítással Rozsnyai Dávid a Portára: mivel a magyarországi összeesküvés tudomására jutott a bécsi udvarnak, a szövetségesek élete veszélyben forog. Adjon tehát a szultán engedélyt, hogy Apafi hadseregével és a két román fejedelemség hadaival Magyarországra induljon, támogassa vállalkozását, rendelje mellé a török várőrségeket, és engedje, hogy Erdély menedéket adjon az üldözötteknek.
Kréta elfoglalása egész Európában általános megdöbbenést okozott. A Földközi-tenger keleti medencéjében a kereskedelem teljesen az oszmánok ellenőrzése alá került. A török támadástól tartó Habsburg-kormányzat 1670 februárjának végén erdélyi szakértőjét, Kászoni Mártont küldi a fejedelemhez: segítse a császár vállalkozását a magyarországi elégedetlenek ellen. Apafi udvara a végső döntés határán áll: az önvédelmi felkelésre kész magyarok oldalán készül hadba szállni, amikor visszaérkezik Krétáról Rozsnyai Dávid. Hírei lesújtóak. A nagyvezír 1663 elmulasztott lehetőségét felhánytorgatva, kérésüket elutasította. Megtudta Rozsnyai azt is, hogy vele egyidőben megjelent a nagyvezírnél Zrínyi Péter követe, Bukováczky kapitány is, aki Horvátország és Felső-Magyarország hódolásán kívül felajánlotta, mozdítsák el Apafit Erdély kormányáról, s Rákóczi Ferencet ültessék helyette vissza a fejedelmi székbe. Máig nem tudta eldönteni a történeti kutatás, hogy a hír valós volt-e, vagy török intrika koholta. 1670 tavaszán kitör a kérészéletű felső-magyarországi felkelés. Erdély fejedelme az értékőrzés álláspontjáról mozdulatlanul szemléli a fejleményeket.
„Isten csudálatos bölcsessége által vezérlé Nagyságod és a mi dolgunkat, hogy melléjek nem ereszkedénk” – írta Bánffy Dénes tanácsos 1670 tavaszán, beszámolva fejedelmének a felső-magyarországi felkelés és az egész Wesselényi-mozgalom leveréséről.* Tévedett azonban, ha úgy vélte, hogy a fegyveres be nem avatkozás józan politikája megmentheti Erdélyt a királyságbeli változások következményeitől. Éppen Bánffy lesz az első, aki mint kolozsvári főkapitány és végvidéki főparancsnok nap mint nap tapasztalja, hogy a Habsburg-birodalmi kormányzat céljaival szemben tragikusan gyenge mozgalmak beteljesült sorsa a fejedelemség helyzetét is megváltoztatta. Miután {854.} Wesselényi halála után betöltetlenül maradt a királyság első rendi főméltósága, a nádorság, a másik két főméltóság is eltöröltetni látszott, mert az országbíró és a horvát bán feje hullott porba. Gyakorlatilag úgy tűnt, a Királyság mint politikai tényező megszűnik. Erdély fejedelmére hárult korlátozott önállóságában is a magyar államiság átmentése.
Az általános magyarországi közhangulatot I. Rákóczi Ferenc még a bukás küszöbén így fogalmazta meg: „Nincs több orvosság, hanem csak Erdélyhez kell ragaszkodni.”* Török földre kevesen menekültek. A gyanúba kerültek Erdélybe futottak, elárasztották a határ menti helységeket, védelmet és segítséget kérve ostromolták a fejedelmi udvart.
A kis fejedelemségnek hatalmas új terheket kellett vállalnia. Thököly István fia, az Árva várából Lengyelországon át menekült tizenkét éves Imre erdélyi birtokain megélhetést, az enyedi kollégiumban pedig egyelőre méltó foglalatosságot talált. De a több ezernyi fegyverest, nemesurat, prédikátort, öreget, asszonyt és gyermeket az államkincstárnak kellett lakással, élelemmel ellátnia és fizetnie. A mozgalom Erdélybe menekült köznemesi vezérkara – Petrőczy István, Szepessy Pál, Ispán Ferenc, Keczer Menyhért, Vay Mihály pedig nem adta fel céljait, önmagukat testületnek, az országnak tekintették, és nyugtalanul keresték az önálló cselekvés új formáját. Erdélynek tehát 1671 elejétől mint kiszámíthatatlan politikai tényezővel kell számolnia a menekülő nemesekkel, katonákkal és a több ezer elbocsátott végvári vitézzel is szaporodó bujdosók tömegével.
Habsburg és török oldalról ugyanekkor közvetlen veszély is fenyegette a fejedelemség 1664 óta kivívott belső nyugalmát. Konstantinápolyban és Bécsben egyaránt tudták, hogy Erdély titokban konföderált a magyar főméltóság-viselőkkel. Mindkét nagyhatalom számolt azzal is, hogy ha a bujdosók a fejedelemségben megvetik a lábukat, távolabbi céljaikat keresztezhetik. A Porta úgy vélte, itt az alkalmas pillanat, hogy a jenői váruradalomhoz nyert jog ürügyén messze az ország belsejében szétszórtan fekvő 49 falut követelje, a váradi pasa pedig, megvalósítva régi tervét, elfoglalja a Szamos völgyét és a sóbányákat. Lipót császár azzal az ürüggyel követelte a bujdosók azonnali kiadását, hogy Apafi megsérti a vasvári békét, és a szatmári császári őrség fegyveresei betörtek a fejedelemségbe, hogy felkutassák a menekülteket.
A kétoldalú fenyegetettséget Apafi és kormányzó köre óvatosan egyensúlyozó diplomáciai akciókkal igyekezett kivédeni. Az erdélyi követeknek Bécsben mérsékeltebb eljárást, Konstantinápolyban aktív támogatást kellett a magyarországiak számára kieszközölniök. Baló Lászlót azonban a kandiai győzelemmel a Földközi-tenger keleti medencéjének legfontosabb támaszpontját meghódított és diadalmámorban úszó nagyvezír durván elutasította, Hedry Benedeket pedig Lipót császár a nemzetközi törökellenes összefogás {855.} szépen hangzó, de egyelőre üres ígéretével bocsátotta vissza. Mégis elérte Apafi a Portán, hogy megelégedtek a Jenő közvetlen környékén átadott határ menti falvakkal, a bujdosók befogadását pedig, ha nem is nyíltan, de kéz alatt jóváhagyták. A siker nem csupán a pontosan küldött adó és a bőven mért ajándékok rég bevált módszereinek volt köszönhető. Apafi ügyesen használta ki a Habsburg-kormányzat érdekeit is. Elküldte megbízottját az összeesküvés felgöngyölítésére kirendelt lőcsei komisszió elnökéhez, Rottal Jánoshoz. A magyarországi protestánsok érdekében az erdélyi katolikusok pártfogását helyezve kilátásba emelt szót, és hajlandó volt titkos diplomáciai összeköttetést létesíteni Béccsel. Erdély fejedelme Bánffy Dénest ajánlotta a császár bizalmába, őt bízta meg a felettébb kényes feladattal: mint állandó „factor” tájékoztatásokat kellett adnia és kapnia Bécsből. Ravasz vagy kétszínű politika ez? A korabeli diplomáciai életben általános gyakorlat. Vezérelve a célszerűség az állam érdekében. Gyulafehérvár Bécsből is kap hasznos értesüléseket a Porta szándékáról, s ügyesen közöl nyugtalanító török híreket a császári udvarral, a bujdosók kiadását követelő Habsburg-követet pedig a Porta útján szereli le.
Erdély közben folytatja rejtett önálló politikáját is. Újjászervezik a határvédelmet, megerősítik az államgazdaságot, a központi hatalmat, és tájékoztatják az európai közvéleményt. Az 1671-ben megjelent Austriaca Austeritas című röpirat szerzőjének régebben Bethlen Miklóst sejtették az irodalomtörténészek. Bethlen levelezéséből kiderült, hogy maga sem tudta, ki a szerző. Az újabb vizsgálatok szerint Szatmárnémeti Mihály tolla alól kikerült mű, kiadási helye költött, kiadója fantázianév: „Venetiis, Typis Fratrum Veracii, Constantini et Speracii.” A kolozsvári nyomda betűivel kiszedett és határozott erdélyi szemléletet érvényesítő mű megállapítja, hogy Lipót császár politikája nem más, mint törvénytelen elnyomás, mert elvet minden isteni és emberi jogot.
Az óvatos egyensúlypolitikát azonban már 1672 fejleményei súlyos teherpróbára tették. Köprülü Ahmed, hogy megvalósítsa az iszlám északra irányuló hódító terveit, 1671-ben Lengyelország ellen indult, és csapatai ellepték Moldvát. A belső harcokkal dúlt, Ukrajnával határos vajdaságban válságos viszonyok uralkodtak. Gheorghe Duca moldvai vajda 1668-ban pénzen vásárolta meg hatalmát, és nagy adókat vetve ki a lakosságra, igyekezett költségeit behozni. A jobbágyokat, akik a földesurak és a klérus követeléseit is nehezen viselték, az adó annyira tönkretette, hogy a török hadjárattal rájuk háruló újabb terheket már nem vállalhatták. 1671–1672-ben történetének addig legnagyobb felkelése rázta meg Moldvát. Jobbágyok, katonák, kisbojárok és városiak megrohanták Iaşi-t, a gazdag bojárokat és a görögöket leölték, a fejedelmet elűzték. Köprülü seregeit lángokban álló ország fogadta, ahol a lakosság is éhezett.
1672-ben a Porta Erdélytől nem követelt hadsereget. Ahmed jobb politikus {856.} volt, mint hogy megbízhatatlan csapatokat hozzon be az éhínséggel küzdő országba. Viszont a fejedelemséget ellepték a Kárpátok hegyszorosain át nyugatra menekülő moldvaiak. Köprülü Ahmed nagyvezír 600 szekér élelmet kívánt, és nyíltan ugyan tiltotta, de hallgatólagosan biztatta a bujdosókat: támadják hátba a lengyelekkel szövetséges és a franciákkal feszült viszonyba került Habsburg császárt. A bujdosók viszont óvakodtak egymaguk nagyobb vállalkozásba belevágni, kérték, sőt követelték az erdélyi fejedelem támogatását. Apafi és kormányzó köre azonban nem ítélte egyértelmű állásfoglalásra alkalmasnak a helyzetet. Továbbra is az ellenfelek között igyekeznek egyensúlyozni. Megkeresik a francia királyt, a brandenburgi választót és más európai hatalmakat, Magyarország és a protestáns vallás védelme ürügyén kérve támogatást. A bujdosók tordai gyűlésén főgenerálisnak választott Teleki Mihály kővári kapitány és tanácsúr szeptember 3-i keltezéssel fejedelmi parancsot kap, hogy szálljon ki Magyarországra, majd a rendek akaratára hivatkozva a parancsot visszavonják. Teleki azonban a bujdosók enyickei győzelmének és felső-magyarországi sikereinek hírére mégis hadba száll. Az Apafi-kormányzat árnyalt politikájára azonban jellemző, hogy miközben Bánffy maga sem tartotta tanácsosnak elszalasztani a fegyveres támadásra kínálkozó jó alkalmat, megpróbálja a bécsi udvart ráébreszteni, hogy a lengyel–török háború jó alkalmul szolgálna, ha a császár hadereje is megtámadná az oszmánokat. Ajánlatos lenne a magyarokat is megbékíteni – figyelmezteti a Habsburg-kormányzatot –, mert küldhet ugyan fegyvereket a császár Magyarországra, de annyit soha, hogy biztos békét teremthessen, és a két versengő fél között Magyarország Görögország sorsára jut. Reméli – szól közvetlenül Lipót császárnak címzett levelében –, a császár büntetés helyett helyreállítja Magyarország szabadságát, hogy megőrizze a maga és az egész kereszténység szolgálatában.
Hasonló értelmű utasítással ment szeptember 20-án Bécsbe Macskási Boldizsár, Erdély hivatalos követe is. Ki kellett fejtenie, hogy a bujdosók és Teleki a fejedelem engedelme nélkül keltek fegyverre, de azt sem tagadják, hogy ellenségképpen sem viselhették magukat irántuk: „Látván az egész magyar nemzetségnek ilyen nagy romlásba esését hogy nemcsak azok, akik őfelsége ellen valamit mozdítottanak, avagy valaha szóltanak, gondoltanak, estenek romlásban, hanem asszonyemberek, leánygyermecskék, az ártatlan község és azok között az istennek anyaszentegyháza szenvedett romlást, sokakra holt emberek vétkének terhét vetvén.” A császár ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a bujdosóké, mégis „a magyarok állapotjának megcsendesítése nélkül az jó véget őfelsége nem éri”. Magyarország fegyver által csak „sedes belli” lesz, és prédája „annak a ki eleitől fogván sok akadályt szenvedett a magyaroktól”.*
{857.} Mire azonban Macskási Bécsbe ért, a bujdosók támadása összeomlott: Teleki szeptember 20-án fél saruját a mocsárban hagyva menekült serege maradványaival a batizfalvi összecsapásból. Majd október 26-án a császáriak györkei győzelme szinte elsöpörte a bujdosók hadi sikereit.
A Habsburg-kormányzat felfüggesztette a magyar alkotmányt, és gubernátort állított a királyság élére, a protestáns lelkészeket rendkívüli bíróság elé idézte.
Erdélyben a kudarc kiélezte a különböző politikai csoportok ellentéteit. A súlyos terhek miatt elégedetlen rendek felelősségre vonták a tanácsosokat, Apafi viszont a központi hatalom nevében visszautasított minden bírálatot. A bujdosók táborát súlyos meghasonlás osztotta meg, egyik csoportjuk Erdélytől rendszeresebb anyagi ellátást kívánt, a másik viszont teljes függetlenséget követelt. A közvetlen török kapcsolatot szorgalmazó Petrőczy az erdélyi fogságból a váradi pasánál keresett menedéket. A bujdosók fejedelemségbarát csoportja pedig vezérévé választotta a fiatal Wesselényi Pált, aki Béldi Pál lányát véve feleségül, a székely főkapitány nagy befolyását is megnövelte. Eközben a végeken szabályos határvidéki háború bontakozott ki: a váradi pasa támadásait Bánffy a hadsereget összefogva verte vissza, és külön megállapodással próbálta fenntartani a nyugalmat. Bécs viszont kiszivárogtatta az Erdély titkos diplomáciai összeköttetéseiről a fejedelmet a bujdosók előtt és a Portán egyaránt súlyosan kompromittáló híreket. A megbomlott belső hatalmi egyensúly végkifejletének látszott, hogy Teleki, Béldi, Bethlen Miklós szinte valamennyi főúrral együtt ligát kötött Bánffy Dénes ellen, fegyverrel támadtak rá, majd kieszközölvén a fejedelem beleegyezését, elfogták, s az 1674. novemberi országgyűlésen fej- és jószágvesztésre ítélték. Bánffy tragédiájáért a különböző történetírók Telekit, Béldit vagy Bethlen Miklóst okolták, a személyi ellentéteket vélvén egyedüli és legfőbb okának, hogy Erdély első tanácsurának egy ügyetlen hóhér keze alatt kellett kínhalált szenvednie.
Bánffy tragédiája azonban szélesebb politikai összefüggésekbe illeszkedik. Már 1673-ban félreérthetetlen jelei mutatkoztak, hogy a többirányú egyensúlypolitika felett eljárt az idő. A lengyelek új királya, Sobieski János 1673. november 11-én fényes győzelmet aratott a török csapatok felett. Moldva Lengyelországgal szövetkezett. A francia felesége révén is szoros nyugati kapcsolatokkal rendelkező Sobieski Franciaországon kívül Apafit kérte és fogadta el békeközvetítőnek Lengyelország és a Porta között. 1674 kora őszén megérkezett a fejedelmi udvarba XIV. Lajos király ajánlatával Beaumont ezredes. A Habsburg császárral háborúban álló Franciaország királya szövetségi ajánlatot, és állítólag pénzt is küldött, remélve, hogy Erdély a bujdosókkal nyíltan Bécs ellen fordul. Teleki azonnal felismerte az új lehetőséget, már november 18-i kiáltványában a bujdosók elé is tárta a francia támogatás esélyeit.
{858.} Elszakadni a korábbi politikától egy csapásra könnyen nem lehetett. Kéznél volt azonban a bűnbak, Bánffy Dénes.
A többirányú, a törökkel és a császárral egyaránt barátkozó politika, az erdélyi állam eddigi politikája most vádpont lesz ellene, igaz, hogy csak az egyik a sok közül. De mégis ez a lényeg. A többi váddal – fényűző élet, hatalmaskodás, büszkeség – melyik erdélyi főurat nem lehetett volna elítélni? A tragédia ott kezdődött, hogy Bánffy nem ismerte fel a megváltozott helyzetet. Egyre erősebben kapkodva bizonyítgatta igaz voltát, és szervezkedett. Bethlen Miklós hiába inti, hagyja el az országot, ne fegyverkezzék, „ez civile bellum szegin hazánknak nem egiebet, hanem utolsó veszedelmet ígér”.* 1657–1660 megpróbáltatásai nemcsak a török–tatár dúlások borzalmaival ivódtak Erdély emlékezetébe. Kísértett azóta a polgárháború réme is. Ezért irtózik szinte beteges érzékenységgel Apafi a trónkövetelőktől. Bánffy, akinek pénze és összeköttetése a Portán és Bécsben egyaránt van, ezek számát szaporíthatja. A pánikcselekedetek egymást erősítő láncreakcióit pedig már nem lehetett megállítani. Nem Erdély az egyetlen a 17. században, ahol véres úton következik be politikai irányváltás. Amikor azonban az ítélet Bánffyt azzal is bünteti, hogy tizenéves fiától megtagadja a rangja révén őt megillető nevelést, mint minden ifjúság elleni vétek, az ország jövőjét sújtja majd.
Teleki Mihály 1675. március 19-én jelentette a fejedelemnek, hogy megérkezett a lengyel király követe, de nemcsak az Erdéllyel „való barátságot akarja meg újétani”, hanem titokban vele jött XIV. Lajos követe, egy „rettenetes vén s beteges”* francia, Roger Akakia, a rendkívüli lengyelországi követ, De Forbin marseille-i püspök megbízottja. Miután Akakia szerencsésen befutott Fogarasba, megállapodást kötött Erdély fejedelmével.
Az 1675. április 28-án kelt fogarasi trakta értelmében a francia király kész lesz meghatározott összeggel és lengyel dragonyosokkal támogatni a bujdosókat, ha Apafi kiengedi közéjük Teleki Mihályt generálisként, és megnyeri a Porta engedélyét, „hogy választassék magyar király az ország ősi szokása és szabadsága szerint”.*
Erdély a fogarasi megállapodással sikeres diplomáciai lépést tett, hogy nemzetközi támaszt nyerjen önálló politikára. Helyrehozta Lengyelországgal 1657-ben elromlott viszonyát, s ha a Habsburgokkal harcban álló Franciaországgal szövetséget köthet, Európa legjelentősebb érdekkörében nyer pozíciót. A kor diplomáciai játékszabályai szerint azonban a fogarasi trakta {859.} nem több, mint a két fél előlegezett bizalma érdemlegesebb tárgyalásokra. A tényleges szövetség megkötése előtt még a gyakorlati együttműködés kitapogatásának szigorú formákkal szabályozott útja áll. Veszélyesen hosszú Erdély szűk lehetőségeihez képest és nagy a kockázata.
A Habsburg-kormányzat vagyonokat költött a gyors tájékozódásra. Paskó Kristóf erdélyi követ jelentése szerint a fogarasi megállapodást a konstantinápolyi bécsi rezidens „vette meg” a francia követ drinápolyi megbízottjától. A homályos szöveg okkal ébresztett ideges gyanakvást a bécsi Burgban. Érthető, ha a dinasztia érdekeit féltő Titkos Tanács minden eszközt megragad, hogy elébevágjon a francia–erdélyi szövetségnek. Tárgyalásokat kezdeményez Pálffy Tamás magyar kancellár, vagyis a rendi fórum útján Apafival, átszervezi magyarországi hadseregét, és a Portán célratörő munkába fog. Apafi és köre elég tapasztalattal rendelkezik már, hogy ne utasítsa el a tárgyalási lehetőséget, sorra küldi válaszait arról, hogy milyen feltételeket kér, hogy miként rendezze a császár Magyarország helyzetét. Közben az új felső-magyarországi főkapitány, gróf Strassoldo lerohanja és megsarcolja Debrecent. Bizonyítja, ami különben is közismert, hogy a Habsburg császár Apafival szemben kimondhatatlan erőfölényben van. A „hadi rátiót” mérlegelve, Bethlen János kancellár azonban reálisan ítél: „A mostani német had kárt tenni elég, nagyobb dolgokra kevés.”*
Komolyabb veszély fenyegette a tervbe vett francia–erdélyi szövetséget a Porta felől. A Habsburg-kormányzat jól tudta, hogy Erdély kétszeresen áthágta a szultáni főség alatt engedélyezett hatáskörét: a bujdosókat nem másért támogatja, mint hogy hadserege legyen egy elkövetkezendő támadásra, és nemcsak hogy tárgyal, hanem szövetséget is sző külső hatalmakkal. A vasvári béke többszörös megszegését hangoztató érvek azonban zátonyra futottak. 1676 őszén (november 2-án) meghal a nagyvezír, a Habsburg–török béke töretlen híve, Köprülü Ahmed. Az új nagyvezír, a „vérengző” Kara Musztafa pedig a hatalomváltással általában vele járó változásnál nagyobb fordulatot hozott Konstantinápoly politikájában. A fogarasi trakta záradéka ugyan aggodalmakat váltott ki a Portán, mert Kara Musztafa sem találta kívánatosnak a királyság és Erdély esetleges egyesítését, de egyelőre minden erejét az orosz–török háború kötötte le.
A bujdosók már külön hatalmi csoportosulásként kerültek bele a fogarasi traktába. Vezetőik élén a 17 éves Thököly Imre neve azt jelentette, hogy mint a magyar politika folytonosságát átmenteni képes személyiséggel számolt vele a francia diplomácia. Apafi és köre tudták, hogy beláthatatlan veszélyekkel jár, ha a támadást türelmetlenül sürgető bujdosók Erdélytől független hatalmi alakulattá fejlődnek. De az egység megőrzésének egyetlen hathatós módjával Apafi egyelőre nem élhetett, 1676 őszén ugyan Erdély magyarországi {860.} hadjáratra készül, Teleki mint generális megkapja a teljhatalmú fejedelmi megbízatást, de a francia politika késlekedése, főleg pedig a konstantinápolyi vezírváltás miatt Erdély nem bocsátkozhat nagyobb hadi vállalkozásba. Annyi történik csupán, hogy a bujdosók csapatai végigportyázzák Felső-Magyarországot. I. Rákóczi Ferenc menekülés közben meghal, miután újszülött fiát, választott erdélyi fejedelmi címe örökösét Lipót császár gyámságába ajánlja.
Erdélyben a kényszerű várakozás szinte pattanásig feszítette az ellentéteket. Teleki a fegyveres támadást sürgette, Bethlen Miklós nem bízott a francia politikában, Béldi a töröktől tartott és szervezkedett. Bethlen János kancellár véleményét Haller János tolmácsolta: „hazánkra és nemzetünkre valóban rosszat jövendölt, kiváltképpen magunk fejére csakhamar … melynek egészen minden okát csak a magunk között való egyenetlenségnek mondja és hogy semmi tanácsunk nem lehet nekünk, melyen mindnyájan megegyezzünk, akármely jót találna is fel nagyobb rész közülünk”.*
Apafi a korabeli uralkodók bevált módszereivel vészelte át a várakozás idegtépő idejét: az ügyeket társuralkodói hatáskörrel felruházott feleségére, Bornemissza Anna fejedelemasszonyra hagyta, törvények sokaságával csendesítgette a rendeket, vagy végeérhetetlen vadászatokba menekülve múlatta az időt. Családi reményei ugyancsak a kivárás óvatos politikájára intik: 1676 őszén sok elhalt gyermeke után megszületik az örökös. Fejedelem és kormányzó köre egyaránt türelmetlenül néznek a lehetőségek elé, s a nagy kockázat nyomasztó tudata kezdi felbillenteni a közügy és a magánérdek között amúgy is ingatag egyensúlyt. Féktelen hatalmaskodások és pénzhamisítások ügyeit teregetik elé az országgyűlések. Béldiről Tofeus püspök mondja: „nem üres a tömlöcze soha deáktól, mestertől, emberséges nemes embertől”,* kényszerrel növeli jobbágyai számát. Bethlen Miklós pedig nem az egyetlen, aki pénzbeváltáson nyerészkedik. Európa udvari arisztokratáit és főurait általában a nagyravágyás, öncélúság, a vagyon, a családi tekintély gyarapításának markáns vonásai jellemzik. Szeretik a fényt és a pompát, már átgyúrta őket az udvar, műveltek, intrikusok, alkalmazkodók és nagyot kockáztatók egyszerre. Mégis nagy a különbség a fejedelemség és a más országok politikusai között.
Erdélyben félnek. Félnek, mert ha győz a „francuz és a svéd ellen … a római császár”, több hadat küld Magyarországra. Félnek, mert a „Porta vádaskodik”, letette a moldvai és havasalföldi vajdákat. Félnek, mert az ausztriai erő ellen „igen megerőtlenedett a magyar nemzet”, mert „eb a török, kutya a német, ezek ketten megemésztenek bennünket”, mert késik a francia király, {861.} mert „nem kell ennek a mi nemzetségünknek a törvény, az igazmondás, a szabadság”, mert „szörnyű hazug a világ”, mert „rezgelődnek” a trónkövetelők, „mert – írja Bethlen Miklós – egy lépésem, vagy szóm, egy írásom nem lehet, amely után ne leselkedjenek”.*
Bánffy Dénes lefejezett véres árnya kísértett Erdély politikusai között. Kiépülnek a félelem sündisznóállásai. Bornemissza Anna és a fejedelem szűkebb köre – Székely László, Naláczi István, Nemes János – ellenőrzi a tanácsi rend főurait. Teleki igyekszik rajta tartani kezét a francia kapcsolatokon, kiépíteni egyeduralmát a bujdosók táborában, és energiáit, tekintélyét szinte aprópénzre váltva toboroz híveket. Béldi Pál viszont megpróbálja kihasználni az öreg kancellár és világlátott fia óvatosságát s a székelyek és szászok rendi sérelmeit. A fejedelem szűkebb köre azonban gyorsabb. Székely László és Naláczy István kezdeményezésére a fogarasi tanácsülésen, 1676 tavaszán Apafi letartóztatta a három főurat. Az agg és beteg kancellárt keresdi udvarházában vették őrizetbe, fiát Béldivel együtt vasra verve a vártömlöcbe vitték. Amikor egy esztendő múltán hitlevél és kezesség fejében szabadulnak, megváltozott politikai légkör fogadja őket.
Miután Forval és Révérend abbék megjárták Erdélyt, Varsóban, 1677. május 27-én Béthune márki, Lengyelország új francia követe és Absolon Dávid, a fejedelem megbízottja aláírták Franciaország és Erdély szövetségét. XIV. Lajos francia király pedig július 17-én valószínűleg országa egyik legkörmönfontabb szerződését ratifikálta. Franciaország évi 100 ezer tallért ad jó pénzben a fegyveres támadásra, Erdély csak annyiban kapcsolódik be a Habsburg-ellenes háborúba, hogy tábornokot és vezérkart állít a bujdosók élére, és tekintélyével, védelmével támogatja őket. Érdekeit mégis sokoldalúan biztosítja. XIV. Lajos nem köt a császárral békét anélkül, hogy Erdélyt és a bujdosók ügyét be ne venné a békeszerződésbe, ha pedig nem tudja elérni, továbbra is segíti a fejedelemséget. Biztosítékot kap a fejedelemség Franciaországtól a törökkel szemben is. Ha a Porta nem hagyja jóvá a szerződést, vagy büntető hadjáratot indítana, a király kezességet vállal. Védelmi szövetségre esik tehát a fő hangsúly a francia–erdélyi szövetségben a törökkel szemben is. Bármennyire is kifejezi ez a sokszoros biztosíték a fejedelemség „tűz víz között megütközött” helyzetét, kötelezettségeket is ró rá. Most már nemcsak a magyarországi helyzet, nemcsak a bujdosók türelmetlen követelései, hanem a szövetség is a mielőbbi fegyveres támadás megindítására kötelezi Erdélyt.
Apafi fejedelem tisztában volt a kockázatokkal. Feltehetően a fejedelmi politikát most már minden tehetségével segítő Bethlen Miklós fogalmazta a vállalkozás első kiáltványait és parancsait. Híven kifejezik ezek a török főség alatt önálló utat vágó erdélyi politika nehézségeit.
{862.} Erdély fejedelme, amint hírét vette a francia–erdélyi szövetség ratifikálásának, kiáltványban tudatja a bujdosókkal: „…a lelki, testi szabadságától megfosztott odakivaló Magyar nemzetnek és Hazának segítségére és felszabadítására … bizonyos számú hadakat akarván megindítani.”* Mindenekelőtt azonban követeket küld a Portára. Időt mégsem akar veszíteni, s előkészíti a francia–erdélyi szerződésben lefektetett mindkét lehetőséget. Thököly fejedelmi paranccsal kimegy a bujdosók közé, s uralkodói kinevezéssel a leváltott Wesselényi helyébe lép, a bujdosók generálisa lesz. Ha a Porta Erdélyt ismét mozdulatlanságra parancsolja, Thököly a vállalkozás látható feje. Teleki mint a támadás felhatalmazott hadvezére ugyancsak kettős értelmű utasítást kap: ha a fejedelem a Porta követelése miatt visszahívná, ne engedelmeskedjék, parancsmegtagadásért nem vonják felelősségre. A nagyvezír mégis ravaszabbnak bizonyult, mint Erdély fejedelme: a Porta nem ellenzi a francia szövetséget, de a támadást 1678 tavaszán ajánlja megkezdeni, amikor befejezi az orosz háborút. Csakhogy 1677 őszén már útban vannak a francia és lengyel segédcsapatok, megérkeztek a bujdosók közé az első francia tisztek, s Boham ezredes vezetésével októberben Nyalábvárnál megverik Schmidt császári generálist, Thököly lovas- és gyalogosezredekbe szervezi a végvárakból elbocsátott hadinépet, s az időhúzás veszteség. Közben a Habsburg-kormányzat felkészül a támadásra, 1678 elején három nagyobb csapatot küld Magyarországra. Erdély nem várhat tovább, Apafi vállalja a török ellenzésének kockázatát is.
1678. április 5-én Erdély fejedelme kiáltványban adja tudtára Magyarország minden rendű lakosának, hogy szövetségben a francia és a lengyel királlyal, „a szabadságtalanság terhes és súlyos igája alól való felszabadulások végett fogott fegyvert”. A kiáltvány utal a török császár oltalmára, és ajánlja, „nyílt szemmel és józan értelemmel gondolják meg elsőben is a hatalmas török császár oltalma alatt behódolásokkal lehetséges megmaradásokat”.* Az óvatosság érthető: a portai engedély még mindig késik. Köztudomású, hogy Apafinak „mindenekfelett a magyar dolgokért vagyon nagy tekinteti a Fényes Porta előtt s akarják … kimenetelét” Telekinek.* Teleki Mihályt, Erdély első politikusát már a somkúti gyűlésen, 1678. április 5-én, a francia király képviselőjének jelenlétében a bujdosók „fő elöljárójukul” választották, de a fejedelmi udvarban még hetek múltán sem tudják, mi a Porta véleménye. Még letilthatják az egész vállalkozást, útjukat állhatja a váradi pasa, a nagyobb kockázat azonban az, hogy esetleg fegyveres csapatokkal támogatja meg a {863.} nagyvezír Erdély fejedelmét. S ez valóban nem mást, mint Magyarország behódoltatását vonná maga után.
Apafi viszont nem Magyarország behódoltatásának szándékával indítja meg a háborút, nem is teheti, hiszen szövetségesei, a lengyel és a francia király sem a török területek növelése érdekében küldtek pénzt, tiszteket és valamennyi katonaságot. Világosan kifejezik Apafi kiáltványai a vállalkozás óvatos célját is: a töröktől akar elhatárolódni. Magyarország megsegítésére indít háborút. Jelszava: „Pro Deo et pro Patria.” Leszögezi, hogy a szomszédos magyar nemzet romlásából Erdélyre is sok gonosz következik, ezért fog fegyvert Magyarország testi lelki szabadságáért, egyedül a megnyomorodott két szegény haza örökös és állandó békességét akarja megszerezni. Teleki azt is leszögezi, „támadása nem szolgálja a katolikusok elnyomását”.*
Az utasítások nemcsak a katonaság szigorú fegyelmét követelik meg, nemcsak halálbüntetés terhe alatt tiltják a katolikusok háborgatását, és hogy valláskülönbség miatt bárkit bármilyen rövidség érjen, hanem kikötik: vigyázzanak, nehogy az elfoglalt várak „idegen” – vagyis török – kézbe kerüljenek.
A török hatalom árnyékában politizáló Apafit azonban az erdélyi főúri társadalom egy része nem érti meg. Béldi arra számít, hogy az engedély nélküli hadjárat miatt Apafi máris II. Rákóczi György sorsára jut. Úgy gondolja, elérkezett az ő ideje, rendi ellenállást szervez, felkorbácsolja a szász és a székely natiót sérelmeiket hangsúlyozva, miközben felajánlkozik a Portának. Béldit személyes bosszú és féktelen ambíció vezette. A mozgalom leleplezése alkalmával kompromittált főurak között azonban nyilván nem egy, mint például Haller János, feltehetőleg azzal is számolt, hogy az esetleg bekövetkező hatalomváltozásnál legyen kész garnitúra, és ne kívülről hozzon a Porta új fejedelmet. Hiszen a Konstantinápolyban várományos fejedelemként tartott Zólyomi Dávidot senki nem kívánta országfőnek. Béldi nem ért célba, hiába keresett a Portán menedéket.
Apafi, amint Béldi futásáról értesült, új kancellárját, Bethlen Farkast küldte a három náció képviselőivel együtt 80 ezer tallér ajándékkal a nagyvezírhez. Kara Musztafa már célba vette a Stefansdom tornyát, és a maga tervei szempontjából ítélte meg az erdélyi belharcokat. Tudta, hogy Apafinak hadserege van, és védi őt a francia király. Béldit tehát bűnösnek ítélte, és a Jedikulába záratta. Bethlen Farkas követsége április 22-én Apafit fejedelmi hatalmában megerősítő szultáni fermánnal indulhatott vissza.
1678. június 4-én a bujdosók, végváriak, a francia és lengyel csapatok Erdély tekintélye alatt Teleki Mihály fővezérségével megindultak Magyarországra. A Tisza vonalánál megtorpantak, és északra fordultak. Ungvár alatt a hadsereg {864.} kettévált. A zöm Telekivel Érsekújvárt vette ostrom alá, a Dünewald és Würmb császári ezredek egyesülését azonban nem tudván megakadályozni, félve a pestistől, és elkedvetlenedve a város zárt kapui miatt, augusztus 15-én visszavonult Kővárba. Thököly közben a francia és a lengyel csapatokkal megerősített végvári lovasezredekkel villámgyors hadi bravúrral elfoglalta a bányavárosokat.
1678-ban Erdély és a bujdosók őszi támadása nemzetközi szempontból megkésett vállalkozás volt. Amikor Thököly a francia és lengyel segédcsapatokkal elfoglalta az alsó-magyarországi bányavidéket, Franciaország Hollandiával és Svédországgal már békét kötött, és megkezdte fegyverszüneti tárgyalásait a Habsburg-kormányzattal. Közel azzal egyidőben pedig, hogy a császári hadvezetőség a nyugati hadszíntereken lélegzethez jutva visszaszorítja Thökölyt Kelet-Magyarországra, uralkodója parancsára Béthune márki magához rendeli Lengyelországba az erdélyi vállalkozásra kibocsátott francia és lengyel csapatokat; XIV. Lajos pillanatnyilag nem látja szükségesnek a kelet-európai Habsburg-ellenes diverziót.
Apafi mégis elérte, amit akart: Franciaország belefoglalta Erdélyt a nijmegeni békeszerződésbe (1679. február 4). Igaz, hogy csak általánosságban emlékezik meg az országról és a bujdosókról a békeszerződés 31. pontja, de ez az erdélyi politika szempontjából mégis jelentős eredmény. Ily módon a francia–erdélyi szövetség után a második lépést is megtette az erdélyi politika, hogy átlendüljön a Habsburg–török alternatíva kilátástalan, patthelyzetbe szorító bűvös küszöbén. Nem kevesebb, de nem is több, ami történt, mint hogy Erdélyt Európa hatalmai számon tartják, s ha szerényen is, de újra van helye a nemzetközi tárgyalóasztalok mellett. Félreérthetetlenül kifejezi ezt XIV. Lajos Apafinak írott levele (1679. június 8), amelyben megerősíti, hogy a békeszöveg 33. cikkelyében Erdély fejedelmét is felvette szövetségesei közé. Sobieski János lengyel király ezek után ugyancsak elküldi hivatalos követét tárgyalások végett a fejedelemhez.
Apafit következetesen továbbra is az a cél vezeti, hogy fegyvertények helyett diplomáciával nyerjen olyan pozíciókat, amelyek biztosíthatják az erdélyi államiság s az önálló Magyar Királyság átmentésének feltételeit. Elküldi követét, Vajda Lászlót Bécsbe, és felajánlja, hogy közvetít a bujdosók és a Habsburg-udvar közötti béketárgyalásokban. Majd pedig Absolon Dávidot immáron mint hivatalos követét indítja Párizsba, hogy hathatósabb támogatást eszközöljön ki szövetségesénél és tájékozódjék a nemzetközi viszonyokról. A kényszerhelyzetben sok szálból fonódó erdélyi politika tengelyében ugyanis még mindig az a meggyőződés áll, hogy a Habsburg-birodalom megerősödött, {865.} a királyi Magyarország önmagában gyenge, és Európa hatalmai előbb-utóbb összefognak a török ellen. 1679–1680 folyamán egyre inkább tapasztalnia kell azonban Apafinak, hogy ez a diplomáciára épülő politika elveszti hatását. Mégpedig amiatt, akit Erdély maga nevelt fel. A császári udvar közvetlenül Thökölyvel tárgyal, a Porta Thökölyt támogatja, Franciaország pedig kelet-európai politikájának magyar képviselőjét már nem Erdélyben, hanem Thökölyben véli felismerni.
Az ifjú Thökölyvel nemcsak tehetséges hadvezér, hanem az erdélyi hagyományoktól merőben eltérő utat járó politikus került a bujdosók élére. Frissebb, mozgékonyabb, bátrabb, mint Apafi vagy bárki az erdélyi tanácsban. Nincs mit kockáztatnia. Nem kell országot féltenie, viszonylagos békét és nyugalmat óvnia, nem nyomja az a roppant felelősség, mely Bethlennek és Rákóczinak a fejedelemség értékeinek megőrzését parancsolta. Csak nyerhet, mégpedig sokat. Nagy ambíciók fűtik, tizenkét éves korában az eperjesi kollégiumi teátrumban Magyarország királyának szerepét játszotta el. Óriási helyzeti előnnyel indult. Sok mindent készen kapott, a francia szövetséget, a bujdosóknak a legnehezebb időkben Erdély nagy anyagi áldozatával átmentett haderejét. Még a „testi lelki szabadságért” fegyverre kelő mozgalom ideológiáját is a bujdosók kiöregedőben levő politikusai és Erdély vezetői kovácsolták ki. Apafi adta Thököly kezébe a zászlót s rajta a jelszót: „Pro Deo et pro Patria.” Ilyen örökség kisebb tehetséget is elindíthatott volna a siker és a hírnév röppályáján. Thökölyvel azonban különleges hadvezetői képességű személyiség és sikeres szervező egyéniség kezébe jutott hatalom. Elszánt és már kipróbált fegyveres erőre támaszkodhatott. Magyarország lakói – végváriak és nemesek, jobbágyok és a városok protestáns polgárai – pedig nagy reményekkel támogatták, mert Thököly hadi sikereit átélve bíztak a változásban. A Habsburg-kormányzat politikája az ország anyagi erőit messze meghaladó adóival, a jövedelmi források kisajátításával, kereskedelmi monopóliumaival, vallási türelmetlenségével valamennyi társadalmi osztályt érzékenyen érintett. Lipót császár uralma már az állami önállóság anyanyelvben, szabad vallásgyakorlásban, műveltségbeli önrendelkezésben kifejeződő vetületeit is fenyegette, és a termelőmunka nyugalmát, az ország biztonságát sem tudta biztosítani. Csakhogy a Habsburg- és a török politika egyaránt felismerte Thököly vállalkozásában a veszélyt, de a veszély elhárításának a lehetőségét is: igyekezett minden úton-módon leválasztani őt Erdélyről, megnyerni még akár Apafi ellenében is.
Talán az egyetlen fogyatékosság a fiatal Thököly politikusi tehetségében ez a veszélyt nem érzékelő képesség. Ennek vannak előnyei, de később ez viszi majd a valóságot fel nem ismerő, vészes útra.
Pályája kezdetén Thököly nem akart tudatosan elszakadni Erdélytől, csak önállóságra tört, és aggályok nélkül elvette, amit a Habsburg- és a török politika kínált. Külön fegyverszünetek kieszközlése Bécsben, a császár {866.} biztosította önálló kvártélyterületek Északkelet-Magyarországon s Zrínyi Ilona már 1679-ben megígért keze éppen úgy, mint a váradi, majd a budai pasáknak a Habsburg-csapatok ellen nyíltan, az erdélyi fejedelem ellen pedig titokban nyújtott támogatása, valamint az Apafival kötött megállapodások sorozatos megszegése egyaránt bizonyítja, hogy milyen beretvaélen futó politikát folytat a fegyveresei erejében bízó Thököly.
A két hatalom, a Habsburg-udvar és Konstantinápoly mintha egymással is versenyezve igyekezne megnyerni Thökölyt. Mehmed egri és Abdurrahman budai pasa 1680. február 25-én titkos üzenetben tudatja Thökölyvel, hogy a Porta elismeri őt a bujdosók fővezérének, és számíthat rá, hogy segítséget kap Erdély ellenében. A portai elismerést nagy reverenciával fogadó fiatal fővezér pedig alig egy héttel később, március 2-án megírja Sebestyén András püspöknek, a bécsi udvar Szelepcsényi kancellár megbízásából kiküldött békebiztosának, hogy a mellette lévő urakkal, főrendekkel együtt szívesen igyekszik a császár hűségére, ő maga az egy esztendeje húzódó tárgyalást akár három órára rövidítené, „hogy annál inkább is mennél hamarébb keresztény királyomnak s uramnak udvarolhatnék”.* S ha nehezen követhetőek is Thököly módszerei, a császári udvart Strassoldo, Strassoldót Sebestyén püspök, a törököt pedig Bécs ellenében kijátszó diplomáciája, a két nagyhatalom között modus vivendit kereső javaslata tehetséges politikusra vall: a Habsburg-kormányzattal kötendő megegyezést garantálja a Porta, s Lipót császár hagyja jóvá, hogy a királyság adót fizet Konstantinápolynak.
Erdély politikusait azonban a felkelés hadi sikerei, Thökölynek a szoboszlai gyűlés után már feltartóztathatatlan önállósulása, nemzetközi hírneve a fejedelmi politika védelmére ösztönzik. Mások pánikba esnek, hiszen Erdély a bujdosókkal elvesztette hadseregét. Apafi maga világosan felismeri, hogy Erdély a politikai súlyvesztés lejtőjére jut Thököly miatt. A gyorsan változó politikai helyzet azonban nyújt még egy utolsó lehetőséget a fejedelemség megmentésére.
1681-ben megkötötték a török–orosz békét, Franciaország elfoglalta Elzászt, s visszacsatolási bizottságai ugyancsak érzékeny ponton támadták a Habsburgok európai hatalmát. A portai hírek pedig több mint bizonyosra jelezték, hogy Kara Musztafa nem újítja meg a rövidesen lejáró vasvári békét. Thököly diplomáciai és hadi sikereit leszerelendő tehát a Habsburg-kormányzat összehívta az országgyűlést, a magyar állam rendi fórumait mintegy megerősítve betöltötte a másfél évtized óta üres nádori hivatalt, mérsékelte az adót, s bizonyos korlátok között biztosította a protestánsok vallásgyakorlatát.
{867.} Erdély belső biztonságát a török csapatok pusztításaitól féltő Apafi most is a fejedelemség régen kitaposott útjain próbálta kivédeni. A még sértetlen önbizalommal cselekvő Thököly viszont, amint hírét vette az orosz–török békének, megírta a nagyvezírnek, hogy felajánlja a királyságot a Portának, és bizonyos, lényegében még Wesselényi nádor megfogalmazta feltételek szerint, szabad királyválasztás ellenében kész behódolni. Kérdés, hogy noha Ibrahim budai pasa 1681. május 30-án a nagyvezír kedvező válaszáról értesítette Thökölyt, Mehmed szultán mégis miért Apafinak küldte el a behódolási athnamét. Az 1681. április 18-án kelt athname elviselhető adó fejében teljes oltalmat ígér Magyarországnak, szabad királyválasztást, szabad vallásgyakorlatot, és azt, hogy a Porta a Habsburg császárral a magyar nemzet rovására nem köt békét. Apafi különös megtiszteltetésben részesül: a császáriaktól elveendő várak az ő hatásköre alá kerülnének, de a feltétel sem kicsiny. Erdély fejedelme köteles csatlakozni a „magyar nemzet kívánságára őket az német igája alól felszabadítani” vállalkozó török csapatokhoz, és „az egész Erdélyországunkban levő néppel és hadakkal együtt azon magyar nemzetnek segítségére”* indulni.
Apafi korábban sem volt híve a királyság török hódolásának, hosszú uralkodásának tapasztalataival pedig ugyancsak kételkedve fogadta az athname ígéreteit. Felmérve azonban az erőviszonyokat, nyíltan nem fordul szembe a különben is minden ellentmondásra féktelen indulattal felelő Kara Musztafával. Igyekszik biztosítani belső hatalmát, eléri, hogy újra megerősítsék a három nemzet konföderációját „hazánk nagyobb securitására nézve”, külön egyezséget köt a szászokkal, az országgyűléssel fejedelemmé választatja ötesztendős fiát, és meggyőző érvekkel, de ha szükséges, birtokai konfiskációját is kilátásba helyezve, megpróbálja hatalmát elfogadtatni Thökölyvel.
A fejedelem és Thököly követeinek kaposi értekezlete 1681. május 11-én teljes kudarcba fulladt. Thököly szuverén uralkodói öntudattal utasította el Apafi fejedelmi hatalmát maga fölött. Ily módon éppen akkor következett be nyílt szakadás Erdély és a bujdosók között, amikor a török Porta a hadjárat sikere érdekében az egységet próbálta megteremteni. Az 1681. évi hadjárat kudarcának azonban mélyebb okai voltak. Apafi legfeljebb az Erdéllyel határos területek várait tartotta volna célszerűnek elfoglalni, s nemcsak a protestánsoknak, hanem a katolikusoknak is teljes vallásszabadságot biztosított volna. Elítélte Thököly csapatainak féktelenkedéseit, látta, hogy a váradi pasa titokban Erdély rovására segíti Thökölyt, és Magyarország behódoltatását sem tekintette reális, és mi több, időszerű megoldásnak. A hadjáratra mintegy 20-30 ezer főnyi hadsereg gyűlt össze, de Erdély fejedelme és {868.} főgenerálisa, Teleki csak formálisan szállt hadba, s az athnamét sem adták ki Thökölynek.
Ellenkezést Kara Musztafa nem ismert. Visszakéri Apafitól az athnamét, fia, II. Apafi Mihály fejedelemmé választását nem erősíti meg, s 1682 tavaszán megérkezik a török császár parancsa: Erdély fejedelme csatlakozzék teljes haderejével a budai pasához. Már az erdélyi aranyak sem tudják megváltoztatni a nagyvezír akaratát. Viszont a „fényes porta kedvkeresésére” fordított egyre nagyobb összegek példátlanul megnövelik az adót, a lakosság tiltakozik, a központi hatalom halálbüntetéssel fenyegeti meg az adószedőkkel ellenkezőket, a rendek pedig nyíltan kimondják: Apafi fejedelemsége alatt veszni látják szabadságukat. Megtörténik, amire régen nem volt példa, az 1682. április 25-én kezdődő fogarasi országgyűlésen a rendek magyarázatot követelnek a fejedelemtől. Forrongó, nyugtalan országot hagyott maga mögött Apafi, amikor hosszú halogatások után, a török ismételt sürgetésére, meglehetősen silány és már a gyülekezés alatt szökevények és visszamaradók tizedelte hadseregével augusztus 5-én kiindult Magyarországra. Sikerült elkerülnie, hogy harcba bocsátkozzék. Fülek alatt Ibrahim pasa és Thököly egyesített táborában tétlenül nézte végig a földig égetett város és vár ostromát. Majd a kapituláció után, szeptember 6-án látnia kellett, amint Ibrahim vezír ünnepélyesen átadja Thökölynek az athnamét, és kikiáltja őt Magyarország királyának.
Thököly már az év elején kérte követei útján a Portát, hogy nevezzék ki Magyarország fejedelmévé. Rátermettségét azóta sokszorosan igazolta. Elfogta Herberstein császári generálist vezérkarával együtt, majd bevette Felső-Magyarország fővárosát, Kassát. Mint anyai ágon Bethlen Gábor fejedelem családjának leszármazottja, Zrínyi Ilonával megkötött házassága révén a gyermek II. Rákóczi Ferenc fejedelem mostohaapja, Felső-Magyarország ura, nem is egy indoka lehet, hogy kinyújtsa kezét Erdély kormányáért.
Erdély helyzetében mindezzel nagy változás következett be. Az elszigetelődés veszélyével kellett szembenéznie. Huszonöt év célratörő diplomáciájával gyűjtött nemzetközi tőkéje csaknem elveszett. Apafi Mihály fejedelem a tapasztalatok mellé Ibrahim pasa beszédének lényegét mint vésztjósló mementót vitte magával vissza Erdélybe: Thököly Szapolyai János és Bethlen Gábor örököse, és számítani kell rá, hogy a nagyvezír a következő évben, amint meghódítja a császárvárost, Thökölyt teszi meg Erdély fejedelmének.
Erdély öregedő fejedelme és a szűkebb kormányzó kör tagjai azonban a vesszőfutásnak beillő magyarországi út után mégis megkísérlik átmenteni az ország másfél évszázados államiságában kifejeződő örökséget.
1683-ban Apafi sok vihart megélt kormányzó körét nem kápráztatta el a Bécs ellen vonuló Kara Musztafa hadserege. Cserei ugyan a török hadat „barom nagy” tábornak mondja, „melyhez hasonlót Európában ötszáz esztendők alatt senki nem látott”,* de a fejedelmi tanács és az országgyűlés nem sietett eleget tenni a már 1683. február 11-én kihirdetett szultáni fermán és a nagyvezíri parancs hadba szólító felhívásának. Erdély aranyainak is része volt benne, hogy a fejedelem nem az év elején Nándorfehérvárott, hanem csak nyárutóján Bécs alatt, s nem is nagy hadsereggel, hanem kevés székely haderővel jelent meg a nagyvezír táborában. Győrnél a Rába- és Rábca-hidakat kellett őriznie a sakkban tartásával is megbízott szilisztrai pasa, Ibrahim seregeivel együtt. Október végén a fejedelem erről a keserves magyarországi táborozásról nemcsak kiéhezett és járvány tizedelte seregének maradványaival érkezett vissza, hanem hasznos tapasztalatokkal is. Látta a Bécs alól futó nagyvezírt. Megtudta, hogy Thököly kegyvesztett lett, mert az 1683. október 9-én bekövetkezett párkányi csatavesztéséért bűnbaknak tette meg őt a nagyvezír, mivel harcba szólító parancsának nem engedelmeskedett. Erdélyre pedig megint visszafordítja pártfogó tekintetét a fényes Porta.
Konstantinápoly új erdélyi politikájának előjele a bécsi vereség után, hogy elküldi a fejedelem fiának választását megerősítő athnamét. De vajon felmérték-e a II. Apafi Mihály gyermekfejedelmet ünnepélyesen beiktató politikusok, hogy a szultáni kegy nem múltbeli érdemeket jutalmaz, hanem jövendőbeli szolgálatokat kíván? Hiszen a nemzetközi diplomáciában remek tájékozottsággal rendelkező díván pasái tudták, hogy az egész keresztény világ döntő támadásra indul a török hatalom ellen.
Apafi még a többfelé biztosítás politikájának régen begyakorlott mozdulatával küldte el 1683 tavaszán Bécsbe Vajda László főkövetét: felajánlotta, hogy Erdély mediátorságot vállal a török és a Habsburg-hatalom, Thököly és I. Lipót magyar király között. Az események végkifejletét ismerve, önértéktévesztésnek tűnik ez a lépés, de akkor még senki nem tudta, hogy a győzelem esélyei hogyan alakulnak. Egyelőre a mediátorság, amelyet Bécs és a Porta egyaránt elfogadott és némi méltánylásban is részesített, a két nagyhatalom ütközőjén élő erdélyi államnak éveken át lehetőséget adott, hogy mindkét irányban fedezhesse magát. Annak ellenére, hogy már a reális balsejtelmek szorongásával sürgette Apafi Esterházy Pál nádort: „… igyekezne úgy a dolgokat kormányozni, ne légyen … végső romlása a magyar nemzetnek.”*
{870.} 1684 tavaszán pedig, amikor a pápa védnöksége alatt megalakult a Szent Liga – a Habsburg-birodalom, Lengyelország és Velence törökellenes szövetsége –, már nyilvánvaló, hogy a különálló, békeközvetítő politika még távoli nagyhatalom számára is nehéz, nemhogy a hadműveleti területek körzetében élő kis ország a maga számára haszonnal valósíthassa meg.
Lipót császár még 1684 áprilisában felszólította Apafit, hogy csatlakozzék a nemzetközi szövetséghez. Erdély politikusai azonban sem az ajánlat őszinteségében nem bíztak, sem kivihetőnek nem látták azt, amíg az oszmán hatalom torkában élnek.
A törökellenes nemzetközi szövetség rendszere pedig, úgy látszott, kínál más utat is, hogy Erdély államiságát átmentse. 1684 elején Ukrajnában és Moldvában Sobieski fényes győzelmet aratott, s így a török ellen Ukrajnától Dalmáciáig kibontakozó hadműveleti terület északkeleti szárnya, Erdély a román vajdaságokkal Lengyelország érdekkörébe került. XIV. Lajos pedig azzal a feltétellel kötötte meg a nemzetközi törökellenes háború kibontakozására lehetőséget nyújtó francia–Habsburg békét, hogy a franciabarát Lengyelország biztosítékot nyújt a Habsburg-hatalom keleti kiterjedése ellen. A hagyományos erdélyi politika ugyancsak arra ösztönözte Apafit, hogy a törökellenes szövetség lengyel és ezen át francia orientációjú ágába kapcsolódva építse ki a felszínen maradás hídfőállásait. Európa protestáns hatalmait is meg akarja nyerni segítségül, hogy a küszöbön álló nagy változásban Erdély úgy teremtse meg egységét a Magyar Királysággal, úgy váltsa gyakorlati politikai tényezővé a magyar koronához való tartozását, hogy közben átmenthesse az önálló lét másfél évszázadának eredményeit. Kolozsvári István professzor ezzel a nem könnyű megbízatással indul 1684 tavaszán Berlin, Németalföld és Anglia uralkodói udvaraiba.
Sobieski rendkívül tisztelte Apafit: „az egyetlen becsületes ember” a török alatt élő keresztény fejedelmek között – írta róla feleségének.* Nem is késett csatlakozásra felhívni Erdély fejedelmét. A lengyel–francia tervek miatt viszont a Habsburg-kormányzat nagyobb figyelmet fordított a keleti végekre. Már korábban kiépített moldvai és havasalföldi kapcsolataihoz is Erdély a kulcs. A százezres hadsereg élelmezésének, téli elszállásolásának roppant terhein a császári hadbiztosok vagy Magyarország főurai és vármegyéi egyaránt a fejedelemség segítségével vélnek könnyíteni. Erdély gazdag élelemforrásnak számít, a szász emlékírók szerint mindeddig „aranykorát” élte, földjét ellenséges hadsereg lényegében negyedszázada nem pusztította.
Különböző, egymást keresztező érdekek között országos ügy követelményei szerint önálló utat vágni csakis az erőhatalom tud. Erdély azonban a bujdosókat elvesztve, nem rendelkezett sem érdekeit megvédeni képes {871.} hadsereggel, sem a belső egyetértés politikai erejével. 1685-ben Antidius Dunod jezsuita hozta be Erdélybe Lipót császár ajánlatát. A Habsburg császár és magyar király fennhatóságának elismerése, az önálló külpolitikáról való lemondás, a császári hadsereg egyhatodának adandó téli szállás fejében vallásszabadságot, privilégiumainak megtartását és a nemzetközi szövetségbe való felvételt biztosító titkos szerződést Teleki írta alá 1685. április 14-én. Ezt a kercsesorai szerződést viszont Apafi Lengyelország garanciájával biztosított, nyílt s Erdély államiságának integritását őrző szerződéssel akarta meghaladni. A Havasalfölddel ugyancsak 1685 tavaszán megkötött újabb szövetség pedig a két ország közös érdekvédelmét hivatott szolgálni a Habsburg- és a török befolyással szemben.
Egy pillanatra még felvillant a lehetőség, hogy Erdély megteremtse belső erejét. Thököly, miután sikertelenül próbálkozott, hogy bekapcsolódjék a törökellenes nemzetközi koalícióba, Apafihoz fordult. Ha leküzdik a múltbeli ellentéteket és személyi indulatokat, Erdély Thökölyvel ütőképes hadsereget, a kor legkiválóbb magyar hadvezére pedig a fejedelemséggel Európában elismert állami támasztékot nyer. A fejedelmi tanácsban már bírálhatatlan tekintélyre emelkedett Telekinek azonban nem nehéz keresztülvinnie, hogy Thökölyt jószágvesztésre ítéljék. Ezzel végérvényesen a török karjaiba taszította a még mindig jelentős katonai erővel rendelkező fiatal politikust. 1685 kora nyarán az Erdélyt Thökölyvel okos, óvatos együttműködésre intő lengyel és francia figyelmeztetések sem találnak visszhangra. A Thököly-párt fejének kikiáltott, már bebörtönzött udvari kapitány, Barcsai Mihály vádlottak és védők százait mozgósító pere, tömlöcözések és provinciális rendi érdekek makacs követelései gyengítik tovább Apafi fejedelem és szűk körének központi hatalmát. Miután Caprara generális háromnapi ostrommal kapitulációra szorítja Szentjobbot, Várad elővárát, és császári csapatok húzódnak erdélyi területekre, Lipót téli szállást kér a hadseregnek. Apafinak még sikerül tetemes élelmezési terheket vállalva az ebesfalvi szerződésben 1685 októberében biztosítani, hogy Kővár vidéke, Máramaros és Debrecen kivételével Erdély mentesül a német ezredek kiteleltetésének súlyos terhe alól.
Az előrehaladott életkor, betegségek és családi megpróbáltatások miatt már nagyon megviselt idegzetű Apafi fejedelmet azonban a török politika 1686 elején megpróbálja félreállítani. Gyorsan átlátva, hogy mekkora tévedés volt Thökölyt 1685 októberében elfogatnia, a „kuruc király” szabadságát visszaadva, Erdély fejedelmének kikiáltva akarta tekintélyét helyreállítani és a maga számára kamatoztatni. 1686. január 6-án a fejedelemség egykori felneveltje már Váradról szólítja fegyverbe régi próbált híveit. Eddigre XIV. Lajos aktív kelet-európai politikája következtében csaknem szakításig kiéleződtek a Szent Liga tagjainak ellentétei. Holland, angol és francia pamfletek hangos érvei irányítják a kis fejedelemségre Európa figyelmét: Lipót császárt hódító célok vezérlik, és az európai egyensúly azt kívánja, hogy {872.} Sobieski legyen Magyarország királya, Thököly pedig, a sikeres hadvezér, Erdély fejedelme.
Közben a császári csapatok kiélik és kipusztítják Máramaros vármegyét és Kővár vidékét. Thököly eközben mintegy 9 ezer törökkel szabad átvonulást kér, hogy Munkácsot felmentse, s amikor kérését visszautasítják, ostrom alá veszi Vajdahunyadot.
A többoldalú katonai lerohanás veszélye radikális intézkedésekre kényszeríti a fejedelmi kormányzatot. A főurakra kényszerkölcsönöket vetnek ki, a társadalom különböző rétegei – jobbágyok, katonák, kisnemesek, kereskedők, városok és papok – felemelt összeggel kötelesek adózni. Több ezer főnyi, de silány fegyverzetű sereg gyűlik össze. Miközben pedig Teleki szétugrasztja Thököly hadseregét, Bécsben tekintélyes erdélyi követség próbálja kihasználni Erdély érdekében a nemzetközi viszonyok kedvező pillanatait.
Haller János bécsi előterjesztése szerint Apafi Erdély nemzetközi önállóságát és belső integritását kívánja. Vegyék be a szövetségesek a törökkel megkötendő békébe Erdélyt és a két román fejedelemséget. Oltalmazzák meg Erdélyt a török ellen, ne telepítsenek hadsereget az országba téli szállásra, viszont szavatolja a császár a fejedelemség privilégiumait. Ennek fejében Erdély 25 ezer arany, azaz 50 ezer tallér összeggel, élelemmel és fuvarral járul hozzá a török elleni háborúhoz. 1686 válságos tavaszán derül ki, mennyit számít, hogy a fejedelemség generációk kitartó diplomáciai munkájával beépült az európai hatalmi viszonyokba. Apafi most is elküldte követeit a dán és a svéd királyhoz, a protestáns hatalmakhoz, Angliába és Hollandiába, a brandenburgi választóhoz s a würtembergi herceghez. Haller bécsi követsége ideje alatt kötik meg a pápai diplomácia segítségével a lengyel–orosz békét, a cárt felveszik a Szent Liga tagjai közé, és megtámadja a krími tatárokat. Erdélynek és Lengyelországnak már nem kell a kán büntető hadaitól tartania. Bécs álláspontjának megváltoztatását még inkább befolyásolta, hogy a válság feloldására törekvő pápa a magyarokkal, kivált a protestánsokkal szemben mérsékletre intette, s ha nem rendezik az egész Európában megbotránkozást keltő királyságbeli és erdélyi viszonyokat, aligha nyithatják meg a török háború folytatásához elengedhetetlen nyugati pénzügyi forrásokat. Ily módon Bécsben, ahol Haller megítélése szerint „egész Európának forog állapotja”, elfogadták a fejedelemség államiságát védő kikötéseket. Lipót császár és Apafi fejedelem teljhatalmú megbízottjai 1686. június 28-án aláírták a szerződést, amelynek értelmében Erdély sértetlen állami szuveneritásában vesz részt a nemzetközi törökellenes szövetségben. Lipót császár elismeri a fejedelem jogait, a rendek fejedelemválasztási szabadságát, a négy bevett vallás szabadságát és Erdélyország külön államiságát. A nevezetes szerződés 2. pontjában leszögezik: „Amit az egykor a Porta uralma alá tartozó területekből elfoglalnak, a fegyverjog alapján azé lesz, aki meghódítja, de minden olyan {873.} területet, amelyről kimutatják, hogy valaha Erdélyhez tartozott, átadnak és fenntartanak a fejedelemségnek.” A továbbiak megértése szempontjából fontos, hogy külön pontba foglalva állapítja meg a szerződés: „… a császári felség soha nem követelheti magának sem a fejedelmi címet, sem a címert”. Végül a váradi és a temesvári török őrségek fenyegetéseinek kitett fejedelemség védelmére foglalták bele a következő passzust: „Erdély biztonságára s a jelen szerződés biztosítékaként a fejedelem és a rendek arra az időre, amíg ez a háború és a veszély tart, átadják a császári felségnek két erődített helyüket, mégpedig Kolozsvárt és Déva várát. Az itteni helyőrségek kétharmada császári, egyharmada erdélyi csapatokból fog állni, zsoldjukat a császári felség fizeti, kenyerükről és ellátásukról az erdélyiek gondoskodnak. Mihelyt azonban a háború véget ér, mindkét helyet kiürítik és átadják.” A szerződés titkos. Erdély nyíltan csak Buda visszavívása után csatlakozik a Szent Ligához. A szerződésről Szekfű Gyula is megállapította, hogy a kercsesoraiénál is „sokkal kedvezőbb volt … Erdély függetlenségére”.* Megítélése körül azonban mégis nagyon sok a bizonytalanság. Főleg Bethlen Önéletírására hagyatkozva, a történetírás általában úgy ítélte meg, hogy ez a megállapodás azért nem lépett életbe, mert az erdélyiek elutasították. Ma már tudjuk, hogy egy példányát mint Lipót császár és Apafi Mihály fejedelem egyezményének másolatát elküldték Angliába, ami a külföldi jótállás előzetes biztosítékául szolgál. Az is tény, hogy a császári csapatok július végén elhagyják Erdélyt, a Buda felmentésére vonuló nagyvezír pedig súlyos megtorlást helyezve kilátásba, maga mellé rendeli Apafit segélycsapatokkal, a fejedelem azonban a török parancsnak nem tesz eleget, hanem hogy a szerződés értelmében vállalt pénzösszeget előteremtse, fizetésre szorítja a főurakat és a nemeseket is. Később, az erőviszonyok Bécs számára kedvező alakulása után ezt a megállapodást a Habsburg-dinasztia érdekeit képviselő udvari párt tagjai jól átgondolt politikai célok szolgálatában igyekeztek nem létezőnek minősíteni, noha az erdélyi rendek bizalmatlansága és Várad felszabadításának elmaradása miatt a török betörések veszélye eleve megakadályozta, hogy a fejedelemség nyíltan csatlakozzék a szövetséghez. A szerződés ügye további vizsgálatokat kíván, de nagy biztonsággal állítható: 1686 nyarán még adott rá esélyt, hogy Erdély, ha formálisan és a Habsburg-főség alatt is, de mint állami alakulat kapcsolódjék be a nemzetközi törökellenes szövetségbe, és némi szuverenitással vegyen részt a törököt kiűző háborúban.
| 2. ÚJRASZERVEZŐDŐ GAZDASÁG, ÁTRÉTEGZŐDŐ TÁRSADALOM | TARTALOM | 4. A HABSBURG CSÁSZÁR OLTALMA ALATT |