2. NEMZETI MOZGALMAK, TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI REFORMTÖREKVÉSEK

EURÓPA ÉS ERDÉLY 1830-BAN

Az 1830-as évek elején nagy erővel feltörő politikai mozgalmakba torkollott az előző évek nyugtalansága. Bármennyire is el akarta zárni a bürokratikus abszolutizmus birodalmának eme keleti tartományát, Erdélyt Európától; azért itt is jól tudták, hogy 1830 júliusában Párizsból olyan forradalmi hullám {1264.} indult útjára, mely széles réseket ütött a Szent Szövetség öröknek szánt rendszerén. Franciaországban elűzték „az isten kegyelméből” uralkodó király és az abszolutizmus romjain a liberalizmus elvei szerint felépülő polgári alkotmányos királyságot hoztak létre. Belgium kiválása a holland hegemónia alatt álló németalföldi királyságból új államok kialakulásának lehetőségét is jelezte. A lengyel felkelést viszont a cári túlerő leverte, és ez a nemzeti önállóságért vívott harc esendőségére is figyelmeztetett. A Török Birodalom gyengesége és a cári Oroszország olykor nagyon is harcias magatartása miatt pedig sokan úgy érezhették, hogy az 1828-as orosz–török háborút követő béke csak időleges nyugalmat hozott a keleti kérdés alakulásában.

Erdélyben a külpolitikai fenyegetettség érzését még fokozta a társadalmi erőegyensúly – fokozatosan feltáruló – törékenységének látványa, és annak tudata, hogy a fejlődés elérte az adott rendszer keretein belül elérhető határokat. Pontosabban szólva a változások – hogy az eddigieket összegezzük – az átmeneti korokra jellemző „fejlődés a stagnálásban” képletével jellemezhetők. Nem is annyira Erdély változott, mint inkább a környezete: Magyarország, melynek fejlődésében az egyik összetevő az erdélyi – a maga sokszínűségével, archaikus vonásaival, azonosságaival és különbözőségeivel együtt –, a Habsburg-birodalom, mely keretei közé zárta, és a két dunai román fejedelemség, amelyekhez oly szoros gazdasági, kulturális és etnikai kapcsolatok fűzték. Erdély viszont – láttuk – a maga földrajzi elszigeteltségében csak nehezen és áttételesen tudott bekapcsolódni az európai gazdasági élet felgyorsuló vérkeringésébe, amelynek sodrása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet fő hajtóereje lehetett. (Igaz, a bekapcsolódás komoly strukturális válságot ígért, elsősorban az ipari világot fenyegette.) A nyugat-európai gazdasági élet virágzása egyelőre csak erősítette az elmaradottság fojtogató élményét, és előtérbe állította a felzárkózás igényét.

Egyén és társadalom kérdéseire a modern nemzeti ideológia adott új válaszokat, érvényesítésüket pedig az új szakaszba lépő nemzeti mozgalmak helyezték kilátásba.

Az egykorú agitáció és propaganda szerint mintha Csipkerózsika támadt volna fel mély álmából, úgy ébredt fel az egyénben a közösségi felelősség és elkötelezettség érzése. A felvilágosodás már amúgy is megalapozta az egyéni emberi méltóság képzetét, továbbá a nép törzsét jelentő elnyomottak megbecsülését, s részben azt is, hogy a megmaradást biztosító társadalmi és kulturális értékek hordozóit is lehessen látni a falvak népében. A romantika pedig ezt megerősítve az egyéni felszabadulás élményét nyújtotta. A liberalizmus a (polgári) szabadság racionalitását emelte hitté. Így erősödtek fel és születtek újjá – egyben át is alakulva – a 18. század utolsó évtizedeiben jelentkező és sok szálukban oly tragikusan megszakított reformtörekvések.

{1266.} Egyre többen érezhették és hirdették, hogy itt az utolsó alkalom felébreszteni az alvó nemzetet, amelyet tulajdonképpen most kell megteremteni: a liberalizmus korszerű eszményeinek jegyében a jogaira és kötelezettségeire büszke, egyszóval szabad állampolgárok szuverén önrendelkezési jogával élő közösségét kell kialakítani. Valósággal kultusz tárgyává tették a nemzetiséget, mely egyszerre jelentette az egyazon nyelvet beszélők fizikai valóságát, valamint összetartozásuk tudati és nem tudati tényezőinek összességét. Mert „csak a nemzetiség képes tartós kötelékeket létrehozni, melyek tovább tartanak, mint más politikai jellegű szövetségek”.*G. BARIŢ, Naţionalitate (Foaie pentru minte, 1844. december 18/30. 51. sz.). Hiszen „bármely kicsiny legyen” egy nemzeti közösség, „a körülállások által bármely elgyengültnek tessék is, a nemzetiség naggyá és erőssé teszi azt”.*TELEKI J., Megnyitó beszéde (Magyar Tudós Társaság Évkönyvei 11. 1832–34. l). A nemzetiség alapja pedig a nyelv, „azon Chimiai foglalószer, mely a különböző részeket együvé, egy czélra egyesíti”.*WESSELÉNYI M., Pozsonyban mondott beszédem. 1830. október 5-én. OSzK Kézirattár, Fol. Hung. 1135. 93.

A kortársak így – a nemzeti ideológia jegyében tájékozódva – tudták átélni azt, hogy a nagy változások és várható megrázkódtatások során áthidalhatók a társadalmi munkamegosztásból fakadó ellentétek, miközben a (nyelvi) nacionalizmus érvényesülése Kelet-Közép- és Délkelet-Európában egyaránt gyökeres hatalmi-politikai átrendeződés lehetőségeit villantotta fel. A nyelvi-nemzetiségi közösségek különállását és önrendelkezését hangsúlyozó „nemzetiségi elv” hamar meghonosodott az egész európai eszmevilágban. Lelkesedtek érte vagy gyűlölték; megvalósításától az elnyomott népek – új rendet ígérő – felszabadítását várták, vagy a kontinens békéjét biztosító hatalmi „egyensúly” felborítását. Nyers hatalmi célokat szolgáló eszköz is lehetett, különösen ott, ahol a nemzeti közösségek egymásba ékelődve és egymásba fonódva éltek, nem is beszélve arról, hogy a nemzeti ideológia egyes elemeit a konzervatív erők is felhasználhatták saját, önérdek-érvényesítő céljaik megvalósításához. S ha már kiütköztek is a példaként szolgáló fejlettebb polgári társadalmi fejlődés mély ellentmondásai, és kezdett feltárulni a kelet-európai nemzeti törekvések ellentmondásossága, mégis Kelet-Közép-Európa több régiójában is reális célként lehetett már kitűzni olyan polgári liberális alkotmányos államberendezkedés létrehozását, amely valamennyi állampolgárnak biztosítja az egyéni szabadságot és a lehető legtöbbnek a feudális kötöttségektől mentes magántulajdont, és így lehetővé válik az árutermelés nekilendülése, mely magasabb termelékenységével össztársadalmi érdekeket is szolgál.

Válság és fejlődés eddig is alakította Erdély népeinek sorsát, de most minőségében új történeti korszakot érlelt. Alapvetően a rendszer merevsége és {1267.} az archaikus viszonyok szorítása ösztönöztek a változtatásra. A polgári átalakulás követelménye és lehetősége nem is annyira úgy vetődött fel, hogy az erdélyi viszonyok érettek-e vagy sem a polgári átalakulásra, hanem sokkal inkább úgy, hogy ha Európának ebben a régiójában, ahová Erdély is tartozott, a polgári reform vagy a polgári forradalom megszünteti a feudális rendszert, akkor Erdélynek a polgári fejlődés útjára kell lépnie. Történeti fejlődési sajátosságai messzemenően meghatározták a jövő polgári társadalmának jellegét, de politikai-társadalmi harc kérdése volt az, hogy miként alakulnak a társadalmi rétegződés belső arányai, és a különböző társadalmi csoportok és osztályok milyen esélyekkel indulhatnak el a polgári fejlődés útján, az egyén pedig mennyire érezheti magát saját és népe, illetve nemzeti közössége sorsa alakítójának. Olyan világba lépünk, ahol az ellentmondások bűvös körében sokan érezhették, hogy a „polgárnak úgy mint katonának egész hivatása s kötelessége küzdés és harc; diadal vagy megveretés, ha kötelességét igazán teljesíti, is csak sorstól függ”.*Wesselényi levele Csapody Pálnak. 1845 január 16. OL, Filmtár 7590.

A MAGYAR REFORMMOZGALOM ZÁSZLÓBONTÁSA A „KÉT TESTVÉRHAZÁBAN”
ÉS MEGSZERVEZÉSE ERDÉLYBEN

Erdélyben először a magyar nemzeti mozgalom lépett a politikai cselekvés terére mint a magyarországi szerves része és sajátos vonulata. A „két testvérhaza” magyar nemzeti törekvései célkitűzéseikben összeforrtak, de a változás igényének módozataiban és a célok valóra váltásának ritmusában eltértek egymástól.

Magyarországon a mozgalom nagyobb léptekkel indult, törekvései kész példákat kínáltak Erdélynek. Mindaz, ami Erdélyben csak gondolattöredékként éledezett, Magyarországon már eszmék rendszerébe foglalva, egyre erősödő politikai törekvésekkel összefonódva került a nyilvánosság elé. Az 1825–27-i pozsonyi országgyűlés láttán az évtized vége felé Erdélyben is követelni kezdték a diéta összehívását. Óriási lelkesedéssel fogadták gróf Széchenyi István reformkezdeményezéseit. Azt, hogy még ismeretlen huszártisztként 1825-ben birtokai egyévi jövedelmét felajánlva megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, majd megkezdte a Duna szabályozását a Vaskapunál, és a leendő főváros két felét, Pestet és Budát összekötő hidat kezdett építtetni. 1830–33-ban kiadott könyvei, a Hitel – melyről az erdélyi gubernium nagy aggodalmára még azt is hírleltéé, hogy románra fordították –, a Világ és a Stadium felrázó erővel hatottak. Mindenekelőtt, ahogy szerzőjük kifejtette, maga a feudális rendszer minden bajnak a forrása. {1268.} Feudalizmuskritikájának lényeges elemei beépültek az erdélyi gazdasági és politikai publicisztikába. A változás után sóvárgó erdélyi magyar közvéleményben is Széchenyi lett „a Magvar Nemzetiség alapítója, a Nemzeti Jólét teremtője és a Classicus Magyar Író, vagy más szókkal a két Magyar Haza legnagyobbja”.*Bölöni Farkas Sándornak Széchenyi Istvánhoz intézett beszéde. Közli: PASZLAVSZKY S., Gr. Széchenyi István aranytolla. Hazánk, 1888. 78–79.

Széchenyi színre lépésével egyidőben megindult a harc a polgári nemzeti állam kialakítását célzó reformokért. De hogy ezek a magyarországi nemzeti törekvések már a harmincas évek elején olyan átütő erejűek lehettek, abban oroszlánrésze volt az erdélyi mágnásnak, báró Wesselényi Miklósnak. Sportbravúrjairól híres, lángoló romantikus egyéniség volt, aki részt vett az 1819–20-as erdélyi nemesi ellenállásban is, majd a nemesi modernizálódási törekvések egyik fő kezdeményezője lett. Széchenyivel együtt járta be Nyugat-Európát – útjuk a reform iskolája volt –, majd együtt próbálták a társadalom felsőbb rétegeit olyan intézményekkel, mint lóverseny, kaszinó, vívóiskola, megnyerni a modernizálódás ügyének. 1830 körül útjuk elvált. Széchenyi mérsékeltebb reformot akart, az átalakulás bázisát az arisztokráciában látta, és bízva abban, hogy Bécsben felismerik a változások szükségességét, messzemenően kerülni akarta az összeütközést a kormányzattal. A haladás táborában viszont többen látták úgy: „Ím Széchenyi fogá fel először is azt az ügyet, / Mely a Haza vett sebeit kívánta fedezni-föl és már / Orvoslása helyes módját Wesselényi jelenti.”*Édes Gergely Wesselényihez. Pápa, 1836. november 9. OL, Filmtár 8368. Wesselényi ugyanis – a Szatmár megyei Kölcsey Ferenccel – kortársai között a legnagyobb szerepet játszotta abban, hogy az átfogó társadalmi reform igénye szorosan összekapcsolódjék a nagy hagyományokra visszatekintő függetlenségi ellenzéki törekvésekkel. S azáltal, hogy a megyei birtokos nemesség egy része magáévá tette a reform gondolatát, megjelent a politikai életben is a modern polgári jellegű magyar nemzeti mozgalom. A fiatal erdélyi mágnás ennek egyik teoretikusa is lett. A Balítéletekről című könyvében (amely a cenzúra miatt csak külföldön, megírása után két évvel, 1833-ban jelent meg) nemcsak a jobbágymunka gazdasági fejlődést béklyózó jellegéről értekezett, hanem olyan megrázó képet festett a jobbágy kiszolgáltatottságáról, megaláztatottságáról, mint addig senki. Mert erősen hitte, „h[ogy] Lengyelország] nem csörtetné most zsarnoka rablántzait, ha kebelében nem volt volna a népesség nagy része elnyomott állapotban, ha a parasztság nemzeti lét polczán áll vala”.*Wesselényi naplóbejegyzése. 1835 május. OL, Filmtár 5495. Kortársait meghaladó radikalizmussal túllépett az önkéntes örökváltság követelésén, amelyet már több megye magáévá tett, és felvetette, hogy országos érvénnyel szabályozni kellene az örökváltság módozatait, azt, hogy a jobbágy milyen {1269.} feltételek mellett kapja meg szabad tulajdonként azt a földet, amelyet eddig munka és terményjáradék fejében birtokolt. A polgári nemzetteremtés eme stratégiájának lényege az érdekegyesítés; az, hogy mind a jobbágyparasztot, mind a nemest érdekeltté kell tenni az átalakulásban, mert csak így lehet szélesebb bázist biztosítani a liberális és demokratikus nemzeti törekvésnek. Továbbá körül kell bástyázni a rendi érdekképviseleti szerveket, a megyei autonómiát és az országgyűlést, hiszen a reformtörekvéseket csak azokon lehet a siker reményében érvényesíteni.

A magyar polgári nemzeti fejlődésnek valóban így kellett indulnia. Erős polgárság hiányában csak a birtokos nemességnek lehetett olyan társadalmi súlya, hogy a változás élére állhasson, és egyensúlyozó, érdekegyesítő szerepet játsszon a különböző társadalmi rétegek és csoportok között. Kezdeményezése nyomán pedig hamar kiderült: az abszolutizmus csak védeni tudja a jobbágyot a nemesi nyomástól, de most, hogy a reformnemesség – a kor kifejezésével élve – szabad polgárrá akarta tenni, tanácstalan lett, és kétségbeesetten próbált a múltba, illetve a bürokratikus abszolutizmus bevett gyakorlatába kapaszkodni. Ferenc császár és kormányzata ugyanis irtóztak az antifeudális társadalmi reformtól, „mert hogy a kormány urbárium által urbáriumot akar, Wesselényi pedig és a többek urbárium által nemzetet akarnak”,*Kölcsey Ferenc naplóbejegyzése. Pozsony, 1833. január 11. (Kölcsey Ferenc összes művei. Bp. é. n. 1245.) Bécsben el is utasították az 1832–36-os pozsonyi országgyűlésnek azokat a törvényjavaslatait, amelyek lehetővé akarták tenni a jobbágy számára az önkéntes örökváltságot és a szabad birtokszerzést. Attól tartottak, hogy a magyar törvények olyan fejlődésnek adnak szabad utat, amely elkerülhetetlenné teszi a népképviseletre alapozott alkotmányosság bevezetését – természetesen az abszolutizmus romjain.

Wesselényi a megyegyűléseken már olyan tekintélyre tett szert, hogy 1832–33-ban a pozsonyi diétán a reformellenzék szervező vezéreként lépett fel. Tevékenységében szervesen egyesültek „a két testvérhaza” magyar nemzeti törekvései, és ugyanakkor élesen el is váltak. A kor egyik leghaladóbb szociális gondolkodója egyik kidolgozója lett az erdélyi ellenzék rendi sérelmi politikájának is, amely a nyilvánosság előtt hangoztatott célként még csak a rendi alkotmány visszaállítását és körülbástyázását tűzte ki.

A kiforratlanabb rendiség, az archaikusabb viszonyok szerényebb bázist kínáltak a polgári átalakulásnak Erdélyben, mint Magyarországon. A polgári szerepet játszó „középnemesség” itt nem is tudott kialakulni. Az ellenzéki törekvések élére viszont annál több mágnás állt, a legnevesebb családok sarjai. A vármegye ugyan itt is a politikai élet iskolája lehetett, de önállóságát már-már névlegessé tette a központi hatalom. A magyarországitól eltérően az erdélyi megye adót nem vethetett ki, tisztikara fizetését a központi pénztárból {1270.} kapta, s a tisztségválasztásnak is szűkebbre volt szabva a lehetősége, hiszen a törvényes vallásokból háromszor három választott jelöltet kellett felküldeni, akik közül a főhatalom megkötés nélkül nevezhetett ki.

Az erdélyi ellenzék viszont éppen kisebb száma miatt centralizáltabb volt, mint a magyarországi. A féltucatnyi országos hírű hangadó egyéniség egységes vezérkarként működhetett. Miután egy-egy ellenzéki vezérnek több megyében is volt birtoka – korabeli szóhasználattal –, mint „vándorpatrióták” egyik megye gyűléséről a másikra járhattak, és széles körű, jól összehangolt agitációt fejthettek ki.

A törvények, a rendi alkotmány megsértésének jelszavával mozgósították a rendi társadalmat. A megyei autonómia megerősítése érdekében felvetették a megyei tisztségválasztás egyszerűsítését, azt, hogy csak három jelöltet kelljen a kilenc helyett felküldeni, és ez a kérdés másfél évtizeden keresztül tartotta izgalomban a nemesi közvéleményt, annál is inkább, mert Alsó-Fehér megye ezt a követelést többször is megpróbálta érvényesíteni. A hivatalra vágyó köznemességnek és arisztokráciának csak a háttérbe szorított részét sikerült tisztségválasztások napirendre tűzésével megnyerni. Annál nagyobb hatásuk volt a szegény kisnemességre, amikor felvetették az adó alóli kiváltságuk visszaszerzését, és így mind a magyar, mind a román ajkú kisnemesség a magyar ellenzéki politika bázisa lett, s egy-egy népesebb gyűlésnek, ha tisztségválasztásról volt szó, 500-800 részvevője is volt, ha pedig követválasztásról, a részvevők száma elérte néha a 2000-3000 főt is.

Az ellenzék a legnagyobb hatást a legelégedetlenebb társadalmi rétegre, az adó alá vetett székely kisnemességre és a határőr-társadalomra gyakorolta azáltal, hogy a leghatározottabban szóvá tette a székely szabadság megsértését. A székelyföldi társadalom méhkasként bolydult fel. Látszólag még a nemesi egyenlőség eszméjét próbálták érvényesíteni, de valójában már a polgári szabadság eszményének megvalósítása felé akartak egy lépést tenni, amikor Udvarhelyszék – feltehetően – ifjabb Bethlen János gróf indítványára a címek és rangok eltörlését javasolta az erdélyi székeknek és megyéknek.

A határőrségbe beszervezett lófők és gyalogok azért is ragaszkodtak olyan makacsul a székely szabadság és egyenlőség eszméjéhez, mert mind a primori renddel, mind a határőrséggel szemben ezzel érveltek, ha érdekeiket akarták érvényesíteni. Ha megpróbálták örökre levetni a rendszeres katonai szolgálat igáját, éppen úgy jogaikra hivatkoztak, mint amikor a primorokkal egyenlő jogokat követeltek a tisztségviselők választásában, és egyenlő mértékben, fejenként, nem pedig a birtok nagyságához mérten akartak részesülni a közbirtokból, hiszen – mint Wesselényinek Háromszékről írták –„a legelső foglaláskor senkinek sem volt birtoka”, és amit az ősök „karddal és vérrel szereztek, fejenként is osztották fel”.*A Wesselényihez intézett levél egyik melléklete a mozgolódást követő katonai kivizsgálás anyagának. Kriegsarchiv, Hofkriegsrat, 1840. C 59/8. Gyűlölték a primorokat, árulóiknak {1271.} tartották őket, nemegyszer fogadkoztak, hogy a legszívesebben végeznének velük, de a határőrség ellen gyakran szövetkeztek, és a legnagyobb harc hevében is akadt köztük, aki a primorok érdemének tudta be a nemzeti tudat és a nemzeti intézmények fenntartását. S mivel ezekből a széki közigazgatási-bíráskodási intézményekből meglehetős biztonsággal lehetett szót emelni a katonai rendszer ellen, a határőrtisztek a primorokat okolták a meg-megújuló nyugtalanság miatt, és úgy állították be az ellentéteket, mintha a primorok csak azért támadnák a határőrséget, hogy a határőröket megfosszák a katonai szervezet védelmétől, és befolyásukat korlátlanabbul érvényesíthessék velük szemben. Bár a három rend nem tekintette székelynek a jobbágyot és a zsellért, a székely szabadság ideológiája rájuk is hatott, különösen a rendekből kihullott elemekre. Ők is a székely szabadságra hivatkoztak, amikor, a földesúri függéstől meg akartak szabadulni, és hol a székely katonák próbálták őket megnyerni a primorok ellen, hol ezek szövetkeztek velük, amikor a közföldek kiosztására került a sor, de gyakran mindhárom rend a jobbágyok ellen fordult, amikor ezek fel akarták venni a határőri fegyvert, hogy ezen a címen élhessenek a székely szabadság jogaival.

Ez a harc nemegyszer bellum omnium contra omnes látszatát kelti. De miután ugyanannak a szabadságeszme központú ideológiának a jegyében folyt, a székely társadalom egységét éppen belső ellentétei éltették tovább. A madéfalvi eseményekből, úgy látszik, sokat tanultak, és ha lehetett, nem engedték, hogy a határőrségi vezetés az ítélőbíró szerepét játssza közöttük a hagyományos értékrendszertől eltérő elvek alapján.

A székelység mindig is a magyarság részének tartotta magát, s legfeljebb mint rendi natio határolódott el a rendi magyar nemzettől. Törekvéseiket most ismét egyesítették, és ezzel kezdetét vette a magyar nemzeti mozgalom belső integrációja, egyelőre olyformán, hogy a vándorpatrióták megjelentek a székgyűléseken. Wesselényi Miklós a Székelyföld legnépszerűbb politikusa is lett: „a székelyek hőse”.*A. DE GERANDO, i. m. II. 169.

Az erdélyi ellenzék a jobbágyság társadalmi helyzetét javítani hivatott reformokat még nem merte felvetni, hiszen attól tarthatott, hogy ebben az esetben elveszíti a rendi társadalom támogatását, és a jobbágyparasztsághoz nem találja meg az utat, nem tudja áthidalni a palota, a kúria és a kunyhó közötti szakadékot a jobbágyság zömének más vallása, nyelve és szokásrendje miatt. 1831-ben Erdélyben már attól kezdtek félni, hogy olyan parasztfelkelés tör ki, mint a kolerajárvány után Észak-Magyarországon. A parasztok a szolgálataik csökkentését elrendelő urbáriumról beszéltek, néhol pedig arról, hogy eljött az ideje a nemesség kiirtásának. Mire a vidéki nemesség egy része a városba húzódott, és közben többen is játszottak a nemesi felkelés megszervezésének gondolatával. Az ellenzék a parasztvédelem hagyományos formáinak {1272.} felelevenítésével akarta a parasztságot megnyugtatni, sőt – az egykorú besúgó megbotránkozására – „jussokkal, szabadsággal kecsegtetni”.*Javaslatok a kormánynak. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien, Österreichisch-Estenisches Hausarchiv, Präsidialakten in Siebenbürgen. Fasz. 52. Varia. A vallásszabadságra hivatkozva néhány megye a leghatározottabban követelte, hogy hagyjanak fel az ortodoxoknak a görög katolikus vallásra való térítési kísérleteivel. S ez véget is vetett az 1820-as években megújult térítési hullámnak. 1831 tavaszán pedig Wesselényi önhatalmúlag eltiltotta birtokain a toborzást, hogy bárkit is erőszakkal katonának vigyenek. Példáját követték az ellenzéki megyék is. Mert a jobbágy – idézzük Kolozs megyének a guberniumhoz intézett feliratából –„Emberi Sorsának megaláztatásával… Törvény ellenére kényszerítve fogattatik”.*OL, EOKL, Cista Diplomacica, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 22. k. 196. Az ellenzék olyan követelése, amelyet mindenki létébe vágónak tarthatott, a sóár mérséklése volt. Wesselényi könyvének utolsó sorai szállóigévé váltak: „a pásztor … só darabon ülve eszi kenyerét, de jaj néki, ha … egy darabot tarisnyájába mer tenni” a sóból.*WESSELÉNYI M., Balítéletekről. Lipcse 1833. 323.

A politikai közszereplés játékszabályaihoz és a lehetséges társadalmi bázishoz való alkalmazkodás rendi jelleget adott az erdélyi magyar nemzeti törekvéseknek. De ahol az igazodásnak ez a kényszere nem érvényesült ilyen erősen, ott az ellenzék sem titkolta, hogy reformvágy fűti. Ne csak Wesselényi Miklós tevékenységére gondoljunk. Olykor a megyék is magukévá tettek reformszellemben fogant nyilatkozatokat: Alsó-Fehér megye például 1834-ben úgy írt Széchenyinek, hogy a könyvei „által meggyújtott fáklya világnál kezdé a Magyar észrevenni, hogy nem kiváltságok, … hanem mindenekre kiterjedő szabadság, … közjóra törekedés és közértelmesség lehetnek egyedül a Nemzetiségnek, jóllétnek és tartós boldogságnak kieszközlői”.*OL, EOKL, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 4. k. 50. Nem is ok nélkül vádolta az erdélyi arisztokráciát az egykorú gúnyvers azzal, hogy „Összegyúrná erőszakkal, / Nemest a paraszttal.”*MTA Könyvtár, Kézirattár, Ms. 354/5.

A kor szellemében folyó demokratikusabb közösségszervezés első kísérleteire a református egyház átszervezésekor került sor. Mivel a hivatalokból kirekesztett nemesség zöme református volt, az ellenzék, a ravaszságáról „vén rókának” nevezett id. gróf Bethlen János vezetésével, a református egyházat politikája bázisává tette. Az egyház élén álló konzisztóriumot – két szakaszban – olyan módon szervezték át, hogy minden református családfőnek szavazati jogot adtak, és lehetővé tették, hogy közrendűeket is lehessen patrónusnak választani kétfokú választás útján. Így létrehozták az első demokratikus képviseleti fórumot, és mély aggodalommal töltötte el a {1273.} hatalmon lévőket, hogy netán Erdély közjogát is ebben a szellemben fogja az ellenzék módosítani, ha győz.

Az új egyházi vezetés szélesebb teret engedett a haladó szellemű egyházi értelmiségiek tevékenységének. A szószéken már korábban is a vallás tanításaiba foglalt szociális eszméket ötvözték a nemzeti ideológia szabadság- és egyenlőségkultuszával. 1828-ban Herepei Károly Kolozsvárt annak hangoztatásával köszöntötte az új esztendőt, hogy „el kell jönni azon időnek, mikor az emberi jussok, a polgári és társasági szabadság, közönségesebbek és szentebbek lésznek”.*H[EREPEI] K., Az elmúlt idő az isteni bölcsesség tüköre. OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 2061. Most már többen is szóvá tették, hogy a parasztságot az érdek szálaival kell a hazához fűzni. A prédikációk egyelőre így egészítették ki és készítették elő a publicisztikai propagandát.

Az új egyházi vezetés pártfogolta a liberális eszméket valló és terjesztő kollégiumi tanárokat is. Méhes Sámuel kolozsvári professzor, átvéve az Erdélyi Híradót, előszeretettel közölte az új szellemben írt cikkeket. Szász Károly nagyenyedi jogászprofesszor pedig a reformellenzék egyik vezére és ideológusa lett. Miként Wesselényié és annyi társáé, az ő életútja is a nemesi patriotizmustól indult. 1822-ben tartott székfoglalójában a 18. századi kozmopolitizmusból, a világpolgár eszményéből kiábrándultan még azt hirdette, hogy a „jobb érzésű ember” az olyan „karaktert, amely magát megtagadva a hazáért és az emberiségért feláldozni tudja […] csak Plutárkhoszba[n] találja fel”,*Közli: Szász Károly. 268. egy évtized múlva pedig, amikor a sajtóban az 1831-es esztendő fejleményeit egy nagy, világméretű változás láncszemeként mutatta be, alig titkolta, hogy a lyoni munkásfelkeléshez hasonló társadalmi megrázkódtatásokat csak a szociális méltányosság és liberalizmus érvényesítésével lehet – a kor polgári felfogása szerint – elhárítani. S ha 1822-ben az angol alkotmányt azért dicsérte, mert a különböző társadalmi érdekek érvényesítése előtt lehetőséget nyit, 1832-ben azért marasztalta el az – egyébként gazdasági tevékenysége miatt példaképpen is bemutatott – angol polgárságot, mert a társadalmat a túl gazdagok és a nyomorgó nincstelenek táborára bontotta. Amikor pedig Magyarországot ellenpéldaként állította szembe ezzel, a polgári átalakulás népszerűsítésének célzatával tette ezt. Programszerűen hangozhatott 1831-i beszámolója azokról a lengyel felkelés alatt jelentkező jobbágyfelszabadítási törekvésekről, amelyek nemcsak személyében akarták a jobbágyot szabaddá tenni, hanem földet is akartak neki juttatni.

Szász Károly vaskos kötetben adta ki a Diploma Leopoldinum keletkezésének forrásait, hogy az ellenzék eme „alapszerződés”-re támaszkodva léphessen fel a bürokratikus abszolutizmus ellenében. A megyei önállóságot célzó {1274.} törekvéseket pedig azzal a – katedráról is hirdetett – tételével alapozta meg, hogy amiről nincsen törvény, abba az uralkodó sem avatkozhat bele a szokásjog megsértésével.

A nemzeti agitáció a központi hatalomhoz kötődő szervilizmustól is bénított hivatalnoktársadalmat érinthette a legkevésbé. De ekkortájt hagyott fel Debreczeni Márton – a már említett kiváló feltaláló – anakreóni versek írogatásával, és fogott nemzeti eposz írásába. Hivatalnoksorból lépett elő a korai magyar liberalizmus legnépszerűbb teoretikusa: Bölöni Farkas Sándor. Az ő életútja arra is példa, miként változott cselekvésvággyá a romantikus válsághangulat.

A székely katonacsalád ambiciózus sarja apáról fiúra szálló daccal és értelmiségi gőggel tűrte a hivatalnoki pálya megaláztatásait, amíg guberniumi fogalmazóságig vitte. Közben Schillert, Goethét és Madame de Staëlt fordított. És ez a világfájdalomra és önemésztő önvizsgálatra annyira hajlamos, ugyanakkor tettvágytól égő lélek, aki az 1820-as évek elején arról verselt, hogy „Nem kell az élet, hogyha szenvedőket / Látsz s vívnod értek nem lehet”,*Korunk Tárczája, 1865. 14. sz. még az évtized végén is úgy érezte, hogy az első magyar nyelvű étlap összeállításával (tehát az életforma magyarosításával) „többet” tehet „az egészre nézve, mint egy theoreticus munkával” tehetne.*Bölöni levele Gedő Jánosnak. 1829. március 11. Idézi: JAKAB E., Bölöni Farkas Sándor és kora. Keresztény Magvető, 1870. 277. Öt év múlva Széchenyi köszöntötte őt mint az egyik legnépszerűbb és legértékesebb magyar könyv szerzőjét. Ebben az Egyesült Államokban megtett útjáról számolt be. Addig Amerika a vallásszabadság hazájaként élt az erdélyi köztudatban, ezután példa lett arra, hogy a polgári alkotmányos rendszer az emberi önmegvalósításnak milyen korlátlan lehetőségeit biztosítja. Azok a fejtegetései, hogy „az egyesült státusbelieknek” például „minden diplomájuk a természet törvénye, s annak magyarázására – csak józan ész kell”,*BÖLÖNI F. S., Utazás Észak-Amerikában (S. a. r., bev. BENKŐ S.) Bukarest 1966. 276. politikai hitvallásként hatottak, egyértelmű állásfoglalásként az emberi egyenlőség és az emberi jogok érvényesítésének követelménye mellett. Akkor írt így, amikor az Amerika-irodalmat megalapozó Alexis de Tocqueville már a polgári demokrácia ellentmondásait térképezte fel az újvilágban. A feudalizmus világából jött Bölönit olykor rácsodálkozó, s mindenképpen bizakodó elemzéseiben és beszámolóiban viszont az a hite vezette, „hogy az embert a szabadságra és művelődésre, csak a szabadság érlelheti meg”. Olvasóit a cselekvés jogáról, értelméről és lehetőségéről akarta meggyőzni. Hatását jelzi művének torz visszhangja is, amikor a megyegyűléseken „nem vagyunk Amerikában” felkiáltással védték a nemesi jogokat,*Erdélyi Híradó, 1842. november 11. 90. sz. a nemesi demokráciát állítva a másik kontinens polgári demokráciája fölé.

{1275.} Bölöni a feudális rendszert legélesebben bíráló – többnyire persze nemesi származású – plebejus értelmiségiek sorát fémjelzi. Korántsem véletlen, hogy a felekezeti hovatartozást is politikai játékká süllyesztő világot radikálisan elmarasztalók között oly sok az unitárius. Az erdélyi magyarságnak 10%-át sem kitevő unitáriusok teljes társadalmi szerkezetet alkottak, bár köztük igazi mágnás csak a református vallásról áttért egyik (kissé különc) Bethlen gróf volt. Erősen dolgozott bennük háttérbe szorítottságuk érzése. Annak tudatához viszont, hogy felekezetüknek voltak ugyan mártírjai, de inkvizítorai nem, racionalizmussal összefonódó erkölcsi felsőbbség érzése társult. Vagy megfordítva: már-már deizmusba hajló teológiai szemléletük lett a racionalizmus iránti fogékonyság hordozója, és mindez sokaknál – Bölönivel szólva – „az ész és lelkiesméret” harmóniájához vezetett.*BÖLÖNI F. S., i. m. 163. Politikai-közéleti szereplés nem nagyon jutott nekik osztályrészül. A birtokos nemesség támogatásával élve viszont annál jobban kihasználták a politikához nagyon is szorosan kapcsolódó társadalmi élet lehetőségeit.

Az, hogy Bölöni Farkas Sándor útleírását az addig szokásos hódolatnyilvánítás nélkül, barátsága és tisztelete jeleként ajánlotta útitársának, gróf Béldi Ferencnek, jelzi a haladó szellemű arisztokraták és az értelmiségiek közötti viszony változását. Bölöni egyik kezdeményezője volt a polgárságot és nemességet egymáshoz közelítő társadalmi mozgalomnak. Wesselényivel és a sportbravúrjairól szintén híres Kendeffi Ádámmal vívóiskolát szervezett, együtt alapították a kolozsvári kaszinót, s a példát a legtöbb városban követték.

A kaszinók a társadalmi közeledést is szolgálták. A városba beköltöző nemesség és értelmiség találkozóhelyei lettek, és nemcsak a társadalmi válaszfalakon vertek réseket, hanem növelték a nemesség presztízsét is, hiszen jó néhány arisztokrata akadt, aki a polgári egyenlőségből kultuszt csinált, és gúny tárgyává tette a rátarti arisztokrata gőgöt. A konzervatív szellemű, bizalmatlan és nemegyszer kiváltságaikba kapaszkodó városi polgárok megnyerésére az ellenzék azért is nagy súlyt fektetett, mert a városoknak és kiváltságos helységeknek – 1837-től már – két fővel több követe (38) vett részt a diétán, mint a megyéknek és a székely székeknek, bár a szavazattöbbség csak az országos tisztségviselők választásánál számított, egyébként általában az elnök mérlegelt, és a tekintélyesebb megyei követek nézetei szabták meg, hogy mit tekint a diéta állásfoglalásának.

A haladást egyben a sérelmi politika – liberális – hangadói képviselték. Számukra ez a politika csak forma és eszköz volt, az ellenzékiséggel pedig – ideig-óráig – magukkal tudták sodorni a rendi társadalom egészét. Általában úgy látták, Erdély alkotmányos szerkezete annyiféle egymást keresztező nemzeti és vallási érdeknek és igénynek biztosít intézményes képviseletet, hogy {1276.} az itteni diétán egyelőre képtelenség is lenne társadalmi reformra vállalkozni. Ezért néhányan rögtön arra törekedtek volna a legszívesebben, hogy a pozsonyi diéta segítségével visszaállítsák a feudális Magyarország történeti egységét, és így biztosítsák Erdély népei számára a magyar reformmozgalom által kiharcolt vívmányokat. A politizáló közvélemény túlnyomó többsége azonban, már csak a várható nehézségek miatt is, egyelőre inkább csak támogatást várt a magyar reformellenzék fő erőitől.

Az 1790-es évek uniótörekvéseihez képest most már valóságos uniómozgalom bontakozott ki, amely egész Magyarországot átfogta. Megindult a megyegyűlések egymás közti levelezése. Wesselényi hatására Szatmár megye kezdeményezett, majd két év múlva, 1832-ben Alsó-Fehér fordult körlevéllel a magyarországi megyékhez „az erők egyesítése” érdekében. Kolozs megye a pozsonyi országgyűléstől kérte, hogy vegye fel ez ügyben a kapcsolatot a rövidesen összeülő erdélyivel. A pozsonyi diétán pedig Wesselényi ellenzéki vezéri tekintélyével sürgette az erdélyi összehívását.

A MAGYAR ELLENZÉK ROHAMA AZ 1834–35-I DIÉTÁN. MEGTORLÁS
ÉS KOMPROMISSZUM AZ 1837–38-I ORSZÁGGYŰLÉSEN

Miután az erdélyi kancellária és a gubernium elnöke is lemondással fenyegetőzött, Bécsben belenyugodtak abba, hogy a diétát nem lehet elkerülni, csak a kedélyek némi megnyugvására vártak. Hiába, az ellenzék hatására a megyék törvénytelennek bélyegezték a guberniumot, és kezdték felmondani az engedelmességet. 1833-ban az uralkodó királyi biztost küldött Wlassics Ferenc horvát bán személyében, hogy véget vessen az ellenállásnak. E hírre, s mert amúgy is rossz termés volt, a parasztság is több helyt lázongani kezdett, életre keltek hiedelmei, azt hitte, a biztost sorsának javítására, a szolgálatok eltörlésére vagy csökkentésére küldte a „jó császár”. Az ellenzék, nehogy két tűz közé szoruljon, megyegyűlések útján kérte is Wlassicstól a hiedelmek eloszlatását. A királyi biztos ezt meg is tette, de amikor látta, hogy így sem éri el küldetése célját, a diéta összehívását javasolva az udvarnak, elhagyta Erdélyt.

A hangulat közben még forróbb lett. Kendeffi Ádám ellenzéki vezér szívszélhűdésben váratlanul elhunyt. Kolozsvárt mérgezésről kezdtek beszélni, és eddig nem látott hatalmas tömeggé verődött össze a külvárosok népe, amelyet alig sikerült szétoszlatni. Néhány nap múlva, egy silbakoló katona és egy diák összetűzését követően a diákok és a városi tömegek – többen a „respublicát” éltetve – összecsaptak a katonasággal.

Az uralkodó döntött, és „akarata tolmácsaként” már főherceget küldött, Estei Ferdinándot, Galícia kormányzóját, hogy mint királyi biztos hívja össze a diétát. A főherceg keményebb volt elődjénél. Országos méretű nemesi {1277.} felkeléstől ő sem tartott, de azért felhívta az udvar figyelmét, hogy ha netán mégis felkelés törne ki, a román parasztság borzalmas lázadással a kormányzat iránti hűségre kényszerítené a magyar nemességet (s amikor az Alsó-Fehér megyei Diódon a falu erővel elfoglalta az ellenzéki Zeyk család erdejét, a főherceg figyelmeztetésképpen néhány napig várt, amíg ki nem rendelte a kért katonaságot).

Ebben a túlfeszített légkörben ült össze a diéta, s kisebb-nagyobb megszakításokkal 1834 nyarától 1835 teléig ülésezett. A kezdeményezés azonnal az ellenzék kezébe került. Igaz, 220-at meghaladta a regalisták száma – idetartoztak a gubernium és a királyi tábla tagjai, a főtisztek és azok, akiket az uralkodó mágnási és nemesi családok képviselőiként hívott meg –, de köztük is viszonylag sok volt az ellenzéki, nagy többségük pedig a rendi alkotmányosság híve volt, és mivel nem sok erkölcsi alapot érezhetett a kormányzati politika védelmére, inkább visszavonult. Az ellenzék viszont számíthatott a megyék és székely székek 36 követére, valamint a városok és privilegizált helyek körülbelül ugyanannyi küldöttjére. Wesselényi meg Szász Károly olykor-olykor ügyes taktikával a szász nemzet követeinek többségét (összesen 22 követet küldtek) is meg tudták nyerni, hiszen a szászok is érdekeltek voltak a bürokratikus abszolutizmust korlátozó rendi alkotmányosság fenntartásában. Mégis labilis egység volt ez. Ezért Wesselényi szemei előtt az a cél lebegett, hogy mielőtt bármi részletkérdés megbonthatná az ellenzéki egységet, az unió felé próbálja vinni a diétai többséget, de ahhoz először biztosítani kellett az országgyűlés mozgásszabadságát, körülbástyázni hatáskörét. Az ügymenet – ma azt mondanánk: házszabályok – körül annyira kiéleződtek az ellentétek, hogy már az első percektől felidézték a feloszlatás veszélyét, amit először azzal is sikerült elhárítani, hogy az erdélyi diéta a pozsonyi támogatását és közbenjárását kérte, az erdélyi küldötteket pedig olyan lelkesen ünnepelték Pozsonyban városszerte, hogy túl nagy botrányt ígért az uralkodói engedmény elmaradása.

Az ellenzék választás útján akarta betölteni az ideiglenes diétai elnöki széket, az udvar kinevezéssel. Az ügy kompromisszummal ért véget, majd megválasztották a 3 nemzet és 4 vallás 12 jelöltjét az elnöki tisztségre, de amikor az uralkodó azt nevezte ki, aki a legkevesebb szavazatot kapta, felzúdult a diétai többség, és új esküformát dolgoztak ki, hogy az elnöki hatáskört korlátozzák. Végül a regalisták névsorát találták szabálytalannak – ez még ráadásul nem fért be a borítékba, és ezért nem is hitték, hogy Bécsből küldték –, majd azt kezdték vitatni, hogy az uralkodó minden törvényes megkötés nélkül szinte korlátlan számban hívhat regalistát. Az ellenzékből néhányan kompromisszumra hajlottak, de Wesselényi, hogy elvágja a nem sok sikert ígérő megosztódás lehetőségét, és hogy a közvélemény is tudomást szerezzen a tárgyalásokról, kőnyomdát vett, és elkezdte kiadni a beszédeket. A sajtószabadság eme tettleges érvényesítése láttán a lelkesedés tetőpontjára {1278.} hágott, de a királyi biztos feloszlatta a diétát, amit az uralkodó még akkor rendelt el, amikor még nem is tudhatta, hogy Kolozsvárt megjelent a „szabad sajtó” első és jó ideig utolsó terméke.

Mindenesetre az ellenzéket utóbb sok vád érte, hogy hajlíthatatlanságával ő provokálta ki a feloszlatást. Valójában az ellenzék nem is tehetett ekkor mást, mint amit tett, ha a jövőépítés lehetőségét nem akarta volna ő maga eltorlaszolni. A konfliktushelyzet egyre inkább áthidalhatatlan lett, és ez nemcsak abból fakadt, hogy a két fél a törvényesség fogalmát eltérő módon értelmezte, hanem abból is, hogy a kormányzat nem akart semmiféle engedményt tenni. Az uralkodó ugyan elismerte, hogy a gubernium törvénytelen – hiszen egy kivételtől eltekintve nincs egy választott tagja sem –, de természetesen olyan diétát akart, amely a legfelsőbb akaratnak vonakodás nélkül engedelmeskedik: megválasztja a sarkalatos tisztségekre a jelölteket, hogy közülük Bécsben döntsenek azokról, akik hivatalba kerülnek, majd előveszi az úrbér ügyét, és így a kormányzat parasztvédő szerepét játszhatja, miközben mereven elhatárolja magát a társadalmi reformtól.

Az ellenzék, bár elismerte, hogy a törvényhozó hatalom közös „a nép”, illetve a nemzet akaratát képviselő törvényhozás és az uralkodó között, a diétának nagyobb súlyt követelt a rendi alkotmányosság érveivel élve. „Nagyon helytelenül neveznek bennünket liberálisoknak, nem ott állunk még mi, hogy liberálisok lehessünk; azt kell nekünk akarnunk, … hogy a fennálló törvény teljesüljön”*Erdély nagyfejedelemség 1834-ik esztendőben május 26-kára Kolozsvár szabad királyi városba hirdetett országgyűlésének jegyzőkönyve. Kolozsvár 1835. 210. – mondta báró Kemény Dénes, az ellenzék legkiválóbb szónoka, aki minden ellenzéki törekvés igazolására azonnal megtalálta a megfelelő törvényt, és felülmúlhatatlan logikai okfejtéssel tudott érvelni. Idézett szavaival nemcsak a reformpolitika kibontakozásának elmaradását akarta indokolni, hanem el akarta hárítani azt a súlyos vádat, ami miatt a diéta feloszlatása állandóan fenyegetett. Az udvari körök ugyanis a liberalizmus, a népképviselet elvének alkalmazását látták abban, hogy az ellenzék a szavazattöbbség érvényesítésére törekedett, hogy a diétai tagokat igazolni akarta, és a nyilvánosság elé akarta bocsátani az elhangzott beszédeket. Ebben volt is sok igazság, abban viszont már nem, hogy az erdélyi ellenzéket egy Európát átfogó összeesküvés részének tartották. Metternich, az államkancellár Wesselényi Miklóst, aki az alkotmányos királyság híve volt, radikális összeesküvőnek tekintette. A kompromisszumra hajló id. Bethlen Jánosban és Szász Károlyban „a doktrinér-liberális párt” képviselőit látta, és őket még veszélyesebbnek tartotta; mint mondogatta: ez a párt „mérget használ ott, ahol a radikálisok puskaport és ólmot akarnak bevetni”, és ráadásul megfoghatatlan, „kísérteties természetű”.*Idézi: E. PFEFFERMANN, Baron Nikolaus Wesselényi und der Wiener Hof 1830–35. Wien 1923. (Diss.) Az események irányításában {1279.} kulcsszerepet játszó államkancellár az erdélyi kérdést erővel akarta megoldani, rosszallotta azt is, ha Estei főherceg kisebb engedményeket javasolt. A kompromisszumkereső és általános tekintélynek örvendő liberálisokat arra akarta kényszeríteni, hogy vagy a kormányzat, vagy az ún. radikálisok mellé álljanak.

Ezután Metternich látványos megtorlással akart példát statuálni. A megyei, sőt országgyűlési élet több mint tucatnyi résztvevőjét bíróság elé idézték. Mindkét „testvérhazában” perbe fogták Wesselényit, amire már évek óta készültek, azért, hogy eltávolítsák a közéletből, nehogy visszatérhessen Pozsonyba. Ez a megtorló politika közfelháborodást keltett. Wesselényinek pedig éppen népszerűsége tetőpontján kellett évekre börtönbe mennie, akkor, amikor az egész ország arról beszélt, hogy az 1838-as pesti árvíz alatt milyen emberfeletti önfeláldozással mentette a bajba jutottakat. Az állam brutálisan beavatkozott az egyházak életébe is. Az uralkodó elutasította a református egyház demokratikusabb átszervezését célzó rendszabályokat, így a demokratikus törekvések csak az egyházmegyékben jelentkezhettek.

Feloszlatása ellenére az erdélyi diétának óriási erkölcsi hatása volt. Az önkény elleni jogos ellenállás tettét látta benne a hazai liberális közvélemény, és a pozsonyi diéta is tiltakozott a történtek miatt, Erdélyben pedig több főispán és kormányszéki tanácsos lemondott, és a nemesség zöme, de még azok is, akik hivatalban maradtak, ellenségesen figyelték, hogy Estei Ferdinánd miként próbálja az országot igazgatni.

1837-ben az új uralkodó, V. Ferdinánd új országgyűlést hívott össze a lojális szász városba, Nagyszebenbe. A kormányzat maga kezdeményezte a kompromisszumot, amit az ellenzék – amelynek most id. Bethlen János gróf és Kemény Dénes báró lett a vezére – nem utasított vissza. Mindkét fél – a királyi biztos az uralkodó nevében és a diéta – letette az esküt a Diploma Leopoldinumra, s csak az keltett előzőleg nagyobb felzúdulást, hogy az írnok a Diplomából véletlenül kihagyott néhány szót. A rendi alkotmányosság gépezete lassan mozgásba jött. Jelölteket választottak az ún. sarkalatos hivatalokra (kancellár, gubernátor, kincstartó stb., a 8 guberniumi tanácsosi poszttal együtt összesen 17 tisztségre), és a jelölésnél az uralkodó gondosan ügyelt, hogy az ellenzéki ellenállással tartó, ún. mérsékelteknek is jusson a tisztségekből.

Némi aggodalomra adott okot, hogy – ha nem is nagyon lelkesen, de – Estei Ferdinánd is pályázott a gubernátori tisztségre. Bethlen János viszont elérte, hogy az ellenzék is inkább a konzervatív erdélyiekre szavazzon, és így a főherceg, ha csak hajszál híján is, de nem került be a jelöltek közé. Bosszút azért nem állt a szégyenért, már csak azért sem, mert Metternich kíméletlenül „leszidta”, hogy főherceg létére hagyta magát választási versenybe sodorni. Ferdinánd a kudarcot sikernek feltüntetve mentegetőzött, de azért önmagán sem {1280.} tudott uralkodni, s távozása előtt kifakadt: „Inkább szeretnék Wesselényivel egy szobában, mint Bethlen Jánossal egy országban lakni.”*Kemény Zsigmond tanulmányai. (Kiadja GYULAI P.) II. Pest 1870. 105.

Egyelőre mindkét fél kerülte az ellentétek kiéleződését. Az ellenzék óvakodott attól, hogy bármiféle törvényjavaslattal álljon elő, az országos sérelmeket, a rendi alkotmányosság megsértését feltáró munkálatokat is csak az utolsó napokban terjesztették fel az uralkodóhoz. A kompromisszum lehetőséget teremtett az előrelépésre annál is inkább, mert a nyugodtabb légkörben a gyorsan fellendülő kulturális életben a nemzeti és társadalmi haladás eszméi már egyre inkább uralomra jutottak.

A MAGYAR KULTURÁLIS ÉLET A POLGÁRI-NEMZETI ÁTALAKULÁS SZOLGÁLATÁBAN

A reformkorban nemcsak az erdélyi magyar kulturális élet fellendülésének lehetünk tanúi, hanem annak is, milyen alapvetően módosult annak helye és jelentősége az összmagyar kulturális élet egészén belül. A polgári nemzetteremtést célzó erőfeszítések és a korszerű alkotmányos állam iránti igények törvényszerűen maguk után vonták a kulturális élet centralizációját, miközben „Erdély felfedezése” jegyében kiteljesedett a század elején már igen erősen jelentkező magyarországi érdeklődés „a kisebb testvér” iránt. A magyarországi kulturális élet teljesítményeinek láttán még úgy vélte a kolozsvári magyar sajtó, hogy „Erdélynek Magyarország körül kell forogni, vagyis más szóval, attól fényt és sugári kölcsönözni”.*Felszólítás. Nemzeti Társalkodó, 1830. június 5. 23. sz. Egy bő évtized múltán viszont azt hangsúlyozta, hogy „a magyar nemzeti élet s irodalom centruma illő s jogszerű, hogy nekünk is Budapest legyen; de az egész életének tökélyes kifejlése végett szükség, hogy a nagy terjű ország minden vidékein több centrumocska is támadjon és működjék; így merül fel és jön napfényre a nagy nemzeti test élete minden sajátosságaival, több oldalaival egyetemben; így lesz … a sok sugárból nagy világosság”.*Kolozsvári Napló. Erdélyi Híradó, 1843. február 17. 14. sz. Időközben a „főváros” és „a vidék” egymást éltető kapcsolatrendszerének működése már valóban eredményt hozott, és még többet ígért.

Az erdélyi magyar kulturális életnek a politikai agitációval párhuzamosan nőtt a tömegbázisa. Új erőként jelentkezett a diákifjúság, mely már a politikai életben is próbálgatta erejét, amikor 1831-ben Nagyenyeden a városkán átkísért lengyel foglyok mellett tüntetett, vagy 1834-ben Kolozsvár utcáin szembeszállt a katonasággal. A diétai fejleményeket lázas izgalommal figyelő diákok – Szentivási Mihály fogalmazásában – hitvallásként írhatták a {1281.} pozsonyi országgyűlési ifjúságnak: „Óvjuk a szabadság és a nemzetiség reánk maradott ereklyéit, mint legszebb kincsünket, s vívjunk ki még többeket, rontsuk le az emberiség nyomorúságára mesterségesen kitalált közfalakat, zúzzuk szét a felekezetiség bilincseit.”*Az erdélyi ifjúság válasza. Kolozsvár, 1834. július 11. (Egykorú másolat.) OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 10. 102.

Ez az ifjúság sorsának jobbra fordulását a polgári-nemzeti átalakulástól várta. Amíg a kormányzat engedelmes alattvalókat akart nevelni, ahogy azt Az alattvalók kötelességei című, olykor unalomig magoltatott tankönyv előírta, ezek a romantikus olvasmányokon, antik auktorokon és korszerű államjogi és természetjogi tanulmányokon felnőtt ifjak viszont nemzetükért {1282.} élni-halni tudó, jogaikra és kötelességeikre büszke állampolgárokat kívántak, akiknek öntevékenységére épül majd az állam.

Az új embereszmény megvalósításának programszerű meggyőződésével hagyták el a várost, hírekkel, eszmékkel térve haza falujukba. Elsősorban nekik, meg az új idők szavára figyelő falusi papnak, tanítónak köszönhető, hogy a városi kaszinómozgalommal párhuzamosan falusi olvasótársasági mozgalom kezdett kibontakozni, amit nem egy esetben a megye vagy egy-egy tekintélyesebb nemesi birtokos is támogatott. Országos szinten pedig a Kolozsvári Kaszinó pártfogásával indított népfelvilágosító lap, a Vasárnapi Újság nyújtott erkölcsi támogatást, olyanformán, hogy szerkesztője, Brassai Sámuel unitárius kollégiumi professzor rendszeresen tudósított ezek tevékenységéről és a tanítók sikeres korszerű iskoláztatást célzó erőfeszítéseiről. A kollégiumi önképzőkörökkel pedig olyan együttműködés kezdett kialakulni, hogy a falusi olvasótársaság népdalok, népszokások leírását ígérte, s cserébe könyveket, folyóiratokat kért.

A gubernium igyekezett is betiltani vagy korlátozni mind a kollégiumi önképzőkörök, mind a falusi olvasótársaságok tevékenységét. 1835-ben Szász Károly ellen indítottak kivizsgálást, és közben az ifjúságot is igyekeztek megfélemlíteni. 1840-ben, hogy példát statuáljanak, a nagyenyedi diákok Ébredő Társaság nevű csoportosulásának valamennyi tagját megbüntették, és egyet ki is csaptak. A nagyszebeni főhadiparancsnok a protestáns kollégiumokban a határőrség fegyelmét állandóan bomlasztó összeesküvések fészkeit látta. Nem sokkal ez után az enyedi 1840-i, ún. „jakobinus per” után néhány csíki székely határőrkadétot vettek őrizetbe, mert magyar olvasótársaságot szerveztek. S jóllehet a katonai vizsgáló bizottság a magyar nyelvművelés jogosságát elismerte, a megtorlást mégis indokoltnak tartotta, mert a társaságban két lázadó szellemű őrmester is benne volt, akik az ellenzék székely egyenlőségét hirdető törekvésein úgy felbuzdultak, hogy körlevelet állítottak össze, amelyben az őrmestereket az ellenzékiek támogatására hívták fel. Az ellenzéki roham letörésével a fiatalok visszaszorultak a kollégiumok falai közé, működési területnek csak az évtized elején alapított olvasótársaságaik, önképzőköreik maradtak, amelyek valóságos irodalmi műhelyek lettek, ahol az írás, vagy inkább az írói szárnypróbálgatás nemzeti kötelességszámba ment, s a kor irodalmi életének divatját követve termésük legjavát kéziratos és nyomtatott zsebkönyvekben tették közzé.

1839-ben a kolozsvári unitárius kollégium diákjainak Remény című zsebkönyvét az új erdélyi magyar költészet nyitányaként üdvözölte Toldy Ferenc, az erdélyiekkel szoros kapcsolatokat ápoló egyik legtekintélyesebb pesti irodalmi kritikus. Míg a református kollégiumok verselői többnyire a rendi patriotizmus eszmevilágából és retorikájából kölcsönöztek, s hol lemondóan, hol harcos optimizmussal írtak a múlt nagyságáról, nem is beszélve a későbbi szenvelgő stílusgyakorlatokról, az unitáriusok inkább a {1283.} népéletből merítettek. A több tucatnyi kollégiumi verselőből két igazi tehetség került ki: Kriza János és Szentivási Mihály.

Fellépésükig a népdal alakjait gyakran felcicomázott játékszerként szerepeltették, ők viszont dalaikat a mindennapi gondoktól gyötört jobbágy, zsellér vagy háborúba vitt székely katona ajkára adták. Ez a néppel való érzelmi összeforrottság s a társadalmi egyenlőség igényének átélése Petőfi Sándornak az 1840-es évek második felében kiteljesedő forradalmi plebejus költészete felé mutatott. Igaz, a kor erdélyi költészetéből hiányzik Wesselényi Miklós lázító agitátori hangja is, de a székely felkelések emlékét a zsarnokság elleni lázadás jogos tetteként idézték. A liberális reform hívei voltak, de a kor egyik hangadó kritikusa mégis joggal látta Kriza költészetében a magyar népies költészet fejlődésének addig elért egyik csúcsát, mert „Krizát végre a demokratiai állásponton találjuk; ő már felszabadító népevangéliumról szól, hogy a szegény magyar paraszt gyereknek is legyen hazája”.*Szontagh Gusztáv pályázatbírálati véleménye. Kisfaludy Társaság évlapjai III. 1842. 58. S még inkább érvényes ez a megállapítás Szentivánira, akinek dala valósággal himnusza lett a székely népnek:

Te zsellér vagy, én meg székel, De egünkön egy nap jő fel. Egy eső hull a földünkre, Mért lennék hát különb, mint Te?

Az érdekegyesítő politikát szolgáló reformer szólaltatta így meg a szabad székelyt. (Ez már egy-egy megrázkódtatás alkalmával addig is a jobbágyokkal és a zsellérekkel akart szövetkezni, ahogy például 1809-ben is a közös szabadság kivívására szólította őket.) A költő tiltakozott így a falu világára nyomasztóan ható rendi gőg megnyilvánulásai ellen.

Az érdekegyesítést hatékonyan szolgálta a kor legnépszerűbb irodalmi-publicisztikai műfaja, az útleírás, a szociográfia érzékenységével tárva fel a társadalom mély ellentmondásait. (A legsikerültebb a huszonéves Kőváry Lászlónak 1841-ben a Székelyhonról írt könyvecskéje.) Az ifjúság irodalmi és publicisztikai tevékenységével kiteljesítette Wesselényi Miklós kezdeményezését, a lassan érő társadalmi reform jegyében pedig a székelyföldi magyarság nemzeti törekvései elválaszthatatlanul összefonódtak a magyar nemzeti mozgalommal.

1842-ben ugyancsak Kőváry, annak hangoztatásával, hogy „nem irtózunk jobban észak kardjától, mint nyugot kalmár irányú irodalmától”, a „nemzetiség és alkotmány” eszméinek elkötelezett ifjúsági szépirodalmi folyóiratot akart indítani.*Kőváry László nyomtatott előfizetési felhívása. De ez a kezdeményezés, úgy látszik, aztán az energiák megcsappanása és a részvétlenség miatt torzóban maradt.

{1284.} Pest-Buda irodalmi életének ragyogása nyilván elvonta az olvasóközönség figyelmét az ottani kezdeményezésekről, és néhány tollforgatónak elvehette a kedvét a további munkától. Például Krizáét, aki a népdalok gyűjtésével akart új, nagyszabású munkába fogni, de előfizetési felhívásai visszhang nélkül maradtak, és terve megvalósítását egyelőre el kellett halasztania. A „fővárosi” irodalmi élet és az érvényesülés lehetőségei viszont már egyre kevésbé kárhoztattak átütő tehetségeket magányos küszködésre, és a pesti siker meghozta a kolozsvárit is.

Jósika Miklós például csak két kisebb politikai publicisztikai írást (Vázolatok, Irány) adott ki Kolozsvárt, utána – mit sem törődve azzal a figyelmeztetéssel, hogy arisztokratának nem való a tollforgatás –, 1836-ban egyenesen pesti kiadóhoz küldte Abafi című regényét, amelyben a korabeli kritika a magyar regény születését ünnepelte. A naplószerű vallomásokban gazdag regény cselekményét a 17. századba helyezte Jósika, de főhőse kortárs európai jelenség, akit a század gyermekének betegsége, az unalom és az élevezethajhászás gyötört, s mihelyt ettől megszabadult, a szerelemben megtisztult igazi romantikus hős lett. Az erkölcsi megtisztulásnak ezt az útját jó néhány ellenzéki politikus megjárta. Jósika kora legnépszerűbb regényírója lett. Walter Scott eszközeivel és módszereivel élve, igazi tollforgatóként egymás után ontotta történelmi regényeit, melyek legjobbjai erdélyi tárgyúak. Életművének minden kutatója egyetért abban, hogy erdélyisége valósággal predesztinálta őt erre, hiszen a kisebb „magyar haza” a romantikus tettek és a szabadság hazájaként élt az egész magyar közvéleményben, s a romantikus cselekményhez aligha lehetett volna illőbb színteret találni, mint Erdélyben, amelynek jelene is – Nyugat felől nézve – oly sok vonatkozásban maga volt az értékőrző múlt. A hazai állapotokkal és hagyományokkal szemben oly kritikus Széchenyi István szerint is „Erdély tartá fenn eddig nemzetiségünk szellemét leginkább; Erdély Hölgye nem szégyenletté Magyar létét, Erdély fejté ki szebb társalkodás kellemei által eredetünk sajátosságit; és annyi visszaemlékezetek varázsolnak minden hű Magyart; ki korcs lenni nem tud”.*Széchenyi levele gróf Teleki Domokosnak, a marosvásárhelyi kaszinó igazgatójának (Pest, 1835. augusztus 22. MTAK Kézirattár, K 210). 145.

Nemcsak egy-egy gyors kezdeményezéssel hoztak alapvetően újat az erdélyiek, hanem azzal is, ahogy a kor sokakat gyötrő kérdéseit – erkölcs és hatalom, cél és eszköz, feladat és szerep összefüggéseit – az irodalmi mű öntörvényű világában hőseik sorsán és lelki életén keresztül megvilágították. Az 1830-as évek megtorlásainak légkörében és erdélyi diétai tapasztalatai birtokában írta Teleki László (aki már inkább magyarországi politikusnak számított) Kegyencz című drámáját, amelyben arra az erkölcsi dilemmára keresett választ, hogy a legfőbb világi hatalommal szemben lehet-e, és milyen {1285.} áron az Igazságot érvényesíteni. A mű főhőse, az előkelő római szenátor a császár megölésével áll bosszút az őt ért megaláztatásokért, hogy aztán tettének maga is áldozata legyen. Amíg Telekit elsősorban a jogos bosszú határainak kimérése foglalkoztatta, Kemény Zsigmond, aki az erdélyi politikai élethez szorosabban kötődött (és csak a negyvenes évek derekán kezdett cikkezni a fővárosi sajtóban), jobban érezve és mélyebben átélve a hatalomnak való kiszolgáltatottság fonákságait, a hatalom kiszolgálásának tragikumát boncolgatta. A lélekrajz árnyaltságával kitűnő, 1847-ben megjelent Gyulai Pál című regényében a tudós és jóra törekvő címadó főhős éppen a hatalomnak, a torz lelkű zsarnok Báthori Zsigmondnak tisztátalan eszközökkel való kiszolgálása miatt esik áldozatul. A végzet elháríthatóságát sugalló író kora és elvbarátai baljós sejtelmeinek és szorongásainak adott hangot a demagóg propagandával feltüzelt éretlen tömegek mozgolódásainak elemzésében is.

Amíg a fiatal báró Kemény Zsigmondot inkább az utókor fedezte fel, a közönség kegye gyorsan felkarolta, aztán el is ejtette Czakó Zsigmondot, romantikus rémdrámák szerzőjét, aki bátor társadalomkritikájával és a világmegvető lázongó hangulat megelevenítésével a fiatal nemzedék legjobbjainak is kivívta elismerését, olyannyira, hogy öngyilkosságát követően Petőfi és Arany írtak hozzá búcsúverset.

A magyar írók mozgása „a főváros” és „a vidék” között kettős irányú volt. Ha ennek eredményeképpen már olyan országos jelentőségű vállalkozásra, mint Döbrentei Gábor Erdélyi Múzeum címmel 1814-ben indított – s öt esztendőt megélt – folyóirata, nem is került sor, azért a jobbágyfiúból kézművessé, majd kora egyik legradikálisabb társadalomkritikusává, aztán politikusává váló Táncsics Mihály Kolozsvárt a gróf Teleki család nevelőjeként egy ideig otthonra talált és alkothatott. A még elnéző és engedékeny cenzúra mellett kiadhatott néhányat a budai cenzúra által elutasított munkáiból is, amíg a Pazardi című könyve túlságosan fel nem hívta magára a figyelmet. Mert az már sok volt, ahogy a könyv címoldal előtti karikatúráján „egy bajusztalan pápaszemes német … a Corpus Jurisra ibrikált”.*TÁNCSICS M., Életpályám (Vál., bev. CSETRI E.). Kolozsvár 1971. 91. Mindenesetre Táncsics erdélyi tevékenysége azért nem elszigetelt jelenség, még jó néhány, a szűkebb értelemben vett Magyarországon született alkotó fog Erdélyben otthont találni, hogy munkásságával az együtt élő népek javát és közeledését szolgálja.

A politika és az irodalom iránti érdeklődésben a könyvkiadás szép nyereséget hozó vállalkozássá lett, és javuló színvonalával csak tovább erősítette a napjainkig tartó olvasási szokásokat. (Az 1820-as évek végén a Magyarországról jött kiváló agrár szakíró, Pethe Ferenc azonban hiába indított lapot és adott ki néhány szakmunkát, megélhetési gondjai miatt {1286.} kénytelen lett kocsmát bérelni.) 1830 után már 500–1000 között mozgott a kolozsvári liberális sajtó előfizetőinek száma.

A legkeresettebb nyomdatermék még mindig a naptár volt. Így amíg a hirtelen oly nagy és meglepő sikerre szert tevő Bölöni Farkas amerikai útibeszámolója csak kétezer példányban jelent meg, az Erdélyi Magyar Kalendárium hatezerben. A Biblia pedig egyre inkább jelkép lett. Az 1786-ban született Zeyk János író némi pironkodással vallotta meg, hogy amíg nagyapja tizenhatszor, apja négyszer, ő bizony csak egyszer olvasta; miközben 1500 könyvet gyűjtött össze. A nőket is magával ragadó – egykorú német kifejezéssel – „olvasási láz” országszerte hatott. A kolozsvári katolikus líceum jogtanára, Récsi Emil a Francia Regénycsarnok sorozatával vált népszerűvé. Szilágyi Ferenc, református kollégiumi tanár pedig az első magyar gyermeklap kiadásával kísérletezett. A marosvásárhelyi könyvtárak olvasóinak száma jelezte, hogy az aktív lakosságnak egyharmada igényelt könyvet. Bár Köpe János, a brassói német lutheránus gimnázium magyar nyelvtanára egyelőre csak néhány szám kiadásáig tudta vinni a helyi magyar sajtót, Polgári és pórkönyvtár címmel 1500 példányos sorozatot tudott indítani.

Az erdélyi magyar könyvkiadás központja, Kolozsvár 1844-ben már a harmadik helyet foglalta el az egész történeti Magyarország könyvkiadásának versenyében, mert amíg Pest-Budán 260 nyomdatermék látott napvilágot, Pozsonyban 31, Kolozsvárt 22. Utána már mind 10 alatti számokkal képviseltették magukat a kisebb városok, bár Brassóban volt olyan év, hogy az erdélyi három nyelven évente tucatnyi könyv jelent meg, az 1840-nel kezdődő évtizedben 100 német mellett 20 magyar. A marosvásárhelyi kollégium nyomdájából 1830-tól 1847-ig 180 kiadvány került ki. Nagyenyeden is olykor évente legalább 10 könyv és alkalmi írás jelent meg. Csíksomlyón 1830 és 1844 között 30 imádságos- és tankönyvet adtak ki, többet, mint az egész 18. században.

A vidékiesség nyomasztó árnya igazában csak a divatlapkiadás lehetőségére borult rá. Ez a „főváros” íratlan privilégiuma maradt. Petrichevich Horváth Lázár, amikor látta, hogy a Kolozsvárt 1836-ban kiadott, Az elbujdosott vagy egy tél a fővárosban című – ha nem is jól sikerült, de a maga nemében eredeti – társadalmi regényével nem sok sikert arat, Pestre ment, hogy ott hódítsa meg a főúri szalonokat. 1843-ban megindított Honderű című divatlapjával, melyben az arisztokrácia magyarosodásának elősegítését tűzte ki célul, nagy népszerűségre is tett szert, amíg segédszerkesztői a lapot nem tették az irodalmi és politikai reakció egyik szócsövévé.

Az erdélyi diáktársaságokból egyenesen Pestre vezetett a bukaresti születésű Silkei Károly útja, hogy ő is „a fiatalság küldetését” hirdesse az Életképekben. Ennek a plebejus demokrata magatartás kialakítását célzó folyóiratnak a hasábjain hívta a dési református lelkész költő, Medgyes Lajos Petőfit Erdélybe, mert „tiszta és szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön” {1287.} talál, lesse el „a népet vallásos szertartásainál, házi körében lakomái alatt, tánczvigalmai között”, hiszen mint annyian hangsúlyozták már – „a költészetnek el kell hatni a nép legalsó s legmíveletlenebb osztályához is”, miközben „a nép belső szellemét vagyunk kötelesek kifürkészni s emelni a művészet világába”.*MEDGYES L., Petőfi Sándornak (Életképek 1846. 11. 562).

A pesti divatlapok és nem Kőváry kezdeményezése hoztak lehetőséget „az erdélyi fiatalságnak” arra, hogy „lelkét kiöntse”. Azt a társas életet vették nagyító alá, amelyet nemzeti, hagyományőrző jellege miatt Magyarországon általában olyan pozitívan értékeltek, ahogy maga Széchenyi is. A sok társadalmi előítélet, a kisvárosi és falusi rátartiság is a fővárosból kapta meg a magáét, azoktól a tudósítóktól, akik a nevettetve bosszantás eszközeivel törekedtek a polgári társas élet nemzeti jellegének erősítésére. Az új nemzeti kohéziót jelképező körtánc térhódítását például farsangról farsangra követték. A társadalmi viselkedésformák mechanizmusából is sok mindent elárul az, hogy amikor Kolozsvárt az arisztokrata körök végre felkarolták a nemzeti körtáncot, a polgári farsangon csak azért is az addig arisztokraták által kedvelt, de már elejtett française-t járták. Désen már nem sikerült „a francia”, mire a szegény nemeseket lenéző rátarti polgárok a helyi zenekart elzavarták, és az ezermesterkedéséről híres rettegi gróf muzsikusait fogadták fel, hogy aztán a körtáncban „a két osztály” egymáshoz kezdjen „simulni”. Nagyenyeden pedig a körtánc megtanulása oda vezetett, hogy senkinek sem kellett többé „avas krónikából olvasni, vagy nagyapjától hallani, hogy volt idő, mikor a magyarok magyart táncoltak”.*Regélő. Pesti Divatlap, 1843. I. 18. sz. Aztán ahogy a negyvenes évek második felének közéletében háttérbe szorulnak a liberálisok, eltűnik a tréfálkozó kedv is, s a fiatal Gyulai Pál komorabban int a társas életnek a nemzeti hivatástudatot szolgáló szerepére.

A magyar kulturális és politikai élet fellendülése és egységesülése frissítette fel a színházi életet. Kolozsvárt színházi zsebkönyveket is sikerült kiadni. De a kritikusok a helyi színműírás ma már ismeretlen művelőinek darabjait ugyancsak a pesti divatlapokban csipkedték meg. Így a jó öreg táblabíró, Zeyk János „pityergő asszonyhősét”, Dekebált, amiért párizsi, pesti arszlán módjára adta elő mondókáját, amíg a telt ház ki nem fütyülte.*Regélő. Pesti Divatlap, 1843. I. 34. sz. De azért mindenki tudta, hogy Kolozsvárt épült fel az első magyar színházépület, és nemcsak az országos hírű Dérynének adott sokáig otthont, hanem 1834-ben – Kassa után másodszor – bemutatták a Bánk bánt is, amíg aztán évek múlva – már a pesti színpadról – diadalútjára indulhatott.

Az országjáró társulatok a kor népszerű darabjaival – Szigligeti Ede népszínműveivel, Shakespeare drámáival, Bellini és Rossini operáival – {1288.} Erdély valamennyi kisebb-nagyobb városában megfordultak, s ha kellett, egy hónap alatt tucatnál is több darabot adtak. Akadt olyan erdélyi társulat is, mely látva a román közönség érdeklődését, Brassóban és Balázsfalván is fellépett, méghozzá románul játszva, sőt Bukarestben is próbálkozott.

Ha igazi zeneszerző egyéniség korszakunkban nem is született, a zenei kultúra magas színvonalat ért el. A kollégiumok énekkarai a zenei élet egyik fontos tömegbázisát teremtették meg (igaz, a kollégiumi zenekultúrának olyan vadhajtásai is voltak, mint az olyan tömegdalok, melyekkel például Estei főherceget köszöntötték). Kolozsvárt már az 1810-es évektől működött konzervatórium, melyet az 1830-as években a Bécsben tanult Ruzitska György radikálisan újjászervezett. Zenekarában és hangversenyein Haydnt, Mozartot, Beethovent együtt játszottak polgárok és arisztokraták. Liszt Ferenc pedig értő és lelkes közönségre talált romantikus darabjaival a kisebb-nagyobb erdélyi városokban.

A romantika múltkultusza rányomta bélyegét a családi életre is. A réginek a varázsa járult hozzá az otthont oly bensőségessé tevő karácsonyfa elterjedéséhez, mely Bécsből került Erdélybe, először talán Nagyszebenbe, hogy aztán Kolozsvárt már úgy tudják: „hajdankorunk szent adománya”.*[KŐVÁRY L.], A karácsonyfáról. Erdélyi Naptár, 1855. 57.

A festészet viszont mégsem a történelemből merítve szolgálta a polgári átalakulás ügyét. A festők – általában rajziskolai tanárok – főleg képírók voltak, mint Simó Ferenc, Sikó Miklós, Magyari Lajos, Szabó János. A politikai élet megélénkülése nyomán egyre-másra készíthették litográfiáikat a népszerű közéleti férfiakról. Az utazás és útleírás divatjával a tájképfestészet (illetve litográfia) is lendületet vett. Az igazi alkotó tehetségek viszont elhagyták Erdélyt. Szathmáry Pap Károly, alighogy az Erdély képekben című könyv illusztrálásával bemutatkozott, Bukarestbe települt, hogy a Kelet színes világából annyi vonzó részletet örökítsen meg akvarelljeivel. Barabás Miklós, aki autodidakta erőfeszítései után a nagyszebeni Franz Neuhausernél igyekezett ellesni a mesterség fogásait, rövidebb bukaresti út és hosszabb kolozsvári működés után Pesten lett a kor legnépszerűbb művésze erdélyi életképeivel és főleg portréival.

Kiváló egyéniségek munkálkodása és a művelődési igények szintjének emelkedése együttesen adott új színt a reformkori erdélyi tudományosságnak. A Magyar Tudományos Akadémia felbecsülhetetlenül sokat tett a tudományművelők egyéni elszigeteltségének feloldása érdekében. 1832-ben 70 tagja közül 9 volt erdélyi, 1847-ben 170 közül 22. Viszont hiába ajánlották fel a negyvenes években Kemény József és Sámuel oklevél- és ásványgyűjteményeiket egy erdélyi múzeum alapítására, a politikai viszálykodások meghiúsították a nemes szándékot, és így a következő évtizedre maradt az erdélyi magyar művelődésben majd oly eredményes Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítása.

{1289.} Egyelőre csak a közép- és felsőfokú iskolahálózat volt a tudományművelés bázisa. Az 1840-es évek derekán már 12 római katolikus gimnázium működött, reájuk épült a kolozsvári líceum, melynek jogi kurzusai után a marosvásárhelyi Királyi Táblára ment gyakornokoskodni az, aki ügyvédi oklevelet akart, és emellett ide lehetett jönni a négy református és a kolozsvári unitárius kollégiumból is. Amíg Gyulafehérvárt külön római katolikus teológia működött (melynek fejlett belső kulturális életéről a pesti Religio is rendszeresen tudósított), a protestánsok kollégiumaik teológiai osztályaiban képezték a lelkészeket. A hazai főiskolák színvonala biztosította a külföldi egyetemjárás lehetőségét, melyet a metternichi rendszer az 1820-as években igyekezett Bécsre korlátozni, amikor aztán újra megnyíltak a határok, Berlin lett a magyar diákok úticélja. A berlini egyetem mintájára akartak 1843-ban Szász Károly és társai Nagyenyeden magyar egyetemet állítani, miután egy évvel ezelőtt pályázatot írtak ki rá. De ha nem is sikerült még életre hívni az egyetemet, azért jó néhány tanár egyetemi színvonalat biztosított, akkor is, ha az erdélyi tudományosság fő alakját és napszámosát: a tanárt, a viszonyok mostohasága és a sokrétű igények kihívása polihisztor jellegű sokoldalúságra kényszerítette; a tudományos munka és elemi iskolai tankönyvek írása mellett olyan mellékfoglalatosságokra, mint lapszerkesztés és cenzorkodás, selyemhernyó-tenyésztés vagy éppen kevesebb fát fogyasztó kályha vagy téglavetőgép tervezése és készítése.

Az elmélyült alkotás feltételeinek hiánya miatt is jogosan hangzott Nagy Ferencnek, a zilahi, majd a kolozsvári kollégium tanárának a kor legfontosabb társadalomtudományára, a filozófiára vonatkozó, de a vele összefonódó állam- és jogtudományokra is részben vonatkoztatható önkritikus kérdése: „Van-e nekünk Philosophiánk azon értelembe, melybe azt a görög, német, vagy még az angol s végről a francia is mondhatja. Van-e valami érdemünk e részben. Hisz a legjobbakat se véve a reformatio utáni századokba elébb Cartesianusok, aztán Wolfianus később Kantiano-Krugianusok, végre Hegelianus a magyar bölcselmi tanai majd mindenike.” Valóban „szolgai utánzók serege”*Nagy Ferenc levele Szilágyi Ferencnek. Kolozsvár, 1864. október 8. Budapest, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár. G 131/a. V. lettek volna ezek a tanárok, mint Nagy Ferenc hangoztatta? Nem, inkább az európai gondolkodás közvetítői és harcosai, akik a hazai igényeknek megfelelően olykor nagyon is alkotó módon munkálkodtak. De talán még a kolozsvári líceum természetjogtanárának, Bánó Istvánnak a rendszer szájíze szerint összemásolt tankönyvei is áttételesen hoztak valamit az európai gondolkodás vívmányaiból. A bürokratikus abszolutizmus egykor még korszerű államtudományának tételeit vulgarizáló kézikönyveknek pedig érvényesült az a jótékony hatása, hogy ideológiai laposságukkal erősítették a diákság áhítozását az újra és a korszerűre. Bécsben némi aggodalommal {1290.} figyelték, hogy katolikus diákok a református és unitárius kollégiumokba igyekeztek, melyek tanárai – bár sok könyvet adtak nyomdába – inkább kéziratból tanítottak, hogy kerüljék a cenzúra okozta megpróbáltatásokat. Amikor Köteles Sámuel, aki a kantiánus filozófia meggyökereztetésével gyakorolt maradandó hatást, latin nyelvű természetjogi kézikönyvet akart kiadni, a bécsi cenzor észrevételeit maga Metternich azzal toldotta meg, hogy a „liberalizmusnak és a modern világbölcsességnek az államra veszélyes szüleményeit” is képviseli a nagyenyedi tanár, aki aztán hiába javítgatta kiadásra kéziratát.*Idézi: MISKOLCZY A., Metternich, a filozófus Köteles Sámuel ellen (Confessio, 1981. 2. sz. 49). Filozófiai antropológiáját viszont halála után, 1839-ben a pesti Akadémia adta ki, és a kortársak méltán tisztelték Kötelesben az új irányokat kereső magyar filozófiai gondolkodás egyik nagyszabású alakját. Az erdélyi tanárok általában megmaradtak a kantiánus ihletésű gondolkodásnál. Néhányan viszont megpróbálták ötvözni a hegelianizmussal, mint Székely Mózes, az unitárius kollégium tanára, aki az 1840-es évek elején kiadott Gondolkodástanában, majd Észtanában Hegelre hivatkozva az emberi megismerés új lehetőségeit és az emberi szabadság érvényesítésének új távlatait próbálta jelezni.

A liberális politikai törekvések mozgatója és tétje: az emberi méltóság követelményének érvényesítése jogi (szak-) kérdésként jelentkezett. A cenzúra miatt azonban csak az élő joggyakorlatot tárgyaló (és államjogi kérdéseket nem feszegető) kézikönyvek láthattak napvilágot, melyek közül kimagaslik a román származású kolozsvári líceumi tanárnak, Vajda Lászlónak 1830-ban megjelent többkötetes polgárjoga. Sebestyén Gergely, kolozsvári líceumi és Dósa Elek, marosvásárhelyi kollégiumi jogtanár – kordokumentum jellegű – összefoglaló, közjogi kérdéseket is tárgyaló művei viszont kéziratban maradtak. Jogtudománynak és politikának az egykorú szemléletben és gyakorlatban megvalósuló egysége Szász Károly tevékenységében érte el a legmagasabb szintet. Büntetőjogi, perjogi és magánjogi előadásai kéziratban tanúskodnak szerzőjük európai horizontokra figyelő és korának szemléletével lépést tartó gondolkozásáról. A szokásszerű jogi képződményekre szervesen építkező jogalkotás és politika szükségességét annak hirdetésével képviselte, hogy „az igazság és igazságtalanság között a természeti józan ész magában is különbséget teszen, s igazságosnak állítja mindazt, ami ha közönséges törvényül szolgálna, az emberiséget rendeltetése felé előmozdítaná”.*SZÁSZ K., Erdély polgári törvényeinek tudománya. OSzK Kézirattár Oct. Hung. 1059. 81. Pesti akadémiai székfoglalójának – amelyben úttörő módon érvelt a bírói függetlenség mellett – önálló közlését a budai cenzor tiltotta meg.

A politikai publicisztikának a polgári átalakulást megalapozó, elősegítő jogi szakirodalom szerepét is kellett pótolnia. Itt vetették fel Szász, Bölöni, {1291.} Wesselényi, majd a következő nemzedék képviselőiként Szentivási Mihály és Kemény Zsigmond az igazságszolgáltatás reformját, elválasztását a közigazgatástól, a büntetési rendszer korszerűsítését, szellemének és gyakorlatának megváltoztatását. A törvényhozók számára igyekeztek olyan területeket kijelölni, melyeken a magyarországi diétákon sikerült előrelépni. Az erdélyi politikai élet erőviszonyai azonban – látni fogjuk – úgy alakultak, hogy a diétai tárgyalásra szánt nagyszabású munkálatok nyilvánosságra sem kerülhettek. Így aztán nem lehetett nyilvános vita tárgya az, hogy az európai jogviszonyokhoz igazodni akaró Horváth István 1845-ben írt, több vaskos kötetre rúgó Véleménye az erdélyi polgári törvénykezés tárgyában mennyire tudta felvázolni azt, „hogy az egyetemes kifejlődés nagy munkájában résztvevőleg, körülményeinkhez képest, a leghelyesebbet tegyük”.*HORVÁTH I., Véleménye az erdélyi polgári törvénykezés tárgyában. II. 172. OL, Cista Diplomatica, Diaetalia, 121. cs.

A történettudomány most, miközben rendkívül szorosan kapcsolódott a közéleti törekvésekhez, önálló tudománnyá kezdett válni. Az alkotmányosság, a jobbágyság, az unió kérdésében csak óriási történeti műveltség birtokában lehetett komoly véleményt nyilvánítani, ugyanakkor új igények is születtek. Ezek vonzásában a nemzeti múlt lényeges mozzanatait az egyetemes fejlődés fő vonalaival próbálták összekapcsolni. Kemény Zsigmond már a megelőző évtizedek korkívánatának tartotta a nemzeti büszkeségből és dicsvágyból fakadó nemzeti eredetkutatást, jól látva azt is, hogy ha a „hírszomj kielégítését” nem biztosítja „a jelen, megadja a múlt: a történészet midőn teheti; különben a hagyományok és mondák”. Méltán volt büszke arra, hogy az 1842-ben elhalálozott Kőrösi Csoma Sándor a tibeti–angol szótár és a „buddhistai nagybecsű iratok” közzétételével világhírnevet szerzett, de azért sajnálta, hogy Kőrösinek nem sikerült elérni kitűzött célját: a magyarok eredetének tisztázását, „mert általa … az ázsiai népek vándorlásairól remélhettünk sokoldalú fölvilágosítást”.*KEMÉNY ZS., Necrolog. Kőrösi Csorna Sándor. Erdélyi Híradó, 1842. július 22. 58. sz. Az a Wesselényi pedig, aki a Balítéletekrőlben a magyar jobbágyság intézményének történetét is felvázolta, az 1840-es években európai összehasonlító parasztságtörténetre szeretett volna akadémiai pályázatot kiírni. A mai olvasót is csak lenyűgözheti, hogy a liberális politikai publicisztika milyen higgadt és reális oknyomozó szemlélettel tárta fel a jelenkora törekvéseihez vezető szálakat; például Wesselényi Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című, 1843-ban megjelent művében a nagy francia forradalom és a kelet-európai nemzeti mozgalmak összefüggéseit vagy Kemény Zsigmond cikkeiben a reformációtól a liberalizmusig haladó vonulatokat.

A történetírásnak azonban egyelőre elsősorban a rendszeres forrásgyűjtés gondjaival kellett birkóznia. Kemény József és Nagyajtai Kovács István {1292.} Erdélyország Történetei Tára című, középkori okleveleket és 16–17. századi elbeszélő forrásokat közlő műve elismert úttörő vállalkozásként került be tudománytörténetünkbe. Teleki József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és 1842-től Erdély gubernátora 1843-ra elkészítette első változatát az 1850-es években kiadott Hunyadiak kora Magyarországon című monumentális művének, minek alapján az értő kritikus őt az európai nagy történetírók sorába állíthatta. A szaktudományosság és önismeret elengedhetetlen követelményének tettek eleget a kisebb jelentőségű cikkek és vállalkozások. Például Aranyrákosi Székely Sándoré, aki a hazai és talán az egyre erősebb angliai érdeklődés vonzásában írta az erdélyi unitárius vallás történetéről az első nagyobb szabású, honi nyomtatásban is megjelent egyháztörténeti munkát. Az egyetemes történeti tájékozódás horizontján mozogtak Szilágyi Ferencnek először a nagy sikerű Klio című évkönyvekben közölt cikkei, amíg nem uralkodott el rajtuk a mindent ellaposító, kisszerű konzervatív szemlélet.

A kor tekintélyes történelembúvárai előtt világos célként szerepelt Erdély történetének majdani megírása. Az adatok hiányában még statisztikai kézikönyv összeállítására sem mertek vállalkozni. Így némi bosszankodással is vették tudomásul, hogy a fiatal Kőváry László, engedve a kiadó unszolásának, ha nekik nem is, de a mai olvasó számára annál élvezetesebb könyvet írt, melyet azért tarthatunk korszerűnek, mert sok kortársától eltérően nem hamis adatszerűségeket idéz nyakra-főre, hanem valószínűségekkel érzékeltette a fontosabb jellemzők nagyságrendjét (termőföldek kiterjedését, gabonafogyasztás nagyságát), feltehetően nagyon is tudatában annak, amit 2 év múlva a harctérről írt: a statisztikai „hivatal segélye nélkül napjaink története csak folytatása lesz historiánk régi modorának, hol meg lesz írva, mi történt a harcztéren, de az átalakulás belélete kísérve nem lesz”.*OL, 1848/49, Belügyminisztérium, elnöki iratok 1849: 166. Kőváry László haditudósítói jelentése. Marosvásárhely, 1849. június 4. Kőváry vállalkozása – akárcsak tankönyvei: Györke Erdélyt utazza, Kálmánka űrismét tanul – egyben a fiatalságnak a természet- és a reáltudományok iránti érdeklődését is kifejezésre juttatta. Amíg a 18. század elején diákok tiltakoztak a matematika ellen, most az elavult államtudományokat utasították el. Annál nagyobb örömmel fogadták Szász Károly fizikaelőadásait és azt is, hogy Zeyk Miklós, akivel a félig-meddig arisztokrata származású tudós jellegzetes alakja is megjelent a felsőoktatásban, növénytant és ásványtant tanított, mindenkit lenyűgöző pedagógiai módszereivel. A nagyenyedi besúgó tanárok visszataszító intrikái miatt nem sikerült azonban „oeconomiai katedrát” felállítani, holott Milotai Ferenc, kiváló agrár szakíró és tapasztalt gazdatiszt, sokat ígérően fogott bele a mezőgazdasági ismeretek taníttatásába, melyeket így aztán egyedül csak a kolozsvári líceumban oktattak – 1807–22-ben és 1842-től fogva – a kettős könyvvitellel együtt. A természettudományok iránti {1293.} érdeklődés láttán viszont az unitárius kollégium tanára, Berde Áron (a Légtüneménytan szerzője) Természetbarát címmel ismeretterjesztő folyóiratot indított.

Kolozsvárt nagy múltra visszatekintő sebészképző is működött, melynek három évfolyamán évente mintegy harmincan tanulhattak. A leendő sebészek alaposabb magyar és német nyelvű természettudományos képzésben részesültek, mint a pestiek, talán azért, mert Erdélynek még nem volt egyeteme. Az orvosi, egészségügyi műveltség aktív hordozói a megyei – gyakran tollforgató – orvosok voltak. 1844-ben méltán rendezhették „a magyar orvosok és természetvizsgálók” ötödik nagygyűlésüket Kolozsvárt.

A reáltudományok és a gyakorlat elhanyagolásának emlegetése már olyan mértéktelenül elharapózó közhely lett, hogy nem árt emlékeztetni az egykorú matematika- és fizikaoktatás magas színvonalára, amit a római katolikus iskolák, elsősorban a líceum esetében a magyarországi katolicizmussal való szoros kapcsolatok biztosítottak. A kolozsvári piarista tanárok között csak alig egy-két erdélyit találunk, a protestáns iskolák tanárai pedig külföldi egyetemjárásuk során ismerhették meg az új eredményeket. Paradox módon viszont a kornak szinte mindent magas szinten népszerűsítő pedagógus-tudós egyénisége, akinek zseniális megsejtéseiről listát lehetne készíteni, Brassai Sámuel sohasem volt külföldi tanulmányúton – miközben tucatnyi nyelven beszélt –, egyedül az erdélyi művelődési életben nőtt fel.

A hazai erdélyi tudományosság indító színvonala és szoros külföldi kapcsolatai tették lehetővé Bolyai János zsenialitásának kiteljesedését. Bécsben is tanult, de apja, Farkas nevelői hatása nélkül aligha képzelhető el felfedezése, amelyről a 21 éves katonatiszt a zseni öntudatával így írt haza: „hogy semmiből egy újj más világot teremtettem” – a nem euklideszi geometriát. Ezzel új szakaszt nyitott a deduktív gondolkodásban, és ismereteinket – a Nobel-díjas Wigner Jenő szerint – 0-ról 1-re emelte, és ha az ismeretek azóta 100-ra is emelkedtek, felbecsülhetetlen az úttörés érdeme. A munka Bolyai Farkas kétkötetes, eredeti, sorelméleti kutatásokat is felmutató latin nyelvű tankönyvének függelékeként jelent meg 1832-ben Marosvásárhelyt, és Appendix néven vált ismertté az utókor előtt. Akkor a kortársak nem figyeltek fel rá. A matematikusok koronázatlan királya, a göttingai Gauss saját korábbi elmélkedéseit látta formába öntve, és bár az apának örömét fejezte ki afölött, hogy régi barátja fia előzte őt meg ilyen „csodálatos módon”, akit ugyan „elsőrangú lángésznek” tartott, de mégsem nyújtott annyi erkölcsi támogatást, hogy művét ismertesse, talán azért sem, mert a tudományos világot éretlennek tartotta ilyen eszmék befogadására, és az áttörés csak egy évtized múlva sikerült, amikor Lobacsevszkij, a kazanyi egyetem professzora németül is közölte hasonló eredményeit. Bolyai János legfeljebb azzal vigasztalta magát, amivel új eredményeket felmutató apja is: „mire az {1294.} Oceánban tudni, ez amaz csepp melyik völgyről jött? ezen külön név nélkül is ott van az egésznek óriási neve alatt.”*BOLYAI F., A Marosvásárhelyt 1829-be nyomtatott Arithmetika elejének részint rövidített, részint bővített, általában jobbított, s tisztáltabb kiadása. Marosvásárhely 1843. VII.

A ragyogó egyéni teljesítmények mellett a kulturális élet nagy vívmánya volt az anyanyelvűség követelményének érvényesítése a közép- és felsőoktatásban. (Persze, a magyar anyanyelvűséget akarták biztosítani, de ez már általában is az anyanyelvűség áttörését jelentette.) A protestáns iskolákban már a század elején e téren is komoly törekvésekre került sor, igaz, főhatósági figyelmeztetéssel is értek véget. Így aztán „a történettanárok évenként egy napon, mikor előadásaik során a mohácsi csatához értek, a latin előadást magyarra vették, s mire szavakat anyanyelvükön sem találtak, mert falaknak is fülük volt”.*KŐVÁRY L., Irodalmi viszonyok Erdélyben 1848 előtt. Kolozsvár, 1888. november 20. Egyébként úgy látszik, a Székelyföldön akkor kevesebb volt a besúgó, mert Sylvester Dénes 1832-ben, székelyudvarhelyi jogtanári székfoglalójában az állam és a társadalom szétválasztásának szükségessége mellett megtorlás nélkül arra is figyelmeztethetett, hogy „a római hódolás politikája, midőn valamely nemzetnek eszét akarta veszteni, annak legelsőbben is anyai nyelvét rabolta el”.*Sylvester Dénes székfoglaló beszédének másolata. Budapest, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár, G 131/a. V.

A reformkor első évtizedében a református és az unitárius egyház széles körű önállóságának köszönhetően sikerült végre kiszorítani a latin tannyelvet a kollégiumokból és tanodákból. A római katolikus iskolák viszont a bécsi udvari hatóságok közvetlen ellenőrzése alatt álltak, a protestáns mintára létrehozott – egyébként Európa-szerte páratlan – egyházi önkormányzati szervezetet: a státust viszont a bürokratikus abszolutizmus megbénította. Hiába szorgalmazta a líceumi tanárok többsége és az iskolaalapításban oly áldozatkész Kovács Miklós püspök az anyanyelvűség követelményének teljes érvényesítését, ez csak 1847-ben sikerült, mindenekelőtt a heves politikai küzdelmek eredményeképpen.

A MAGYAR LIBERÁLIS ELLENZÉK NEMZETISÉGPOLITIKÁJA
ÉS TÁRSADALMI REFORMTÖREKVÉSEI

Az 1840-es évek elején a nagy kulturális fellendüléssel párhuzamosan új szakasz nyílt a magyar nemzeti mozgalom törekvéseiben. Az alkotmányos élet megszilárdítása mellett most már a régóta érlelődő társadalmi reformmunkát is célként tűzték ki az új diétára, melynek összehívását 1841-re sikerült kiharcolni. Akkorra tehát, amikor a pozsonyi diéta már véget ért, mert az udvar vigyázott, nehogy a „két testvérhazában” egyszerre ülésezzenek a {1295.} rendek, és még annál is szorosabb érintkezésbe lépjenek, mint fél évtizeddel korábban. Viszont sokat ígért az új fiatal nemzedék fellépése, melynek tagjai nagyon szorosan kapcsolódtak a magyar reformellenzék fő erőihez. Kemény Zsigmond és Teleki László mellett az erdélyi közéletben most először szereplő magyarországiakat is említhetjük, akiket – bár némelyiküknek Erdélyben is volt némi birtoka – emisszáriusoknak is hívtak, mint Kovács Lajost, és a rövid ideig Kolozsvárt tartózkodó Somogyi Antalt, aki egyben az ellenzéki törekvéseket először kiáltványszerű programba foglaló szatmári 12 pont egyik szerzője volt. Ahogy Kossuth Lajos a Pesti Hírlapot az ellenzéki reformpolitika és demokratikus-liberális társadalomkritika félelmetes fegyverévé tette, úgy próbálták a „fővárosi” példát követve Szentivási, Kemény és Kovács – ez utóbbi állítólag éppen Kossuth biztatására – a Nemzeti Társalkodó és az Erdélyi Híradó szerkesztését átvéve meghonosítani a modern újságírást. A haladó közvélemény kialakításában a szónoklatokat felváltotta a politikai publicisztika, melyben a történeti fejlődés követelményeit még senki sem hangsúlyozta ilyen határozottan, mint ezek a fiatalok, mert „nekünk szünetlen szükség fejlődni … különben alkotmányos szerkezetünk elsorvad, a nemzetiségünkre a koporsó szemfödele hull. A polgárosodás szünetlen terjeszti hódítmányait, s amely nép nem hajlik szelíd igája alá, veszve van.”*KEMÉNY Zs., Utóhangok kórjeleink felől (Erdélyi Híradó, 1842. február 18. 14. sz.). De még bíztak a kormányzat támogatásában is. Hiszen az óvatos és a liberálisokkal jó személyi kapcsolatokat fenntartó báró Kemény Ferenc, a diéta elnöke annak hangsúlyozásával köszöntötte a törvényhozó munkára összegyűlt rendeket, hogy „a testvérhon példája” szólít fel követésre. Biztató jelnek tűnhetett az is, hogy Bécsben gróf Teleki Józsefet nevezték ki a diéta jelöltjei közül gubernátornak, akit a közvélemény „az oppositio emberének” tartott, hiszen mint a magyarországi fontolva haladónak nevezett konzervatív arisztokrata irányzat tekintélyes tagja a liberális törekvésekhez megértően viszonyult, és öccse, Teleki László révén is jó személyi viszonyban volt a liberálisokkal. Reményre jogosított az udvar erdélyi és magyarországi politikája közötti eddigi kapcsolat is. Az uralkodó az 1839–40-i pozsonyi diétának egész sor törvényjavaslatát fogadta el, köztük az önkéntes örökváltságról és az ősiség korlátozásáról szólót. Remélhették tehát, hogy az erdélyi diéta hasonló törekvéseit sem fogja elutasítani. Sőt, miután a kolozsvári 1834–35-i diéta után Erdélyben a terrorhullám is hamarabb következett be, mint a pozsonyi diéta után, és az 1837–38-i erdélyi kompromisszum is megelőzte a magyarországit, még arra is lehetett számítani, hogy néhány kérdésben olyan törvényjavaslatot lehet elfogadni, melyek precedenst teremtenek az elkövetkező pozsonyi diéta újabb reformtörvényei számára. Rögtön a diéta elején megválasztották a rendszeres bizottságot, hogy annak egyes osztályai szinte az élet minden területét szabályozni hivatott {1296.} törvényjavaslatokat és azokat indokoló munkálatokat állítsanak össze, úgy, mint az 1790-es években.

A kolozsvári és a pozsonyi párhuzamos reformmunka összehangolásának igénye természetesen szorosan kapcsolódott az európai nemzeti egységtörekvések vonulatába illeszkedő uniótörekvésekhez. „Világerővel hat a nemzeti egység iránya – fejtegette Kossuth –, s amelly nemzet … e világirányhoz nem simul, annak jövendője: elnyeletés, meg járom, szolgaság.”*KOSSUTH L., Erdély és unió-egység a magyarnak (Pesti Hírlap, 1841. április 14. 30. sz.). Az Erdéllyel való kapcsolatok szorosabbra fűzéséről még azért sem lehetett lemondani, mert félő volt: az udvar a birodalomnak ezt a legkeletibb tartományát hátországként építi ki a magyar alkotmányos önállósági törekvések sakkban tartására.

A közéletben a Részek (Zaránd, Közép-Szolnok, Kraszna megye és Kővár vidéke) hovatartozása körüli vitában csúcsosodott ki a magyar nemzeti egység kérdése. Az uralkodó a magyarországi ellenzék megnyugtatása miatt végül is szentesítette az 1832–36-i pozsonyi diétának azt a törvényét, mely kimondta a Részek visszacsatolását. Az 1837–38-i nagyszebeni diéta többsége viszont az udvar kívánatának is megfelelően ellene nyilatkozott, hiszen a liberálisok közül többen is úgy gondolták, ha végrehajtják ezt a törvényt, akkor az unió érdekében – a Részek nélkül maradt – Erdély életképtelenségének hangoztatásával széles körű agitációt lehet majd kifejteni. Az 1841 végén összeült diéta többsége oly módon vágta ketté a gordiuszi csomót, hogy a Részek visszakapcsolása ellen foglalt állást, de a Részekkel együtt hajlandónak vallotta magát az unióra, és ez ügyben a két diéta közötti tárgyalások megkezdését sürgette. Mert jóllehet viszonylag kedvező helyzetet jelentett az, hogy Erdély a magyar korona része volt, a két koronatartomány közigazgatása, törvényhozása, adórendszere sokban eltért egymástól a történeti fejlődés alapvető fő vonásainak azonossága ellenére. S éppen ezekre a különbségekre hivatkozott a hatalmat kiszolgáló, hivatalát féltő és az úrbéri szabályozástól tartó birtokos nemes, aki rögtön megbokrosodott, mihelyst szó esett „a magyar úrbérről”, annál is inkább, mert a jobbágyok is beszéltek arról, hogy az 1832–36-i pozsonyi diéta is nagyobbra szabta az úrbéri földek határát, és kisebbre a szolgáltatások mértékét az erdélyinél. Méltán nyugtalaníthatta az erdélyi maradi birtokos nemesi közvéleményt, ha Kossuth arról írt, hogy az unió nyomán az erdélyi törvényhozás beleolvad majd a magyarországiba. De méltán megnyugtathatta azokat a liberálisokat és a velük rokonszenvezőket, akik a helyi érdekek háttérbe szorításától tartottak, és némileg leszerelhette az Erdély sajátos helyzetére hivatkozó konzervatívokat, amikor még azt is fejtegette, hogy Horvátországhoz hasonlóan Erdélynek megmaradhat a kormányszéke, tehát valamiféle tartományi önállóság fenntartásával kell megoldani az erdélyi kérdést. De a történelem nem adott időt ennek az akkor {1297.} eszményinek tűnő megoldásnak a megvitatására. A mostoha körülmények között egyre inkább vagy hevesen kellett agitálni az unió mellett, éppen a polgári haladás érdekében, vagy hallgatni a konzervatív nyomás miatt.

Az erdélyi magyar liberális ellenzék az unióval nemcsak egyszerűen a letűnt nemzeti nagyság biztonságát kívánta újra visszaidézni, mint azt a kor gondolkodása indokolta, hanem a nemzeti megmaradás és a korszerű nemzeti-polgári átalakulás feltételeit akarta biztosítani. Nemcsak egy Wesselényinek, hanem az egész magyar haladó közvéleménynek a reformvágya az uniótörekvésekbe kellett hogy torkolljon. A modern nemzeti állam megteremtésének lázában égve viszont szembe kellett nézni a táj soknemzetiségű mivoltának valóságával, pontosabban azzal, hogy a többi nép is elindul a nemzetté válás útján. Anakronisztikus kifejezéssel: nemzetiségi politikát kellett kidolgozni, hogy az együtt élő népeket is érdekeltté tegyék a polgári nemzeti átalakulásért vívott harcban. Ennek megfelelően nemzetiségpolitikáján állandóan módosítani kellett.

Fojtogató erővel hatott a magyarság etnikai elszigeteltségének tudata. Állandóan kísértett Herder 18. század végi jóslata a magyarság pusztulásáról, aminek a hatását tulajdonképpen még maguk a magyar liberálisok is fokozták, amikor 4 millió magyarról beszéltek 5 helyett, és 10 millió nem magyarról, miközben valójában 11-12 millióra rúgott a magyar korona országainak összlakossága. A Kárpát-medence központi dinamikus fejlődésű területein élt a magyarság zöme, és mintegy 10-12%-a Erdélyben, ahol az összlakosság 27-30%-át tette ki úgy, hogy a nemesség és a városi lakosság zöme magyar volt, a Székelyföld pedig egységes nemzeti tömböt alkotott, állandó utánpótlást biztosítva a szórványmagyarságnak, mely az egyházszervezet révén még elszigeteltségében is őrizhette etnikai identitásának tudatát a román és szász néppel való harmonikus együttélés munkás hétköznapjaiban.

Ugyanakkor egyre erősebb lett a felismerés, „hogy egy olyan hazában, melyben a tolerata Natio és nem recepta religio a nagyobb részt teszi, a civilizatio bajosan haladhat elő”.*A két Magyar Haza vagyis az egybekelhető testvérek. OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 1522. 71. Emellett pedig állandóan kísértett az a félelem, hogy a jobbágyok elégedetlenségét nemcsak a bécsi udvar használja ki, hanem az ortodox vallás révén még inkább az oly fenyegetőnek vélt cári hódító politika. Meglepően korán bukkantak fel a fenyegetettséget ellensúlyozó óvatos – először korszerűsítő rendi, majd polgári – reformgondolatok. Hiszen „van jussa, hatósága minden embernek s az Oláhnak is, az emberiség tzéljára törekedni”. Márpedig – tette fel ezek után a kérdést 1830-ban Szabó György gimnáziumi tanár – a várható heves „siettetett lépések” miatt „valjon nem lehetne-é jó” bizonyos nemesi jogokat „megosztani a magyar parasztsággal is; s neki vagy egy tisztséget is engedni a tisztikarok között; s képviselőt {1298.} mint Svétziában adni az országgyűlésen? S ez által az Oláhot is a magyarosodásra interessálni, s a magyar nemesi szabadságokat, s elsőbbségeket erősebb lábra állítni?”*SZABÓ GY., Az oláh nemzet eredete (Nemzeti Társalkodó, 1830. 11. At. 16. 42. sz.). 1832-ben pedig Alsó-Fehér megye unióra szólító körlevele megfogalmazásakor Gyulafehérvári Farkas Sándor, a művelt hivatalnok kisbirtokos nemes jellegzetes alakja már azt fejtegette a megyegyűlésen, hogy az „edgyesüléstől senki se félhet, kiváltképpen ha minden vallásnak egyforma szabadság, egyforma rangja lesz … ha a representatio vármegyénként, iurisdictionként és városonként lenne; s ha a szenvedő népnek is representatio adatnék, vagy pedig ha már több helyeken fenn álló eszes institutiók szerént a Föderativum Sistema behozattatnék”.*OL, EOKL, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 2. k. 241.

A térség soknemzetiségű jellege és a nemzeti államot célzó igények közötti ellentmondások áthidalására, a polgári társadalmi reformmal szemben álló erők lefegyverzésére és mindenekelőtt a fejlődés biztosítására a magyar liberálisok sajátos gondolati konstrukciót alakítottak ki: a nemesség által kivívott társadalmi reformokért és az alkotmányos jogokért cserében a nemzetbe emelkedő nem magyar népek lojálisak lesznek a polgári nemzeti államhoz, sőt elsajátítják annak nyelvét, amely a kor felfogása szerint a fejlődés záloga is volt. Hiszen „a közönséges nyelv egy közérzést, ez köztörekedést szül – a közjóra törekedés egyesíti a haza erejét –, ez előmozdítja az értelmesedést, az értelmesedés az egyesületeket, s így tovább – így fejlik ki a nemzetiség, így derül fel a hazának boldogsága”.*Nemes Torda vármegye Casinója megnyílása alkalmával 1833 Boldogasszonyhava 10-kén Tordán tartott Beszédek. H. n., é. n. 35. (Nagy Ferenc jegyző beszéde.)

Az 1830-as években a társadalmi reform és a magyarosítás szándéka még általánosan olyannyira harmonikus egységben jelentkezett, hogy Bölöni Farkas Sándor (1835-ben, az országgyűlés feloszlatása utáni terror hangulatában) képzeletbeli bíróság elé képzelve magát, tényszerűen sorolta fel: „terjesztettem minden democratiai elvet. Elszórtam a külföldről hozott minden szabad intézetek magvait…. Hazám nyelvéért éltem, haltam, s azt mások nyelve elnyomásával, hazámban uralkodóra emelni, egyetlenné tenni igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá lenni óhajtottam”*Bölöni Farkas Sándor naplója (Bev. JANCSÓ E.) Bukarest 1971. 49. – hogy aztán majd élesen elítélje a nyelvi magyarosítást. Wesselényi pedig az évtized elején, a programadás szándékával írt könyvében a jobbágyság alóli szabadulás feltételéül a magyar nyelv elsajátítását szerette volna kitűzni. A teljes egyéni szabadság és a polgári alkotmány ígéretének igézetében mint Erdély hét főbűnéről, úgy szóltak a három rendi natio és négy bevett vallás alkotmányáról, mert az az érdekek egyesítése helyett a fejlődést visszafogó széttagoltságot erősíti.

{1299.} A magyar liberálisok túlbecsülték a magyar nyelv elsajátíthatásának lehetőségét, és lebecsülték annak a lélek mélyéről feltörő ellenállásnak a jelentőségét, amelyet mindenfajta kényszerrel járó asszimilációs törekvés kivált. Miután az előző korok nemzeti ellentétei alapvetően feudális jellegűek voltak, most tapasztalatok és előzmények nélküli kísérletekbe fogtak. Pontosabban, amennyire tapasztalatok és előzmények álltak rendelkezésre, azok számukra éppen asszimilációs törekvéseik indokoltságát igazolták: a francia társadalom egysége éppen úgy, mint a szabadság erejével integráló Egyesült Államok, itthon pedig a nem magyar etnikumú nemesség spontán magyarosodása és politikai magatartása. Teleki Lászlót például a fogarasi boérek választották diétai követté, Kolozs megyében pedig a balázsfalvi román görög katolikus püspök testvére próbált Kovács Lajosnak híveket toborozni.

Az 1840-es évek elején új szakaszba lépett ez a nemzetiségpolitika, amennyiben a reformmozgalom vezetői a magyarosítás szorgalmazása helyett – hogy az utópista szocializmussal kacérkodó liberális, gróf Gyulay Lajos naplójából idézzünk – a magyarosodás feltételeit akarták megteremteni. Az említett példák láttán a régi hungarus és az új francia nemzetfogalom ötvözésével kísérleteztek, bízva abban is, hogy a jogok és kötelességek teljességével élő állampolgár etnikai hovatartozásától függetlenül lojális lesz az új magyar nemzeti állam egységéhez. Nem primitív pragmatizmus vezette őket, amikor nem akartak beavatkozni a más nyelvűek otthoni és családi életébe. Nem ismerték ugyan el az együtt élő népeket önrendelkezési joggal felruházott közösségeknek – a nem magyar nyelvhasználati jogok törvényes biztosításáig pedig csak később jut el a magyar politikai gondolkodás –, viszont a méltányosság és mérséklet, ha egyelőre csak korlátozott mértékben is, egyre erősebb értékszempont lett a magyar politikai agitációban. Ekkortájt megfogalmazódó értékszempontokban gyökerező politikai megfontolások vezették a most eszmélkedő majdani „népnevelőt”, Gáspár Jánost, hogy néhány év múlva országosan is sokra becsült elemi iskolai tankönyveiben a más nemzetiségűek iránti tisztelet követelményét is kiemelje.

Wesselényi többször is óvta az erdélyi politizáló közvéleményt az erőszakos magyarosítástól, megyéjét például arra figyelmeztette, hogy „számunkat nagyítani és terjeszteni erőszak és hatalom szülte módok kezünkbe nincsenek, illyekre jogunk sem igen, hatalmunk még kevésebbé van”.*OL, EOKL, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 34. k. 373. Wesselényi Közép-Szolnok megye rendeihez. Freywaldau, 1842. június 4. A haladó erők véleményét tolmácsoló és egyben programjukat is egyre inkább kijelölő Kossuth szerint a magyar törvényhozás jelentse ki, hogy „az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktől megfosztani nem csak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképpen a magánélet nyelvviszonyaiba törvény által beavatkozni {1300.} jogtalanság volna”. A közélet nyelve viszont csak a magyar lehet. „Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság; mi reánk nézve mindkettő öngyilkosság volna”, és „a gyáva, vagy zsarnok nemzettel akár mi történjék, sorsát megérdemlette”.*KOSSUTH L., Bánat és gondoskodás (Pesti Hírlap, 1842. október 2. 183. sz.). A nemzeti ébredés óhatatlanul olyan hatalmi harcokhoz vezetett, amelyben valamennyi fél célkitűzései a nemzeti hegemónia vágyával társultak, méghozzá – saját értelmezésük szerint – a jogos önvédelem érdekében, ami valósággal bűvös körbe zárta az egymásnak szegezett érveket. Ugyanakkor a türelem, a mérséklet és a másik fél szempontjainak – bár egyelőre szűkkeblű – mérlegelése olyan történeti értékek, melyek éppen e harc kilátástalanságának kölcsönös felismerése eredményeképpen is jöttek létre. A magyar államférfiaknak ugyanis látniuk kellett, hogy a magyar nyelvhasználat kiterjesztését célzó törvényjavaslatokat, amelyeket a pozsonyi diétákon felvetettek, a horvát követek milyen hévvel utasították el, és aztán a szerb, a horvát és a szlovák értelmiségiek milyen heves tollharcot indítottak, a bécsi kormányzat pedig saját érdekében használta ki a helyzetet, bár kénytelen-kelletlen engedett.

Az erdélyi magyar liberálisok az elszigetelődéstől is tartva a magyar nemzeti törekvések fő vonalához kapcsolódtak, amikor 1841-ben több megye követutasításában is felvétették célként a „nemzet, vallás és felekezet közötti féltékenység elenyésztetését”. Aztán alighogy összeült a diéta, a pozsonyi mintájára magyar nyelvi jogokat biztosító törvényjavaslatokat állítottak össze, miközben Kemény Dénes hangsúlyozta is, hogy „a többi nemzetek érdekei iránt kitelhető méltányossággal lennünk, s kivált meggondolnunk, hogy kiért nincs ki szóljon, annak érdekét szívünkön kell viselnünk; lelkiismeretes kötelességünk”.*Beszédtár. Záratékul az 1841/2-ik (!) országgyűlési Jegyzőkönyvhöz. II. Kolozsvár, 8. l. 1842. január 27-i ülés. A nyelvi jogokért folytatott harc éle a központi hatalom és az elmaradt rendiség ellen irányult, amikor a latin helyett a magyart akarták diplomatikai nyelvvé, a törvények nyelvévé tenni, és általában mindenünnen kiszorítani a latint. Ugyanakkor nemcsak a székely és magyar törvényhatóságok eddig is magyar nyelvű közéletét, közigazgatását akarták biztosítani, hanem a megyékben és a székely székekben általánosan kötelező magyar nyelvű anyakönyvezést akartak kilátásba helyezni, és azt akarták előírni, hogy 10 év múlva Balázsfalván magyarul tanítsanak, és magyarul tanítsák az ortodox papnövendékeket is. De miután a magyar liberálisok vezetői elvetették az erőszakos asszimiláció eszközeit – Kemény Dénes szerint „nem is kívánjuk mi az oláh nemzetet arra, hogy nyelvünkkel éljen, kényszerítni, hanem hogy azt, mint közigazgatás nyelvét megtanulhassa, módot kívánunk szolgáltatni”*Uo. 164. 1842. február 12-i ülés. –, önmagukhoz is híven jártak el, amikor a {1301.} román közvélemény heves tiltakozása láttán az udvar által visszaküldött törvényjavaslat nagy részének újabb változatából kihagyták a románokra vonatkozó kitételeket. Annál is inkább, mert Wesselényi figyelmeztetései után megérkeztek Széchenyi 1842 novemberében az Akadémián tartott beszédének intő szavai is, melyek Kossuth és a liberálisok ellen irányuló taktikai célzatosságuk ellenére igaz emberi hitelességgel idézték „a kölcsönös méltányosság” követelményét, a másik fél érdekeinek mérlegelését, méghozzá annak megfontolására ösztönözve, hogy mi lenne, ha „nemzeti hűtlenséget” sugalló törvényeket akarnának a magyarra kényszeríteni.

A magyar nemzetiségpolitika társadalmi-történeti meghatározottságának eredményeként a liberálisok viszont elismerték a történetileg kialakult, szerves történeti előzményekre épülő nemzeti autonómiaszerű képződményeket. Mindenekelőtt Horvátország tartományi önállóságát, s Kossuth az udvar szövetségét kereső horvát politika láttán még azt is felvetette, hogy Horvátország akár el is szakadhat Magyarországtól. Az erdélyiek hangadói pedig mindvégig tiszteletben tartották a szászok különállását. Bár nem akarták tételesen biztosítani a német nyelvhasználatot, messzemenően tiszteletben tartották a status quót, ami autonómiájuk részleges elismerését jelentette. A magyar törvényhatóságokkal és a kormányszékkel való kötelező magyar nyelvű érintkezés előírásával pedig az ország egységét akarták kifejezésre juttatni, miközben a szászok – egykorú kifejezéssel élve – a német hegemóniát jelentő összbirodalom fenntartása mellett önálló belső törvényhozással rendelkező területi autonómiára törekedtek. Ennek ellensúlyozására is fejtegette Kemény Zsigmond, hogy előbb-utóbb az elkerülhetetlen kényszerhelyzet szabja meg az érdekek összehangolását, minek során a szászok követeléseik egy részéről le kell mondjanak, mert a birodalmi erőviszonyok alakulása miatt a Lajtán innen „a magyar uralkodás”,*KEMÉNY ZS., Még egyszer nyelvügyünkben (Erdélyi Híradó, 1842. december 30. 104. sz.). tehát a nemzeti állam kiépítése elkerülhetetlen, sőt az európai hatalmi viszonyok is szükségessé teszik az erős Magyarországot, hogy erős gátja legyen a cári expanzív törekvéseknek. De ez sem jelentett egyoldalú hegemóniára törekvést. Wesselényi Miklós 1843-ban kiadott Szózatában – az elsők között – vázolta fel, hogy a Habsburg-birodalom csak úgy maradhat fenn, ha a koronatartományok alkotmányos „álladalmi” szövetségévé alakul. Az Ausztriában élő szlávok helyzetének rendezésére pedig a szászokéhoz hasonló autonómia életbe léptetését javasolta. A diétai liberális többség nézeteivel egyetértve hangoztatta, hogy a szászoknak továbbra is „nemzetűl kell a törvény oltalma alatt folyvást létezhetniök”,*WESSELÉNYI M., Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse 1843. 201. de el kell fogadják, hogy létük garanciája nem nemzetiségük, hanem a magyar alkotmány, anyanyelvként viszont nyelvjárásaik helyett a németet tegyék általánossá.

{1302.} A viták hevében a jövőre maradt Szentivási Mihály azon felismerésének a bővebb kifejtése, hogy „a politicai kifejlés bizonyos fokon túl a nemzetiség terjesztésének ellensége. Amely státusban a külön nemzetiségek felébredtek, ott vagy a polgárosodásról kell lemondani s a sötétség vad korát visszaóhajtani, vagy a nemzetiségek egybeolvadásáról ábrándozásokat feledni, a helyett testvéri szövetséget előidézni, olly nemzetek között, kiket közös érdek, közös jövendő egybefűz, kiknek hitöket a kocka egyszerre és együtt határozza el.”*[SZENTIVÁNI M.], Hírlapírói vakság és rossz akarat (Erdélyi Híradó, 1842. november 25. 94. sz.). S ha a magyar, román, szász publicisztika heves vitáiban, a nyelvharcban – mint még látni fogjuk – sok volt az alaptalan vádaskodás is, mégis, két évtized múlva joggal írhatta George Bariţ, e küzdelmek egyik részese, hogy „nemzetiségi különbség nélkül ismerjük el, az a harc- tollharc jogos volt, nagylelkű … és természetes, az emberi természet elemeinek harca az önmegmaradásért. Az ilyen lovagias harcok, fej-fejjel, kar-karral, mindig is, míg a világ világ, elnyerik méltó értéküket és díjukat.”*G. BARIŢ, Limbile oficiale (Gazeta Transilvaniei, 1860. 32. sz.).

De az is érthető, ha a hatalmi törekvések bonyolult játéka vonzóvá tette az utópia távlatait, fokozta a nemzeti különbségeket nem ismerő egységes világtársadalom iránti vágyat, s így segített életre hívni az erdélyi utópisztikus gondolkodás becses örökségét. Amíg a 18. század világpolgár eszményét őrző öreg Bolyai Farkas Arithmetikájában (1843) még csak célozgat a közvagyon és az általános köznyelv szükségére, fia, János viszont a 4-5 úrbéressel dolgozó kis családi birtokán hatalmas utópia: az Üdvtan kidolgozásán fáradozott. Izzó romantikus lelkesedéssel próbálta megalkotni az érzelmi konfliktusokat kiküszöbölni hivatott, vagyonközösségre építendő termelő társadalom modelljét, melyet a 18. századi szabadkőműves szervezkedésre emlékeztető konspirációs agitáció útján vélt megvalósíthatónak. Ugyanekkor a magyar nyelv és népművelés fáradhatatlan tudós munkása, Brassai Sámuel pedig lapjában így beszélteti az iskolamestert: „A nyelv különbség személyesíti, az okozza, az mérgesíti, az örökíti a nemzeti ellenkezéseket. Ha az egész emberiségnek csak egy nyelve volna, nem sokára csak egyetlenegy népet formálna, s az emberek mindnyájan rokonokkint szeretnék egymást, és értenének egyet.”*BRASSAI S., Az iskolamester (Vasárnapi Újság, 1843. január 1. 452. sz.).

A liberálisoknak azonban az egyetemes emberi és a nemzeti értékszempontok feszültségében kellett megszabni a jövőformáló cselekvés irányát, abban a tudatban, hogy „kötelességünk előmozdítani a liberálismust, és nem hanyagolni el nemzetiségünket, noha e két hitrebizottság [azaz kötelezettség] érdekei ollykor meghasonlanak, útjai keresztülvágják egymást, irányai különszakadnak.

{1303.} Kielégíteni az emberiséget és véreinket: ez azon Ulysses-íj, mellyet a nyers tömeg minden állati erejével fölvonni soha nem fog.”*KEMÉNY ZS., Korteskedés és ellenszerei I. Kolozsvár 1843. 70. Ezen íj felajzása: az átfogó és korszerű társadalmi reformmunka volt.

A magyar nyelvi jogokért indított harc és a rendi alkotmányosság – a diéta és a megyei önállóság – védelmében kibontakozó országgyűlési viták során az ellenzék Kemény Dénes vezérlete alatt olyan erkölcsi fölényre tett szert a kormányzat védőivel szemben, hogy a siker reményében hozzáfoghattak a társadalmi reformok felvetéséhez. Erre ösztönzött Kossuth is, mindenekelőtt azért, hogy elenyésszék „az aggodalom, melyet itt-ott közöttünk némi jobbak is táplálnak talán, hogy ti. Erdély így amint most van, ónsúlyt köthetne lábainkra a haladásnak nehéz ösvényén”.*KOSSUTH L., Szózat a Részek és az Unió iránt Magyarhonból (Erdélyi Híradó, 1842. március 22. 23. sz.).

A korszerűbb agitáció módszereire jellemzően az Erdélyi Híradó hamar kiadta a jelszót: „rögtön úrbér, unió minnél előbb”. Az úrbéri viszonyok rendezése önmagában véve nem polgári társadalmi reform, de elválaszthatatlanul összekapcsolta azzal az a körülmény, hogy napirendre került a feudális viszonyok felszámolása. A dominikális és rusztikális földek közötti jogi határ kijelölése pedig alapvetően meghatározta a jövő polgári társadalmának rétegződését is, hiszen arról volt szó, hogy végre tisztázzák, mi a tiszta földesúri magántulajdon, és mi az úrbéres föld, melynek használatáért a jobbágy vagy zsellér szolgáltatásait teljesíti, de a majdani jobbágyfelszabadítás során az ő magántulajdonába kerül. Kemény Zsigmond többször is kifejtette, hogy eszménye a pauperizációtól mentes, életképes kisbirtokra is épülő társadalom, s miután ez egyben a modernizálható nagyobb birtok létét is garantálja, a földbirtokos arisztokrácia messzebb látó elemei is elfogadhatták és felkarolták a társadalmilag méltányos úrbéri rendezés gondolatát.

Az úrbér kérdésében már a diétára való készülődés közben két szárnyra oszlott a liberális ellenzéki tábor. A gyors megoldást – és ha mást nem, legalább néhány fontos részletkérdésben a továbblépést és az átalakulást megalapozó törvényt, ún. szemelvényi törvényhozást – sürgető fiatal radikálisokkal szemben az erdélyi ellenzék zöme viszont a minden részletre rendszeresen kitérő átfogó törvényhozó munka, az ún. kodifikáció híve volt. Ennek megfelelően az úrbérrendezést össze akarták kapcsolni a földbirtokviszonyok általános szabályozásával és a tagosítással, azért, hogy a földesurak földje végre kikerüljön „a fordulós, közös birtoklás” kényszeréből, és modern árutermelésbe foghassanak. Csakhogy ez a rendezés még tervekben is két évtizedet igényelt, a valóságban pedig a nagyobb mérvű tagosításra jó három-négy évtized múlva került sor az 1848-i radikális jobbágyfelszabadítás nyomán. Érthető, hogy Kemény Zsigmond milyen csípős gúnnyal írt a {1304.} kodifikáció híveiről, akik a maguk részéről igyekeztek is a radikálisokat háttérbe szorítani, olyannyira, hogy ezek hangadói közül csak Kovács Lajos és Teleki László tudott követként bekerülni a diétába.

Viszont úgy tűnik, hogy néhány évvel később id. Bethlen János éppen Wesselényi Miklós előtt némi joggal mentegette magát a tagosítás és az úrbér összekapcsolása miatt azzal, hogy így egyrészt a korszerű mezőgazdaság mellett fejtenek ki propagandát, másrészt a kormányzattal szemben olyan tárgyalási alapot teremtenek, amiből lehet alkudni. Az adó és az úrbér ügyének összekapcsolása pedig – egyelőre – azt jelentette, hogy az úrbéri rendezést az országgyűlés adómegajánlása jogának visszaszerzésétől lették függővé. Ez politikailag már csak azért is indokoltnak tűnhetett, mert ha az adót az úrbéri rendezés nyomán felemelik, akkor azért a nyilvánosság előtt a kezdeményező félnek kell vállalni a felelősséget. Az adóemelésre pedig joggal lehetett számítani, hiszen az adózó földbirtoka és állatállománya után fizetett, márpedig ha az úrbéri rendezésre nem a paraszti birtok megnyirbálása árán kerül sor, akkor kortárs becslések szerint az adóköteles földek kiterjedése több mint egyharmadával nőtt volna. Az ellenzék úgy képzelte el az adóemelés nélküli úrbérrendezést, hogy a diéta megajánlja az addig beleegyezése nélkül fizetett adót, de a megyei közigazgatás szükségeit fedező összeget, amit addig a központi pénztárból utaltak ki, most maga a megye és a szék veti ki és kezeli úgy, mint Magyarországon. Sőt, a közteherviselés érdekében is ezen a téren akartak előrelépni, ami politikailag az egyik legkényesebb kérdés volt, hiszen az adófizető kisnemességet éppen az adó alóli mentesség visszaállításának ígéretével mozgósították a liberálisok. Hogy ne érje őket a következetlenség vádja, a háziadó fizetését szerették volna általánossá tenni, és addig is a törvényhatóságokban a legkülönbözőbb módokon – mindenki számára hídvámfizetési kötelezettség, általános rovatal kórházak felállítására – próbáltak rést ütni a nemesi adómentesség elvén és amúgy is részleges gyakorlatán. Arra lehetett számítani, hogy megfelelő agitáció mellett ezzel a taktikával biztosítani lehet a megyei nemesség támogatását, és úgy-ahogy elejét venni a paraszti bizalmatlanság fokozódásának.

A liberálisok a kor legfontosabb kérdésében: az úrbéri viszonyok rendezésében a nemességgel szembeni érdemi kezdeményezés tulajdonképpen nagyon is háládatlan feladatát így átengedték a kormányzatnak, viszont olyan helyzetben léptek fel, amelyet nem lehetett reakciósnak nevezni, mert tudhatták, hogy ha a körülmények úgy kívánják, még többet is tehetnek a parasztság érdekében, mint az esetleges felülről jövő kezdeményezés. Tömegbázisuk sérelmi ellenzéki magatartása miatt vigyázniuk kellett ellenzéki szerepükre, míg a fiatal radikálisok egy része, sőt Wesselényi is, a társadalmi reformpolitika terén hajlandó lett volna együttműködni, pontosabban együtt haladni a kormányzattal.

{1305.} Csakhogy Bécsben a legfelső állami vezetés tehetetlennek bizonyult. Id. Bethlen János tanácsára a liberálisok – az eddigi gyakorlattól eltérően – pótkövetutasításokat kértek a törvényhatóságoktól, hogy megszilárdítsák helyzetüket. S miután a demoralizált regalisták visszavonultak birtokaikra, a diéta és az uralkodó közötti kapcsolatot fenntartó királyi biztos riadtan és tanácstalanul figyelte, hogy Teleki József kormányszéki és Kemény Ferenc diétai elnök támogatásával végül is 1842 nyarán megkezdődött a szemelvényi törvényhozás. Méghozzá úgy, hogy Kovács Lajos mint gyulafehérvári követ nem egy vitában az addig osztatlan tekintélyű Kemény Dénes fölé kerekedett, miközben a magyar városi és a szász követekre támaszkodhatott, akiket az „egyforma városi érdek egyesített”. Így a konzervatívok nagy aggodalmára „egy inkább demokratziai ellenzék” jelent meg a színen. Jellemző: a konzervatív sajtó, azért, hogy ezt az „új coalitiót” megbontsa, a szászokat is a magyar nyelvi törekvésekre emlékeztette.*[SZILÁGYI F.], Erdélyi új coalitio (Múlt és Jelen, 1842. november 15. 91. sz.). De hiába, „a szász nemzet” ugyanis „egyesült az aristocratia szabadelvű részével, és megoldva lőn sok eredményteljes haladási kérdés”.*KEMÉNY ZS., A Pesti Hírlapnak „A testvérhon” című vezércikkért) (Erdélyi Híradó, 1842. október 7. 80. sz.).

Tudva és vallva, hogy „bár részben igazolni kelte, a nagy várakozást, mit inkább az emberiség általános fejlettsége, mint nemzetünk értelmi állása jelen országgyűlésünkhöz kötött”,*Három nagy elv (Erdélyi Híradó, 1842. szeptember 9. 72. sz.). a törvényhozó munkának alapvetően elvi jelentősége lehetett. A törvény előtti egyenlőség követelményének érvényesítésével próbáltak rést ütni a feudális jogviszonyok falán. Teleki László a zsidók emancipációjáról sürgetett törvényjavaslatot. Egyelőre persze még lehetett a szomszédos orosz és román területeken élő zsidóság mostohább sorsával példálózgatni, amint a konzervatív sajtó tette a fokozatos asszimiláció mellett szólva. Az asszimilálódást sürgető zsidók – például a magyarországi Rokonstáin Leopold – viszont az erdélyi lapokban már világosan megfogalmazták, hogy az ország, illetve „a két haza” jövője függ „a teljes szabadság” érvényesítésétől. A diéta végre elrendelte azt is, hogy a rendszeres bizottság törvényjavaslatot állítson össze az ortodox vallás egyenjogúsításáról és bevetté nyilvánításáról, amit már jó néhány 1834–35-i diétai követutasítás is sürgetett. És már most olyan törvényjavaslatokat terjesztettek fel Bécsbe, amelyek megerősítették a jobbágyok szabad költözését, rögzítették a szolgáltatások felső határát, biztosították a jobbágyok birtokszerzési jogát, a nem nemesek számára is a guberniumi titkárságnál magasabb tisztségek betöltésének lehetőségét, meghatározták a birtokos nemesség részvéteiét is a közmunkákban, hogy ezzel megtegyék az első érdemi lépést a közteherviselés biztosítása érdekében.

{1306.} Az ellenzék abban a tudatban ünnepelhetett, hogy miután „anyag és forma szünetlen mérlegen valának”, végül „hónapokra terjedő munkásság után a szemelvényi eljárásróli elmélet igazolta a sikert és a siker megkoronázta az elméletet”.*KEMÉNY ZS., Szemelvényi eljárásunk felől (Erdélyi Híradó, 1842. november 22. 93. sz.). Kolozs megye 1843 márciusában Pest megyét szólította fel az erdélyi példa követésére. Kossuth pedig azokhoz is szólt, „kik parányi erőlködéseink parányi eredményeiben kevélykedve Erdélyről mégcsak nem régiben is bizonyos felsőbbség érzetével szoktak volt emlékezni, s hajlandók voltak a testvérhonról azt gyanítani, hogy az ónsúlyt volna képes kötni haladó lábainkra és íme! azon vesszük észre magunkat, hogy Erdély túlhaladott, hogy az erdélyi nemesség igazságszeretetnek s nagylelkűségnek jeleit adó, mellyekre nézve minekünk csak a követés dicsősége maradott fenn”. (Mindennek az uniópropaganda folytatása mellett rendkívüli jelentőséget kölcsönzött az, hogy a pozsonyi diétán is döntő lépésekre készültek a közteherviselés érdekében.) Persze a túlzás és a célzatosság tagadhatatlan Kossuth ítéletében, de a történeti teljesítmény értékelését reális alapokra helyezte annak hangsúlyozása, hogy „Erdélynek jelen közjogi állapotában a reform ösvényéni haladás sokkal több természetes akadállyal jár, mint minálunk, következőleg hogy ott minden lépésnek több érdeme van”.*KOSSUTH L., A testvérhon (Pesti Hírlap, 1842. szeptember 25. 181. sz.).

A siker, csekélysége és az aggasztó körülmények dacára – hiszen ez a diéta sok kellemetlen meglepetést okozott és tartogatott még – egyelőre feledtette a kudarcokat, és felvillantotta a tartós és nem pusztán taktikai jellegű együttműködés lehetőségét is a román és a szász nemzeti mozgalmakkal, melyek ekkor már kész szellemi fegyverzetben léptek színre.

AZ ERDÉLYI ROMÁN NEMZETI MOZGALOM ÉS A DUNAI ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK

Az 1830-as évek vihara viszonylag készületlenül érte azt az erdélyi román értelmiségi csoportot, amely a nemzeti törekvések hordozója lett. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy a 18. századi román felvilágosodásnak, az ún. Erdélyi Iskola tevékenységének nem lehetett méltó folytatása Erdélyben, s a birodalomszerte felülkerekedő reakció hatására a román politikai és kulturális élet is elsekélyesedett. A „triász” tagjai: Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai és Petru Maior meghasonlottak a konzervatív szellemű balázsfalvi püspökkel, Ion Bobbal, és Budán vállaltak állást az Egyetemi Nyomdánál. Így viszont Buda a román könyvtermelésben játszott vezető szerepe miatt a dunai fejedelemségek számára is virágzó kulturális központ lett. Gazdag moldvai és havasalföldi bojárok is szívesen adattak itt ki szépirodalmi és politikai {1307.} könyveket, melyekben hazájuk önállósághoz való jogát akarták bizonyítani. Sőt, az ő támogatásukra számított a vállalkozó Zaharia Carcalechi is, aki – mielőtt Bukarestbe költözött volna – Budán az 1820-as években adta ki az első román folyóiratot, amelyben Széchenyi és a magyar nemesség példáját is gyakran idézve, igyekezett a fejedelemségekbeli nemesség szélesebb rétegeit megnyerni a nemzeti kultúra ügyének. Magyarországon pedig kialakult egy olyan művelt és öntudatos papi-tanári réteg, amely nemzeti célokat magáénak vallva, a románságot többször is megpróbálta kiszakítani a szerb egyházi fennhatóság alól. Erdélyből viszont azok, akik a triász nyomdokaiba léphettek volna, a román fejedelemségekbe telepedtek át, megteremtve a kapcsolatot és a folytonosságot az új nemzedékek és az Erdélyi Iskola között, melynek tagjai közül egyedül Ioan Piuariu-Molnár járt a Kárpátokon túl. Annál maradandóbb hatása lett annak, hogy Gheorghe Lazăr az 1810-es évek végén Bukarestbe ment, és megszervezte a román nyelvű felsőoktatást, amely azután kiszorította a görögöt. Ő még inkább véletlenszerűen került a fejedelemségekbe, mert püspökével meghasonlott, és ezért más választása nem is nagyon maradt. Néhány év múlva viszont a iaşi-i metropolita már maga hívott meg néhány tanárt, és ezután az értelmiség kivándorlása – számarányához képest – már-már tömeges méreteket öltött, ami egyszerre lehetett a Kárpátokon túli felgyorsuló román kulturális fejlődésnek, valamint az erdélyi és magyarországi értelmiségiek számbeli gyarapodásának a következménye.

Az 1821-ben kirobbant görög szabadságharc és a vele összefonódó havasalföldi, Tudor Vladimirescu vezette szabadságküzdelem hatására a Porta már többé nem ültetett görög fanariótát a dunai fejedelemségek trónjára. Az 1828-as orosz–török háborút követő, fél évtizedig tartó orosz katonai megszállás alatt pedig Kiszeljov tábornok az addiginál korszerűbb rendi-képviseleti alkotmányt dolgoztatott ki a fejedelemségek számára, melynek bojársága egyre inkább felkarolta a gyors virágzásnak induló nemzeti kultúra ügyét. A puritán életfelfogásra hajlamos és erősen nemzeti érzésű erdélyi és magyarországi tanárok nemegyszer idegennek érezhették magukat a fejedelemségek nyomort és luxust, a keleti és nyugati kultúra elemeit színes tarkaságukban egyesítő világában, mégis tudták, hogy itt korlátlanabbul élhetnek hivatásuknak, mint a Habsburg-monarchiában. A „dákoromán” történelemszemléletet közvetítették, amelyet lelkesen fedeztek fel és tettek magukévá a fejedelemségekbeli nemzeti ébredési mozgalom kezdeményezői, és egyesítették azt a francia és a német liberalizmus eszméivel. Maior 1812-ben Budán kiadott könyve a románok történetéről az új nemzedék bibliája lett, és egy moldvai bojár költségén 1834-ben ismét megjelent Budán. Amikor pedig Ion Eliade-Rădulescu – a kulturális életnek irányt szabó népszerű havasalföldi költő – 1838-ban Bukarestben újra kiadta a bánsági Dimitrie Ţichindealnak az 1810-es években Budán megjelent fabuláit, elöljáróban azt is {1308.} hangoztatta, hogy „a Kárpátokon túliak hozták nékünk a német filozófia forrásából az új fényeket”.*Idézi: AL. PAPID-ILARIAN, Istoria romanilor din Dacia Superiora 11. Viena 1852. 220.

Az 1840-es évek művelt nemzeti közvéleményében már alighanem egyre többen tudták, hogy „kik voltak a romanizmus első apostolai”; egyre többen ismerték meg a bánsági Iorgovici és Ţichindeal, az erdélyi Maior, Şincai és Klein „dicső nevét, akik iskoláikkal, a nyelv és történelem művelésével letették a román nemzetiség alapjait és terjesztették egységének eszméjét”.*N. BÂLCESCU, Mişcarea Românilor din Ardeal la 1848. (UŐ, Opere I.) Bucureşti 1953. 331. Így látta a román nemzeti közvélemény Erdélyben „a román nemzetiség örök menhelyét”.*N. BÂLCESCU, Mersul revoluţiei în istoria Românilor. Uo. 309. Az erdélyi származású bukaresti tanár, Florian Aaron mint történetíró Havasalföld múltjáról 1835–38-ban kiadott tankönyveiben az elsők között állította a római származás tanát nemzeti célok szolgálatába. Az Erdélyt is átmenetileg hatalmába kerítő Mihai Viteazult a legnagyobb havasalföldi uralkodóként mutatta be. 1837-ben pedig România címmel indított – mindössze jó egy évet megélő – lapot, először használva és indítva útjára ezt a kifejezést, bár Dacia fogalma népszerűbb volt, hiszen úgy élt az egykorú szóhasználatban, mint az egykor politikailag egységesnek vélt és most különböző államhatárok által szétszabdalt román nyelvterület szinonimája.

Amíg pedig a magyar nemzeti mozgalom elsősorban világnézeti alapon, a változtatás igénye szerint tagolódott irányzatokra – láttuk: a kevésbé differenciált erdélyi közélet vonulatai is milyen szorosan kötődtek az egészhez –, a román nemzeti törekvéseknek sokkal élesebben elkülönülő táji változatai alakultak ki az integrációnak jóval mostohább feltételei között.

Az erdélyi politikai életben a 18. század folyamán a konkrét politikai programba foglalt román nemzeti érdekeket elsősorban a román társadalom hagyományos vezető ereje, a két egyház képviselhette. S miután a görög katolikus püspök még regalistaként is részt vehetett a diétán, nagy jelentősége volt annak, hogy az 1830-as évek elején a 91 éves Ion Bob utódaként Ioan de Leményit választották. Az új püspök nem volt harcos egyéniség, mint birtokos nemesi sarjra, őrá is hivatalnoki pálya várt, de hivatástudattól fűtve áttért a görög katolikus vallásra és a papi hivatást választotta. Az 1790-es évek pezsgését követő csendes kornak volt a gyermeke, amikor a politikum háttérbe szorult a – lendületükből sokat vesztő – művelődési célkitűzések mögött, megenyhült a nemesi származású románok lázadó keserűsége is, kezdték magukat jobban érezni a magyar rendi nemzetben, amelynek egyenrangú tagjai voltak. Leményi tisztelte és szerette is a magyar kultúrát. Nem megalkuvás volt tehát, hogy elődjét magyar nyelven tartott halotti beszéddel búcsúztatta, és felkarolta Balázsfalván a diákok körében a magyar nyelv divatját. A politikában – mihelyt lehetett és kellett – elődei útján indult.

{1309.} 1834-ben az ortodox Moga püspökkel – a két királyi biztos ösztönzésére – a román „negyedik” nemzet elismerését kérték az uralkodótól. A hagyományos követelésre a hagyományos választ kapták a kancelláriától: a negyedik nemzet felborítaná Erdély alkotmányát, és Estei Ferdinánd sem támogatta tovább az ügyet. Ezért a két püspök célszerűbbnek látta, ha követeléseiket csak a Szászföldre szűkítik. 1837-ben Moga már a diétától kérte szászföldi hívei sérelmeinek orvoslását, hogy a románok ne a lutheránus szász, hanem az ortodox román papnak fizessék a tizedet, a románok is kapjanak falusi tisztségeket, az ortodox egyház pedig híveinek arányában részesüljön a falusi közpénztárakból.

Noha a két püspök közös fellépésének nem volt kézzelfogható eredménye, közeledésük mégis jelentős változást segített elő a román társadalom életében: a két felekezethez tartozó értelmiség közeledését. Ennek akadályát tulajdonképpen a magyar ellenzék hárítatta el, amikor elérte, hogy több megye szembeszegüljön a gubernium által is pártfogolt görög katolikus egyház terjeszkedő-térítő törekvéseivel, melyek eredményeképpen mintegy 100 helységben még 1821-től 1833-ig is évente 400–4000 hívőt sikerült elhódítani az ortodoxoktól, összesen mintegy 30 ezret. A magyar ellenzéki agitáció láttán a kormányzat többé nem szorgalmazta a hittérítést, s a súrlódási lehetőségek csökkenésével szűnni kezdtek a két egyház közötti villongások. A román társadalom belső integrációjának egyik legfontosabb mozzanataként a műveltebb rétegek szakítani kezdtek a falu világában oly erős vallási előítéletekkel, egyre több ortodox diák jött Balázsfalvára tanulni, ahol Leményi püspök, elődjének évtizedek alatt összegyűjtött vagyonából a gimnáziumi osztályok és a teológia mellé történelem és filozófia, valamint fizika és matematika tanszéket állítva, líceum rangjára emelte a híres iskolát, melynek nagy múltú nyomdáját is korszerűsítette. Így továbbra is Balázsfalva maradt az erdélyi és magyarországi román művelődés legfontosabb felsőoktatási intézménye, miközben Aradon ortodox pap- és tanítóképző működött, Nagyszebenben féléves pap- és tanítóképző kurzusokat indítottak, Nagyváradon igen színvonalas volt a gimnázium és a szeminárium, és Belényesen is sikerült gimnáziumot felállítani. A „Küküllő-parti Róma” igazi diákvároska volt több mint 150 gimnáziumi és 100 líceumi diákjával. De a század elejéhez viszonyítva nemcsak több mint kétszeresével nőtt meg a diákság létszáma, hanem társadalmi szerkezete is sokat változott. Amíg a század első évtizedében az alig ezernyi gimnáziumi diák közül félszázan voltak jobbágy és 250-en szabad jogállásúak, ún. libertinusok gyermekei, az 1848 előtti másfél évtizedben – a 2500 főből összesen 475-en, a pap- és kántorfiúk száma 470-ről 1200-ra, a katonafiúk száma 8-ról 130-ra, míg a nemeseké 120-ról csak 140-re, az árváké pedig 19-ről 350-re nőtt, hogy csak a legfontosabb csoportokat említsük. Ugyanakkor jelentős számban tanultak románok máshol, főleg a latin nyelvű római katolikus gimnáziumokban; 1847-ben a 13 gimnázium {1310.} 1200-1300 főnyi diáknépességének szinte egyharmada volt román, 270 görög katolikus és 120 ortodox. Marosvásárhelyt és Kolozsvárt olykor egy-egy osztálynak több mint fele román volt, főleg görög katolikus. Brassóban pedig ortodox, hiszen a román kereskedők áldozatkészségének is nagy szerepe volt a gimnázium létrejöttében, ahol a publicista Iacob és a költő Andrei Mureşianu tanárként élhetett hivatásának a magyar nemzeti kultúra ügyét odaadóan szolgáló, de mások nemzeti érzelmeit is messzemenően tiszteletben tartó Kovács Antal apátplébános igazgatósága alatt. Bár néhány román ifjú a protestáns kollégiumokban tanult tovább, célszerűbb és kézenfekvőbb is volt Balázsfalván és aztán Kolozsvárt befejezni az ottani tanulmányokat. Itt például 1847-ben a filozófiai, jogi kurzus és a sebészképző már 250 főnyi diákságának majdnem negyede volt román, míg az 1830-as évek elején csak egyötöde, és a korábbi évtizedekhez képest fontos változásként olykor tucatnyi ortodox diák volt a filozófia hallgatók között. Néhányan pedig továbbtanultak Bécsben és Selmecbányán, és az évtized végén a marosvásárhelyi Királyi Táblának 200 ügyvédgyakornoka között 30 románt is találunk.

Bár a román értelmiségiek száma még viszonylag csekély volt, az értelmiségi túltermelés gondjai még nyomasztóbbak voltak, mint a magyarok és a szászok között. Összesen 30-40 román, illetve román származású helyezkedhetett el hivatalnoki pályán, főleg a kincstartóságnál. A román papság száma ugyan magas volt (1400 görög katolikus, 1100 ortodox), de a felső iskolákat végzettek elől azok a – művelt réteg által „a sötétség apostolainak”*[S. BĂRNUŢIU], Balázsfalvi iskolai ügyekről (Vasárnapi Újság, 1842. december 4. 448. sz.). nevezett – helyi papfiak foglalták el a lelkészi állást, akik Nagyszebenben csak fél évet, Balázsfalván pedig kettőt töltöttek külön nekik tartott kurzusokon, hogy aztán oklevéllel térhessenek vissza falujukba, melynek népével – a kölcsönös előnyök alapján – kisebb kepe (ill. papi bér) fejében szerződést kötöttek, és a püspökség nem szólhatott bele a községek papválasztásába. De amikor 1849-ben összeírták, hogy a volt tisztségviselők és állásnélküliek közül hányan lennének képesek tisztviselői pályára menni, akkor gimnáziumi végzettséggel csak alig 300 személyt találtak, ezek 45%-a pedig még 31-ik életévét sem töltötte be.

Így – megbízható becslés szerint – az egészében véve mégis „számos oláh intelligencia” egyötöd része tudott értelmiségi pályán elhelyezkedni, egyötöd része, „végezvén a törvények tanulását”, miután nem került hivatalba, és papsághoz sem jutott, birtokából élhetett és „megyegyűlésekre járt”, kétötöd része kivándorolt a román fejedelemségekbe, és végül egyötöd része elmagyarosodott.*George Bariţ gróf Wass Samunak. Brassó, 1861. december 10. Bucureşti, Biblioteca Academiei RSR, Ms. 973. 263–264. Érthető tehát, hogy a nemzeti öntudatosodás elősegítése milyen fontos szerepet kapott, de vigyázniuk kellett és sokaknak sikerült is, nehogy a {1311.} sérelmek és társadalmi bajok emlegetésével és számontartásával a nemzeti gyűlölködés sárkányfogait vessék el.

A fiatal román értelmiségiek – anyagi helyzetüktől eltekintve – még nagyobb nyomás alatt voltak, mint magyar társaik: az Approbaták beleégették lelkükbe a megtűrtség bélyegét. Egyéni méltóságuk tudata – elődeikhez hasonlóan – a római származás gondosan ápolt eszméjéből táplálkozott, abból nyerték a biztonságérzést a tájékozódásban ahhoz is, hogy Széchenyi és Wesselényi nyelv- és nemzetiségkultuszát mint románok mélyen átérezzék és átéljék. Bölöni Farkas Sándor Észak-Amerikáról szóló könyve nekik is egy új világ üzenetét hozta. A magyar kollégiumi ifjúsághoz hasonlóan kísérleteztek színjátszással, kéziratos folyóirat kiadását tervezték, és népdalok gyűjtésével foglalkoztak. Mindezek új mozzanatok a 18. századi iskolai élethez képest. Hiszen amíg az Erdélyi Iskola nagyjai a folklórban inkább csak a római eredet bizonyítékát keresték, és a racionalista szemlélet jegyében sok mindenben csak káros babonát láttak, az új nemzedék tagjai tudományos érdeklődéssel és az értékőrzésnek kijáró tisztelettel fordultak a néphagyományok és népszokások felé.

A nemzetteremtés útját a nép kiművelésében látták: a nyelv és az anyanyelvi kultúra fejlesztésében. Mindez a megelőző nemzedékek művelődéskultuszának szerves folytatása, de új tartalommal telítődve. A kor szellemére és a kor követelményeire hivatkozva juttatták kifejezésre a polgári-nemzeti átalakulás lassan körvonalazódó igényét. Az erdélyiek – és magyarországiak – román nemzetszemléletében is lényeges fordulatnak lehetünk tanúi: annak az egyre terjedő felismerésnek, hogy az erdélyi románság nemcsak egyazon nyelvi közösség szerves része – mint azt eddig is jól tudták –, hanem hogy a román nemzeti fejlődés súlypontja áttolódott a dunai román fejedelemségekbe, és ezek, bár kettős – orosz és török – függőségben vannak, mégis – mint Széchenyi vagy Wesselényi hangoztatta – visszavonhatatlanul rálépnek a nagy jövőt ígérő modern nemzeti fejlődés útjára.

A román nemzeti törekvések integrációjának igényéből, brassói román kereskedők vállalkozó kedvének és a balázsfalvi ifjúság széles látókörű tájékozódásának eredményeképpen született az erdélyi román sajtó. 1836-ban George Bariţ és Timotei Cipariu a zarándok áhítatával járták meg Bukarestet, ahol megismerkedtek a kulturális és a politikai élet kiemelkedő képviselőivel. Hazatértük után Bariţ pedig már nem vállalta a rá váró balázsfalvi fizikatanári állást, hanem az ortodoxia fellegvárába, a háromnyelvű, gazdaságilag prosperáló Brassóba ment, elfogadta az ottani román kereskedők által alapított elemi iskola tanári állását és emellett az ugyancsak általuk támogatott irodalmi hetilap szerkesztését, amely azelőtt egy évvel indult, és igénytelen szórakoztató jellege miatt a biztos bukás felé tartott, pedig a volt szerkesztő, Ion Barac (a brassói magisztrátus román tolmácsa) nemrégiben verses elbeszéléseivel, főleg a magyar Árgirus királyfi széphistóriájának {1312.} átköltésével a havasalföldi bojárságnak is kedvenc írója volt. George Bariţ viszont olyan sikereket tudott gyorsan felmutatni, hogy a kiadó Johann Gött, az alig most megtelepedett majna-frankfurti nyomdász a némethez hasonló román politikai hetilap kiadását is vállalta, amit Estei Ferdinánd politikai szempontból pártolt, azért is, hogy a fejedelemségek román közvéleményét így is befolyásolni lehessen.

Az erdélyi román kulturális életben a balázsfalvi iskola kibővítése mellett a brassói román sajtó – a Gazeta de Transilvania és melléklapja, a Foaie pentru minte – megteremtése lett az évtized legnagyobb horderejű vívmánya. Előfizetőinek száma 500–800 körül mozgott, méghozzá több mint a fele a fejedelemségekből, miközben a iaşi-i román lap 1829-ben 200 előfizetővel indult, és az 1840-es években a két bukaresti lap előfizetőinek a száma is sokáig csak 300-300 körül járt. Az erdélyi román sajtó jelentőségére utal a könyvkiadás ritmusának és jellegének megváltozása. Két évtized alatt mintegy másfél ezer román könyv látott napvilágot, Erdélyben viszont csak 50-60, általában évente 2-3. Ráadásul az erdélyi könyvkiadás elvesztette a század elején játszott szerepét, míg ugyanis Ion Barac és Vasile Aron verses elbeszélései a fejedelemségekben is nagy népszerűségnek örvendtek, most a nagyszebeni és brassói nyomdákból kikerülő könyvekre alig-alig sikerült előfizetőt találni a Kárpátokon túlról, ahonnan viszont, ha nem is csempészáruként, de szigorú könyvvizsgálati formaságok árán jöttek nyomdatermékek, mert még érvényben voltak a 18. századi rendszabályok, amelyek a görög katolikus vallás védelme miatt akadályozták az ortodox könyvek behozatalát.

Az erdélyi román könyvtermelés egyértelműen a népművelés, a művelődés didaktikus feladatainak szolgálatában állt. Még Bariţ is hevesen kikelt lapjaiban a regények ellen – „inkább semmit sem olvasni, mint hogy ártatlanságunkkal fizessünk az olvasásért”*G. BARIŢ, Literatura spurcatá (Gazeta de Transilvania, 1845. június 25./július 6. 51. sz.). –, ugyanakkor viszont kisebb fordításokat is közölt a kárhoztatott – divatos francia – szerzőktől. Erdélyben nem is született egyelőre jelentősebb irodalmi alkotás, a gyors virágzásnak induló moldvai és havasalföldi irodalom termékeiből viszont éppen a brassói sajtóban jelent meg néhány román klasszikusnak számító költemény és elbeszélés, ezzel segítve az – országhatárokat ismerni nem akaró – kulturális élet fejlődését.

A balázsfalvi diákság és tanárok érdeklődéséből, alkotó kedvéből is önálló irodalmi élet kezdetei sarjadtak ki. 1838-ban Aurora címmel kéziratos lapot indítottak, melynek szerkesztője, Iosif Many francia, német, angol és főleg magyar szerzőket fordított, miközben magyar elbeszélései, műdalai jelentek meg Kolozsvárt és Pesten is. A brassói Andrei Mureşan nemzeti ébredést {1313.} szorgalmazó költeményeivel pedig méltán tarthatottt igényt a nemzeti költő rangjára, bár verseskötete csak 1849 után jelent meg.

Az erdélyi román könyvtermelés jelentős eredményeket ért el a tan- és egyházi könyvkiadás terén. Balázsfalván 1835-től 1838-ig 11 kiadvány jelent meg, köztük a latin betűs ábécéskönyv, melynek kiadása fontos kulturális eseménynek számított. 1840–43 között pedig 7 egyházi és 4 elemi iskolai könyv látott napvilágot. A kereslet viszont még mindig oly csekély volt, hogy például az 1841-ben kiadott háromezer ábécéskönyvnek három év alatt alig egyharmada kelt el, pedig Leményi püspöksége elején némi erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy minden egyházközségnek legyen iskolája. De a papok sem vásároltak költségesebb könyveket, mert az egyszerre kiadott ezer evangéliumból évente alig néhány kelt el, s csak a kiskatekizmus megjelentetése bizonyult rentábilis vállalkozásnak. Bár az ortodox iskolahálózat kisebb volt, úgy látszik, hogy az ortodoxiára nehezedő nyomás és az a tény, hogy az ortodoxia a viszonylag jómódú dél-erdélyi vidékeken őrizte állásait, nagyobb könyvkeresletre ösztönzött. Mintegy 9 egyházi és iskolai könyv évente 200-300 példányban kelt el, és amikor a bécsi Állami Nyomdát korszerűsítették, kapacitásának kihasználása érdekében ezt az erdélyi ortodox könyvpiacot is meg akarta szerezni.

A tankönyvkiadáshoz kapcsolódva kezdett kibontakozni a tudományos élet, egyelőre elsősorban a tudományos népszerűsítés terén. Az igények olyan erősnek bizonyultak, hogy Pavel Vasici, tömöri karanténorvos egészségügyi tanácsokat és biológiai alapismereteket egybegyűjtő Macrobioticáját 2000 példányban adta ki. Eddig Erdélyben ilyen példányszámban még román tankönyv vagy katekizmus sem került ki nyomdából. Ion Rusu balázsfalvi tanár A föld képe című földrajzkönyvének kiadása, mely a román nép kiterjedtségét és egységes jellegét hangsúlyozta, szintén nagy eseménye lett nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi román kulturális életnek is.

A román nemzeti törekvéseket természetjogilag megalapozó filozófiát célszerűbb volt jegyzetből tanítani és tanulni. De amíg a filozófiai gondolkodás igénye – mint látni fogjuk – magas szintet ért el, a történeti érdeklődés egyelőre inkább csak sokat ígért. Timotei Cipariu, a teológia tanára a kor román tudományosságának sokoldalú érdeklődésével kimagasló alakja egyelőre széles körű anyaggyűjtést folytatott, Kemény Józseffel is felvéve a kapcsolatot. A nagy teljesítmény még mindig az Erdélyi Iskoláé volt, de hiába támogatták az erdélyiek is az aradi tanárnak, Alexandra Gavrának azt a kezdeményezését, hogy Şincai krónikáját egészében megjelentesse, nem lehetett tető alá hozni a vállalkozást, bár közben mégis sikerült megindítani a budai Egyetemi Nyomdában – melynek ugyan egykori jelentősége már elhalványult – az első román történeti lexikon kiadását. Annál nagyobb jelentősége volt viszont annak, hogy 1845-től Bukarestben a még nagy szerepre hivatott Nicolae Bălcescu és az erdélyi származású August Treboniu {1314.} Laurian évről évre 1500-as példányszámban korszerű történeti forráskiadványt adott ki – Magazin istoric pentru Dacia (Történeti magazin Dacia számára) címmel –, célként vallva azt, hogy a „jó” és „eléggé elterjedt Nemzeti Történelemmel” szilárdabb legyen „a románok hazafisága és bátorsága”.*Magazin istoric pentru Dacia I. Bucureşti 1845. l.

A brassói román sajtóra hárult tehát a tudományok népszerűsítése és a tudományos igények egyre szélesebb körben való meggyökereztetése. A közérthetőség kedvéért Bariţ bölcs mérséklettel kerülte a román irodalmi nyelvművelés szélsőségeit, mint amelyeket egyrészt a bukaresti lapok népszerű költő szerkesztője, Ion Eliade-Rădulescu képviselt, amikor az irodalmi nyelvet az olasz mintájára akarta kialakítani, másrészt az erdélyiek kezdtek képviselni, mint Laurian, aki 1840-ben Bécsben kiadott könyvével azt akarván bizonyítani, hogy a román Traianus császár római telepeseinek nyelve, nyelvújítás címén olyan ideális nyelvet konstruált, melyet inkább csak a latinban járatosak érthettek meg.

A brassói román sajtó népszerűségét a művelődési célkitűzéseken is átütő politikai tartalmának köszönhette. Mindenekelőtt annak, hogy egységes nemzeti szempontokat szemmel tartó nemzeti közvéleményt próbált és sikerült teremtenie, a román kulturális élet egységét célzó erőfeszítéseivel pedig a nemzeti együttérzés és szolidaritás elmélyítésén fáradozott. De még azáltal is, hogy csak információkat közölt, elősegítette az új eszmék terjedését. A jobbágykérdés például Magyarországon és Erdélyben már a harmincas évek elejétől napirenden volt, míg a Kárpátokon túl csak 1847-ben jelent meg az első olyan nagyobb cikk a paraszti nyomorról, amely a társadalmi reform szükségességét juttatta kifejezésre. Bariţ tudatosan léphetett fel a dunai román fejedelemségek állami önállósága érdekében is. A cár mint ortodox uralkodó iránti rokonszenvet próbálta eloszlatni annak a tudatosításával is, hogy a vallás és a nemzetiség korántsem azonos. (A naţionalitate=nemzetiség szó is a Gazeta hasábjairól került a román szókincsbe). A nagy hatalmú havasalföldi orosz konzul ki is tiltotta a brassói román sajtót, mely pedig csak lazán kapcsolódott a lassan csírázó és óvatos politikai egységtörekvésekhez, hiszen az adott viszonyok között az Erdélyben élők aktívan nem is vehettek részt bennük. A szórványosan jelentkező politikai egységtörekvések jellege amúgy is konspiratív volt, és többnyire a fejedelemségiek kezdeményezték.

A harmincas években a különböző államokban, birodalmak keretei között élő románság politikai egységének lehetőségét Párizsban vetették fel: az 1830-as lengyel nemzeti felkelésnek Czartoryski herceg irányítása alatt álló emigrációja és a hozzá kapcsolódó nyugati publicisták. Változó elképzeléseik lényege az volt, hogy az elnyomott kis nemzetek olyan szövetségét, konföderációját kell megteremteni – akár a Habsburg-birodalom bevonásával –, {1315.} amely ellensúlyozni tudná a cári birodalom nyomását. A párizsi lengyel emigráció ügynökei egyszerre próbáltak tárgyalni a magyarokkal és a románokkal, de miután az etnikai elv érvényesítésére nagyobb hangsúlyt fektettek, a románokra nagyobb hatásuk volt. Az első komolyabb akcióra a „keleti kérdés” újabb elmérgesedése kapcsán került sor 1838-ban, amikor Egyiptom megtámadta a Portát, és felvetődött annak lehetősége, hogy Oroszország segítségnyújtás címén megszállja a Fekete-tenger kijáratát, amiben a nyugati hatalmak a hatalmi egyensúly megbontását látták. Az európai sajtó ismét a cári Oroszország és a nyugati hatalmak háborújának lehetőségéről kezdett írni. A Czartoryski-emigráció pedig egy újabb lengyel felkelést akart előkészíteni, és a havasalföldi közélet népszerű alakjához, Ion Câmpineanuhoz is fordult, aki ígéretet tett arra, hogy egy alaposan előkészített felkelésbe be tudná kapcsolni a románokat. Câmpineanu, hogy lássa, milyen lehetőségei lennének a két fejedelemség és esetleg a többi románlakra terület egyesítésének, valóságos diplomáciai körútra indult Konstantinápolyba, Párizsba, Londonba és Bécsbe. Útja egy havasalföldi kolostor börtöncellájában ért véget, onnan szabadulva felhagyott minden ellenzéki politikai tevékenységgel, majd belépett a kormányba. A „bűnbánat” ilyen határozott megnyilvánulása ellenére Câmpineanunak és híveinek tervezgetése, vállalkozása mégis a nemzeti törekvések későbbi új útjait jelezte. Egyre többen kezdték úgy látni, hogy a két dunai fejedelemség egyesítésével olyan liberális alkotmánnyal rendelkező államot kell teremteni, mely kivívhatja Nyugat-Európa rokonszenvét, hiszen az politikai és gazdasági érdekei miatt némi támogatást tudna nyújtani a cári Oroszország ellen.

Câmpineanu kezdeményezését lelkes kisbirtokos nemes- és értelmiségi fiatalok próbálták folytatni, köztük a brassói kereskedők ügyvédje, a bánsági származású Eftimie Murgu, aki előzőleg Iaşi-ban filozófiatanárként szerzett hírnevet és tekintélyt. Fegyveres felkelés lehetőségét latolgatták, és olyan kiáltványtervezetet állítottak már össze, amelyben az erdélyi románok fegyveres segítségét helyezték kilátásba. Elszórt utalásokból arra is következtethetünk, hogy a román nemzeti egység valamiféle megvalósítását Ausztria keretei között vehették számításba, bár a bécsi vezető körök már a cári Oroszországgal való jó viszony érdekében sem nagyon mertek bátorítani ilyen jellegű elképzeléseket, és csak a nyugat-európai publicisztikában akadt olykor-olykor szorgalmazója annak, hogy a fejedelemségeknek csatlakozniuk kellene a Habsburg-birodalomhoz.

1840-ben, amikor elültek a keleti válság utolsó hullámai, a fejedelem veszélyes összeesküvőként súlyos börtönbüntetésre ítéltette a mozgolódás tagjait. A kiáltvány erdélyiekre való utalása miatt pedig a bécsi birodalmi vezetés Erdélyben széles körű nyomozást rendelt el, de semmiféle konkrét kapcsolatot nem tudtak kideríteni.

{1316.} A nemzeti egységtörekvések csak az évtized derekán kezdtek újra éledezni. 1845-ben Murgut, akit Havasalföldről kiutasítottak, ekkor mint bánsági ügyvédet tartóztatták le dákoromanizmus és néplázítás vádjával. Bánsági román területi autonómiát akart, és a moldvaiakkal is kereste a kapcsolatot. Ugyanakkor a pozsonyi diéta egyik magyar ellenzéki tagjával beadványt állított össze a fejedelemségek önállósága érdekében, Metternich óvatos, a cári hatalom előretörését megakadályozni képtelen keleti politikája ellen.

Több és tartósabb eredményt hoztak a kulturális egységtörekvések. Mihail Kogălniceanu moldvai bojár, aki 1840-ben rövid ideig Dacia Literara (Irodalmi Dacia) címmel lapot adott ki, 1843-ban ebben a szellemben tartotta – a brassói sajtóban is megjelentetett – történelmi székfoglaló előadását a iaşi-i akadémián: „Hazámnak azt a földterületet tekintem, ahol románul beszélnek, és nemzeti történelemnek Moldva, Havasalföld és Erdélyben élő testvéreink történelmét.”*M. KOGĂLNICEANU, Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (A román irodalom kistükre I. A fordítást gondozta M. GAFIŢA és LŐRINCZ L. Bukarest 1961). 405–406. Ahhoz viszont a fiatal Nicolae Bălcescunak, az 1840-es mozgalom részvevőjének Párizsba kellett mennie, hogy 1847-ben a román diákok előtt elmondhassa: „célunk nem lehet más, csak a románok nemzeti egysége. Először az eszmék és az érzelmek egysége, amely majd idővel meghozza a politikai egységet.”*Idézi: C. BODEA, Lupta românilor pentru unitatea naţională 1843–1849. Bucureşti 1967. 87.

Az erdélyiek egyelőre legfeljebb együttérzéssel és szorongással figyelhették, mi történik a Kárpátokon túl, amiről mindig értesültek vagy a brassói kereskedők útján, vagy úgy, hogy személyesen találkoztak a fejedelemségiekkel az erdélyi ásványvízfürdőkön, amelyeket a bojárok már az 1820-as évektől előszeretettel kerestek fel.

Paradox, bár nagyon is érthető módon az erdélyiek kapcsolatai szorosabbak voltak a havasalföldiekkel, mint a bánságiakkal vagy a bihariakkal. S bár a szűkebb értelemben vett Magyarországon még erősebb román polgári rétegek voltak, mint Erdélyben (például a húszezres Arad vagy tízezres Lugos város főbírája román volt, és olyan nagybirtokos család vallatta magát románnak, mint a Mocsonyiak), önálló politikai erőként – a Murgu-féle csoportosulástól eltekintve – egyelőre nem próbáltak a közéletben önálló nemzeti erőként fellépni. Igaz, egy-két román a megyei életben liberálisok és konzervatívok küzdelmeiben nagy szerepet vállalt. Erdélyben viszont az 1840-es évek elején az egyházfők politikai törekvései mellett, sőt azok ellenében is az értelmiségiek önálló erőként jelentkeztek.

{1317.} AZ ERDÉLYI ROMÁN NEMZETI MOZGALOM A POLITIKAI ÉLET ÚTJAIN

Az 1840-es évek új fejleményei már legfeljebb csak váratlanul, de nem készületlenül találták a román értelmiségieket. Amikor a brassói román sajtó nagy rokonszenvvel mutatta be Kolozs megye reformokat sürgető követutasítását, határozottan fellépett a magyarosítás ellen. A magyar nyelvi jogokat célzó törekvésekről csak a törvényjavaslat nyilvánosságra kerülése után nyilatkozott, mert „a románok ellenkező jellegű könnyítést vártak, olyan határozatot, mely minden törvényhatósághoz és hivatalhoz román tolmácsot rendelt volna”, hogy a rendeleteket „a román nép nyelvére is lefordítsák”.*G. BARIŢ, Reflexii la descrierea românilor prin D. A. de Gerando. Foaie pentru minte, 1846. febr. 4/16. 6. sz. Ez ugyan részben eddig is szokásban volt, hiszen a guberniumnak volt tolmácsa, és II. Józsefnek – az addigi szokást megerősítő – német nyelvű utasítása értelmében az igazságszolgáltatási ügyekben felvett vallomásokat továbbra is anyanyelvre fordították és magyarázták, de a fenti elképzelés valóra váltása a román nyelvhasználat intézményesítését, az élet igényeihez való korszerűbb alkalmazkodást és egyben a nemzeti lét biztosabb távlatait ígérte. Az izgatott légkörben az értelmiségiek többsége népe művelődéséhez, vezetéséhez, a közigazgatásban való érdekképviseletéhez fűzött reményeiben, egyszóval nemzeti létében érezte magát támadva.

A magyar nyelv terjesztése az állami életnek azon területein, ahol addig a latint használták, a román értelmiség sorsán egyelőre nem változtatott, addig élvezett jogoktól nem fosztotta volna meg őket, hiszen a megyékben és az országgyűlésen ez ideig is magyarul tárgyaltak. A magyar nyelvi törekvés a nemzeti fejlődésről kialakított képzeteiket és vágyaikat keresztezhette. De a magyarosító vágyak korábbi megnyilvánulásai miatt az erőszakos asszimiláció veszélyét láthatták a nyelvtörvényjavaslatnak azon kitételében, hogy 10 év múlva az egyházi anyakönyvvezetés és a magasabb fokú oktatás nyelve magyar legyen, s bár az elemi iskolai oktatási nyelv ügye függőben maradt, attól is féltek, hogy előbb-utóbb azt is magyarrá teszik.

Balázsfalva méhkasként bolydult fel az országgyűlési hírek hallatára. Az ellenállásnak Simion Bărnuţiu lett a vezére, a kor valóban filozófusnak nevezhető gondolkodója. Nagysága és hatása abban rejlett, hogy a Krug-féle kantiánus filozófia természetjogi tételeiből és liberalizmusából, valamint Herder szemléletéből kikovácsolta a nemzeti önrendelkezés igényét kifejezésre juttató korszerű ideológiát. Azt az axiómát, hogy az egyénnek önmegvalósításához természetes jogai vannak, rávetítette a nemzeti közösségre, és összekapcsolta a kor nyelvi nacionalizmusával: a nyelv a kultúra mércéje és eszköze; „benne gyökerezik egy nép jelleme és nemzetisége”, így „elválaszthatatlan {1318.} lelkünktől és a vallástól és mindattól, ami a legszentebb és legértékesebb e földön”. A nyelvi közösségnek joga van a nemzeti létre, de megkérdezése nélkül még az adott helyzetben sem dönthetnek a sorsáról. A konzisztóriumban elmondott beszédében – amelyből idéztünk – az egységes magyar nemzeti államfelfogással a soknemzetiségű állam követelményét állította szembe, sajátos kulturális színezetet adva a nemzeti törekvéseknek: „a kultúra és a boldogság mindegyik erdélyi nép fő célja, ezt a magyarok magyar, a szászok szász és a románok román úton akarják elérni, mindegyik a maga természetes útján. Ezek az utak mind jogosak, századok óta békében jártunk rajtuk és csatlakoznak az általános emberi boldogság és kultúra fő útjához.”*S. BĂRNUŢIU, O tocmeală de ruşine şi o lege nedreaptă. (Közli: GH. 1. BOGDALA-DUICĂ, Viaţa şi ideile lui Simion Bărnuţiu. Bucureşti 1924.) 201, 204. Morális kategóriákkal bélyegezte meg a magyar törekvéseket, miközben elismeréssel szólt a magyar filozófiáról és a diéta reformtevékenységéről. Érvelését így még nem szőtte át a kor nagy ellentmondása, bár az, hogy a románokat Traianus gyarmatosainak nevezte, akik nem alszanak, hanem nagy tettekre készülődnek, már a történeti jogra alapozott hegemónia álmát is jelenthette, ami majd maga alá gyűrheti a célként jelzett soknemzetiségű állam igényének humánus eszményét.

A balázsfalvi görög katolikus konzisztórium a nemzeti ellenállás szellemében tiltakozott a magyar törvényjavaslatnak mindenekelőtt a román iskolákra és egyházakra vonatkozó konkrét kitételei ellen, hangoztatva, hogy „míg a világ világ, minket és nemzetünket nem kényszeríthet hitünkre és szokásainkra nézve veszélyt, a román nemzetiség számára pedig romlást és pusztulást jelentő törvény”.*Uo. 211.

A politikai cselekvés lehetőségeivel csak a püspökök élhettek. Leményi, bár a diétán nem szólalt fel, továbbította a bécsi kormányzathoz a konzisztóriumi tiltakozást, és ő maga is tiltakozott az ellen, hogy az egyház és az oktatás nyelve magyar legyen, noha sokat tett, hogy papjai megtanuljanak magyarul. A románok magyar nyelvű iskoláztatását kivihetetlennek, az elmagyarosodást a románság számbeli túlsúlya miatt lehetetlennek tartotta, a nyelvtörvényjavaslatnak a románokra vonatkozó kitételeit pedig a két nép együttélését és egymásra utaltságát zavaró mozzanatnak. Az 1834-es kérvényezés kudarcából azt a következtetést vonta le, hogy több sikert ígér a magyar reformnemességgel való együttműködés, s ez elől lassan el is hárultak az akadályok.

Az ellenzék a törvényjavaslat románokat érintő részeit módosította, s a diétán többen is követelték az ortodox vallás törvényesen bevett vallássá nyilvánítását. Amikor pedig a társadalmi reformokat célzó törvényjavaslatok összeállítása után a magyar–szász együttműködést újra ellenségeskedések váltották fel, a két román püspök úgy látta, eljött a kedvező alkalom, hogy {1319.} közösen kérvényt adjanak be a szászföldi (illetve királyföldi) románok mint „társnemzet” érdekében, nagyrészt felújítva Moga püspök 1837–38-i diétához beadott kérvényének követeléseit. A diétai többség és a liberális magyar sajtó lelkesedéssel karolta fel a vállalkozást, részben taktikából, de azért is, mert a kérvény követelései elvileg egybevágtak a magyar nemesi jogi szemlélettel és a liberális világnézettel is. A magyar liberálisok kifogásolták, hogy a szász bürokrácia sok esetben a nemzetiséghez, a származáshoz és a valláshoz köti a jogokban való részesedést, bármennyire is igazolni tudták ezt szász privilégiumokkal. (Gondoljunk például a kérdéskör egyik legfontosabb mozzanatára, arra, hogy a Szászföld valamennyi lakosa lutheránus papnak kellett fizesse a dézsmát, és városi tisztséget csak bevett valláshoz tartozók nyerhettek el.) A magyar nemesség viszont biztonságban érezte magát ebből a szempontból, nem félt a szászföldi precedenstől, hiszen ilyen problémák a nemesi társadalmat belülről nem osztották meg. Leményi tapasztalatból beszélt, és nem csak taktikázott, amikor a diétán az egész román nemzet nevében hangsúlyozta, „hogy 1791-től fogva soha egy oláh osztály vagy személy, csak azért, hogy oláh, el nem nyomatott, s a közhivatalok viseléséből ki nem rekesztetett”.*Az Erdélyi Nagyfejedelemség s hozzá visszakapcsolt Részek három nemes nemzeteiből álló rendeinek Kolozsvár szabad királyi városában 1841-ik év november 15-ik napján kezdődött országgyűlésükről készített jegyzőkönyv. Kolozsvár 1841. 715. 1843. január 31-i ülés.

A püspökök politikáját a szászföldi románokon kívül elsősorban ezek a rendi helyzetük előnyeivel is élő öntudatos román nemesek támogatták, és azok, akik úgy vélték, hogy román nemzeti követeléseket az érvényes törvények alapján egyelőre csak a Szászföldön lehet elfogadtatni, és a liberális alkotmányos képviseleti rendszer majd fokozatosan módot ad a román nemzeti igények érvényesülésére. Alexandra Bohăţel ügyvéd a kolozsvári magyar sajtóban a nyelvtörvényjavaslat védelmében még a brassói román lapokat is kritizálta. Aztán „több nemzetbeli társainak nevében” arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar nyelvtörvényjavaslat a községi román nyelvhasználatot nem érinti, és „mivel Erdély magyar haza”, azért „nemzetem fiai míveljék nyelvüköt mint oláhok, és tanulják a magyart mint a hon polgárai”.*Boheczel Sándor ügyvéd több nemzetbeli társainak nevében is: Komoly szó a Gazeta de Transilvaniához. Erdélyi Híradó, 1843. március 3. 18. sz. „Több kővárvidéki oláh származású magyar nemesek és tisztviselők” pedig annak hangsúlyozásával támogatták a fenti álláspontot, hogy „egy oláh származású, de magyar nemes embernek … egészen más és magasabb szempontból kell állását tekinteni, mert ő az alkotmány részese”.*Erdélyi Híradó, 1843. május 30. 43. sz.

A balázsfalvi tanári kar hangadói viszont helytelenítették püspökük politikai lépéseit. Ismét fellángolt az egyházi vezetés és az egyházi hierarchiába {1320.} szorított értelmiség viszálya. Bărnuţiu lett az elégedetlen tanárok és a lázongó ifjúság vezére. Ez az ifjúság, amelynek Bărnuţiu románul is előadta természetjogi tételeit, joggal találta meg azokban saját létértelme kifejtését, és mélyen átérezte, hogy egyéni léte perspektívája mennyire elválaszthatatlan a közösség, a nemzet sorsától: a nemzet érdekében vállalt „szolgálaton” kívül nem látott más választási lehetőséget.

Bărnuţiu, aki kétségbe vonta, hogy a püspök saját kezdeményezésére a nemzet nevében beszélhet, az egyházat nagy művelődési-politikai érdekképviseleti szervvé akarta tenni. Hogy pedig az értelmiségnek az egyházi vezetésben teret nyisson, szinódus összehívását követelte. De Leményi nem vállalta azt a szerepet, amelyet 100 évvel azelőtt Inochentie Micu-Klein játszott. Az ifjúság és a tanárok egy része lázadozni kezdett az egyházi fegyelem ellen. 1843 húsvétján kipattant a gyújtó szikra. Régi szokás szerint nagycsütörtökön azzal adóztak a keresztényi alázat követelményének, hogy a püspök 12 diák lábát személyesen megmosta. Most viszont egy diákot kizárt a szertartásból, mert az nem tartotta be a kötelező böjtöt, mire a többi diák szolidaritásból nem jelent meg a lábmosásra. A püspök egyre kevésbé tudott rendet tartani, s a tanárok egy része is a diákok mellé állt. Végül a kormányzat segítségével távolították el a néhány lázadó tanárt, köztük Bărnuţiut – egy évtizede még Leményi odaadó hívét – és tucatnyi diákot, akik a nemzeti ügy mártírjaiként bejárták Erdélyt, amíg sikerült a kolozsvári líceumban helyet találniuk, vagy a fejedelemségekbe mentek tanárnak, miközben Leményi ellen lázítottak, és tekintélyét az egyházon belül ugyancsak megtépázták. Balázsfalva pedig Bécsben oly rossz megvilágításba került, hogy a kormányzat nyomatékosan megtiltotta a latin tannyelvtől való eltérést, és egy évtizeden keresztül halogatta Leményinek román lap kiadását célzó kérését. Így csak 1847-ben jelenhetett meg Cipariu szerkesztésében az Organul Luminarei, amelyet Papiu-Ilarian, a „balázsfalvi per” egyik áldozata később az egész román nyelvterület, „egész Dacia” legjelentősebb irodalmi lapjának tartott; nyilván népfelvilágosító és nyelvi reformtörekvései, főleg latin betűs szedése miatt.

Az erdélyi román politikai tájékozódásban a brassói román sajtó tett a legszélesebb látókörről tanúságot. Igaz, Balázsfalván is érvként hivatkoztak arra, hogy az erdélyi románság az összrománság szerves része, de ennek jelentőségét valamennyi kortársánál kimerítőbben először Bariţ fejtette ki, amikor az erdélyi román–magyar viszonyt az egész románság és a magyarság együttélésének mozzanataként értelmezte. Felismerte, hogy a magyarországi polgári társadalmi reformtörekvések nemcsak az erdélyi, de a fejedelemségekbeli helyzet javulását is elősegíthetik.

A kis nemzetek messze néző vágyaiban Bariţ meglátta a létbiztonságra való törekvés és a belső gyengeségből fakadó fokozott fenyegetettségérzés ellensúlyozását célzó igényt is. Például a már gyakran szóvá tett keleti magyar törekvésekkel – annak hangoztatásával, hogy a dunai fejedelemségeket a {1321.} magyar koronához kell kapcsolni a Duna-hajózás szabadságának biztosítása érdekében – és a középkori Magyar Királyság nagyságának idézgetésével szemben nem Traianus császár gyarmatosainak fiktív államát, Daciát állította szembe, hanem inkább az egymásrautaltság követelményére figyelmeztetett. Szerinte a magyar liberálisoknak már azért is nemzeti jogokat kell az erdélyi románság számára biztosítaniuk, mert ez a dunai fejedelemségekkel való jó viszony záloga, továbbá a magyar külpolitikai biztonság egyik feltétele. Intő szavaiban a politikai élet játékszabályainak megfelelően keveredett a kiútkeresés és a fenyegetés szándéka. „Ahelyett, hogy ilyen követelésekkel (mint a nyelvtörvényjavaslat) távolítanátok el magatoktól a románokat, sokkal jobban tennétek, ha testvéri kezet nyújtanátok és barátságot kötnétek, amire szükségetek van. Mert tudjátok meg, hogy a Dunát ha valaha is uralni fogjátok, akkor azt csak a moldo-románokkal szoros barátságban, és akkor is csak ha Ausztria támogat és bátorít.”*G. BARIŢ, Românii şi maghiarismul (Foaie pentru minte, 1842. március 16/28. 11. sz.).

Bariţ a nemzeti mozgalmak közötti őszintébb párbeszédre törekedett, azonban megfelelő feltételek hiánya miatt egyelőre nem tartotta tanácsosnak többet jelezni, mint azt, hogy a román negyedik nemzetként való elismerését igazságos és méltányos követelésnek tartja, és inkább csak célozgatott arra, hogy ennek megfelelően Hátszegen és Fogarasban – ahol a (kis)nemesség többsége román volt – román törvényhatósági életet és közigazgatást szeretne. Abban is bízott, hogy e követelés elismerése nyomán a román és a – félig-meddig – román származású nemesek felkarolnák a román nemzeti törekvéseket. Valóban, arra is volt példa, hogy románul elfelejtő, magyar rokonoknál felnövő árva ifjú, mint a kolozsvári líceumi tudós jogtanárnak, több magyar és latin nyelvű könyv szerzőjének, Vajda Lászlónak a fia, öntudatos román lett, méghozzá a két nép barátságának elkötelezettjeként. A negyedik nemzet követelése sem tartható egyértelműen feudális jellegűnek, hanem a román nemzeti lét olyan lehetséges módozata utáni igénynek, mely a másik fél nemzeti létét is elismeri, egyben pedig mérsékli a hegemónia vágyát. Nem véletlen, hogy a római múltból eredeztetett történeti jogokban gondolkodó nagyszebeni főesperes, Nicolae Maniu, aki a magyar helyett román hivatalos nyelvet akart, ezt a negyedik nemzetet célzó követelést azért helytelenítette, mert „azt kell akarnunk, ami a miénk volt: egész Erdélyt, és ne kérjük azt, ami nem voltunk: azaz negyedik nemzetet, hanem mint voltunk nemzetet Erdélyben”.*Nicolae Maniu levele Bariţhoz. Nagyszeben, 1842. június 3. (Közli: George Bariţ şi contemporanii săi. Szerk. ŞT. PASCU. III. Bucureşti 1976. 28.) A nemzeti jogokat és létet célzó követelés indokoltsága és jogossága ellenére általában súlyos negatívuma volt a történeti jogra épülő tervezgetéseknek, hogy nem tisztázták kellőképpen az együttélő népek kapcsolatát, ráadásul az ilyen államszemlélet a soknemzetiségű tájon eleve kizárja {1322.} a nemzeti jogegyenlőséget, s uralkodó nemzet és alárendelt nemzetiség torz viszonyrendszerébe szorítja az együtt élő népeket. Joggal tette szóvá Bariţ, hogy „kit hibáztassunk azért, mert a magyar, székely, szász, román, örmény stb. egyazon éghajlat alatt, egyazon völgyben, egyazon hegyen, egyazon folyó mellett lát napvilágot? … Miért idézzük meg a sírból őseink szellemét egymást rémisztgetve”*Gazeta de Transilvania, 1847. december 15/27. 100. sz.

Önmagához következetesen utasította el Bariţ a nemesi szabadság egyformaságára hivatkozó szászellenes román taktikázást, például a Bohăţelét is, melyről pedig Maniu úgy vélte, hogy egyáltalán „nem árt, hanem megnyugtatja az erdélyi magyarokat, hogy ne akarjanak annyit, mint Magyarországon, hanem csak annyit, hogy nyelvük a latin helyett diplomatikai nyelv legyen (addig-ameddig…!)”.*Maniu Bariţhoz. Nagyszeben, 1843. március 17. Közli: George Bariţ (i. m.) 32.

Bariţ nem adott határozott, részletes politikai programot. A románság érdekeltségének tényére hívta fel a figyelmet a gazdasági-társadalmi reformtörekvések bemutatásával is. A legszigorúbb semlegességet ajánlotta, nehogy a románok túl korán és túlzott mértékben bekerüljenek a politikai élet labirintusába, mindaddig, amíg nem tisztázódik a szemben álló felek álláspontja, és nem válnak áttekinthetőbbé az erőviszonyok, hiszen időközben a szász nemzeti mozgalom is egyre nagyobb lendülettel jelentkezett.

A SZÁSZOK NÉMET NEMZETI ÉBREDÉSE

Az 1840-es évekig a szászok csendes résztvevői voltak az erdélyi diétának. 1834-ben még rokonszenveztek, sőt, a rendi alkotmányosság védelmében olykor még együtt is működtek a magyar ellenzékkel. 1837-ben már egyértelműen a kormányzathoz igazodtak, de nem ellenezték, hogy az uralkodó beleegyezése esetén a törvényjavaslatokat magyarul szerkesszék, a törvények nyelveként pedig a magyart és a latint tartották méltányosnak. De azután a politikai számítás és a nemzeti ébredés lendülete szembefordította a szász politikát a magyarral.

A magyar reformellenzék készülődése láttán még az 1841-i diéta előtt a szász politikai élet hivatalos vezetői a lutheránus konzisztórium ülésén egységes álláspontot alakítottak ki a legfontosabbnak tűnő kérdésben: a törvényes nyelvhasználatban. Joseph Bedeus von Scharberg, akit 1837-ben választott a diéta tartományi főbiztossá, és így korszakunkban ő volt a legnagyobb rangú szász országos tisztségviselő, azt javasolta, hogy miután Erdély amúgy is a magyar koronához tartozik, „szász részről bele kellene egyezni a latin nyelv eltörlésébe, és ami az országos ügyeket illeti, a magyar általános hivatalos {1323.} nyelvvé emelésébe”, mert „nincs ebben számunkra semmi új, hiszen még a nemzeti fejedelmek alatt is az ügyeket magyarul bonyolították le, a törvényeket magyarul állították össze”.*BEDEUS, Erinnerungen. Arhivele Statului, Sibiu, Fond Bedeus, nr. 112. I. 301–302. A mérsékletre intő szavakkal szemben a szász hangadó politikusok azonban a teljes kölcsönösség és a rendi egyenjogúság álláspontjára helyezkedtek. A németet a magyarral teljesen egyenrangú nyelvként akarták elfogadtatni, ami a gyakorlatban a bécsi központi kormányzattól függő és arra támaszkodó területi autonómia igényét tükrözte. Mindez erőt adott a szász nemzeti törekvéseknek, de egyben elszigetelődéssel is fenyegetett, sőt nemegyszer olyan megvilágításba helyezte a szász politikát, mintha egyszerűen csak a hivatalnokréteg Bécsből irányított pozícióőrző manővereiről lett volna szó. Pedig korának gyermekeként hangoztatta a diétán Simon Schreiber nagyszebeni királybíró, hogy „valamint egy népnek anyanyelve, a szellemi élete azon nemzetnek, a legszorosabb öszvekapcsolása a minden névvel nevezendő legédesebb emberi, társasági és családi viszonyoknak, a polgári szövetség legalsó lépcsőin álló sorsosaitól, kezdve legmagasabb rendű tagjáig”.*Beszédtár II. 24. 1842. január 27-i ülés.

Érthető viszont a magyar liberálisok fokozódó elkeseredettsége is, amikor a sokat ígérő diétai reformmunka során kialakult magyar–szász együttműködést egyre-másra követték a szász nemzet nevében az uralkodóhoz intézett különvélemények, mindenekelőtt azért, hogy kifejezésre juttassák: a diéta országos érvényűnek szánt döntései nem lehetnek érvényesek a szász nemzetre, mert annak életét csak az univerzitás szabályozhatja. Már csak azért is, mert a magyar ellenzék a reformok terén „óriás léptekkel” – többek szerint – túlment a kívánatosnak tartott mértéken, mégpedig akkor, amikor az iparszabadságot, a zsidók emancipációját sürgette, sőt, amikor még a földtulajdonszerzés szabadságát készült mindenkire kiterjeszteni.*Simon Schreiber sen., Karl Müller sen., Joseph Trausch, Michael Kraeges, Samuel Meister operátuma a céhrendszerről. Archivele Statului, Sibiu, Fond Bruckenthal, 0 1–6. 181. Ezért a fenti megfontolásokból is még a Nemzeti Múzeum és a diétai terem felállítását célzó törvényjavaslat ellen is felléptek. (Később már sokan bánták szélsőségesen elutasító magatartásukat, de azért a diétai, olykor drámai hangulatú küzdelmek és jelenetek az erő felemelő öntudatával töltötték el őket és a velük együttértő szász közvéleményt.)

A nyelvharc lázában a szász rendi jogvédelem szervesen összefonódott a modern nemzeti kötelékek megteremtését célzó agitációval, és széles nemzeti mozgalommá erősödött.

Összegezve és előre tekintve: a szász rendi nemzeti létet egyre többen közjogilag elismert, német hivatalos nyelvű területi autonómiává szerették volna átváltoztatni: a Királyföldet Szászfölddé tenni a szó teljes értelmében. A {1324.} kor német nemzetiségkultusza termékeny talajra talált a szász társadalomban, mert etnicitásukhoz való ragaszkodásuk – aminek egyik megnyilvánulásaképpen a középkor óta csak „német eredetű” lehetett a szász natio igazán egyenjogú tagja – kedvező gazdasági, társadalmi és politikai státussal és pozícióval társult. Viszont ennek fenyegetettsége és elszigeteltségük arra ösztönzött, hogy a hagyományokhoz híven a reájuk szintén támaszkodni akaró központi Habsburg-hatalom szövetségét keressék, és így a gazdasági téren a fejlődést oly messzemenően előmozdító szászság jelentősebb részében a bürokratikus abszolutizmus szövetségese lett, vagy annak szövetségébe szorult. Erre ösztönzött német etnikai identitástudatuk, az, hogy a németség részének tartották magukat. Viszont sokukat ez, vagy éppen német nacionalizmusuk lendített túl a provinciális Habsburg-birodalmi orientáción, és a haladó német szellemi-politikai irányzatokhoz kapcsolódva keresték a szászok német nemzeti létfeltételeinek módozatait.

A társadalom rendi-patríciusi felső rétegeit a magas jogi műveltséggel rendelkező tisztviselői kar fogta össze, az egyház és a neki alárendelt iskolai hálózat pedig az egész szász népet. (Igyekeztek is a református egyházéhoz hasonló autonómiát biztosítani maguknak.) A tanárok és a lelkészek jelentősége hirtelen úgy megnőtt, mint a reformáció korában. Ugyanakkor a városi és falusi közigazgatást és önkormányzatot részleteiben is szabályozó század eleji rendszabás, az ún. reguláció, melyet a bécsi kormányzat kényszerített a szász natióra, kizárta őket a szászföldi közéletből: kommunitásból, tanácsokból, melyeknek küldöttei választották a diétai követeket, és adták meg a követutasítást is. Az értelmiségi túltermelés feszítőereje pedig olyformán éreztette hatását, hogy miközben 5 gimnázium működött 50-60 tanárral és 1000-1500 diákkal a sok elemista kisdiák mellett, 350-400 felső osztályos gimnazista tanult tovább, akiknek fele mehetett egyházi pályára, a 250 parókia csak mintegy 500 főnyi klérusnak adott kenyeret. Művelt, a német egyetemeken és Bécsben – a német kultúra és politika nagy áramlatainak vonzásában – tanult tanárok és lelkészek lettek a. nemzeti mozgalom ideológusai, a nemzeti ébredés eszményeinek terjesztői. Josef Andreas Zimmermann nagyszebeni jogtanár – Szász Károlyhoz hasonló szerepet játszva – valósággal rányitotta kortársai szemét arra, hogy az erdélyi törvénykönyvek milyen biztos alapot nyújthatnak a nemzeti küzdelemben. Johann Karl Schuller történelemtanár pedig mint a kor egyik legnagyobb formátumú szász tudósa eredeti népdalok gyűjtésével és kiadásával adott újra lendületet az erdélyi szász nyelvjáráskutatásnak, s a népköltészeti termékeket már – német példát követve – történeti forrásként használta, és a politikai publicisztika terén is működött. Először ez a két tanár gyakorolta a legnagyobb hatást a következő és termékenyebb nemzedékre.

A szász értelmiségiek zöme is a nemzeti reformmunkát a közélet demokratizálásában és a gazdaság modernizálásában látta, miközben a kor liberális {1325.} eszméit a társadalomfejlődés sajátos feltételeihez igazította, értelmezte és terjesztette. Lelkesen fedezte fel a demokratikus képviseleti formákat az ősi szász alkotmányban, jelszóvá tette a Diploma Andreanum „unus sit populus” kitételét, s akadt, aki már azt hangoztatta, hogy a nemzeti kötelékeket ki kellene terjeszteni a szászság egyötödét jelentő, vármegyékben élő német anyanyelvű jobbágyságra is. De általában büszkén hirdették, hogy a szász nép szorgos iparosok és földművesek életközössége (de például – önmagukhoz is következetesen – a székely lófőket és a pixidáriusokat is a polgári szabadság hordozóinak tartották). A Szászföldön – hangoztatták büszkén – nincs is jobbágyság, mert a szász városok román és magyar jobbágyfalvai nem tartoztak a nemzet kötelékébe, s szolgáltatásaik is kisebbek, mint a vármegyei jobbágyokéi. A szabad paraszti társadalomra (is) nehezedő feudális járadék: az egyházi tized megváltás ellenében való eltörlésének gondolatát pedig az 1840-es években kezdték felvetni.

Az élesebb társadalomkritikát a harmincas évek végén alapított brassói sajtó (a Siebenbürger Wochenblatt és irodalmi melléklapjai: Blätter für Geist és a Der Satellit) – méghozzá olykor ezres példányszámban – képviselte. Kiadóját, a majna-frankfurti Johann Göttöt éppúgy, mint munkatársait, a morvaországi Anton Kurzot vagy a porosz Leopold Max Moltkét a kor német értelmiségi nyomora és az értelmiségre nehezedő reakció indította kelet felé, hogy végül a soknemzetiségű Erdélyben találjanak hazára. A brassói lapok segesvári munkatársai pedig Berlinben tanultak és ismerkedtek meg a liberalizmus eszméivel, amelyek jegyében együtt kezdték támadni a „copfos-parókás” hivatalnokok nehézkes bürokráciáját, s minden reform előfeltételeként követelték a közélet nyilvánossá tételét s azt, hogy a falusi közösségek és városok életét irányító kommunitások és tanácsok tagjait a polgárok válasszák, és ne önkiegészítés útján töltsék be a megüresedő helyeket. Az új hangok hallatára egyes szász székek vezetősége többször is követelte a brassói lapok perbe fogását, 1844-ben pedig a bécsi rendőrminisztériummal jó kapcsolatokat ápoló Benigni (nagyszebeni lapszerkesztő) biztatására a nagyszebeni kommunitás perbe is akarta fogatni Göttöt, és csak a nagy tekintélyű Zimmermann jogtanár közbelépésére fogadták el azt az elvet, hogy a szász sajtónak is éppen olyan mozgásszabadságot kell biztosítani a nemzeti ügyek tárgyalásában, mint amilyennel a magyar sajtó rendelkezik.

Bár kezdetben a brassói sajtó is támadta a magyar nyelvtörvényjavaslatot és a magyar sajtót, fő vitapartnere a nagyszebeni Der Siebenbürger Bote lett, amely a bürokratikus abszolutizmus védelmét is magára vállalta. A két sajtó szembenállása a két város polgárságának a szembenállását is tükrözi, bár a nagyszebeni tanárok között is sok volt a liberális beállítottságú, és a brassói városi hatóságok sem nézték jó szemmel a terjedő liberális nézeteket. A brassóiak viszont szabadulni akartak Nagyszeben hegemóniájától. A „provincia cibiniensis”, a centralizált területi nemzeti autonómia megszilárdításának {1326.} programja mellett, vagy inkább nemegyszer azzal szemben a város önállóságát kifejezésre juttató „Kronstadt voran” lett a gazdasági és politikai megújhodás jelszava.

A társadalom mozgósításában a legkézzelfoghatóbb eredményeket az egyleti mozgalom hozta, amely kiterjedt az élet minden területére, hiszen ipari, mezőgazdasági egyletek és takarékpénztárak is alakultak, és a hivatalosan csupán kulturális céllal alapított nagy jövőjű Verein für siebenbürgische Landeskunde (Honismereti Egylet) vándorgyűlései nemzeti ünnep szertartásaival és hangulatával mozgósították a kisvárosok lakóit.

A kor valamennyi törekvése Stephan Ludwig Roth tevékenységében egyesült. Ifjúként Pestalozzi mellett dolgozott Svájcban, de a húszas években még közöny fogadta az iskoláztatásról írt brosúráját, és amikor Medgyesen gimnáziumi tanárként a napóleoni háborúk nyomán kibontakozó német ifjúsági mozgalmak példájára be akarta vezetni a tornát és az éneket az iskolai oktatásba, reformtörekvései megtörtek a kisvárosi konzervativizmuson. Az 1840-es években jött el az ő ideje, s falusi lelkészként egyik irányítója lett a nemzeti agitációnak, miközben sokat írt a paraszti lét és a gazdálkodás mindennapi gondjain okos tanácsokkal enyhítő néplapba. Nem volt – a szó szoros értelmében véve – jól tájékozott politikus. Nagyobb lélegzetű politikai munkájával, amelyet a nyelvkérdésről írt, inkább elmérgesítette a vitát, mintsem az eszmék tisztázódását segítette elő, hiszen olyan szélsőséges magyarosító törekvéseket tulajdonított az ellenzéknek, amelyeket az nem is képviselt, a magyar nyelvet pedig az államnyelvnek alkalmatlannak mutatta be. Azzal szemben – némi politikai fortéllyal – azt hangsúlyozta, hogy nincs szükség országos nyelvre (Landessprache), mert ez a román: amennyiben románul tudnak a legtöbben, és a román – mint azt magyar kortársak is szóvá tették – fontos eszköze a különböző nemzetiségűek közötti hétköznapi érintkezésnek. A román negyedik nemzetként való elismerését – úgy látszik – Roth egyelőre csak a pesti sajtóban látta tanácsosnak felvetni, még akkor is, ha ezt annak jelzésével tette, hogy az nem járhat területi autonómiával, hanem csak egy országgyűlési szavazattal a többi rendi nemzet egy-egy szavazatával szemben. A szászak ugyanis az országos ügyek diétai eldöntésében a natiónkénti szavazati rendszert, a curialis votumot szerették volna kiharcolni. És bár Roth említett írásában példamutatóan hangsúlyozta – elvi síkon – a nemzeti egyenjogúság követelményét, a német, a latin és a magyar nyelvhasználat szféráinak kijelölésére tett javaslata nemcsak erősen rendi színezetű, hanem az abszolutista központi kormányzat érdekeinek szemmeltartására figyelmeztetett, anélkül, hogy az alkotmányosság igényét külön is hangsúlyozta volna, mint azt egyébként néhány szász küzdőtársa olyan lendületes odaadással tette. Egy-egy vaskosabb értekezést írt az ipar és a mezőgazdaság korszerűsítésének szükségességéről, a romantikus antikapitalizmus érveivel {1327.} védte a céhrendszert, és a jómódú szász gazdagparasztság megerősödését akarta elősegíteni.

Tevékenységének össznemzeti jelleget kölcsönzött az is, hogy a nagy nyilvánosság előtt harcostársaival sohasem szállt élesebb vitába, és inkább a nemzetiség, a Volkstum iránti morális elkötelezettséget tudatosította, mintsem a széles látókörű tájékozódás igényét. Nagy szerepe volt a szászság népi és társadalmi tudatának kialakításában. Míg a magyar publicisztika a szász–magyar ellentéteket nem kis leegyszerűsítéssel a liberalizmus és a bécsi udvar által támogatott bürokratikus konzervativizmus küzdelmeként állította be, ő a szász polgár, a magyar nemes és a román jobbágy ellentéteinek és egymásra utaltságának konstrukciójával próbálta jellemezni az erdélyi helyzetet, a szász polgárnak tulajdonítva az érdekek egyeztetésének hivatását és a nivellálódás törvényszerűen bekövetkező folyamatának elősegítését. De bármennyire leegyszerűsítő volt is ez a szemlélet, hiszen a szász polgárság zöme éppoly kétségbeesetten próbált kiváltságaiba kapaszkodni, mint a konzervatív magyar nemes, gyakorlati politikai célokat igen jól szolgált. A szászság politikai elszigeteltségét próbálta feloldani, mert a szászok a diétai döntésekkel és az országos érvényű reformtörekvésekkel szemben saját politikai különállásukba próbáltak kapaszkodni, és így a polgári szerep hangsúlyozása a magyar liberálisokkal való együttes munka iránti rokonszenvet kelthetett az elzárkózó közvéleményben. De ugyanakkor az erdélyi politikai élet egyik sajátos tehertételével is összefonódott ez a szemlélet, annak igényével tudniillik, hogy miként a magyar liberálisok a szász–román viszonyban, úgy a szász vezető körök a magyar–román viszonyban játsszák a döntőbíró szerepét.

A szász nemzeti mozgalom számára a liberalizmus a végzetessé válható elszigetelődés veszélyét is felidézte. A társadalomfejlődés sajátosságai miatt nem kellett a nemzeti egység megteremtését célzó érdekegyesítő politika bonyolult feladataival birkózniuk, de ugyanakkor a legelégedetlenebb rétegek megnyerésére sem volt sok lehetőségük. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a románság a Szászföldön is abszolút többségbe került. S a románság, bár része volt a szász társadalomnak, mégis sok vonatkozásban ki volt rekesztve abból. Kétségtelen, hogy itt volt a legerősebb gazdag paraszti rétegük, s a románok városokban is – mint például a brassói kereskedők – polgárjogot szerezhettek. De – mint láttuk – a Józsefi concivilitast csak részben hajtották végre, ortodox vallású nem vállalhatott tisztséget, és a falusi tisztségeket is elvben csak német írni-olvasni tudással tölthették be. Az egyházi és faluközösségi szervezet olyan szorosan összeforrt, hogy a románoknak is fizetniük kellett a szász papoknak járó tizedet.

Az 1837-es ortodox püspöki kérvényre válaszként írt brosúrájában Joseph Trausch, tudós oklevélgyűjtő rendőrfőnök a román igények érvényesítésére „az egyetlen eszközt” a territoriális nemzetelv alkalmazásában, illetve {1328.} elfogadásában látta; hogy a joggyakorlathoz szükséges képességet megszerezzék, „műveltségben és nyelvben asszimilálódjanak a szászokhoz”.*TRAUSCH, Bemerkungen über die von siebenbürgischen Bischof Basiliu Moga in Jahre 1837 den zu Hermannstadt versammelten Landesständen unterlegte Bittschrift. Kronstadt 1844. 24. Johann Karl Schuller pedig a két püspök kérvényére válaszként írt röpiratában azt fejtegette, „hogy az Oláhok nem mint Oláhok, hanem mint naturalizált Szászok kérhetnek csak egyenlő jogokat azon föld Német törzslakóival”.*SCHULLER, J. K., Megvilágítása azon vádiratnak, melyet a két Oláh Püspök Urak a Szász nemzet ellen az 1841–43-beli erdélyi országgyűlésen a Rendeknek benyújtottak (Ford. HANN, FR.). Szeben 1844. 14. Konzervatív szász körök azonban még ennek a politikai nemzet egységén belüli egyéni egyenlőségnek a hangsúlyozását is felháborodással fogadták. Valóban, a nyelvharcban és a diétai rendi politikai küzdelemben „mindhárom rend messze volt a modern egyenjogúság gondolatától. A nemesség és a székelyek a magyar nyelv hegemóniáját akarták, és ugyanazok a szászok, akik a német nyelv egyenjogúságáért szálltak síkra, nem akarták sem a szászvárosi magyaroknak, sem a román községeknek nyelvük használatát megengedni.”*FR. TEUTSCH, Geschichte. 160. A felajzott légkörben a szász univerzitás az ellen is tiltakozott, hogy a gubernium a hivatalos rendeleteket román fordításban is közöltetni akarja.

A fenyegetettség érzését és az elszigetelődés veszélyét a polgári társadalmi hivatástudat és a német nemzeti érzés felerősödése egyaránt ellensúlyozta. A szász nemzet már nem a privilegizáltak, hanem az egy nyelvet beszélők közösségét kezdte jelenteni. Az értelmiségiek pedig most már nemcsak azt akarták továbbra is tudatosítani, hogy a szászság az össznémetség része, amelyet a kulturális élet és a nemzeti szolidaritás érzésének szálai fűznek az anyanemzethez, hanem azt is, hogy az egész német nemzeti fejlődés az ő nemzeti törekvéseiknek is biztosítéka, a szászság nemzeti hivatása pedig a német fejlődés vívmányainak közvetítése kelet felé. Ez a szemlélet a politikai tájékozódást több irányba befolyásolta. Mivel a német liberalizmus a magyart szövetségesének tekintette, sokan számítottak arra, hogy az azonos ideológián és érdekközösségen nyugvó szövetség lehetősége mérsékeli a magyar nyelvi törekvéseket, elhárítja az együttműködés akadályait. S miután a szász nemzeti törekvéseknek lehetett számszerűen a legkisebb etnikai-népi bázisa, érthető, hogy ők tartottak a legjobban a két oldalról fenyegető nemzeti hegemoniális törekvésektől, s közülük kerültek ki azok is, akik a liberalizmus és a nyelvi igények, valamint az erdélyi sajátos érdekek szemmel tartásával következetesen hangsúlyozták a modern soknemzetiségű állam kialakításának szükségességét, bár konkrétabb javaslatokat nem nagyon tettek.

A brassói sajtó például olykor az Egyesült Államokkal és Svájccal példálózott, olyan nemzetileg semleges, de mégiscsak egységes államkeret {1329.} iránti igényt juttatva kifejezésre, mely a nemzeti törekvéseknek a megyei és a helyi önkormányzati-önigazgatási szerveken belül enged teret, és ez részben már egybevágott a magyar liberális elképzelésekkel is. Johann Gött lapjaiban lehetőséget is biztosított Apor Györgynek, hogy a magyar liberálisok és a szász polgárság együttműködését szorgalmazza, amíg „az atyai kormányzat” két cikk megjelenése után be nem tiltotta a vállalkozást, amelynek feltételezhetően nagyobb visszhangja is lehetett volna. A brassói és segesvári értelmiségieken kívül az együttműködésnek több tekintélyes híve akadt, nagyszebeni tanárok, mint Friedrich Hann leendő diétai követ és Gottfried Miller, azaz Miller Godofréd, a népiességről szóló Kisfaludy-pályadíjas magyar irodalomelméleti tanulmány szerzője, aki Magyaren-Spiegel című könyvében kritikával és egyben rokonszenvvel írt a magyar liberálisokról. A fiatal szászsebesi Joseph Marlin – az első olyan szász értelmiségi, aki írásaival tartotta fenn magát, igaz Pesten – a Pesther Zeitung munkatársaként pedig arra buzdított, hogy „értse meg mindenki közülünk németségünk általános hivatását [ami ekkor a német liberalizmus vívmányainak közvetítése], tanulja meg mindenki nemcsak a Szászföldet, hanem Erdélyt is szeretni, dolgozzon mindenki a hazáért és nemcsak nemzetéért, akkor így megszűnnek az erdélyi nemzetiségek közötti civódások, és nem fognak többet magyarosításról, germanizációról, sőt románosításról fecsegni”.*J. MARLIN, Politische Aphorismen aus dem Sachsenland (Der Satellit, 1847. május 6. 36. sz.).

De az értelmiségieknek ezen kiútkereső erőfeszítései nem tudtak önálló és jelentősebb politikai erőt mozgósító törekvéssé válni a helyi hatalom birtokosaival szemben. Mélyebben gyökerezett a szász politikában az osztrák birodalmi kormányzattal való szövetség igénye, ami nemcsak védelmet, hanem sok vonatkozásban a hegemónia reményét is jelentette. Volt, aki – mint Stephan Ludwig Roth is – az össznémetséggel való szolidaritást a Habsburg-birodalom németországi túlsúlyának reményével kapcsolta össze, a magyarországi és erdélyi polgári reformoktól pedig olyan kedvező feltételek megvalósítását várta, amelyek hatására Németországban Amerika helyett a Duna völgyét és a Kárpát-medencét választják a kivándorlók.

A szászok nemzeti ébredése a kulturális élet gyors fellendülésével járt együtt, annak köszönhetően is, hogy a német kulturális vívmányokat és eredményeket nemcsak gyorsan meg tudták ismerni, hanem át is tudták venni, mint ezt a zenei, tudományos és irodalmi törekvések egyaránt példázzák.

A két nagy szász város német klasszikusokat játszó zenekörei – mint egyben zeneiskolák is – a bécsi és a német zenei élet közvetítőiként is működtek. Az egyleti és iskolai zenei élet igényeinek eleget téve Johann Lukas Hedwig brassói zenetanár sok népszerű dalt szerzett. A 16. századi Bakfark után pedig újra igazi tehetség jelentkezett, a korán elhunyt Carl Filtsch, aki {1330.} csodagyerekként járta be – általános elismerést arató – koncertjeivel Európát, miközben hazája iránt is felkeltette az érdeklődést. Amikor pedig Liszt Ferenc Kolozsvár mellett Nagyszebent is felkereste, fellépésével jelezte, hogy Erdély zenei élete európai mértékkel mérhető.

Amíg a szász sajtó a magyar színházi életet tartotta irigylendő példának, Kemény Józsefnek el kellett ismernie, hogy az ő forráskiadói kezdeményezését egykori titkára, Anton Kurz nálánál eredményesebben követte a forrásokat és kisebb-nagyobb tanulmányokat közlő Magazin für Geschichte vaskos köteteinek kiadásával, bár legfeljebb csak 300 vevőre számíthatott. Sokat ígérő kezdeményezésnek bizonyult az is, hogy Kurz nemcsak szász szerzőktől közölt tanulmányokat, hanem tudatosan kereste a kapcsolatot a román és a magyar tudományosság képviselőivel, jó lelkiismerettel hangoztatva, hogy egyaránt „lehet jó németnek lenni és rokonszenvezni a magyarok szabadelvű törekvéseivel, főleg a tudomány terén, ahol nyelv és haza nem tesz különbséget”.*Anton Kurz levele Toldy Ferencnek. Brassó, 1843. október 27. MTAK Kézirattár, M. Irod. lev. 4-r. 79.

A Magazin már első kötetében pályázatot írt ki olyan összefoglaló munkára, mely Zschokkének a svájci nép történetéről szóló híres műve példájára a szász nép történetét a szász népnek mutatja be, hogy a polgár és a földműves lássa és ismerje saját múltját és annak értékeit, hiszen a kor egyik nagy változásának eredményeképpen a földművesek és kézművesek már érdeklődéssel vették kézbe a könyvet és a hírlapokat. A történeti gondolkodás és felkészültség magas szintjének jeleként a fiatal segesvári tanár, Georg Daniel Teutsch, mestere, Ranke szellemében sikerrel hozzá is kezdett nemsokára klasszikusnak számító művéhez, annak a már kisebb lélegzetű összefoglalójában is megvallott elvnek a jegyében, hogy „egy nép sem pusztulhat el, mely magát nem adja fel”.*G. D. TEUTSCH, Abriss der Geschichte Siebenbirgens. Kronstadt 1844. 178.

A kulturális és politikai életnek egyaránt – a már említett Honismereti Egylet megszervezése mellett – legnagyobb vívmánya a nagyszebeni gimnáziumra épülő jogi főiskola felállítása volt.

A tudományművelők fő alakjai, a tanárok és a lelkészek mellett nagy szerepet játszottak az olyan hivatalnokok, mint az ausztriai Benigni, a főhadiparancsnokság titkára, konzervatív lapszerkesztő és cenzor, aki jogi előadások mellett még több statisztikai kézikönyvet is írt, valamint Johann Söllner hadbíró, népszerű publicista, aki a guberniumhoz felküldött népmozgalmi statisztikák alapján vaskos könyvet állított össze. Bedeus von Scharberg tartományi főbiztos a katonaság ellátásának megszervezése és gyáralapító-vállalkozó tevékenysége mellett szakított magának időt arra is, hogy az erdélyi címerekről írjon, és az erdélyi államberendezkedést alkotmányjogi értekezésben elemezze, igaz, eléggé konzervatív szellemben. A szász univerzitás fiatal {1331.} írnoka, Johann Hintz – Kossuth egyik szász tisztelője – demográfiai és iparstatisztikai cikkeivel vívott ki tekintélyt. A hetilapok irodalmi melléklapjai mellett pedig széles teret biztosított a tudományművelésnek (beleértve a természettudományét is) a Honismereti Egylet igen színvonalas évkönyve.

A nemzeti tudat alakításában óriási szerepet játszott a szépirodalom. Benne és elsősorban a költészetben még élesebben jutott kifejezésre, mint a politikában, az Erdélyhez tartozás és a németségtudat összefonódása: konfliktusa és hegemóniája egyaránt.

Friedrich Geltch szászvárosi tanár népszerű, 1842-ben kiadott antológiájában alig egy-két dal utal arra, hogy a szászok Erdélyben élnek. A szász költészetet az 1810-es évek német nemzetiségéért és szabadságáért rajongó költészetének szelleme járta át, s versről versre elsősorban Arndt Was ist des Deutschen Vaterland? (Mi a német számára a haza) című híres költeményének gondolata tér vissza: a német haza a németül beszélők összessége. Jellemzően a kor túlfűtött légkörére: harcról énekeltek a szász költők anélkül, hogy meg tudták volna nevezni az ellenséget.

A tucatnyi verselő közül Joseph Marlin volt az az igazi tehetség, aki szászság és erdélyiség élményének a rendi nemzeti és a modern nyelvi nemzeti egyenjogúság igényének feszültségét átélve alkotott. Eszményei azonban inkább változtak, mintsem szervesen egybefonódtak, hiszen a három nemzet unióját éppúgy dicsőítette, mint ahogy 1848-ban írt, kéziratban maradt regényében Horeáért mint a szociális emancipáció idealizált előharcosáért lelkesedett, de olyformán, hogy „a nyers erőt” képviselő parasztmozgalom ideológusaként és szellemi vezéreként fiatal szász értelmiségit szerepeltetett, így juttatva kifejezésre azt az illúziót, hogy a szászok a román tömegeket is irányíthatják.

Amíg a szász történeti múltból csak egy-két nevezetessé vált dal idézett, a nagy történeti személyiségek példáját a próza próbálta megeleveníteni. Az első romantikus regényeket Walter Scott szellemében Daniel Roth szászhermányi lelkész írta. S miután a szász társadalom életében hiányoztak a mély szociális konfliktusok, művei is többnyire kalandos fordulatokban gazdag történetek. Mégis, leghíresebb regénye főhősének sorsa bizonyos fokig jelképszerűnek látszik, s – látni fogjuk – némileg Stephan Ludwig Roth 1848–49-es magatartására emlékeztet. Sachs von Harteneck ugyanis hatalmi törekvéseivel, a többi nemzet fenyegetésével idézte elő saját bukását, s abban a tudatban, hogy mindig népe javát akarta, Isten könyörületességében bízva, önmagával kiengesztelődve lépett vesztőhelyre. De hogy az erdélyi soknemzetiségű lét fájó kérdéseinek megértése korántsem a helyi születésűek előjoga, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Erdélyt hazájának választó liberális poroszországi Leopold Max Moltke, befogadó honfitársai kérésére 1846-ban megírta az erdélyi szászok máig népszerű néphimnuszát, amely az erdélyi patriotizmust a táj és az együtt élő népek szeretetével egyesítette:

{1332.} Erdélyország, türelem föld,

minden hitnek tábora! Óvd meg hosszú századokon át fiaidnak szabadságjogát, s légy a tiszta szó hona.

Erdélyország, édes földünk, drága jó szülőhazánk! Áldott légy örök szépségedért, s tájaidnak minden gyermekét egyetértés fogja át!

(Ford.: Ritoók János)

A KONZERVATÍV ELLENTÁMADÁS

Már az 1841–43-i diéta vége felé látni lehetett, hogy korai volt az erdélyi ellenzéknek a társadalmi reformtörvényjavaslatok fölötti öröme. Illúziónak bizonyult a kormányzat reformbarát politikájához fűzött remény. A hatalom még akkor sem engedett, amikor konzervatív szövetségesei elismerték a liberálisok szellemi fölényét, és az okosabbak jobbnak látták, ha nem is nagyon szerepelnek a diétán.

A kormányzat és a feudális rend védelmét – persze megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében – magára vállaló szenvedélyes aggastyán, az egyébként művelt Cserey Miklós beszédei például csak derültségre adtak alkalmat. A liberális sajtó élcei pedig olykor bombaként találtak. Bethlen Lajos grófot például Kemény Zsigmond azzal tette nevetségessé, hogy eszkimók hős vezéreként aposztrofálta, amikor az a dobokai megyegyűlésre felvonultatta a condraposztós kisnemeseket a liberálisok ellen.

A konzervatív Múlt és Jelen című lap (melléklapjával: Hon és Külföld), amelyet 1840-ben hoztak létre a kormányzat költségén, nem tudott programot adni. Szerkesztője, Szilágyi Ferenc kollégiumi tanár, aki a harmincas években Klio címmel a kor népszerű zsebkönyveit adta ki, hamar elvesztette tekintélyét. Lapjában – melynek Magyarországon olykor több előfizetője volt – az ún. mérsékelt liberalizmus és a kormányzattal való együtt haladás szükségességéről írt, de miután a kormányzat politikájában nem sok biztató mozzanatot lehetett felfedezni, nem maradt más, mint a liberálisok személyeskedésbe fúló bírálata, annak ismételgetése, hogy – úgymond – szerfeletti „nyargalásuk” közepette nem veszik figyelembe a kibontakozás lehetőségeit. Helyzetét még súlyosbította, hogy az erdélyi arisztokráciát állandóan ellenzéki-radikális liberalizmussal próbálta „diszkreditálni”, és így magasabb körökben Kolozsvárt emiatt sem maradt sok pártfogója.

A társadalmi reformtörekvések zátonyra futásának oka nem annyira a liberális taktika kudarcában, mint inkább a társadalmi bázis megosztottságában, gyengeségében és a kormányzat merev elutasító politikájában rejlett. Míg Magyarországon a megyék többségében a liberálisok – ha olykor véres csetepaték és költséges korteshadjáratok árán is – maguk mellé tudták állítani a kisnemeseket, Erdélyben ez már csak egyre kevéssé sikerülhetett. A {1333.} kisnemesség úgy érezte, hogy becsapták, amikor az ellenzék a társadalmi reform érdekében felhagyott a rendi sérelmi programmal, a nemesi szabadságok megsértésének felemlegetésével. Kemény Zsigmond alighanem a lényegre tapintott, amikor a reformtörekvések kifulladásának további okát – Bécs elutasító politikája mellett – abban látta, hogy „éppen akkor járt le a tekintélyek kora, midőn a régi rendszer megbukott és az új még gyökeret nem verhete” (régin értve a sérelmi ellenzékiséget, az újon pedig a társadalmi reformprogramot).*KEMÉNY ZS., Érintések (Erdélyi Híradó, 1845. január 28. 8. sz.). Wesselényi Miklós ugyan még most is „a székelyek hősé”-nek számított, de elhatalmasodó vaksága miatt – mint láttuk – csak messziről követhette a politikai élet fejleményeit. A reakció pedig éppen Marosszékből indult támadásra, ahol neki egykori hívei Makfalván birtokot vettek, hogy a székgyűléseken részt vehessen, mire ő – a gesztusra válaszként – felállította ott a kor egyik leghíresebb elemi iskoláját.

A sors iróniája, hogy azok az erők fordultak az ellenzék ellen, amelyeket „o’conelli agitációval” – hogy a konzervatív sajtót idézzük – ő mozgósított, amikor kiharcolta, hogy ne csak a táblabírák, birtokos nemesek és kivételes esetekben a falvak küldöttei vehessenek részt a közgyűlésen, hanem a szabad székelyek is, fejenként szavazati joggal. Dósa Elek, a marosvásárhelyi kollégium professzora, a harmincas évekbeli ellenállás egyik népszerű alakja lett most a reformellenzékkel szembefordított székelyföldi nemesi törekvések ideológusa. Kicsit talán akarata ellenére is játszott negatív következményekkel járó szerepet. Attól tartva, hogy az uralkodó engedelmes eszközeként szolgáló új „osztály” jöhet létre a jobbágyságból, a sajátos székely viszonyokat úgy magyarázta, hogy a székely alkotmány értelmében a Székelyföldön nincs jobbágyság, a jobbágy bérlő, tehát a jobbágynak nem lehet úrbéri földje, amit a földesúr köteles neki átengedni robot fejében. Ezért úrbéri rendezésre a Székelyföldön nem is kerülhet sor. Marosszék közgyűlése abban az értelemben intézett körlevelet a megyék és a székek közgyűléseihez, hogy vonassák vissza diétai követeikkel az összes idevágó diétai törvényjavaslatot. Nem csekély erőfeszítésébe került az ellenzéknek, hogy nem így történt. Az uralkodó azonban csak egyetlen törvényjavaslatot erősített meg, az országgyűlési bizottságról szólót. És ez beárnyékolta az ellenzék eddigi eredményeit.

Megromlott légkörben ültek össze a diétai bizottság osztályai is, hogy az 1790-es években született operátumokat felülvizsgálva, valamennyi égető reformkérdésben a kornak megfelelő javaslatokat tegyenek, továbblépve a szemelvényi törvényhozás által kijelölt úton. Általában ernyesztően hatott a politikai bizonytalanság légköre. Egész sor előmunkálat készült el a polgári jogegyenlőség kiteljesítését célzó törvényjavaslatok összeállításához, így a cigányok, a zsidók helyzetének szabályozására, az ortodox vallás teljes egyenjogúsítása ügyében, a jogszolgáltatás korszerűsítése érdekében. De ezek {1334.} tárgyalása aztán megszakadt, vagy ha nem, akkor sem adták ki a kész munkálatok többségét törvényhatósági megvitatásra. A művelődésügyi osztály tevékenysége szinte csak adatgyűjtésben merült ki. A kereskedelmi, ipari és közigazgatási osztály viszont kimerítő tervezetet készített az iparügy szabályozásáról, a tőkehiányt enyhíteni hivatott földhitelintézet felállításáról, az igazságszolgáltatás menetének meggyorsítását célzó szóbeli törvénykezésről, a vámok rendezésének ügyében pedig a magyar diétával való kapcsolatok felvétele mellett döntött. Az adóügyben viszont a magyarországi érdekegyesítő stratégia és taktika alapján az a javaslat született, hogy a nemesség vállalja magára a törvényhatóság költségeit fedező ún. háziadót, és vegye azt saját kezelésbe, mint Magyarországon.

Közben Magyarországon kibontakozott a pénz-, illetve tőkehiány problémáival és a külföldi áruk nyomasztó fölényével küzdő társadalom jellegzetes mozgalma a gazdasági önrendelkezés érdekében. Az ellenzék védegyletet alapított a külföldi, illetve az ausztriai áruk bojkottálásának és a hazai ipar védelmének jelszavával. Az ipari fejlettség adott szintjén nagyobb horderejű eredményeket nem lehetett elérni, de annál inkább sikerült mozgósítani a válság gondjaival küszködő társadalmat, és a védegyleti mozgalom a modernizálódás tudatosításában és a válságból való kiútkeresésben fontos állomásnak bizonyult. Erdélyben a politikai megosztottság és a kormányzat gyors óvintézkedései miatt ilyen széles körű agitáció nem is bontakozhatott ki. A szászok – bár az iparosok szemléletileg közel álltak a védegyleti mozgalomhoz, hiszen az iparvédelem hasonló eszközeiről már korábban is írt a brassói szász és román sajtó – nem csatlakoztak. Kolozsvárt viszont sikerült arisztokratákból és polgárokból álló fiókegyletet létrehozni. Akadt olyan ezermesterkedő arisztokrata is, aki udvarában posztókészítő műhelyt tartott fenn, és most divatba hozta megyéje, Belső-Szolnok úri társadalmában a durva posztót. Marosvásárhelyt a táblai gyakornokok kezdtek a háziszöveteket népszerűsítő agitációba, és ugyanitt nőegylet alakult a fényűzés ellen, hogy díjakkal jutalmazza azokat, akiknek a háztartási költségei a legkisebbek lesznek.

A közéleti pangás közepette felemelő eseményszámba ment Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály kolozsvári útja, akiknek személyében a magyar reformellenzéket ünnepelték, 101 fáklyával köszöntve őket, hiszen az uralkodó születésnapján is 101 ágyúlövést kellett leadni.

A haladás igénye vissza-visszatérő szólam lett a megyegyűléseken is. Kisebb, s a kisnemesség érdekeit nem sértő kérdésekben eredményeket is értek el. Tűzkármentesítő egyesületeket hoztak létre, kórházak közköltségen való építését helyezték kilátásba, vagy az iskolák ügyében kezdtek tárgyalni, népiskolákat és kisdedóvókat állítottak fel magyarországi megyék körleveleinek buzdítására is. Vagy – ugyancsak magyarországi példára – több megyében közgyűlési szavazati jogot adtak a honoratioroknak: a nem nemesi {1335.} értelmiségieknek, bár ennek csak inkább elvi jelentősége lehetett a pangásnak indult közéletben. Jellegzetes példája az egy helyben topogásnak, hogy Küküllő megye, ahol az ellenzék lassan háttérbe szorult, lelkesen helyeselte, hogy Ausztria is csatlakozott az európai nagyhatalmak rabszolgaság elleni szerződéséhez, de ugyanakkor kifogásolta, hogy az erdélyi diéta véleményét nem kérte a kormányzat. A megyei politikai életet gyakran csak így lehetett ébren tartani, és ébren is kellett, mert azzal mindenki tisztában volt, hogy a következő diétának már végre döntenie kell az úrbér kérdésében, amelyben szintén megszületett a bizottsági javaslat, és felment Bécsbe.

Éppen ezeknek az előkészületeknek a során derült ki, hogy a napi politikában a birodalmi kormányzat az erdélyi kérdésekben kezdeményezésre képtelen. Amíg azonban Magyarországgal szemben nem érezte magát elég erősnek, és ezért is tett engedményeket, Erdéllyel szemben az erő pozíciójából jóval kevesebb engedményre hajlott, már csak azért is, hogy megcáfolja a Gleichstellungstheoriet – azt a hitet, hogy az erdélyi ellenzék követeléseit éppúgy teljesítik, mint a magyarországiét –, mert az eredményes párhuzamos reformtevékenység valóban az unió esélyeit növelte volna.

A bécsi kormányzat az összmonarchia egységét féltette a liberalizmussal összefonódó nemzeti-nyelvi törekvésektől és az uniótól, sőt még attól is tartottak, hogy az unió nyomán a „Monarchia súlypontja óhatatlanul Magyarországra tolódik” – hogy a bécsi rendőrminisztert is idézzük.*HHStA, Kabinettsarchiv, Staatsconferenz-Akten, 1846: 1055. Pozitív programot Bécsben nem tudtak felvetni. Távlatilag ugyan az abszolutisztikus centralizáció érvényesítésére készülődtek, de a megbízhatóbbnak tartott „német elem” előtérbe állításával és germanizáló vágyak érvényesítésével járó központosító törekvések nyíltan megvallott felélesztésére egyelőre nem éreztek elég erőt, hiszen magától a német nacionalizmustól is tartottak. A nem magyar nemzetiségeket is inkább a kisebb rossz és a hagyományos, „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálták védeni, hiszen ezek nemzeti mozgalmai nem fonódtak olyan szorosan össze a liberalizmussal, amitől betegesen irtóztak, és amiben a legnagyobb veszélyt látták. Metternich pedig gyakran hangoztatta, hogy az erők egyensúlya érdekében tartományi patriotizmusokat kellene életre hívni, elősegíteni a nemzeti művelődési törekvések kibontakozását, de a vezető körök e téren is inkább csak figyelték a fejleményeket mintsem kezdeményeztek, persze mindezt abban a tudatban, vagy olykor inkább csak annak reményében, hogy a hatalom csúcsairól végül is a kívánt mederbe tudják terelni az eseményeket.

A „magyar kérdés rendezését” és ezáltal a birodalom belső konszolidációját az ifjú magyar konzervatívok vállalták. Vezetőik: gróf Apponyi György magyar és báró Jósika Samu erdélyi alkancellár Metternich támogatását és bizalmát is élvezték. Fellépésükig a bécsi kormányzat a politikában inkább {1336.} védekező, mint kezdeményező szerepet vállaló aulikus konzervatív arisztokráciára és a hagyományos rendi ellenzékiekre számíthatott. De ezek tulajdonképpen kényelmetlen szövetségesek voltak, mert az első tagjai közül néhányan, mint például Teleki József erdélyi gubernátor is, már több kérdésben hajlandók voltak engedni a liberális ellenzéki nyomásnak, sőt, olykor még együtt is működtek a liberálisokkal, az utóbbiak pedig teljesen tehetetlennek bizonyultak.

Az ifjú konzervatív arisztokratákat viszont rendkívüli aktivitásuk és az ellentámadás szándéka különböztette meg az addigi konzervatív csoportosulásoktól. Ők is átérezték a polgári átalakulás elkerülhetetlenségét, de ennek más irányt akartak adni. A rendi alkotmányosság fórumain igyekeztek győzni, azokat úgy akarták konszolidálni, hogy az uralkodói abszolutizmus előnyeit maximálisan kihasználhassák, egyben azonban pozíciókat biztosítva az erősebb birodalmi centralizációt kívánó kormányzati körökkel szemben is. A főispánok helyére széles körű hatalommal felruházott adminisztrátorokat küldtek, hogy már a megyékben törjék le az ellenzéket. A politizáló közvéleményt a sajtó útján próbálták megnyerni, látszólag a liberális követelésekből is vettek át, programszerűen hangoztatták és kilátásba helyezték azok elfogadtatását az uralkodóval, anélkül, hogy részletekbe menően pontosították volna a megoldás módozatait. 1846-ban, a nagy összecsapásra készülve, Magyarországon megalapították a Konzervatív Pártot. S e szervezkedés láttán mintha visszatért volna a bécsi kormányzat önbizalma is. Metternich 1844-ben az anarchia és a forradalom örvényének szélén látta Magyarországot. Két évvel később viszont már úgy vélekedett, hogy Erdélyben eluralkodtak „az anarchiával határos állapotok”,*HHStA, Minister Kolowrat Akten, 1846: 1285. és kedvező változás csak akkor várható, ha Magyarországon konszolidálódik a kormányzat. Egyelőre az erdélyi diéta tehetetlenségében bízott, de tévedett.

Amilyen gyenge alapot kínáltak a liberálisoknak az erdélyi társadalmi és nemzetiségi viszonyok, olyan kedvezőt a konzervatívoknak. S az erdélyi haladó ellenzéknek még külön tragédiája, hogy olyan ellenfélre akadt, mint Jósika Samu, Jósika János egykori guberniumi elnök fia, akinek szellemi képességeiről a kortársak többsége szuperlatívuszokban nyilatkozott. De úgy tűnik, nyers hatalmi érdekeken kívül mást nem ismert, és a változást úgy akarta, hogy a nemesség még csak ne is a legkevesebbet veszítse, hanem a legtöbbet nyerje. Az „Et si omnes ego non”*Jelmondata ex librisén olvasható. OSzK Kézirattár, Fol. Hung. 2184. – jelszava – szellemében cselekedett, amióta huszonévesen elindult a politikai pályán. Magyarországi elvbarátaitól eltérően a sajtóagitációt nem tartotta olyan fontosnak, és a fontolva haladás jelszavát sem hangsúlyozta, részben elvi, részben gyakorlati okokból. Attól tartott, az ellenzék elterjeszti, hogy a haladás ügyében a bécsi {1337.} kormányzat támogatását élvezi, hiszen az Erdélyi Híradó már arra célozgatott, hogy éppen a regalistákkal lehetne leszavaztatni a követeket, ha azok reakciós szellemű utasítást kapnak törvényhatóságuk választóközönségétől. Meg is akadályozta hát, hogy a liberálisokat támogató Teleki József gubernátor jelöltjei – 13 féltétlen ellenzéki, 8 ingadozó és csak 5 konzervatív – kerüljenek a megüresedett regalista helyekre.

Jósika Samu a megyékbe olyan adminisztrátorokat akart kineveztetni, akik (szegényebb) nemesi mivoltukban idegenkedtek a liberális arisztokráciától, és szerényebb jövedelmeik miatt szorosabban függhettek a kormányzattól, nem is beszélve azokról a tudatosan kiválasztott regalistákról, akiket – finoman szólva – segélyezni kellett, hogy aztán a diétán vakon engedelmeskedjenek Jósika Lajos dobokai főispánnak, az alkancellár fivérének, aki itthon szervezte a konzervatív ellentámadást. A szászoknak pedig előzetesen tudtára adta, hogy az udvar sem nézné jó szemmel, ha a liberálisokkal tartanának. Azt nem tudta megakadályozni, hogy az eddigi szokástól eltérően ne csak tisztségviselőket, hanem két tanárt és egy ügyvédet is követté válasszanak. De azt igen, hogy ezek valamiféle középpártot alakítsanak a magyar megyei és városi liberális követekkel.

Az erdélyi erők megszervezését vállaló Jósika Lajos annyival hajlékonyabb volt, hogy néha kölcsönzött a liberális frazeológiából, és a megyegyűléseken a közvélemény megnyerésének szükségességét hangoztatta. Még olyan köztiszteletben álló és a nemzeti kultúra ápolásában érdemeket szerző egyéniségek, mint gróf Kemény József és gróf Mikó Imre támogatását is megszerezte.

A diéta előkészületei során Jósika Samu még a bécsi kormánykörökkel is – a pozícióharc szokásos konfliktusainál súlyosabb – konfliktusba keveredett, amikor az uralkodó egyik rendeletét szándékosan „félreértve”, az erdélyi országgyűlési bizottság 1845-ben végre elkészült adó- és úrbéri operátumát kiadta az erdélyi törvényhatóságoknak, hogy azokat vitassák meg, és megfelelő utasításokkal lássák el követeiket. Az államkonferencia nemcsak azért háborodott fel, mert a rendi alkotmányosság ilyen mozzanata ellenkezett a bürokratikus abszolutizmus gyakorlatával, hanem azért is, mert Jósika így saját pozícióit vele szemben is megerősítette, és Bécsben joggal tartottak attól, hogy túl egyoldalúan érvényesíti a nemesi érdekeket, s hogy tovább csökken a lakosság adózóképessége, éppen most, amikor az udvari kamara legnagyobb aggodalmára az erdélyi – Bécsbe felküldendő – adó hátralékai 1830-tól megnégyszereződtek. A birodalmi vezetés mégsem merte megdorgálni Jósikát, hiszen tőle függött a diéta kimenetele. Az ifjú konzervatívok nemcsak a bécsi kormányzat tehetetlenségét használták ki, hanem rettegését is Erdély és Magyarország uniójától. Amikor az államkonferencia egyik tagja a magyarországi úrbéri rendezést javasolta követendő példának (hiszen Magyarországon a telek nagysága kétszerese volt az erdélyinek, míg a robotterhek jóval kisebbek voltak), akkor a magyar kancellária élén álló Apponyi György azt az {1338.} ellenvetést tette, hogy az „magasabb szempontból nem tanácsos”, mert „minden, ami a két tartomány között a törvényes vagy a tényleges különbségeket csökkenti vagy eltünteti, minden, ami közigazgatásukat közelebb hozza, mindenekelőtt minden, ami az erdélyi nemességre, figyelmen kívül hagyva annak külön politikai helyzetét, a magyarországihoz hasonló terheket ró, egyúttal csökkenti az erdélyi nemesség ellenszenvét az unió iránt, amitől már többé nincs oka anyagi hátrányokat várni, mint most, hanem csak politikai előnyöket remélhet”.*HHStA, Kabinettsarchiv, Staatsconferenz-Akten, 1846: 970. Az erdélyi konzervatív vezérek Bécstől szabad kezet is kaptak.

A viharfelhők már sokasodtak. 1846 elején, még az erdélyi diéta összeülése előtt, Galíciában a lengyel nemesség felkelést robbantott ki, és hiába szólította csatlakozásra a parasztságot, ez a nemeseket mint a császár ellenségeit valósággal mészárolni kezdte. A lengyel emigráció agitációja nyomán pedig az európai közvélemény az osztrák közigazgatásnak tulajdonította a nemzeti szabadságküzdelem brutális vérbe fojtását. A galíciai eseményeknek óriási hatása volt. Az udvar önbizalmát megszilárdította, a magyar reformellenzék viszont úgy érezte, hogy a lengyel nemességhez hasonló helyzetbe kerül, ha nem tesz meg mindent a jobbágyfelszabadítás érdekében. A lengyel felkelés Kolozsvárt az erdélyi nemesség előtt is felidézte a parasztlázadás rémét, amíg a guberniumhoz az ország minden részéről be nem futottak a megnyugtató jelentések. De hát még a liberális id. Bethlen János is csak akkor tartott parasztlázadástól, ha a kormányzat maga bújtaná fel a parasztságot, és azt hitte, hogy a korabeli „erdélyi paraszt nagyon kevés kivétellel nem más, mint az 1817-i volt, [az] pedig kezeit összetéve meg tudott éhen halni anélkül, hogy csak egy ujjal is a máséhoz nyúlt volna”.*Bethlen levele Wesselényihez. Kolozsvár, 1846. július 31. OL, Filmtár, 8367.

Az operátumok törvényhatósági és diétai vitáján pedig a konzervatívok előtt alkalom nyílt, hogy diszkreditálhassák a liberálisok közreműködésével született munkálatok javaslatait, hiszen azok az úrbéri rendezést összekötötték a tagosítással és a birtokrendezéssel, majdnem negyedszázadot irányozva elő a munkálatok befejezéséig. Márpedig a tagosítás viszonylag széles kisnemesi réteget létében fenyegetett, mert sok kisbirtokosnak többtucatnyi parcellában feküdt néhány holdas birtoka, és gyakran több állata volt, mint amennyit birtoka arányában a falu legelőjén tarthatott volna, ha a javaslat szerint az állattartást is a birtok arányában szabályozzák. Az ősiség eltörlése pedig a létbiztonság amúgy sem széles perspektíváját szűkítette, hiszen az ősiség gyakorlatilag azt jelentette, hogy a földbirtok nem kerülhetett ki a család, a nemzetség kezéből. A liberálisok így elvesztették az egykor általuk mozgósított kisnemesi tömegek rokonszenvét, s bár tekintélyüknek köszönhetően még bekerültek a diétára, egységes állásfoglalást nem tudtak kialakítani, sőt még az {1339.} is előfordult, hogy közismert liberálisoknak konzervatív követutasításhoz kellett magukat tartaniuk. Igazában még az sem ígért sok jót, hogy néhány törvényhatóság az önkéntes örökváltságot sürgette, hiszen joggal lehetett attól is tartani, hogy erre a paraszti használatban levő földek megcsonkításával akar sort keríteni a nemesi többség. A cenzúra pedig erősen korlátozta a szellemi tisztázódást, a politikai közvélemény csiszolódását, hiszen Jósika Samu megtiltotta, hogy a sajtóban az úrbéri kérdést önálló cikkekben elemezzék. Ekkortájt készült el és nagyobb részében kézirat is maradt Kemény Dénesnek az erdélyi viszonyokat elemző, Érdekegység című nagyszabású munkája arról, hogy miként lehet az érdekegyesítés útján a közteherviselés, örökváltság és alkotmányos képviselet jegyében megteremteni a polgári átalakulás lehetőségeit. De bármennyire sürgette például Kossuth is az erdélyi kötelező örökváltságot előíró törvényt, amelyet még Magyarországon sem sikerült kiharcolni, az elkerülhetetlen feladat mégis először az örökváltság legfontosabb feltételének a megteremtése lehetett: az úrbéres és a nemesi földek elhatárolása, az úrbéri rendezés – többek között azért is, nehogy a végén a paraszt számára csak a birtokában levő földek egy részének leadásával tegyék lehetővé a „szabadságot”.

A liberálisok azonban lépésről lépésre visszaszorultak. Először is a diétai többség a Cziráky-féle összeírást fogadta el alapnak annak megállapítására, hogy miként húzzák meg az úrbéres és nemesi föld határát. Majd Jósika Lajos adott nem várt fordulatot az összeírás ismert hibái korrigálását célzó vitának. Azt javasolta, hogy a robot mértéke legyen az úrbéresnek juttatandó föld nagyságának mércéje, s aki már heti két igás napot teljesít, annak egy telek járjon. A telek nagyságát kb. egynegyedével csökkentették az országgyűlési bizottság operátumához viszonyítva.

A liberálisok a társadalmi méltányosság és igazságosság igényével próbálták az úr–jobbágy viszonyt rendezni. A Cziráky-összeírást elvetették, mert szerintük abba az úrbéres földek egyharmadát nem vették fel. Arra a konzervatív részről jövő, s önmagában helytálló érvre, hogy Erdélyben a szűkebb értelemben vett Magyarországtól eltérően nincs általánosan elfogadott kritérium a két minőségű föld elhatárolására, a történetileg „megalakult igényekre” hivatkoztak, s azt akarták elfogadtatni, hogy a jobbágyi használatban levő földet minősítsék úrbéri földnek; nézeteik abban oszlottak meg, hogy kétes esetekben ki az 1820-as állapotokat, ki az 1843-as helyzetet, s ki a status quót akarta figyelembe venni az úrbéri és allodiális földek közötti határ megvonására.

A konzervatív többség által elfogadott törvényjavaslat külső hatalmi beavatkozással akarta megvonni ezeket a határokat. És bármennyire is öncélú szellemi játék formáját öltheti, ha néhány mozzanatot idézünk a konzervatív rendezés technikájából, mégis ezek jelzik, hogy a telek (azaz a jogilag is jól, körülhatárolható úrbéres minőségű föld) fogalmának kialakulatlansága a {1340.} történeti fejlődés milyen negatívumának minősülhet, ha hiányoznak a politikailag kedvező feltételek a társadalmi haladás követelményeinek érvényesítésére. A törvény életbe léptetésének ugyanis azzal kellett volna kezdődnie, hogy az adott községben a Cziráky-összeírás alapján megállapítják az úrbéres földek kiterjedésének összegét (tehát azokét, amelyeket úrbéres, illetve jobbágyi és zselléri megmunkálásba vett földként vettek fel, amelyekért a jobbágy vagy zsellér állami adót fizet, és szolgáltatásokkal tartozik földesurának). Majd ezt az összeget elosztják az úrbéres állományok, ill. az adófizető háztartások számával, és így kiderül az átlagos teleknagyság. Ezután a robotszolgálat alapján meghatározzák, hogy kire hányadrész telek jut. Láttuk, hogy két igás robotért egy egész telek járt volna. Ha mármost például valakinek a robotszolgáltatásai után egy egész telek járt, és nincs a használatában csak félteleknyi föld, akkor ezt annak a jobbágytársának a földjéből kell pótolni, akinek kevesebb volt a robotja (például heti egy nap), de több a földje, mint az átlagos teleknagyság. Végül, ha az úrbéresek között újraosztották a földeket, ami még ezenkívül maradna, az a földesurat illeti. Ugyanakkor az úrbéri rendezésnek még a parasztság terheit könnyítő színezete is volt, mert a földek kimérése után heti egy igás napra szállította volna le az egy egész telek után járó robot mértékét. Az úrbéri rendezés tehát a jobbágytársadalom belső rétegződését az államhatalom erejével akarta átalakítani, egyik jobbágy helyzetét a másik terhére javítani vagy rontani. Vajon abban bíztak a törvény alkotói, hogy ez az egy-két birtokon már bevált rendezési forma megosztja a parasztságot, nem alakul ki a falu kollektív ellenállása, és az úr–jobbágy ellentétek háttérbe szorulnak a jobbágytársadalom így felbolygatott belső ellentétei mögött?

A liberálisok mindenesetre „a nép szent nevében” tiltakoztak, a történelmi felelősséget a konzervatívokra hárítva. Nemzeti s társadalmi katasztrófát láttak a törvényjavaslatban. S hiába támadta meg ezt a javaslatot Teleki József gurbernátor egy hosszú beadványban, Jósika Bécsben ki tudta védeni ezt a legveszélyesebb támadást is. (Nem valószínű, hogy az államkonferencia valamennyi tagja fel tudta fogni, hogy mit is jelentett a konzervatív javaslat, hiszen később még Kemény Zsigmond is értetlenkedve rekonstruálta, annyira abszurdnak találta.) Azt viszont Bécsben nagyon is észrevették, hogy végre először sikerült a liberálisoktól átvenni a kezdeményezést. Az esetleges aggodalmakat pedig elnyomta a váratlan siker fölötti öröm. Annál is inkább, mert a diéta végre meghozta a rég óhajtott katonaállítási törvényt, több újoncot ajánlva, mint amennyit a kormányzat kért. S közben – ellenszolgáltatásként az ellenszolgáltatásra – sikerült lezárni a magyar nyelvtörvényjavaslat ügyét is.

A birodalom vezető körei sokáig ragaszkodtak a latin törvényszöveghez, noha többen is elismerték, hogy a magyar nyelvnek korábban milyen nagy szerepe volt az államigazgatásban. A latin nyelvben viszont „a nagy egész” {1341.} összetartó elemét látták, s védelmet a magyar nyelv előretörésével szemben. Összbirodalmi megfontolásokból aggasztotta őket a szászság, „a német elem” sorsa is. Szívük szerint a németet tették volna a törvények nyelvévé, de attól is tartottak, hogy ebben az esetben a horvátok is az anyanyelvű törvényszöveg mellett szállnak síkra, holott eddig taktikai megfontolásokból ők is a latin mellett törtek lándzsát a magyarral szemben. A döntést viszont elodázhatatlanná tette a magyarországi nyelvtörvények sorozata, amelyek a magyart végül kiterjesztették a hivatali élet minden területére. Az erdélyi törvényjavaslat valamivel jobban igazodottt a tartomány soknemzetiségű jellegéhez, mert amíg például a magyarországi nyelvtörvény bevezette az általános magyar nyelvű anyakönyvezést, az erdélyi csak ott, ahol magyar nyelven prédikáltak a templomban. Igaz, hogy a nemzetiségi megoszlás arányai és az erőviszonyok is különböztek a magyarországitól. Jósika, akit időközben kancellárrá választott a diéta, jó gyakorlati politikusnak bizonyult, amikor a szászokat egyenjogú rendi nemzetnek tekintve felismerte, hogy beleegyezésük nélkül a kérdést nem lehet rendezni, és ezért a törvényjavaslatban biztosította, hogy a törvények szövege ugyan magyar, de hiteles német fordításban is közzéteszik azokat, és a szász nemzet földjén a német a hivatalos nyelv. Miközben a konzervatívok önfeledten ünnepeltek, Jósika megintette a nagyszebeni cenzort, mert a Siebenbürger Bote közölte, hogy az egyik szász követ az ellenzéki búcsúvacsorán az ellenzék morális erejére emelte poharát, és azt fejtegette, hogy az a társadalmi ellentétek kiegyenlítésével „a két testvérnemzeten belül egy szabad polgárság fejlődését segíti elő”.*OL, EKPr. 1847: 421.

A reformkori erdélyi diéták közül az 1846–47-es volt látszólag a legeredményesebb, ha az eredményességet az uralkodó által szentesített törvények számán mérjük. De ha a reálisnak tartott kibontakozási lehetőségek szemmel tartásával a történeti fejlődés követelményeit fogadjuk el mérceként, joggal tartjuk számon a diétának az úr–jobbágy viszonyt szabályozó tevékenységét szomorú epizódnak Erdély népeinek történetében. Még, akkor is, ha a történelem nemsokára kimondja majd ítéletét azok fölött, akik csak nyers hatalmi szempontokat vesznek figyelembe a társadalom létkérdéseinek „megoldásában”.

A MAGYAR–ROMÁN VISZONY A POLGÁRI FORRADALOM ELŐESTÉJÉN

A feszültséggel terhes légkörben megnőtt a magyar–román viszony jelentősége is. A politikai közéletben a szászföldi románok jogai körüli vitákban alakult ki szorosabb együttműködés. Gál László, a guberniumi számvevőség elnöke például két hosszabb történeti értekezéssel támogatta a {1342.} román követeléseket. A diétán pedig a nemesek lelkesen csörgették kardjukat, amikor Leményi a szászföldi románság egyenjogúsítását sürgette. Ezeknél az erősen taktikai jellegű megnyilvánulásoknál jóval nagyobb hordereje volt a románok bekapcsolódásának a megyei közéletbe. A magyar nyelvtörvényjavaslat első változatát oly hevesen elutasító Alexandra Sterca Şuluţiu, szilágysomlyói vikárius, későbbi balázsfalvi érsek lelkesen tudatta is a román sajtóban, „hadd lássa a román közönség”, hogy Kraszna megyében a román papok is közgyűlési szavazati jogot kaptak, s „a magyar nemzet román honfitársait és a klérust semmilyen tekintetben sem tartja alább, mint a magyar nemzetet”.*Gazeta de Transilvania, 1846. január 13/25. 48. sz. Kővár vidékén a diétai követválasztás során gróf Teleki Sándor irányítása alatt 1846-ban vállvetve küzdöttek a román kisnemeseket mozgósító magyar és román birtokos nemesek, ügyvédek – köztük a majd nagy szerepet játszó Ioan Buteanu, Teleki egyik titkára – és a magyar liberálisok. Amikor pedig a konzervatívok a követté választott Telekit vissza tudták hívatni, helyére a liberálisokkal tartó Alexandra Buda került.

A konzervatívok inkább erővel és hatalommal, mint nyílt diszkusszióval próbálták útját állni a román és magyar liberálisok együttműködésének. Nemzetiségpolitikájuk csak annyiban volt, amennyiben a liberálisok által „felidézett” nemzetiségi veszéllyel riogatták a magyar közvéleményt, a nem magyart pedig a liberálisok magyarosító törekvéseivel. Jellemző a konzervatívok taktikázó ravaszkodásaira az is, ahogy Jósika Samu a román kérdést kerülgette. Az anekdota szerint tucatnyi román diákot hívott meg, hogy hangulatukról tájékozódjék, s mikor egyikük felcsattant, hogy a magyarok nemzetiségüket veszélyeztetik, holott a római hódítás révén történeti jogaik vannak, és Erdély nemességének nagy része egykor román volt, köztük a kancellár ősei is, akkor ő vita helyett Petra Maior (1812-ben Budán kiadott) könyvéből – amelyet a román kortársak kátéként forgattak – azt a passzust ütötte fel, ahol az áll: a román nemzet soha semmiféle igazságtalanságot nem szenvedett a magyar nemzettől. Természetesen veszélyes elemnek tartotta a román értelmiséget, és kárhoztatta a román sajtó tevékenységét is, miközben Az alattvalók kötelességei című tankönyv terjesztését szorgalmazta.

Joggal fejtette ki „a kiváltságok aristocratiája helyébe az érdem, értelmiség, munka aristocratiáját állítani” akaró Kossuth, hogy a konzervatívok azért ellenzik a közéleti nyilvánosságot és a sajtószabadságot, „mert ezáltal a nem magyaroknál is értelmiség fejlődnék ki, mert közöttük is Kossuthok, Széchenyiek támadnának”, … „mitől mi legtöbbet remélünk”. Sok jóhiszeműséggel is keveredett tehát a magyar reformellenzéknek az az illúziókkal terhes hite, hogy a nem magyar népek körében „a fejlődő értelmiség egy magasb álladalmi élet, a politicai nemzetiség szükségének érzetét fogja felkölteni keblökben, s megkívántatni velők azon alkotmányos javakat, {1343.} mellyeket nékik a magyar hazában csak a magyar nemzetiség adhat”, és cserébe a polgári átalakulás vívmányaiért „a hazát, meny titeket ezennel ünnepélyesen édes gyermekeiül fogad, s a nemzetiséget, meny titeket politicai nagy korúsággal megajándékoz, szeressétek, és velünk egyetemben oltalmazzátok”.*[KOSSUTH L.], A magyar conservativ párt és a nemzetiség (Magyar Szózatok. Hamburg 1847). 242, 255–256, 262. De ezek a közeledést célzó kísérletek még akkor sem ütközhettek értetlenségbe, ha a nem magyar – köztük a román – nemzeti igényeknek sok mindenben nem tehettek eleget.

A brassói román sajtó, ha még nem adta is fel sokat hangoztatott semlegességét, szintén kereste a magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségeit. Amikor 1846-ban Jakab Elek kincstartósági gyakornok a románság helyzetének javítását célzó valamennyi magyar javaslatot sorra vette az Erdélyi Híradóban, Bariţ ezt nemcsak úgy értékelte, hogy „soha nem tudta román toll élénkebben lefesteni a románok nyomorúságát és elnyomatását”*Gazeta de Transilvania, 1846. szeptember 5/17. 72. sz. – nem véletlen, hogy a havasalföldi sajtó is közölte a cikket –, hanem válaszként kifejtette, hogy ha a románok nem látják tanácsosnak a román politikai nemzetiség követelésének nyílt felvetését, akkor támogassák a püspökök Szászföldre vonatkozó beadványait, de ugyanakkor természetjogi alapon következetesen ragaszkodjanak az elemi iskolai és az egyházi anyanyelvhasználathoz, valamint a kormányrendeletek román nyelvű közléséhez is.

Közben az erdélyi Érchegységben a mindennapok létharcában a társadalmi méltányosság igényéből megszületett a román–magyar együttélés egyik emlékezetes mozzanata, az egymás igaza melletti kiállás szép példája. Varga Katalin magyar kisnemesasszony, aki ügyes-bajos dolgai miatt Bécsben járt, visszautaztában bányász jobbágyokkal ismerkedett meg, és elvállalta sérelmeiknek az uralkodó elé való terjesztését, azt, hogy a kincstári uradalom vezetői, nem törődve régi privilégiumaikkal, nagyon terhes robotmunkára kötelezik őket, miközben „az atyafi s szomszéd nemes Magyar Hazában a jobbágynak sorsát Felséged s a hazai nemesség külömbféleképpen s oly atyai javakkal, melyek az egész világ előtt például tündöklenek, méltoztatott kegyelmesen felemelni”.*Varga Katalin folyamodványa az uralkodóhoz 1841-ből. (Varga Katalin pere. Bev. Kiss A., Bukarest 1979). 60. S miután az udvartól nem jött kedvező válasz, egyre-másra tagadták meg a jobbágyok a robotot. A mozgolódások évekig tartottak, amíg 1846-ban az erdélyi kormányzat meghagyásából Andrei Şaguna, az új ortodox egyházfő személyesen el nem fogta Varga Katalint, aki legendás alakként élt tovább az elnyomottak emlékezetében. „A mi úrasszonyunk” rendhagyó jelenség volt. Az ügyvéd szerepét játszotta, miközben mély vallásos alapokon {1344.} nyugvó társadalmi igazságosság érzése fűtötte, holott a paraszti közösségek érdekképviseletére egyre inkább az értelmiségiek, képzett ügyvédek tartottak igényt a nemzeti eszme jegyében. A román sajtó egyrészt ezért ítélte el Varga Katalint, másrészt azért, mert igen sokan tartottak attól, hogy az esetleges parasztlázadás rendkívül súlyos megtorlást vonna maga után, és a román értelmiségieket is diszkreditálná.

A balázsfalvi per után viszont a kolozsvári líceumi román diákok kezdtek radikális beállítottságú csoportosulássá szerveződni. Kéziratos lapjuk a művelődést vallotta célként, de már messzemenően politikai törekvések részeként, és csak a helyzettől, alkalomtól és körülményektől függött, hogy mikor lépnek színre ezek az egyháztól független erők. A legenda szerint az az Avram Iancu, akit az egyik magyar utazó annak példájaként említett, hogy a népnevelés eredményeként az érchegységi uradalmi jobbágyok magatartása „köztetszésű”, hallván és látván, hogy a liberális Kemény Dénes érvei hatástalanul peregnek le a diétai többségről, diáktársai előtt már Horea példájával fenyegetőzött. S míg ő Keményt „félistennek” nevezte, Bariţ – a szigorodó cenzúra dacára – eléggé leplezetlen együttérzéssel közölte a liberálisok diétai beszédeit, hiszen a konzervatív urbárium erősen korlátozta a román parasztság polgárosodásának – és azáltal a román nemzeti fejlődésnek – távlatait. Érthető, hogy Erdély és Magyarország unióját sem utasította el olyan határozottan, mint korábban.

A kibontakozást kereső erőknek látniuk kellett, hogy Erdély önmagában, mozdulatlanságra kényszerítve egyre kevésbé képes haladó válaszokat adni a kor nagy kérdéseire. A jellegében is többféle társadalmi-történeti fejlődés összeszövődése és együttléte olyan intézményes széttagolódással társult, hogy a polgári átalakulás különböző, nemzetileg is megosztott erőit nehezen lehetett (volna) közös és tartós célok érdekében egyesíteni. Az erdélyi reformkor tehát nemcsak azt példázza, ahogy a feudalizmus válságba sodródása az újat teremtő és igénylő erők színre lépésével párosult, hanem inkább azt, hogy a korszerű polgári és nemzeti fejlődés előtt feltornyosultak az akadályok, és egyre inkább az archaikus feudális viszonyok elviselhetetlensége ösztönzött (volna) előrelépésre, a fejlődés lehetőségének keresésére. Aztán feltárult az is, hogy a térség egészének egyre inkább új, a birodalmi kereteket átalakító és az együtt élő népek nemzeti fejlődésének utat nyitó integrációra van szüksége.

A liberális reformpolitika megbénítása miatt most már csak a forradalmi Európa segíthetett. Nem véletlen, hogy George Bariţ 1848 februárjának elején feladta a brassói román sajtó – programként hangoztatott – semlegességét, s a liberálisok mellett foglalt állást, és ezzel annak szükségességét kívánta kifejezésre juttatni, hogy a románoknak önálló erőként kell fellépniük és együttműködniük a liberális célkitűzéseket valló erőkkel.

Az erdélyi román nemzeti mozgalom törekvései jól kirajzolják az elkövetkező idők tájékozodásának és cselekvésének irányait és irányzatait. A polgári {1345.} átalakulás igénye annak legerősebb hordozóival, a magyar liberálisokkal való együttműködésre ösztönzött. Egyesek politikai pragmatizmusból hajlottak erre, mások még abban is bíztak, hogy így a nemzeti követelésekként megfogalmazott társadalmi, nyelvhasználati, közéleti, illetve a hatalomban való részvételi igények fokozatos kielégítése is lehetségessé válik. De ezen túlmenően vagy ezzel szemben sokan a nemzeti lét törvényes biztosítását akarták, azt helyezték mindenek fölé, úgy vélve, hogy ezen az úton ki lehet harcolni a területi autonómiát, sőt Erdélyen belül a román hegemóniát, ha kell, a magyar nemzeti törekvésekkel szemben álló birodalmi erőkkel közösen eljárva. Ugyanakkor valamennyi orientáció hívei már eléggé felkészültek ahhoz, hogy hangot adhassanak a román nemzeti szolidaritást és egységet célzó vágyaiknak, annak, hogy támogassák a dunai fejedelemségek önállósági törekvéseit, szorosabbra fűzzék a velük, illetve az ottani liberális és nemzeti erőkkel való kapcsolataikat. Időközben Erdély népei már valóban a polgári átalakulás feltételeit biztosító – sokat jósolt és mégis váratlanul kibontakozó – forradalom küszöbére kerültek.

{1236-1237}

{1252-1253}

{1268-1269}