{1195.} 1. A RÉGI ÉS AZ ÚJ ERDÉLY TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI ÉLETÉBEN

NÖVEKVŐ NÉPESSÉG A MEZŐGAZDASÁG ELMARADOTTSÁGÁNAK SZORÍTÁSÁBAN

A 18. század végétől a 19. század közepéig (az 1786-ban, aztán az 1787-ben és az 1850–51-ben tartott népszámlálások szerint) Erdély lakossága egyharmadával nőtt, 1,5 millióról 2 millió fölé emelkedett, s a népsűrűség elérte a mai 40%-át (3–4. táblázat). A népességnövekedés évi üteme viszonylag alacsonynak tűnik: 0,43-0,47%-os. De a határőrvidéki népességszám változásai arra utalnak, hogy a növekedés korántsem egyenletes. Az 1820-as évekig jóval alacsonyabb lehetett, majd a napóleoni háborúk ínségeit, háborús veszteségeit, járványait követő 1817-es nagy éhínség után a növekedés évi üteme megsokszorozódott, és az 1830–40-es években – a természetes szaporulat ismeretében – 0,8-0,9%-ra tehető. S bár a kortársak 1%-ra becsülték (ami azt jelenti, hogy a lakosság egyenletes növekedés esetén 70 év alatt megkétszereződhet), ezt csak egyes régiókban, elsősorban a határőrvidéken és a Székelyföldön érte el. Talán sohasem volt ilyen gyors a népesség gyarapodása, mint „az áldott békeidőkben”.*Szászivánfalva kommunitásának jelentése a medgyesi magisztrátusnak. OL, EOKL, GP, Ügyiratok, 1847: 5563. De ha arra gondolunk, hogy a közelmúltban és még napjainkban is jó néhány ún. fejlődésben levő országban 2-3%-os az évi népességnövekedési ütem, akkor sem a 19. századi Európa, sem Erdély vonatkozásában nem használhatjuk „a demográfiai forradalom” terminusát. Mégis joggal tarthatjuk rendkívül magasnak az erdélyi népességnövekedés mértékét, hiszen körülbelül akkora volt, mint az ipari forradalom Angliájában és az 1820–30-as években a modern iparosodás útjára lépő Alsó-Ausztriában és Csehországban.

A kutatások jelen állásánál nem tudjuk pontosan felmérni, hogy a népességnövekedés társadalmi és regionális sajátosságai mennyiben módosítottak {1196.} a rendkívül tarka etnikai megoszlás arányain. Ezek megítélésében igazán megbízható adatok hiányában amúgy is olyan nagy különbségek voltak, hogy az abszolút többséget kitevő románság arányát a 18. század végére vonatkozóan – az immár irreálisan alacsony – 40-50%-tól majdnem 60%-ig becsülték, a lakosságnak jóval több mint egynegyedét, majdnem harmadát alkotó magyarságét 33-49% között, a szászságét általában 10-18%-ra (5. táblázat). Mindenesetre most, az 1830–40-es években már egy-egy régiónak vagy országrésznek az átlagosnál gyorsabb vagy lassabb népességnövekedése ellenére az etnikai arányok regionális változásai országos szinten kiegyenlíthették egymást. és a 19. századon is túl hosszú távon állandóak maradtak, bár a nemzetiségi hovatartozásra kérdező népszámlálások az adatfelvétel minősége és körülményei folytán sokban torzítanak (6–7. táblázat).

Erdély demográfiai fejlődése a kelet-európai fejlődés sajátos változata. A kelet-európai demográfiai modell tipikus ismérve, az alacsony – kb. 20 év körüli – házasságkötési kor és a korai házasságkötések gyakorisága Erdélyben is jellemző, bár azon belül több regionális eltérés is észlelhető. Mindenesetre, amíg Alsó-Ausztriában e korban évente a 20 év alatti nők a házasságok 6–8%-át, a 24 év alatti férfiak 11–13%-át kötötték, vagy Csehországban a statisztikailag kimutatható legfiatalabb női és férfi korosztály között csak a házasságok egyötöde jött létre, Erdélyben mintegy 60%-a (18. ábra).

De a házasságkötési kor a demográfiai magatartásnak csak egyik rekonstruálható jellemzője. A népességnövekedés nem magyarázható az ún. demográfiai átmenet modelljével, amivel a modernizálódás előtti Kelet-Európa vagy általában az iparosodás küszöbére ért társadalmak népességnövekedését szoktuk jellemezni, miközben egyre több kivételt találunk. Úgy tűnik, sok vonatkozásban Erdély is az. A demográfiai tranzíció elméleteinek ismert változata szerint a születések nyers arányszáma (az 1000 főnyi állónépességre eső születések száma) nőtt, a halálozásoké pedig csökkent, és így a népmozgalom e két mutatója évről évre mint az olló kétfelé nyíló szárai távolodnak egymástól. Ilyen jellegű jelenségek Erdélyben csak egyes keleti régiókban érvényesültek.

Az országos átlagot tekintve alig két évtized alatt a születések és halálozások nyers arányszámai szinte párhuzamosan mozogtak, és trendjük csak alig észrevehetően lejtett. Az iparosodás feltételei között élő népességeket viszont a két mutató értékének párhuzamos, erőteljes csökkenése jellemzi. Erdélyben a születések nyers arányszámai 39–49‰, a halálozásoké pedig 20–30‰ között ingadoztak, olyan alacsony szinten, mint a Habsburg-birodalom fejlettebb régióiban csak jóval később, a századfordulón, vagy Magyarországon a századforduló után.

Az anyakönyvezés fogyatékosságai miatt joggal gyanakodhatunk adataink, az egyházak által szolgáltatott és Erdélyben a guberniumnál összesített, majd Bécsbe küldött népmozgalmi statisztikák megbízhatóságára, sőt a fenti mutatókat csak többszörös torzítás árán számolhatjuk ki (19. ábra). {1198.} Ugyanakkor a „polgári” vagy inkább „provincialista” népességgel falvanként együtt és vegyesen élő, de annál sokkal jobban nyilvántartott határőrvidéki lakosság (és a területileg egységes tömböt alkotó román naszódi határőrezred) (20–21. ábra), sőt néhány község népmozgalmi adatai is hasonló képet tükröznek (22. ábra). Mégis nem véletlen, hogy az 1850-es évek nagyigényű {1199.} osztrák statisztikai kézikönyvében Erdély egy-két alfejezetből kimaradt, nyilván azért, mert ezek az erdélyi adatok nem igazolták a szerző, J. Hain egyébként – a birodalom más részéről származó adatok által – bizonyítottnak vélt tézisét, miszerint dél és kelet felől észak és nyugat felé mind a születések, mind a halálozások arányszáma csökken.

Ha többé-kevésbé reálisnak fogadjuk el a népmozgalmi adatokat, akkor egy fizikailag viszonylag egészséges népesség képe tárul elénk. Míg a 18. századi Franciaországban 2 gyerekből csak egy lépte túl a húszéves életkort, és az átlagos életkor 25 év körül mozgott, Erdélyben 3 gyerek közül kettő lépte át a huszadik életévét, és az átlagos életkor 30 év körül volt, sőt volt, aki 37-et számított. A korabeli statisztikusok mindig magasabbra becsülték az erdélyi átlagéletkort, mint a Habsburg-birodalom fejlettebb tartományaiban élő népességét. Ennek oka a rendkívül alacsonynak tűnő csecsemőhalálozás, ami egyben a korabeli statisztikák talán leginkább megkérdőjelezhető adata. Hiszen míg a birodalom fejlett tartományaiban az egyéves életkor alatti halálozások száma az összes halálozások egyharmadánál többet tett ki, Erdélyben még egyötödét sem.

A kortársak viszont kevesebbet kételkedtek, és a kedvező halandósági arányt elsősorban a hegyvidék egészséges életkörülményeivel magyarázták. A „túlélők” egészségeseknek látszottak. Az egyik közép- és délkelet-európai francia utazó például borzadva nézte, amint télvíz idején a mezítlábas lányok lábnyomai belefagytak a hóba, és legalább ekkora döbbenettel jegyezte fel, hogy egyhetes „sétája” alkalmával nem találkozott beteggel és nyomorékkal, annál több öreggel, még olyanokkal is, akik századik életévüket is meghaladták. (Ami nem mond ellent annak, hogy – a későbbi évtizedek megbízhatóbb népmozgalmi kimutatásai szerint – a magyarországi átlagéletkor magasabb volt, mint az erdélyi.) Nem csoda, ha a „vad” állapotok láttán a kortársak nem is mindig vették észre, hogy a járványok elmaradásának, a védekezés hatékonyságának és a himlőoltásnak is nagy szerepe volt abban, hogy a halálozások száma sohasem haladta meg a születésekét. A kolera is csak kétszer pusztított. 1830-ban 3-4 ezer áldozatot ejtett, 1836-ban pedig mintegy 14 ezret, ez utóbbi alkalommal a katonai határőrvidéken a halálozások egyharmadát, a megyékben és a székeken kb. egyötödét okozta. {1201.} Úgy látszik, a század elején mégsem hiába rendelte el a kancellária, hogy a pap gyermekgyilkosként jegyezze be azt a szülőt, akinek a gyermeke himlőben leli halálát, és nem kapott himlőoltást. Jellemző, hogy a viszonyokat jól ismerő Benigni főhadiparancsnoksági titkár a határőrvidékről szóló 1816. évi könyvében szót sem ejtett az oltásról, míg az 1834-es második kiadásban az oltásnak tulajdonította a népszaporulat növekedését. A negyvenes években legalább papírforma szerint az újszülöttek több mint fele kapott himlőoltást. Persze a kortársak mégis inkább azt tették szóvá, hogy viszonylag magas a himlőben elhalálozottak száma; valójában csak a halálozások 3–6%-a. De a halálozási arányok javulásában a helyi tényezőknél talán nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk az általános európai egészségügyi helyzet jobbra fordulásának. Hiszen nem pusztítottak hatalmas járványok, és a Habsburg-birodalom keleti határain húzódó karanténrendszernek köszönhetően sikerült megakadályozni, hogy Kelet felől olyan pusztító betegség üssön be, mint a pestis. Igaz, a járványok már a román fejedelemségekben sem tudták visszafogni a népességnövekedést, nem utolsósorban azért, mert a Dunánál is újabb karanténhálózatot állítottak fel.

{1203.} Csakhogy, amíg a mezőgazdaságilag kedvezőbb adottságú szomszédos területeken új földek feltörése biztosította a termelés bővítésének lehetőségét, Erdélyben az 1830–40-es évek legsúlyosabb gazdasági kérdése az lett, hogy a viszonylag alacsony népsűrűség ellenére az agrártermelés egyre kevésbé tudott lépést tartani a népességnövekedéssel. Az 1830-as évekre már véget ért a földművelés térhódítása az állattenyésztés rovására, s feltételezhetjük, hogy az eke alá fogott terület 1848-ig sem nőtt jelentősebb mértékben. Jellemző, hogy a kolozsvári guberniumi számvevőség a birodalmi statisztikai kiadvány részére két évtizeden keresztül ugyanazokat az adatokat küldte fel Bécsbe az adóköteles föld kiterjedéséről, nem is véve a fáradságot a kisebb módosulások feltüntetésére. S a lustaságot mentse, hogy az adóösszeírásokat, ha nem is teljességgel kétes értékű, de kétértelmű forrásnak tartjuk ma is, s fenntartások hangsúlyozása nélküli megszólaltatásukhoz regionális szintű részletkutatásokra is szükség lenne, és többet kellene tudnunk az adatfelvétel sajátosságairól. Az 1850-es években készült kataszteri felmérés ugyanis egymillió kataszteri hold szántóval többet mutat ki, mint amennyit most már a nemesi földeket is magukba foglaló, többnyire bevallásokra támaszkodó adóösszeírások alapján feltételeztek. Kérdés, hogy ez az eltérés mennyiben tulajdonítható a sokat emlegetett földeltitkolásnak és adócsalásnak, és mennyiben annak, hogy ugyanazokat az adóköteles földeket most már gondosan és szakszerűen mérték fel. Nyilván mindkét tényezővel számolni kell. Mégis, ha az 1770-es {1204.} évektől 1850-ig áttekintjük az adóösszeírásokat, úgy véljük, hogy az adóköteles földek kimutatása a szántók kiterjedésének növekedésében bizonyos fokig tükrözi a változás ritmusát. A megyék és a székely székek esetében kétségtelenül nagyobb arányú földeltitkolással kell számolnunk, mert ez – mint látni fogjuk – a társadalmi „stabilitás” egyik legfontosabb eleme volt. Megbízhatóbbnak tarthatjuk a szászföldi és a határőrvidéki adatokat, különösen az utóbbiakat, hiszen a határőrök adómentessége miatt az eltitkolásnak nem sok értelme volt, s a katonai hatóságok nyilván pontosabban hajtották végre az összeírásokat (8. táblázat)

De jellemző a stagnáló viszonyokra az is, hogy Benigni említett könyvének 1816-os első és 1834-es második kiadásában egyforma mennyiséggel számolt, amikor az egy főre eső termést próbálta becsülni, s míg 1813-ban 215 kg jutott egy főre, 17 év múlva már 10%-kal kevesebb. 1830-tól 1847-ig pedig ugyancsak a határőrvidéken az egy főre jutó gabonamennyiség is több mint 10%-kal csökkent. S míg 1821-ben 0,81 hold szántó (1 hold = 1600 négyszögöl) jutott egy főre, 1846-ban 0,64, miközben az ekék száma sem nőtt gyorsabban, mint a lakosság. Stagnált az állatállomány létszáma is (23. ábra), kivéve a juhokét, sőt az 1828-as évek után a juhállomány még nőtt is, amire annál is inkább szükség volt, mert az öltözködés alapanyagát a gyapjú jelentette. A határőrvidéken a juhok száma valamivel még mindig meghaladta a lakosságét is, de ezt ott és egész Erdély számára csak transzhumálással lehetett {1205.} biztosítani úgy, hogy telente a juhállomány felét-kétharmadát a Kárpátokon túl, az Al-Duna mellékén legeltették. (Az ún. purzsások hasonlóképpen, de jóval kisebb nyájakkal járták telente a magyar Alföldet is, amíg a földművelés térhódításával nem szorultak vissza Erdélybe, illetve a dunai fejedelemségekbe, ahol szintén ez a sors várt rájuk.) Így az itthon tartott adóköteles – tehát nem birtokos nemesi tulajdonban lévő – juhok száma a 18. század közepétől állandóan csökkent, az 1840-es években már csak 200 ezer körül ingadozott, amíg a Kárpátokon túli legelőre hajtott juhállomány nagysága nőtt, olykor a milliót is meghaladta. Kb. 300 000 lehetett tehát az 1848 előtt nem adózó birtokos nemesség juhállománya (24. ábra).

Erdély földje csak jó termés esetén tudta kielégíteni a lakosság szükségletét. Ha közepes lett a termés, akkor az igényeknek már – korabeli becslés szerint – legalább egyötödét kellett bánsági és havasalföldi gabonával fedezni. Hiszen az ország különböző részeiből való földbirtokosok szerint az átlagos őszi búzatermés csak háromszorosát adta az elvetett magnak, bár akadt, aki öt-tízszeresre becsülte a hozamot. Miután a – 18. század utolsó harmadában {1206.} Erdélyben is általánossá váló – kukorica az egykorú tapasztalat szerint ugyanannyi földről több „nyereséget” adott, és művelése, valamint feldolgozása – jobb szó hiányában – kevesebb „tőkét” igényelt, a század derekán a szántók egyharmadába azt vetettek, míg búzát és rozsot 15-15%-ába és kétszerest is mintegy 10%-ába. Sőt, szívesen ültettek kukoricát a ház körüli kertbe és az ugarnak hagyott földek egy részébe is (így viszont az állatállomány legelőterületét korlátozva). Hosszú távon a kukorica ugyanolyan népességnövekedést biztosító szerepet játszott Délkelet-Európában, mint a burgonya Közép-Európa északi részein, miközben a szegénység jelének tartották a kortársak. Csakhogy egykorú tapasztalat szerint a kukorica tízévente csak egyszer adott jó termést, négyszer közepest és ötször rosszat. Így – az elmaradottság fejlődést béklyózó tüneteként – „mikor megterem, senkinek sem kell, mikor nem terem, senkinek sincs”.*ENGEL M., Észrevételek az úgynevezett Erdélyi Gazdaságról. Nemzeti Társalkodó 1834. II. 7. sz.

A termés alakulásától függően az ún. régi típusú válságok még erősen éreztették hatásukat. Rossz termés nyomán felszöktek a gabonaárak, a lakosság zömének vásárlóereje csökkent, és az iparos meg a kereskedő is felemelte cikkeinek árát, hogy ellensúlyozni tudja a kereslet csökkenése miatt megcsappant nyereségét, mert a piac beszűkülése őket is sújtotta. A „csendes évek” lassú áremelkedése is egy ilyen megrázkódtatással ért véget, amikor 1830 végén egyik hétről a másikra megkétszereződtek a gabonaárak. S talán ez a válság volt az 1817-et követő legsúlyosabb. De Erdély népeinek szerencséjére a kolera és a rossz termés nem jelentkeztek többé együtt. Sőt 1836-ban a kolera mellett rekordtermés volt. 1833–34-ben és az évtized végén sikerült kivédeni a rossz termés miatt fenyegető éhínséget úgy, hogy a szomszéd dunai fejedelemségekből és Magyarországról a szokásosnál több gabonát hoztak be. S lassan az adóhátralékból is viszonylag sokat sikerült behajtani egészen a negyvenes évek közepéig, amikor a búzatermés oly csekély lett, hogy már felét vissza kellett vetni ismét „a jövendőre”. Amikor pedig 1847-ben Európa-szerte éhínség fenyegetett, Erdélyben a terméscsökkenés nem okozott éhínséget; az adót ugyan sok helyt nem lehetett beszedni, de hogy a nagyobb válságot megelőzzék, csak a veszélyesen elharapózott pálinkafőzést kellett betiltani, és azt, hogy magyarországi kereskedők túl sok gabonát vásároljanak fel. Eddig többnyire magyarországi gabonával sikerült úrrá lenni a nehézségeken, most viszont a súlyosabb magyarországi válság sújtotta a hegyvidéki erdélyi területek – főleg román – lakosságát, mely élelmének jelentős részét a Bánságból és a magyar Alföldről szerezte be.

Nem tudunk viszont olyan megrázkódtatásszerű krízisről, mint az 1790-es vagy az 1810-es évek válságai. De ezek emléke még élt. Féltek is a harmincas években, mert „egy terméketlen esztendő, szárazság vagy esőzés elegendő arra, {1207.} hogy a köznép élelem-tárából kifogyva vándorlással keresse száraz kenyerét”.*HODOR K., Doboka vármegye természeti és polgári esmértetése. Kolozsvár 1837. 360. És mivel az élelmezési gondokon állandóan segített az a gabona, amelyet az érchegységi vándormunkások idénymunkájukkal és a fafaragók termékeik ellenében szereztek, még az 1850-es években is a topánfalviak az Érchegység népét fenyegető veszélyek érzékeltetésére azt hangoztatták: „egy terméketlen év Magyarországon és egy közepes Erdélyben a halál kegyetlenségét tudja a fejünkre hozni”, mint 1817-ben.*Topánfalvi parasztok és bányászok Nicolae Corcheş által szerkesztett beadványa a katonai kormányzóhoz. OL, EOKL, Militär- und Civilgouvemement, Statthalterei in Siebenbürgen, Általános iratok, 1852. 115. 55. Ha pedig az időjárás tönkreteszi a kukoricatermést, akkor egymilliónyi románságnak „veszett el kenyere”, és így „hazánkban egy sereg proletarius drágácska esztendőben koldulásra vari mindjárt kárhoztatva”.*KŐVÁRY L., Erdélyország statisztikája. Kolozsvár 1847. 161. A válságtól való félelem azonban tartósabb élménynek bizonyult, mint maguk a válságok. A termelés és termelékenység stagnálása növelte a népesség és a gazdaság közötti feszültséget, és a kettő közötti egyensúly egyre labilisabbnak tűnt, felborulással fenyegetett, de utólag már úgy látszik: a kortársak tudatában talán sokkal inkább, mint a valóságban.

Az erdélyi társadalomnak azonban válaszolnia kellett a ránehezedő nyomásra, és természetesen mindenekelőtt a társadalmi-gazdasági élet legalapvetőbb sejtjének és egységének: a családnak.

Az alkalmazkodás egyik módja a családalapítás idejének megválasztása volt, amit korszakunkban már kialakult szokásrend szabályozott. Az esztendő munkarendjének kötöttségei és vallási beosztása folytán a házasságkötések többségére mindig év végén és a farsang időszakában került sor. De aztán, mint minden agrártársadalomban, Erdélyben is jó gabona- és bortermést és kedvező áralakulást több házasság követett, mint rossz években (25. ábra).

Láttuk, korai házasságkötési életkorjellemezte az ország lakóinak abszolút többségét. Volt olyan vidék, ahol állítólag 30 éves nagyapák sem mentek ritkaságszámba a román lakosság körében. Meglepő módon a szászok is a korai házasságkötésre hajlottak. 1847-ben például a lutheránusoknál, akiknek 90%-os többsége szász volt, a házasságkötések több mint felét 20 év alatti nők és 24 év alatti férfiak kötötték, a római katolikusoknál viszont csak egyharmadát, míg összerdélyi viszonylatban kb. 60%-át (l. a 18. ábrát). Éles választóvonalak húzódtak e tekintetben az egyes földrajzi régiók és a társadalmi rétegek között. Korabeli tapasztalat szerint a vagyonosabb parasztságnál a gyermekáldás kisebb volt, mint a szegényeknél. A szász jómódú parasztság körében „a kétgyermek-rendszer”, azaz a születéskorlátozás immár a század eleje óta a korai házasságot ellensúlyozó szokássá vált, hogy a föld ne aprózódjék fel oly veszélyes gyorsasággal az örökösök között.

A nyers születési arányszám viszonylagos alacsonyságából és a nyers házasságkötési arányszám magasságából (az anyakönyvezés fogyatékosságai ellenére is) arra következtethetünk, hogy a születéskorlátozás elég gyakori lehetett. A naszódi határőrezred görög katolikus vikáriusa 1840-ben körlevélben fel is szólította papjait, hogy a hitoktatás alkalmával az ötödik parancs – „ne ölj” – ismertetésekor külön hangsúlyozzák azon asszonyok és lányok vétkének nagyságát, akik „különböző növényekből készült főzetekkel akarják meggátolni megtermékenyítésüket, vagy kotyvalékokkal pusztítják el a magzatot”, nem is beszélve arról, ha születés után megölik a csecsemőt.*ŞT. BUZILA, Documente bisericeşti. Arhiva Someşană 1936. 407. A korai házasságkötéssel és születésszabályozással szemben egyes régiókban az ún. malthusianus magatartásforma is érvényesült, vagyis a késői, illetve a viszonylag későbbi házasságkötések gyakorlata. Főleg a Székelyföldön, hol a nemesség zöme állítólag a házasság későbbre halasztásával próbált védekezni a birtokaprózódás ellen. S míg általános gyakorlatnak azt tartották a kortársak, hogy az új házasok egy ideig a szülők portáján élnek, amíg – elsősorban a Szászföldön – önálló telekhez jutnak, a Székelyföldön a nemesek {1209.} inkább akkor házasodtak, ha kivehették részüket az apai örökségből. Így aztán nem utolsósorban a késői házasságkötéseknek tulajdonították a sok törvénytelen születést. A háromszéki határőrvidéki lakosság körében sok volt a korai házasság, mégis (18 év átlagát tekintve) minden tizennyolcadik születés törvénytelen volt, míg északabbra, a buzgó katolikus és minden nagyobb város mozgásterétől távol élő csíki lakosság körében csak minden harmincötödik. Ugyanekkor az északi, többségében görög katolikus naszódi határőrfalvakban minden huszadik, míg a Déli-Kárpátok szomszédságában csak minden százötvennyolcadik, ami a rendkívül korai házasságkötési kornak vagy esetleg annak a szokásnak tulajdonítható, hogy a faluközösség kötelezte a férfit, vegye feleségül a leányanyát, ha nem, akkor pedig maga a közösség fogadta örökbe a törvénytelen gyereket, mint arra az Érchegységben volt példa.

A létfeltételek változásának súlya alatt magában a családszervezetben is lényeges változások mehettek végbe. A század eleji népességpusztító megrázkódtatásokat követően 1831-től 1847-ig tovább csökkent az adózó családfők száma (9. táblázat), miközben – mint láttuk – a népesség viszonylag gyorsan nőtt. Miután a kivándorlók éves száma alacsony volt, mintegy félszáz körül mozgott, az adózó családfők csökkenésének a legvalószínűbb magyarázata: a családok felduzzadása. Ha a két időpontban az összlakosság mintegy 90%-át az adózó családfők számához viszonyítjuk, akkor az derül ki, hogy az átlagos családnagyság majdnem egy fővel emelkedett. A kisnemesi családfők száma alig csökkent, annál inkább a jobbágyoké és a zselléreké, sokkal enyhébben a polgároké; országszerte nem emelkedett, csak a szabad parasztoké, és a polgárok kivételével a szászföldi adózóké. Mert ebben „az úrbéres világban azon szokás divatozott, hogy az {1210.} apa haláláig gyermekei közt nem oszták szét a telket, azután is a kisebb testvérek a nagyobb köré húzódtak, s így éltek közös háztartással tűrhető jólétben, oly vagyon után, mely szétdaraboltan egyiküknek sem nyújtott volna életmódot. A munka lévén életforrásuk, a család népesedése nem szomorítá az apát, annál több erő dolgozott házánál; minden született gyermek új tőkepénze volt a szegény családnak.” Kevesen mentek szolgának, cselédnek, mert a „nagy birtok körében élvén, leltek ott maguknak földművelés körül oly foglalkozást, mely mellett függetlenségüket fenntartották”.*Dózsa Dániel [vezércikke]. Kolozsvári Közlöny, 1862. október 25. 151. sz. Legalábbis így látszott az 1860-as évek megszépítő távlatából, amikor már – úgy tűnik – felbomlott a nagy közös háztartások többsége. De a szegénység kényszerítő-összetartó ereje azért játszhatott nagyobb szerepet, mint a fenti visszaemlékezés sejtetné, mert a külföldi utazóknak éppen az tűnt fel, hogy a „kémény, padló és mennyezet nélküli belső beosztást mellőző nyomorúságos paraszti kunyhókban egyszerre több család” lakott.*CH. D’HAUSSEZ, Alpes et Danube II. Bruxelles 1837. 306. S valóban, Doboka megye népességkimutatásai szerint az 1830-as években egy házra és egy családra 8-9 fő jutott, a szintén szegény Zaránd megyében előfordult, hogy tizenöten laktak az egyszobás házban, és 1847-ben a kétezer segélyre szoruló család átlagos nagysága szinte elérte a nyolc főt.

Szászföldön viszont a 18. század vége óta csökkent az átlagos családnagyság, a negyvenes években négy fő körül mozgott, de Nagysinkszékben például a hármat sem érte el, és ugyanott a – köztudat szerint rendkívül népesnek tartott – cigányoké is csak három és fél volt. A családok létszáma viszont nőtt, és ennek következtében a „kétgyermek-rendszer” ellenére oly gyorsan aprózódtak fel a földbirtokok, hogy a szász univerzitás 1848-ban elhatározta a legkisebb oszthatatlan birtoknagyság meghatározását.

A kutatások mai állása alapján azt is csak sejteni lehet, hogy sok esetben több család együttélése csak formális volt, s csak az adóterhek könnyítése érdekében nyilvánították magukat egy családnak, miközben külön háztartásban éltek, külön gazdálkodtak a jogilag nem, de a valóságban megosztott „örökségen” vagy telken. És még a Székelyföldön is olyan nagy úr volt a muszáj, hogy „nem egyszer” lehetett látni „egy telken, ugyanazon, egyedül is csak ahogy lehet úgy élt apának 5-6 kiházasított fiát két-három gyermekével élni”.*JAKAB E., Telepítésügy. Erdélyi Híradó, 1847. jún. 10. 255. sz. Ezért is juthatott a korabeli népesség-összeírások szerint több mint hét fő egy házra és egy családra. Ugyanakkor a határőrvidék példája is azt mutatja, hogy a nemesi-szabad paraszti állású vagy erre a helyzetre és életformára törő lakosság szívesebben élt a kiscsaládi keretek között.

A határőrségnél a katonai igazgatás adminisztratív eszközökkel próbálta meghonosítani a bánsági és még inkább a szlavóniai és horvátországi {1211.} határőrvidéken bevált nagycsalád-rendszert azért, hogy a lakosság jobban bírja a katonáskodás terheit. Az egy házszám alatt élőket egy családnak tekintették még akkor is, ha az udvaron két házban éltek, és földjüket is külön művelték. A családok különválását, a birtok felosztását nem engedte, és a családfő pater familiasi hatalmát igyekezett megszilárdítani. Igaz, a határőrvidéki lakosság csekélynek tartott lélekszáma miatt az általános birodalmi gyakorlattól eltérően nem mentesítették a családfőt és a fiúkat a katonai szolgálatok alól, az évi legalább 140 katonáskodási nap pedig súlyos teher volt még akkor is, ha az állami adót a század elején elengedték. A házközösségi rendszer a mostoha létfeltételek ellenére sem tudott mindenütt gyökeret ereszteni. Volt példa a harmonikus nagycsaládi együttélésre, de a negyvenes években, amikor a naszódi falvak küldöttei egy elaborátumot dolgoztak ki létük javításának módozatairól (noha szóvá tették, hogy a nyári időszakban nem áll elég munkaerő a családfő rendelkezésére, s így hallgatólagosan elismerték a nagycsalád gazdasági előnyeit), mégis ez ellen a rendszer ellen nyilatkoztak. A testvérek, anyósok, menyek, gyerekek és felnőttek állandó torzsalkodásaira hivatkoztak. Talán ezekből a tapasztalatokból is merített a besztercei születésű Andrei Mureşan, a román nemzeti ébredés költője, amikor 1848 júliusában nevelési kézikönyvében azt hangsúlyozta, hogy a gyermekek „régi és maradi előítélet folytán több szenvedésre vannak ítélve, mint az amerikai rabszolgák” és a háziállatok.*A. MUREŞAN, Icoana creşterei rele. Braşov 1848. VIII. A naszódiak azt is panaszolták, hogy éppen a nagycsaládi együttélésből fakadó feszültségek miatt nem tudják jól megszervezni a közös munkát, ugyanakkor a családfő elhalálozása után a pater familiasnak kinevezett legidősebb testvér a többi rovására gyarapodik. Az együttélés pedig gyakran csak formális. A régebbi, általuk szásznak nevezett gazdálkodási rend, tehát a kiscsaládok önállóságának visszaállítását követelték. S bár a katonai igazgatás ragaszkodott a házközösségi rendszerhez, volt olyan magasabb rangú tiszt, aki a kiscsaládok önállóságában a hatékonyabb gazdálkodásra való serkentő erőt látta.

Ilyen körülmények között az esetek túlnyomó többségében a határőrvidéki családnagyság egyenletes emelkedése – 1810-től 1847-ig 6-ról 10 főre, a székely huszárok körében, hol a felszerelés jóval költségesebb volt, 9-ről 16-ra – korántsem tükröz egyértelműen valóságos folyamatot; nem annyira a közös munkaerő-gazdálkodásra alapozott nagycsalád-rendszer térhódítását jelzi, hanem inkább az önálló kiscsaládi élet kialakítását gátló kényszer súlyosbodását.

{1212.} VÁLTOZÁSRA VÁRÓ PARASZTI TÁRSADALOM

A társadalmi feszültségeket legalább annyira fokozták a termésválságok, mint az 1820–40-es éveknek az a jellemzője, hogy már nem jártak együtt súlyos járványokkal, és nem csaptak át tömegeket pusztító éhínségbe. Egykor az ínséges idők tettek tönkre családokat, egyben alkalmat adva arra, hogy néhányan kereskedéssel-spekulációval meggazdagodhassanak. (Jellemző, hogy a kortársak a negyvenes években is még gyakran a század eleji megrázkódtatásoknak tulajdonították a falun belüli nagyobb különbségek kialakulását és az oly sokszor kárhoztatott „luxus” terjedését, aminek egyik velejárójaként a Szászföldön már a jómódú „parasztok egymást urazzák”.)*ST. L. ROTH, Der Geldmangel und die Verarmung in Siebenbürgen besonders unter den Sachsen (Gesammelte Schriften und Briefe. Hrsg. O. FOLBERTH. IV. Berlin 1970. 386). Ahogy viszont ezek a megrázkódtatásszerű válságok elmaradtak, a rétegződésben, a társadalmi helyzet biztosításában nagyobb szerepet kapott a kitartó termelői tevékenység, illetve ennek intézményi, jogi és gazdasági feltételei.

Az adófizető lakosságnak egyharmadát kitevő szabad parasztság és kisnemesség az úrbéresekénél kedvezőbb helyzetnek örvendhetett, sőt még a határőrökénél is, akikre adók ugyan nem, de súlyos katonai terhek nehezedtek. Hosszú távú tendencia eredményeképpen azonban csökkent a különbség az úrbéres jobbágy és zsellér, valamint a szabad paraszt – mármint a „polgárparaszt”: a szászföldi szabad és szabados, és a „nemesparaszt”: székelyföldi lófő és gyalogszékely, a fogarasi boér, és a Szászföld kivételével mindenütt gyökeret eresztő egytelkes, címeres leveles kisnemes – között. Jólét és szegénység különböző szintjein kialakultak azok a rétegek, amelyeken belül csak jogállás és annak tudata tett különbséget. A nemesi jogok makacs védelmezőjének is el kellett ismernie, hogy „ezrek vannak ilyen nemesek, kik nyomorúltabbak a parasztnál”, és némelyiknek „alig van hagymája, hogy megegye”.*Beszédtár. Záratékul az 1841/2-ik (!) országgyűlési Jegyzőkönyvhöz. Szerk. HAJNIK K. III. Kolozsvár 106. A lusta, de rátarti szegény nemes kedvenc figurája is lett a politikai publicisztikának, hogy a jómódú szorgos jobbággyal együtt illusztrálják azokat az árutermelésre alapozott átrétegződési folyamatokat, amelyek egyre inkább feszegetni kezdték a feudalizmus kereteit.

Jellemző a gazdagság mértékére, hogy a hatökrös lófő vagy Nyárád menti kisnemes már jómódúnak számított. A Székelyföldön falvanként négy-öt családra becsülték azok számát, akik – ilyenformán – „hajdoni jó állapotukban” megmaradtak, és „az életnek az ők felfogásuk és igényeikhez képest elég kényelmét és örömét élvezhetik”.*JAKAB E., i. m. A szabad paraszti és kisparaszti {1213.} jólét és szegénység a hosszú távú táji-történeti fejlődésben gyökerezett, társadalmi magatartásformáktól is meghatározottan. Elsősorban ez tette olyan élessé a nagy történeti régiók közötti különbséget. Amíg a szászföldi szabad parasztok, ha nem is mindenütt, a legjobb minőségű földeket művelhették, abból is az átlagosnál nagyobb kiterjedésű kisbirtokokat mondhatták magukénak, addig a székelyföldi szabad székelyek és kisnemesek többsége fogarasi, hunyadi és kővári román társával együtt általában mostoha adottságú területeken tudta őrizni szabadságát, egyre szűkebbé váló földjén (10. táblázat).

Ez a szabadság nem óvott meg a földaprózódástól, de a mindennapok létharcában lehetőséget kínált a gazdasági érdekeltség érvényesítésére, és ezért óriási vonzó-, sőt mozgatóerővel hatott. A vándormunka lehetőségét a hazatérés biztosításával tárta szélesre. Aranyosszéken például „a szűk birtokon lakó székelység ifjúságába a szükséges életmód keresése tekintetéből az országba elszéledve él, és csak akkor tér nagyobb részint hazájába, midőn némi keresményre szert tehet”.*Barcsay László tartományi biztos jelentése. OL, GP, 1846: 2623.

Ha viszont a feudális terhektől való mentesség elegendő földtulajdonnal társult, akkor aztán „sok földesúr csak csodálkozik, hogy a jobbágyával nem bíró nemesnek, aki maga arat, kisebb kévéből álló keresztje többet ereszt”.*HORVÁTH J., Bírálat és némely ragasztvány az iker Magyarhon nemzeti 1837-k évi Trattner és Károlyi kalendáriumára. Kolozsvár 1837. 97. Így Doboka megyében például „az oláh nemesek munkások, pazarfény megvetője, házi körök egyszerű, vagyonjukat kevélyen hirdetni s tudatni főbb tulajdonságjok, több nyomon által vetkezik le nemzeti sajátságjokat”,*HODOR K., i. m. 499. a jobbágyi életszint fölé emelkedve.

Így az úrbéres, a sikeres kisnemes példája láttán, jobban érezhette saját kiszolgáltatottságának nyomasztó terhét, és ez a változtatás szándékát {1214.} erősítette benne; míg a szegény paraszt-nemest inkább helyzetével való megbékélésre ösztönözte, illetve arra, hogy a feudális rendszer keretein belül keresse helyzete és léte változtatásának módozatait.

A korszak társadalmi dinamikáját így éppen az adja, hogy – miközben a politikában kirajzolódott a polgári típusú társadalom megteremtésének igénye és szükségessége – egész Erdély lakosságának zöméről elmondható: mindenki lépni akart egy szintet a paraszti-nemesi lét egymásba kapaszkodó és mégis jól elkülöníthető – természetesen idealizált – fokozatain. A jobbágy szolgálatai „méltányos” mérséklését követelte, de szíve szerint általában határőrkatona akart lenni, mert ez jelentette a „kitörés” lehetőségét. Ha élt a közösségben szabad paraszti múltjának tudata, akkor községe szabadságát kívánta vissza: a város rangjára és jogállására áhítozott. Ha a határőr családja nemesi-szabad paraszti (székely vagy bojár) múltjára emlékezett, akkor elvesztett kiváltságait akarta vissza, katonáskodás nélkül. Az adófizető kisnemes a gazdag adómentessel való jogi egyenlőséget igenelte. A szászföldi szabad román pedig szász társával szeretett volna osztozni faluja vezetésében. Az emelkedést és a feltörekvést célzó igények az adott feudális rendszeren belül maradtak, mégis annak teherbírását és működőképességét veszélyeztették, és ezáltal kereteit feszegették.

Milyen gazdasági folyamatok mélyítették a robbanással fenyegető, szerteágazó ellentéteket, és ugyanakkor mi csökkentette a feszültségeket a mindennapok létharcában?

A Szászföldön, ahol az egyetlen feudális szolgáltatás a tized volt, a szász földműves és a román pásztor még mindig sokat emlegetett ellentéte lassan a kiegyenlítődés felé haladt. A transzhumálás következtében valóban elmélyült a regionális munkamegosztás, de egy-egy régión belül a jómódú román a szászhoz hasonlóképpen gazdálkodott és élt, több szobás kőházat építtetett, és hasonló viseletet öltött. Sőt, a sok jómódú juhosgazda között akadt olyan, aki fiát a bécsi Polytechnicumba járatta. Amíg azonban a – már jellemzett – transzhumálás a szász iparos és a román pásztor egymásrautaltságát erősítette, tovább izzott az elégedetlenség azokban a falvakban, amelyeknek legelőin a szászok – jogi helyzetükre hivatkozva – igásállataik legeltetése érdekében korlátozták a románok juhtartását. A globális adatok is tükrözik még az etnoszociális munkamegosztás körvonalait. Nagysinkszékben például a szász és román lakosság között az állatállomány olyan arányokban oszlott meg a polgári forradalom küszöbén is, mint a 18. század első évtizedében, miközben a legszembetűnőbb változás a románság számbeli térhódítása (11. táblázat). De míg a szászok elsősorban a földműveléssel foglalkoztak, a románoknak nagyobb szerep jutott a juhtenyésztésben. 1846-ban egy szászra több mint egyholdnyi szántó, egy románra pedig csak ennek kétharmada jutott. Nagyjából hasonló volt az arány az igavonó állatok megoszlásában is. Ezzel szemben három románra egy juh jutott, a szászok juhállománya pedig {1215.} annyival volt kisebb, hogy 6 főre jutott egy juh. Medgyesszéken ekkortájt (a várostól eltekintve) három szász adófizető családra jutott egy juh, míg egy románra kettő, miközben 3-4 hold szántó egy szászra és csak valamivel több mint két hold egy románra. A gazdasági pangás, illetve a növekedés hiánya annyira rányomta bélyegét a kortársak szemléletére, hogy a negyvenes években megjelent, pénzhiányról és az elszegényedésről szóló könyv szerzője, Stephan Ludwig Roth a románok emelkedését csak a szászok süllyedésének eredményeként tudta elképzelni.

De ahogy az éhínség veszélye a kortársak tudatában fenyegetőbbnek bizonyult, mint a valóságban, ugyanúgy eltúlozták a társadalmi különbségek elmélyülésének következményeit. Sőt, a szakirodalomban már jelentősebb földnélküli rétegekről is szó esett. Ezzel szemben a föld és állatállomány nélküli nincstelen parasztok, akiket a bérmunkás falusi agrárproletariátus elődeinek lehetne tekinteni, egy-egy falu lakosságának még csak viszonylag csekély töredékét tehették ki, hacsak nem gondolunk az idős, munkaképtelen elesettekre és a koldusok viszonylag népes seregére, arra, hogy „minden 300 főnek egy koldust kell élelmeznie”.*KŐVÁRY L., i. m. 214.

A szegényeknek, a teljességgel nincsteleneknek időszakosan munkába fogható rétegét elsősorban a cigányság egy része alkotta. De csak egy része, mert a cigányság annyira tagolt volt, hogy mást és mást jelentett vidékenként a szó: cigány. Gondoljunk a közmegbecsülésnek örvendő falusi kovácsra és a városi zenészre, a kincstári aranymosókra és azokra a földművelő „új parasztokra” vagy „új magyarokra”, akik már az úrbéresekhez hasonló módon gazdálkodtak, és elnevezésüket is azért kapták az uralkodótól és a {1216.} hatóságoktól, hogy beilleszkedésüket segítsék elő, elvágva a köteléket a negatív példát jelentő sátoros cigányoktól. Ez utóbbiakat a kor romantikus szemlélete méltán övezte némi dicsfénnyel – annak láttán, hogy a „nemzetiségéhez oly hív” sátoros „anyanyelvét szentség gyanánt őrzi”*SÜKÖSD S., A hazaszeretet három parancsokban. Nagyenyed 1846. 18. – ugyanakkor a környezetből a cigányok társadalmasodását is hátramozdító előítéleteket váltottak ki. Ezért is érezhette és javasolhatta az 1840-es évek derekán Demeter József sepsiszentgyörgyi főbíró és diétai követ, hogy miután „az erdélyi cigányokat a föld többi lakosaitól megkülönböztetni a legnagyobb igazságtalanság lenne”, törvény tiltsa meg a vándorlást, és mondja ki, hogy „a többi Földnépével minden megkülönböztetés nélkül ugyanazon helyzetben és viszonyban állanak”. Nos, a beilleszkedett, „rendes életmódot folytatók” és a vándorcigányok között találjuk a fent említett részt, az ún. „silány napszámosokét”.*MISKOLCZY A., Demeter József cigányügyi operátuma (Lymbus I. Források Magyarország régebbi történetéhez. Megjelenés alatt). Ezek – olcsó munkaerő lévén – a földesurak és vármegyei tisztek (illegális) pártfogását élvezték, és még félig-meddig időszakos, tavaszi-nyári vándoréletet folytathattak: kiszolgáltatottságuk következményeként és ugyanakkor a reájuk való utaltság erősítése érdekében, hiszen ha – egyébként szerény követeléseiket nem teljesítették, akkor fogták magukat, kunyhóikat felégették és odébb álltak.

Az erdélyi árutermelés mostoha feltételei és a robotgazdálkodás – aminek néhány sajátosságáról a földesúri gazdálkodás és magatartás bemutatásánál szólunk – miatt ugyanis a szőlőművelés mellett legfeljebb aratáskor kellett még részesmunkába jobbágyokat vagy vándormunkásokat is fogadni. Igaz, a termés betakarításakor még a szászföldi parasztgazdaságok is munkalehetőséget biztosítottak a kaszával és sarlóval „csapatostul” kirajzó székelyek számára. A népességnövekedés és társadalmi differenciálódás azonban nem érte el azt a mértéket, hogy az agrártársadalom igazán nagy nincstelen tömegeket vetett volna ki magából. „Többnyire Erdélyben minden embernek van birtoka”*HORVÁTH J., i. m. 94. – mondták, sőt, „doktrinér” nyugat-európai utazói szemmel még „sok” is; a birtokviszonyok terén pedig látszatra olyan „abszolút egyenlőség” érvényesül, mely az országot stagnálásra ítélő, megbonthatatlan „egyensúlyt” tart fenn.*CH. D’HAUSSEZ, i. m. 288–289.

Csakhogy a földhasználat még nem biztosította a földbirtokhoz és aztán a tulajdonhoz jutás lehetőségét. Mert ha a feudális birtoklási viszonyok helyére polgári tulajdonviszonyokat állítanak, ahogy ennek esélyeit és módozatait az 1830–40-es években latolgatni kezdték, akkor csak az úrbéres jellegű föld kerül birtokosa tulajdonába, természetesen a földesúr kárpótlásával az elvesztett szolgálatokért. A feudális függésben élők mintegy 10-15%-a (az {1217.} 1847-es adóösszeírás szerint csak 22 ezer) majorsági zsellér, szerződéses jobbágycsalád, akik általános szóhasználattal a kurialisták rétegét alkották, melynek tagjai minimális állami adóval terhelve – akik pedig be sem kerültek a kimutatásba, semmit sem fizettek –, munka és terményjáradék ellenében a földesúr korlátlan rendelkezésében álló, ún. allodiális földet műveltek. A feudális viszonyok eltörlésével viszont – keserűen fizetve ezért a védettségért – föld nélkül szabadulnának. És még ennél is súlyosabb kérdésként jelentkezett a székelyföldi jobbágyok helyzetének szabályozása. Mert hiába jegyezték be őket jobbágyként az adótabellába, ha a törvényhozás elfogadja azt az elvet, hogy a Székelyföldön, annak „természeténél” fogva – a királyi adományok kivételével –, minden föld allodiális jellegű, akkor ott az úrbéresként állami adót is fizetőknek legalább négyötöde kerül kurialista sorba. Számukra a jobbágyi minőség biztosítása hozhatott előrelépést, ha tudták (volna), hogy földtulajdonhoz jutás lesz a tét.

A lakosságnak a fenti okokból pontosan meghatározhatatlan hányadát, mintegy felét vagy többet is kitevő úrbéres jobbágyok (és a velük II. József reformja óta jogilag azonos kategóriát jelentő zsellérek) kb. 1 600 000 kataszteri hold szántót és rétet birtokoltak a megyékben és a Részekben: a legvalószínűbb becslés szerint az összes szántó és rét mintegy 40-45%-át. Kétszer annyit, mint az adómentes nemesség saját tulajdonaként, a többi, mintegy 1 300 000 kataszteri hold (szántó és rét) pedig a szabad parasztok és határőrök, csekély hányadában polgárok kezében volt.

A jobbágytársadalom tagoltságának mélységét az 1847-es úrbéri törvény előírásaival szokták érzékeltetni. Ezek szerint az egy család létét optimális módon biztosító birtok nagysága az első osztályba sorolt jó minőségű földekkel rendelkező falvakban 4-10 hold (1600 négyszögöles hold) szántó és 2-4 hold kaszáló, terméketlen vidéken pedig 7-14 hold szántó és 4-6 hold kaszáló. Mindez annyiban reálisnak is tűnik, hogy mint az 1850–60-as években a jobbágyfelszabadítás végrehajtása során kiderült, a jobbágybirtok átlagos nagysága 8-9 katasztrális hold, amíg a szűkebb értelemben vett Magyarországon ennek felével nagyobbra ugrott jóval kisebb – egyesek szerint feleakkora – robotterhek mellett, miközben az átlag az erdélyinél jóval nagyobb különbségeket takart, és a szántófölddel nem rendelkezők száma meghaladta a birtokosokét. Csakhogy az erdélyi stagnálással szemben dinamikus mezőgazdasági kivitel jelezte a fejlődés mértékét.

A jó gazda hírében álló liberális Teleki Domokos gróf úgy látta, hogy egy öttagú család biztos létalapját 5 hold szántó, 3 hold kaszáló, 4 igavonó marha, 1-2 fejőstehén, 2-3 növendékállat és – az önellátásra is jellemző módon – 8-10 juh jelentheti. Becslésünk szerint nem sokkal kellett gazdagabbnak lennie egy családnak, hogy 8 ezüstforint fölött fizessen adót. 1848-ban pedig a 150 000 úrbéres jobbágy- és zsellércsalád még 2%-ának sem, összesen 2800 családnak kellett volna 8 forint fölött adóznia, igaz, olyan világban, amelyben {1218.} az adócsalás – mint látjuk – fontos szerepet játszott. Tehát az erős közép- és a viszonylag csekély nagyon szegény rétegekkel szemben igen kicsire rúgott a paraszti társadalom hierarchiájának csúcsán elhelyezkedő gazdag parasztok száma (szinte kisebb, mint a középbirtokos nemeseké és az arisztokratáké).

A földművelés és az állattartás viszonyában és részben a paraszti társadalom átrétegződésében a 18. század közepétől a 19. század közepéig bekövetkezett változásokat szinte modellszerűen érzékelteti a mezőségi radnóti uradalom néhány falvának példája (26. ábra). Itt az ún. örökségeket felosztották, azaz egy gazdaságból több gazdaság vált ki, ahogy a családok száma is emelkedett. A nagycsaládok száma mégis nőtt, és az újabb földek eke alá fogásával az egy családra jutó szántó kiterjedése legalább olyan ütemben gyarapodott, ahogy az állatállomány létszáma csökkent, nyilván a kaszálók kiterjedésével együtt, hiszen a növekvő népesség létfenntartását csak így lehetett már biztosítani. Az ökör szerepét az igavonásban általában a tehén vette át, de hat igásállatot alig {1219.} tudott a háztartások 10%-a kiállítani, míg (az 1750-es adóösszeírás szerint) a táji adottságok miatt hat ökörrel kellett szántani, és a 18. század derekán erre a gazdáknak legalább egynegyede még képes is volt. Mindez egyaránt jelzi a lassú fejlődés és az elszegényedés fenyegető perspektíváit is. A lassú fejlődés és változás jeleként a mezőgazdasági tevékenység súlypontja ugyanis áttevődött az állattartásról a földművelésre, bár az állatok adásvétele maradt a parasztok legfontosabb készpénzjövedelmi forrása, és még az ötvenes években is panaszkodtak a kortársak, hogy az állattartásnak nagyobb jelentősége van a paraszti gazdálkodásban, mint a földművelésnek. (Azok a középbirtokos nemesek pedig, akik „képesek valánk azt elhitetni magunkkal, hogy talán az itt Kackón megtelepedett Sidóság” okozza pálinkafőzéssel és kereskedésével a parasztság helyzetének romlását, némi vizsgálódás után a marhatenyésztés silányságában találták meg a bajok okát.*Sombory Juliánna és Ketzeli Mihály beadványfogalmazványa a Guberniumhoz. OL, Családi levéltárak, Hatfaludy család, l. cs. I. 3/a.) Ezért ha az állatállomány megoszlását tekintjük a társadalmi rétegződés egyik legfontosabb mércéjének, akkor az elszegényedés jeleit abban láthatjuk, hogy míg a 18. század közepén az állatállomány viszonylag egyenletesen oszlott meg, egy évszázad múlva felduzzadt a viszonylag kevés állattal rendelkezők száma. A társadalmi különbségek fokozódásának jeleként pedig nagyobbak lettek a különbségek az egyes földbirtok-kategóriák között, ami a falu világán belüli feszültségek fokozódását is maga után vonhatta.

Bár egy-egy falu jobbágytársadalmának tagolódásában szerepet játszott, hogy tagjai több, olykor féltucatnyi földesúr fennhatósága alatt oszlottak meg, s gyakran még ugyanannak a földesúrnak is más-más szolgáltatásokkal tartoztak, mégis rendkívül erősek voltak a falu népét összetartó szolidaritás szálai. A földesúrnak, ha allódiumát akarta növelni vagy a paraszti szolgáltatásokat emelni, a falu kollektív ellenállásával kellett számolnia, sőt azzal is, hogy jobbágyai a szabad költözésjogával élve egyszerűen otthagyják, és más földesúrhoz mennek.

A feszültségeket egyelőre enyhítette, hogy a jobbágy az állami adóztatással szemben gyakran élvezte földesura támogatását. A korszerűen gazdálkodó középbirtokos jellegzetes alakja, Újfalvy Sándor összeköttetései révén el tudta érni, hogy évtizedeken keresztül csak az 1817-ben összeírt jobbágyok kerüljenek be az adóösszeírásba, és a születéseknek, halálozásoknak nyoma se legyen az egyházi népmozgalmi kimutatásban. Úgy látszik, igaza volt azoknak a kortársaknak, akik azt hangsúlyozták, hogy (sok helyt) az adóköteles földek felét, harmadát nem vették fel az adókimutatásba. És bizonyos fokig az is igazolható, hogy a jobbágyok az 1820-i úrbéri összeírás alkalmával – akarva, nem akarva – mintegy harmadával kevesebbet vallottak be a birtokukban lévő földből azért, mert féltek az adóemeléstől. Igaz, több esetben – általában {1220.} ott, ahol a földesúr határosztállyal elkülönítette a határt –, arra hivatkozva, hogy nem tudják, mennyi földjük van, pontos – lánccal való – felmérést követeltek. Abban bíztak, hogy ha a földadó majd emelkedni is fog, a földesúri robotterhek csökkennek, amit az úrbéri összeírók is gyakran kilátásba helyeztek. Mégis joggal feltételezzük, hogy az adóköteles földek eltitkolása vagy a földek pontos felmérésének mellőzése a feudális társadalmi egyensúlyviszonyok fenntartásának olyan tényezője volt, ami az érdekellentétekkel párhuzamosan egyfajta érdekközösséget biztosított a falu és a földesúr között. A múlt megszépítő távlatából úgy látszott: „minden jobbágy földesurában vagy udvarbírájában pártfogóját megtalálhatta”,*SZŐCS János erzsébetvárosi főbírójelentése a Guberniumnak a földadókataszterről (1863). OL, Abszolutizmuskori Levéltár, Visszaállított Erdélyi Udvari Kancellária, Általános iratok. Acclusa, 261. cs. és ez ugyancsak megszilárdította a falusi társadalom kifelé, az állam felé érvényesülő és a paraszti osztályharcban döntő szerepet játszó szolidaritását. Így aztán szinte szabály, hogy a földesúri föld elfoglalása és az állami adó megtagadása együtt sohasem fordult elő. Az adóeltitkolás a falu összetartozásának ápolásában szinte szakrális jellegű szertartás lett. Az adórendszert az erkölcstelenség iskolájának tartották a (liberális politikus) kortársak, vagy legalábbis ők tették szóvá. Mert év végén, amikor az összeírók a vagyoni változásokat feljegyezték, a falu öregjei hamisan esküdtek. A keresztény morálnak ezt a fajta megsértését csak a vele összefonódó sajátos babonarendszer ellensúlyozhatta: miközben elhangzott az eskü (románok számára készített esküformula szerint gyakran az istenre, napra, sóra, szentegyházra), az esküt tevő a kucsmájába lehelt, hogy lelke ott bújjék meg, amíg „hamis vallomása után tisztaságban maradt lelkét onnan ismét felszívhatja”.*PONORI THEWREWK J., Honbarát. Pozsony 1834. 106. Az adónyomás csökkentésének szándéka még akkor is összetartotta a falu társadalmát, ha az összeírás végeztével a faluközösség vezetői megsarcolták a szegényebbeket. A kortársak azt is észrevették, hogy ha egy-egy adócsalás-feljelentés után szabályosan vetették ki az adót, a falu népe anyagilag tönkrement, és morálisan is megroppant. A szolidaritás megrázó megnyilvánulása volt az az eset, amikor Siklódon egy feljelentőt, aki még a guberniumot is bevádolta Metternichnél, a falusiak beszorítottak a községházába, és utána „az emberek kezdtek betódulni, … míg a tömeg testsúlya agyonnyomta”,*PÁLFFY J., Magyarországi és erdélyi urak (S. a. r. SZABÓ T. A.) I. Kolozsvár 1939. 44. anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna, mint ahogy később sem az eset kivizsgálásánál.

A falvak világában az egyéni és közösségi morális integritást alapvetően a vallás és a babona biztosította, a mágiával, mágikus hiedelmekkel átszőtt világnézet és mentalitás alapjaként. Láttuk, az esküszegés vétkét is szertartással ellensúlyozták. A falusi népesség többségét a kortársak a babonaságig {1221.} vallásosnak vagy egyszerre babonásnak és jó hivőnek tartották, de olykor a román sajtó is arra panaszkodott, hogy a babonás hiedelemrendszer vallásos (pontosabban egyházzal szembeni) közömbösséget takar, s a nép nem (vagy nem szívesen) jár templomba. A nagy 1817-es éhínség után a romokból és pusztulásból virágzó gazdaságot teremtő középbirtokos Újfalvy Sándor hiába állított új díszes templomot, hiába küldött „egy eszesebb fiút” iskolába, akit aztán pappá is szenteltek, „sem szelíd, sem kemény módokkal templomgyakorlásra” nem tudta rávenni az állami adótól messzemenően mentesített román jobbágyait.*Mezőkövesdi Újfalvy Sándor emlékiratai (S. a. r. GYALUI F.) Kolozsvár 1941. 199. Vajon a földesúrral, a felsőbbséggel szembeni ellenállás megnyilvánulása volt ez a közömbösség, vagy a földesúr emberséges magatartása miatt értelmét vesztette az, amit a vallás elképzeléseik szerint jelenthetett? Vajon a böjtöket és az ünnepeket sem tartották meg?

Az ünnepek messzemenően befolyásolták a munkaerő-gazdálkodást. A román lakosságtól a görögkeleti és görög katolikus vallás 100 ünnepnapot követelt, negyvennel többet, mint a többi felekezet híveitől. Ünnepkor pedig a saját földjeiken nem dolgoztak a román jobbágyok, nehogy a szentek megsértésével valami katasztrófát hozzanak saját földjükre és házuk népére. Ám ezt – hacsak nem fogadták fel őket bérmunkába – sok helyt „a birtokos nemesség, tulajdon papjaik igen jól tudták magok hasznokra fordítni”. A pap „felmenti ha hozzája egy két pohár italért kalákába dolgozik”.*BRASSAI S., Népnevelés és még valami (Vasárnapi újság, 1847. október 3. 698. sz.). Az a földesúr, akinek csak a következő hétre lett volna esedékes robot, egyszerűen rávehette a papot, „hazudjon innepet híveinek”, mire pálinka fejében „búzája learatva lőn”.*JAKAB, E., Oláhügy (Erdélyi Híradó, 1846. szeptember 6. 176. sz.). Hiszen a paraszt úgy érezte, hogy a földesúri földön végzett munkáért az a szent, akit megsértett, nem az ő földjét, hanem az úrét sújthatja aszállyal vagy jéggel.

Lázadozás és beletörődés nyomta rá bélyegét a falu igazi ünnepeire. Az egész világ hierarchiáját megfordították a pünkösdi királysággal, amikor – Doboka és Belső-Szolnok megye román falvaiban – a fiatalok királyt, nádort, ispánt és bírákat választottak, hogy – mint a faluszéke – elmarasztalják a vétkeseket. De csak világuk hierarchiáját fordították meg, nem annak rendjét. A falusbírót általában a földesúr és az állam eszközének tartották. Szabad elemek igyekeztek is kibújni e tisztség alól, akiknek pedig vállalnia kellett, retteghetett, mikor vetnek lángot házára. Talán generációs ellentétek is kifejezésre jutottak a pünkösdi királyság ceremóniájában, de ezek igazában sohasem válhattak cselekvést meghatározó tényezővé. Amikor 1849-ben az Érchegységben a forradalom kínálta lehetőséggel élve falusi tisztújításra került sor, bizony a száz éven felül járó öregek véleményét kellett kikérni. Tapasztalataik révén az öregek voltak a szűk esztendők nyomorát enyhítő {1222.} reménykeltés hordozói. Az életkor a családi állapottal együtt legitimált törekvéseket és vágyakat, az apa ugyanis jog szerint is megverhette fiát, sőt katonának adhatta, de sorozáskor is ő tiltakozhatott fia – általában családi katasztrófának tekintett – katonasorba fogása ellen. A családok autonómiájára és azok mintájára épült volna fel az ideális falu. És vajon nem volt-e mélyebb jelentősége annak, hogy év végén a falu népe együtt fogyasztotta el a közköltségen tartott „karácsonyi sertést”?

A falu szolidaritása olyannyira kapcsolódott a gazdálkodási rendszerhez, hogy ez a mozzanat maga alá rendelte a nyilván községenként különböző belső ellentéteket. A háromnyomásos gazdálkodási rend a fejlettebb váltógazdálkodáshoz képest földpazarlásnak tűnt, hiszen a megművelhető föld egyharmad része ugaron hevert, nem is beszélve a hegyvidéki és zordabb éghajlatú falvakban uralkodó két nyomásról, amikor fele maradt megműveletlenül. Ennek tulajdonítható, hogy a szántók majdnem 40%-a még az ötvenes években is ugaron hevert. Ugyanakkor az ugar mint legelő biztosította az állatállomány eltartását. Az a tény, hogy a néhány holdnyi gazdaságot is tucatnyi nadrágszíjparcellára tagolták, hogy nagyjából mindenkinek hasonló minőségű föld jusson, ugyancsak a modern racionális gazdálkodás akadályának tűnt, mégis biztonságot nyújtott. Ha az egyik dűlőben a parcellák termését elverte a jég, megmaradt a többiben. Így biztosította ez a gazdálkodási forma a létfenntartás egyensúlyát, de csak addig, amíg a népesség nagysága egy bizonyos küszöböt át nem lépett, mert sem az állatállományt, sem a megművelt földterületet nem lehet egymás rovására növelni. Ez a fajta gazdálkodás a falu népét mindenkire egyformán érvényes kötöttségek betartására kötelezte. Egyszerre érő gabonát kellett mindenkinek az egy nyomásba, egy dűlőbe eső parcellájába vetnie, és lehetőleg egyszerre betakarítani a termést, hogy az állatok ne tehessenek kárt benne, amikor ráengedik őket a tarlóra.

A gazdálkodási rend egységére az egyént a közösségbe integráló életrend épült, s aki vétett ellene, azt a faluközösség próbálta megrendszabályozni. Az egyén élvezte a közösség védelmét, de az egyéni kezdeményezésnek – a kortársak szerint a hatalmaskodástól eltekintve – nem sok helye volt ebben a rendszerben. A föld minőségét is csak akkor volt vagy lett volna érdemes javítani, ha erre maga a közösség minden gazdát képes lett volna kötelezni. Egyre súlyosabb társadalmi problémát jelentett annak a gazdatípusnak a léte és – a negyvenes években gyakrabban szóvá tett – számbeli gyarapodása, amelynek igen csekély földje volt, viszont annál több állatot hajtott ki a közös legelőre. Sok helyt éppen ezek voltak a hangadók, terrorizálták azokat, akik a szántó nagyságának arányában szerették volna szabályozni a legelőre hajtható állatok számát. Gyakran ők voltak a falu földesúrral vagy megyével szembeni kollektív ellenállásának a megszervezői is, hiszen ők veszíthettek a legtöbbet minden változáson.

{1223.} Bár a maga archaikus – mondhatnánk, szinte modern – rendezettségében szinte kivételszámba ment Felvinc, a szabad székelyek „városa”, mégis talán éppen ezért szemléltetheti „tiszta” formában az átalakulás bonyolultságát. A francia utazó „az utópisták abszurd álmának” megvalósulását látta abban a földközösségi rendszerben,*N. M. DE LOCMARIA, Souvenirs des voyages de Monseigneur le Duc Bordeaux I. Paris 1846. 134. melynek keretein belül az igavonó marhák számának arányában tizenhat év elteltével a gazdák között újra kellett osztani a határt. Csakhogy egyesek már az 1810-es évektől azért kezdték követelni a földek végleges felosztását, mert károsnak érezték magára a gazdálkodásra. (Például nem tartották érdeküknek, hogy trágyázzanak, mire – hogy segítsenek a bajon – a közösség elrendelte a kötelező trágyázást.) Azután azok is a végleges felosztás hívei lettek, akik féltek, hogy ha állataikat vesztik, kevesebb földhöz jutnak a következő osztáskor. E kettős igényből sarjadó folyamat végül is oda vezetett, hogy hosszas előkészületek után elhatározták a földek végleges felosztását. 1848-ban a gubemiumnak azonban katonai erőt kellett kilátásba helyeznie az illetőségüket kérők támogatására, hogy ezek földjeiket kiemelhessék a kollektív kényszer kötöttségeinek szorításából.

Kétségtelen azonban, hogy a háromnyomásos gazdálkodás között is voltak a fejlődésnek bizonyos korlátozott lehetőségei. A szászok például gondosabb állattartással nagyobb igaerőt tudtak biztosítani, s mélyebben szántó ekékkel dolgoztak. A Székelyföldön is akadtak a táji adottságoknak és a föld minőségének megfelelő váltóekéket gyártó ezermesterek. Egyes hegyvidéki területeken, mint Zarándban, amely már a 18. század derekán is kiemelkedett környezetéből rendezettebb viszonyaival, a parasztság rászorult az ugar művelésére, de úgy, hogy ez a gazdálkodási forma már talán a vetésforgó felé mutatott. A Határőrvidéken sok helyt a gyümölcsfatermesztés is fellendült, részben az állandó oktatás eredményeként, részben azért, mert a fiatalok csak úgy kaptak engedélyt a házasságra, ha előbb egy pár gyümölcsfát ültettek, igaz, gyakran egymásnak adták kölcsön ugyanazokat a fákat. A 18. század közepe óta – elsősorban a hegyvidéken – most már némileg sikerült a burgonya termesztését is megkedveltetni a rendkívül egyoldalú táplálkozást biztosító kukoricával szemben. Fontos változásnak bizonyult a szőlőtermelés fokozatos térhódítása, olyannyira, hogy az angol utazó, Paget szerint a lakosságnak több mint 10%-a élt bortermelésből, s a görögkeleti népmozgalmi statisztika összeállítói például már a jó szőlőtermeléssel magyarázták a házasságok számának növekedését 1832-ben.

A kisbirtokosok azonban csak a nagyobb szász és magyar városok piackörzetében vállalkoztak az újszerű kertgazdálkodásra vagy egy-egy növénykultúra piacorientált meghonosítására, mint például a sárgarépa termesztésére a Marosvásárhelyt körbefogó Nyárád mentén. Vagy gondoljunk {1224.} Kolozsvár külvárosainak, különösen a Hóstátnak magyar alföldi szokásokkal is gazdálkodó népére, amely már csak azért is konyhakertészetet folytatott, mert a háromnyomásos gazdálkodási renddel művelt határ a bojtos, csengettyűs hatökrös fogatokkal hivalkodó városi polgárok kezében volt. A felülről jövő jobbító kezdeményezések is a város környékén ígértek több sikert. Például a nagyszebeni kommunitás még 1838-ban elhatározta az istállóztatás és a váltógazdaság bevezetését, 1848-ban pedig a város határában, nem törődve a várható elégedetlenséggel, felszámolta az ugart.

A stagnálásra ítélt gazdálkodási rend bűvös köréből a kiutat csak az ugar eke alá fogása nyithatta meg, de az is csak úgy, ha azzal egyidőben az állattartás gondját is meg lehet oldani; ha az állatokat istállóban tartják és takarmánynövénnyel táplálják, s közben a rendszeresen gyűjtött trágyával a termőtalaj minőségét javítják – mint azt már egyre többen hangsúlyozták a sajtóban és a felsőbb hatóságokhoz intézett beadványokban. Az ugar kiküszöbölésére épülő váltógazdaság minden kollektív kötöttségtől mentes gazdálkodási forma volt. Fokozatos bevezetése (és aztán évtizedekig húzódó meghonosítása) először is a feudális viszonyok megszüntetését feltételezte, a földesúri és a paraszti föld teljes elválasztásával kellett kezdődnie, és az egyre többet kárhoztatott „közös gazdálkodás” felszámolásával végződnie.

Az áttérés pedig súlyos gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal fenyegetett. Hiszen az ugar bevetése korlátozta volna a legeltetés lehetőségeit, s ezért az állattartás és az egész földművelés válságával fenyegetett. „Eljött tehát ismét a vajúdás kínos korszaka.”*Rövid pillantás földművelési rendszerünkre. Vasárnapi Újság, 1843. november 26. 499. sz.

Így veszélyeztette és tartotta fenn a feudális rendszeren belüli emelkedés vágya és reménye, a stagnálásra ítélő, de mégis létbiztonságot ígérő hagyományos gazdálkodási rend és a társadalmi ellentéteket átszövő érdekszövetségek szövevénye magát a rendszert. Csak gyökeres társadalmi, gazdasági és politikai reformokkal lehetett megnyitni a polgári fejlődés felé vezető utakat.

A szászföldi szabadparaszt-társadalomban a városból kiinduló gazdasági nevelő reformtevékenység ígért sikert, és ennek példája aztán messze hathatott, mint ahogy hatott is a Székelyföld és a megyék árutermelésre vállalkozó parasztjaira. Ugyanakkor a feudális társadalmi környezet és politikai struktúra a szász belső reformok ügyének sem kedvezett, és a különböző hatalmi csoportosulásokhoz kapcsolódó értelmiségiek is tisztában voltak azzal, hogy a szász vállalkozó elemek számára kedvező érvényesülési lehetőséget biztosíthat a feudális rendszer lebontása. Erre – erős polgárság hiányában – Kelet-Közép-Európa eme régiójában, ahová Erdély is tartozott, a nemesség sorából kilépő erők vállalkozhattak.

{1225.} KORSZERŰSÍTŐ ÉS HAGYOMÁNYŐRZŐ BIRTOKOS NEMESSÉG

A megyékben és részben a Székelyföldön a mezőgazdaság korszerűsítésének is a nagy- és középbirtok lehetett egyelőre a nagyobb hatást (és ellenhatást) kifejtő bázisa. Erdély mezőgazdaságának a fejlődését az gátolta, ami egyben segítette is: földrajzi fekvése. Sokkal jobb adottságokkal rendelkező agrárjellegű régiók között feküdt, és így kelet és nyugat felé egyaránt csak egyes jobb minőségű cikkekkel érvényesülhetett (volna) a piacon. Ennek lehetőségét pedig éppen az biztosíthatta, hogy a magyar nemesi birtokos és a szász értelmiségi – kapcsolatai révén – fejlettebb magyarországi és ausztriai, illetve fejlettebb németországi agrotechnikai eljárásokat és vívmányokat vehetett át.

A gyors korszerűsítés azonban súlyos társadalmi konfliktusokkal járt együtt. Báró Wesselényi Miklós a húszas évek végén Zsibón, Erdély és Magyarország határán elsőként vezette be a váltógazdaságot, megszüntetve az ugart, és két évtized múlva elsőként hozatott cséplőgépet is. De jellemző a viszonyokra: a gép elakadt a sárban, majd felállítására sem akadt mesterember, csak egy molnár, aki először még ördögi mesterségnek nézte, és félt hozzányúlni. Wesselényi ugyan nem mondott le jobbágyai munkajáradékáról, de – az úr – paraszti viszonyt bérlői kapcsolatként értelmezve – szabályozta és egységesítette jobbágyai szolgáltatásait, s 1831-ben megpróbálta megvalósítani régi tervét: a terménytizedből alapítványt létesített éhínség megelőzése érdekében, s a számadást a templomban olvastatta fel. Később viszont már azt panaszolta, hogy a jobbágyság részéről nem talál megértésre, birtokostársaitól eltérő magatartását a gyengeség jelének tartják, s hiába jár elöl például faültetésben jó példával, és oszt ki ingyen magvakat és csemetéket a falu népe között, az ellenállást nem mindig sikerül legyőznie. Közben a falusi túlnépesedés veszélye is jelentkezett: az egy telken élők száma megkétszereződött. Hiába szólította fel parasztjait, hogy máshol keressék kenyerüket, munkaalkalmak hiányában utasító hangú intéseinek nem lehetett foganatja. Így Erdély modernizálódó nagybirtokán a „feudális” úr és paraszt ellentéte egyre inkább két birtokoskategória ellentétévé vált, s a zsibóiak talán nem is érezték, hogy mennyire más feltételek között élnek itt, ahol a robothátralékot nem botbüntetéssel törlesztették, mint az még sok helyt szokás volt.

Wesselényi rendkívüli emberi és politikai nagysága miatt csak az ő birtokán folyó modernizálódást tartotta a szakirodalom alaposabb elemzésre érdemesnek, s csak kisebb-nagyobb híradásaink vannak arról, hogy másutt is történtek hasonló és hatékony kísérletek. A korszerűsítés igénye nem egyszerűen (politikai) világnézet függvényeként, velejárójaként hódított teret. Nem messze Zsibótól, a szomszéd Csákigorbón a váltógazdaságot már cukorgyár felállításával kapcsolták össze, és a haszonból együtt részesült a konzervatív Jósika Samu és Lajos a liberális Miklóssal.

{1226.} Számottevő ipar azonban egyelőre még nem épülhetett a mezőgazdaságra, hacsak a pálinkafőzést nem tekintjük annak. Ez az erdélyi megyékben egyre inkább zsidó foglalkozásnak minősült, annak ellenére, hogy gyarapodni kívánó nemes éppen úgy űzte ezt a mesterséget, mint a kiváltságos helyzetét körülbástyázni akaró városi polgár. A pálinkafőzés nemcsak a szegénység kórtünetének megnyilvánulásaként terjedt, Kézdivásárhelynek gazdasági egyensúlyát ez tartotta fenn, miután a cefre biztosította a sertéstartást, és pálinka nélkül a nehéz fizikai munka is nehezebben ment volna. A század eleje óta számukban megkétszereződő zsidók többsége előtt más komoly vállalkozási lehetőség nem állt nyitva, falusi terménykereskedelmük is ehhez kapcsolódhatott. És most már annak a 18. század végi törvényjavaslatnak a nyomán, mely a „toleranciával” azt akarta elérni, hogy a zsidók „a kereskedelem és ipar engedélyezésével hasznos polgárokká váljanak”, 1837-ben a kormányhatóságok végre – mindenütt, és nemcsak Gyulafehérvárt – háborítatlan lakhatási jogot biztosítottak az addig megtelepedetteknek, és csak a további bevándorlást tiltották meg,*OL Erdélyi Kancelláriai Levéltár, Erdélyi Udvari Kancellária, Acta generalia, 1837: 94. persze hiába. Földesúri pártfogás alatt – de egyben annak, illetve a rendszernek a kereteit feszegetve –, olykor úrbéres minőségben, olykor pedig már úrbéresek fölött rendelkezve, elsősorban magyar városokba húzódva verhettek gyökeret az erdélyi társadalomban, hogy majd soraikból is léphessen elő a magyar polgárság egyik fontos eleme, a bérlő-vállalkozó jellegzetes alakja.

A nagybirtokról kisugárzó modernizálódás hordozói a gazdatisztek voltak. Wesselényi gazdatisztje, Kelemen Benjámin jó érzékkel Kolozsvár mellett vett birtokot, s az 1840-es évek elején pénzbeli megváltás fejében elkezdte felszabadítani jobbágyait, hogy kölcsönösen mentesüljenek a robot hátrányaitól. Ekkortájt már több gazdatiszt könyvben összesítette tapasztalatait; a váltógazdaság előnyeit fejtegették, bár az ideális, példamutató vállalkozót nem mindig erdélyi környezetben szerepeltették.

Az erdélyi gazdatisztek szakismereteiket részben Magyarországon, a mintagazdasággal egybekötött keszthelyi Georgiconban, részben az erdélyi nagybirtokosoknál szerezték. Wesselényinél évente több gyakornok is tanult, akik máshol jó fizetéssel tudtak elhelyezkedni. A negyvenes évekre már 600-700 főre duzzadt az erdélyi gazdatisztek száma, bár a közép- és kisbirtokos nemes továbbra is inkább életrevaló, gyakran írástudó jobbágyával vezette gazdaságát. Ezért inkább csak a jobbításra ösztönző kritikus szándék mondathatta olyan egyértelmű egyszerűséggel azt, hogy „a nemes jószágot úgy kezelik, mint ezelőtt száz évekkel”.*BRASSAI S., i. m.

Bár a szántók, valamint a ló- és szarvasmarha-állomány egyötöde az adómentes nemesség tulajdonában lehetett (vagy legalábbis erre következtethetünk {1227.} az adóösszeírásokból), az erdélyi nemesi birtok az árutermelés mostoha feltételei miatt nem tudott olyan jelentős szerepet játszani, mint Magyarországon. A kortársak – túlzó – véleménye szerint az erdélyi allodiális és úrbéres föld aránya fordítottja volt a magyarországinak, valójában a mintegy 870 000 katasztrális hold allodiális szántó és rét az összesnek kb. egyötöde lehetett, mintegy fele a majdan úrbéres jellegűnek minősülő földeknek. Az egykorú benyomásokat összegező statisztikai becslés szerint az adómentes nemesség allodiális földjeiről származott a kukoricatermés mintegy 37%-a, az adóköteles népesség földjeiről pedig 63%-a.

A földesúri birtokok nagy része adóztató, pontosabban járadékszedő jellegű volt. Az önellátás követelményét próbálták egyeztetni az árutermelés lehetőségeivel, de a hangsúly az önellátáson volt. A kortársak állandóan panaszkodtak arra, hogy a gyors áringadozások és a piac kis és változó felvevőképessége lehetetlenné teszik a rendszeres gabonatermelést. Viszont a földesúri majorság fontosságára nemcsak az utal, hogy hozzávetőleges becslés szerint évente 18 milliónyi robotnappal tartoztak az úrbéresek, hanem az is, hogy ennek 56%-a kézi, 29%-a négyökrös, 15%-a pedig kétökrös igásnapszámból állt, aratáskor és csépléskor pedig étel-ital és terményrészesedés fejében vállaltak munkát, ha nem volt elég a robot.

A fenti becslés alapjául szolgáló forrásunk: az 1820-i úrbéri összeírás eltúlozza a robotnapok számát, bár az egy családra nehezedő teher általában magasabb volt a magyarországinál, amit a kortársak a nagyobb munkaráfordítást követelő mostohább természeti és gazdálkodási adottságokkal magyaráztak. Ugyanakkor kevés volt az olyan család, amelynek heti 3-4 napot kellett szolgálnia, ehhez már nagyon jómódúnak kellett volna lennie, és egyébként is az összeírás alapján csak hozzávetőlegesen lehet becsülni az egy-egy úrbéresre nehezedő szolgáltatások nagyságát. A jobbágyok néhol azt hitték, érdekükben áll, hogy többet valljanak be a ténylegesnél, és ezt általában jó szemmel nézték a földesurak, bár olykor helyesbítettek. Az összeírás tervezete a jobbágynak a robotterhek csökkentését ígérte, aki ezért úgy vélhette, hogy mostoha sorsának kidomborításával elősegíti helyzete javítását, erősíti az ezt célzó uralkodói szándékot. A földesúr viszont a már bevallott robotszintet szerette volna tartani (és ezért a parasztok sok helyt nem akarták saját vallomásukat nevük mellé karcolandó kereszttel hitelesíteni). A földesúr számára a magas robotkötelezettség a hatalom forrása volt: azt akarta elérni, hogy úrbéresei akkor álljanak ki munkára, amikor ő akarja, ha pedig nincs szüksége olyan nagy mennyiségű robotra, akkor hatalmát a hátralékok elengedésével éreztetheti, miközben akadtak, akik a fegyelem megszilárdítása érdekében év végén pálcával verték le a jobbágyon a nem teljesített szolgálatot.

Az erdélyi arisztokráciából néhányat úgy tartottak számon, hogy gazdagabbjai „míveltség” terén azonos szinten állnak a magyarországival, viszont „hazánknak alig van középnemessége”, az arisztokráciától elkülönülő {1228.} „független vagyonos” .*KEMÉNY ZS., Érintések (Erdélyi Híradó, 1845. február 4. 10. sz.). Míg a magyarországi arisztokrácia óriási latifundiumok tulajdonosa volt, s néhány tagja Európában a leggazdagabbak közé tartozott, az erdélyi grófok és bárók hatalmas havasokat és erdőket mondhattak a magukénak. A hamuzsírégetés mellett az uradalmak is bekapcsolódtak a Bánság és a magyar Alföld felé irányuló tutajozásba, először csak vámolva, aztán a faúsztatást akadályozó sziklák robbantásával némileg segítve ezt a hihetetlen bátorságot és ügyességet igénylő paraszti árutermelést és kereskedelmet. Az esetek többségében azonban az erdélyi arisztokrata jövedelmei nem sokkal haladták meg a magyarországi középbirtokos jövedelmeit. Erdélyben a 100-150 jobbágy fölött rendelkezők többségét már arisztokraták alkották (12. táblázat).

A kortársak pedig a gazdagság mértékeként „nem mint a magyarországi[ak] – a jugerumnak mennyiségét, hanem a szolgáló emberek számát” emlegették.*Uo. De az átmeneti állapotokra jellemzően ugyanekkor homlokegyenest ellenkező magatartás is kezdett teret hódítani, mert a „földes úrnak – közép és általános számításból szólva – vesztesége van a colonicalis birtokban. Azért colonusát úgy tekinti, mint egy unalmas és terhére vált vendéget, kinek pusztulása közelebbről reá is ható baj, de későbbre attól lehető végszabadulása egyszersmind előlépés.”*Azon felterjesztés, melyet Erdély lelkes honfia gróf Bethlen János Erdély állásáról német nyelven Ferenc Károly főherceghez, Kolowrathoz és Mailáthhoz benyújtván utóbb minister Metternich is látni kívánt. Biblioteca Academiei, Cluj-Napoca, Ms. r. 1829. Munkaerő biztosítása ugyanis {1229.} távlatilag már egyre kevésbé tűnt kétségesnek, ha kiterjedt volt is az allódium. A szőlőt amúgy is igyekeztek bérmunkában műveltetni. A kis- és középbirtokos nemes pedig szívesebben adta allódiumát kurialistáknak vagy kurialistákkal együtt szegényebb nemesnek bérbe, vagy emelkedő jobbágynak; aki szolgáltatásait is megváltotta. Viszont egyre több földesúr igyekezett határosztályra sort keríteni, hogy birtoka határait kiterjessze és megszilárdítsa, gyakran jobbágyai rovására téve kezét közföldekre, rétre és erdőre, amikor allodiálisnak minősítette ezeket. Nemcsak a korszerű gazdálkodás igénye ösztönzött erre, hanem a jobbágyfelszabadítással való számvetés is. Igazán sötét árnyékként az országos méretű úrbéri szabályozás hiánya borult az erdélyi társadalomra. A feudális birtoklási viszonyok tisztázása a polgári tulajdonviszonyok életbe léptetésének előfeltételeként jelentkezett. Az, hogy – úgy, mint Magyarországon és abban a szellemben – végre törvényhozás útján is elhatárolják egymástól az úrbéri és allodiális minőségű földeket, megállapítva az elhatárolás ismérveit, és szabályozzák a szolgáltatások mértékét és igénybevételük módozatait. Hiszen a jövőre készülődés igyekezete úgy állíthatta egymással szembe az urat és a parasztot, hogy háttérbe szorul a feudalizmus felszámolásának fokozatosan feltáruló közös érdeke, és kilátástalan konfliktusokba sodorja az erdélyi társadalmat. A hétköznapokat átszövő kis kompromisszumokkal párhuzamosan egyre fojtogatóbb lett az az érzés is, hogy a „földesúr egy negyed rész hasznát sem veszi gazdaságának”, és „nem ápolója többé hanem zsarolója alattvalóinak”.*Sombory Juliánna és Ketzeli Mihály „kötlevele”, Kackó, 1841. február 6. OL, Családi levéltárak, Hatfaludy család, 37. cs. Hiszen a földesúr a paraszti gazdaság minden tevékenységi formáját – a gabonatermelés mellett a fonást, szövést, baromfitartást és még az erdei gyűjtögetést is – megadóztatta egyre archaikusabbnak minősülő járadékszolgáltatások követelésével, ami egyszerre volt az archaikus önellátó paraszti gazdálkodás következménye és tartósítója. És ez a rendszer aztán igazán akkor vált fojtogatóvá, ha gazdasági vagy politikai megfontolásokból a nemes a szolgálatait készpénzzel megváltó jobbágyait újra robotra és szolgáltatásokra kényszerítette.

A nagybirtokok többségének legbiztosabb készpénzjövedelme a malomvámokból és a korcsmáltatásból származott. Az árutermelés fő ága a nagy hagyományokra visszatekintő állattenyésztés volt. Ezért lett a szecskavágó a legelterjedtebb mezőgazdasági gép. Merinói juhok tenyésztésével a Bécs felé irányuló gyapjúkereskedelembe próbáltak bekapcsolódni, és a szász textilipar számára is termeltek finom gyapjút. Az erdélyi ménesek pedig kezdtek jó hírnek örvendeni, míg a paraszti lótartás sok helyt állatkínzás volt.

A birtokos nemesség elszegényedése – a feudalizmus válságának velejárója – ekkor még inkább aggasztó perspektíva, mint valóság. Ha a városi élettel nem került szoros kapcsolatba, igényei nem voltak magasak. Öltözetére {1230.} költött talán a legtöbbet, amivel kiváltságos voltát kifejezésre juttatta a „nemzetiségét bálványozó” nemes.*HODOR K., i. m. 497. Pénzkiadásai csekélyek voltak, és legfeljebb akkor került nagyobb összeg a kalendáriumi kiadás rovatába, ha a szalmafedeles ház ura döngölt padlójú szobájába színezüst mosdókészletet vásárolt. S még a jómódú tekintélyes kúria birtokosa is kínos pontossággal állította össze a leltárt, vigyázva, hogy törött kakukkos óra, repedt cserépedény egyaránt bekerüljön, miközben a kortársak állandóan kifogásolták az öltözködésre fordított kiadások nagyságát.

Így aztán az az id. Bethlen János gróf, aki „egy független és fekvőbirtokra alapított arisztokrácia” létében látta a modern alkotmányos fejlődés egyik előfeltételét, keserűen tette szóvá, hogy „Erdélyben csak titulált nemesek vannak, kik vagyontalan s nagyobb részint eladósodott helyzetek miatt csak úgy szerezhetnek maguknak jelentékes állást, ha maguk is a bürokraták sorába állnak”.*Id. Bethlen János levele Wesselényi Miklósnak. Kolozsvár 1847. május 2. OL, Filmtár 8367. De csak a kormányszervek tisztviselői (a tanácsosok és a náluk magasabb rangúak) jutottak évi ezer ezüstforint feletti jövedelemhez. A kisebb tisztviselők néhány száz forintnyi fizetése „valóságos satyrá”-nak tűnt magyarországi szemmel.

A pénzhiány nyomasztó volt ugyan, de „ha valakinek pénze volt, ha földet nem vásárolt vele, pénze megpenészedett. Minthogy pedig földjéhez mindenki ragaszkodott, mondhatni, nem volt a pénzzel mihez kezdeni.”*KŐVÁRI L., Pénzbajaink és ellenszerei (Korunk, 1862. dec. 12. 171. sz.). Így, amikor a szűkebb értelemben vett Magyarországon a maga fájó valóságában úgy tárult fel a tőke- és hitelképesség-hiány, mint az egész feudális rendszer további fejlődést béklyózó mivoltának következménye, akkor teljes jóhiszeműséggel lehetett eleinte hangoztatni, hogy „a testvérhaza Erdélyhez képest is leghátrább van”.*BRASSAI S., Gróf Széchenyi István és Bírálóji (Nemzeti Társalkodó, 1832. I. máj. 5. 18. sz.).

Az arisztokrácia csak rendkívüli alkalmakkor költekezett, főleg ha a diéta alkalmával fényes estélyeket kellett rendezni. De az a tény, hogy az ellenzékiek megbeszélésein sonkát tálaltak, míg a kevésbé módos konzervatívok borúsan pipáztak, annyira jellegzetes mozzanatnak tetszett, hogy a két csoportosulást legalább olyan gyakran nevezték sonkának és pipának, mint liberálisnak és konzervatívnak.

A legelőkelőbb körökben az sem volt ritka eset, hogy egy kis családtag születésnapja egy köznemesi birtokos vagy egy kollégiumi tanár évi jövedelmével felérő összegbe került, de a „hajasbaba” nagy ritkaság volt, azt már testvér testvértől örökölte.

Paget, angol utazó, aki aztán maga is benősült az erdélyi arisztokráciába, nem is leplezett gúnnyal jegyezte meg, hogy az erdélyi arisztokrata hölgyek {1231.} még mindig ékszereik tömkelegében látják a jól befektetett gazdagságot, és a női díszruhák „gyöngyei és gyémántjai” a déli szigetek törzsi előkelőinek golyó- és gyöngykultuszára emlékeztetik. Ugyanakkor az ország negyedik legnagyobb városától alig 20 kilométerre a grófné szabta és varrta nemcsak a család, hanem a cselédek fehérneműit is. Nem véletlen, hogy csak három arisztokratáról őrizhette meg az emlékezet azt, hogy csőddel végződő adósságot csinált, mert sokba került a bécsi tartózkodás, a kastély bővítése vagy a franciakert angollá alakítása.

Az európai életformát és a – nyugati utazók által szintén emlegeti – „patriarkális idillt” – s vele egyre inkább magát a feudális rendszert is – még egyelőre csak akkor tették bizonytalanná a termésválságok, ha a jobbágyparasztság körében feléledt és ellenállásra ösztönzött „a jó császár” hit: az, hogy minden kívánságát teljesíti az uralkodó, sőt már meg is tette (volna), ha az „urak” nem akadályoznák a legfelsőbb akarat érvényesülését, mint ennek már II. József alatt és aztán az 1820-i úrbéri összeíráskor híre ment. Így az addigi ellentétek és az egymásrautaltság bonyolult, falvanként eltérő rendszerének teljes felborításával mozgásba jöhettek volna azok a mechanizmusok, amelyek – láttuk – a társadalmi emelkedést célozták ugyan, amikor minden réteg lépni akart a társadalmi ranglétrán, de dies irae lehetőségét is ígérték, sőt a vallási-etnikai-társadalmi tagolódás sajátosságaiból következően könnyen „nemzetiségi” polgárháborút. Nyílt ellenállásba átcsapó mozgolódások azonban egyelőre annyira helyi jellegűek lehettek, és annyira vaklármának bizonyultak, hogy 1831-ben és 1847-ben – amikor paraszti lázongások híre terjedt – állítólag maga a parasztság is egy-két helyt csodálkozva nézte, miként húzódott pánikszerűen a vidéki nemesség a biztonságosnak vélt városba.

A VÁROSIASODÁS. A VÁROS ÉS A FALU VISZONYA

A város és az elsősorban feudális függőségben élő falu társadalmának és arculatának különbözőségét alakító évszázados folyamatok mérlegét vonta meg az 1847-ben mindhárom erdélyi nép nyelvén megjelent tankönyv, amikor azt hangsúlyozta, hogy „városnak olyan helyet nevezünk, hol sok szép nagy épületek vannak; városokban laknak a fejedelmek, kormányzók, törvénytevő tisztviselő urak. Városokban laknak sok kereskedők, sokféle mesteremberek; a városokban vannak könyvnyomtató intézetek; városokban esnek nagy vásárok; városon pénzért mindent lehet kapni, de falun nem” – ahol viszont a lakosok „földesurat szolgálnak”, s „többnyire szalmás házacskákban laknak, földmívelésből és baromtartásból élnek, sem mesterség, sem kereskedés nem igen virágzik”.*PAPP J., Erdélyországnak rövid földleírása. Kolozsvár 1837. 6. E meghatározásnak igazán csak a „főváros”, Kolozsvár és a {1232.} katonai főhadiparancsnokság, valamint a kincstartóság székhelye, Nagyszeben tett eleget. De a 11 szabad királyi városon kívül a 13 országgyűlési képviselettel bíró ún. taxás helységre és az 50-60 mezővárosra, amelyek fele falubíróság vezetése alatt állt, sok minden érvényes ebből a meghatározásból, ha nem más, akkor az, hogy „csak annyiban városszerűek, mennyiben heti-, s országos vásárai piaczakul kijelelik” őket.*KŐVÁRY L., Erdélyország statisztikája. 167. Persze ahhoz, hogy egy közösség városnak nevezhesse magát – a kereskedelem, ipar, bányászat ismertetésénél részletesebben látjuk majd –, még valami olyan szerep ellátása is kellett, ami kiemelte környezetéből. A közigazgatási szerep önmagában nem volt elég. Aranyosszék központját, Felvinc városát a földközösség tette jellegzetessé. Csupán egyetlen gazdasági funkció nem lehetett városképző erő. A sótermelés például nem lehetett az, bármennyire is fontos szerepet játszott a hazai igények kielégítése mellett a dél-magyarországi, bánsági területek ellátásában. A régi városok – Torda, Vízakna, Désakna, Kolozs – melletti bányák kezdtek kimerülni, ami a települések agrárjellegének erősödéséhez vezetett, a sokat ígérő új bányákat művelő Parajd és Marosújvár népessége még a kétezret sem érte el. A nemesfémbányászat valóban városias központjai, Abrudbánya és Zalatna az erdőközi pásztortanyákat is felölelő bányászfalvak széles hálózatára is épültek, és mint kisebb medenceközpontok foglaltak el fontos helyet a településrendszer hierarchiájában.

Az árucsere, a vásár volt a legfontosabb városképző erő. Érthető tehát, hogy a régi és újabb városok, mint Kolozsvár és Erzsébetváros, további napokra szóló vásárszabadalmakkal igyekeztek helyzetüket megszilárdítani, és mellettük kisebb-nagyobb falvak próbáltak több-kevesebb sikerrel vásárjogra szert tenni. A 17. század végétől kezdődően úgy évtizedente kb. tíz vásárszabadalmat adtak ki Bécsben, 1840-től 1848-ig pedig 26-ot. E ritmus gyorsulása nem egyszerűen az árutermelés és az árucsere növekedésére, inkább az iránta való igény erősödésére utal, és az emberi kommunikációs lehetőségek szélesítésének vágyára. A munka és a fogyasztás szezonális igényeihez igazodva gyakran az egyházi búcsú napjára tették, hogy a templomozás után annál jobban élvezzék az információcserét. A hegyvidéki szórt települések népe számára az évi vásár még az eljegyzés, sőt azonnali házasság alkalmát is biztosította, és a pásztorünnepből kifejlődő híres érchegységi găinai „leányvásárhoz” még szabadalom sem kellett. És egyébként is, a falusi vásárnak megvolt az az előnye, hogy a város, illetve iparosai és kereskedőinek bizonyos monopóliumai nem érvényesülhettek. A falusi kereskedő – egykorú szóhasználattal: a kalmár – a földesúr védelmét élvezte. Örmények és görögök, mellettük a magyarországi, sőt az egész birodalmon belül megerősödő árucsere előmozdítóiként új elemként – egyre nagyobb számban – zsidók (és még piacot kereső felvidéki szlovákok) is járták a vásárokat textíliákkal és {1233.} fűszerekkel, és közülük sokan meg is telepedtek. De miután a falusi vásárok általában csak egyes kistájak közötti forgalom lebonyolítására, vagy egy-egy árucikkre szakosodtak, már csak fekvésénél és ipari, kereskedelmi szerepénél fogva is a város maradt az árucsere igazi színtere, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek, csoportok és nemzetiségek találkozóhelye.

Így aztán a város – mint látni fogjuk – sok vonatkozásban erős vonzó és taszító hatást gyakorolhatott a falura. Először is példájával mozgósított. A városi szabadság elnyerése iránti vágyat erősítette a vásártartó községekben; a határőri vagy földesúri függésben élő mezővárosok népében, amely olykor a táji-gazdasági munkamegosztásban betöltött szerepére támaszkodva, azt erősítve, vagy éppen azért, mert azt gyengülni érezte, akarta magát szabaddá tenni. Például Bánffyhunyad kereskedéssel, Torockó, amelynek jó kisiskolája volt, de egyetlen boltos kereskedője sem, a vasbányászattal és vasgyártással.

„Szabadság” és széles körű önkormányzat különböztette meg elsősorban a várost a falutól. Ezért, „mint Európának akármelyik Fővárosát”,*OL, EOKL, Gubernium Transylvanicum, Conscriptio Czirákyana, 17. cs. Kanta összeírása. úgy tartották számon Kánta kereskedői is csupán pár száz lakosú – ugyanakkor (minorita) gimnáziumáról híres – „városukat”, melyet igaz, csak ugrásnyi patakocska választott el az iparos, háromezres Kézdivásárhelytől, amelynek népessége nagy részben a határőrséghez tartozott.

Ha a faluhoz vagy inkább a társadalmi környezetükhöz való viszonyuk alapján próbáljuk a városokat tipologizálni, akkor két nagy csoportba oszlanak: szász és magyar városokra. A szász városok a falu „részvételével” tudták közigazgatási-igazságszolgáltatási és – ami a lutheránus lakosságot illeti – művelődési hegemóniájukat érvényesíteni, méghozzá úgy, hogy a székgyűlésen a falusi küldöttek többségben voltak. A városi lakosságnak a faluról való utánpótlása már csak azért is zavartalan volt, mert a Szászföldön a jobbágyviszonyok nem tudtak meghonosodni. A magyar városok viszont elsősorban az uralkodói akarat érvényesülésének eredményeképpen tudtak vagy próbáltak kiszakadni feudális környezetükből. E folyamatot az átmeneti formák gazdagsága is tükrözi: a szabad királyi városoktól a különböző módokon kiváltságolt községeken keresztül, le egészen a városi rangra igényt tartó faluig. Felépítésükben is különböznek a szász és a magyar városok. A szász városokkal szemben a magyar városok közül csak Kolozsvárt övezte városfal, a többiek csak templomukat vették körül fallal, miközben egész felépítésükkel azt tanúsították, hogy a vásártartásra rendezkedtek be.

A város belülről tagolt képződmény, de társadalma a nemesinél, illetve a feudálisnál homogénebb. A jómódú nemesnek is valamiképpen be kellett illeszkednie a jogok és kötelezettségek rendjébe. A szász városokban ennek ellenére nem szívesen fogadták őket, és kevesen is éltek a koncivilitás {1234.} lehetőségével. (Egyébként az erdélyi arisztokráciával való összefonódottságuk miatt maguk a Bruckenthalok sem örvendtek nagy népszerűségnek a szász hivatalnok-polgári világban.) Nagyszeben persze örült volna, ha ott rendezik a diétákat, és visszakapja a guberniumot, amelyet II. József halála után költöztettek át Kolozsvárra, hiszen a nemesség jelenléte komoly üzleti lehetőségeket biztosított az iparosok és kereskedők számára. A magyar városok fejlődésén pedig nagyot lendített a nemesség beköltözése. Kolozsvárt honoráciorként, azaz tisztesebb rendűként jegyezték be az adókimutatásba a 80-90 ott (is) élő arisztokratát, akik fejenként polgári díjként több mint kétszer annyit fizettek, mint maguk a polgárok. 1840-ben pedig a magisztrátus vonakodó magatartása ellenére a centumvirátus már két arisztokratát választott tagjává.

Olyan mezővárosokban, mint Zilah, Székelyudvarhely vagy a Szászföldhöz tartozó Szászváros megosztották a nemesek és tősgyökeres polgárok a tisztségeket. Az ún. nemes városokban (mint Dés, Torda, Nagyenyed) pedig a polgárok a nemességhez tartoztak, ugyanakkor követelték a megyei törvényhatóságoktól való függetlenítésüket, miközben a számukban gyarapodó, frissen beköltözött arisztokrata vagy nemesi értelmiségi „polgárok” a megyegyűlések igazán dinamikus elemei lettek. A városban földbirtokosi mivoltuk és nemesi társadalmi presztízsük biztosított számukra fontos helyet, miközben a nemesi társadalomban vagy azzal szemben a város növekvő tekintélyét vethették latba. Így léphettek fel például a „tősgyökeres” polgárok és a később megtelepedettek közötti viszályok elsimítása érdekében, mint például Tordán. Vagy jelentős támogatást adhattak a korrupt és elöregedett tanácsosok ellen fellépő műveltebb és szakképzettségükre büszkén hivatkozó „fiataloknak”, mint Gyulafehérvárt.

A hagyományos világ városi „polgára”, akár a „nemes”, maga is a feudális rendiség hordozója volt. Gyakori a panasz, hogy a kaszttá, klikké tömörülő tősgyökeres családok igyekeztek a polgárjog megszerzésének lehetőségét szűkíteni, előjogokra szert tenni, a városi képviseleti szerveket kisajátítani, és éppúgy ragaszkodtak a fennálló rendhez, mint a konzervatív nemesség, különösen ha a polgári jogállás a városi piacon elővásárlási jogot vagy kizárólagos korcsmáltatási lehetőséget biztosított, és nagyobb részesedést az erdőből és legelőből, nem is beszélve a tisztségek betöltéséről és a kommunitási részvételről, tehát a sokat emlegetett politikai jogokról. Közben arra hivatkoztak, hogy ők hordozzák az adóterhek nagyobb részét. A realitásokkal való számvetés azonban arra kényszerítette a hatalom birtokosait, hogy iparűzésre és kereskedésre jogosító – valamiféle, politikai és gazdasági előnyökkel nem járó, másodrangú – polgárjog megszerzésére nyújtsanak lehetőséget, és arra, hogy aztán birtokszerzéssel, házvásárlással a polgárok sorába emelkedhessenek. Így biztosították a város számára önmaga újratermelésének lehetőségét.

{1235.} A legnyitottabbak a legnagyobb városok voltak, azok, amelyekben az ipar és a kereskedelem virágzásában is látták a városi lét alapját, mint Brassóban, Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – ahol például az 1846–1849 között polgárjogot nyertek közül 110 volt kolozsvári születésű, 33-33 erdélyi és magyarországi, 5 a birodalomból és 2 külföldről jött. A kisebb szász és magyar városok többsége általában eleve a birtokszerzéstől tette függővé a polgárjog elnyerhetését, ami jellegzetes falusias vonásnak bizonyult. Tordán például 20 hold szántó és rét kellett a polgárjoghoz. Általában pedig a törvényes és bevett nemzetekhez, valamint felekezetekhez tartozók lehettek polgárok, de a gazdaság ez esetben is – ugyan kicsit, mégis – rést ütött a törvényen.

Legjobb példa erre Abrudbánya, ahol az aranybányászvilág, természetéből következően, annyira nyitott volt, hogy megtelepedése után – szinte jelképes összeg befizetésével – bárki polgárrá léphetett elő. De természetesen az már városonként változott, hogy az új elemek mennyire tudtak felemelkedni, és miként alakult a város önigazgatásában való részvételük. A stagnáló Nagyszebenben tízévi ottlakás után lehetett polgárjogra pályázni, és komolyabb feszítő erők sem érvényesültek. A dinamikusan fejlődő Brassóban az ortodox kereskedők azonnal éltek a Józsefi koncivilitási rendelettel, egy részük belvárosi házat vett, az 1840-es években közülük léphetnek ki a város legnagyobb adózói, de csak hosszú harc után léphetnek be néhányan a communitásba, mert politikai jogokat a tanács vagyonuk ellenére sem akart nekik biztosítani. Márpedig a várost vezető tanács a városi centumvirátusnak, a communitásnak tartozott felelősséggel, és ha ebben hely ürült, akkor önmagát egészítette ki, a polgárok soraiból választva, gyakran a tanács jelöltjei közül. A polgárok világa így hármas tagozódású volt, és ez súlyos feszültségek forrásának bizonyult. Kolozsvárt például úgy próbáltak ezen segíteni, hogy a polgárjogot biztosító díj felemelését javasolták, és egyúttal a politikai jogok kiterjesztését valamennyi polgárra. De ez már a sokat emlegetett „oligarchikus” városi rendszer felborítását jelentette volna, megbontva a városi rend és a bürokratikus abszolutizmus szövetségét. Ezért nem fogadhatta el az állami hatalom és a communitas többsége, bár a reformtörekvések a communitáson belül bontakoztak ki.

Nem a jogait gondosan számon tartó és körülbástyázó polgár, hanem a város volt a korszerűbb polgári fejlődés letéteményese, többek között azzal is, hogy új, demokratikusabb szellemű polgárságot kezdett termelni. Hogy így legyen, ezen fáradozott egy-egy nagyszabású tisztségviselő-szervező egyéniség, ahogy Kolozsvárt nevezték: „városgazda” és maga a polgári szerepet játszó nemesség és értelmiségi.

A politikai reformtörekvések mellett a mezőgazdaság modernizálásában is nagy szerepet szántak a városnak. Az 1840-es évek derekán városi székhellyel alapították – Kolozsvárt – az Erdélyi Gazdasági Egyletet és – Nagyszebenben – a szász Mezőgazdasági Egyesületet, hogy kiállításokkal, ekeversenyekkel, {1236.} fejlettebb technikai eljárások megkedveltetésével, ismeretek terjesztésével hassanak a falu világára.

Bár a kortársak a városok csekély száma miatt keseregtek – a megyékben és a Székelyföldön csak minden ötvenedik helység mezőváros és ötszázadik szabad királyi, a Szászföldön minden tizenhetedik és ötvenedik –, Erdély, ha ausztriai mértékkel nem is, de kelet- és délkelet-európaival valóban „a városok földje”; nemcsak várossűrűségével, hanem elsősorban társadalomszerkezetével és urbanizációs fokával. A kelet-közép-európai és a balkáni város közötti átmenetet képviselő Kárpátokon túli román városok társadalma az iparos- és kereskedőelemek viszonylag nagy súlya ellenére reprodukálta az országos „feudális” társadalmat, amennyiben a hatalmas bojári háztartások a vidék társadalmi kategóriáit is – a szolgálóktól le egészen a cigány rabszolgákig – meghonosították a városban. Ugyanakkor Erdélyben nem jöttek létre olyan népes városok, mint a negyvenezres Iaşi vagy a százezres Bukarest, amelyek így messze kiemelkedtek a délkelet-európai városhálózatból.

Erdély belső széttagoltsága nagyon bénítólag hatott a városiasodás erőinek központosítására. A magyar Alföldre és a Bánságra siető folyók völgyében az erdélyi tartományi határokon túli 20-40 ezres lélekszámú „kapuvárosokkal” szemben Erdélyben „városrajok”-ká összeálló szerény kisvárosok foglaltak helyet. Míg az erdélyi és magyarországi tájak közötti gazdasági kapcsolatok erősödésének jeleként Arad, Temesvár, Nagyvárad dinamikusan fejlődtek, az erdélyi kisvárosok lakói is élvezték a táji munkamegosztással egybefonódó belkereskedelem előnyeit. Bánffyhunyad jobbágyparaszt vállalkozói is úsztattak fát a Körösön, fával megrakott szekérrel járták a fenyőben szegény vidékeket, és szinte mindenféle állattal üzérkedtek. Mindezt olyan mértékben, hogy korabeli remények szerint, ha a föld adásvételét és a birtokszerzést akadályozó ősiséget eltörölnék, és városi rangra emelnék ezt a földesúri függésben élő mezővárost, „az első magyar kereskedőváros” lenne belőle, aminek gazdasági valóságfedezete ugyan nem volt nagy, de reménye jól jelzi, hogy az emelkedés vágya mennyire összefonódott a politikai változások igényével.

Nincsenek látványos változások – régi központok teljes elhalása és újak feltörése – az erdélyi városiasodásban. Lassú fejlődés jellemzi. Beszterce például még mindig a hanyatlás benyomását keltette hatalmas templomával, főterét övező lábasházsorával és a hazai utazók által inkább pangónak tartott gazdasági életével, miközben 1830 táján ötezer fölé emelkedő népességszámával végre elérte a 16. századi lakosságnagyságot.

A 18. század végétől az 1840-es évekre megkétszereződött a kétezernél több lakost számláló települések száma, s már-már százra rúgott. De egy-egy olyan fontos, jó fekvésű helység, mint az iskoláiról híres Balázsfalva, Csíkszereda és Csíksomlyó, még nem tartozott közéjük. A mezőgazdasági termelés adott szintje nem tett lehetővé gyorsabb városiasodást, hiszen jórészt a sík-, illetve {1237.} dombvidék termésére volt utalva a hegyvidékek népe is. Ezért annak a háromtucatnyi településnek, melyet privilegizált jellege, piacszerepe és népességnagysága miatt városnak tekintünk (1786-ban lakosságuk már meghaladta a kétezer főt), az évi népességnövekedési üteme 1786 és 1850 között az országos átlagnak (0,45%-nak) csak a fele: a helyi illetőségű, ún. jogi népesség esetében 0,20%, a – cselédeket és idénymunkásokat is magába foglaló – tényleges népesség esetében pedig 0,29%. Igaz, hogy az 1850–51-es népszámlálás előtt Nagyenyed, Abrudbánya, Zalatna lakosságának egyharmada-fele a polgárháború áldozata lett 1848–49-ben. A negyvenes években csak kilenc városnak volt 6000 főnél nagyobb lakossága, s ezek között az egyik véglet a kétharmadában agrár lakosságú Torda, a másik pedig a 18. században is már szinte csak iparos „kereskedőváros”, Brassó. A kilenc város közül csupán négynek a lakossága nőtt gyorsabban Erdély össznépességénél. Brassóban és Segesvárt az ipari termelés a népességnövekedés alapja: a bevándorlás és a faluról jöttek foglalkoztatása miatt magasabb a tényleges népesség növekedési üteme a jogi, az állandóan megtelepedett népességénél (Brassóban 0,54% és 0,33%, Segesvárt 0,57% és 0,42%). De itt is nem egy környező falu népességlétszáma gyorsabban nőtt, mint a városé, részben azért, mert ennek közelségéből fakadó előnyöket élvezett. Kolozsvár és Marosvásárhely közigazgatási-államigazgatási, művelődési és központi piaci szerepével egyesítette a városiasodás energiáit (évi népességnövekedési ütemük: 0,51 % és 0,51 %, illetve 0,67% és 0,64%).

A városiasodást a század eleje óta bontakozó városrendezői tevékenység gyors nekilendülése jellemezte. Kisebb és nagyobb városokban egyaránt megjelentek a gondozott sétaterek, nagyobb figyelmet fordítottak az utcák kövezésére, és a nagyobb városokban már olajlámpák világítottak az éjszakában. Faházak építését is megtiltották már, de azért pipázni még nem volt szabad az utcán. A városok lassan terjeszkedtek, s ezt a kortársak annyira nem érzékelték, hogy a nagyszebeni kalendárium 1830-ban szóról szóra közölte az 1790-es városleírást. Az évente összeállított népesség-összeírásokban pedig néha éveken keresztül nem jelezték új ház építését, még Kolozsvárt sem, amelyről már az egyik szász statisztikus megjósolta, hogy lélekszámban nemsokára maga mögött hagyja majd Brassót és Nagyszebent, miközben elsőként kezdte bontani az addig védelmet nyújtó, most már viszont terjeszkedését gátló városfalakat.

Nem lehet pontosan korszakolni azt az építkezési tevékenységet, aminek eredményeképpen a 18. század utolsó évtizedétől 60 év alatt egész Erdélyben majdnem 300 ezerről 400 ezerre emelkedett a házak száma. A falvak világában nyilván gyorsabban építkeztek. Már csak azért is, mert amíg Szászföldön már egyre-másra cserepes házak épültek, a Székelyföldön a székely kapus – galambbúgos – faházak vonták magukra a külföldi utazó figyelmét, a megyékben sokfelé viszont a nyomorúságos lakhelyek azt a benyomást {1238.} keltették, hogy „nincs ország, ahol a falusi építkezések ily csekély tőkét követelnének”.*CH. D’HAUSSEZ, i. m. 306. Alighanem joggal írta a román sajtó a falvak rendezetlenségét és a házak rossz minőségét a rendezetlen feudális viszonyok számlájára, mert „a jobbágyság körében a legtöbb falusi házat maga a földesúr állítja, úgy, ahogy akarja, és oda teszi, ahova akarja, vagy egyébként sem kényszeríti soha a falusit valamiféle szimmetriára. A falusi pedig, aki nem tulajdonos … egész évben készen áll, hogy elhagyja lakását, és más földesúr birtokára költözzék, nem annyira együgyű, hogy más számára jó házat tartson fel, felesége sem, hogy a kertet” – ugyancsak másoknak – „művelje”.*G. BARIŢ, Reflexii la descrierea Românilor prin D. A. de Gerando (Foaie pentru minte, 1846. február 11/23. 7. sz.). Ahol viszont a jobbágyok nem kényszerültek költözködésre, vagy nem hajtotta őket a költözködés láza, telkeik „rakva gazdasági épületekkel”, kertjeikben virágot és veteményt, gyümölcsfát lehetett látni .*Úrbér. Múlt és Jelen, 1846. április 14. 30. sz.

A falu még mindig gyorsabban épült, mint a város, de a városi építkezés üteme gyorsabb lett, mint a vidéki kastély és kúria építészetéé. A városépítő pallérok maguk is vállalkozók lettek. Az ínséges esztendők őket sem kímélték, de jellemző, hogy a nagyobb kastélyépítkezések vagy átalakítások – mint a klasszicista cserhalmi kastély parkja, a monumentálisnak szánt koronkai klasszicista kastély vagy a bonchidai épület neogót szárnya – mind az építtető arisztokrata súlyos anyagi megrázkódtatásával értek véget. Kolozsvár viszont nemcsak terjeszkedésével öltött egyre inkább „főváros” jelleget, a távolsági utasforgalomnak is éltetője lett. A vállalkozó szellemű Gaetano Biasini (vívómester, vendéglő- és szállodatulajdonos) és aztán fia nyáron már hetente kétszer indított Pestre gyorskocsit, amely – legalábbis menetrend szerint – három nap alatt tette meg a 400 kilométert (egy, rosszabb esetben két nap kellett Nagyszebenig, és onnan még egy Brassóig). „Az idegen” pedig nemcsak az arisztokraták francia, angol nyelvben jártassága miatt „hihette magát Párizsban, Londonban, Bécsben”.*CH. D’HAUSSEZ, i. m. 319. A nagyvárosokra jellemző nyomor is rányomta bélyegét a város arculatára. Mintha a belváros rossz lelkiismeretét akarták volna ébren tartani, úgy pislákoltak estefelé a mécsesek a Fellegvár homokszikláiba vájt – jobbra-balra néhány lépésnyi üregből álló – „lyukházikói”-nak ablakaiból.*TÁNCSICS M., Honi utazás (Hazai utazók Erdélyben. MOLTER K. előszavával). Kolozsvár é. n. 97. A főtéri neogót templomtorony, a klasszicista és neoreneszánsz városháza, a romantikus neogót elemekkel gazdagodó főúri paloták, a monumentálisnak ható klasszicista Magyar utcai református templom egyaránt jelezték, hogy az erdélyi építészet is viszonylag gyorsan megtalálta korszerű formanyelvét. Amíg Erdély barokk korszakában az {1239.} osztrák példákat követte, s a Királyhágón inneni területekhez általában némi megkéséssel zárkózott fel, a klasszicista stílus már körülbelül egyszerre eresztett gyökeret az egész Kárpát-medencében, úgyhogy a példaadó központ az egyre gyorsabban fejlődő Pest lett. Igaz, elsősorban a városi temetőknek sajátos arculatot adó klasszicista, aztán a romantikus neogót síroszlopok terjedtek el egész Erdélyben. Kolozsvár példáját a nagyobb szabású építkezés terep a többi város alig-alig követhette. De mégsem csak az elért színvonalat akarták biztosítani. A művészileg igénytelen polgárházak homlokzatába empire és klasszicista elemeket próbáltak beépíteni, jelezve, hogy lépést tartanak az idők változásával. Így aztán a Kárpát-medencében sehol sem maradt olyan éles a régi városi kultúra és az archaikus viszonyok különbözősége, és sehol sem volt oly szoros a közelségük. A városiasodás nekilendülése egyrészt magával húzta, másrészt egyre inkább maga mögött hagyta a falut.

A város és falu ellentétei azonban akkor mérgesedtek el, amikor földesúr és jobbágy ellentétrendszeréhez kapcsolódtak, természetesen vidékenként eltérő módon.

Brassó és Nagyszeben „földesúrként” egész sor – vegyes lakosságú –, Kolozsvár és Szamosújvár csak egy-egy falu fölött rendelkezett, amelyek jobbágyai azonban kedvezőbb helyzetnek örvendtek, mint általában az úrbéresek, mert szolgáltatásaikat egy összegben válthatták meg, és élhettek az árutermelés és az árucsere – erdélyi viszonylatban – kitűnő lehetőségeivel. Mint látni fogjuk, komolyabb feszültségeket egyes esetekben csak a céhek piaci monopóliumai okoztak, de ez inkább a kereskedőt sújtotta.

A megyékben és részben a Székelyföldön, miután a földesúr már egyben városlakó is volt, a földesúr–paraszt ellentét a város és falu viszonyát is erősen átszőtte. Különösen akkor, ha egy-egy testület jobbágytartó földesúr volt, mint a nagyenyedi gimnázium, a kolozsmonostori konvent vagy az Érchegységben maga a kincstár. Az ellentétek feszítőereje a városban is érvényesült. A város és falu között a külvárosok fontos láncszemet alkottak.

A külvárosok, peremterületek a faluhoz húztak. A városi munkalehetőségek vonzásában a népességük egy része is a faluból töltődött fel. (Egy-egy iparos a paraszti mozgalmakat is támogatta, főleg ha haszonnal járt és fizettek nekik, a bácsi parasztok például az 1820-i urbárium nyomtatott utasításáért, amely a robot csökkentését helyezte kilátásba.) A külváros élvezte ugyan a város közelségét, de nyomasztotta alárendeltsége. Bár ezt némileg enyhítette, hogy már külvárosi háztulajdonosok is megszerezhették a polgárjogot, annak mindkét változatát.

A nemzetiségi-etnikai megoszlás sajátosságaiból következően a földesúr–jobbágy viszonyhoz hasonlóan a belváros–külváros ellentétei is olykor nemzetiségi színezetet kaptak, és meghatározó erejűeknek bizonyultak akkor is, amikor a társadalmi differenciálódás megbontotta a külváros „egységét”. {1240.} Példa erre az egyedülállóságában is jellegzetes soknemzetiségű Brassó, a maga relatív román többségével. A 18. század folyamán a román külváros, Bolgárszeg önálló várossá emelését szerette volna kiharcolni, majd amikor a jómódú kereskedők az 1780-as évektől kezdve fokozatosan behúzódtak a belvárosba, akkor – az 1820-as évektől kezdve – mintegy tömegbázisává lett az értelmiségiek és kereskedők pozíciókért, tisztségekért, román politikai jogokért folyó küzdelmének. A szászföldi városok lakosságának többsége általában szász volt, míg a külvárosok egy részének román (és, mint Brassóban Bolonya, magyar). A románok politikai igényeiket (mint érdekképviselet, részesedés a közpénztárból) az egyházon keresztül, papjaik, egyházfőik vezetésével próbálták érvényesíteni, hiszen mint nem törvényes felekezet tagjai érezték magukat alárendeltségbe taszítva. Igaz, a görög katolikus törvényes vallásnak számított, de hát az elzárkózás a szász városokban olyan erősnek bizonyult, hogy például Szászsebesen az 1740-es években megtelepedett morvaországi német protestánsok is csak nagyon fokozatosan és lassan lettek teljes jogú polgárok.

A megyei és a székely társadalom felé nyitott székelyföldi városokban ilyen természetű konfliktusok nem érvényesülhettek. Itt a város – egy-két román mezővárostól eltekintve – magyar többségű és jellegű volt. Ennek ellenére vagy éppen ezért ott, ahol a belvárosban már jómódú románok is éltek, mint Abrudbányán vagy mint a Szászföldhöz tartozó, de jellegében a szász városoktól elütő Szászvároson, bizonyos fokú asszimiláció is éreztette hatását, olyanszerű, mint magában a nemesi társadalomban (tehát nemcsak a magyar vidékeken). Torda belvárosának román polgárai keleti vallású magyarnak számítottak, magyarul beszéltek, míg a városszéli románnal a magyarok is románul értették meg magukat. A teljességgel román környezetű Fogarasban és Zalatnán pedig – 1850-ben – a görög katolikusok és az ortodoxok csekély töredéke szintén magyarnak vallotta magát. Persze néhol, mint Gyulafehérvárt és környékén vagy Vízaknán, már a hatalomból kiszorított és a hatalomból részesedni akaró városi csoportok harcai mögött felsejlett az is, hogy a románok is igényt tartanak pozíciókra, hiszen a tisztségeket a városokban is – úgy, mint a megyékben – a törvényes felekezetek közötti arányok szemmeltartásával osztották meg. Ahol viszont túlnyomó román többség érvényesült, mint Hátszegen, ebben a leginkább román városnak nevezhető községben, ott automatikusan nagy részében román vezetőséget választottak.

Példájával vonzotta, különbözőségével bizonyos fokig taszította is a város a falut. A vásárral az árutermelés érvényesülésének nyitott teret, és ezzel az árutermelő úrbéres paraszt számára lehetőséget, hogy lazíthasson a feudális viszonyok szorításán, ugyanakkor jobban érezze azoknak fojtogató terhét. A feudális rendszerbe integráltsága révén paraszti felkelésre serkentő szenvedélyek célpontjául is szolgált a város, amely a falvaktól körülvéve olykor {1241.} ellenségesen felmorajló tenger szigeteként is érezhette magát. Kiutat a feudalizmus rendszerét bontogató városiasodás ígért: a város vidékét fejlesztő gazdasági-kereskedelmi és ipari szerepkör erősödése, amit a piacok felvevőképessége határozott meg.

ERDÉLY PIACAI ÉS „NAGYKERESKEDŐI”

A belső piac elsősorban a népességnövekedésnek és a társadalmi rétegződés előrehaladásának következményeként bővülhetett. Hiszen – egykorú becslés szerint – a lakosságnak legalább kétharmada szinte teljesen önellátó volt. „Szilágynak száznegyvenezernyi lakosából százezernek alig van egyéb vennivalója, mint guba, csizma és kalap, s a nők aprólékos szükségei.”*KŐVÁRY L., Szilágysági útikép (Az utazás divatja. Vál., bev. EGYED Á.) Bukarest 1973. 160. S nemcsak a parasztság törekedett önellátásra; sok helyt „Erdélyben még a középrendű nemességnél is, ha csak három szobája vagyon is, egyet szövőszékkel (osztováta) foglal el, azért, hogy egy két vég darabos vásznat hon készítse”.*HORVÁTH J ., i. m. 7.

De amíg a nemesség és a szabad parasztság jelentős, olykor szegényebb rétegei is viseletükkel és lakberendezésükkel az új polgári jellegű „egyszerűsödési” tendenciák hordozói lettek, a parasztság zöme továbbhaladt azon az úton, mely egy-egy régió viseletének oly változatos formagazdagságához vezetett. A megyék ekkor már nem is próbálták adminisztratív eszközökkel megfékezni a paraszti „luxust”, bár a kortársak többet panaszkodtak rá, mint valaha, s a naszódi határőrfalvak szívesen korlátozták volna a női „fényűzést”. A lakásban pedig régóta díszes hímzésű párnák, festett korsók és a románoknál ezeken kívül még üvegre festett ikonok pompázó sokasága jelképezte a gazdagságot.

A Székelyföldön az idők változásának jeleként az újabb házakban „a falakat körülfogó cserép korsó és tányérokkal terhelt fogasok” helyett a népszerű közéleti személyiségek portréja és az asztalon fekvő könyv kölcsönzött az otthonnak új jelleget.*ETÉDI GEDŐ J., Székely szokások (Regélő, 1843. II. 39. sz.). Általában a privilegizált rétegek példáját próbálták követni akkor is, amikor a városi polgárokéhoz hasonló bútort vásároltak, vagy a régi nemesi és a városi polgári viselet egyes elemeit vették át. A viselet, főleg a román női viselet pompája kiáltó ellentétben állt a létfeltételek mostohaságával. Ha a férfiak még bocskorban jártak, a nők ünnepnapokon sok helyt, mint Hunyad és Doboka megyékben, már piros csizmában, amit, ha esett az eső, kézben vittek a templomig. A csizmát a {1242.} piacról kellett venni, éppúgy, mint a színes és fehér fonalat (hacsak nem tartozott a falu egy festőműhely körzetébe), amivel az inget, párnát hímezték. Készen kellett venniük a szőrméket, a selymet és sok helyütt (főleg Erdély északi részein) a pamutvásznat, amiből az alsószoknya készült, vagy olyan ing, amire gallért lehetett varrni; „nemesi ing” vagy éppen „német ing”, ahogy Fogarasban nevezték, hogy megkülönböztessék az egyszerű szabású „jobbágy-” vagy „román” ingtől. A durva posztóöltözetet – már csak az életforma mostohasága miatt is – kevesen vethették le, hogy brassói, nagyszebeni vagy netán ausztriai posztóból készült viseletet öltsenek, de ahhoz nem kellett a legvagyonosabbak közé tartozni, hogy a paraszti ipar késztermékeit megvásárolják.

A jómódú nemes és polgár ausztriai áruval látta el családját, a hazai árut vásárlók köre papokra, tanárokra, tanítókra, szerényebb jövedelmű nemesekre, kishivatalnokokra, polgárokra és gazdagabb parasztokra korlátozódott. Az erdélyi áruk minősége pedig javult. Míg a 18. században olyan rossznak tartották az erdélyi posztót, hogy még a sorkatonaság számára sem vettek belőle, most a szász iparosok sikerrel pályázhatták meg a főhadiparancsnokságnak a sajtó útján is közzétett megrendelési felhívásait. De az ipart komolyan fenyegetni kezdte az olcsóbb osztrák áruk versenye, amit alig-alig ellensúlyoztak a nagy szállítási költségek, és még az sem, hogy a városok havivásáraikról, a bécsi iparosok nagy sérelmére, egyszerűen kitiltották a vásárjáró felvidéki szlovák kereskedőket, akik az osztrák termékeket a helyi kereskedőknél is olcsóbban kínálgatták. Brassóban csak 5-6%-kal volt olcsóbb az ausztriai posztó, mint a brassói, ez utóbbi azonban tartósabb volt, legfeljebb kevésbé tetszetős. De az osztrák posztót akkor is szívesebben vették, ha árban és minőségben egyforma volt a hazaival, hiszen előkelőbbnek számított a hírneve miatt, a tartósság követelménye pedig lassan háttérbe szorult. Csak a szegényebb polgár hordta rendszeresen apjától-nagyapjától örökölt viseletét. A jobb módú pedig, aki a német-francia divat szerint öltözködött, igyekezett a divat változásaihoz igazodni. Még egy olyan szász kisvárosban is, mint Szászrégen, a negyvenes években egyre több kabátot „anglizáltak” a szabók, s a női divat az Ungar című pesti laphoz igazodott. De a mindennapi élethez nélkülözhetetlen sok árut – mint bécsi bútorutánzatot, a porcelánt helyettesítő kőedényt, papírt, üveget – még mindig kifizetődő volt itthon előállítani, mert a szállítási költségek elég biztos védelmet nyújtottak a konkurrenciával szemben.

Ha Erdélyben magában csak rendkívül korlátozott mértékben is, az erdélyi ipar külső piacain viszont annál inkább éreztette hatását a lassan bontakozó agrárkonjunktúra, az, hogy a gabonaárak emelkedése és a forgalom növekedése következtében nőtt az agrár lakosság vásárlóképessége. Dél-Magyarországon, Horvátországban és Szlavóniában az annyira jellegzetes parasztipari termékek – mint például a durvaposztó-takarók – keltek el, így {1243.} az osztrák ipar versenyétől nem kellett tartani. A debreceni cifraszűrt nagydisznódi posztóból szabták, évente 200-250 ezer szűrre való készült Nagydisznódon. (S jó néhány debreceni szűrszabó kötelezte is magát, hogy csak szász posztót használ.) A „debreceni takaró”-ként ismert csergét pedig a Brassó melletti falvakban állították elő. Nyilván archaikus igényeket elégített ki az Észak-Magyarországra szállított nagyszebeni posztó is. Az pedig már inkább csak kuriózum, hogy a tordai fazekasok termékeiből Galíciába is vittek.

A Kárpátokon túli piacokon, „a román fejedelemségekben éppúgy, mint Bulgáriában”, viszont az életforma és a divatváltozás is az erdélyi ipar „szerencséje” lett,*G. BARIŢ, Politica cea mai bună şi economia naţională (Gazeta Transilvaniei, 1876. 19. sz.). bár ott már amúgy is „az erdélyi áru régi szokás folytán nemzeti jelleget öltött”*Verkehr der Fürstenthümer Moldau und Walachei. Journal des österreichischen Lloyd 1844. 31. sz. a hagyományos, főleg népi igények kielégítésében. Moldva és Havasalföld az 1828-as orosz–török háború után viszonylag széles körű autonómiát kapott, eltörölték a kereskedelmükre nehezedő török monopóliumot, és biztosították a dunai kikötők szabad forgalmát, hogy évről évre egyre több angol, francia, osztrák hajó szállíthasson onnan gyapjút, gabonát, faggyút és más agrártermékeket ipari áruk ellenében. A román bojárság most végre úgy vethette le a keleti viseletet, a kaftánt, hogy nem kellett egy-két év múlva visszavennie, mint például az 1790-es években, amikor kivonultak az orosz és osztrák csapatok. Szükségleteit nyugat-európai és osztrák, cseh–morva áruval próbálta fedezni, a francia és angol áru nagy részét is még a lipcsei vásárból hozták, egyre inkább igénybe véve a dunai szállítás lehetőségeit, de azért egy Ghica herceg a brassói román kereskedő, Orghidan malmából kikerült papíron levelezett, a batizi és a brassói kőedény a bojár háztartásában is pótolhatta a porcelánt, és a brassói kékposztót a katonák és a hivatalnokok is felvehették.

Az áruelhelyezése lehetőségeket módszeresen számba vevő brassói szász sajtó pedig arra figyelmeztetett, hogy a cipő és a csizma iránti kereslet is „abban az arányban nő, ahogy [a Kárpátokon túli] lakosság az európai viseletet magára ölti”.*Notizen zum Handel mit den türkischen Ländern. Blätter für Geist 1839. június 20. 25. sz. Amit a bojárság felső rétegeinek a „lipcsei áru” (amit feltehetően Brassóban is hamisítottak), ugyanazt jelentette az alacsonyabb vásárlóképességű rétegek számára a brassói áru: posztó, pamutlenvászon, vasáruk, kasza, üveg, festett láda, kőedény, fazekasáru, gyertya, üvegre festett ikon, csizma, cipő stb. Így aztán a galaci osztrák konzul elégedetten nyugtázhatta, hogy „minden faluban találni brassói kereskedőket, és minden faluban látni a brassói ipari szorgalom termékeit”.*Finanzarchiv, Wien, Präsidial-Akten, 1847: 2771. A „brassói áru” márka {1244.} volt, és nemcsak Brassóban készült: A város körüli falvakban szőtt posztó, a székelyföldi csizma és festett láda, a szászrégeni kötél is brassóiként hagyta el Erdélyt, sőt bizonyos angol és osztrák áruk is jobb keletnek örvendtek, ha brassóiként kínálták a piacon. Tehát a Kárpátokon túli fejlődésnek ez a szakasza kedvezett az erdélyi, főleg a dél-erdélyi iparnak, és egyelőre rácáfolt azokra a korabeli előrejelzésekre, melyek szerint az erdélyi ipari fejlődés záloga a szomszéd fejletlensége. De a nyugati áruk versenye már éreztetni kezdte a hatását, és előrevetítette azt a lehetőséget, hogy itt is bekövetkezik, ami Magyarországon és Erdélyben; az erdélyi áru egyre inkább csak speciális népi igények kielégítésére korlátozódik, mert a nyugati és főleg az osztrák konkurensek még a népi igények egy részéhez is tudnak alkalmazkodni, hiszen a paraszti háztartásokban a népviselet összeállításához a gyáripari termékeket, főleg a fonalat és a pamutvásznat jobban tudták használni. És aztán a fiatal román ipar veszi át az erdélyi szerepét a Kárpátokon túl is. A cserearányok kedvezőtlenebbé válása fenyegetett, és talán már hatott is. Az iparcikkek árai ugyanis csökkentek, míg a mezőgazdaságiaké nőttek. De egyelőre az 1830–40-es években az Erdélyben elvámolt áruk kivitele viszonylag gyorsan emelkedett, gyorsabban, mint a Habsburg-monarchia egész (Erdélyt is magába foglaló) vámbelföldjének összkivitele, s gyorsabban annál is, mint a vámbelföldnek a Török Birodalom felé irányuló szárazföldi s dunai kivitele, miközben Erdély a birodalom külkereskedelmében az előző évtizedekhez képest veszített jelentőségéből (27. ábra). Az erdélyi keleti kiviteli forgalomnak négyötöde mehetett a két román fejedelemségbe, egyötöde pedig elsősorban „Bulgáriába”, és még a török hadseregnek is szállítottak kötelet, lenvásznat, Konstantinápolyba hódprém kalapot. Egykorú becslés szerint az erdélyi kereskedelem keleti kapuja, Brassó évente hozzávetőlegesen akkora forgalmat bonyolított le a Kárpátokon túli területekkel, mint Magyarországgal és Ausztriával. A kereskedők „többet fáradoznak, mint 15-20 éve, többet is keresnek”.*G. BARIŢ, Pentru industria şi negolul din Braşov (Gazeta de Transilvania, 1845. november 5/17. 89. sz.).

Régi és új feszültsége járta át és mozgatta az 1300-1400 főből álló kereskedőtársadalmat. Gerincét az erdélyi tartományi határokon túlnyúló távolsági kereskedelembe beépülő jellegzetes etnikai-foglalkozási – sajátos privilégiumokkal felruházott – csoportok alkották, illetve azok vagyonosabbjai. Ezek elsősorban nem árucikkekre, hanem útvonalakra szakosodtak, és az útvonalak által egybekötött régiók áruinak konjunktúrája biztosította egy-egy kereskedőcsoport emelkedésének lehetőségét, hiszen egy-egy útvonalon amolyan „természet adta” monopolhelyzetet élveztek. Most azonban változott ezen meghatározó tényezők súlya. A kereskedőnek egyre inkább a kialakuló nemzeti társadalmakban kellett helyét megtalálnia.

{1246.} Az örmények elsősorban marhakereskedelemmel és bőrkikészítéssel foglalkoztak, méghozzá a szattyánbőr-kikészítés titkának ismeretében. Ennek jelentősége a csizma viseletét korlátozó (cipőt hozó) divatváltozás nyomán némileg háttérbe szorult. Csökkent moldvai marhakereskedelmük is, amivel Bécs húsellátásában játszottak szerepet. Székelyföldi, gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi kereskedő-tímár telepeik még úgy-ahogy virágoztak. Erzsébetváros egyre inkább elvesztette kereskedőjellegét, Szamosújvár stagnált, hiába kapták meg a szabad királyi rangot. Lakói szétrajzottak az addig vágott csapásokon; Erdély és Bécs meg Pest forgalmában egyelőre még tudták őrizni vezető szerepüket. A moldvai marhát a magyar pusztákon hizlaló bérlő kereskedők persze a jómódú birtokos nemességbe és az arisztokráciába emelkedtek. Az erdélyi örménység hagyományőrzőnek számított. Éppen ez, a nyelvőrzés élménye fölötti öröme vitte rá a nemzettársait felkereső brit Rafael lovagot, hogy Erzsébetvároson gimnáziumot alapítson az 1840-es évek derekán, és Szamosújvárnak műegyetemet ígérjen. Ugyanakkor az örmény diétai követek büszkén vallották népüket a magyar nemzet részének, és már csak az „alsóbbrendűek” nem tanultak meg egyelőre magyarul. Így Erdélyszerte az örmény kereskedők a magyar polgárságot erősítették. Olyannyira, hogy amíg az 1820-as években alig-alig akadt Erdélyben magyar kereskedő, most a magyarországi utazó csak ámult Kolozsvárt, mert „a kereskedők magyar nevei oly barátságos hatással valának”.*TANÁRKY G., Erdélyi naplómból (Társalkodó, 1841. január 1. 1. sz.). Persze igyekeztek ők is nemesi diplomára szert tenni, miközben magyar arisztokratákkal társultak az első gyáralapítási kísérletekben. A társadalmi integráció elősegítése érdekében az 1841–43-i diéta nemességre is felterjesztette Szábel Menyhártot, de azért gúnydal tartotta számon, hogy a népszerű kereskedőnek „A vén Apja őt garassal / Boltot nyitott s Fa bubával / Betölté az országot. / Uraságok praedaiból / Polgárok együgyűségiből / Lett nagy capitalista.”*Teleki József vegyes iratai. MTA Könyvtár, Kézirattár, Vegyes 4–88.

A szegényebb örmény kereskedő továbbra is szatócsként járhatta az országot mint a „sokadalmak lelke” a pesti vásárról hozott portékáival, de már hasonló karrier reménye nélkül. A két nagy szász város 20-30 fős polgári kereskedőtársaságaiban is az örmények kerültek túlsúlyba az Észak-Magyarországról jött német kereskedőkkel együtt a tősgyökeres polgárokkal szemben, akik a 18. század dereka óta még a városi kereskedésben is másodrangú szerepet játszottak. Ezek az új „szász” városi kereskedők a keleti kereskedelemben azonban már csak a vasáruk forgalmában tudtak némi fölényre szert tenni, és így be kellett érniük a belkereskedelemmel.

Amíg az ausztriai árukat forgalmazó kereskedők némi lelkiismeretfurdalással vehették tudomásul és vallották meg, hogy – a kor felfogása szerint – készáru-behozatalukkal az országot szegényítik, a Kárpátokon túli {1247.} területekkel kapcsolatot biztosító dél-erdélyi kollégáik viszont már büszkén hangoztatták, hogy ők az országot gazdagító aktív forgalom hordozói, hiszen nyersanyagot hoznak be, és készárut visznek ki. A görög kereskedők sorsa szoros összefüggésben alakult a gyapotéval. A macedón gyapot azonban a napóleoni blokád után veszített jelentőségéből, Európa már nem szorult rá többé, s a Habsburg-birodalom fejlettebb tartományaiban a fellendülő pamutipar már egyiptomi és amerikai gyapottal dolgozott. Mindez még kedvezett az erdélyi iparnak, bár valójában csak egy utolsó lélegzetvételnyi szünetet engedett neki. Erdély keleti gyapotbehozatala és – feltehetően – fogyasztása is a 18. század végétől az 1830-as évekig megháromszorozódott, ezer métermázsáról több mint háromezerre ment fel, aztán ezen a szinten stagnált. Ugyanakkor az erdélyi gyapotbehozatal viszonylagos jelentősége csökkent, míg a 18. század végén az összbirodalminak 8-10%-a volt, az 1840-es években a 2%-ot sem érte el.

A levantei kereskedelem Erdélyen keresztül vezető mellékútja a napóleoni blokád után ugyancsak elvesztette jelentőségét, és az 1820-as években egy olyan kereskedő, mint Constantin Hagi-Pop, Nagyszebenből Bécsbe tette át székhelyét. Fia pedig mint a bécsi Nemzeti Bank igazgatója az 1841–43-as kolozsvári diéta javaslatára magyar nemességet kapott az uralkodótól, 1846–47-ben pedig már a birodalom fővárosában tervezgette egy nagy bukaresti székhellyel működő osztrák levantei kereskedőtársaság létrehozását, és közben azt fejtegette a birodalom vezető körei előtt, hogy „a mi Indiánkat és Kínánkat” a dunai fejedelemségekben kell keresni.*Finanzarchiv, Wien, Präsidial-Akten, 1846: 1596.

Miként a gyapothozatal, úgy a görög kereskedők létszáma is stagnálni kezdett Erdélyben. A török alattvalók pedig lassan eltűntek, hiszen a keleti kereskedéshez már görögül sem kellett tudni, s az 1821-es szabadságharc után a görögök kiszorultak a Török Birodalom gazdasági életének kulcspozícióiból. Amíg az 1820-as években a brassói románok még arra panaszkodtak, hogy a török alattvaló görög kereskedők szatócs szintre süllyesztik őket, a negyvenes években már önálló erőként lépve fel, joggal hangoztatták, hogy övék a kereskedelemben a vezető szerep, és Bécstől, Trieszttől, Pesttől Konstantinápolyig is kereskednek. A dunai román fejedelemségek gazdasági fejlődése a brassói románoknak kedvezett. A negyvenes években Brassó belvárosában már több mint kétszer annyi román (mintegy 300 fő) élt, mint görög, száznál több román kereskedő szerzett polgárjogot, és az 1840-es évek elején a görögöknél és a velük azonosuló bolgároknál kétszer több brassói román szállított árut a fejedelemségekbe. Így a brassói románok alkották Erdély legerősebb kereskedőcsoportját.

Brassó élénk gazdasági életével magyarázható, hogy a többi szász várostól eltérően (a magisztrátus és a céhek ellenzése dacára) néhány zsidó kereskedő – {1248.} akik egyszerre folytattak házaló kereskedést és küldtek gyapjút Bécsig – és iparos meg tudott kapaszkodni. Méghozzá úgy, hogy – mint láttuk – a kormányhatóságok éppen az ő beadványaik nyomán javítottak az egész erdélyi zsidóság helyzetén, amelynek – mint jeleztük – csak kisebb töredéke űzte főfoglalkozásként a kereskedést. Az egész erdélyi kereskedelmi élet decentralizáltságára jellemző, hogy amíg a szűkebb értelemben vett Magyarországon már a terménykereskedő lett az árucsere-forgalom kulcsfigurája, az 1850-es évek derekáig még Kolozsvárt sem nyílt Béccsel és Pesttel kapcsolatokat kiépítő terménykereskedés. Az erdélyi földbirtokosok áruit, ha Nyugat felé vitték, magyarországi kereskedők vásárolták fel. A Szegedre sót szállító gyulafehérvári „nagy” kereskedők, akik a kincstártól béreltek hajókat, a kortársak szerint inkább „spekulánsok” voltak.

A kereskedelmi tőke az iparba sem tudott mélyen behatolni. Birtokosai bányákat, vasgyárakat, papírmalmokat és üvegcsűröket béreltek, és paraszt iparosokat foglalkoztattak. A román sajtó szerint éppen ez utóbbiak tettek szert „csodálatos nyereségekre”, bár a paraszti árutermelőt – olykor a pamutfonatás kivételével – nem tudták annyira függő helyzetbe hozni, hogy egyértelműen Verlag-rendszerről beszélhessünk. Hiszen a kereskedő nem rendelkezett a termelési eszközökkel, legfeljebb a nyersanyaggal, és azt adta áruért, pénzért vagy hitelbe az iparosoknak. A Kaufsystem játékszabályai szerint a kézművesipar termékeihez a vásáron akart hozzájutni.

A céhes iparosok ellenében nem egyértelműen a polgári jövő előharcosaiként léptek fel, hanem csak más játékszabályok alapján működő vállalkozási formákat képviseltek, a céhek elővásárlási jogát pedig – a modern iparszabadság eszményét hangoztatva – azért támadták olyan hevesen, mert a parasztipar termékeihez a városi vásárokon a céhek előjogai miatt nehezebben jutottak hozzá, ha a céh is a falvak népéhez hasonló árucikkeket termelt, mint például a durva posztót. Az áruközvetítésben Kelet felé valósággal monopolhelyzetet élveztek, jólétüket jelentős részben a céhes és az árutermelő háziiparnak köszönhették, miközben a piacok üzenetét közvetítették az ipari világ felé.

VÁLTOZÁSOK ÉS FESZÜLTSÉGEK AZ IPAR ÉS A BÁNYÁSZAT VILÁGÁBAN

Az erdélyi ipar piacainak felvevőképessége eléggé megnőtt ahhoz, hogy az ipar területén kiteljesedjenek a 18. század vége felé jelentkező életképes tendenciák. A statisztikai évkönyv számára Bécsbe felküldött kimutatások szerint 1830-tól 1847-ig az önálló iparűzők száma 40 ezerről 60 ezer fölé emelkedett. Persze ebben az adatfelvétel teljesebbé válásának legalább akkora szerepe volt, mint a valóságos létszám gyarapodásának. Az 1840-es években az {1249.} önálló iparosok egyharmada az élelmiszeripar ágazatába sorolható, mintegy 3 100 molnár, 3 330 pálinkafőző, 4000 kocsmáros és italmérő, 700-700 fogadós és halász, 1300 mészáros és 1000 pék, hogy a legfontosabbakat említsük. A bőr-, a ruházati és a textilipar területén dolgozott 1900 szabó, 1200 takács, 1700 tímár, 1200 szűcs és végül 400 szíjgyártó, 350-350 kalapos és kötélverő. A mindennapi élet és a munka folytonosságát biztosította még 2211 kovács, 1400 ács, 800 kőműves, 1400 fazekas, 1000 asztalos, 900 bognár.

A lakosság 3%-át tették ki az iparűzők, és eszerint a népességnek több mint 10%-a iparűzésből élt, vagy inkább csak részben élt abból, mert „az iparos nálunk félig paraszt és saját kereskedője, a falusi pedig egyben iparos is”.*HINTZ, Stand der Privatindustrie, der Fabriken, Manufakturen und Handlungen in Siebenbürgen im Jahre 1844. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde III. 450. Kolozsvár, Torda, Enyed és több más magyar városok mesteremberei nagyrészt híres „szőlőművesek”. És a gazdasági élet elemzői keserűen tették szóvá azt is, hogy állítólag még Nagyszebenben is sok mester ideje nagyobb részét földművelésre, „bor és más spekulációra” fordította. Így az évente 2-3 forintot kereső falusi iparostól a gazdag városi patríciusig épült fel az ipari világ hierarchiája, alatta és mellette pedig kiterjedt háziipar működött. Ebből emelkedett ki egy-egy szakosodott paraszti közösség a táji munkamegosztás rendszerébe tagolódva. Jó hírnek is örvendtek a hétfalusi és porcsesti román bőrösök és az érchegységi fafaragók. Azzal az előítélettel szemben pedig, hogy „a magyarnak nincs kedve a mesterségre, a székely undorodik tőle”,*KŐVÁRY L., Erdély statisztikája. 216. a szászföldi viszonyokat alaposan ismerő kortársnak van igaza, aki szerint „az ország egyik vidékén sem olyan nagy a nem mezőgazdasági kereseti lehetőségek kihasználásának igyekezete, mint a székelyeknél, akik bizonyos értelemben Erdély svájciai”.*HINTZ, i. m. 434. Ahol a táji adottságok nem ösztönöztek ilyen iparra-kereskedésre, ott egész vidékek éltek szinte teljesnek tűnő önellátó életet.

Dobokában az önellátás olyan szintet ért el, hogy az iparstatisztikai jelentések szerint minden adófizető háznál szőttek és fontak. A megye 161 községében 142 molnárt, 144 kocsmárost, 111 pálinkafőzőt, 47 fazekast, 45 szűcsöt találunk, és a helységeknek még felében sem dolgozott kovács, bár számuk 100 fölött volt.

Az archaikus, zárt világok ellenpólusa Brassó és környéke. A román, magyar és a szász parasztság körében a háziipar itt már árutermelő jelleget öltött. A munkamegosztás mértékét jelzi, hogy 29 barcasági községben a céhes és céhen kívüli önálló iparosok száma szinte elérte a városiakét. Az iparűzés fogalmát igen szélesen értelmező statisztikai felvétel szerint 1837-ben 4933 dolgozott a városban és 4212 vidéken. Pontatlansága ellenére sok igazság van {1250.} abban az egykorú becslésben, miszerint Brassó vidékén minden 12-ik, Nagyszebenszéken minden 17-ik és Háromszéken minden 19-ik lakos iparűző, miközben a vármegyékben csak minden 37-ik, a Székelyföldön minden 30-ik és a Szászföldön minden 23-ik. A távolsági kereskedelemmel fenntartott táji munkamegosztásba épülő város és falu szinte szívta magába a szakképzett munkaerőt még a kisvárosokból is, és a cselédekből, idénymunkásokból valóságos előproletariátust hozott létre. Ezért került be például a 25 ezres Brassó lakosságának egyötöde „idegenként” az 1850-i népszámlálásba. 1400 önálló iparos pedig 8000 embert foglalkoztatott. A 3000 lakosú takácsfaluban: Nagydisznódon ezerre ment az idénymunkások és máshonnan jött alkalmazottak száma.

Csak a két nagyobb szász és a két nagyobb magyar városban haladta meg az ezret az önálló iparűzők száma: Brassóban és Nagyszebenben, Kolozsvárt és talán Marosvásárhelyt. De a céhmestereké csak Brassóban, a másik három városban 700-800 körül járt. A két szász városban a 40-et is meghaladta a céhek száma, a magyarokban a 30-at sem érte el, miközben az iparűzés már annyiféle foglalatosságra oszlott, hogy például a pár ezres Zilahon 60 mesterséget lehetett összeszámolni. Még szembetűnőbb a különbség a kézműipar szerkezeti összetételében. Amíg a szász városokban jelentős textilipar működött, a magyar városok iparát a bőripar túlsúlya jellemezte. Kolozsvárt és Marosvásárhelyt a céhes iparosok egyharmadát a csizmadiák tették ki, a többtucatnyi kisvárosban pedig számuk meghaladta a 100-at, mintha csak ez lett volna a város egyik ismérve.

Erdély legfontosabb ipari terméke a bőr és a bőráru volt. Az 1840-es években 5 millió ezüstforintra becsülték az évi termelés értékét, ami eléggé számottevő, ha arra gondolunk, hogy a Habsburg-birodalom bőr- és bőrárutermelésének 8%-át tette ki. A monarchia össztermelésében viszont csak néhány százalékot foglalt el az egész erdélyi ipari termelés értéke.

Az egy főre jutó 14 ezüstforintnyi termelési érték, bár háromszor több, mint a galíciai, kb. egyharmada a monarchia fejlettebb tartományaira számított értékeknek. Az osztrák statisztikusok ugyancsak a nyersanyagfogyasztás alapján majdnem 3-3 millióra becsülték a lent, kendert és gyapotot feldolgozó textilipar áruinak, valamint a sótermelésnek az értékét, s majdnem 2-2 millióra a gyapjúárukét és a fémárukét.

A dél- és délkelet-erdélyi gyapjúipar a Kárpát-medencében és a Balkánon is fontos szerepet játszott. Nemcsak a négy égtáj felé terjedő piachálózata miatt, hanem azért is, mert a magyar alföldi és szilágysági gubásokat leszámítva, e téren komolyabb árutermelő tevékenység nem bontakozott ki, és Délkelet-Európában csak a Balkán hegység lejtőin, Gabrovóban, Szlivnóban és környékükön dolgozott – a török hadsereg megrendeléseire is – erősebb textilipar. Az erdélyi város és falu szembenállása és egymásrautaltsága már az {1251.} ipar genezise miatt is a nyugat- és közép-európai fejlettebb modellt tükrözte vissza kelet-európai kis méretekben. Brassó céhes ipara (3 céh 170 mesterrel) 20-25%-át adta az össztermelésnek. Román külvárosa és a környező falvak ennek egyharmada körül termeltek. Nagyszeben városa (2 céh 80 dolgozó mesterrel) 10% alatt. Viszont a 15 kilométerre fekvő takácsfalu, Nagydisznód 500 céhes mestere több mint egyharmadát. S csak alig néhány százalékra becsülhető a többi szász és magyar város termelése.

Az erdélyi ipar egyik minőségi jellemzője rendkívüli nyersanyag-igényessége. A csehországi gyapjúárak mázsájának értéke 224 ezüstforint, míg az erdélyieké 80. Az erdélyi ipar súlyban egyharmad annyi gyapjút használt fel, mint a cseh, de termelésének értéke csak 12%-a a cseh iparénak, ami azonos az olasz tartományokéval és kétszerese a galíciainak.

Az erdélyi gyapjúipar beépülése a kelet-európai regionális munkamegosztás rendszerébe jól érzékelteti, hogy közvetítő szerepe révén Erdély miként lehetett Kelet-Közép-Európa peremvidékén, Délkelet-Európa felé „centrum” a kézműipar terén. A közvetítés nem egyszerűen az áruk továbbadását jelentette, hanem aktív részvételt a nyersanyag és a készáru forgalmazásában. A havasalföldi gyapjút Brassó környékén mosták, és erdélyi gyapjú néven került forgalomba a pesti és a bécsi vásárokon. Ugyanakkor az erdélyi ipar fejlettebb technikát és munkaerőt importált, amire már csak azért is szükség volt, mert 1821–1839 között csak négy találmányt szabadalmaztattak Erdélyben, és így a birodalom eme harmadik legnagyobb tartománya az utolsó előtti helyet foglalta el a koronatartományok szabadalmairól készített ranglistán, amelyen például Alsó-Ausztria 1624-gyel, Csehország 200-zal, Magyarország 87-tel szerepelt. Mindenekelőtt fonógépeket és kártológépeket hozattak az erdélyi mesterek, hogy enyhítsenek a fonalhiány nyomasztó gondjain, és javítsák a minőséget is. A „német segéd” pedig jellegzetes alakja lett az ipari életnek. És ha a céhmester privilégiumával élve próbálta őt szorosabb függőségben megtartani, akkor ő a szakértelem birtokában nyomást gyakorolt gazdájára, akinek komoly versenyt jelentett az is, hogy az erdélyi segédek fiatalabb nemzedéke új eljárásokat leshetett el kötelező vándorútjain.

A céhrendszer sokat emlegetett válsága nem abban jelentkezett, hogy a mesterek igyekeztek gátolni segédjeik önállósulását, akik közül emiatt egyre többen vándoroltak ki a dunai fejedelemségekbe, ahol magyar és szász kolóniákká verődtek össze, hogy azután a gubernium és a közvélemény nagy aggodalmára versenyre keljenek az erdélyi iparral. Nem is a visszaélésekben látjuk a céh válságát, hanem a gyáripari termelési formák felé fejlődő egyszerű tőkés kooperáció térhódításában. A magyar országjárók némi irigységgel és még inkább saját társadalmukat ostorozó kritikával – nyilván túlzással – tették szóvá, hogy a szász városokban „némelyek csak házigépellyel, 10-20 segéddel tudnak évenkint annyi pénzt szerezni, mint magyar földesúrnak {1252.} földművelő tiszttartója 50-100 zsellérrel”.*TÉGLÁSI ERCSEI J., Utazások Tordavármegyében (Az utazás divatja. 31). S az ilyen iparosnál, legyen cipész vagy szappanfőző, több az ezüst, mint a 15-20 jobbágyos nemesnél „a cin és a réz”. Viszont a céhek mint komplex szervezetek is jól működtek, ha a nyersanyagellátást kellett megszervezni, nagyobb rendelésnek eleget tenni, ha közös létesítményeket, kallómalmokat kellett felállítani, sőt a nagyszebeniek még gyapjúfonógyárat is alapítottak. A céh csak egy bizonyos fokig biztosított védelmet a szerencse forgandóságával szemben. A jegyzőkönyv és a Biblia nemcsak szimbólum volt a nagydisznódi takács otthonában. Aki elszámította magát, megbukott, viszont a jól számító szerény jövedelmű felemelkedett. Ezért itt „gyorsabb és meglepőbb volt az átmenet egyik helyzetből a másikba, mint máshol az országban”.*A. KURZ, Briefe von Reise (Blätter für Geist, 1838. október 26. 43. sz.).

Amilyen nagy reményei lehettek a gyapjúiparnak, hogy a technika importjával, jó nyersanyagbeszerzési lehetőségeivel és a piaci igényekhez való alkalmazkodásával s ugyanakkor azok alakításával fenn tudja tartani a regionális munkamegosztásban kialakult közvetítő szerepét, olyan csekély lehetőségei voltak a még életerősnek látszó pamutiparnak. A főleg Székelyföld számára dolgozó Segesvárt még járhatta a mondás, hogy „a kézművesség aranyat ér”, hiszen a húszas években a vászonkészítő céh mesterei bevezették a gyorsvetélőt, s ezzel a negyvenes évekre megkétszereződött a mesterek és a szövőszékek száma. Egy mesterre három szövőszék jutott, s a város 700 önálló iparosa közül 140-en tartoztak ebbe a céhbe. Még a Nagyszeben nyomasztó fölénye miatt sínylődő Szászsebesen is a céh mellett bécsi és morva szövőszékkel manufaktúrát lehetett alapítani. És nemcsak az importált és a tökéletesített hazai szövőszékek tették lehetővé a termelékenység fokozását, hanem a bécsi fonalimport is, amely ugyan lassan kezdte háttérbe szorítani a széles körű székelyföldi és barcasági háziipari pamutfonást, de azért a negyvenes években egy brassói bolgár kereskedő még vállalta a kockázatot, hogy maga tökéletesítette gépeivel fonógyárat állítson fel, s Bedeust, a vállalkozó szellemű tartományi főbiztost rábeszélte az orláti papírgyár igazgatója, hogy ugyanott, Nagyszeben mellett fonógyárat alapítson. A bukás már a következő évtized történetéhez tartozott, mert ha egyelőre az osztrák fonalimport még amolyan jótékony esőként hatott, annak növekedése az áruimporttal együtt aztán mindent elborító áradatként jelentkezett.

A céhen kívüli iparágak fejlődése a 18. században megkezdett úton haladt. A posztómanufaktúrák szomorú sorsa, hogy romba dőltek vagy pálinkafőzővé alakították őket – mint Molnár-Piuariu szemészprofesszor códi, „angol mintára” felállított gyapjúszövőgyárát –, intő példaként hatott. A selyemtermelést viszont újrakezdték, s a negyvenes évek közepén sikerült is Kolozsvárt arisztokraták és kereskedők közös vállalkozásaként selyemfonót felállítani, {1253.} hogy bécsi piacra is termeljenek, de a nyersanyagellátás gondjait most sem tudták megoldani, s a vállalkozás megbukott. Sikert inkább a mezőgazdasági, illetve a földesúri gazdaságra alapozott iparágakban értek el. A vezetést viszont külföldi, vagy gyakrabban a birodalom fejlettebb régióiból jött szakemberekre bízták, s így próbálták biztosítani a szakmunkaerőt is, aminek következtében volt olyan üvegcsűr, amely mellett új település jött létre. Részvénytársasági alapon cukorgyárat állítottak fel. Korszerűsítették a papírmalmokat és az üvegcsűröket, számuk elérte a tizennyolcat, illetve a hetet, úgyhogy soha ennyi nem működött tartósan Erdélyben.

Az 1840-es évek eredményei láttán joggal örvendezett a kolozsvári sajtó, hogy „a stagnáció után” az ipar végre mozgásba lendült. S a kortársak közül sokan bíztak abban, hogy a kisüzemek társulása útján még a korabeli fejlett kapitalizmus világára jellemző pauperizációt is elkerülhetik. Több iparegyesület alakult az újabb ismeretek terjesztésére. A szász városokban iparműkiállításokat szerveztek, és méltán büszkélkedtek a pesti és bécsi kiállításokon szerzett érmekkel és dicséretekkel. Amikor pedig Brassóban hírét vették, hogy Poroszországban kereskedelmi társulat alakult a dunai fejedelemségek piacainak megszerzésére, a brassói sajtó valóságos „ipari háborút” hirdetett, és győzelemként könyvelte el a porosz vállalkozás kudarcát.

De indokolt volt az optimizmussal vegyes szorongás és félelem, amikor a hazai ipar fejletlenségét és a nyugatihoz viszonyított elmaradottságát panaszolták fel. Annál nagyobb vigaszt nyújtott az a hit, hogy az altalaj kincsei kimeríthetetlenek.

A vasgyártásnak az érclelőhelyek gazdagsága valóban szebb jövőt ígért, de egyelőre az elmaradottság fejlődést béklyózó valóságával kellett küzdenie. Tudomásul kellett venni, hogy a birodalmi vastermelés egy százalékát nyújtó 120-130 erdélyi kohó és hámor kétszer annyi szenet fogyasztott, mint ott, ahol a „vasmívelés tudományos alakot kezd kapni”. A vas gyenge minősége és a feldolgozás kezdetlegessége miatt „le egy öntött kemenczéig, csaknem minden kovácsságon kívül eső vas-mívet a Bánátból, Stájerhon és Csehországból kapunk”.*KŐVÁRY L., i, m. 217. Miskolcról szállítottak Brassóba is, és jobbágygazdák nemegyszer mentek vasért Debrecenbe. A moldvai piacot már az 1820-as években elárasztották az orosz áruk, a negyvenes években pedig az angol és osztrák nyersvas és vasáruk a havasalföldit. Bár az erdélyi termelésnek még 5-10%-át lehetett exportálni, az új viszonyokhoz igazodva a brassói kereskedők igyekeztek a Pestről és Bécsből beszerzett vasárut is a Balkán felé továbbítani.

Nemcsak a piaci lehetőségek csábító hatása, hanem a közösséget szolgálni akaró elkötelezettség érzése is kellett ahhoz, hogy részvénytársaságok és egyéni vállalkozók földesurak, kereskedők, műszaki értelmiségiek –, különösen az ércben szegény Székelyföldön, vashámorok felállításával próbálkozzanak. {1254.} Az úttörő romantikus polgári vállalkozó egyik legmarkánsabb egyénisége Rajka Péter, aki jogászi végzettsége ellenére a jobban jövedelmező ügyvédi pályát elhagyva beiratkozott a bécsi műegyetemre, és minden marasztalást elhárítva hazatért, hogy Kolozsvárt gépgyárat alapítson, pontosabban műhelyt, ahol aztán nyersanyag és rendelés hiányában néha alig akadt mit „dolgoznia” tucatnyi segédével, kiket ha pénzhiány miatt elbocsátott, aztán nagy fáradsággal szedhetett össze, ha a földesurak rendelésekkel halmozták el.

Ha a szász Nagydisznód a konjunktúra hullámain emelkedő (takács)közösség példája lehetett, Torockó, a magyar (bányász)falu az ellenkezője. Hiába eszelte ki a 18. század végén a helyi értelmiség a népesség ausztriai eredetét, és hiába foglalta ezt bele a prókátor abba a hamisított oklevélbe, melynek birtokában pert indítottak, hogy mentesüljenek a földesuraknak járó szolgáltatásoktól, városi szabadságra nem tudtak szert tenni. A természetes szaporulat negatív volta ellenére a község lakossága már majdnem elérte a kétezret. Ebből 1847-ben 127 bányász, 104 szénégető, 52 vaskészítő gazda tucatnyi kohóban és vasverőben 39, illetve 45 segéddel állította elő a román fejedelemségekben is híres torockói vasat, melyből jó, állítólag a követ is kettéhasító ekét és kapát lehetett készíteni. Az erdélyi évi 3000 tonnás vastermelésnek 15%-át biztosították, és összesen évente 12 ezer ekevasat készíthettek. A földeket a szomszédos falvak népével műveltették a bányászok és vasművesek, de ruházatukat, melynek díszessége a jobbágy jogi helyzetét akarta feledtetni, zálogba adták, ha másképpen nem jutott „fejér kenyérre” és húsra, hiszen enélkül nem bírták a kimerülő érctelepen az egyre reménytelenebb munkát. Ha pedig elapadt a patak, mely a vashámor vízimalmait hajtotta, „oly valami szokatlan változás, levertség mutatkozik, milyent képzelni lehet egy gazdag gyár nagy személyzetében, ha pénz és kenyér nélkül marad”, de aztán „csak egy gondolat szikra támadjon a városban, mi neki jövendőt ígér, mint meleg szívvér összefutja az egész idegrendszert fenn és alatt, úgy jő lelkesedésbe gazdag és szegény”.*SZENTMÁRTONI S., Torockó. Biblioteca Academiei, Cluj-Napoca, Ms. u. 1386. 1847-ben ez a gondolat a jobbágyfelszabadítás volt. Így vált a torockói példa általánosabb érvényűvé a bányászok világában is.

A kortársak a bányászatban látták Erdély gazdaságának egyik legbiztosabb alapját. Évi 50 ezer tonna kősótermelése az egész monarchia össztermelésének egyharmadát tette ki, ennek pedig kétharmadát kis hajócskákon szállították le a Maroson Dél-Magyarországra, onnan egy részét Szerbiába és Horvátországba is. Még büszkébbek voltak a kortársak arra, hogy a hat mázsára emelkedő érchegységi aranytermelés nemcsak a monarchia aranytermelésének 60%-át biztosította, hanem e téren (Oroszországot leszámítva) Európában első helyen állt Erdély, és így „Perutól sincs mit irigyelnie”.*KŐVÁRY L., i. m. 78. {1255.} Ugyanakkor olyan feszültségek hatottak a nemesfémbányászok világában, melyek valósággal lőporos hordóvá tették azt.

A nagy reményeknek csak csekélyebb valóságfedezete lehetett. Még akkor is, ha pozitív reformok tették lehetővé a nemesfémtermelést. Az 1820-as években ugyanis az erek fenyegető kimerülése és még inkább a központi irányítás nehézségei láttán a kincstár szorgalmazni kezdte a magánvállalkozások térhódítását, és így az 1830–40-es években már ezek adták az össztermelés háromnegyedét. A kincstári bányauradalmak pedig elsősorban az ércbeváltással, a kohók működtetésével segítették elő a termelés növekedését.

A kincstár nemcsak 250-300 főnyi tisztviselőnek, hivatalnoknak biztosított létalapot, hanem közöttük több tucatnyi műszaki értelmiséginek is, kiknek jelentős része az egész monarchiában népszerű és külföldön is ismert észak-magyarországi selmecbányai bányászati akadémián tanult. 1771-től 1848-ig az akadémia mintegy négyezernyi végzettje közül majdnem 300-an jöttek Erdélyből, köztük néhány román is. Az 1830-as években pedig bányafelügyelőket képző bányásziskolát hoztak létre az érchegységi Nagyágon, ahol egyébként a kincstár az erek rendszeres feltárásával mutatott példát. A kincstári hivatalnoki állások betöltésénél jobban is érvényesült a szakértelem, mint máshol. Míg a guberniumnál nem nemes csak titkárságig jutott a ranglétrán, a kincstartóságnál jobbágyszármazású is lehetett tanácsos, mint Debreczeni Márton, a kor nagyszabású kísérletező-feltaláló és szervező egyénisége. Ő állította fel az első gőzgépet a zalatnai uradalomban, ahol gőzmozdonyt is tervezett, míg addig legfeljebb a kolozsvári farsang díszletei között lehetett „gőzgépet” látni. A kohók levegőellátását biztosító csigafúvó tökéletesítésével nemcsak a monarchiában lett ismertté, hanem Bajorországban is. Nemcsak az ércbányászatot szervezte újjá úgy, hogy az ezüstolvasztás jövedelmei megnégyszereződtek, hanem a vajdahunyadi vasgyárat is, emellett még felfedezte, miként lehet a sótörmeléket szódagyártásra felhasználni.

A bányászvilág hierarchiájának csúcsán erdélyi és ausztriai, sőt francia arisztokratákat is találunk, de mellettük kereskedőket és tisztviselőket is. Negyvenhét kincstartósági bánya 6000 ún. részvényének csak negyede volt a kincstár kezében, és alig egytizede az arisztokráciáéban. A bányásztársadalom törzsét három réteg, korabeli szóhasználatban „rend” alkotta. Felül „a nagyrészt bányászatból” élő „dolgoztató kisbirtokosok”, többségükben magyar, német és román városi polgárok és nemesek, nemespolgárok. Alul a létminimumot sem biztosító fizetésből tengődő bérmunkások. Középen a dolgozó kisbirtokosok, akik közül a földműveléssel is foglalkozók már nem részesültek a bányászoknak kijáró adókedvezményekben. Rájuk nehezedtek – igaz, némi készpénz fejében – a kohók faellátását biztosító favágó és fafuvarozó robotmunkák. A favágás mellett sokan jártak a sík vidékre aratni, betakarítani, mert a rossz hegyi föld alig biztosít negyedévnyi élelmet. Alsó-Fehér megye érchegységi bányavidékén 1831-ben a több mint 10 ezer adófizető {1256.} családfő közül 3500 bányászt és 6400 jobbágyot tartottak számon az adóösszeírások, egész Erdélyben összesen 9-10 000 bányász családfőt.

Esetleges jólét és meglehetős szegénység nyomta rá bélyegét az Érchegység 80-100 ezer főnyi bányász-jobbágy társadalmára, amely az erdélyi bányászatból élők zömét tette ki. A kisparaszt bányászok a véletlenszerű felfedezések reményében éltek. Az alapvető termelőegység, akár a földművelő társadalomban: a család volt. De amíg a viszonyokat jól ismerő Szentkirályi Zsigmond, a szakértő bányatörvényszéki ülnök a földművesek esetében 5 főre becsülte az átlagos családnagyságot – nyilván a pauper tömegek magas aránya és a járványok okozta magasabb halandóság miatt –, a bányászokét csak négyre. „Az apa a követ vágja fiával, lánya kihordja a lóval, s az anyagot a törőbe teszi.” Így a termelés „ugyanazon erő és időpazarlással” folyt, mint „századokkal ezelőtt”,*SZATHMÁRY PAP K., Erdély képekben. Kolozsvár 1841. 5. noha olyan kisebb horderejű találmányok könnyítették a munkát, mint a víz nélkül működő zúzó, melyről mint valami csodagépről („mira machina”) szólt a kincstartósági jelentés.

Ekkorra már valósággal darázsfészekhez hasonlóvá fúrták a Verespatak környéki sziklákat. Megérte, hiszen volt, aki olyan gazdagságra tett szert, hogy – presztízsokokból – csak úgy szórta a pénzt. Egyik verespataki román polgár házában a francia utazó pedig elképedve állapította meg, hogy a szerény földszinti lakrész fölötti emeleti szoba valósággal kincstár, a falon Leonardo-kép metszete az utolsó vacsoráról, s mellette „egy komikus Szent Péter ikon”.*A. DE GERANDO, i. m. 294. Az Érchegység a német–francia divatot követő urak és a darócba öltözött parasztok világa volt, melyben a paraszti társadalom jómódú rétege „bizonyos pallérozottsági elsőbbséggel bír az ország más vidékeihez képest, mely tekintetben azt csupán a szabad birtokú székely s szász községek népsége éri fel”.*SZENTKIRÁLYI Zs., Az erdélyi bányászat ismertetése. Kolozsvár 1841. 217.

Ezeknek a szabad rétegeknek a példájával érvelt Szentkirályi, aki (dacolva azzal, hogy köztisztviselőnek nem szabad könyvet kiadni) még azt is javasolta, hogy a kincstár tegye lehetővé a jobbágyoknak terheik megváltását, mert mint szabadok, megyei és országgyűlési képviselethez jutva, képviselni és érvényesíteni tudnák a bányászvilág sajátos érdekeit.

Csakhogy ezt a bányászvilágot egyre inkább fenyegette az ökológiai egyensúly megbomlása is. Minél több érc került ki a bányákból, annál több fára volt szüksége a kohóknak. Pedig a fa – a bányamunka legfőbb kelléke, egyben a paraszti fafaragás, építkezés nyersanyaga – veszélyesen kezdett fogyni. Így aztán még nyomasztóbbnak érezhették robotkötelezettségeiket a jobbágyok, akik ugyanakkor létérdekeikbe vágó fenyegetést láttak a kincstári faültetésekben is, hiszen ez nélkülözhetetlen állataiktól vette el a legelőt. Az {1257.} elégedetlenség pedig a kincstárral szembeni kollektív ellenálláshoz vezetett. A nélkülözők kényszerítették a gazdagabbakat – akiknek érdekeit szintén sértette a kincstár –, hogy a magyar – egykorú szóhasználattal: „nemzeti” – fejedelmektől kapott privilégiumokra hivatkozva követeljék a robot csökkentését, eltörlését és az erdők szabad használatát, mint például 1837-ben is, amíg a katonaság brutálisan nem csinált „rendet”. De ez sem ingatta meg a „jó császárba” vetett hitet.

A feudális függőségben élő parasztság körében uralkodó monarchista illúzió a feudális társadalmi struktúra és a rendiségre épülő bürokratikus hatalmi rendszer egyik terméke volt, de szorosan kapcsolódott a művelődési állapotokhoz is.

MŰVELŐDÉSI ÁLLAPOTOK ÉS TÁRSADALMI ALAPJAIK
(ÍRÁSTUDÁS, ISKOLA, ÉRTELMISÉG)

A lakosság túlnyomó többségének szellemi kultúráját a szóbeliség túlsúlya, valamint az írni tudás erős és egyre inkább fájó hiánya határozta meg. (Még 1900-ban is az – északi Partium nélküli – erdélyi megyékben csak egyötöde vallotta magát írni tudónak azok közül, akik 1840 előtt születtek, a román anyanyelvűek 6, a magyarok 29 és a németek 60 százaléka.) Mindenekelőtt azért alakult így ez az arány, mert az írni tudás a társadalmi szabadság és a gazdasági helyzet függvényében hódíthatott teret.

A jobbágy- és zsellérnép körében általában kivételszámba mehetett az írni tudó. Erre utal az, hogy amikor az 1819–20-i úrbéri összeírás alkalmával eskütételre idézték a bírót, az esküdteket és öregeket, valamint néhány tanút, falvanként mintegy 6-12 férfit, akkor a 2200 falu közül alig 150-ben akadt olyan eskütevő, aki saját kezével írta volna alá az összeírást. A 20-25 ezer esküre idézett személynek 1-1,5%-a bizonyult írni tudónak, mintegy 250 személy, akiknek több mint 80%-a magyar volt, 10%-a román és 6%-a szász, miközben a jobbágytársadalom nemzetiségi megoszlásának aránya a magyarok és románok esetében szinte a fordítottja volt.

A sötét összképen világos foltokként rajzolódtak ki az északi partiumi, szilágysági magyar falvak, és mindenekelőtt a Székelyföld, ahol az összeírt helységek mintegy 17%-ában találtak jobbágy vagy zsellér írástudót. Udvarhelyszéken pedig egyharmadában. Hogy itt ilyen magas arányban tudtak írni, az elsősorban tudatos társadalmi magatartásnak tulajdonítható, annak, hogy a szabadabb életformát biztosítani akarók az írni tudás monopóliumában való részesedéssel is kifejezésre akarták juttatni a felemelkedés vágyát, s miután sok székelyföldi faluban falujegyzőkönyvet vezettek, az olvasni és írni tudás a helyi hatalomban, az élet közös szabályozásában való részvétel feltétele is lehetett.

{1258.} Az írni tudás monopóliuma általában a szabad jogi és társadalmi állapot velejárója volt, legalábbis a férfi lakosság körében. Persze Udvarhelyszéken és Marosszéken (a kivételesen megidézett) kisnemesek és szabad székelyek 60%-a tudta leírni nevét. A kisebb mezővárosokban (Fogaras, Szilágysomlyó, Tasnád) és a lazább feudális függőségben élő, városi rangra és szabadságra törő községekben (Torockó, Bátos, Teke) 70–100%-ban alá tudták írni a nevüket az eskütevők. Amikor pedig 1838-ban a megyegyűlések 1000–3500 főnyi nemesi közönsége összegyűlt, hogy az új uralkodónak letegye a hűségesküt, akkor 10–80% között mozgott az aláírások aránya, Háromszék, Alsó-Fehér az élen, a megyék többsége 50%-os arányt mutatott fel, a legkedvezőtlenebbet pedig a szegényebb megyék és vidékek: Hunyad, Kővár, Belső-Szolnok, Fogaras.

Az írástudás társadalmi és gazdasági meghatározottsága tehát egyaránt kedvezőtlenül éreztette hatását a román falvak világában. A brassói román sajtó szerkesztője fél évszázad múlva is mindössze 10 ezerre becsülte a reformkori Erdély és Magyarország szerinte 3 milliónyi románságából az írástudók számát. S mély keserűségből fakadó túlzással állapította meg a kor egyik román tudósa, hogy amíg „nincs szász férfi vagy nő, aki ne tudna olvasni, a románok közül szinte csak a papok és a deákok tudnak”.*Timotei Cipariu levele George Bariţnak. 1848. március eleje. Közli: George Bariţ şi contemporanii săi (Szerk. ŞT. PASCU és I. PERVAIN). IV. Bucureşti 1978. 299.

Forrásaink láttán méltán feltételezzük, hogy ha valamiféle hivatalos aktusra került a sor, bizony sokan szégyellhették szálkás betűiket, és gyakorlottabb papi, jegyzői kézre bízták az aláírást, bár az aláírás tudását olyan presztízs övezte, hogy ha nem volt a faluban magyar iskola, akkor románba adta a szegényebb magyar nemes a fiát, hogy nevét leírni bár „oláhul”, nyilván cirill betűvel, megtanulja.*KÁDÁR J., Szolnok-Doboka vármegye nevelés és oktatásügyének története 1000–1896. Dés 1896. 349. Ugyanakkor iskolák virultak ott is, ahol fontos okmányokat nem írtak alá a falvak képviselői, így a magyar Kalotaszegen vagy a román Naszód-vidéken. De hát nem lévén szükség az írástudásra, hamar feledésbe merült. Lányokat pedig általában nem is fogtak betűvetésre, hiszen még arisztokrata körökben sem látták mindig szükségesnek, „hogy írni tudjanak, mert akkor csak szerelmes levelet írnak, de kell tudni olvasni, hogy olvashassák a Bibliát”.*KEMÉNY A., Családtörténeti naplórészlet (Confessio, 1980. 4. sz. 79). Az olvasni tudás az istentisztelet ébren tartására szorítkozott, pontosabban arra, hogy vizuális jelek alapján felidézzék a vallásos szöveget. Akik pedig csak másokat láttak olvasni, úgy vélték, hogy az nem egyéb, mint „kivülről tudni” az egész könyvet. Így a betű, az írás és az olvasás még szakrális jelleget is kapott, olyannyira, hogy amikor egy román tanító korszerű olvasási módot akart bevezetni, a szülők tiltakoztak, hogy {1259.} „nem románul tanít”, a püspök pedig azzal a kegyes hazugsággal csillapította le a kedélyeket, hogy most tanulnak valójában románul, mert eddig – az egyházi rítus nyelvében és az oktatásban élő szlávos kifejezésekre célozva – szerbül tanultak.

Érthető tehát az értelmiségi kortársak elégedetlensége az iskoláztatással szemben, melynek alakulását árgus szemekkel figyelték, hiszen – jókora leegyszerűsítéssel – az iskolák és az iskolások számában látták azt „a biztos kulcsot, mely szerint az erdélyi nemzetek körében a vallási, erkölcsi és szellemi kultúra állapota megítélhető”.*G. BARIŢ, O plînsoare veche (Gazeta de Transilvania, 1843. május 20., június 2. 40. sz.). És ha ők a jobbítás szándékának lázában inkább csak a hiányosságokat látták, akkor mi vegyük szemügyre az egyházak keretein belül működő, nagyon is sok vonatkozásban fejlett és kiterjedt iskolahálózat működésének eredményeit. A 6–12 éves tanköteles gyerekek iskolalátogatási aránya a fejlett osztrák és cseh tartományok olykor 95%-os és Galícia 14–16%-os aránya között mozgott. A Szászföldön minden lutheránus egyházközségben működött egy vagy két kisiskola, melyet a tanköteles gyerekek 90–100%-a látogatott, hogy a hittan mellett tanulják meg a német szöveget szász dialektusban olvasni, emellett némi számtant, és a fiúk írni, míg általában csak „a vagyonos gazdák taníthatták lányaikat az iskolán kívül írni”.*Über die Landschulen der Sachsen in Siebenbürgen (Blätter für Geist, 1838. október 19. 42. sz.). Az unitáriusok 80 falusi iskolájának 80–85%-os iskolalátogatási arányát azért lehet meglepőnek tartani, mert a római katolikusok és a reformátusok átlagosan csak 50–60%-osat tudtak felmutatni, igaz, a katolikusok több mint 200 falusi kisiskolája mellett a városokban ún. normál iskolák működtek, melyek részben az elemi iskolák feladatait látták el, hasonlóképpen a református kollégiumok alsóbb osztályai, míg a fenti arány csak az 550–560 falusi iskola népességére vonatkozott.

Amíg a szász és a magyar iskolahálózat váza már a 18. század végére úgy kiépült, hogy minden jelentősebb egyházközségében volt iskola, bár egy-egy iskola újjáépítése, tökéletesítése vagy netán alapítása érdekében még szívós harcot kellett vívnia a tanítónak és pártfogójának, azalatt a román iskolák száma is gyorsan nőtt. Persze a kortársak ezt a gyarapodást olykor lebecsülték. Amikor a hivatalos statisztika csak a tucatnyi államilag is támogatott görög katolikus iskoláról adott számot, rögtön fel is hangzott a számonkérő kérdés: „hol van a Şincai által alapított 300 iskola?”,*G. BARIŢ, i. m. melyről a román felvilágosodás harcos egyénisége oly gyakran idézett elégiájában szólt, tanfelügyelői tevékenységére visszatekintve. Érdemei kétségbevonása nélkül jelezhetjük, hogy az 1780-as évek végén is száz alatt volt azon iskolák száma, melyekről jelentést tudott tenni, 1840-ben viszont a görög katolikus püspök 410 iskoláról {1260.} küldött fel kimutatást a kormányzatnak, nem tagadva, hogy az 1330 parókia közül 924-ben a gyerekek csak azt tanulhatták, amit a paptól hallottak. A század elejétől az 1840-es évekre a 900 fölötti ortodox egyházközségekben is 150-ről 280 fölé emelkedett az iskolák száma. Az iskolalátogatás pedig főleg a jómódú dél-erdélyi községekben bizonyult eredményesnek.

A kortársak méltán tekintették az iskoláztatás térhódításának fő akadályaként a szegénységet, hiszen a gyerekek télen lábbeli hiányában nem járhattak iskolába, nyáron pedig az állatokra kellett vigyázniuk, és segíteni a termény betakarításánál. Mégis, a kisközösségek, az egyes társadalmi csoportok magatartását az iskolával szembeni várakozások és igények határozták meg. Ahol az iskoláktól nem vártak semmit, mint Hunyad megyében, ott a jobbágyok és még a kisnemesek is valósággal „büntetésnek” tekintették fiaikat iskolába küldeni. Ha a földesúr saját buzgalmából vagy a guberniumi felhívásoknak eleget téve pártolta az iskolát, a jobbágyok gyakran bizalmatlanságból bojkottálták az igyekezetet, nem is beszélve arról, ha a tanító durva volt vagy tehetetlen. A bizalmatlanság annyira általános lehetett, hogy a román sajtó a „befolyásos emberekkel” való szövetkezést ajánlotta a tanítónak, ha meg akar küzdeni a „mosdatlan nép” ellenállásával.*A. MUREŞANU, Pedecile întru procopsirea tinerimei săteşti (Foaie pentru minte, 1841. december 14/26. 50. sz.). Ebben még nagy szerepe lehetett annak is, ha „az apa félt, hogy fia okosabb nála, s az anya reszketett, hogy lánya olvasgat, ő pedig a betűket sem ismeri”.*A nagyadorjáni (marosszéki) református inspektor-lelkész feljegyzése 1845-ből. Közli: SIPOS G., Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig (Műv. T. 11. 118). S olykor ráadásul még a pap is féltette fiai, unokái jövőjét attól, ha parasztokkal kell osztozniuk az írástudás monopóliumán.

De joggal írhatta a román sajtó azt is, hogy „hála az égnek olyan rosszul nem állunk”, sőt, találunk még román parasztot is, „aki lélekből örvend, ha nemzetéből kikerült tanult embert lát vagy hall, miközben azért sóhajtozik, mert neki nem volt szerencséje tanulni”.*O vorbă pentru creştere şi şcoale. Foaie, 1844. december 4/16. 49. sz. Valóban, az iskoláztatáshoz fűződő társadalmi igényeket a vallásos hitéletben való részvétel biztosításának hagyományos igyekezete mellett egyre inkább meghatározta a társadalmi emelkedés vágya. A falusi iskolákban nem valamiféle maradiság vagy sznobizmus okán tanítottak „hamarabb […] Rómáról, mint a szántásról”,*KŐVÁRY L., i. m. 125. hanem azért, mert – hiába tiltották a felső rendelkezések – a latin nyelvbe is bele kellett kóstolnia azoknak, akik a tanító és a szülők ösztönzésére továbbtanulni készültek a városban. Ahol nem érvényesültek a társadalmi emelkedés igényei, ott az iskoláztatást büntetés terhe mellett szorgalmazó guberniumi rendeletek pusztába kiáltott szóként hulltak a semmibe.

{1261.} A román határőrezredek többségükben felülről életre hívott, gondosan ellenőrzött, színvonalas iskoláit elsősorban azért látogatta a tanköteles gyerekek zöme, mert a lakosság egyre inkább meggyőződhetett arról, „milyen jelentős előnyöket nyújt az intellektuális és morális képzés gyakorlati alkalmazása”*Az erdélyi főhadiparancsnok 1847. évi jelentése az iskoláztatásról. Kriegsarchiv, Wien, Hofkriegsrat, 1848. B9/54. a gyümölcsfatermesztéstől egész a kisebb-nagyobb tisztségek elnyeréséig. Ahol viszont a lakosság kisnemesi helyzetébe kívánkozott vissza, ott a katonai felügyelet alatt álló iskola a nyers hatalom szimbólumának tűnt, és inkább csak kényszerből küldték a szülők gyermekeiket iskolába. Ezért a Hunyad megyei Bácsi községben, annak reményében, hogy visszanyerik nemesi jogaikat és megszabadulnak a katonai szolgálattól, a határőrök kivették gyerekeiket a román határőriskolából, és a magyar községibe adták. A székely határőrezredek népének jó része pedig – miután nyomasztó tehernek érezte a katonáskodást – azért szorgalmazta az iskoláztatást, hogy fiai a továbbtanulás útján megszabadulhassanak a katonasorból. Igaz, a határőrség intézménye iránti ellenszenvből sok helyt a szegénységre hivatkozva vonakodtak eleget tenni az iskolalátogatást előíró parancsoknak. Jobb módú gazda amúgy is szívesebben tartotta otthon a fiát, mert „megél úgy is habár nem tekereg a kollégiumba” – mint azt a falu népe mondogatta.*ETÉDI GEDŐ J., Gazdasági vázlatok Udvarhelyszékről (Magyar Gazda, 1843. 96. sz.). Jellemző, hogy a csíki iskolabizottmány úgy vélte, ha a katonai felsőiskolát összekapcsolnák a római katolikus csíksomlyói gimnáziummal, akkor vége szakadna „a parancsra” történő iskolalátogatásnak, a diáklétszám megkettőződne a határőriskolákban is. A gimnáziumokból ugyanis a felsőiskolákba és onnan az értelmiségi pályákra vezetett a diákok útja. Csakhogy a katonai vezetés legnagyobb aggodalmára már szinte ezren tanultak tovább a gimnáziumokban és felsőiskolákban, miközben csak 5500 embert sikerült fegyverben tartani. És ezt még azért is „szerfölött károsnak” tarthatták a hatalom birtokosai, mert egyre inkább tapasztalniuk kellett, hogy az öntudatos értelmiségi másképpen látja a világot, mint ők.

Az elmaradottságból kitörni akaró átmeneti korok jellegzetes és ellentmondásos tünete, az értelmiségi túltermelés és a korszerű műveltségű értelmiségiekben való hiány – a különböző nemzeti társadalmakban ugyan eltérő súllyal – egyaránt éreztette hatását.

A 18. század végéhez képest az értelmiségi pályák befogadóképessége lassan bővült. A kb. 11-12 ezer szellemi foglalkozású relatív többségét 4600-4700 pap tette ki, és nekik alárendelve két-háromezer olyan kántor, akik egyben tanítók is voltak, és legfeljebb ezer olyan iskolamester, aki foglalkozását önálló és tartós hivatásnak tekintette, de azért – az egykorú kézikönyv szerint – az {1262.} eszményi tanító „borokkal való tisztességes kereskedést” is folytatott.*FARCZÁDI JÓZSA J., Oskolai vezér. Kolozsvár 1817. 107. A tisztségviselők száma két évtizeden keresztül 2150 körül mozgott. A gimnáziumok és főiskolák 170-180 tanára, professzora tanította az évente 2500-3500 főnyi diákságot. Az alsóbb – elemi és középiskolai – osztályokkal együtt viszont amolyan ezer diákos városok voltak: Nagyenyed, Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Kolozsvár. A mintegy 700 gazdatiszt és 800 ügyvéd mellett 90-100 orvos, 150-160 sebész alkotta még a fontosabb értelmiségi csoportokat.

Földbirtok, háztulajdon hiányában, sőt azzal is, a nélkülözés gyakori kísérőtársa volt az értelmiségi létnek. A gimnáziumi tanárok évi 150 ezüstforintnyi fizetése a szász városokban is csak amolyan „éhség-szolgálatot” tett lehetővé, amelyből igyekeztek is egy létbiztonságot nyújtó parókia élére kerülni, hogy aztán 5-6 gyermeküket felnevelhessék. Persze csak a jómódú helységek papjai örvendhettek viszonylagos jólétnek, hiszen amíg a román görög katolikus püspök azért panaszkodott, mert papjainak sok helyt kétkezi munkával kell élelmet szereznie, az ortodox papok pedig keserűen tették szóvá, hogy híveik csak nagyon kevés helységben szolgálnak évente egy-két napi munkával, a „kalákával”. A reformátusok körében a hívek szegénysége miatt az az „elkopott” közmondás járta, hogy „pap zsákja soha meg nem telik”,*BASA M., Az erdélyi ev. ref. papok teendői (Protestáns egyházi és iskolai lap, 1842. augusztus 18. 20. sz.). és így „saját testünktől kell a legszükségesebbeket megvonnunk, ha évenként csak egy pár jó könyvet kívánunk szerezni”.*FÁBIÁN D., Tájékozódások Erdélyből (Uo. 1845. május 18. 20. sz.). De még a kollégiumi professzornak is olykor az 500-700 forintnyi fizetését kiegészítendő kosztos diákot kellett tartani, vagy más mellékfoglalkozás – például selyemhernyótenyésztés, téglavetőgép-szerkesztés – után nézni a tudományos munka mellett. 5–12, sőt olykor 20 évi díjtalan gyakornokoskodás várt arra, aki be akart kerülni a kormányhivatali tisztségviselők hierarchiájába. Erdélyben is „rejtély”, hogyan tudott a kishivatalnok fizetéséből megélni. Hiszen például egy nagyszebeni kincstartósági kishivatalnoknak pár szász forintnyi fizetése kétszeresét kellett volna ahhoz megkeresnie, hogy négytagú családjával „állásához mérten” élhessen, kétévente új frakkot vegyen, és a polgári életforma szerint naponta húst ehessen, miközben a korban széles paraszti rétegek 9 hónapon keresztül nem jutottak húshoz, és a bányauradalmak munkásai talán csak hetente egyszer ehettek húst. (Fizetésük megduplázására a hivatalnokok iratmásolást és különböző vizsgálatok alkalmával kiküldetést vállaltak, a megyei tisztek az igazságszolgáltatás gyakorlásakor tehettek szert kiegészítő jövedelemre, Fogarasban például a szolgabíró a percek alatt is elintézhető szóbeli perek levezetéséért egy-egy ezüsthúszast kapott.)

Képzettség és életforma, de mindenekelőtt a szellemi értékek létrehozása és terjesztése határozta meg az értelmiségi lét és szerep határait. A tanultság és {1263.} műveltség megbecsültsége és presztízse azonban nemcsak nőtt, hanem a társadalmi integráció új lehetőségeit is megnyitotta. Ezért látta úgy a tudás arisztokráciáját hirdető nagyenyedi tudós, Szász Károly, hogy a földművesek és iparosok mellett a kétmilliónyi lakosból „végre lehetünk talán ötvenezren, kiknél a míveltség határául mostoha körülmények tábora igenis, de rendeltetésünk sorompókat nem állított fel. Ez a nemesség, hivatalviselők, tudósok s tanítók osztálya, kiknek kezeibe a törvényhozás, kormányzat, nevelés és tudományosság szentségei, s ezekben koruk s utódaik szerencséjét tette le kedvezőbb csillagzatuk.”*SZÁSZ K., Oskolákról (Szász Károly. Bev., vál. KISS G., TURNOWSKY S.). Bukarest 1955. 239.

Nem véletlen, hogy ekkortájt bukkant fel a korabeli szóhasználatban a nagy karrier előtt álló intelligencia szó is. Ez éppen úgy jelentette a magyar haladó megyegyűlési közönséget, mint a haladás ügyének felkarolására hivatottnak vélt művelt szász patríciust és literátust. A románban pedig a nemzeti ügynek elkötelezett „intelligent”-ek, azaz értelmesek összességét. Bár körvonalazódóban volt, mégsem alakult ki a lengyel és orosz fejlődésben nagy szerepet játszó, ún. klasszikus intelligenciához hasonló képződmény, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet jellegzetes társadalmi terméke, mely a politikai közélet és a gazdasági vállalkozásokban való részvétel hiányában marginális, olykor valósággal gettóhelyzetbe szorult, s míg a lengyel a nemzeti szabadság eszményeinek ébren tartásában találta meg a hivatását, az oroszt a fennálló viszonyokkal szembeni, néha csak tehetetlen szemlélődéssel párosuló kritikus magatartása jellemezte. Erdélyben viszont mindazok, akik értelmiségi szerepet töltöttek be, nem szerveződtek elszigetelt kaszttá, nem kényszerültek gettóba, hanem – főleg a politikai és részben a gazdasági élet lehetőségeinek vonzásában – nyílt színre léphettek a polgári-nemzeti átalakulást célzó nagy küzdelmek során. Az elmaradottság leküzdésében, a fejlődés feltételeinek és távlatainak biztosításában a politika Erdélyben is meghatározó szerepet kapott.