{874.} 4. A HABSBURG CSÁSZÁR OLTALMA ALATT

A BALÁZSFALVI SZERZŐDÉS ÉS A FOGARASI NYILATKOZAT

„Nem kicsiny örömmel értettük mi is az kereszténység fegyverének conjunctióját, gondolván, felszabadulunk az török iga alól” – írta Apafi a lengyel királynak 1686 őszén, Budavár visszavétele után –, de félnek, hogy a győzelemből ne a „keresztényi szabadságok romlása” következzék.*EOE 19. 65. Erdély politikusai a nemzetközi diplomácia útján próbálták biztosítani Erdély helyzetét az új viszonyok között. Apafi nemcsak a lengyel királyt keresi meg, hanem a brandenburgi választófejedelmet és Béthune márkit is, és levelet ír XIV. Lajosnak. Mégis a Szent Liga tagjai közül elsősorban Lengyelország pártfogása alá szeretné helyezni országát. Frigyes Vilmos választófejedelemtől a protestáns vallás védelmét kéri, a francia királynál pedig azt reméli elérni, hogy a nijmegeni szerződés alapján szavatolja Erdély államiságának integritását.

Az első követek azonban még el sem jutottak rendeltetési helyükre, amikor megérkezett Lipót császár levele a fejedelmi udvarba: a hosszú budai ostromban és kimerítő harcokban elfáradt hadseregét Erdélyben kívánja téli pihenőre elhelyezni. Veterani ezredes Máramaros vármegyét megszállva, Caraffa generális pedig a nyugati vármegyéket elfoglalva fenyegeti Erdély védettebb vidékeit. Közben a Körösök völgyeiben labanc, török, német és Thököly-katonák pusztítanak. Moldva felől és délnyugatról török beütések fenyegetik az országot.

Az ügyeket bizottsággal és negyvenfős tanáccsal irányító fejedelmi udvar tárgyalásokkal igyekezett úrrá lenni a válságos helyzeten. Caraffa generálist portai árfolyam szerint is tetemes ajándék, 2000 arany és hat ló szelídítette alkudozásra. Erdély 1686–1687 telén pénzben, gabonában és vágóállatban összesen kis híján 2 millióval váltotta meg területének egy részét a téli kvártély pusztításaitól, s járult hozzá a törököt kiűző háborúhoz.

A megegyezést a császári hadsereg nem tartotta be, s az északnyugati sávon kívül más vidékek is megismerkedtek az ellátatlan katonasággal. A megállapodások semmit sem értek, Caraffa fenyegetett és követelt: „én se császárral, se az udvarral bizony nem gondolok, azt cselekszem az mit akarok, se az császár, se az udvar engem azért meg nem büntet, ha az Őfelsége hadát sustentálom, sőt ha meghallják, azt mondják, jól cselekedett Comes Caraffa”*Naláczi András és Bálinthit Zsigmond jelentése. AOT II. 106. – s az Erdélyre kivetett adóban, összesen 10 ezer portióban és négy regiment {875.} eltartásában ésszerű mérsékletet kieszközölni Eperjesre küldött deputátusok Bécsbe mennek orvoslásért. Erdélybe pedig hamarosan eljut a hír: „Az eperjesiekben nagy rendű embereket vagy harmincat Caraffa megfogatott.”*Kálnoki Sámuel tudósítása. AOT II. 114. A Buda visszafoglalására induló nagyvezír haderejét a szövetséges csapatok főparancsnoka, Lotharingiai Károly herceg Nagyharsánynál megsemmisítette, és győztes hadseregével 1687 őszén bevonult Erdélybe.

A császári fősereg 1687. őszi erdélyi bevonulásának kettős célja volt. A királyság hadak dúlta vidékei már nem tudták eltartani a hadsereget, de a Haditanácsot jól átgondolt hadászati és politikai célok is vezették, amikor minél előbb befolyása alá igyekezett vonni Erdélyt. Pozsonyban országgyűlés mondta ki a Habsburg-dinasztia örökös jogát Szent István király koronájára, s az alkotmányváltozást már Magyarországot egykori egységében birtokolva akarta Lipót császár és kormánya Európa uralkodóinak bejelenteni.

A fejedelmi udvar józanul számot vetett az erőviszonyokkal. Szembeszállni 40 ezer főnyi császári haderővel: öngyilkosság. Lotharingiai Károly herceg elfoglalta Somlyót, Kolozsvárt, Szamosújvárt, Szeben előtt azonban megállították a fejedelem követei. Apafi az 1686. évi megállapodás szerint tárgyalást ajánlott, és Lotharingiai Károly herceg, a kiváló hadvezér, akit inkább katonái élelmezése, mintsem a dinasztia érdeke foglalkoztatott, az 1686. június 28-i szerződés keretei között kötötte meg a balázsfalvi egyezményt. Ily módon, ha mérhetetlennek tűnő anyagi áldozatok árán is, a fejedelemség, úgy látszott, még mindig biztosítani tudja önálló államiságát. Erdély vállalta, hogy készpénzben 700 ezer német forintot fizet, és élelemmel, takarmánnyal egész télen át ellátja a hadsereget, noha a 66 ezer köböl búza, közel 40 ezer mázsa hús, 7 ezer „negyvenes” hordó bor, 120 ezer köböl zab, 144 mázsa széna és húsz híján 500 ezer kéve szalma a különben jó termésű évet záró országban hatalmas érték. Ezzel szemben Károly herceg szavatolja, hogy a császár elismeri a fejedelemség önállóságát, a fejedelem és utódjai „kormányzásukba senki nem fog elegyedni, az országgyűlések, fejedelmi jövedelmek, várak, városok, harmincadok, sókikötőhelyek, arany- és ezüstbányák és vámok jövedelmeihez semmi igény nem formáltatik”. *AOT III. 185. A fejedelemség vallási és kereskedelmi szabadságát megtartja, a katonaság a lakossággal nem hatalmaskodik, „a jobbágyokat ingyenmunkára nem kényszeríti, a nőkön erőszakot nem tesznek”.*Uo. Az egyezmény többször hangsúlyozza, hogy az ország csakis a belső nyugalmat, rendet fenntartva tud a katonaság ellátására vállalt kötelezettségének eleget tenni. Nem számoltak azonban azzal, hogy Bécsben Károly herceg pártja meglehetősen súlyos helyzetbe került, és Erdély elfoglalásával mintegy a saját politikai súlyát is {876.} növelni akarta. Így érthető, hogy amikor az egyezmény értelmében a fejedelmi udvar átadta Szebent, a szászok fellegvárába rendezett bevonulás után Lotharingiai Károly herceg „Capta Transylvania” feliratú érmet veretett az ország katonai megszállása emlékére. Mikor a győztes hadvezér elhagyta Erdélyt, a főparancsnok, Scherffenberg tábornok és alvezérei, Veterani és Starhemberg generálisok már csakis a hadsereg érdekeit tartották szem előtt.

Bethlen Miklós tehát az elhatalmasodó katonai uralom ellen tiltakozva emlékiratban fordult a császárhoz, hogy ne dobja oda a nemrég még virágzó országát a katonák pusztításainak. A Moribunda Transylvania címü emlékirat Az török áfium ellen való orvosság nyitó képével indul: mint Cresus király néma fiát az apjának szánt gyilkos tőr látványa, Bethlent hazája pusztulása készteti szólásra, miként annak idején Zrínyit.

Bécsben a dinasztikus párt a balázsfalvi szerződés politikai kikötéseit elfogadhatatlannak tartotta. 1688 elején a munkácsi kapitulációt sikeresen végrehajtó Caraffa generálist bízták meg, hogy Erdély státusát a pozsonyi országgyűlés szellemében rendezze. Erdély frissen kinevezett katonai főparancsnoka újdonsült titkárával, a Munkács feladása alkalmával szolgálatába szegődött egykori erdélyi, majd Thököly-diplomatával, Absolon Dániellel vonult be a szebeni fejedelmi lakosztályba. Híre Erdély-szerte rettegést keltett, és a tapasztalatok, sajnos, igazolták a félelmeket. Caraffa nem ismerte a viszonyokat, semmibe vette Erdély államiságának hagyományait, kivihetetlen reformterveket akart megvalósítani. Külön-külön magához rendelve tárgyalt a fejedelmi tanács tagjaival, Teleki Mihályt megkülönböztetett bánásmóddal tisztelte meg. Bár a sorostélyi Teleki-udvarházra ugyanúgy katonai executiót küldött, mint más főurak és nemesek jószágaira. „Evvel a külön-külön való szembenléttel, juxta aliud: divide et impera, szörnyű diffidentiát szerzett, és kivált Teleki elméjében szörnyű szeget ütött, mint aki mindentől és kivált éntőlem félt – írja a Telekivel szemben különben is súlyos ellenérzésekkel viseltető Bethlen Miklós –, mellyel Caraffa in rem et intentionem suam felicissime abutála.”*Bethlen önéletírása I. 377.

1688. május 9-én Erdély vezetői, a tanácsosok és a rendek képviselői, az ellenvéleményeket leszavazva, minden különösebb ellenállás nélkül aláírták a fogarasi deklarációt. Kijelentik, hogy Erdély visszatér Magyarországhoz, felmondják a török védnökséget, I. Lipót császár és Magyarország örökös királyának és utódjának, I. József királynak oltalma alá helyezik magukat a pozsonyi országgyűlés végzéseinek értelmében. Az ország váraiba császári katonaságot bocsátanak, és évi 700 ezer forint készpénzadót fizetnek. Ezzel szemben még a balázsfalvi egyezményben lefektetett elvek szerint kívánták volna a fejedelemség állami önállóságát biztosítani, de a császári leirat nem {877.} ígért többet, mint hogy biztosítja a vallásgyakorlat szabadságát, és megfékezi a katonaságot. Az ígéret végrehajtásáról viszont nem gondoskodott.

A fogarasi nyilatkozat után a fejedelem mellett társuralkodói minőségben munkálkodó Bornemissza Anna a családja és az ország romlása miatti végső elkeseredésében meghalt.

A társadalom különböző csoportjai kiépítették a maguk sajátos védelmi állásait. Jobbágyok és közrendű székely csoportok az ellenállás ősi, ösztönös útját választották, és a hegyekbe szálltak. Nagybánya, Beszterce és Brassó viszont tudatosan ellenállt. Caraffa Brassó alá Veterani vezetésével háromezer főnyi császári hadsereget küldött, és a fejedelmi hadsereg élén Teleki Mihályt rendelte a város megbüntetésére. A város lakossága Kreutz Gáspár brassói szász aranyműves vezetésével pedig kijelentette, inkább meghal, de a császári őrség előtt nem nyit kaput, és ágyúkat vontatott a városfalakra. Az egyenlőtlen tűzharc Brassó vereségével végződött. A város közösségi ellenállását caraffai módszerekkel törték meg. Macskási Boldizsár a fejedelem képében elnökölt a város lakóiból és a fejedelemség küldötteiből összeállított vésztörvényszékben, s meghozta Cserei Mihály szerint is példátlanul igazságtalan ítéletét: „…karóba rakták szegényeknek fejeket.”*Cserei históriája. 211. Az adót katonai egzekúcióval kezdték behajtani, miután a segesvári országgyűlés (1689) leszavazta Bethlen Miklós javaslatát, hogy a portánként 280 forint felét a földesurak fizessék. 1690 tavaszán Flämitzer röpirata Erdélyben a jus armorum jogán berendezkedő Ausztriát a fejedelemség Messiásának hirdeti, ahol csak azért nincs szükség a fegyverjog érvényesítésére, mert már ráléptek az alkotmány átalakításának útjára.

THÖKÖLY FEJEDELEMSÉGE ÉS A „DIPLOMA LEOPOLDINUM”

„A kár és a pusztulás mindennap árad”*Bethlen Miklós és Mikes Pál levele a tanácsurakhoz, 1686. június 2. DEÁK F., i. m. 347. – jellemezte Bethlen Miklós már 1686 nyarán a fejedelemségben kibontakozó külső és belső háború következményeit. 1687 után a fejedelmi kormányzat fulladozva küzd az adóelosztás és katonaélelmezés megoldhatatlan feladataival. Felégetett városok és falvak, ezerszámra elhajtott állatok, földönfutóvá lett polgárok és kisnemesek, nyomorékká vert jobbágyok, kivagdalt gyümölcsösök végeérhetetlen sorban követik egymást a Bécsbe küldött kárbecslési jegyzőkönyvekben. A társadalom védekezik: a kolozsvári mészárosok, a marosvásárhelyiek, abrudbányaiak, székelyek, szászok, magyar és román jobbágyok a maguk módján őrzik érdekeiket. Az országgyűlés az adó felét tömlöc és vagyonelkobzás terhe alatt a földesurakra veti, de a pipázási tilalomról és verébfogásról hozott törvényeknek {878.} sem tud érvényt szerezni. Komisszáriusokat állítanak, közben az ellenőrök és tanácsosok viszályaiban elsikkad a közérdek. Központi kormányzat és rendi fórum az államiságát vesztő országban egyaránt árnyékhatalom lesz.

Apafi Mihály fejedelem hosszú uralkodásának utolsó másfél esztendejében már súlyos depresszióval küzdött, kivezető utat bonyolult szerkezetű órái között és könyvtárában keresett, majd 1690. április 15-én megtért a „nagy órásmesterhez”. Páratlanul nehéz viszonyok között teremtett Erdélyben központi hatalmat, s építette ki azt az új politikai vezérelvet, hogy Erdély államiságát az európai hatalmi ellentétek adta lehetőségeket kihasználva, diplomáciával inkább, mint fegyverrel mentsék át. „Nemzetemnek, vallásomnak szolgálni … a jónak követője kívánok lennem” – szögezte le nem is egyszer ennek az erőkímélő politikának elkötelezettségét vállaló elszánását. Kortársai közül kevesen értették Apafit. Hiszen a politika tudományát sokak érzelmekkel, nagyhangú kardvillogtatásokkal, pánikcselekedetekkel vagy cinikus igazodásokkal azonosították. Kevés az értelmes, józan valóságfelismerésre épülő, értékőrző és értékmentésre képes képzett politikus.

Apafi halála után a Portán azonnal kiállították az új fejedelem athnaméját. De a szultáni fermánba nem az annak idején a Konstantinápolyban megerősített, Bécsben pedig jóváhagyott választott fejedelem, a 14 esztendős II. Apafi Mihály nevét írták be, hanem a Thökölyét. Az viszont, hogy Thököly Imre erdélyi fejedelemsége tényleges és időálló lehessen, már nem a Portán dőlt el.

A Szent Liga minden elképzelést felülmúló hadi sikerei alaposan megváltoztatták az európai és a török ellen küzdő országok erőviszonyait. Belgrád elfoglalása (1688) s a császári csapatok benyomulása Havasalföldre olyannyira megnövelték a Habsburgok hatalmi fölényét, hogy Franciaország és Lengyelország egyaránt ellenakcióba kezdett. A német fejedelemségek területére betörő XIV. Lajos éppen úgy Erdélyben vélte felismerni a Habsburgok kelet-európai hatalmát ellensúlyozni képes bázist, mint a Kamenicet nagy anyagi és véráldozattal visszafoglaló Sobieski János király. De amíg a Napkirály bátran kijelentette, hogy Thököly legyen Erdély fejedelme, s kész őt anyagilag támogatni, Lengyelországban megoszlottak a vélemények. A lengyel főnemesség francia pártja ugyancsak számított Thökölyre. Sobieskit azonban, miként régen, szövetségi kötelezettségei most is visszatartották, hogy a török hadvezérrel tárgyaljon. Bár a Porta hajlott a békére, Sobieski most sem bízott a kuruc királyban, s valószínűleg a román fejedelemségek miatt maradt tartózkodó Thököly követeivel szemben. Thököly ugyanis, amíg váltakozó szerencsével harcolt Havasalföldön, energiái javát a diplomáciára fordította. Az ugyancsak Habsburg-ellenes politika útjait kereső Constantin Brîncoveanu vajda sátrában 1689 augusztusában folytatott tárgyalásokról Thököly elégedetten számolt be: „… órákig tartó confidens discursusink voltanak, … mindenekben, az kikben tudós, mind portai, {879.} erdélyi, lengyelországi, bécsi dolgokban információt adván, és in omni casu lejendő atyafiságának s barátságának megtartásárul hittel assecurálván.”*Késmárki Thököly Imre és némely főbb hívének naplói és emlékezetes írásai 1686–1705. Közli THALY K. Pest 1868. (MHH-S 23. 28–29.) A „confoederatio” megállapodásai arra engednek következtetni, hogy összefogva óvatosan keresik a török hatalma alól is kivezető önállósulás útjait.

A császári udvart az Erdélyben parancsnokló, majd Havasalföldön harcoló Veterani segítségével kereste meg többször is Thököly. Jelezte, ha a császár elismeri Erdély fejedelmének, miként többször ajánlotta, most is kész a kereszténység győzelmét segíteni fegyvereivel. A dinasztikus érdekeket féltő udvari párt azonban Erdéllyel kapcsolatban legalább annyira a fegyveres döntést szorgalmazta, mint a hatalmas ellentámadást indító török parancs. Badeni Lajos, a havasalföldi támaszpontokat sorra feladni kényszerülő főparancsnok 1690 nyarán azt javasolta, hogy a szövetségesek minden hadi erejét Belgrádon kívül Erdély védelmére fordítsák, mivel felismerte a fejedelemség jelentőségét.

1690 nyarán, amikor már feltűntek Erdélyben Thököly pátensei, a várható uralomváltásról nagyon megoszlott a lakosság véleménye. A Székelyföldön felkelés érlelődött. Másutt csendben készítették a zsoldosuralmat megdöntő Thököly útját. A főurak Kolozsvárra húzódtak, a tanácsosok segélykérő követet küldtek Bécsbe, a rendek óvatosan vártak.

A nyugati hadszíntérre rendelt Caraffa helyett Erdély főparancsnokának kinevezett Heisler generális a fősereggel és a parancsára Teleki Mihály vezetésével gyülekező erdélyi haderővel a Törcsvári-szoros bejáratánál foglalt állást. Biztonságból az akkor parancsnoksága alatt szolgáló Zrínyi Ádám ezredes vezetésével erős csapatot rendelt a Volkányi-szoros védelmére is. Mégis minden elővigyázatossága hiábavalónak bizonyult. 1690. augusztus 21-én Thököly 6000 főnyi hadsereg élén meglepetésszerűen hátba támadta és leverte a császári hadsereget.

A zernyesti csata zseniális hadvezéri teljesítmény. Magyar, havasalföldi, török és tatár csapatokból szervezett hadseregét Thököly „practicával” vitte be Erdélybe. Kietlen havasokon törve át került az ellenség hátába. „Hol soha lovas ember s gyalog is nem járt … s térden mászván s a lovak farkára fákot kötvén, úgy ereszkedtenek be szép csendesen a tágos völgyekbe”*Cserei históriája. 224. – írja a csatából futással menekülő Cserei Mihály, ekkor még Teleki Mihály inasa. Több császári főtiszt a csatatéren maradt, a császári főparancsnok, Heisler fogságba esett. Teleki lova megbotlott, a fejedelemség főgenerálisa lezuhant, összekaszabolt, kifosztott tetemét másnap találták meg Thököly hívei.

Tanult hadviselő ember volt ugyan Thököly, fényes győzelmét mégsem tudta kihasználni. Nem voltak ostromszerei, katonasága az ország meghódoltatásához {880.} kevés, szétszóródásuk kockázatos. Belső és külső erőkre támaszkodva akarta uralmát megszilárdítani. Brassó városa örömmel fogadta, a szászok ugyancsak készséggel segítették, a székelyek csapatostul esküdtek hűséget, s a szeptember 25-én megnyíló keresztényszigeti országgyűlésre a három natio elküldte követeit. Egyhangúnak mondható fejedelemmé választásában nemcsak jó rendben, fegyelemben együtt tartott csapatainak volt része, hanem a császári hatalomnál sokkalta enyhébbnek mutatkozó török főségnek is. A fejedelemválasztási törvény nemhiába hangsúlyozza, hogy Thököly a török segítségével „Bethlen Gábor erdélyi kegyelmes fejedelem idejebeli szabadságunkat megadta”,*THALY K., i. h. 65. az ország adóját a Bethlen idejebeli, immáron jelképesnek számító 10 000 tallérra szállította le. A négy bevett vallás szabadságát, a „libera vox”-ot, a három náció kiváltságait, általában a rendi jogokat megerősítette. Elfogadta, hogy a három nemzetből választandó tanáccsal kormányoz, de valójában szuverén módon intézkedett. Az országgyűlés elsősorban a Portával kívánta rendezni Erdély viszonyát, Thököly viszont a Habsburg-udvarral. A fogságba esett Heisler generálist megegyezési ajánlattal küldte Bécsbe. Kész csapataival a török ellen harcoló császári hadsereghez csatlakozni, ha elismerik Erdély fejedelmének, birodalmi hercegi címmel tisztelik meg, és a megegyezést Velence és Lengyelország garantálja. Miként a javaslat híven kifejezi, Thököly már tanult Apafi nemzetközi erőviszonyokat mérlegelő politikájából, de nem eleget. Nagyobb hangsúly esik személyi érdekeire, mint az ország ügyeire.

A helyzet teremtette lehetőségeket Bethlen Miklós nagyobb sikerrel használta ki. Csaknem a zernyesti csata hírével együtt érkezett Bécsbe. A Belgrád török ostroma miatt különben is pánikkal küzdő udvart már hevesen foglalkoztatta az erdélyi helyzet. Thököly ajánlatával szemben Caraffa készített projektumot. A Habsburg-kormányzat nem mondhat le Erdélyről, hiszen az a háború éléstára, „Magyarország citadellája”, bástya a „hűtlen” Lengyelországgal szemben, és a Habsburg-uralom havasalföldi és moldvai kiterjesztésének záloga. De sokan úgy gondolták, hogy a katonai uralom helyett okosabb és célszerűbb berendezkedésre van szükség. Caraffa Emlékiratában a terrorisztikus katonai módszerek helyett civil kormányzást javasolt úgy, hogy társadalmi és etnikai ellentéteket tudatosan elevenen tartva, minden alkotmányos önállóságától megfosztva tagolná Erdélyt a Habsburg-dinasztia örökös tartományai közé.

Bethlen ezzel szemben Bécsben olyan diplomatervezetet nyújtott be, amely szerint Erdély gazdasági, művelődési és közigazgatási kormányzási önállóságot élvezhet a Habsburg-birodalom keretei között. A mindkét udvari párt, a Kinsky- és a Strattmann-csoport elé tárt 18 pontos tervezethez megnyerte Bethlen a brandenburgi, a holland és az angol követ támogatását {881.} is. Közben Belgrád elesett, s rémhír terjedt el: a császári fősereg teljesen megsemmisült. „Csuda dolog – írta Bethlen, amikor az alig módosított és Belgrád eleste után nyolc nappal már császári aláírással ellátott Diplomát kézhez vette –, hogy a declarációt – az 1688. évi fogarasi nyilatkozatot – sem Caraffa, sem az udvarban senki, csak úgy nem hozta elé, mintha soha nem lett volna.”*Bethlen önéletírása I. 403.

Mire Bethlen Erdélybe ért, Thököly, hogy a Belgrád alól Erdély felmentésére induló Badeni Lajos túlerőben lévő hadseregével elkerülje az összecsapást, már Havasalföldre húzódott vissza. Lipót császár Diplomáját Bethlen Miklós a gyorsan múló kedvező pillanatot kihasználva eszközölte ki. A Habsburg-kormányzat és az erdélyi főurak kompromisszumát megpecsételő Diploma biztosította Erdély belső közhatalmi önállóságát. Leszögezte, hogy békeidőben 50 000 forint, háborúban 400 000 forint adót fizet az ország, és ezt az összeget nem emeli a császár. A kereskedelmi szabadságot nem korlátozza a Habsburg-kormányzat. Ugyanakkor a kiskorú fejedelem felnövekvéséig kormányzó gubernátort az ország többi hivatalviselőivel együtt – beleértve az erdélyi hadsereg parancsnokát is – a három nemzet tagjaiból a rendek választják és a császár erősíti meg. Meghatározott, nem nagy számú őrség lesz az országban német generális parancsnoksága alatt. A generális a közügyekbe nem avatkozhat.

Lipót császár Diplomája első, de még 1694. december 4-én ünnepélyesen megerősített és némileg módosított formájában is Erdély helyét a Habsburg államrendszeren belül kedvezőbben, s mi több, világosabban határozta meg, mint Magyarországét az 1687-es országgyűlési törvény. Elvileg biztosította az önálló belső politikát, a belső rend megteremtését a háború és az anarchia évei után. A vallások szabad gyakorlatával az anyanyelvi műveltség, iskolázás révén nyitva állt a kapu Erdély minden nemzete – magyarok, románok, szászok – önálló művelődése előtt.

A GUBERNIUM

Lipót császár Diplomáját 1691 elején a fogarasi országgyűlésen hirdették ki. Erdély rendi testületi tanácskozásán először vett részt a Habsburg-kormányzat megbízottja. A serdülőkor küszöbén lévő választott fejedelem, II. Apafi Mihály nagykorúságáig gubernátorrá a kivégzett Bánffy Dénes fiát, a 28 esztendős Bánffy Györgyöt választották. Kancellár az eredetileg kormányzónak jelölt, de hat szavazattal hátrányba került Bethlen Miklós lett. Az ország főgenerálisi tisztségét Bethlen Gergely, a főkincstárnokságot Haller János nyerte el.

{882.} A Diploma Leopoldinum az erdélyi fejedelem szuverenitását nem ismerte el, de az ország autonómiáját igen, s 1691 viszonyai között ez nem kis lehetőségeket rejtett magában. Az országgyűlésnek a Diploma szellemében meghozott első törvényei világosan jelzik, hogy a belső igazgatásban a kormányzónak szabad keze van Erdély császári főparancsnokával, Veteranival szemben. Az adó kivetését és összegyűjtését, miként a hadellátást is, a fejedelemségbeli magyar urakból alakult Comissariatus hivatott intézni. A katonaság ellátására 40 000 köböl gabonát meghatározott áron felvásárolva kért a Habsburg-kormányzat. Az ifjú fejedelem mellé három tanácsost állítottak.

II. Apafi Mihály személyiségéről keveset tudunk. Szűkszavú naplója arra enged következtetni, hogy különösen képzett, gonddal nevelt és nem is tehetségtelen várományosa volt a fejedelmi széknek. Határozott angol és holland orientáció jellemezte. Bethlen Miklós ösztönzésére a zernyesti csata után azonnal aláírt egy nyilatkozatot, amelynek értelmében a brandenburgi választófejedelmet és Orániai Vilmos angol királyt ismeri el gyámjául, s ez reális lépésnek látszott, mert az 1690-es évek elején a nemzetközi erőviszonyok alakulása következtében különösen az angol politika szállott síkra nagy erővel Erdély önálló államisága mellett.

A Habsburg-kormányzatnak a nagy török előretörés miatt még a szalánkeméni győzelem (1691) után is számolnia kellett azzal, hogy Belgrád elvesztését további súlyos veszteségek követhetik. Hollandia és Anglia a török háborút már kilátástalan erőpocsékolásnak tekintette, s a mielőbbi békekötést szorgalmazta. A Franciaország támadásával kibontakozó pfalzi háborúban a tengeri hatalmakat szövetség kötötte a Habsburg császárhoz. Kereskedelmi érdekeik pedig megkívánták, hogy a Balkánon béke legyen. Vilmos király közölte a Habsburg-követtel: „Leginkább úgy alázhatjuk meg Franciaországot, ha a császár békét köt a törökkel.”*ANGYAL D., Anglia 704. Az angol és holland protestánsok és kereskedőrétegek érdekei miatt különösen szorgalmazott béketervekben Erdély központi helyet kapott.

A Szent Szövetség és a Porta között már 1691-től békeközvetítőként fellépő angol és holland kormányzat javaslatai szerint Erdély önállóságát meg kell tartani. 1691 márciusában Lipót császár is jóváhagyta a Hussey angol megbízottal a Portára küldött békeajánlatot, amelynek értelmében, ha a török átenged a császárnak bizonyos magyar területeket, Erdélyt régi állapotába helyeznék vissza oly módon, hogy II. Apafi Mihály török és Habsburg-pártfogás alatt, nemzetközi garanciális hatalmak ellenőrzésével kormányozná a fejedelemséget. Később Paget lord egyenesen az Erdélyi Fejedelemség nevezetes történelmi hagyományaira és múltbeli politikai szerepére mutatva szorgalmazta, hogy a megkötendő török–Habsburg béke szavatolja Erdély {883.} önállóságát. A nagyvezír pedig magáévá tette az angol és a holland javaslatokat. A tárgyalások előrehaladtával még 1698 januárjában is feltételül kötötte ki, hogy Erdély előbbi állapotába helyeztessék vissza, és a két császár oltalma alatt álljon. Az 1699 januárjában ratifikált karlócai szerződés azonban Erdély helyét a Habsburg-birodalom keretei között rögzítette.

Több oka volt, hogy Erdély szempontjából nemzetközi szinten ily módon zárult le a törököt kiűző háború. A Gubernium tagjai nem látták át az angol és holland érdeklődésből adódó lehetőségeket. A még mindig friss diplomáciai készséggel rendelkező Thököly viszont felismerte volna ezt a diplomáciai mentőövet. Valóban nyomorúságos helyzetében is talált rá módot, hogy megpróbálja kihasználni az angol és holland kapcsolatokat. Erdély ügyét a megkötendő békében ily módon Thököly izgató és ellentmondásos személyisége terhelte meg. Az a lehetőség viszont, hogy Erdély fejedelmi székébe angol és holland segítséggel Thököly kerülhetne, a tengeri hatalmak közvetítését különben is nagy aggodalommal kísérő Habsburg-kormányzatot politikája módosítására késztette.

A különböző katonai tervezetek a törököt kiűző háború egyik legfőbb stratégiai feladatának Várad visszafoglalását jelölték meg. A Konstantinápoly meghódításának álmait kergető diadalittas Haditanács azonban Váradot mind ez idáig elhanyagolta. Alig hangzott el azonban az angol javaslat Erdély viszonylagos önállóságáról, a császári ezredek körülvették Váradot (1691), s bár csaknem egy esztendőnyi többszöri próbálkozás és költséges ostromzárlat után ugyan, de 1692 júniusában bevették. Kétségtelen, hogy a Habsburg-érdekek fölényét végső soron erőhatalom, Savoyai Jenő herceg zentai győzelme döntötte el, de az is bizonyos, hogy Bécs 1692-től fogva következetesen építette ki hatalmát. A karánsebesi csatát a fejedelemség második katonai megszállása (1695) követte. Erdély katonai főparancsnokává 1696. április 29-én Rabutin de Bussy generálist nevezték ki.

„Bejövén, csakhamar kivevé az urak kezéből a pálcát, s dobszóhoz tanétá úr uramékot”*Cserei históriája. 269. – jellemezte Rabutint Cserei Mihály, de a Gubernium és az országló testület maga is kezére játszott a belső hatalmát megerősítő Habsburg-kormányzatnak.

Erdély közelebb került Bécshez, a korábbi évtizedekben meggazdagodott főurak és nemesek élvezték a császárváros fényét, s nemcsak az udvari fogadások, kerti ünnepélyek, színházak emlékeivel, hanem divatos holmikkal, célszerű gazdasági eszközökkel megrakodva s grófi címmel térhettek vissza. A gubernátor alkalmatlan volt, hogy irányítsa a kormányzótestületet. Kancellár, kincstartó, főgenerális és tanácsurak egymással versengve sajátították ki az ország jövedelmeit, és mint árendátorok vagy hadseregszállítók hatalmas jövedelmekhez jutottak. A kincstárnok Apor István annyit szerzett, hogy {884.} „testamentumának az egy Bethlen Gábor fejedelem testamentumán kívül párját Erdélyben nem hallottad”.*Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása. Szerk. TÓTH Gy. Bp. 1972. 12. A maga korában senki sem végrendelkezett akkora vagyonról, mint ő. S vagyona java részéhez, miként sokan mások, ő is a konjunktúrát kihasználva, kereskedéssel, pénzkölcsönzéssel, a korban általánosan szokásos módszerekkel jutott.

A Gubernium látszólag kedvezett a főúri osztály érdekeinek. Megerősítik a fejedelmi korszak törvényeit és adományleveleit, megígérik, hogy a fiskális birtokokat az arra érdemeseknek, a dézsmákat a földesuraknak adományozza a császár, s a szabad kereskedésben a nemesek előjogait és kiváltságait megtartja. Ebben a válságos évtizedben a három nemzet, a rendek és a kormányzó arisztokrácia a Diplomában foglalt előjogokat a maga szűkebb csoportja javára igyekezett biztosítani. Az ügyük igazát a Bécsbe menesztett külön küldöttségek útján kereső csoportok csupán két kérdésben mutattak szoros érdekazonosságot. Elsősorban II. Apafi Mihály fejedelemségének mielőbbi császári megerősítését akarták kieszközölni, ebben látván Erdély kormányzásbeli különállásának is legfőbb biztosítékát, szemben Thökölyvel. Másodsorban a rendek közös akarattal ragaszkodtak a fejedelemségben székelő, a királyságétól különálló erdélyi kancellária intézményéhez, miközben a királyságbeli és a bécsi udvari arisztokrácia Magyarországot és Erdélyt egyetlen kancelláriával kívánta volna összefogni. A kormányzóság kívánságait Bécsben előterjesztő Alvinczi Péter tanácsos ugyan számos részletengedményt eszközölt ki a róla elnevezett császári határozatban, de ezek kivétel nélkül a partikuláris erőknek kedveztek. Az országos ügyekben a Habsburg-kormányzat és a főrendek érdekei érvényesültek. A központi hatalom például lemond a közös magyar és erdélyi kancellária tervéről, de kiköti, hogy az erdélyi kancellár székhelye Bécsben legyen. Bethlen Miklós viszont nem hajlandó áttelepülni a császárvárosba, helyette az alkancellár, a katolikus Kálnoki Sámuel látja el majd Bécsben az erdélyi kancelláriai teendőket. II. Apafi Mihály fejedelem megerősítését a császár az Alvincziana Resulutióban nagykorúságához kötötte. Mivel pedig a Bánffy körül kikristályosodó rokoni-hatalmi csoportosulás úgy igyekezett a jövendőbeli fejedelmet magához fűzni, hogy az udvar terveit kijátszva hozzáadták a gubernátor sógornőjét, Bethlen Gergely generális negyedik lányát, a Habsburg-kormányzat 1696-ban a titokban kötött házasságot hozván fel ürügyül, a nagykorúságának esztendejében járó ifjú Apafi Mihályt császári rendelkezés szerint a török háború befejezéséig, valójában életfogytiglan Bécsbe internálta. Amikor tehát a Habsburg-udvar a háborút lezárva, a Temesi bánságot inkább a töröknek hagyva ragaszkodott Erdélyhez, a másfél évszázados széttörtség után Magyarország régi egysége csak formálisan állt helyre. A birodalom {885.} kereteibe szerveződve Erdély közvetlenül tartományi szinten kapcsolódott a Habsburg-hatalomhoz, Kolozsvárról vagy Gyulafehérvárról ezentúl Bécsen át vezetett Magyarországra az út.

A Gubernium s az össze-összehívott országgyűlés a századfordulóra elvesztette minden önálló cselekvőképességét és politikai jelentőségét. A gubernátor helyett a generális rendelkezett, az erdélyi kancellária helyett a bécsi vicekancellária vitte az ügyeket, az országgyűlés rendeleteket jóváhagyó gyülekezetté vált. A döntéseket a Habsburg-kormányzat keretei között Kollonich érsek irányításával működő Erdélyi Tanács előkészítésével a császár nevében hozták meg.

Az egykori fejedelemségben nincs az európai hatalmi viszonyokkal számoló koncepció, nincs hatóképes testület, nincs országos tekintéllyel rendelkező politikai csoport. Az egykori ország rendi, territoriális, városi, vallási és falusi közösségekre szétesve, egymástól elkülönülő táborokba szorulva kezdi kiépíteni védelmi állásait. Eszmei önigazolásra ugyancsak védekező ideológiát kezd kialakítani ez a sajátos erdélyi elzárkózás, a transzilvanizmus eszméje.

AZ EGYHÁZAK ÉS A ROMÁNOK VALLÁSI UNIÓJA

Az Erdély állami státusában bekövetkezett változással megbomlott az ország különböző társadalmi rétegei között a nemzeti és egyházi viszonyokban kialakult, viszonylagos egyensúly. Felszínre törtek a lappangó feszültségek és a belső erőviszonyok fejlődése új irányt vett.

Legszembetűnőbb változás a különböző egyházak helyzetében következett be. Megszerveződik a katolikus státus, és az erdélyi görög rítusú püspökség kiszakad a keleti egyházból, szervezetileg egyesül a római egyházzal, létrejön az erdélyi görög katolikus egyház. Mindez egy évtized leforgása alatt zajlik le, heves harcok közben, a társadalom minden rétegét megmozgatva, miközben az ország határain messze túlról behatoló különböző külső érdekek is keresztezik egymást.

A Diploma Leopoldinum lényegében még az Erdélyi Fejedelemség történetileg kialakult vallási viszonyait elfogadva szögezte le, hogy a négy bevett vallás ezentúl is maga intézi egymás között vitás ügyeit. Módosítás csak annyi történt, amennyit a kormányszervezeti változás formailag kívánt: a kormányzati szervekben a katolikusok 3-3 fővel kapjanak helyet, s ha a felekezetek egymás között nem tudnak egyezségre jutni, akkor a Gubernium véleménye alapján az uralkodó dönt.

Utolsó fejedelmének elhunyta idején Erdélyben még hatalmas politikai fölényben voltak a protestánsok, az ország mint protestáns állam kapott megkülönböztetett figyelmet az európai nemzetek körében.

Az elmúlt harminc év gazdasági konszolidációja és toleráns egyházpolitikája következtében az erdélyi katolikus egyház megerősödött. Kialakult egy {886.} gazdag katolikus főúri csoport, bőséges alapítványok révén erőre kaptak a plébániák, gyarapodtak az iskolák, szaporodtak az ösztöndíjak. Helyenként és elszórtan, de buzgón működtek a jezsuiták. A katolikus státust Apor István kincstárnok szervezte meg az ugyancsak jelentős politikai befolyással rendelkező Mikes Mihály, Kálnoki Sámuel és Haller István segítségével. Kezdetben, 1690 elején a katolikus és protestáns egyházak vitás kérdéseit készek voltak belső kompromisszummal megoldani. A protestánsok 15 000 forintot ajánlottak fel a katolikusok iskoláira és templomaira, ők pedig félretették az egyházi javakat visszaperlő követeléseiket. Erdély katolikus püspöke, a már korábban kinevezett Illyés András, amint bevonult az országba, memorandumot küld Rómába az ország politikai és egyházi viszonyairól. A csíkszéki származású Illyés előterjesztését a katolikus univerzalizmus és az ország történetében gyökeredző nemzeti szellem hatotta át, semmi kétséget nem hagyva felőle, hogy miként az erdélyi világi hatalmasságok, az egyházfő is a magyar királyság ősi szervezeti keretei között, a magyar állam érdekei szerint kívánja újjászervezni az erdélyi püspökséget.

Ezzel szemben az erdélyi katolikus egyház újjászervezésének bécsi központja, az Erdélyi Tanács s a fejedelemségben működő jezsuitákat irányító ausztriai rendfőnökség némileg más koncepciót igyekezett megvalósítani. A protestánsokat félreszorítva és politikai erejükben megtörve, a katolikus vallást a Habsburg-dinasztia érdekei szerint kisajátítva kívánták államvallássá tenni.

Bármennyire is megosztották a katolikus restauráció e két központját az eltérő politikai érdekek, azonos nehézségekkel kellett szembenézniök. Tudatában voltak, hogy az erdélyi katolikus egyház léte a hívek számán múlik, Erdély tömegei, a jobbágyok és a középrétegek pedig protestánsok vagy a görögkeleti egyház hívei. A protestánsok magyar, székely és szász csoportjai összességükben hatalmas tömeget képviselnek és megbonthatatlanok. Nyilvánvaló, hogy a vallási és ezen át a politikai erőviszonyok alakulása szempontjából az ország lakosságának több mint egyharmadát kitevő görögkeleti vallásúak potenciális kulcshelyzetbe kerültek. Protestánsok és katolikusok között, a Katolikus Státus és a Kollonich-csoport között, a Habsburg-kormányzat udvari arisztokratái és a fejedelemségbeli magyar, székely és szász uralkodó osztály között kialakult kötélhúzásban a görögkeleti egyház tömegereje dönt. Ezt ismerték fel azok a jezsuiták, akik 1687-től kezdve szorgalmazták, hogy a bécsi kormányzat fűzze magához Erdély görögkeleti vallású társadalmát, mégpedig a vallási unió útján.

Amikor azonban az 1690-es évek elején Baranyi Pál László jezsuita, gyulafehérvári plébános megindítja az előzetes tárgyalásokat Teofil erdélyi vladika és a Habsburg-kormányzat között, a fejedelemség görögkeleti püspöksége hívei táborával együtt a görög rítusú egyház hatalmas, több országra kiterjedő tömbjén belül már nagyon sajátos vonásokat hordozott.

{887.} A protestáns unió 16. század óta tartó kísérletét nem kísérte az áttérők társadalmi helyzetének gyors és látványos változása. A görögkeleti egyház beépülése a fejedelemség államrendszerébe a társadalmi és rendi kötöttségek lazulásával, a központi hatalom megszilárdulásával párhuzamosan, ennek az országos folyamatnak szerves, de némileg periferiális részeként halad előre, és Apafi idejében már a változás fontos küszöbére érkezett.

Szervezetileg az erdélyi görögkeleti egyházat kettős kötöttség jellemezte: a püspököt a havasalföldi metropolita szentelte fel, azonban a református püspök ellenőrzése alá vonva, az erdélyi fejedelem erősítette meg. A fejedelmek pártfogásával létesített román iskolák, nyomdák és román könyvek kiadása révén pedig már határozott formát öltött az erdélyi anyanyelvi műveltségű görög rítusú egyház. Apafi a görögkeleti papság anyagi és társadalmi helyzetének rendezésében nemcsak folytatta elődeinek politikáját, nemcsak mentességeket adott, hanem államhatalmi törvényes védelmet nyújtott bizonyos földesúri érdekek ellenében, akár a központi hatalommal szembehelyezkedő magyar és szász földesurakról, akár pedig híveikkel hatalmaskodó papi személyekről volt szó. A román kereskedő- és kisnemesi réteg meggyökeresedésével párhuzamosan a görögkeleti vallásúak pozíciókat nyertek az állami élet gazdasági fórumain. Brankovics Száva püspök, a legbefolyásosabb tanácsúrnak, Székely Lászlónak rokona, diplomáciai feladatokat is ellátott. Az erdélyi görögkeleti püspök meghívót kapott az országgyűlésre, de nincs tudomásunk róla, hogy szót emelt volna a tárgyalásokon.

Az uralomváltás idején tehát az erdélyi görögkeleti egyház tagjainak is volt mit félteniük. A változás pedig mérhetetlenül megnövelte az erdélyi románok egyes rétegei között amúgy is meglévő feszültségeket.

Eddig az erdélyi adórendszer a privilegizált rétegek mentességének eltörlése irányába fejlődött. Az uralomváltás idején állami adót, miként a magyar és a szász papok, a pópák is kellett hogy fizessenek. Csakhogy 1687 után az állami adó nemcsak összegében növekedett meg hatalmasan, hanem minőségében is terhesebb lett. Szinte megnyomorító erővel nehezedett a jobbágytársadalomra.

Róma keleti missziója már jóval előbb kiterjedt a görögkeleti egyház több országot s az egész Balkánt átfogó területeire. Magyarországon Lipót császár 1692-i pátense adott az uniónak politikai és társadalmi távlatokat, amikor az uniált papságot rendi privilégiumokkal ruházta fel. Az egyesülés dogmatikai alapjait magyar jezsuiták, Szentiványi Márton és Hevenesi Gábor dolgozták ki, nem teológiai kérdésekhez, hanem lényegében a római pápa főségének elismeréséhez kötve a csatlakozást. Ennek alapján mondta ki Teofil püspök az 1697. évi zsinaton, hogy a gondjaira bízott erdélyi görög egyház, amennyiben papjai gazdasági és társadalmi kiváltságokban részesülnek, egyesül a római egyházzal. Leszögezte, hogy a katolikus egyház tagjaival egyenlő jogokban részesüljenek, és ne legyenek „megtűrtek”, hanem a haza bevett fiai („Nec {888.} habeantur uniti amplius ut tolerati, sed ut patriae filii recepti”). Teofil vladika, akit az a törekvés hajtott, hogy a református erdélyi fejedelmi hatalom megdöntésével veszélybe került jogaikat átmentse, sőt a Habsburg-birodalom keretei közé került országban magasabb anyagi, társadalmi és politikai szintre emelkedjék, hirtelen meghalt. Utódját, egy erdélyi román nemes pap fiát, a gyulafehérvári kollégium neveltjét, Atanasie Anghelt, aki a gazdag apa aranyaival és a református egyház támogatásával került ki győztesen a püspökválasztási harcból, még a jeruzsálemi pátriárka szentelte fel, és a bukaresti metropolita az ortodoxiához való hűség reményében segítette tetemes anyagi eszközökkel. Constantin Brîncoveanu havasalföldi vajda legalább olyan hevesen ellenezte az uniót, mint az erdélyi reformátusok és evangélikusok azt, hogy a görögkeletiek bármelyik erdélyi egyházzal egyesülhessenek. Anghel természetszerűleg a katonai védelmet is kilátásába helyező bécsi ajánlatot fogadta el. 1699 elején császári oklevél nyilvánította ki, hogy az uniált görög vallásúakat ugyanazok a jogok illetik meg, mint a katolikusokat. Anghel a következő évben ünnepélyes, hatalmas tömegdemonstráció keretei között megrendezett zsinaton, több mint 1500 pap jelenlétében nyilvánította ki az uniót. Ezt követően az új görög katolikus püspök bécsi tanúságtételével és felszentelésével, majd gyulafehérvári ünnepélyes beiktatásával az unió műve formálisan befejezést nyert. Lipót császár 1701. évi dekrétuma 15 pontban szabályozza az újonnan létesült, később görög katolikus néven ismert egyház, az „Ecclesia Catholica graeci ritus unitorum” jogviszonyait. Az 1. pont a katolikus egyházzal azonos jogokat biztosít. A 2. pont a román papokat mint nemesi előjogoknak örvendezőket felmenti mindennemű jobbágyi szolgálat és adózás terhe alól. A 3. pont az egyház világi híveit és a közrendűeket is hozzáemeli a katolikus rendhez, s a hazának a többi rendhez hasonló jogokat élvező fiaivá válnak. A továbbiak szerint a dekrétum felállítja a görög katolikus püspök támogatására hivatott teológusi intézményt, és elrendeli, hogy az esztergomi érsek a püspök mellé auditor generálist nevezzen ki. Végül a papok számára hozzáférhetővé teszi a katolikus ösztöndíjakat, megnyitja előttük a főiskolákat, s Fogarason, Hátszegen és Gyulafehérvárott román iskolák alapítását szorgalmazza.

Az unió elvben nagy jelentőségű változásokat helyezett kilátásba, hosszú távon új irányt adott a román lakosság fejlődésének, mert „Bécs kiemelte a románságot addigi provinciális jelentéktelenségéből és országos viszonylatban politikai tényezővé tette”.*NICOLAU NILLES (S. J.), Symbolae ad illustrandam historiam Ecclesiae Orientali in terris coronae S. Stephani. Oeniponte 1885. I. 168. Gyakorlatilag azonban Lipót császár többet ígért, mint amennyit megtarthatott. Az egyes császári nyilatkozatok egymásnak ellentmondóan ígértek soha meg nem valósuló kedvezményeket. A püspök mellé rendelt adjutor generális intézménye miatt még az uniót {889.} személyes érdekeltségéből támogató papság is úgy érezte, hogy megcsalták. Az erdélyi román társadalom egyes rétegei pedig nyíltan és hevesen ellenezték az uniót. A Szeben és főleg Brassó környéki kisnemesi és kereskedőrétegek Nagyszegi Gábor vezetésével azonnal tiltakoztak az unió ellen, és megalakították a Görög Keleti Státust. Rabutin generális Nagyszegit bebörtönözte, de hívei annál hevesebben kitartottak követeléseik mellett.

A reformátusokkal uniáltak véleményének többek között a malomszegi pópa adott kifejezést: „Eddig voltunk uniálva a magyar kálvinista papokhoz, ezután is … úgy legyen, minthogy semmi háborgattatásunk miattuk vallásunkban nem volt.”*S. DRAGOMIR, Istoria Desrobieri Religiorare a Romanilor din Ardeal in secolul XVIII. Sibiu 1920–1930. I. 17.

A Gubernium és az országgyűlés több rendbeli tiltakozás után, az erőszaknak engedve fogadta el az uniót (1699), de az erdélyi társadalom körében különböző okok miatt kibontakozó ellenállást nem tudta elfojtani. A földesurak érdekeit sértette, hogy a román papok teljes rokonságukra nézve érvényesnek tekintették a nemesítést, sokan civilek is papnak mondották magukat csupán azért, hogy megszabaduljanak az úrbéri szolgálat kötelezettségétől. Az egy összegben kivetett adónak és katonatartási kötelezettségnek eddig a román papságra eső része a közösség mentességet nem élvező tagjait terhelte. A román jobbágyok pedig a császári ígéretre hivatkozva szegültek szembe a császár adószedőivel és katonáival. Az unió tehát, amely „részben politikai mű” volt, a 17–18. század fordulóján nemhogy elrendezte volna, hanem a teljes anarchia felé vitte Erdély politikai viszonyait.

„HALDOKLÓ ERDÉLYORSZÁG”

„Miként az ég harmatát, a nap pedig fényét és ragyogását az útjába eső tárgyaktól megtagadni nem tudja, ellenkezőleg ez ajándékait velük megosztja”*BÍRÓ V., Apor István. 27. – olvasható Apor István 1696-i grófi diplomájában a korszak tipikus barokk képével kifejezett Habsburg társadalompolitika summája –, úgy árasztja a császár alattvalóinak tapasztalt erényeire a megtiszteltetések fényeit. Az erdélyi főnemesség méltán érezhette, hogy a török kiűzése egyéni boldogulása előtt soha nem látott lehetőségeket nyitott meg. A kincstári jövedelmeket főurak bérelték, és a Societas Arendatoria (1687–1698) jól kamatozott. Pekry Lőrinc, a Thököly-párt börtönviselt képviselője katolizált, és kártérítéssel kapta vissza elkobzott birtokait, kapornaki kapitány, majd szörényi bán és székelyudvarhelyi főkapitány lett, megkapta a császári udvari tanácsosi méltóságot, végül bárói diploma és grófi cím koronázta meg hűségét. Jósika Imre útja nem egyedülálló: a császári hadsereg élelmezési biztosaként szerzett birtokadományokat és 1698-ban bárói címet.

{890.} A kilencvenes évek vége felé azonban egyre inkább nyilvánvalóvá lett, hogy a konjunktúra elszakadt a valóságtól, és a fény mögött egyre sötétebb az árnyék.

A Habsburg-birodalom uralmi rendszerébe illeszkedő fejedelemség sajátosan kettős helyzetbe került. Még terhelték a török háborúval járó kötelezettségek, élelemmel, fuvarral és téli szálláshellyel kényszerült szolgálni egy évtizedes és változó sikerrel zajló hadakozásban kimerült és eldurvult hadsereget, ugyanakkor már viselnie kellett a békére készülő Habsburg-kormányzat berendezkedésének terheit is, mindazt, ami az országnak a birodalom délkelet-európai katonai támaszpontjává való kiépítéséből következett. A Rabutin főparancsnoki kinevezését kísérő utasítás a katonai hatalom megerősítését írta elő. Mintegy húszezer főnyi hadsereget vezényeltek az országba, és nagyszabású kincstári építkezések indultak meg. Szebenben hatalmas citadella, az ország különböző részein katonai élelemraktárak és sütőházak építkezéseit kezdik meg, és rendbe hozatják a székelyföldi erődöket. Még szenvedi az ország a kiélésre ítélt, a senki földjének és mindenki prédájának tekintett hadfelvonulási területek mostohaságát, de már egyre inkább érzi az anyagi válsággal küzdő birodalom szigorú és célratörő gazdaságpolitikai intézkedéseinek súlyos következményeit.

Talán ez a kettős helyzet az oka, hogy Erdélyben különösen katasztrofális következményekkel járt az üres kincstárt az ország gazdasági erőforrásaiból megtölteni próbáló Habsburg gazdaságpolitika, amelyet a vállalkozások hasznát mohón kiaknázni igyekvő udvari arisztokraták és katonai nemesek gátlástalansága súlyosbított.

Az Udvari Kamara, miként Magyarországra, Erdélyre is évente meghatározott summa adót vetett ki, és azt készpénzben követelte. Az adó összege 1698-ban egymillió forint, s ha az évi kivetés a következő években valamit csökkent is (1700: 800 000, 1701: 600 000, 1703: 800 000), a hátralékokkal együtt soha nem esett lejjebb, és 1703-ban is meghaladta az egymillió forintot. A székelyek 1692-ben 22000, 1703-ban 100 000 rajnai forintot kell hogy fizessenek. A készpénzadóhoz járuló természetbeni kötelezettségek – a porció, vagyis a katonaélelmezés, a fuvarszolgálat, szállásadás és a közmunka – összegszerűen kifejezhetetlen mennyisége az ország történetében addig példátlanul magas állami adó szolgáltatására kötelezte a lakosságot. Az ország teherbíró képességéhez mérve önmagában is irreálisan magas adó többféle körülmény miatt vált különösen romboló hatásúvá.

Az ország adórendszere alkalmatlan volt a terhek arányos, egyes társadalmi csoportok anyagi erejéhez alkalmazható elosztására. A főnemesség, a hivatali nemesség és néhány privilegizált csoport vékony rétegén kívül az egész lakosság adókötelezettség alá esett, de különböző kulcsok szerint kellett fizetnie. Az adóelosztás miatt természetszerűen kiéleződtek az ellentétek a rendek és az országrészek között. A visszaélésekre tág lehetőség nyílt, az {891.} erősebbek könnyen hárították a többletterheket a szegényebb és gyengébb rétegekre. Az adóbeszedésre létrehozott Tartományi Főbiztosság példátlanul terrorisztikus módszereket vezetett be. Rendszeressé vált, hogy fegyveres karhatalommal vagy a kollektív felelősség elve alapján csikarta ki az adót. A fizetésképtelen jobbágyot elfogták, s ha rokonsága vagy a szomszédság nem törlesztette tartozását, eladták tízéves szolgálatra idegeneknek. Hasonló sors fenyegette a kisnemeseket is: ha nincs vagy kevés az adótartozás fejében elkobozható jószága, szabadságával fizet olyanformán, hogy azé lesz, aki az összeget leteszi helyette.

Az állandóan készpénzben fizetett adó feltétele az eleven kereskedelem, a friss áruforgalom. Csakhogy a hadikiadásokat, a költséges diplomácia, a fényűző udvari reprezentáció és a kiterjedt bürokrácia költségeit külföldi kölcsönökből, különböző tranzakciókból fedező Habsburg-kormányzat államigazgatási rendszerében a társadalom alsóbb rétegei előtt a jövedelemszerzés addigi útjai egyre inkább eltorlaszolódnak. Erdély különben is sérülékeny pénzviszonyai tovább romlanak. Készpénz helyett a katonaság, ahol tehette, nyugtákkal fizetett. A helyi és a más országokba irányuló kereskedelmet a hadseregtisztek igyekeztek kisajátítani, s mint hivatalos személyek teljes vámmentességgel éltek. A szállítás és rakodás kötelessége a lakosságra hárult, s azt az ország nevében nemegyszer magánérdekek szerint sajátították ki, általánosan más országokban és korokban is érvényesülő módszerrel élve. Az ország fő jövedelmi forrásait pedig a kincstár a birodalom érdekeinek közvetlenül alárendelve kezdte igénybe venni.

A tiroli bányák termékének konkurenciamentes értékesítése miatt leállítják a zalatnai higanybányákat. Az erdélyi főurak marhakereskedelmi társulására 1695-ben a kormányzat nem ad engedélyt. Több magyarországi főúr kap a császártól erdélyi birtokai visszaperlését támogató levelet. A sókereskedelem annak a kereskedőtársaságnak a kiváltsága lesz, mely az udvari főfaktor, Oppenheimer tőkéjével alakult, és Esterházy nádor nevével működött (Palatino-Transylvanica Societas). 1701-ben átveszi a kincstár a Bécsbe internált II. Apafi Mihály máramarosi sóbányáit is, és a só ára 1 forintról 5 forintra emelkedik. A sóügyi bizottság rendelkezései mérhetetlen nehézségeket okoztak. A századfordulón Erdélyben nincs elég gabona, nincs hús, mérhetetlen a drágaság, és éhínség fenyeget. Az Erdély speciális ipari viszonyaival számolni képtelen kormányzat 1702-ben olyan vámrendszert vezet be, amely elvágja az országot történetileg kialakult piackörzeteitől, s mivel vásznat, bőrt, a bőr- és gyapjúfeldolgozáshoz szükséges vegyszereket tilos behozni az országba, egész iparágak bénulnak meg.

A pénzforgalom természetes áramlásának megzavarása jobb gazdasági, társadalmi fejlettségi szinten lévő és kisebb adóterhek alá vetett országban is súlyos következményekkel járt volna, Erdélyben pedig különösen nagy torzulásokat okozott.

{892.} Mivel a készpénz értéke hatalmasan felugrott, főurak, haditisztek és vállalkozók nemegyszer hatalmas kamatokat szedve segítették ki az adószedők követeléseivel szorongatottakat. Gyakran előfordul, hogy a kölcsönök fejében az adóstól örökös jobbágyi lekötöttséget követelnek, és általános gyakorlat lesz az ingyenmunkában letudott kamat. Vármegyék és városi közösségek vállalnak a kamaton felül robotkötelezettségeket. Megfelelő ellenőrzés hiányában a gazdasági és politikai kulcspozíciók talán a korban szokásosnál is tágabb – lehetőséget adnak a gyors meggazdagodásra. A sok eset közül találomra kiemelve idézzük Száva Mihály példáját. A gyulafehérvári kincstári magazin comissariusa a szegénységtől más mértékkel vette be a gabonát, mint ahogyan azt a katonaságnak kiadta, a gabonaszállító szekereseket a maga gazdaságában dolgoztatta – „néha annyi ideig itt tartóztatta a szekereseket, hogy az szegény ember megunta itt sanyarogni s csak az ökreit elkaphatta lopva, a szekeret sok csak itt hadta s el ment az ökreivel”.*Tanúvallatási jegyzőkönyv Száva Mihály visszaéléseiről. OL, GP 1699. A lisztet nem szitáltatta ki rendesen, és a lisztes korpát jó pénzért a maga hasznára eladta. A sütőházat és a kemencéket bontott téglából és a palota faragott köveiből rakatta, de pénzen vett építőanyagot számolt el.

A hamis konjunktúra elsősorban a szegényebb néprétegeket sújtotta, de közvetve az ország egészét érintette, és hamarosan elérte a földesurakat is. A század végére Erdélybe küldött Cameratica Commissio (1699) felszámolta a főurak kincstári bérleteit. Az úrbéri jövedelmek megcsappantak, majd behajthatatlanok lettek. Válaszul a földesurak majorságaikat kezdték fejleszteni, új allódiumokkal kísérleteztek. Az országszerte súlyos munkaerőhiányt úgy igyekeznek leküzdeni, hogy a legváltozatosabb módszerekkel kötik örökösen meg jobbágyaikat, és kíméletlenül emelik a robotot.

A földesúri, főúri iparban ugyancsak jól érzékelhetők a változások. A háború, főleg pedig a hadi építkezések konjunktúráját kevéssé tudták kihasználni, mivel a kincstár általában nem készpénzzel, hanem nyugtával fizetett. Nagyobb értéke lesz tehát a jobbágyi ingyenmunkának. Zalánpatakon jövevény román jobbágyok azzal a feltétellel alapítanak falut, hogy Kálnoki Sámuel földesúr üvegcsűrjéhez fát vágnak, négy hétig szolgálnak esztendőnként, emellett kaszálnak, aratnak és „feje kötött jobbágyok” lesznek. Kálnoki pedig mint háromszéki főkirálybíró a közadózás alól felmenti őket.

Ily módon jobbágyok, egykori fegyverviselők, kisnemesek szorultak kettős alávetettségbe. Az egyéni védekezés pedig a kisebb-nagyobb közösségre ütött vissza. Az 1690-es években hatalmas méreteket ölt az elvándorlás. Moldvába, Havasalföldre, Lengyelországba, „ki-ki idegen országra tántorogva mégyen”.*VÁRKONYI Á., Rákóczi. 28. Különösen a török alól felszabadult alföldi térségek vonzzák a lakosságot. Szaporodik a puszta telkek száma, 1689–1690 között a telkek {893.} mintegy 33%-a lakatlan. Fogy az adóegység alapjául szolgáló portaszám, miközben növekednek a terhek. Zuhanásszerűen visszaesik az állatállomány, Erdély legkülönbözőbb vidékein felugrik a nincstelenek száma. A társadalom erőtartalékai kimerülőben vannak. A városok közösségi vagyonaikat elveszítik, és sokszorosan eladósodnak. Tönkrement, elvándorló, öngyilkos iparosokról adnak hírt a források.

A katona ilyen országban nélkülöz, és nem válogat a módszerekben. Erdély magyar, román, székely jobbágysága a városiak, hajdani puskások, armások, fegyverviselők és kisnemesek sokaságával együtt korbácsolások, vesszőztetések, tömlöcöltetések megaláztatásaiban, talpra, tenyérre, csupasz hasra szorított eleven parazsak égette sebekben viselte az adók és katonaszolgáltatások nyugtáit. „Kezeimet hátrakötötték, kínoztak, csak azért, hogy a porciót hamarjában meg nem adtam”, megverték, „orrán száján jött a vére”, „dorbézoltak rajtuk, részeg német katonákkal mentek rájuk”, „mindenért pénzt követeltek, raboltak…”*Székely oklevéltár VII. 69, 109–110; XVIII. 387–388. Erdély valamennyi vidékéről garmadányit lehetne hasonlót idézni, mint amit egy Fogaras vidéki jobbágy panaszol fel. „Volt két ekebeli vonómarhám, annyira terheltettem, egy ekebeli sem maradt, mind el kellett adnom, más marháimat sőt örökségemet is eladtam a rettenetes húzás-vonás miatt.”*OL, GP 1699/377, 1701/161, 1703/9.

1698-ban a császári hadseregből két ezred fellázad a nélkülözések miatt, és a törökhöz készülnek állani. A gazdatisztek és pallérok nem mernek kimenni a jobbágyok közé, a városok tisztújításaira kiküldött császári biztosok életveszedelemben vannak. A helyi tudósítások egyre inkább arról tanúskodnak, hogy a főnemesség és a társadalom különböző rétegei között, a császári hadsereg, a kormányzat és az ország között a végsőkig kiéleződtek az ellentétek. Felbomlott minden közmegállapodás. Eluralkodott az anarchia, és nincs működőképes államhatalom. A különböző hatalmi csoportok képviselői nagyon is világosan látták a bajokat. Kiutat azonban különböző irányokban kerestek. A Gubernium, a városok és a vármegyék a bécsi kormányzati hivataloktól reméltek orvoslást, de csak üres ígéretekkel térhettek vissza. Rabutin generális ingatag biztonságérzetét pedig egyre terrorisztikusabb intézkedésekkel próbálta leplezni, szűk prakticizmusa súlyos zavarokat okozott.

Nem kevésbé szűk látókörűen vélte helyreállíthatónak az ország nyugalmát Pekry Lőrinc. Azt javasolta, hogy az ország legnyugtalanabb népét, a székelységet szervezzék császári ezredekbe, és vigyék ki az országból. Kiszivárgott javaslata olyan országos felháborodást keltett, hogy csak idő múltával, császári védlevél oltalma alatt térhetett vissza Erdélybe. Gróf Harteneck János szebeni főkirálybíró a másik két náció rovására a szászok {894.} privilégiumait kívánta bővíteni. Így tovább szította a rendi ellentéteket, mígnem magánéletének botlásaival jó ürügyet szolgáltatott halálos ellenségének, Rabutinnak, aki fejét vétette.

Nagyobb szabású, távolabbra mutató tervek az államhatalom két szélsőséges pólusán születtek meg. Bethlen Miklós kancellár a korszerű fejedelmi hatalom hagyományaira építve társadalmi reformokat követelt, célszerű jobbágypolitikát és azt, hogy a kiváltságos osztály is vegye ki részét a közterhek viseléséből. Noha az 1702. évi országgyűlés a jobbágyokra kivetett adó egynegyedét a földesurakra hárította, a terv megvalósítására Bethlen sem osztályos társai osztatlan készségével, sem megfelelő hatalmi apparátussal nem rendelkezett. A másik oldalon a Habsburg-kormányzat a fejedelemség maradványainak intézményeit igyekezett minél gyorsabban felszámolni. A kincstartói hivatal hatáskörét átvevő Cameratica Commissio lett az ország legfőbb kormányzó hatósága. Ugyanakkor megkezdték – a jövedelemadó bevezetését előkészítendő – az adóköteles lakosság anyagi viszonyainak minden addiginál részletesebb összeírását. Az intézkedés az erdélyi társadalom minden rétegében heves ellenállást váltott ki. A viszonyokat gróf Seeau Ehrenreich, a Cameratica Commissio három év leforgása alatt harmadik elnöke így foglalta össze: „A fő baj az, hogy Erdély gyűlöli a németet, járma lerázásánál egyébről nem beszél.”*DFGS II. 1840. 302–309.