| 3. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS ÉS II. JÓZSEF | TARTALOM | 5. KÖZÖS KULTÚRA, NEMZETI KULTÚRÁK |
FEJEZETEK
A Restitutionsedikt utáni magyarországi és erdélyi fejlemények megítélésében hasonló szélsőségekkel találkozunk, mint II. József rendszerének értékelésében. Az eseménykomplexumban valóban van rendi reakció, vannak rendi restaurációs törekvések, a jozefinizmus azonban igen erőteljesen védi az előző évtizedek felvilágosult abszolutizmusának bizonyos vívmányait. Helyenként vannak nem jozefinista jellegű, a jozefinizmuson néha túl is lépő reformtörekvések. 1790-ben nagy erővel lobbannak fel nemzeti mozgalmak, hol felerősítve, hol fékezve az előbb jelzett mozgásokat. Végül minderre erősen hat a birodalom központi kormányzatának II. Lipót realista felvilágosult abszolutizmusától a ferenci reakcióba hátráló politikája.
A restitúció a törvényhatósági rendszer és a szász universitas esetében a legegyszerűbb: a II. József kori megyerendszer széthull, a kerületi biztosságok eltűnnek, a szász universitas 1790 májusában megválasztja comesnek Michael Bruckenthalt, Samuel Bruckenthal unokaöccsét. A szász álláspont: Habsburg-hűség, jó kapcsolat a nemességgel, a három nemzet uniójának fenntartása. A szász politika itt ragad benn abban a kiváltságvédő konzervativizmusban, amelyből aztán korszakunk végéig kevesen tudnak közülük kitörni.
A magyar és székely natio nagyobb távlatú megoldást keres – s egyben a közvetlen önvédelemmel is kell, hogy foglalkozzék. Az előbbi a Magyarországgal való unió lenne a közös rendi jogvédelemre, de egyben a már részben polgárian értelmezett közös nemzetiség védelmére és fejlesztésére is. Az unió első, a magyarországi országgyűlésen vívott csatája azonban vereséggel végződik. A legfelsőbb kormánykörökben ekkor már a Kaunitz által hangoztatott „divide et impera” elv uralkodik, így II. Lipót az erdélyi rendek elé utalja a kérdést, s az unió elvi kimondása nélkül koronáztatja magát magyar királlyá. Közben pedig Erdély jobbágynépében nyugtalanság kel: a rendek meg akarják szüntetni II. József korának jobbágypolitikai vívmányait? A Parasztok dekrétuma néven ismert magyarországi kiáltvány Erdélyben is terjed. Erre a magyar és székely rendek fegyverkezni kezdenek, helyenként határozottan Habsburg-ellenes szándékkal, s a Bánffy György vezette Gubernium higgadtsága kell ahhoz, hogy a kölcsönös félelem összetűzéssé ne váljék.
Mikor végre 1790 decemberében Erdélyben is megnyílt az országgyűlés, a Habsburg-birodalom külpolitikai helyzete az 1790. július 27-i reichenbachi megállapodással (a birodalom háború nélkül visszakapja Belgiumot, s ennek {1113.} fejében – szerény ellenértékül – lemond balkáni hódításairól) megszilárdult. A magyar országgyűlés támadó kedve már kifulladóban volt, a szász natio pedig közvetlenül a diéta előtt határozottan állást foglalt a Magyarországgal való unió ellen. S hogy az erdélyi rendek kedvét elvegyék attól, hogy éljenek a friss szabadsággal, a központi kormányzat elég kellemetlen királyi előterjesztéseket állított össze a gyűlésre: elsőnek dolgozzák ki a rendek a megye- és országgyűlések rendtartását, aztán foglalkozzanak a jobbágykérdéssel (úrbér, az örökös jobbágyság eltörlése, a jobbágy személyes szabadságának és szerzett javairól rendelkezésének biztosítása stb.) – ez az az eszköz, amellyel majd fél évszázadig féken tudják tartani a rendeket. Ám alkossanak új adórendszert is – folytatja az előterjesztés –, az armalisták és egyházi nemesek mentesítésével, de a többi adózó újabb megterhelése nélkül. A kormányzat megadná e két nemesi kategóriának mindenféle hivatal viselésének jogát, s bizonyos hivatalokét a nem nemeseknek is, hogy a hivataléhes birtokos nemességet még inkább elkedvetlenítse a reformtól. Végül felszólítja őket bírósági reform kidolgozására is.
A rendek azonban jó három és fél hónapig alig nyúlnak hozzá a királyi előterjesztésekhez. Annál többet foglalkoznak az „alkotmányos formák” helyreállításával. Igaz: sok józansággal megválasztották gubernátornak az évek óta működő kormányzót, Bánffy Györgyöt (Erdély legkülönb jozefinista államférfiát), a rendek elnökének és ítélőmesternek is a kinevezetteket, s a Gubernium többi tagját is meghagyták egyelőre funkciójában. Egy ellenzéki irányzat azonban, élén az idősb Wesselényi Miklóssal (a század eleji országgyűlési elnök unokája, vallási diszkriminációkba ütköző kvietált katonatiszt, majd egy nagyobb garázdaságért évekig Kufstein foglya, de modern gondolatok iránt is fogékony elme) a kormányzat legalább egyes főtisztjeinek felelősségre vonását követeli a rendeket ért sérelmekért, s a diéta valóban felvilágosítást kér a Guberniumtól az országra ártalmas tervezetekről, feljelentésekről – köztük első helyen a Jankovics-bizottság iratait kívánva látni. Furcsa keveréke ez a rendi jogvédelemnek és a miniszteri felelősség elvének. Eredménye persze nincs az akciónak.
Mindezeken s a rendi alkotmányosság helyreállítására tett egyéb lépéseken túl (az unióeskü letétele, az 1765-i nagyfejedelemségi diploma érvényének kétségbevonása stb.) sérelmek tárgyalása tölti ki az országgyűlés első hónapjainak jó részét. Megjelennek a vallási sérelmek: a protestánsok superintendenseinek, illetve kollégiumainak meg nem hívása a gyűlésre, az unitáriusok mellőzése az ítélőmester-választásnál. Ott vannak a katonai sérelmek: Hunyad megyei jószágos nemesek határőrszolgálatra kényszerítése, a hadsereg magyar tagjainak hátrányos helyzete az előmenetelben s a katonai szolgálat utáni polgári elhelyezkedésben, a magyar vezényleti nyelv hiánya. Ott az adóügyi sérelem: az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok adó alá vetése. Itt azonban a helyzet már bonyolódik: az {1114.} országgyűlés színe előtt manifesztálódik a székely lófők és gyalogok bizalmatlansága saját székeik nemesi követeivel szemben is. S oda kerül egyes udvarhelyszéki jobbágyfalvak kérése a jobbágyszolgálat alóli felmentésük iránt. Az országgyűlés vád alá helyezi a jobbágykérvényt megfogalmazó Dersi Pál ügyvédet, Bánffy György pedig megpróbálja megfékezni a rendi hisztériát, de azért a székely parasztnép magatartását is figyelteti. A Dersi-per végül is elmarad. A Hochmeister-per is, amellyel a rendek egy csapásra két legyet akartak ütni: legalább „morális elégtételt” venni a Horea-felkelés általuk enyhének ítélt megtorlása miatt, s egyben megfélemlíteni a jozefinista polgárságot, polgári értelmiséget egy Hochmeister által kiadott naptár kapcsán, amely szerint a Horea-felkelés oka a földesurak „keménysége” volt. Itt ismét Bánffy György jól átgondolt közbelépése veszi elejét a nagyobb bonyodalmaknak. Ezek után azonban a rendek még egyszer előráncigálják a Horea-felkelés ügyét, új vizsgálatot sürgetve a felkelés kérdésében, hűtlenségi pert követelve nemcsak a felkelés kezdeményezői, hanem a katonai segély megakadályozói stb. ellen, kártérítést igényelve, s indigenátust egyes, a nemességet 1784-ben támogató személyeknek. Következménye nincs a dolognak.*
Máshogy értékelendő a rendek álláspontja a magyar hivatalos nyelv, illetve a magyar kultúra fejlesztése kérdésében. Magyarul vezettetik az országgyűlés jegyzőkönyvét. Már a gyűlés e szakaszában a rendek elé kerül Aranka György tervezete az első, valóban is működő erdélyi (és magyar) akadémia jellegű egyesületről, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságról.
A gyűlés első szakaszának harmadik fő témája a Magyarországgal való unió ügye. Itt azonban nemcsak a szászok unióellenességével kell számolni, hanem a székely rendek egy részének idegenkedésével is (a speciális székely jogokat féltik tőle), s azzal is, hogy a protestánsok egy része, alappal, jogvesztéstől tart az unió esetén. S mire a diéta plénuma előtt megkezdődnék az unióterv vitája, addig II. Lipót (1791. február 25) döntést hoz a Magyar és Erdélyi Udvari Kancellária szétválasztásáról, ami egyben az uniótervre mondott „nem” is. Az országgyűlés, nem tudva erről, határozatot hoz az unió feltételeiről – ez azonban lényegében nem tartalmaz mást, mint Erdély bevételét a magyar királyi esküformába, jog biztosítását a gubernátornak a magyar országgyűlésen való megjelenésre s II. József egységesítő törekvéseinek (a két kancellária egyesítése, a magyar–erdélyi vámvonal eltörlése) fenntartását. II. Lipót pedig, taktikusan többfelé tagolva a kérdést, nem fogadja el az uniójavaslatot.
Végül aztán 1791. április elején óhatatlanul bele kellett kezdeni a királyi előterjesztések tárgyalásába. Oly arányú törvényalkotó munka vette kezdetét, amelyhez hasonló nem volt Erdélynek sem korábbi, sem későbbi országgyűlésein. {1115.} 162 törvényjavaslat, logikusan felépített törvénykönyv, Erdély késő feudális, rendi alkotmánya az eredmény.
Az Erdély közjogi helyzetét általában, illetve az uralkodó jogait szabályozó törvénycikkek közül a II. tc. említendő. Ez leszögezi: a Habsburgok Erdélyt mint a magyar korona tagját a magyar királyság jogán bírják, s kormányzatilag nem kapcsolható össze a Habsburg-birodalom más területével.
37 törvényjavaslat született a rendek jogairól, köztük az unióesküről, a fejedelem rossz tanácsadóinak büntetéséről, a fejedelem és rendek közös törvényhozó hatalmáról, az alapvető rendi jogok változhatatlanságáról, a rendek külügyi jogairól, az országgyűlés rendjéről (ez a törvényhatóságokkal tétetne javaslatot a regalistákra, s a diéta katolikus egyházi résztvevői közül csak a püspököt hagyná meg), a rendek tisztségviselési jogáról (korlátozva a birtoktalan nemesek, a nem szász polgárok hivatalviselési jogát, a nemesi vagy polgári rendhez nem tartozókat hivatalképteleneknek nyilvánítva) és választójogukról az országos főtisztségekre (a királynak csak a megerősítést hagyva fenn), valamint a Magyar és Erdélyi Kancellária egyesítésének fenntartásáról. A rendi jogokat szabályozó törvények sorában találjuk a jobbágytörvényeket is. Az országgyűlés eléggé mértéktartóan járt el a jobbágyok szabad költözésének ügyében: az 1785 előtti helyzet megítélésére vonatkozó fenntartásai jelzésével eltörölte az örökös jobbágyságot, a birtokos nemesség érdekeinek biztosítására azonban szigorúan szabályozta a költözés feltételeit, jócskán megnehezítve azt. Kimondta az erdők kizárólagos földesúri tulajdonjogát.
A gazdaság egész problematikáját további bizottsági tárgyalás elé utalta a gyűlés. Nyelvi és kulturális törvényalkotásának terméke pedig az a törvénycikk, amely elsőbbséget biztosít a magyar nyelvnek az Erdélyben honos többi nyelv közt, az országon belül hivatalos nyelvvé nyilvánítja, s az a másik, amely az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tervének megerősítését követeli.
Bőven foglalkoztak viszont a rendek az adó ügyével, újra kimondva az „onus non inhaeret fundo” elvét, visszaállítva az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok és bizonyos kiváltságos helyek adómentességét, joguknak nyilvánítva az adó évenkénti meghatározását, kivetését és behajtását.
A katonaságra vonatkozó követeléseik közül az ország generálisa tisztjének visszaállítása (Erdély bizonyos hadügyi önállóságának hangsúlyozására), a hagyományos hadfelkelési kötelezettség törvénybe iktatása, a határőrség eltörlése, az erdélyi ezredek tisztjeinek helyiekből való kiállítása, a katonai érdemeket szerzett erdélyiek jutalmazása, az ottani katonaság felszerelésének Erdélyben való beszerzése említendő meg.
A rendek követelései talán a kincstárügyi törvényalkotásban voltak a legszerényebbek – s egyben a legirreálisabbak. Nem várhatták, hogy a {1116.} központi kormányzat elismerje jogukat a kincstári igazgatásra, vagy hajlandó legyen visszaállítani azt az 1691–93-i állapotra, vagy visszaadja a szabad sókereskedelem jogát. Ezenkívül nagyszámú törvényt hoztak a sóügyről (jelentéktelen részletkérdésekről is), törvénnyel is eltörölték a II. József által már megszüntetett magyar–erdélyi vámvonalat, visszaállították a birtokos nemesség jogát a tized bérbevételére, s újra kimondták, hogy a fiscusra háramló jószágok a haza fiainak adományozandók.
A törvényalkotás közel egyharmadát tették ki a bíráskodási tárgyú törvényjavaslatok; a rendek e téren az átlagosnál jóval nagyobb szellemi mozgékonyságot tanúsítottak. Helyreállították az 1780 előtti bírósági rendszert (megtartva a Gubernium legfelső bíróság rangját). Eltörölték a büntetőjogi újításokat, számos perjogi részintézkedést hoztak, részletes gyámügyi rendtartást alkottak, s amellett egy sereg átmeneti érvényű rendelkezést, amelyeket a korábbi bírósági rendszerre való visszaállás tett szükségessé.
Több nagy fontosságú törvényt hozott végül az országgyűlés a vallásügyben. Újra törvénybe iktatta a négy recepta religio rendszerét, s egyben szabad gyakorlatot biztosított az „eddig is a megtűrt vallások közé számított” ortodoxiának is. A felekezeti viszályokat bölcsen a status quo alapján akarta lezárni. A katolikus vallásügy igazgatását visszaadta volna a katolikus rendek és a püspök kezére, katolikus sérelmet orvosolva ezzel, azzal viszont protestáns sebet gyógyítva, hogy kimondta a tanuló ifjúság külföldi útjainak szabadságát. Túllépett a türelmi rendeleten azzal a törvénycikkel, amely szerint a vegyes házasságokból születő gyermekek nemek szerint követik szüleik vallását. Az aposztázia (s vele együtt az áttérések) és a vegyes házasságok megkötése vagy szétválasztása kérdésében nem jött létre megegyezés.
Az országgyűlésen nyitva maradt kérdések kidolgozása hét rendszeres bizottságra maradt.
Az 1790–91. évi országgyűlés törvényalkotásában a rendi-konzervatív szempontok dominálnak, új elemek szórványos jelentkezésével (a jobbágy szabad költözésének elfogadása, a vallásügyi törvények egyes rendelkezései, állásfoglalás az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és a magyar nyelv mellett). Az új rendi törvénykönyv leglényegesebb nóvuma azonban az, ami még nincs benne – ami a rendszeres bizottságok elé kerül (az Erdély gazdasága egészét illető javaslatok, az úrbér, a közigazgatás, a bíráskodás és az oktatásügy új rendje).
Van végül az 1790–91-es országgyűlésnek egy még nem érintett mozzanata, a Supplex Libellus Valachorum ügye. Az erdélyi román nemzeti mozgalom 1748 után évtizedekig nem jelentkezik újabb nyílt politikai akcióval. A fellépésre való készülődés azonban több vonalon folyik: a román értelmiség szélesebb körű kialakulásával, a nemzeti tudatnak a dákoromán kontinuitás eszméire épülő történeti művekkel való megalapozásával, a latinizáló nyelvújítással, {1117.} román személyek bekerülésével a hivatalnok értelmiség legfelső rétegébe is. Mindez summázódik az unitus egyházi és világi értelmiség 1789-cel kezdődő mozgásában s annak csúcspontjában, a Supplex Libellus Valachorumban. A mozgalom első szakaszának lelke Ioan Para naszódi vikárius; kérvények sorával bombázza a kormányhatóságokat, országgyűlési képviseletet követelve a románoknak, majd a szerb nemzeti kongresszushoz hasonló román nemzeti kongresszust s végül a románság egyenjogúsítását, negyedik natióul bevételét.
A Supplex Libellus Valachorum, „az erdélyi románok kétségtelenül legfontosabb politikai irománya a 18. század folyamán”,* kollektív mű, szerkesztésének központjai Ignatie Darabont váradi unitus püspök köre és Bécs, szerzője elsősorban Méhesi, történeti dokumentációja közvetve Samuil Micu-Kleintől való; a további közreműködőket illetően tart a vita a történeti irodalomban. A kérvény 1791 márciusában készül el. Történeti érvelése a dákoromán kontinuitás elméletéhez igazodik, annak összes nyilvánvaló gyengeségeivel; a polgári nacionalizmus ébredésekor általános a realitásoktól messze távozó múltteremtés. Azt azonban alappal szögezi le a Supplex Libellus, hogy a románság a legszámosabb nép Erdélyben. Követelései: a románok negyedik nemzetként való bevétele, a román papságnak, nemességnek és közrendűeknek a három natio megfelelő rétegeivel azonos jogok biztosítása, vegyes vagy tisztán román névhasználat románok lakta vagy román többségű törvényhatóságoknál és helységeknél. A Supplex Libellus még a rendiség keretei közt kíván helyet teremteni a románságnak; a román nacionalizmus 1791-ben politikai követeléseiben még nem polgári jellegű. Szerzői azonban nem számíthattak rá reálisan, hogy a három natio rendszerében mint külön politikai entitásnak biztosítsanak helyet nemzetüknek.
A Supplex Libellus Valachorummal majdnem egyidőben keletkezett az unitus papság külön felségfolyamodványa, amazéval azonos alapkövetelésekkel, de a kontinuitásra hivatkozó történeti érvelés nélkül.
II. Lipót mindkét kérvényt az országgyűlésnek küldi le: ám vállalja az a felelősséget az elutasításért. A Supplex Libellust felolvasásakor csend fogadja – a rendeknek tudomásul kell venniök a román nemzetiségi kérdés jelenlétét Erdélyben. A diéta, bizottsági tárgyalás után, úgy foglal állást, hogy a románság a magyar és székely natio területén nem nyerhet a jelenleginél több polgárjogot, hisz a nemesek és szabadosok jogai etnikai hovatartozástól függetlenül azonosak, a jobbágyok terhei is. A szászok lényegében elodázzák az állásfoglalást. Az unitusok vallásgyakorlata szabad – folytatják a rendek –, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról pedig törvényjavaslat készült. A görög hitű felekezetek papságát tartsák el híveik. A román nép műveletlenségének {1118.} fő oka a rendek szerint papjaik tudatlansága; az egyházügyi rendszeres bizottság feladatává tették, hogy erre megoldást találjon.
Az áttörés nem sikerült. A rendi egyenjogúság kérdésében adott válasz a várható volt, a két görög hitű egyház szabad vallásgyakorlatának tényére is alappal lehetett hivatkozni; a papság ellátása kérdésében elsősorban a protestánsok érvelhettek azzal, hogy ők is maguk tartják el papjaikat – igaz, hogy a római katolikus és protestáns papok ellátását jelentős részben uralkodói alapítványok, régi kiváltságok biztosították, a görög hitűek közül pedig csak az unitusok bírtak – részben – hasonlókkal. Natióként beékelődni a többi natio közé nem sikerült.
Visszatérve most az 1790–91. évi törvényjavaslatok kérdésére, a központi kormányzat alaposan megrostálja őket. Az unió-törvényjavaslat helyébe egy olyan törvénycikk kerül, amely lényegében Erdély különállását rögzíti. Nincs szó az alapvető rendi jogok változtathatatlanságának törvénybe iktatásáról. A központi kormányzat nem enged az abszolutisztikus értelmezésű felségjogok kérdésében: leszögezi, hogy a külügyek intézése felségjog, egyetlen hadügyi törvényjavaslatot sem erősít meg, a kincstári tárgyúak közül is csak két jelentéktelent, az adóügyiek közül egyet (alapos módosítással). Nem enged olyan kérdésekben sem, mint a katolikus egyház vagy a külföldi tanulmányutak ellenőrzése. Olyan szövegezéssel mondja ki a magyar nyelv hivatalos voltát, hogy azt a későbbiekben a latin javára lehet félreértelmezni. Bizonyos rendi jogokat azonban hajlandó biztosítani. A bírósági szervezetet – a Restitutionsediktnek megfelelően – visszahelyezi korábbi állapotába; ideiglenes érvénnyel megerősít néhány más bíráskodási tárgyú törvénycikket. A vallásügyi rendi kompromisszumot a kormányzat látható örömmel fogadja, a vallásügyi törvények zömét megerősítették, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról szólót egy lényeges módosítással („hactenus etiam inter toleratas” helyett „hactenus inter toleratas”), ezt azonban a gyakorlatban nem értelmezték a megtűrtség megszűnésének. A reformjavaslatok kidolgozására kiküldött rendszeres bizottságokat a központi kormányzat Bánffy György irányítása alá helyezte, neki kellett kijelölnie a 15–25 megválasztott tagból azt a 8-8 főt, aki az elnök mellett részt vesz a tényleges munkában – így ki lehetett szűrni az ellenzékieket.
Az 1790–91. évi törvényjavaslatok körül az utóvédharcok a következő két országgyűlésen is folynak, érdemi eredmény nélkül. Az 1792-i országgyűlés ezen túlmenően „üres”. Vita folyik a hatheti oktatásról, a rendek sürgetik a határőrség ügyében készült vegyes bizottsági munkálat közlését – eredmény egyik esetben sincs. Hoznak viszont határozatot a Partium Magyarországhoz való visszacsatolása ellen; a „reincorporatio” kérdése jó fél évszázadig ad még {1119.} lehetőséget zavarkeltésre az unió ügyében. 1794–95-ben a légkör már nyugtalanabb. 1794 elején arisztokratákból és köznemesekből összeverődik a Diana-vadásztársaság, programjában már a reformkoréra emlékeztető elemekkel (mezőgazdasági szakkönyvek fordítása, a lótenyésztés fejlesztése, az ifjúság jellemnevelése, a fő- és kisebb nemesség társasági kapcsolatokkal egymáshoz közelítése). Bánffy és a Gubernium azonban felfigyelt a politikum túlsúlyára a „vadásztársaság” programjában, s a gubernátor azt a bölcs tanácsot adta nekik: oszoljanak fel, mielőtt kellemetlenség érné őket, s azok hallgattak is rá. 1794 nyarán a magyarországi jakobinus szervezkedés kezd behatolni Erdélybe. Az ellenzéki birtokos nemesség is akcióba lép: egyes megyékben eléri az újoncolás megtagadását, szélnek ereszti a már befogott újoncokat, nem ad hadi segélyt. Az országgyűlésnek meg kellene kezdenie a rendszeres bizottságok elkészült munkáinak megvitatását. Előbb azon robban ki vita, hogy ez megtörténhet-e anélkül, hogy a törvényhatóságok is ismernék e javaslatokat; a rendek végül is engednek. Azután azon folyik a huzavona a rendek és a Gubernium közt, hogy melyik munkálatot tárgyalják: a rendek a kormányzatnak kellemetlen adóügyi operátumot vennék elő, a Gubernium a rendeknek kellemetlen úrbéri munkálat vitáját sürgetné, s végeredményképpen egyetlen tervezetet sem vitatnak meg. Bőven foglalkozik az országgyűlés a hadügyet érintő kérdésekkel. Újra kísérletet tesz az ország generálisa tisztjének betöltésére. Foglalkoznak a rendek a határőrség ügyével is. Előbb csak a Hunyad megyei határőrök mellett állnak ki, aztán (az 1791-i törvényjavaslatok szerint) állást foglalnak a határőrség eltörlése mellett. Türi László ítélőmester, az ellenzék legkoncepciózusabb vezetője, többek közreműködésével átfogó tervet dolgozott ki Erdély hadügyének reformjára (4 ezer főnyi zsoldossereg a parasztság soraiból és ugyanolyan létszámú, a szolgálatban havonta váltakozó rendi sereg az ország generálisa és a natiók külön generálisainak parancsnoksága alatt). A terv az országgyűlés elé került, a kormányzat azonban határozottan közbelépett, mert még Bánffy is a francia forradalom elveit valló, „általános robbanást”* előkészítő társaságról vélt tudni, Barco főhadiparancsnok pedig arról, hogy a szervezkedés vezetői Türi és Wesselényi, s hogy a rendek 48 ezer embert állíthatnak fegyverbe – Magyarországon pedig már sor került a jakobinusok elfogatására! Mikor azonban Bánffy meggyőződhetett róla, hogy Erdélyben nem fenyeget „robbanás”, elégnek látta Türinek hivatalából való elmozdításával s Wesselényi sakkban tartásával lezárni az ügyet, s álláspontját Sándor Lipót főherceg-nádorral szemben is meg tudta védeni. Barcsai Ábrahámot, akit szintén a szervezkedéshez tartozással gyanúsítottak, a katonai szervek meghurcolták ugyan, de súlyosabb következményei rá nézve sem voltak a dolognak. Így azonban nem lehetett szó arról, hogy a rendek mindenestől magukévá tegyék a {1120.} Türi-plánumot; csak a székelyek katonáskodása ügyében dolgoznak ki ily szellemű tervet (a katona székelyek adómentessége visszaállítandó, a határon túlra csak akkor vihetők, ha a háború Magyarországért és Erdélyért folyik, saját tisztjeik alatt katonáskodjanak). Az országgyűlés ellenzékisége más témákat kevésbé érintett. Újra sürgette az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők, gyalogok adómentesítését, a Cameralia igazgatásának alaposabb reformig az Erdélyi Udvari Kancellária alá rendelését – a várható sikerrel.
Másképp értékelhető a gyűlésnek az erdélyi magyar nemzeti színház, a Nemzeti Játékszín ügyében tett kezdeményező lépése. A szász színjátszásnak Szebenben már volt állandó otthona, Brassóban ekkor épül egy bálterem színielőadások céljára is; érthető, hogy a magyar rendek, felismerve a színjátszás nyelvművelő hatását, anyagilag támogatnák a Kolozsvárott ekkor sikeresen meginduló magyar színjátszást. Közadakozás indul a Nemzeti Játékszín felépítésére. Az országgyűlés Wesselényi Miklóst, a legnagyobb adakozót, Fekete Ferencet, az első színházügyi tervezet kidolgozóját és ifj. Bethlen Farkast választja meg a Játékszín építésére felügyelő bizottságba. A színház majd egy emberöltő alatt épül fel, de a kezdet megvan.
Az 1791-ben kiküldött rendszeres bizottságok munkálatai az erdélyi politikai gondolkodás fő mutatói e korban – rendeké és kormányzaté egyaránt, hisz Bánffy György irányítja – nagy politikai érzékkel – a bizottságok munkáját, s a deputatio elnökei valamennyien kormányférfiak. Az operátumok egy részénél nem is tisztázott vagy tisztázható, milyen állásfoglalások alapján alakul ki.
Az úrbér ügyében a legbaljósabbak az előjelek. A központi és országos kormányzat eddig háromszor futott neki az úrbérrendezésnek – az eredmény a Bizonyos Punctumok, azután semmi. A buktatók 1791 után is a korábbiak: Erdélyben feudális túlnépesedés van. Ezek után a bizottság végül is három és fél-hat hold szántóban és másfél–három és fél hold kaszálóban szabta meg az egész telek mértékét, heti két nap igás- vagy három nap kézi robotot követelve azért, a zselléreknél pedig évi 25–35 kézi napszámban határozva meg a robotot. A jobbágy egy hosszú fuvarra volt köteles. Ezen túlmenőleg fizetett kényszernapszámra lett volna rendelhető. A jobbágyasszonyok fonási kötelezettsége, a tized és a datiák fentmaradtak volna. A Gubernium a munkálat felülvizsgálatakor az egész telek szántóterületének határát öt–hét és fél (bizonyos esetekben tíz) holdra emelte volna fel, a kaszálókét kb. két és fél–hat és fél holdra, és nem vezette volna be a fizetett kényszernapszámot; a Kancellária lényegében a Gubernium álláspontjára helyezkedett. Az operátumot az 1810–11-i országgyűlésen csak egy előkészítő bizottság tárgyalta. Ez négy nyolc hold szántót és két négy hold kaszálót javasolt egész teleknek, a {1121.} robot mértékét illetően egyetértett az alapmunkálattal, a kényszernapszám kérdésében pedig a Guberniummal és a Kancelláriával. Sem a bizottságnak, sem a munkálatát felülvizsgáló kormányhatóságoknak és országgyűlési bizottságnak nem sikerült menekvést találni az 1770-es évek kátyújából.
A terjedelmes gazdaságpolitikai munkálat (központi része Joachim Bedeus, aufklärista besztercei patríciusivadék műve) 1751 óta a legátfogóbb gazdaságpolitikai tervezet Erdélyben. A földművelésnek a mezőgazdaságban való túlsúlyra jutása jegyében ezzel a kérdéskörrel s nem az állattenyésztésével kezdődik. A gabonatermelés növelésére a talajjavítást és a jobb vetőmag alkalmazását ajánlja; drasztikus eszközöket vetne be a kukoricavetés túlsúlya ellen. Szorgalmazza a burgonya, a főzelékfélék, a gyümölcs termelését (az utóbbinál hatósági kényszerítő eszközökkel is); a bortermelést az exportlehetőségek javításával és védvámpolitikával támogatná. Az ipari növények közül minden erővel fejlesztené a len és kender termelését, fellendítené a festőbuzér, indigó és szkumpia előállítását is. Kormányzatilag támogatná a selyemtenyésztést, jó minőséggel tenné exportképessé a dohányt.
Az állattenyésztés egészét lendítené fel a tervezet egyrészt öntözéssel, lóheretermeléssel, másrészt határrendezésekkel. Az egyes ágazatok közül a lótenyésztést a jobbágyok kötelező kancatartásával, a fajtaneveléssel, a hágatás módjának javításával, a csikók idejében való elválasztásával erősítené – de még mindig a spanyol méneket részesítve előnyben. A marhatenyésztésben jobb bikanevelést, a marhák csordában tartását, megfelelő takarmányozást és itatóhelyeket, a marhavész elleni korszerűbb védekezést tart szükségesnek. A juhtenyésztésben a fajtanevelés (padovai vagy spanyol kosokkal), a transzhumáns pásztorkodás csökkentése, a gyapjú minőségének javítása a javaslatok. A kecsketartást szükségesnek tartja: bőre és faggyúja ipari nyersanyag. Igen részletes méhészeti programot ad (a méhészet szabadsága, a viaszkivitelben a nyersviasz arányának csökkentése a feldolgozott viasz javára stb.).
Néhány további fontosabb mezőgazdasági javaslat: a tutajozás az Olton is bevezetendő, le a Dunáig; népiskolai fokon kell mezőgazdasági oktatást adni, majd – porosz mintára – mezőgazdasági iskolákat kell létrehozni.
Kevesebbet és kevésbé modernet mond az operátum az ásványi nyersanyagok termeléséről. Még mindig a faszenet látja a vaskohók alapvető energiabázisának, s csak amellett a kőszenet. Támogatná a magánföldesúri vasbányászatot és -kohászatot, magánföldesúri üvegcsűrök létesítését. Állami támogatással természettudományi társaságot hozna létre Erdély ásványkincsei (és növényvilága) feltárására.
Az ipar kérdéskörében a munkálat külön szól a kézműves- és a manufaktúraiparról. A céheket egyelőre fenntartaná, s lehetőleg beléptetné ezekbe a céhen kívüli mesterembereket is (vagy megszorítaná iparűzésüket), de létszámukat a közszükségletekhez igazítaná, s korlátozná bizonyos céhek {1122.} elővásárlási jogait. A kézművesség és földművelés olyan szétválasztását azonban, ahogy az 1751-i tervezet ajánlotta, nem tartotta lehetségesnek. A gyár-, illetve manufaktúraalapításoknál a részvénytársasági vállalkozásokat javasolta. Nem helyeselte monopóliummá fejlődő gyárprivilégiumok kiadását. A Commissio Commercialis instrukciójával ellentétben azonban egyenesen támogatná Erdélyben addig elő nem állított termékeket készítő gyárak létrehozását, különösen olyanokét, amelyek új találmányokat vezetnének be. Javasolta az új manufaktúrák sokoldalú támogatását is (a telek vagy épület beszerzésében, a munkaerő biztosításával, vámkedvezményekkel).
A nem mindenben összehangolt munkálatnak a kereskedelemről szóló szakasza a külkereskedelmi mérleg erős passzivitásából indul ki, a luxusimport korlátozását, az agrárcikkek külkereskedelmi mérlegének aktívra változtatását, a transzhumáns pásztorkodás felszámolásával a legeltetési díjak Erdélyben tartását javasolva orvoslásul, külön kereskedelmi taxát vetve a behozott számosállatra és a halra. A pamutipar támogatására lejjebb nyomná a nyersgyapot árát és behozatali vámját, emelné viszont az örökös tartományokból behozott pamutárukét. Növelné a kendertermelést. Dologházakban termeltetne megfelelő mennyiségű gyapjúfonalat, szabaddá tenné a posztógyártást, hitelt juttatna Gallarati selyemmanufaktúrájának. Támogatná a textilfestőket, a bőrkikészítőket. Ezen kívül szorgalmazza a vajdahunyadi kaszagyártást, az üvegcsűrök létesítését (kifejezetten exportcélzattal), a kőedényáruk kivitelét török területre, pártolja egy bécsi kereskedő ajánlatát cukor behozatalára vagy épp cukorgyár alapítására.
A munkálat harmadik szakasza viszont épp a Commissio Commercialis 1771-i instrukciójának szellemében szól a kereskedelem növelésének módjairól. Csökkentené a kereskedők (különösen az örmények) számát; ezeket az iparosokból választaná ki, az ipar felé szorítva az örményeket és a görögöket (az utóbbiaknak csak török árukkal való nagybani kereskedést engedélyezve) – mindezzel mégis a külkereskedelem aktivitását akarná elérni. A negyedik, a kereskedelem igazgatását tárgyaló szakasz, a Commissio Commercialis korának negatív tapasztalataiból kiindulva, egy tanácsadó-segélyező szerv létrehozását javasolja, s a kereskedelmi alap bővítését. A vámpolitikával foglalkozó rész visszaállítaná a magyar–erdélyi vámvonalat, s erősen védvámjellegű vámtarifát vezetne be. Az útépítésről és hajózásról alig volt mondanivalója a bizottságnak.
A Commerciale-munkálat hosszú távon a legjobb áttekintés Erdély gazdaságáról. Pozitívuma, hogy elsősorban a termelés növelésében látja a megoldást, s érdemben az 1771-es koncepcióval élesen ellentétes iparpolitikát vall. Minthogy azonban gondolkodásának központjában erősen Erdély áll (védvámpolitika, a belső termelés növekedése), eleve elfogadhatatlan a központi kormányzat számára.
{1123.} A többi bizottságok közül a közigazgatásinak épp a legfontosabb kérdésben, a közigazgatás szervezetét illetően alig volt mondanivalója. Átfogó törvényhatósági beosztási reformot nem javasolhatott (a natiók területéhez nem lehetett hozzányúlni), csak többé-kevésbé jelentéktelen változtatásokat: kisebb törvényhatóságok összevonását vagy nagyobbakhoz csatolását, vagy egészen helyi korrekciókat. Egységesítette volna azonban – bizonyos nómenklatúra-eltérésekkel – a magyar és székely törvényhatóságok igazgatását, a szász székek igazgatásának ügyét a kormányzatra hagyva, amely ekkor sorozatos regulatiókat léptetett életbe a Királyföldön. Jelentős, erősen Bánffy György intenciói szerinti munkálat volt a köz- és magánbiztonságról szóló. Ez a felvilágosult abszolutizmus szellemében kívánta lehetetlenné tenni, hogy a törvényhatóságok szembehelyezkedjenek a Gubernium rendelkezéseivel, a legrövidebb peres eljárást és szükség esetén katonai erőt javasolva az ellenszegülők ellen. Lényegében ugyanezt ajánlotta a földesurakkal szemben engedetlen jobbágyok ellen is. Fontosnak tartotta a megelőzést. Ha azonban mégis karhatalom alkalmazására van szükség, az teljes szigorral járjon el (a munkálat itt világosan utal 1784-re). A biztonságot fenyegető egyéb bűncselekményeknél is jórészt az illuminista koncepcióból indul ki a terv, az erkölcsi nevelésben és a megelőzésben látva a megoldást, többek között olyan intézkedésekkel, mint a prostituáltak és nyomorgók dologházba utalása. Kitűnő s egyben leleplező iromány ez a tervezet; világosan beszél a jozefinizmus egyszerre felvilágosult és abszolutista jellegéről és osztályjellegéről.
A bizottság nagyszámú további operátuma közül említsünk meg még néhányat. Az új szolgarendtartás a szolgálat feltételeit világosan megszabó szerződéshez kötné a szolgálatvállalást, részletesen szabályozza a szolga kötelezettségeit is, megjelölve a sztrájk egy formájának büntetését, de egyben a szolgák bizonyos jogvédelméről is gondoskodna. Külön munkálat tartalmazott javaslatokat a zsidók helyzetének szabályozására. Ez, ismét csak a jozefinizmus szellemében, megszüntette volna a zsidók különleges jogállását. A falvakban zsellérekként kezelte volna őket. A zsidó népesség választhatott volna a földművelés, ipar és kereskedelem közt; csak a kocsmabérlettől lett volna eltiltva. A terv feloszlatta volna a gyulafehérvári zsidó compagniát, megszüntette volna a rabbik világi joghatóságát, kötelezte volna a zsidókat a lakhelyük nyelvével és ruházatával való élésre. Zsinagógákat, iskolákat a Gubernium engedélyével létesíthettek volna; látogathattak volna keresztény iskolákat is. Bonyolultabb kérdés volt a cigánykérdés. A bizottság az aranymosó cigányokat egy 1787-i rendelkezés szerint csak a mosási időszakban engedte volna vándorolni (ellenőrzéssel). A kincstár nem aranymosó cigányainál elégségesnek látta helyzetük 1783-i kormányhatósági rendezését: kincstári birtokon telepítendők le, vagy eladandók magánföldesuraknak, letelepítésre. A nem kincstári cigányokat is meg kívánta volna telepíteni, intézkedéseket ajánlott civilizálásukra, kényszer nélküli asszimilációjukra, a {1124.} földművesség felé szorítva őket, kézművességük és muzsikusságuk sérelme nélkül – a makacs vándorlókat és a foglalkozásnélkülieket viszont kiűzte volna az országból.
Az egészségügyi operátum kitűnő, modern munka. A megelőzés fontosságát hangsúlyozza az ember- és állategészségügyben egyaránt, az előbbiben olyan témakörökkel, mint a levegő és az ivóvíz szennyeződésének, az élelmiszerek fertőzésének megakadályozása. Felekezetközi igazgatás alá rendelte volna a kórházakat. Megyei vérbajkórházakat hozott volna létre. Szorgalmazta az állategészségügyi népoktatást.
Az adó- és Commissariatica-ügyi bizottság adóügyi munkálata kevés újdonságot tartalmaz. Leszögezi, hogy az adó nem a földre, hanem az adózók fejére és vagyonára vetendő ki, összege az ország szükségleteihez és az adózók erejéhez igazodjék, az adózás differenciált legyen, és ösztönözze a szorgalmat – ezek után pedig lényegében érintetlenül hagyja a fennálló adórendszert, nem talál szerencsés megoldást az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok adómentességére.
Hasonló az értékük a kincstárügyi bizottság szorosabban kincstárügyi munkálatainak is. A Cameralia-operátum sóügyi része nem vetette föl a szabad sókereskedelem kérdését. Csak azt deklarálta, hogy az egy sóvágóra eső évi termelés jó 50%-kal fokozható, a sóügyi adminisztráció pedig egyszerűsítendő. A harmincadigazgatásnál mindent rendben talált. Javasolta, hogy a Királyföldön állandó (természetbeni) összeg legyen a tized, a kisebb tized pedig készpénzben legyen megváltható. Az 1791-i törvényjavaslatnak megfelelően megszüntette volna a kincstartóságot mint önálló hatóságot, a Gubernium alá rendelve a kincstartót. A bányaügyi munkálat legfontosabb mondanivalója pedig az ércbányaművelés szabadságának elve volt (a magánbányák kincstári felügyeletének megszüntetésével), amit a központi kormányzat azonnal helytelenített is.
Másként értékelendők a törvénykezési bizottság munkálatai. Ezek közül a bírósági szervezet reformján és az új büntetőtörvénykönyv javaslatán Türi László kivételes szellemének nyomát érezni. Az 1790-es évek ellenzékének legjelesebbje a bírói szervezetben mesteri eleganciával alakított ki egy hármas instanciájú rendszert a túl bonyolult II. József kori helyett úgy, hogy a jogféltő rendek felől sem érhette támadás. Meghagyta az úriszéket, de biztosította felette a megye ellenőrzését. Csak egyfajta törvényhatósági törvényszéket ismert volna, állandó székhellyel, a közigazgatás és bíráskodás éles szétválasztásával már e fokon, néhány assessor bíráskodásával (ez a megszűnt „continua tabulá”-k gyakorlatának átvétele volt, az ülnökök választásával kiegészítve), a teljes törvényszak alatti ülésezéssel. Nem kevés elmeéllel rendezte Türi a külön bírósággal rendelkező városok és mezővárosok bíráskodásának kérdését, itt is érvényesítve a hármas instancia elvét, s fenntartva megalapozott jogaikat. (A szász natio elzárkózott a bíráskodás {1125.} reformja elől.) Országos bíróság Türi tervezetében lényegében kettő maradt, első fokon a királyi tábla, másodfokon mint „forum superrevisorium” a Gubernium. Itt Türi mesterien egyesítette a Diploma Leopoldinumra alapozó rendi követelést a II. József kori gyakorlattal. A Kancelláriához fellebbezni nem lehetett volna. A terv az országgyűlés bíráskodási jogkörét lényegében a királyi tábláról fellebbezett hűtlenségi perekre korlátozta volna. A kincstári törvényszékek közül csak a zalatnai bányabíróságot hagyta volna meg. A házassági pereket, a II. József kori tapasztalatokra hivatkozva, visszaadatta volna a világi törvényszékeknek.
A bizottság perjogi tervezetének néhány jelentős vonása: a bíráskodás hivatalos nyelve a magyar legyen (a szász törvényhatóságokban a német), a perfolyamat gyorsítására az úgynevezett egyszerű kifogásokat nem külön-külön, hanem egyszerre kell megtenni, ügyvédek lehetnek nem nemesek is.
Türi büntetőtörvénykönyv-tervezete ugyanolyan szorítóból indul, mint a bírósági szervezeti reformjavaslat, hozzávéve mindehhez az 1794-től beálló általános politikai változásokat is. A „régi” erdélyi büntetőtörvénykönyvből kell kiindulnia, de magába olvasztja az 1787-i büntetőtörvénykönyv legtöbb pozitívumát, és jóval differenciáltabbat, pontosabbat hoz létre, mint amaz volt (amannál jóval pontosabban írja le pl. a beszámíthatatlanság, a szándék büntethetősége eseteit, igen részletesen meghatározza a súlyosbító, illetve enyhítő körülményeket). A véleményeket csak akkor tartja büntethetőknek, ha állam-, vallás- vagy erkölcsellenesek. Az 1787-i törvénykönyvhöz hasonlóan különbséget tesz az előre megfontolt szándékú és egyéb cselekmények közt. Fenntartja a halálbüntetést, de csak bizonyos súlyos cselekményeknél (emberölés vagy élet veszélyeztetése, felségsértés, hazaárulás). Reálisan ítélve meg Erdély börtönviszonyait, a háromévi börtönbüntetést már a halálhoz legközelebb álló büntetésnek tartja. Az egyes bűncselekményekre térve, büntetendőnek ítéli ugyan az Isten tiszteletét sértő bűncselekményeket, de csak a kifejezett istentagadást vagy vallásellenességet bünteti némi súllyal, a bűbájosságot pedig azért, mert tudatlan embereket csapnak be vele. Az államellenes bűncselekmények közül a „nota” definícióját megtoldja azzal, hogy hűtlenség az állam státusának és formájának, a törvényes alkotmánynak felforgatására való törekvés is, s változatlanul halállal bünteti ezt, de kiveszi a nota esetei közül azokat a cselekményeket (oklevél-hamisítás, hamispénzverés), amelyeknek az 1790-es évek fogalmai szerint nincs köze a hűtlenséghez, s az egyéb államellenes bűncselekményeket többnyire eléggé enyhén bünteti. Az élet biztonsága elleni cselekmények közt kerékbetöréssel büntetné a csoportosan (tehát zendülés során) elkövetett gyilkosságot, s általában halállal az emberölést. Az öngyilkosságot az 1787-i törvénykönyvhöz lényegében hasonlóan minősíti. Erdély állapotaiból következik, hogy Türi a vagyonellenes cselekmények közül halállal sújtaná a rablást, sőt a latrok bújtatását is, továbbá az előre megfontolt szándékú gyújtogatást – a lopást már igen {1126.} differenciáltan minősíti, a szentségtörő lopásra sem szabva a többinél súlyosabb büntetést. Az erkölcsöt sértő bűncselekményeknek csak egyes eseteit bünteti súlyosan. A közbecsület megsértésére azonban (az uralkodó, az országgyűlés és a kormányszervek elleni szó- vagy írásbeli támadások) az 1790-es évek viszonyai közt kénytelen eléggé súlyos büntetést javasolni. Szabályozza a tervezet a büntetőperes fellebbezés rendjét is. A királyi táblán át a Guberniumhoz lényegében csak a halálbüntetés és a súlyában ehhez legközelebb álló börtönbüntetés fellebbezhető, a királyhoz csak halálbüntetés esetén lehessen kegyelmi kérvénnyel élni. Háromhavi börtönnél vagy ennek megfelelő más büntetésnél kevesebbet kiszabó ítélet még a táblához sem fellebbezhető. Az elévülés (erről az 1787-i törvénykönyv nem tud) határideje halálbüntetéssel járó cselekményeknél 12, egyébként 6 év.
Türi tervezetét joggal állíthatjuk felvilágosultságában az 1787-i törvénykönyv mellé – ahol vissza kellett lépnie ahhoz képest, ott nem az övé a felelősség. Erdélyi alkalmazása pedig jóval könnyebb lett volna amazénál.
Az egyházi bizottságnak elsősorban a Supplex Libellus Valachorummal kapcsolatban függőben maradt kérdésekre, elsősorban a román nép művelődésének kérdésére kellett megoldást keresnie. Foglalkoznia kellett az 1791 után is elintézetlen felekezetközi vitákkal, illetve sérelmekkel – a panaszok zöme a katolikus egyház ellen irányult, Batthyány püspök, a katolikus restauráció élharcosa azonban nem válaszolt rájuk, Bánffy György pedig nem akarta felkavarni a felekezeti vitákat az unitáriusok kedvéért (a legtöbb panasz az övék volt). A papság ellátására azt javasolta a bizottság, hogy erről minden felekezet szabad egyezkedéssel gondoskodjék, de fenntartotta a korábbi kiváltságokat, a román papokat kizárta a tized élvezetéből, s helytelenítette „canonica portió”-k kihasítását az unitus papoknak. A román nép művelésének ügyében a szász natio s külön is Michael Soterius guberniumi tanácsos a merev kényszercivilizáció álláspontját vallotta: szigorú építkezési, ruházkodási rendszabályokat, bizonyos szász intézmények bevezetését a román falvakban, kényszerasszimilációt, szórakozásaik „reformját” (benne a betyárballadák kiirtásával). Bartha Mózes, a jogtudó kolozsvári unitárius városi tanácsos koncepciójában a nevelés (némi magyarnyelv-terjesztéssel), a román egyház belső reformja, az ipari oktatás kapna több helyett. A bizottság jozefinista elnöke, Esterházy János (Bánffy György sógora) s maga Bánffy a nevelést tekinti a központi kérdésnek, az azonban elsősorban a derék, nem pedig a művelt állampolgárok számának gyarapítását célozza. E koncepció jelentősen javítaná a papnevelést. Végül is az ő álláspontjuk érvényesült. Nem került sor rá, hogy az erdélyi román nemzetiségi kérdést politikumként ragadják meg – arra még kevésbé, hogy róluk velük tárgyaljanak; a bizottságnak nem volt román tagja. Mire a tervezet átment a kormányhatósági szűrőkön, már csak egy ortodox pap- és tanítóképző szeminárium létrehozására tett javaslat maradt belőle.
{1127.} A tanügyi bizottság fő feladata a közoktatásügy egészének reformja volt. Minthogy a református egyház 1791 tavaszán Teleki Ádám vezetésével átfogó saját oktatási rendszert dolgozott ki, a munkálat a katolikus alapú felvilágosult abszolutizmus és a protestáns felvilágosodás versenyfutásának terméke lett; feltételezhető szerzője Pákei József, az erdélyi unitáriusoknak ekkor vezető szelleme, az első magyar kantiánusok egyike. Az operátum kodifikálja az egyes felekezetek iskolaügyi autonómiáját, de egyben egységes, felvilágosult iskolarendszert teremtene. Szellemét az a kitétel jelzi, amellyel a parasztok oktatásáról szóló részt kezdi: „a parasztok emberek”* – még ha utána némileg visszakozik is. Hangsúlyozza: a szegény paraszt- és polgárúakat segíteni kell a tanulásban. A városi népiskolákban polgári osztály létrehozását javasolja az ipari-kereskedelmi pályára készülők számára. Vallja a tanszabadság elvét (némi korlátokkal); azt is, hogy a tudomány fejlődése állandó. Nóvum benne a mérnökképzés, az adott erdélyi helyzeten túlmutató koncepciót kap az orvos-, sebész- és gyógyszerészképzés, felmerül a művészeti akadémia terve. Egészében véve a tervezet valamivel még túl is tud lépni a felvilágosult abszolutista oktatásügyi koncepciókon. A bizottság feladata volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság ügye is. Néhány megjegyzéssel (maga is kerülendőnek tartja az erőszakos magyarnyelv-terjesztést, szász személyeket is be kéne vonni a társaságba) pártolta a tervezetet. Cenzúraügyi munkálata valójában Bánffy György műve volt. Ő tudniillik, tudomást véve róla, hogy a bizottság még a cenzúra szükségéről is vitatkozik, tőle szokatlan nyerseséggel vette kézbe a cenzúramunkálat ügyét. Koncepciója azonban sokat megőriz a jozefinizmus elveiből. A műveltebb és „notabilior” réteg számára megtartja a teljes szellemi szabadságot (ezek személyi használatukra bármilyen műből behozhatnak 1-2 példányt).
A hét bizottság munkálata együttesen reális képet ad az erdélyi politikai elit nézeteiről. Reménytelen egy helyben topogás az úrbér kérdésében, messzelátó, de kivihetetlen tervek a gazdaságpolitikában, jozefinista örökség vagy semmitmondás a közigazgatás kérdéseiben, főleg az utóbbi az adóügyben és a kincstár ügyében, egy nagy és modern jogász keze nyoma és az 1790-es évek retrográd hatása a törvénykezési munkálatokon, aufklärista – s épp ezért a kérdés politikumát nem érzékelő – koncepció a román nemzetiségi kérdésben, az oktatásügyben némi előrelépés a felvilágosult abszolutista oktatási rendszerrel szemben: ez az összkép.
E javaslatok csak 1810-ben kerülhetnek országgyűlés elé – s addigra az 1790-es évek vezető politikusai elhaltak vagy megöregedtek. Az 1810–11. évi országgyűlés pedig csak a közigazgatási és a törvénykezési munkálatokból alkot törvényjavaslatokat. Elválasztja a közigazgatást és a bíráskodást. A közigazgatás szervezetének kérdéseiben bátortalanabb a bizottságnál is. Kevesebb törvényhatóságot egyesítene, s a megszűnteknek is meghagyná a külön követküldési jogot. Némi visszalépéssel fogadja el a magyar és székely törvényhatósági tisztikar új struktúráját (a szászok meg vannak elégedve a királyi regulatiókkal). Azt viszont a bizottsági véleménnyel ellentétben iktatta törvénybe, hogy a törvényhatóságok csak a Gubernium törvényes rendeleteinek engedelmeskedjenek. Konzervativizmusára vallott a szabad királyi és mezővárosok beligazgatási status quójának meghagyása. Feltűnő volt a hátrálás a kormányhatóságok kérdésében: törvénybe iktatták a Gubernium fennálló gyakorlatát, a Kancelláriánál feladták azt a követelést, hogy tagjai a Gubernium tanácsosai közül kerüljenek ki, ugyanígy a kormányhatóságok felelősségének elvét (igen szerény követeléseket léptetve e két utóbbi helyébe). Csak részletkérdésekben született néhány jelentősebb törvény: szolgarendtartás, mezőrendészeti törvény, az 1791-i törvényt kiegészítő erdőrendtartás. A bizottsági munkálatnál is tovább megy a zsidókról szóló törvényjavaslat; lakhatást és hatévi adómentességet adna a földművelés, iparűzés vagy hasznos gyáralapítás végett Erdélybe települő zsidóknak. A cigányügyi törvény három év határidőt szabna a vándorcigányoknak a letelepedésre, s csak húsz év helybenlakás után engedélyezné a letelepedettek szabad költözését.
A törvénykezés Türi-féle koncepcióját az országgyűlés a konzervativizmus jegyében rontotta el. A hármas apellációs rendszer eltűnt a módosítások alatt, a megyéknél és székely székeknél – az országgyűlés említett elvi deklarációja ellenére – újra egybeolvasztották a közigazgatást és a bíráskodást, feladták a Gubernium „forum superrevisorium” rangját, megengedték a fellebbezést a Kancelláriára, újra szélesebben határozták meg az országgyűlés bíráskodási jogkörét. Alaposan „módosították” a rendek Türi büntetőtörvénykönyv-tervezetét is. Életfogytiglani, illetve tízévi börtönre emelték a halálbüntetéssel egyenrangú, illetve ahhoz legközelebb álló büntetés mértékét. Kiterjesztették az Isten és vallás elleni bűncselekmények körét, rögtönítélő bíráskodást és halálbüntetést javasoltak a zendülések vezetői ellen – ugyanakkor jelentéktelen büntetést a hatósági rendelkezéseknek való ellenszegülésre. Az elfogadott perjogi kódex megengedte, hogy külön-külön élhessenek az „exceptio simplex”-ekkel.
Megkísérelték a rendek az 1781, illetve 1791 utáni protestáns sérelmek orvoslását, törvényeket alkotva a hatheti oktatás kiterjesztéséről valamennyi felekezetre, a vegyes házasságnak bármelyik összeesketendő fél papja által {1129.} megköthetőségéről, a házassági perek világi bíróságok által való intézéséről.
Az 1810–11-i törvényalkotás már alaposan konzervatív és „lojális” az eredeti tervezetekhez képest – a húszéves korszak lezárása azonban ennél is rosszabb. A birodalmi kormányzat számára már érdektelenek az erdélyi rendek igényei. Országgyűléseket 1811-től 1834-ig nem tartanak Erdélyben, a törvényjavaslatokat a kormányszervek 1816 és 1837 közt(!) tárgyalják meg, s jó öthatodukat visszavetik azzal, hogy a kérdés szabályozása a végrehajtó hatalomra tartozik, vagy hogy a javaslat időközben elavult (!), tehát átdolgozandó. Az első rendi reformmozgalom ellentmondásos, felemás voltukban is sok értéket tartalmazó termékeit az 1840-es évek reformereinek kell kiásni a feledés pora alól.
| 3. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS ÉS II. JÓZSEF | TARTALOM | 5. KÖZÖS KULTÚRA, NEMZETI KULTÚRÁK |