5. II. RÁKÓCZI FERENC FEJEDELEMSÉGE

A BARCASÁGI KIÁLTVÁNY

1703 tavaszán Kolozsvárott egy orvos, Vizaknai Bereck György jegyezte fel elsőnek, hogy Rákóczi készül ki Lengyelországból. Erdély ekkor már évek óta a földalatti szervezkedések, fel-fellobbanó mozgalmak váltólázas állapotában élt, Máramaros vármegyétől le Hunyad és Zaránd vármegyéig különböző rétegeket sodort magával az ellenállás. Jobbágyokon kívül katonákat, azután a puskások, armások, darabontok egykor fegyveres szolgálattal nyert szabadságukat elvesztett csoportjait, elszegényedett szabad székelyeket, kereskedőket s a külvárosok népét. Különböző vallású, különböző nyelven beszélő csoportok alkotják ezt az egy irányba áradó mozgalmat. Üzenethordozói, az örmény és török kereskedők is feltűnnek. Katalizátorai a korabeli értelmiség jellegzetes alakjai, papok, iskolamesterek, diákok, professzorok, gazdatisztek, városi hivatalnokok. Máramarosban a román Pintye (Grigore Pintea) a mozgalom egyik nevezetes vezetője.

{895.} Legerősebb bázisa a Székelyföldön alakult ki. 1702 elején arra a hírre, hogy a székelyek rebellálni készülnek, a Gubernium általános vizsgálatot rendelt el. A vizsgálat ugyan semmit nem derített ki, de augusztus 15-én Válaszútnál a „kurucok” szabályos csatát vívtak a kolozsvári császári őrséggel.

A köznemesség vagy rendi testületek irányítását nélkülöző mozgalom Erdély nagy területét hálózta be, de az ország társadalmi viszonyaiból {896.} adódóan nélkülözte a tiszaháti felkelést kirobbantó szegénylegény-szervezkedés egységét. Torockói vasművesek, a székely jobbágyok és fegyverviselők, Kővár vidéki armások vagy a gyulafehérvári aranymosók csoportonként más és más indítékok miatt fordultak a Habsburg-berendezkedés ellen. A magyarországinál változatosabban motivált népi jellegű mozgalmat főleg a feudális terhek, az adó növekedése; a hadsereg katonai terrorja, a hivatali és a katonai nemesség mérhetetlen visszaélései, az államhatalom gyöngesége, a császári gazdaságpolitika s az emberségben való mindennapos megaláztatások miatt támadt elkeseredés táplálta.

Már 1700 folyamán Rákóczi és a szervezkedésben részes hívei a fejedelemség főuraival is kerestek összeköttetést. Nem maradt Erdélyben visszhangtalan a tiszaháti felkelés sem. Rákóczi és Bercsényi azonban a támadás lengyelországi előkészítése során még egyértelműen úgy számolt, hogy Thököly lesz Erdély fejedelme, s nincs nyoma, hogy az erdélyi mozgalmakat a magyarországi vállalkozáshoz fűződő, lengyel, francia segítségre támaszkodó, tágasabb politikai elképzelések vezérelték volna.

Az erdélyi Thököly-párt nemesi bázisa azonban az alkotmányváltozás után teljesen elszigetelődött a társadalom szélesebb köreitől. Az egykori Thököly-hadnagyok, amint beszivárogtak a fejedelemségbe, csak az alsó néprétegek között találtak szervezésre alkalmas közegre. A Thököly-felkelés eszmevilága azonban Erdély változást kívánó tömegeinek csupán szűkebb rétegeiben talált visszhangra, főleg a Székelyföldön erős ellenérzések is éltek a hajdani „kuruc királlyal” szemben. 1702–1703 tavaszán Erdélyben nincs átfogó elvek szerint közös irányt kitűzni képes vezető személyiség, nincs a helyi mozgalmak országos összefogására alkalmas vezető réteg. Súlyosbította a helyzetet, hogy a nemesség várakba, városokba menekült, sőt passzív rezisztenciáját helyenként megtorló akciók váltották fel.

A brezáni kiáltvány kibocsátása – 1703. május 6. – után nem sokkal eljutott Erdélybe. Nyilván némi túlzással állapította meg a Cameratica Commissio elnöke 1703 szeptemberében, hogy mivel Rákóczi „vallásszabadságot és jobbágyfelszabadítást” ígért, „40 000 ember várja bejövetelét”.*VÁRKONYI A., Rákóczi. 40.

A magyar állami önállóságért indított háború stratégiájában azonban 1703 őszén Erdély mellékes terület. Rákóczi Erdélyben nem nyithat nyílt hadszínteret. Meglehetősen messze ható következményekkel járt, hogy Erdély az első hónapokban kiesett e háború fősodrából, s egyelőre csonka államiságának intézményes szintjén sem tudott hozzákapcsolódni a királyságbeli vállalkozáshoz. Míg Magyarországon már az első hetekben országos politikai elv és államszervező akarat érvényesül, Erdélyben eluralkodik az anarchia és az antifeudális indulat. Források tömege támogatja Czegei Wass György naplóbeli jellemzését: „Ősszel, de kivált télben támada Erdélyben paraszt had, {897.} az kik az uraknak és főrendeknek mindenféle marhájokat eldúlák, prédálák, udvarházokat elpusztították, prédálták, vesztegették s kimondhatatlan károkat töttek.”*MHH-S 35. 374.

A mozgalmak energiáit nagyrészt helyi harcok kötötték le. Mégis a szétszórt, egymástól elszigetelt felkelések a határszélre betörő kuruc ezredek segítségével jelentős katonai sikereket értek el. Elfoglalták Somlyót, Abrudbányát, meghódították Máramarost, körülzárták Kővár várát. Nagybányát ugyancsak az erdélyi szegénylegények nyitották meg Rákóczi katonái előtt. Megmutatták erejüket a felkelők a brádi és a szentbenedeki összecsapásban, 1703. november 11-én a bonchidai csatában részben szétszórták, részben maguk mellé állították a kolozsvári őrség megerősítésére küldött székely ezredeket. Rabutin eközben mintegy 8–10 ezer főnyi hadseregével Kővárig vonult, de elszigetelődve a magyarországi hadszíntértől, visszahúzódott Szebenbe.

A politikai testületek képviselőit, a vármegyék főispánjait, a székek és városok elöljáróit Rabutin november 15-re Szebenbe rendelte, hogy mint az erdélyi rendi állam megtestesítői a Guberniummal együtt ítéljék el a magyarországi háborút. Miközben a császári őrségek sorra átállnak Rákóczi híveihez, és Erdély-szerte tekintélyesebb emberek is csatlakoznak a felkelőkhöz, Szeben a főurak börtöne lett. Az élelmezési gondok, zsúfoltság, kiszolgáltatottság, megfélemlítés és a tehetetlenség poklából sokan szökve kerestek menekülést: szolgák, nemesifjak, majd tekintélyesebb főurak is.

A Haditanács türelmetlen utasításaira Rabutin generális meglehetősen későn szervezte meg az ellentámadást. Anyagi gondjain a főuraktól több tízezer forintos „megajánlásokat” beszedve segített. Bánffy gubernátor és Apor kincstárnok 30 ezer, Bethlen Miklós kancellár 20 ezer forintot volt köteles adni, részben ezüstkészletekben és ékszerekben. Majd a székek főkapitányait küldte ki Rabutin Szebenből, hogy a császári zászlók alá katonákat toborozva a lakosságból, nyújtsanak segítséget a császár ezredeinek a kurucok ellen. Thoroczkai István aranyosszéki főkapitányt saját katonái fogták el Kolozsvár mellett. Pekry Lőrinc Fehér megyei főispánt tucatnyi más főúrral együtt Balázsfalvánál Guthi István egykori Thököly-hadnagy ejtette fogságba. Ifjabb Teleki Mihály kővári főkapitány az egyetlen a főurak között, aki egyéni szabadságát védve megtagadta Rabutin Szebenbe hívó parancsát, de sorsát ő sem kerülte el. Hosszú ostromzár után 1704 januárjában Teleki is kénytelen volt feladni Kővárt Kos Mihály ezereskapitánynak. Végül székely felkelők fegyverezték le és küldték ki Kolozsvárról szökött katonák őrcsapatával Rákóczihoz gróf Mikes Mihály guberniumi tanácsost, háromszéki főkapitányt, akit a valóságos viszonyokról tudomást nem vevő Rabutin azzal {898.} az utasítással küldött a háromszéki felkelést lecsendesíteni, hogy „ama nagy politika szerént divide et impera munkálkodjék”.*OL, GT, LCRH F 43, I. 147.

Rákóczi először csak 1703. november 29-én adott ki egész Erdélyországnak szóló pátenst. A „fegyvert viselő és viselhető, mind felső-, közép- és alsórendű lakosainak”*OSzK Kézirattár, Fol. Hung. 1389, Fasc. 31, fol. 298. szóló nyílt levél ösztönözte az erdélyiek mozgalmát, építeni szándékozott katonai segítségükre. A szász natiónak és „az oláh nemzetnek” kiadott pátensek pedig azt mutatják, hogy Rákóczi ismerte a szászok és a románok helyzetét, s számított rájuk. 1703 őszén Orosz Pált küldte az erdélyi hadak „directiojára”, de az ország politikai megszervezésére Rákóczi ekkor még nem gondolt.

A megfelelő központi vezetést és az összefogó politikát, felszerelést, fegyelmet nélkülöző felkelőcsapatok azonban az ellentámadásra induló császári ezredekkel már nem tudták sikeresen felvenni a harcot. Tige ezredes, miután szétszórta a Gyulafehérvár felszabadítására készülő felkelőket, végigbüntetve a Maros-völgy falvait, a Székelyföldre vonult, és 1704. január 28-án a holdvilági csatában a székely ezredek felett győzelmet aratott.

Rákóczi Erdély-politikája 1704 elején változott meg gyökeresen, amikor a tervezett nyugati hadjárat megakadt, s az új magyar állam nemzetközi elismertetése előtt akadályok tornyosultak.

1704 elején indult Erdélybe fejedelmi kinevezéssel és utasításokkal Thoroczkai István generális, az erdélyi csapatok főparancsnoka és gróf Teleki Mihály mint gazdasági főfelügyelő és főharmincados. Feladatuk – a helyi katonai és gazdasági megbízásokon kívül –, hogy biztosítsák az új magyar állam hatalmát. Rákóczi ettől kezdve ugyanis legfontosabb rendeleteit az erdélyi hatóságoknak is szétküldte. Így a rézpénz kibocsátását megjelentette az erdélyi vármegyéknek és székeknek is, s a sómonopólium, majd annak feloldása ott éppen úgy érvényes volt, mint Magyarországon.

Az integrációs szándékot tükröző politika azonban súlyos nehézségekbe ütközött. Erdélyben a katolikus Rákóczi családnak jóformán alig volt politikai pártja, miközben erősen tartotta magát II. Apafi Mihály kicsiny, de bécsi ösztönzésekkel is biztatott tábora, Thököly híveinek csoportja pedig a szívós és erős török párttal együtt növekedett. Erdély önálló államiságának tudata hatalmas tényező, és úgy látszott, nem lehet vitás, hogy ki legyen Erdély fejedelme.

1704 tavaszán a Porta nyilatkozott: hogy ha kikérik, hazatérhet a nikomédiai bujdosó fejedelem. Orlay Miklós, Thököly ezredese bejött Erdélybe, hogy választott fejedelmének útját előkészítse. A Dobránál átjött alig 5–700 főnyi csapat napok alatt ezrekre szaporodott, és feltartóztathatatlanul nyomult előre. Branyicska, Kolc vára, Szászváros után, megelőzve az {899.} ugyancsak a fejedelemség székvárosa felé előretörő Thoroczkai generálist, bevonult Gyulafehérvárra. Eközben Háromszékben és Csíkban újra nagy erejű felkelés tört ki. A Henter Mihály és más főemberek szervezésével fegyvert fogók körülvették Brassót. Március 14-én kelt kiáltványuk, a Barcasági kiáltvány az első átfogó erdélyi politikai program: „Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is ez hazában lakó akármely nemzetbül álló igaz haza fiait, ez igaz ügyünket látván, az minket pusztító közönséges ellenségünk ellen közönségesen velünk együtt fegyvert fogni és szegény hazánkat végső pusztulástól megoltalmazni ne késsék.”*OL, Rlt, III. oszt., XXXV. cs., 63. sz. Nemeseket, a különböző rendeket és a városi lakosságot a társadalmi érdekközösség elvei alapján szólítja az állami önállóság megteremtésére.

A székelyek ereje azonban kevésnek bizonyult, hogy a barcasági programmal a különböző Habsburg-ellenes erőket összefogja. Thököly és Rákóczi zászlói alatt harcolók egymás ellen fordultak. Amint Thoroczkai mintegy ötezer főnyi haderejével leért Gyulafehérvárra, Orlay hirtelen meghalt, s a mérgezést rebesgető Thököly-ezredek szétszóródtak. Thoroczkai, önmagában elégtelennek érezvén erejét, kitért a császáriak elől, s Tige ezredes serege háborítatlanul vonult faluról falura. Megrohanta és felgyújtotta Enyedet, lakosságát kardra hányatta, nem kegyelmezvén „tógás diáknak”, de még terhes asszonyoknak sem. A Brassó külvárosáig hatoló székely felkelőket pedig Graven ezredes 1704. április 13-án a feketehalmi csatában szétszórta.

A megtorló utakat járó császári csapatok és kóborló kuruc seregtöredékek prédájává vált Erdélyben 1704 tavaszán új politikai programok születtek.

Bethlen Miklós kancellár Szebenben megírt és Hollandiában kiadott Columba Noe (Olajágat viselő Noé galambja) című röpirata kifejti, hogy a Habsburg-dinasztia és Rákóczi hatalmától egyaránt el kell határolni Erdélyt. Az önálló, el nem kötelezettségét a töröktől és a Habsburg-császártól adóval és a nyugati protestáns országok kezességével megváltó fejedelemség terve azonban az adott viszonyok között kivihetetlennek bizonyult, noha a röpirat alapelvét, amely szerint Erdély az európai hatalmi viszonyok egyensúlyát biztosító tényező lehetne, Rákóczi is magáévá tette. Bethlen írásáért drágán fizetett: Rabutin vasra verette, majd Szebenből Bécsbe vitette csaknem életfogytáig tartó rabságba.

Az erdélyi főnemesek ugyancsak elméleti programokkal vélték megoldhatónak Erdély helyzetét. A császári udvarhoz és Széchényi Pál kalocsai érsekhez küldött Planctus agonisantis Transylvaniae és a Iam-iam expirantis Transylvaniae gemitus írói a Diploma Leopoldinum alapján vélték rendezhetőnek Erdély helyzetét.

Bent a fejedelemségben azonban beérett az egységes cselekvés programja, megerősödött Rákóczi pártja. Egyre többen látták úgy, hogy egyedül Rákóczi {900.} fejedelemmé választása útján remélhetik Erdély státusának rendeződését. Először a székelyek, majd kevéssel utána Torda, Kolozs, és Doboka vármegyék követei mentek ki Magyarországra: „…az ország ünnepélyes ajánlatával: Rákóczi vegye birtokába Erdélyt azon mód szerint, miként elődei bírták.”*CSUTAK V., Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc elején. A sepsiszentgyörgyi ev. ref. kollégium értesítője 1906/7. Sepsiszentgyörgy 1907. 36.

A GYULAFEHÉRVÁRI FEJEDELEMVÁLASZTÓ ORSZÁGGYŰLÉS

Rákóczi 1704. június 5-én küldte szét regálisát, miközben előzőleg már megszervezte az országgyűlés előkészítését. Orlay ezredeit, azaz Thököly egykori csapatait a Dunántúlra küldte, s pártját igyekezett megnyugtatni és megnyerni. 1704 júniusában pedig fejedelmi megbízottként Radvánszky János tanácsost, az új magyar állam kormányzótestületének, a Consilium Aulicumnak a tagját küldte Erdélybe.

Radvánszky Pekry Lőrinc és Mikes Mihály kíséretében azzal a feladattal ment Erdélybe, hogy az összehívott országgyűlést Rákóczi szándékai szerint alakítsa. A főurak személyes ellentéteit leküzdve, császári támadástól tartva kellett megmustrálni a hadsereget, kivizsgálni a panaszokat, megteremteni az országgyűlés fegyveres védelmét és előkészíteni a javaslatokat.

Az 1704. július 7-én megnyílt s mindössze öt napig tanácskozó gyulafehérvári országgyűlésre a vármegyék, a székely székek és a szász városok kevés kivétellel mind elküldték követeiket. A székelység külön sereggel jelent meg Gyulafehérvárott, a várost parasztok tömege vette körül. Megérkezett az országgyűlésre Moldváról Thököly nagy tekintélyű híve, Petrőczy István generális.

Erdély utolsó fejedelemválasztó országgyűlése egyhangúlag, ellenszavazat nélkül ismerte el urának II. Rákóczi Ferencet. A siker titka legalább annyira Rákóczi magyarországi eredményeiben, mint társadalmi összefogást teremtő politikájában rejlett. Mindemellett hinnünk kell a kortársak Rákóczi személyiségének hatásáról szóló tudósításainak is. A rendek jogait azonban az országgyűlés körülbástyázta. A Guberniumot eltörölték, pecsétjét a Szebenben levő státusok pecsétjével együtt érvénytelennek nyilvánították. Az országgyűlés e legfontosabb, Erdély államformáját meghatározó döntését a katonák a maguk nyelvére fordítva kiabálták be Kolozsvárra: „Nincs császárunk, nincs porció!”*Czegei Wass György naplója. 1704. augusztus 7. Rákóczi tükör. 344.

A fejedelemválasztás ünnepélyes szertartásai után az országgyűlés főgenerálissá tette Pekryt, majd Radvánszky előterjesztése alapján a katonaság ügyével {901.} foglalkozott. Szabályozta a fegyverre kelés rendjét, tudomásul vette a fejedelem rendelkezését a jobbágykatonák tehermentességéről, a katonaság rendtartásáról. Megajánlották és kivetették a rendek a katonaság ellátását szolgáló élelemadót, s foglalkoztak a nemesség katonaállítás címén fizetendő adójával. A császári hadsereg közeledtének hírére azonban az országgyűlés tárgyalásai július 13-án megszakadtak.

{902.} A választás hírét futár vitte meg Rákóczinak, majd mintegy százfőnyi ünnepélyes követség ment ki Magyarországra – amint Radvánszky nagy felháborodással megállapítja – az ország költségén.

Jellemző a fejedelem kritikus véleményére a rendiségről, hogy nem fogadta el a választási feltételeket, mivel minden jogot a rendek kezébe adnának. Írásai és az új magyar állam megszervezésében követett módszerei egybevágóan bizonyítják, hogy a rendi állam régi kormányzási metódusait elvetette. Uralkodói eszménye az összefogott, rendben tartott, gazdasági és társadalmi erőforrásainak rejtett tartalékait is kiaknázni képes korszerű állam volt. Elszántan következetes reformok útján, de nagy tapintattal, a rendek érzékenységére figyelve próbálta azt megvalósítani.

A fejedelemség új államszervezetét a rendek csak a fejedelmi beiktatás után akarták kiépíteni. Így közvetlenül a gyulafehérvári országgyűlés után sajátos interregnum állott be, és az országot anarchia fenyegette. Általános igényt fejezett ki tehát Szaniszló Zsigmond: „Kegyelmes urunk őnagyságának bejövetele az hazában olyan szükséges, mint az nagy sötétségben az szép napnak… fénye.”*OL, Rlt, III. oszt., XIX. cs., 7. sz.

Rákóczi már 1704 nyarán rendelkezett ugyan a fejedelmi beiktatás előkészítéséről, a magyarországi ügyek miatt azonban bemenetelét el kell halasztania. Közben a török párt megerősödött, és Barcsai Mihály felterjesztésben inti Rákóczit, hogy mielőbb kérjen athnamét a Portától. Különben a Vöröstoronyi-szoroson át török hadak jönnek be az országba.

Thököly híveit sem nyugtatta meg a gyulafehérvári fejedelemválasztás. A Kisázsia partján nagy nélkülözések között élő Thököly már szeptember elején üdvözölve fiát új méltóságában, kéri, indítson kikérő követeket érte, mert meggyőződése, mostohafia nem kívánhatja az ő kárára a fejedelemséget.

Az Erdélyi Fejedelemséggel járó súlyos belpolitikai nehézségeket Rákóczi igyekezett áthidalni. Mivel beiktatását el kellett halasztania, haladék nélkül kiépíti erdélyi uralmát. Hatalmának alapja, a hadsereg különlegesen nagy létszámú, de kevéssé irányítható. Radvánszky János mintegy 16 000 főnyi erdélyi felkelőt vett számba. A felkelők nagyobbik, de gyengén felfegyverzett részét a jobbágyság, a falvak különböző státusú magyar és román lakossága alkotta. A székelység jól összetartott, de központi irányítás alá nehezen hajtható csapatai majdnem 4000 főt tettek ki. Hasonló módon elkülönültek a volt Thököly-ezredek vagy ezredtöredékekből régi hadnagyok vezetésével kiegészített csapatok. Az erdélyi haderő legjobban felfegyverzett, de számban legcsekélyebb részét a várak, városok őrségeiből kiszökött császári katonákból álló csapatok alkották.

Ezt a kevéssé egységes haderőt Radvánszky többé-kevésbé a magyarországi mintára szervezte hadsereggé. A Thököly-ezredek és a székely csapatok a {903.} maguk szervezeti egységében épültek be a Rákóczi-haderő rendszerébe. A falusi felkelőket 12 regimentre és 4 seregre osztották. Az altiszti kart magyar és román hadnagyok és kapitányok alkották: Marcu Hatieganu, Szudricsány István, Guthi István, Kos Mihály, Keczeli István, Nagy János, Joó Dániel, Kaszás Pál, Vasile Balica, Ioan Bota, Fonáci Mátyás. Magyarok és románok nem különültek el külön ezredekbe. Így például Kaszás Pál főhadnagya Balica, Bota pedig hadnagy Szentmártoni György és Székely István zászlótartók mellett. A főtiszti kar, miként Magyarországon, itt is a főurak közül kerül ki. Teleki Mihály, Pekry Lőrinc, Mikes Mihály, Thoroczkai István tábornokok és főkapitányok belső ellentéteit azonban úgy igyekszik Rákóczi áthidalni, hogy magyarországi főurat nevez ki az erdélyi haderő főparancsnokává. Gróf Forgách Simon, a császári hadseregben kiváló hadi képzettséget nyert generális azonban kevéssé alkalmas, hogy kellő eréllyel, tapintattal és főleg tekintélyt tartva leküzdje a magyarországi katonai főigazgatás miatt Erdélyben fellángoló ellenérzéseket.

Az Erdélyi Consilium tagjait – Teleki Mihályt, Barcsai Mihályt, Jósika Gábort, Sárosi Istvánt, Kolozsvári Mártont és titkárát, Bartha Andrást – a rendek megkérdezése nélkül Rákóczi nevezte ki. A testület működési körét ugyancsak a fejedelem határozta meg. A Gyulafehérvárott székelő Consilium utasításait Rákóczitól kapta, és felelősséggel is neki tartozott. Az Erdélyi Udvari Kancellária mellérendeltségi viszonyban volt Rákóczi magyar Cancellariájával, directora kezdetben Ráday Pál, majd Bartha András erdélyi ítélőmester és senator igazgatta. Az Országos Commissariatus hivatalát Petki Nagy Zsigmond vezette. A Consilium fogta össze a két nagy ügykört kezelő hivatalt, a Provincialis Commissariatust és a Hadi Commissariatust. A főpénztárnoki hivatal a bevételek és kiadások központi kezelését látta el, élén Király Sámuellel, s felelősséggel a Consiliumnak tartozott. A tanácsra évek munkáját követelő feladatok vártak. Rendet kellett teremtenie a kincstári jövedelmek kezelésében, érvényt kellett szereznie a brezáni szövetség és a vetési pátens szellemében a fegyvert fogott jobbágyok úrbéri és köztehermentességének, biztosítani a katonaállítást vagy a katonaállítási kötelezettséget megváltó adó behajtását s a hadak élelmezését.

Az Erdélyi Consilium Rákóczi utasításait ugyan legtöbbször nem tudta maradéktalanul teljesíteni, s nemegyszer rendi érdekek szószólója volt, mégis az anarchiától megmentette az országot. Az Érchegység igazgatásában sikerült felszámolni a visszaéléseket. Az erdélyi arany- és higanybányászat e legfontosabb központjában Bágyoni Zsigmondot egy hosszadalmas vizsgálat terhelő bizonyítékainak súlya alatt leváltották, s helyére a szakértelem és becsületesség dolgában kiemelkedő személyiség, Grabarics Jakab került. A kincstári birtokok főadminisztrátorává kinevezett Teleki Mihályból azonban egyaránt hiányzott a készség és a felkészültség, hogy Rákóczi elgondolásait szolgálja. Utasításai sokszor keresztezték a Consilium határozatait, zavart okozva az {904.} alsóbb hivatalokban. Főleg nemesek töltötték be a fő tisztségeket, de Rákóczi előszeretettel alkalmazott városi kisnemeseket, és talán minden addiginál határozottabban igyekezett bevonni az állami igazgatásba a szászok képviselőit. Elgondolásainak természetesen gátat szabott, hogy Kolozsváron kívül a két legfontosabb város, Szeben és Brassó a császáriak kezén maradt, s a kulcsfontosságú Dévát, Medgyest és Szamosújvárt is csak nagy véráldozatok árán sikerült felszabadítani.

Miközben Rákóczi a központi hatalom jegyében szervezte meg Erdély kormányzatát, Thökölyt barátságos és biztató sorokkal kéri türelemre, de hazahozatala érdekében nem cselekszik semmit, erdélyi pártját igyekszik akcióképtelenné tenni, és anélkül, hogy mostohaapját tájékoztatná, bejelenti fejedelemmé választását a Portán. Nem tehetett másként. Erdély fejedelmi méltósága ismert és elfogadott cím az európai uralkodók udvaraiban, az állami önállóságért harcoló Magyarország vezetőjének nemzetközi tekintélyt és súlyt ad. Rákóczi sietve értesítette tehát fejedelemválasztásáról a francia, a porosz, a svéd, a lengyel királyt, az angolokat és a hollandokat, mert okkal remélte, hogy felelevenítheti a fejedelemség régi szerződéseit a Habsburg-dinasztiával szemben álló vagy Bécs ellenében önálló érdekköröket megtestesítő európai hatalmakkal.

KONFÖDERÁCIÓ A MAGYAR KIRÁLYSÁGGAL

Erdély belső viszonyairól Radvánszky János 1705 tavaszán komor tájékoztatást adott. Kifejti, hogy nagy a nyugtalanság, mert a fegyelmezetlen hadsereg katasztrofális viszonyokat teremtett, „mind az szász natioval, s mind az szegénységgel kegyesebben bánt az ellenség, [mint] magunk felekezetiből és azt magához édeséti szüntelen”. Az erdélyiek Rákóczi magyarországi hatalmát nem látják elég szilárdnak, bizonyságot szeretnének a francia szövetségről kapni, de amíg Szeben, Brassó és főleg a Vöröstoronyi-szoros császári kézben van, „nem vélem tanácsosnak Nagyságod bemenetelét” – ad súlyt Radvánszky véleményének.*Radvánszky János fejedelmi biztos jelentése az erdélyi viszonyokról, 1705. május 6. OL, Rlt, III. oszt., XXXVI. cs., 140. sz.

A XIV. Lajos szövetségének kilátásba helyezésével és Lipót császár halálával bekövetkezett változások miatt Rákóczi maga is 1705 őszére halasztotta a fejedelembeiktató országgyűlés összehívását. Közben 1705 szeptemberében a szécsényi országgyűlésen Rákóczi és kormányzóköre, a központi hatalom pártja szélesebb társadalmi alapokra helyezte a konföderációt, törvényt hozott a vallási toleranciáról, de nem tudta maradéktalanul keresztülvinni az új magyar állam belső reformját. Az interregnumot nem mondták ki. Az addig kormányzó, főleg protestáns köznemesekből álló {905.} Consilium Aulicum helyett az egyházi rend és a főrendek tagjait is magába foglaló Senatus alakult. Az egyedül a központi hatalom irányításától függő állandó hadsereg szervezeti, szociális és egzisztenciális feltételeit megteremtő, már előkészített döntéseket elodázták. Ezzel szemben Rákóczi és a központi hatalom pártja Erdéllyel szorosabbra fűzi a királyi Magyarország kapcsolatát. Az országgyűlés törvénybe iktatta (11. tc.): az erdélyi státusokkal elismertetvén a magyar konföderációt, vele szövetségre lépnek, leszögezvén, hogy egymástól függetlenül nem kötnek békét. Thököly halálának (1705. szeptember 13.) híre a tárgyalások ideje alatt érkezett meg. A „kuruc király” történelmi jelentőségét és emlékezetét az országgyűlés törvénybe foglalta. A szécsényi országgyűlés Bercsényi, Petes Ferenc püspök és Galambos Ferenc szenátorokat küldte követként az eredetileg október 26-ra, majd november 4-re összehívott fejedelembeiktató erdélyi országgyűlésre. Rákóczi, miután maguk az erdélyiek és az erdélyi Consilium tagjai is sürgették bemenetelét, Szécsényből egyenesen Erdélybe indult.

I. József, amint trónra került, azonnal sokat változtatott apja merev és korszerűtlen kormányzati módszerein. A dinasztia erdélyi uralmát azonban mintegy kulcsnak tekintette magyarországi hatalma visszaállításához is. Herbeville tábornagy vezetésével erős császári hadsereget küldött tehát a fejedelemségbe. A Pest alól az Alföldön végigvonuló császári hadsereget, miután Károlyi és Bottyán ezredei támadásaikkal nem tudták érdemlegesen megzavarni, Rákóczi Erdély határán, a Szamos völgyében szándékozott feltartóztatni. A Szamos és az Egregy patak völgyében, a két átjáró, a Karikai- és a Zsibói-szoros lezárására tervezett sánc- és erődrendszert azonban nem sikerült időre teljesen kiépíteni.

Teleki Mihály már a fejedelmi beiktatásra felkészülve, díszruhákkal és nagy poggyászszekerekkel érkezett Zsibóhoz, a katonák és a sok száz sáncépítő élelmezéséről azonban nem gondoskodott. Kolozsvárott a jezsuiták díszkaput állítottak a fejedelem ünnepélyes fogadására, de az Erdély védelmére küldött hadsereg rosszul felfegyverzett és irányíthatatlan. Rákóczi úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy az erdélyi ezredeket a főurakkal együtt az ország belsejébe küldte, a magyarországi sereget pedig a magyaregregyi táborban gyűjtötte össze. Majd a fősereget saját vezetése alatt tartva, Károlyit mintegy 8000 emberrel Zsibótól északra, a Solymosi-hegyek közé rendelte, hogy a Szamos völgyébe érkező Herbeville-t két oldalról támadhassák meg.

Herbeville, mikor november 8-án Szilágysomlyóra érkezett, kémjelentésekből megtudván, hogy a Karikai-szorost Rákóczi erős csapatokkal őrzi, viszont Zsibónál kevesebb akadályra találhat, bízott Glöckelsperg tábornok erdélyi terepismeretében, és megváltoztatta útirányát. Erre Rákóczi alvezérei, elsősorban Forgách tábornok, azt tanácsolták, hogy eresszék be Erdélybe az ellenséget, és sík terepen támadják meg, ahol a lovasság jobban érvényesülhet. A fejedelem azonban féltette a fejedelemség agyonterhelt lakóit, átvonult a {906.} félig kész zsibói sáncokhoz, hogy mintegy 15 000 főnyi hadseregével és 35 ágyújával ott vegye fel a harcot Herbeville meglehetősen elcsigázott, de kitűnő tisztikarral vezetett 16 000 fős hadseregével. A sáncokat védő csapatok jobbszárnya a francia király Rákóczi udvarába küldött megbízottja, Des Alleurs márki, balszárnya Forgách Simon generális, a seregtartalék Rákóczi közvetlen parancsnoksága alatt állt hadrendbe november 11-én, és a délután 3 órakor támadó császáriakkal szemben csatát vesztett. A császáriak 450 embert vesztettek, Rákóczinak 25 ágyúja és 400 katonája maradt a csatatéren, és körülbelül 200 sebesült meg.

A zsibói vereség rendkívül súlyos stratégiai és politikai következményekkel járt. A császári hadsereg bevonult Erdélybe, s végigdúlta, porig pusztította az országot. Rákóczi erdélyi hadserege szétszóródott, többsége a Partiumba, Moldvába, Havasalföldre húzódott. A lakosság menekült, nemesek, tisztségviselők, városiak családjaikkal együtt. Mintegy 12 000 ember Magyarországra futott. A bent maradt főurak és nemesek pedig 1705. december 15-én a segesvári országgyűlésen Rákóczi erdélyi fejedelemségét semmisnek nyilvánították, és hűséget esküdtek József császárnak.

Rákóczi azonban már a zsibói csatavesztést követő napokban megkezdte Erdély visszafoglalásának előkészítését. Olyan védelmi vonalat alakít ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, Dévától Tasnádig, amely az elkövetkezendő támadás alapja lehet. A védelem megszervezésével gróf Barkóczy Ferenc generálist bízza meg. Nagybánya környékére Seldtmajer Sebestyén kapitány erdélyi német katonákat is magába foglaló ezredét küldi. Belényes és Sebesvár vidékének megszervezésére Komlóssy Sándor ezereskapitánynak adott parancsot, akinek „a föld népe előtt credituma van”.*II. Rákóczi Ferenc fejedelem Károlyi Sándornak, Szerencs 1707. november 1. KO V. 717. Zaránd megyében Fonáci Mátyás, Somlyó várában Katona Mihály, Kővárban Mósa László ezereskapitányok tapasztalataira építette fel erdélyi haderejének újraszervezését.

Erdélyről a magyar konföderáció azért sem mondhat le, mert a fejedelemség történelmileg elismert állam, s mint ilyen híd Európa hatalmaihoz, és támasz a Habsburg-kormányzat magyarországi politikájával szemben. A központi hatalom pártja már 1705 végén, 1706 elején dolgozott a magyar konföderáció új Erdély-politikáján. Megkísérelték a török orientáció lehetőségeit kitapogatni. Ráday Pál Aranyosmedgyesen tárgyalt az erdélyi rendekkel, és a miskolci tanácsülésen 1706. február 10-én eldöntötték, hogy a Partiumba menekült rendekkel Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.

A huszti országgyűlésen (1706. március 8. és március 20. között) a magyarországi konföderációt Kálmánczay István, a Senatust Vay Ádám {907.} udvari főkapitány képviselte. Az Erdélyi Fejedelemség nevében a főurak, a városok, vármegyék, székelyek, szászok küldöttei tárgyaltak. Nemcsak Pekry, Mikes Mihály, Teleki Mihály voltak jelen, hanem a régi Kemény–Rákóczi-párt letéteményese, Kemény Simon és a törökpárt nagy örege, Barcsai Ábrahám is megjelent. A székelyek követe Henter Benedek, Daniel Ferenc és Sándor János, a szászoké Soppel András volt, a városokat Gálffi Péter és Tikos János, a Partiumot Dolhay György képviselte, Nagyszegi Gábor, a román kisnemesek és kereskedők unióellenes csoportjának egykori vezetője ugyancsak részt vett a huszti országgyűlésen, a vármegyéket Balogh Zsigmond és Dobai Péter képviselte.

Az országgyűlés mindenekelőtt Erdély állami státusáról döntött. Kijelentette, hogy nem tekinti uralkodójának I. József császárt, és Erdély elszakad az Ausztriai-háztól. A magyar konföderáció hasonló nyilatkozatát több mint egy évvel megelőző erdélyi „detronizáció” célja, hogy alkotmányos szinten kinyilatkoztassa a fejedelemség önállóságát. Majd rendezték Erdély viszonyát a királysággal. A magyar konföderáció elismeri és biztosítja Erdély önálló államiságát. Mindkét ország képviselői hangsúlyozzák, hogy a királyság és Erdély a múltban egységes ország volt, de „a két hazának egy korona alatt való létét nem a régi formában, hanem igaz szövetségben”*Az erdélyi és a magyarországi rendek szövetséglevele, Huszt 1705. március 8. Ráday iratai I. 531. kívánják fenntartani. Korszerű módon, konföderációval, államközi szerződéssel fektetik le a közös politika alapjait. Eszerint a Partium Erdélyhez kerül. A Habsburgok dinasztikus hatalma ellen vívott háború a két ország közös ügye. A megegyezési tárgyalásokat mindkét ország közös elhatározás alapján folytatja a Habsburg-kormányzattal. Egymás tudta nélkül nem kötnek békét. Erdélyt ugyanúgy belefoglalják a békeszerződésbe, mint Rákóczi királyságbeli államát. A jövőben Erdély támaszul szolgál a magyar konföderáció államának, ha szükséges, híveinek menedéket ad.

A konföderáció mindkét ország részére kedvező célokat szolgál. Erdély megnyeri Rákóczi államának nemzetközi vívmányait, Rákóczi viszont a fejedelemség egykori szerződéseinek jogán építheti tovább nemzetközi kapcsolatait. Számos kérdést azonban tisztázatlanul hagy a huszti konföderáció. A közös uralkodó személyében megtestesülő központi hatalom, a kormányzat centralizált szervei és a két ország némileg eltérő jellegű rendisége közötti ellentétek még feloldásra vártak. A két ország diplomáciáját sem könnyű egységbe hozni, még békés viszonyok idején sem. A Senatus azzal a kiegészítéssel fogadta el a szövetségi szerződést, hogy Erdély és Magyarország, a két haza egymás tudta nélkül nem lép érintkezésbe sem a törökkel, sem más külföldi országgal.

{908.} „PATER PATRIAE”

A Magyarországon és Erdélyben 1703 után kiépülő államszervezetek a Habsburg-dinasztia és a magyar rendiség kompromisszumának különböző változatait testesítették meg. Ezt a fejlődési alternatívát is erős múltbeli tendenciák és eleven nemzetközi igények táplálták. Erdély ebben a fejlődési vonulatban főleg a nemzetközi diplomáciai erőviszonyok szempontjából volt jelentős tényező.

Rákóczi a legszélesebb alapokon igyekezett kiépíteni az új magyar állam külpolitikai összeköttetéseinek rendszerét. Egyrészt igyekezett szövetséget kötni vagy kisebb hatalmi érdekegységköröket kialakítani a Habsburg-ellenes hatalmakkal, másrészt Magyarország és Erdély viszonyát a Habsburg-dinasztiával nemzetközi szintre kívánta helyezni oly módon, hogy az európai országok mediátorként működjenek közre a megegyezési tárgyalásokon, és a magyarországi és erdélyi háborút is az európai általános békébe foglalva zárják le. Erdély a külpolitika mindkét célkitűzésében kulcsfontosságú, Svédországhoz, Lengyelországhoz, a protestáns német fejedelemségekhez csakúgy kitaposott utak vezettek Erdélyből, mint Moldva és Havasalföld vajdáihoz. Constantin Brîncoveanu és Mihai Racoviţă vajdák udvarában már 1704 tavaszán megjelent Henter Mihály és Vargyasi Daniel István a háború okait és céljait összefoglaló Manifestummal, hogy a szomszédos jó viszonyt biztosítsák, és szövetségkötést készítsenek elő, majd Mikes Mihály vitt tájékoztatást a gyulafehérvári országgyűlésről.

Havasalföldet és Moldvát az erőszakos vallási unió, a karlócai béke rájuk nézve hátrányos következményei egyaránt a Habsburg hatalmi terjeszkedésnek gátakat emelők oldalára vonták volna. Brîncoveanu vajda már 1704 tavaszán tudatta Rákóczival, hogy megérti háborújának jogosságát, Constantin Cantacuzino, a havasalföldi bojárpárt feje és a fejedelemség külpolitikájának vezetője pedig nemcsak személyes összeköttetésben állott az erdélyiekkel, hanem egyre nagyobb érdeklődéssel és rokonszenvvel kísérte Rákóczi politikáját. Havasalföld fejedelme azonban várakozó álláspontra helyezkedett. Kötötte a Habsburg–török megállapodás, nem akarta véglegesen megszakítani a Habsburg-kormánykörökkel meglevő kapcsolatait, és a saját külpolitikáját meghatározó Portától sem kapott egyértelmű utasítást. A különben kisebb jelentőségű Moldvát ugyan Oroszországgal való közvetlen szomszédsága miatt a török szigorúbban fogta, de a Rákóczival rokonszenvező Racoviţă vajda leváltása után az utódjává megtett Antioh Cantemir hívei is élénk kapcsolatot tartottak Erdéllyel. A két fejedelemség barátságos semlegességéből az 1704–1706. években több mozzanat mutatott a szorosabb politikai érdekszövetség irányába. Moldva vajdája, főleg pedig Cantacuzino közvetett módon egyengette az utat Rákóczi és Péter cár között. Miként pedig a korabeli Európában mindenütt, a diplomáciai érintkezések {909.} első tapogatódzásai a kulturális szálakon át történnek, Rákóczinak a görögkeleti egyházzal toleráns és nyíltan unióellenes valláspolitikája ugyancsak szorosabbra fűzte a magyar és az erdélyi konföderáció viszonyát a két román fejedelemséggel.

Különösen megmutatkozott Erdély külpolitikai súlya a nemzetközi garancia és mediáció elnyerését szorgalmazó fejedelmi diplomáciában. Angliának és Hollandiának gazdasági érdekei fűződtek Erdélyhez. Kereskedőik már korábban is békés viszonyokat követeltek a Balkánon, szabad átjárást az egykori török területeken, és a Habsburg-udvarnak adott kölcsönöknek Erdély bányakincsei is fedezetéül szolgáltak. Erdély protestáns értelmiségének pedig Hollandiában és Angliában erős kulturális bázisai voltak. S noha a már holland és angol közvetítéssel kezdett 1704. őszi béketárgyalások, ahol Erdélyt Mikes Mihály képviselte, kudarcba fulladtak, Defoe lapja, a Weekly Review közleményei és a holland, francia röpiratirodalom egyaránt bizonyítják: Erdély önálló fejedelemsége mint a nemzetközi hatalmi egyensúly egyik tényezője, a vallásszabadság országa élénken foglalkoztatja az európai közvéleményt.

A magyar és az erdélyi konföderáció megegyezéséről I. József német-római császárral és magyar királlyal 1706 nyarán angol és holland közvetítéssel újabb tárgyalások kezdődtek Nagyszombatban. A Habsburg-kormányzat a fejedelemség külön államiságát elismerni látszott. Ragaszkodott azonban hozzá, hogy Rákóczi mondjon le a fejedelemségről. A fejedelem kijelentette: Erdély nem fogja akadályozni a békességet, mert ha biztosítva látja a két ország önálló államiságát a Habsburg-birodalom rendszerében, kész visszavonulni. A tárgyalások mégis főleg Erdély miatt futottak zátonyra.

A Habsburg-kormányzatban időközben túlsúlyba jutott dinasztikus párt Savoyai Jenő herceg vezetésével veszélyesnek ítélte az államközi szerződéssel, nemzetközi garanciákkal való megállapodás útját, s Erdélyhez az örökös királyság elve alapján ragaszkodott. Következésképpen Erdély képviselői, Mikes Mihály, Teleki Mihály, Kemény Simon, Pekry Lőrinc nem jutottak már szóhoz a tárgyalásokon. A magyar és az erdélyi konföderáció képviselőinek békejavaslatára József császár nevében adott válasz leszögezte: Erdély régen mindig Magyarország szent koronájától függött, a török járom alól a császár fegyverei mentették fel, az uralkodó az erdélyi rendekkel és státusokkal megegyezett, a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Végül az erdélyi rendek jogaira hivatkozva kijelenti: a magyar konföderáció és Erdély szövetsége a törvényes úrtól a birtokot elszedni, vagy azt kétségbe vonni, vagy a kormányformát megváltoztatni, vagy végre az erdélyi státusok jogait kisajátítani, felforgatni nem képes. Hasonlóan mereven utasította vissza a Habsburg-kormányzat, hogy külső hatalmak garantálják a magyar és az erdélyi konföderáció és a Habsburg-dinasztia megállapodását.

Rákóczi a béketárgyalások kudarcával foglalkozva kifejti, hogy ha a {910.} Habsburg-kormányzat nem hallgatja meg Erdély követeit, az nem mást bizonyít, mint az ország „örökös jobbágyság alá való vetésének keserves sorsát”. „Mi okbul praetendálja az Ausztriai-ház Erdélynek fegyverrel való megvételét, és azon okbul való birodalmának erősítését, vagyis inkább teljes fundamentumát; könnyű általlátni, miért kész némely miniszter inkább kezét elvágatni, mintsem annak cessióját subscribálni. Nyilván az Ausztriai-háznak fiúágon lehető defectusáról gondolkodik az, és kívánja, hogy olykor is az Austriai ház leányági maradéka hordozza kezében Erdéllyel Magyarország zaboláját.”*Rákóczi kiáltványa, Érsekújvár 1706. augusztus eleje. Ráday iratai. I. 610–611. Ezzel egybehangzóan a központi hatalom pártjának szószólója, Ráday Pál a béketárgyalások meghiúsulásában a Habsburg-udvar felelősségét hangsúlyozó és a nemzetközi közvélemény tájékoztatására szánt röpiratában az államok önállóságának jogát a természet törvényéből vezeti le. Megállapítja, hogy a Habsburg-kormányzat anyagi érdekek miatt ragaszkodik erdélyi hatalmához. Magyarország szövetkezett lakói pedig konföderátusi kötelességüknek tekintik, hogy segítsék az erdélyieket, a külföldi államoktól pedig kérjék, korlátozzák az Erdélyre is kiterjeszkedő Habsburg-hatalmat, és megismétli a régi érvet: Erdély az európai hatalmi egyensúly záloga.

A fegyverszünet után a császári hadvezetőség Rabutint nagyszámú, mintegy 20 000 főnyi haderővel Magyarországra rendelte. A fejedelemségben már 1706 elején nagyobb területeken vetették meg a lábukat az újjászervezett Rákóczi-csapatok, s 1706 őszén Szeben, Brassó, Fogaras kivételével az egész ország Rákóczi hatalmába került. Erdély katonai főparancsnokává Pekry Lőrincet nevezte ki a fejedelem, s a magyar konföderáció vezetői a miskolci szenátusi ülésen elfogadott gazdasági és katonai döntések alapján akarták a császári csapatok alól ismét felszabadult Erdélyt megszervezni.

Erdélyre gazdasági és politikai szempontból egyaránt szüksége volt a központi hatalomnak. A magyarországinál fél évvel később megszervezett erdélyi hadiipar nemcsak méreteiben maradt el a magyarországi mögött, hanem abban is, hogy szervezete kevésbé volt centralizált. De a sóbányák hozadéka, a torockai vastermelés, az Érchegység higany-, réz- és aranybányászata igen jelentős. Pápai János javaslata szerint pedig Erdély gazdasági tartalékaiban nagy lehetőségek rejlenek. A Hunyad vármegyei és a csíki fiskális vashámorokban termelt vas bőséges és jobb, mint a magyarországi, a havasalföldi vajda rézért gyapjút kész adni, az erdélyi posztócsinálók, a szász mesteremberek munkája ugyanúgy nélkülözhetetlen, mint az üveghuták, papírmalmok, a só- és aranybányák jövedelme. Hellenbach János Gottfried, kora egyik legképzettebb orvosa és gazdasági szakembere, főkamaragróf, Rákóczi államának pénzügyi tanácsosa, fiát már 1706 tavaszán pénzzel és bányászok, olvasztók, pénzverők csoportjával küldte Erdélybe, hogy új bányákat nyisson.

{911.} Az erdélyi főurak és nemesek, városi, rendi közösségek a császári főparancsnok kimenetele után újra hűséget fogadtak a fejedelemnek. Rákóczi azonban a hűtlenek javainak konfiskációját rendelte el, és adó-, pénz- és hadseregszervezési rendeleteit mielőbb keresztül akarta vinni. Országgyűlést hívott tehát össze, és a központi hatalom érdekeit Pekrynek kellett volna elfogadtatni a rendekkel. Rákóczi 1706. október 9-i meghagyása szerint Pekrynek az erdélyi nemesség körében utalnia kell a magyarországiak példájára, akik „bizonyos pénzbeli contributionak impositióját nagy kedvvel és örömest magokra felvállalták”, és igyekezzen „a statusok elméjét valamely pénzbeli impositiok subscriptiojára disponálni”.*Rákóczi utasítása Pekry Lőrincnek, 1706. október 9. Az Erdélyi Múzeum levéltára. A Román Akadémia kolozsvári fiókjának Történeti Levéltára. Cluj-Napoca. Törzsanyag, Missiles.

Az erdélyi rendek azonban maguk akarták régi szokásaik szerint megszabni az ország kormányzását, s 1706. október 27-én a medgyesi országgyűlés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elfogadták a rézpénz forgalmát, a háború szükségére adót vetettek ki, a hadsereg ellátására felajánlották a sójövedelmet, s monopolizálták a külkereskedelmet. A nemesség adómentességi kiváltságát azonban megőrizték, a gazdaság irányításában néhány főnemes szerezte meg a teljhatalmat, a katonaság ellátásáról nem gondoskodtak, az állandó hadsereg ügye szóba sem került.

Külpolitikai és belpolitikai szempontból egyaránt sürgetővé vált, hogy Rákóczi megszilárdítsa erdélyi hatalmát. Franciaország az itáliai és spanyolországi hadszíntereken elszenvedett vereségek miatt 1706 őszén béketapogatódzásokba kezdett, s az európai diplomáciában elterjedt a hír, hogy küszöbön az általános békekötés. Rákóczi sietve megírja tehát XIV. Lajosnak, hogy kötelezettségéhez híven Erdélyről és Magyarországról ne feledkezzék meg. „Tegye bizonyossá, hogy … bennünket is belefoglal az általános békeszerződésbe.”*Rákóczi Ferenc fejedelem XIV. Lajos francia királynak, Esztergom alatti tábor, 1706. augusztus 5. II. Rákóczi Ferenc válogatott levelei. Szerk. KÖPECZI B. Bp. 1958. 115–116. Hasonló értelemben ír az angol királynőnek és a holland rendeknek: az általános békeértekezleten karolják fel Magyarország és Erdély ügyét. E nagy jelentőségű lépés keresztülviteléhez szükséges belső hatalma azonban Magyarországon veszélybe került.

A magyar konföderáció pártjai között 1706 második felében kiéleződtek az ellentétek. A jobbágykatonaság mozgalmai, a gazdasági nehézségek és a vármegyék ellenállása komoly válságot okozott. A bajok orvoslását célzó rozsnyói tanácsülésen – 1706. december 17. és 1707. február 5. között – nemcsak a szabad kereskedelemről, kétmillió forint adókivetésről hoznak döntést, nemcsak a központi hatalom pártjából álló bizottságokkal vizsgáltatják ki a bányászat, a vas- és a salétromtermelés viszonyait, hanem eldöntik, {912.} hogy rendezik az alkotmány ügyét. A tervek szerint Erdélyben és Magyarországon országgyűléseket hívnak össze. E nagy jelentőségű lépést a magyar konföderáció és az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi elismertetésének szüksége éppen úgy indokolta, mint az ezzel szoros kölcsönhatásban levő követelmény, hogy a rendi érdekekkel szemben megszilárdítsák a központi hatalmat. Az ellenállásra készülő magyar vármegyékkel szemben Rákóczi mint Erdély beiktatott fejedelme kívánt fellépni. Az általános európai békeszerződésbe való befoglalás elsődleges feltétele, a régen szorgalmazott francia–magyar szövetség elnyeréséhez pedig elengedhetetlen, hogy a magyar konföderáció, nyíltan és végletesen szakítva a Habsburg-hatalommal, rendezze az ország alkotmányos ügyeit. Ráadásul a császári kormányzat új hadsereget indított Erdély visszafoglalására, s a védelem megszervezésére összehívott medgyesi országgyűlés 1707. január 10-én nem tudta összefogni az ország erejét.

Rákóczi 1707. február 15-én keltezett regálisai szerint március végére hívta össze Marosvásárhelyre a fejedelembeiktató országgyűlést, s a reformok előkészítésére Vay Ádámot küldte előre. Maga azonban diplomáciai tárgyalások miatt csak késve, március közepén indulhatott a fejedelemségbe.

Közben súlyosra fordult az erdélyi hadi helyzet. Pekry Lőrinc erdélyi főparancsnok nem tudta feltartóztatni Tige császári ezredest, aki mintegy háromezer főnyi haderejével bevonult Erdélybe, megerősítette Szebent, és felmentette a kuruc ostromzár alatt tartott Kolozsvárt. Majd amikor a Kolozsvár alól Szebenbe visszavonuló Tige-t Székelykocsárdnál a hajdúk meglepték, Pekry lovasaival tétlenül nézte Esze Tamás ezredének legvéresebb ütközetét, s bár ez a hadi helyzeten lényegében nem változtatott, a kedvező alkalom elveszett, hogy az erdélyi császári haderőt megsemmisítsék.

Súlyosabb következménnyel két körülmény járt. Az ellátatlan és éppen ezért fegyelmezhetetlen katonaság „szabad gazdálkodás”-sal élt. A közkatonák csak a tisztek példáját követték, akik az összeszedett bort, gabonát, szénát a jobbágyoktól robotban megkövetelt fuvarral, vasas szekereken hordatták ki eladásra, saját hasznukra. Pekry maga is magas áron ad el gabonát saját hadainak. A földesurak erőnek erejével visszaszerezték a zászlók alól jobbágyaikat.

A marosvásárhelyi országgyűlés 1707. április 5-én a fejedelmi beiktatással kezdődött. A rendek köszöntését Pekry Lőrinc, Erdély katonai főparancsnoka tolmácsolta. Rákóczi a beiktatás előtt mondott beszédében a fejedelmi hatalom eredetéről elmélkedett, majd kifejtette, mint kívánja „országát igazgatni, szegényeket, özvegyeket, árvákat oltalmazni”.*OL, Bercsényi család levéltára, P 1848, Fanda et Nefanda 19. Az egykorú lejegyzésből nagyon vázlatosan rekonstruálható beszédben sem családi örökségről, sem a rendek választásáról nincs szó. Bartha András ítélőmesternek {913.} a fejedelmet üdvözlő beszédjét – amint a kutatás korábban megállapította – a korai felvilágosodás szelleme hatotta át: „Legyen már állandó világosság… a tudomány, bölcsesség, értelem növekedjék … haszontalan és tudatlan herebarom módra senki e hazában ne éljen és légyen … az lévén valóban boldog ország, melyben mindenek az maguk munkájából és nem mások verítékéből élnek.”*VIZKELETY A., Bartha Andrásnak II. Rákóczi Ferenc fejedelmi beiktatásán elhangzott beszéde, ItK 1960. 578–581.

A rendi külön érdekeknek fölébe emelkedni hivatott fejedelem a jezsuiták templomában elhangzó Te Deum után a református templomban nyitotta meg az őt ugyancsak súlyos próbák elé állító országgyűlést. A rendek feltételei általában a rendi, nemesi előjogok megerősítését szolgálták. Orvosolja a fejedelem a rendi szabadságok sérelmét, adományozza a hazafiaknak a fiskális javakat, tartsa érvényben a rendek kiváltságait, és a rendek által választott tanács akarata és tanácsa szerint kormányozzon. Erélyesen követelték a fegyvert fogott jobbágyok hazabocsátását, a katonaság megfegyelmezését, a károk megtérítését, szabad és biztonságos kereskedelmet, jó pénzt, egységes mértékrendszert, a régi sérelmek orvoslását.

A Ráday Pál fogalmazásában elkészített fejedelmi előterjesztés azonban reformokat követelt: „…hogy ezen országunknak politikai, oeconomicumbeli és militaris dolgai olly rendben hozattassanak, hogy az által országunkban levő minden rendű híveink kívánságok szerint conserváltattassanak és egyedül csak nemzetséges köz ügyünk előnkben tárgyul vött czéllyára álhatatos szívvel és erővel futván, azt az örökös csendes békességnek vissza hozásával vígan koronázhassuk.” Mivel a Habsburg-uralkodó az egyszerű amnesztián kívül az ország önállóságát biztosító feltételekről még tárgyalni sem hajlandó, folytatniuk kell a háborút, de úgy, hogy az ország lakosainak és „föld népének elviselhetetlen igája és végső romlása ne következzék”. Szükséges tehát a szabad kereskedelem, országos jövedelmek megnövelése, az állandó hadsereg megszervezése. Olyan katonaság felállítása, hogy „mind most az ellenség ellen teendő operatióra elégségesek, mind az ország jövendő oltalmazására is mindenkor kész és alkalmatosak legyenek”.*II. Rákóczi Ferenc fejedelem propositiója, Marosvásárhely 1707. április 12. (Ráday iratai II. 101–110.)

Az udvari hadakkal övezett fejedelmi tábornak nagyrészt sikerült keresztülvinni akaratát, bár a hadsereg nagy része Szeben ostromával volt elfoglalva, és Rabutin nagyobb haderővel közeledett Erdély felé. Rákóczi tekintélyét azonban nemcsak a francia király nevében őt nyilvánosan üdvözlő Des Alleurs márki növelte, hanem a központi hatalom erdélyi támaszai is, miként a városok, a szászok, a székely katonaság. Az országgyűlés ismét kimondta, hogy Erdély elszakad a Habsburg-háztól, és uralkodójának II. Rákóczi Ferenc {914.} fejedelmet tekinti. A fejedelem teljhatalmat kap az ország külföldi ügyeinek intézésében, egyedül ő rendelkezik az ország jövedelmeivel és javaival. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar rendekkel kötött huszti conföderációt. A fejedelem utasításokat ad a kincstári vagyon megnövelésére, felülvizsgáltatja az eddigi számadásokat, s ösztönzi a kereskedelmet. Hosszú távú tervekre vall, hogy Rákóczi utasítást ad ki a kolozsvári pénzverőház újjászervezéséről. Az ekkor Erdélyhez tartozó Debrecent a szabad királyi városok sorába iktatja, több város adómentességet kap. Intézkedik Rákóczi a közterhek arányos elosztásáról, és a hadellátásban, hadkiegészítésben rendet kíván teremteni. A jobbágykatonákat visszakövetelő földesúri kívánságokat mereven visszautasítja, a törvénytelen eljárások megakadályozására azonban kevés az ereje. Újra megerősíti és kibővíti a jobbágykatonák tehermentességéről kiadott rendeletét úgy, hogy a földesúri szolgálat és a közterhek – szállásadás, szekerezés – alól minden jobbágykatona mentes legyen. Törvénybe foglalva szabadítja fel a csíkiakat, akiket Apor István rabváltság fejében erőszakkal jobbágyságra kényszerített.

A fejedelmi jobbágypolitika Erdélyben is, miként mindenütt másutt Európában a rendektől független jövedelem és hadsereg megteremtésén munkálkodó államhatalmak rendelkezései, az adófizető és fegyvereseket kiállító paraszti lakosság védelmét szolgálja a földesurak és a haditisztek hatalmaskodásával szemben, bár más országokhoz hasonlóan a gyakorlatban igen nehezen érvényesült. Marosvásárhelyen a jobbágyszármazású Esze Tamás ezereskapitányt Rákóczi brigadérossá és három gyalogezred parancsnokává nevezi ki. Az országgyűlés 15. törvénycikke elvben alapul szolgál az állandó hadsereg megszervezésének. Ennek első feltételeként Kolozsvárott Rákóczi ünnepélyesen felavatta a Nemesi Ifjak Társaságát, amely Kemény Simon parancsnoksága alatt az állandó magyar hadsereg tisztikarának és politikusgárdájának kinevelését szolgálta.

Javaslat készült az erdélyi katolikus püspökség visszaállítására, de nem tudták keresztülvinni. Az országgyűlési törvény változatlanul csak a négy bevett vallást erősítette meg, holott az erdélyi görögkeleti püspökség és főleg a nagyszámú román papság szociális helyzete sürgős rendezést kívánt volna. Zavar mutatkozott a püspöki méltóság körül: Atanasie Anghel ugyanis „nyilvánosan tagadta meg az uniót”, s még a szabadságharcot megelőző években a magyar reformátusok az ellenpüspököt, Ion Ţişcát támogatták. Rákóczi Brîncoveanu vajdától várta, hogy kiválasztván egy tisztelt és jó öreget, püspöki rangra emelje őt, s bár Havasalföld ura a fejedelembeiktatás alkalmából köszöntötte Rákóczit, a görögkeleti püspöki széket, úgy látszik, köreműködésével sem sikerült betölteni.

Megismervén az országot, Rákóczi méltán állapíthatta meg: Erdélynek nem hiányzik más, csak egy jó fejedelem. A marosvásárhelyi országgyűlés résztvevői pedig az ország belső békéjét és nyugodt fejlődését biztosítani képes {915.} uralkodót reméltek Rákócziban, amikor kijelentették: „Felségedet jó Atyánknak, azaz pro Patre Patriae valljuk, ismerjük és manifestáljuk.”*II. Rákóczi Ferenc 1707-ben április 5-én Marosvásárhelyen lett dicsőséges beiktatása. Erdélyi Múzeum levéltára. A Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókjának Történeti Levéltára. Gróf Kemény József Gyűjtemény, T: XIX, Varia 11.

Az országgyűlésen és a következő zsúfolt napokban Rákóczi híveinek szűk körével, a fejedelemség múltbeli gyakorlatát követve építette ki a kormányzótestületet. A rendek és a három náció megtartják részleges önkormányzatukat, a főispánokat, főkirálybírákat Rákóczi nevezi ki. A fejedelmi tanács elnöke erdélyi főúr, Thoroczkai István lett, tagjai között azonban ott van a magyar konföderáció szenátora, Vay Ádám. Bercsényi, a fejedelmi helytartó indigenatust kap. Erdély kancellárja Ráday Pál lesz. Ítélőmesterek: Bartha András és Samarjai Péter, kincstartó Barcsai Ábrahám. Gyakorlatilag azonban a fiskális ügyek és az Erdély gazdasági életében kulcsfontosságú érchegységbeli bányák igazgatása külön és közvetlenül a fejedelem irányítása alatt áll. A korszerű kormányzat kialakításában már korábban is nehézségeket okozott, hogy az ország többször cserélt gazdát, a harcvonalak keresztül-kasul szabdalták az országot, az uralkodó rétegek politikailag megosztottak voltak, és a középrétegekből kikerülő, már jól felkészült, de még kevés számú hivatalnok-politikus csoport hamar felőrlődött. Az új állam teherbíró kiépítésére Rákóczinak Erdélyben nem jutott ideje.

Az országgyűlés után eredetileg Brassó alá készült, hogy az ország egyik leggazdagabb városát megvéve vehesse majd fel az erdélyi hadsereg a harcot a fejedelemség elfoglalására úton levő Rabutin generálissal. A magyarországi vármegyék összeesküvéséről kapott hír miatt azonban a fejedelemnek sürgősen el kellett hagynia Erdélyt.

A GUBERNIUM ÉS A HABSBURG KATONAI FŐPARANCSNOKSÁG ALATT

Az önálló Erdély fejedelmi tanácsa és a magyarországi konföderáció között kiépülő diplomáciai együttműködés első és talán utolsó mozzanata volt a varsói szerződés ügye. A fejedelmi tanács, amint megkapta „az Felséges Muszka Czár és az Nemes Lengyel Natióval megleendő Conföderatio” pontjait, üdvözli Rákóczit. Úgy vélik, Báthori István „dicső példáját követi”, és a szövetség mint örökös és állandó „kolligátió” mindkét haza számára hasznos lesz.*Az erdélyi fejedelmi tanács Rákóczinak, s. d. [1707]. OL, RSzlt, G. 15. 11/2-a. Ugyanakkor súlyos belső bajokról tájékoztatják Rákóczit, és új országgyűlés összehívását javasolják Kolozsvárra. A központi hatalom képviselői és a rendek között végletes küzdelem bontakozott ki. Az erdélyi tanács segesvári és kolozsvári ülésein már tehetetlen a rohamos pénzromlással {916.} szemben. A jobbágyaikat zászlók alól hazakövetelő földesurak igényeit nem utasítják vissza, sőt inkább pártolják. A központi hatalom hívei viszont nincsenek tekintettel a különböző kiváltságokra és földesúri érdekekre. A kincstári igazgatás élére emelt Kismarjai Albert irányításával megkezdődik az adó behajtása, a kincstári birtokok restaurálása s – ami a kincstári jövedelmek különböző ágazataiban tevékenykedő főurakat különösen érzékenyen érintette – Rákóczi külön küldöttjének, Chilko Krisztiánnak közreműködésével a kincstári gazdálkodás országos ellenőrző felülvizsgálata. Ugyanakkor Esze Tamás brigadéros a földesurakkal szembeszegülve hajtja végre Rákóczi katonarendeleteit, s mint a medgyesi tábor parancsnoka felderíti Perényi Imre brigadéros csalásait, aki maga két tisztségére vette fel a fizetését, ugyanakkor hamis mustrajelentések alapján, az elesett katonákat is létszámban tartva, elsikkasztotta az ezredek pénzét. Erdély katonai főparancsnoka, Pekry, aki különben is úgy vélte, hogy Rákóczi súlyosan körülnyirbálta hatalmát, Esze Tamást ezredeivel saját közvetlen ellenőrzése alá Szeben ostromához rendelte. Mikor pedig Rákóczi sürgető parancsaira az ősz elején Erdély küszöbére érkező Rabutin ellen védelmi állásokat kell kiépíteni, meglehetősen elkésve, Esze Tamást küldi két hajdú- és egy német ezreddel a Kajáni-hágó védelmére. A hágóba már bevonult Rabutin hétezer főnyi haderejét azonban a rosszul ellátott hajdúezredek meg sem próbálták feltartóztatni.

Erdély új katonai parancsnoka, Károlyi Sándor generális, késve induló hadseregével már nem tudja megvetni a lábát, és harc helyett az ország északnyugati határára vonult, Mikes Mihály generális pedig ezredeivel Moldvába húzódott ki. A székely katonaság egy része a magyarországi palotásezreddel Görgény várába szorult. Több császári rohamot visszaverve, Rabutin szerint a császáriaknak érzékeny veszteséget okozva, öt hónapon át (1707. október 10.–1708. március 10.) védte a várat. Majd amikor a kiváló parancsnok, Ráthonyi János elesett, és az erősítést kapott császári tüzérség szinte rommá lőtte a falakat, a maradék őrség kitört, és átvágta magát Magyarországra. A tasnádi, háromszéki helyi ellenállásokat a császári haderő leverte. A vezetőket nyársba húzták vagy lemészárolták, hogy a bűnös falvak sokaságának elrettentő példával szolgáljanak. A székelyek azonban tovább szervezkedtek.

Rabutin felégette Enyedet, szétszórta a szebeni ostromzárat, bevonult Kolozsvárra. Acton ezredes 1500 lovassal, 700 gyalogossal és rác segédcsapatokkal végigprédálta az Érchegységet: felégették a malmokat, kifosztották a bányákat, megsarcolták a helységeket. A gubernátor Bánffy György 1707 novemberében szétküldi József császár amnesztialeveleit, hangsúlyozva, hogy Erdély visszatér koronás urának hatalma alá.

Magyarország és Erdély kimerülőben lévő erőtartalékaiból a végső szükségben még újabb ellentámadásra is futotta. Az Érchegységben iszonyatos {917.} energiákkal Grabarics Jakab igazgatásával ismét megindul a bányászat, lendületet vesz az aranyváltás, Rákóczi parancsa szerint Erdélyben ezüstpénzben kell, hogy fizetést kapjon a hadsereg. Folytatódik a kincstári javak kezeléséről megindított vizsgálat és az adószedés. A központi intézkedésekkel szemben azonban heves a rendi ellenállás. Mivel katonai kormányzati tervét Rákóczi nem fogadta el, Károlyi maga is inkább akadályozza, mintsem segíti a központi fejedelmi hatalom erőit. Grabarics jelentéséből tudjuk, hogy az Abrudbányáról a pénzverőház felé indított aranyat Károlyi és Orosz Pál generálisok ugyancsak megvámolták.

1708 nyarán új ellenség tör be: Kolozsvárott és Gyergyóban felüti fejét a pestis. Ősszel császári csapatok megtámadják az Érchegység vidékét, feldúlják a bányavidéket. A fejedelmi tanács a több ezer főnyi erdélyi hadsereggel együtt kimenekül Erdélyből, de Rákóczit változatlanul a fejedelemség megtestesítőjének tekintik, és elvileg az ország nevében folytatják a harcot.

1709 elején a császári hadsereg uralkodott Erdélyben. A kimerült ország megszervezése azonban mintha lehetetlen lenne. A Rabutin távozta után kinevezett főparancsnokot, Cusani tábornokot báró Kriechbaum generális váltotta fel, mígnem pestisben elhalálozván, gróf Steinville tábornok foglalta el a szebeni parancsnoki rezidenciát. Az Erdély polgári kormányzására hivatott Gubernium a szebeni barátságos fogságban a szabadságharc éveiben árnyékhatalommá vált, a testület szinte kihalt. A lefogott Bethlen Miklós kancellárt Rabutin a szűk cellában és megalázó körülmények között töltött többéves szebeni rabságából 1708 tavaszán felvitte Bécsbe végleges fogságba. Időközben meghalt Apor István kincstartó, Kálnoki Sámuel vicekancellár, majd végül maga a gubernátor, Bánffy György is.

A hosszú évekre Szebenbe és Brassóba zsúfolódott főurak és nemesek, akik túlélték a nehéz éveket, nyugalomra vágytak, és az erdélyi viszonyokért Rákóczit és híveit okolták, miként Cserei Mihály, vagy kiutat kerestek, mint Wesselényi István. Betegség és pestis széles rendet vágott közöttük.

Mivel I. József császár magyarországi hatalma helyreállításában Erdélynek különleges szerepet szánt, igyekezett megnyerni az ország különböző társadalmi rétegeit. Általános amnesztiát hirdetett. Elrendelte, hogy Székelyföldön magyar seregeket állítsanak fel úgy, hogy a fegyvert fogók a porciófizetés kötelezettsége alól szabadságot kapnak. Utasítást adott, hogy mindenütt szabadon királybírákat válasszanak, és a pozsonyi országgyűlésre Erdély minden vármegyéje, városa és rendi testülete megkapja meghívóját. A Gubernium új testülete: gróf Haller István elnök, tagjai Weber Péter szebeni királybíró, Konrád Sámuel medgyesi királybíró azonban nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Az országban anarchikus viszonyok uralkodtak.

{918.} ERDÉLY ÉS A SZATMÁRI MEGEGYEZÉS

Erdély országát vesztett fejedelmét 1709-ben már az európai országok háborús kimerültsége figyelmeztette, hogy megkezdődött a nemzetközi háborúk befejezésének időszaka. Minden erejét arra fordította tehát Rákóczi a körülötte levő kormányzókör tagjaival együtt, hogy kihúzzák az időt az általános európai béketárgyalásokig úgy, hogy az univerzális békében nemzetközi szinten, külső államok jótállásával rendezzék Magyarország és Erdély viszonyát a Habsburg-dinasztiával.

Nem mindennapi nehézségeket kellett áthidalniok. Erdély nyolc éven át tartotta el a szemben álló hadseregeket. Úgy látszott, utolsó gazdasági tartalékait is elveszítette. A Pozsonytól a Székelyföldig végigsöprő, egyébként nemzetközi méretű pestisjárvány Erdélyben különösen nagy pusztításokat okozott, mert főleg a városok népét tizedelte meg. Szeben, Brassó, Kolozsvár és más megerősített helyekre összezsúfolva egész családok estek a fekete halálnak áldozatul. A romhányi csatavesztés (1710) után Rákóczi haderejét a Tisza vonala mögé, az ország északkeleti szegletébe vonta vissza, a hágai (1709) és a geertruidenbergi (1710) béketárgyalások ígéretében bízva, így akarta kihúzni az időt az európai háborúkat befejező nemzetközi békéig.

Az időt húzó háborúra berendezkedő politikában az Erdélyi Fejedelemség államiságának jelentősége megnövekedett. Területileg jószerével csak Huszt van Rákóczi kezében, amely a Munkács központtal kiépített magyar erődrendszer egyik fontos szárnyát alkotja. A Tiszántúlra menekült több ezer erdélyi család ellátása pedig súlyos nehézségeket okoz, de jelképesen Rákóczi erdélyi társadalmi bázisát alkotja, és a csapattöredékekből új ezredeket szerveznek Havasalföldön és Moldvában, Mikes Mihály háromszéki főkapitány és fejedelmi tanácsos fősége alatt. Az ekkor már két éve szervezetten élő erdélyi bujdosók ugyancsak Erdély államiságát képviselték, s a mintegy négyezer főnyi haderő Moldvából bizonyos mértékig befolyásolni tudja a császár erdélyi hadműveleteit. Steinville generális az ismételt hadiparancs ellenére már csak miattuk sem indulhatott ki Debrecen irányába, s így az új magyarországi főparancsnokkal, gróf Pálffy János tábornaggyal tervezett katonai együttműködés terve meghiúsult.

A diplomáciában az Erdélyi Fejedelemség újból kulcsfontosságú lett. Rákóczi már a geertruidenbergi béketárgyalás alkalmával Angliának és Hollandiának, majd személy szerint Marlborough hercegnek is tudomására hozta, hogy a fejedelemségben nem személyes hatalmához, hanem ahhoz ragaszkodik, hogy Erdély önálló államiságát biztosítsák, és viszonyát a Habsburg-dinasztiával nemzetközi szerződésben rendezzék. A kelet-középeurópai hatalmi ellentétek keresztező pontján elhelyezkedő Erdély geopolitikai jelentőségét Rákóczi és kormányzóköre ugyancsak igyekezett kihasználni. A poltavai csatavesztés után Benderbe húzódott svéd király, XII. Károly és {919.} Péter cár között megegyezést kezdeményezve, Rákóczi ígéretet kapott, hogy Svédország és Oroszország egyaránt kész közvetítőként és garantálóként támogatni Erdély ügyét a nemzetközi tárgyalásokon. Ugyanakkor Havasalföldön az erdélyi császári hadsereget élelemmel támogató Brîncoveanuval szemben fellépő Cantacuzino és a bojárság pártja messzemenő együttműködését és segítségét ígérte Rákóczinak. Mikes Mihály és Cantacuzino birtokcsere-szerződése (1710. november 6.) az együttműködés első konkrét dokumentuma. A Iaşi-ba küldött fejedelmi követ a moldvai vajdát sem minden remény nélkül igyekezett egy, a konföderált Magyarországgal és Erdéllyel kötendő szövetségbe vonni.

1710 augusztusában tehát, amikor Rákóczi kiáltványban tudatta az országgal, hogy az angol királynő, a holland rendek és az orosz cár közvetítésével megkezdik a béketárgyalásokat, Erdélyt az önálló fejedelemség státusába tervezi átmenteni.

Ezzel szemben a Habsburg-kormányzat zseniális politikusa, Savoyai Jenő herceg, a birodalom kelet-európai érdekeit féltve, minden eszközt megragadott, hogy Magyarország és Erdély ügye ne kerüljön a nemzetközi diplomácia tárgyalóasztalára, hanem az uralkodó és alattvalóinak megállapodásával fejeződjék be a háború. Az erdélyieket az erőszak és a kegyelem kettős eszközével igyekezett Rákóczi oldaláról elvonni. A bujdosók birtokait lefoglalták, házaikat feldúlták, családtagjaikat, sőt távolabbi rokonaikat is megsarcolták. Kolozsvárott nőket hajtottak össze és korbácsoltak meg. Ugyanakkor József császár 1711. január 25-i rendeletével minden hűségére visszatérőnek „gratia vitae”-t ígért, és birtokaikat visszaadni jogosult bizottságot állított fel Steinville generális elnökletével.

Az Erdélyi Fejedelemséget intézményesen két csoport képviselte Rákóczi oldalán. Egyrészt Mikes Mihály és köre, másrészt az Erdélyi Tanács. A Tanács – Thoroczkai István, Teleki Mihály, Barcsai Ábrahám és Arndt János – 1710. december 10-én kelt levelében ismét hűséget fogadott Rákóczinak, ugyanakkor leszögezték, hogy: „…természetünk kötelez bennünket ama édes Hazánk népének securitásával gondolkoznunk.”*Thoroczkai István és társai Rákóczinak, Berdo 1710. december 6. OL, RSzlt, G. 15, Fasc. 20. 1711 elején, amikor Rákóczi és az állami testület tagjai kihúzódtak Lengyelországba, hogy a megkezdett béketárgyalások végét intézményes egységükben várják ki, és a katonai főparancsnokká kinevezett Károlyi Sándor szatmári, de nem utolsósorban huszti birtokaihoz is ragaszkodva, Pálffy Jánossal különmegállapodásra lépve átadta a császáriaknak Ecsedet, a Tiszántúlon szétszórt erdélyi politikusgárda körében eluralkodott a pánik. A moldvai és havasalföldi bujdosók ellenállását a török–orosz háború előrevetülő árnyéka kezdte ki, miközben Károlyi Pálffy üzenetével megkereste Mikes Mihályt is. Az eredetileg Husztra hívott, de éppen a megegyezés mielőbbi megkötése {920.} érdekében Szatmárra áttett csonka konföderációs gyűlésen Erdély részéről csak a fejedelmi tanács néhány tagja vett részt, I. József császár 1711. április 17-én bekövetkezett halála miatt különösen siettetve a magyarországi háború mielőbbi lezárását, s hogy az angol és holland bécsi követek mediátor közbenjárását is leszerelje, a császári kormányzat Rákóczi kikötéseiből több, az erdélyi nemesség érdekeit szolgáló feltételt is belevett a megegyezési pontokba. Nemcsak a birtokok visszaadását ígérte meg, hanem a vallásügy toleráns rendezését is kilátásba helyezte.

Az 1711. április 29-én megkötött szatmári béke okmányának aláírói között az erdélyi tanácsot Barcsai Mihály és Teleki Mihály képviselte, a kormányzat tekintélyesebb tagjait Barcsai Ábrahám kincstartó és Haller Gábor, a Nemes Testőrség őrnagya, a városokat Hunyady István nagybányai és Szász György felsőbányai bíró. A megállapodást aláíró erdélyi ezredesekkel együtt azonban valamennyien lényegében magánemberként kerültek a dinasztia és a rendek kompromisszumát kifejező okmányra, mivel a szatmári megegyezést a halott császár nevében nem országos testületekkel, hanem a hűségére visszatérő alattvalókkal kötötték meg.

Az általános amnesztia, a kilátásba helyezett „gratia vitae et bonorum” a bujdosó erdélyieket csaknem kivétel nélkül hazavonzotta. Május közepén Steinville már mintegy 5000 ember visszatérését jelentette. Mikes Mihály és Petki Dávid csapattöredékeivel 1711. július 3-án tette le a hűségesküt a brassói katonai parancsnok előtt. Ugyancsak ekkor tért haza Lengyelországból Kemény Simon és Bethlen Elek. Bujdosásában kevés erdélyi ember – Mikes Kelemen, Cserei János, Kálnoki Mihály – követte az országát vesztett fejedelmet.

Rákóczi utolsó politikai röpirata, amely a háború lezárásával foglalkozik, Erdély ügyében készült. A Francia Külügyminisztérium Levéltárában őrzött levelezésből kiderül, hogy a külügyi államtitkár 1712 decemberében hallgatólagosan hozzájárult „az Erdélyi Fejedelemséget illető mémoire” megjelenéséhez. Az Erdélyi Fejedelemség jogainak biztosítása címmel kiadott francia röpirat közli az 1686. június 28-i szövetséglevelet, amelyben Lipót császár elismerte a fejedelemség államiságát. Az írást Utrechtben terjesztették, de az európai békébe Erdély ügyét nem foglalták bele.