1. AZ ÖNKÉNYURALOM BERENDEZKEDÉSE

{1426.} MEGTORLÁS

Augusztus 11-én Erdélyben közzétették a hirdetményt a haditörvényszékek felállításáról, s hogy „mindazon tettek, hibák és merész gonoszságok, melyek a magyar insurgensek-, bujtogatók- és pártütőkkel való egyetértésből következtek és származtak, elláttatni és megbüntettetni fognak”.*Haynau 1849. augusztus 21-i utasítása Ludwig v. Wohlgemuth altábornagynak. Uo. 58.

A büntetés elsődleges módját Haynau táborszernagy, az eltiport ország teljhatalmú katonai parancsnoka Erdélybe küldött levelében katonás részletességgel szabályozta: „A lázadók minden főnökét, ideszámítva az önálló csapattestek vezetőit is, fel kell akasztani, … akik azelőtt a császári-királyi osztrák hadseregben szolgáltak, agyon kell lőni. Mindazokat, akik szóval és tettel vagy befolyásukkal bármely módon szolgálták vagy támogatták a felkelést, őrizetbe kell venni, és ügyükben a haditörvényszéket kell alkalmazni… Azok közül, akik közemberként vagy altisztként szolgáltak a felkelő hadseregben vagy egyebütt, a románokat, horvátokat és szászokat azonnal haza kell bocsájtani. A magyarokat, székelyeket, lengyeleket és a német légióhoz tartozókat közemberként be kell sorozni.”*Haynau 1849. augusztus 24-i utasítása L. v. Wohlgemuthnak. Uo. Egy hónap alatt öt katonai nyomozótörvényszéket állítottak fel, s ezek gyűjtögették a terhelő anyagot a forradalom és szabadságharc résztvevőiről. A pesti, aradi vagy kolozsvári császári-királyi haditörvényszék napszámban gyártotta a súlyos ítéleteket. Aradon 475 perbe fogott tisztből 231-et ítéltek halálra, igaz, jóval kevesebbet végeztek ki. A 13 honvédtábornok után, október 25-én Aradon főbe lőtték Kazinczy Lajos tábornokot, az erdélyi honvédsereg utolsó parancsnokát; később kivégeztek még három magasabb rangú tisztet. Tamás Andrást, a csíkszéki nemzetőrség parancsnokát és Sándor László kormánybiztost október 18-án akasztották fel Szamosújvárt, illetve Szamosfalván. Különös szívóssággal üldözték a székely felkelés vezetőit, de még az ottani papokat, ügyvédeket, gazdatiszteket is, akik valamit mondtak 1848–49-ben, a székelyeket okolván azért, hogy 1848-ban a császári erőknek nem sikerült Erdélyből hátba támadni, s ezzel idejekorán elfojtani a magyar forradalmat. A tömeges ítéletek oldalakat töltöttek ki az újságokban, s rettegést keltettek országszerte. Hozzávetőleges számítások szerint csupán Erdélyből 72 honvédtisztet és 25 polgári személyt ítéltek halálra, 64 embert pedig – köztük a magyar szabadságharcot támogató erdélyi románokat – súlyos fogságra, ezekből sokukat vagyonelkobzásra is. Novemberben még a császáriakkal szövetséges Axente Sever román tribunt is letartóztatták és bíróság elé állították, mert nem volt hajlandó teljesen feloszlatni népfelkelőkből álló csapatát. A börtönt csupán 1849-ben szerzett érdemei miatt sikerült elkerülnie. Bihar és a Bánság forradalmat támogató országgyűlési román képviselői közül {1427.} többen, így Eftimie Murgu, Aloisiu Mad, Sigismund Pop éppúgy megjárták az osztrák börtönöket, mint a bánsági román papok egész sora. Halálos ítéleteket hoztak még 1850-ben is, ezeket azonban már Haynau automatikusan életfogytiglanra változtatta, később a bécsi minisztertanács enyhített rajtuk. Így menekült meg Mikó Mihály, Haller György és Haller Ferenc gróf; utóbbit pusztán azért ítélték halálra, mert „vagyonával, nevével és befolyásával segítette a pártütőket”.*L. az 1852. július 6-i minisztertanács jegyzőkönyvét: Die Protokolle des österreichischen Ministerrates 1849–1867. AN. III. Bd. 1. Bearb. v. W. HEINDL. Wien 1975. Az osztrák forradalmároknak kijáró különös gyűlölet miatt nem kaphatott ilyenfajta kegyelmet Hauck Lajos őrnagy, Szászváros városparancsnoka, Bem segédtisztje, akit 1850 márciusában végeztek ki. Az elítélteket elszállították a Lajtán túli várbörtönökbe, ahol azután társadalmi rangjuktól függően különböző, de mindenképpen szigorú elbánásban részesültek.

Kevésbé szertartásos volt a megtorlás akkor, ha közvetlenül a tulajdon szentségén esett csorba. 1849 őszén a román parasztság nagyarányú erdőfoglalásokba kezdett az Érchegység kincstári uradalmaiban. A katonai parancsnokok itt-ott személyesen csitították a népet, a kormányzó szeptember 8-i utasítása alapján azután a tetteseket – mint rablókat – bírósági eljárás nélkül a helyszínen kellett agyonlőni.

Egészében a megtorlás Erdélyben – noha sokkal véresebb volt annál, mint amilyenre bárki számított – enyhébb lett, mint az ország más részeiben. A forradalmi tábor eleve kisebb volt, a harcok is tovább tartottak, s így azok, akikre a legnagyobb veszély leselkedett, sokszor szerencsésen kimenekültek az országból. Így ment el a világosi fegyverletétel után Bem tábornok, az európai szabadságharcok óriása, a tisztikarból Czetz János, Kemény Farkas báró és Bethlen Gergely gróf, később Gál Sándor és „a székelyek Kossuthja”, Berzenczey László. Az utóbbit, akárcsak Teleki Sándort, Jósika Miklóst vagy Dobokay Józsefet, Bem rendőrfőnökét, vagy Oroszhegyi Szabó Józsát távollétében ítélték halálra, nevüket katonai felvonulás mellett kiszegezték az akasztófára. A közkatonák közül egy egész székely zászlóalj kelt át a határon.

A szabadságharcban részt vevő tiszteken kívül az 1848 októberétől továbbszolgáló hivatalnokoknak szintén számot kellett adniok magatartásukról a „tisztító bizottmányok” előtt, s csak az ún. kitisztázottak kaphattak nyugdíjat vagy alkalmazást az új hivatalokban. Büntetéssel sújtottak testületeket és közösségeket, különösen székely városokat terheltek hadisarccal, s a hadsereg ellátását is nagyrészt rekvirált élelemből fedezték.

A megtorlással jutalmazás is párosult. Azok, akik a dinasztiához 1848–49 forrongásai közepette hűek maradtak, a következő év őszén ünnepi külsőségek között vették át a császári kitüntetéseket. A legmagasabbakat Franz Salmen szász comes és Andrei Şaguna görögkeleti püspök kapta. Egy-két {1428.} magyar és számos szász tisztviselő mellett Avram Iancut és még néhány tribunt arany érdemkereszttel jutalmaztak, nem feledkezve meg arról sem, hogy mutatóba sokat szenvedett vagy hűségesnek nyilvánítható parasztokat is kitüntessenek.

A KORMÁNY SZÁNDÉKAI

Az új abszolutizmus céljai túlmentek a forradalom és szabadságharc erőinek megsemmisítésén; az 1848 előtti alkotmányjogi viszonyok teljes felszámolását is el akarta érni. A nagy centralizált Habsburg-birodalom megteremtéséhez szükséges átalakítás fél évtizedes kivételes állapot fenntartásában és az egymást követő, különböző elnevezést viselő provizóriumok köpenyében jelentkezett.

Az ország igazgatása, mindennapi életének szabályozása egy félkatonai rendszer keretében történt. A birodalmat majdnem szétvető forradalmak és nemzeti mozgalmak másnapján, a konszolidálatlan viszonyok közepette a dinasztia is, az osztrák nagyburzsoázia is egészében csak a hadseregre támaszkodhatott.

A katonai kormányzókkal szemben a liberális indíttatású minisztereket is magába foglaló birodalmi kormány testesítette meg az ellenforradalom másik arcát: a modernizációs törekvést, a forradalmak örökségének kényszerű végrehajtását. Ez a kormány a forradalmak éveinek eszméivel maga is megpróbált modern elveket szembeszegezni. A külön-külön nemzeti szabadsággal a centralizált összmonarchia elvét szegezte szembe, az alkotmányos parlamentizmussal – amit kezdetben ígért – az egyéni szabadságjogokat. Persze a kormány nem nőtte ki magát nagy reformkabinetté, ellenkezőleg. 1851 végén, amikor nyíltan megtagadták az olmützi alkotmányhoz való visszatérést, kezdetét vette az az időszak, amelyet a birodalmi politika legfőbb irányítójáról, Alexander Bach belügyminiszterről nevezett el a történelem. A Bach-korszak hű monarchiai tükörképe volt a tendenciának, amely a különösen Közép-Európa német polgárságánál fellépő dilemmából bontakozott ki. A nacionalizmus és liberalizmus 1848-ig tartó ideológiai egységének összeurópai megbomlásával ugyanis a konzervatív kormánypolitika számára kiszélesedett a modern eszközökkel való manipulálás, a polgárság kézben tartásának lehetősége. Bachék az osztrák burzsoázia amúgy is gyenge nacionalizmusát a birodalmi centralizáció útján próbálták megnyergelni, liberalizmuskövetelését viszont az új berendezkedés civilizatorikus-modernizációs törekvésével próbálták leszerelni. Az általános elégedetlenség légkörében működő kormányzat megpróbált szövetségest szerezni a társadalom többi rétegében is, mindenekelőtt a földbirtokosság körében. Hiába kínált azonban a volt földesurak számára ígéretes kárpótlást a jobbágyfelszabadítással kiesett bevételi forrásaikért, a nagybirtokos arisztokrácia nem lett sem {1429.} Bach támasza, sem a centralizáció hordozója, a középbirtokosság – ahol volt – politikai szembenállása pedig az évek multával csak erősödött. A római katolikus egyházzal szemben folytatott nagyfokú engedékenység a rendszer hívévé tette ugyan a katolikus klérust, magát Rómát is, de a felvilágosult polgár szemében rombolta az állam tekintélyét, felszította a felekezetek közötti irigykedést, s végül a kiváltságaikban ugyan túlbiztosított, de tartományi önállóságukban korlátozott katolikus főpapok is átpártoltak valódi osztályos társaikhoz, a nagybirtokos arisztokráciához.

A rendszer legszilárdabb támasza, a hadsereg parancsnoki kara sokszor jutott ellentétbe a kormánnyal. A csendőrséggel pedig nemcsak közemberek, hanem gyakran a közigazgatási szervek is összeütközésbe kerültek, mint ahogy a belügyminisztériumból kiszakadó Kempen-féle rendőrminisztérium is a politikai ellenfelek mellett előszeretettel kémkedett főtisztviselők, sőt a kormány tagjai és a magas klérus magánélete után. Ezek az ellentétek, akár a hosszúra nyúlt ostromállapot, fékezték az új berendezkedés kiépítését és normális működését. A társadalom zömének ellenálló passzivitásával, a katonákkal és a bécsi intrikákkal szemben Bach nem támaszkodhatott egy erkölcsi-politikai biztonságot kölcsönző, nagy tekintélyű tanácskozó testületre sem, hiszen – parlament nem lévén – még a Reichsrat, ez a 8 tagú konzultatív bizottság is ellenféllé, az uralkodón át saját befolyását növelő rivális konzervatív árnyékkormánnyá lépett elő.

Erdély katonai és polgári kormányzója eleve azzal a titkos utasítással jött e délkeleti határtartományba, hogy annak minden különállását, sajátosságait megszüntesse, s betagolja az összmonarchiába. A helyi kormányszerv székhelyét Kolozsvárról ismét áttették Nagyszebenbe, a tartomány mindenható urai a katonák lettek. Az első hónapok a felszámolt forradalmi előzmény s a kialakulatlan új közötti joghézagnak megszállási rezsimmel való kitöltését hozták.

Az elhamvadt falvakkal és sokat szenvedett városokkal teli Erdélyben az üldöztetéssel, megtorlással vetekedő megpróbáltatást jelentett a lakosságnak az immár közteherviselésre épülő új adórendszer, a különféle újabb adóterhek bevezetése és a nagyobb hadseregnek adandó régi szolgáltatások. Jól működő hadiszállítási szervezet hiányában rengeteg fuvar sújtotta főleg Dél-Erdély népét, ahonnan sokszor Havasalföldre kellett szekerezni az ott vásárolt liszt, fa, gyümölcs befuvarozására. A szállításért keveset fizettek, vagy éppenséggel semmit, mint Udvarhely kerület esetében, ahol a székelyek – a miniszteri indoklás szerint – nem érdemelték meg a kárpótlást. Valóságos istencsapás volt a katonák és tisztek beszállásolása, különösen a főbb utak mentén, ami alól most már a volt nemesség, illetve a rezsim hű kiszolgálói sem mentesültek. A szász városokban a nagyszámú katonaság és a sebesültek mellett kezdetben a magyar foglyoknak is helyet kellett biztosítani. A nyomorúságot tetőzte a Kossuth-bankók érvénytelenítése – ami súlyos pénzhiányt idézett elő – és a {1430.} keleti marhavész elterjedése. Erdély talpra állításához állami támogatásra is szükség lett volna, erre azonban a magas katonai kiadások, az új közigazgatás megteremtése és a jobbágyfelszabadításból adódó állami kárpótlási kötelezettségek miatt alig maradt pénz. Ami kevés jutott, azt politikai megfontolások alapján osztották el. A szász univerzitás „hűségéért” 1850-ben kedvező visszafizetési feltételek mellett 1,5 millió forintos kölcsönt kapott a kincstártól; az elpusztult román templomok újjáépítésére 80 ezer forint segélyt, a zarándi birtokosoknak 50 ezer forint kamatmentes kölcsönt utaltak ki, az elhamvadt Nagyenyed 30 ezer forintot kapott 4%-os kamatra. A Székelyföldön viszont kollektív büntetéseket róttak ki az 1848–49. évi „hűtlenség” címén.

Az első kormányzó, Ludwig Wohlgemuth báró, a számtantanárból lett tábornok szakszerűségével kezelte az egyes erdélyi nemzeteket, de túlságosan is katona volt ahhoz, hogy pártatlan legyen. Első útjai alkalmával nyilvánosan megfeddte a székelyeket forradalmi magatartásuk miatt, és szinte minden székely tisztviselőt eltávolított a hivatali életből.

A székelyek soraiban végzett tisztogatás nyomán papok, ügyvédek, gazdatisztek, kisnemesek hosszú sorát fogdosták össze, s ezek zöme még szabadulása után sem kerülhetett vissza régi helyére, szétszóródott az országban. Különösen aggasztotta a kormányzót, hogy fegyvereket is találtak az orosz csapatok kivonulása utánra tervezett felkelés céljaira, ezért azután a katonai erő állandó növelését szorgalmazta. A megtorlás általános légkörében a magyar birtokossággal még személyes érintkezést sem tartott fenn a kormányzó. A románokkal szemben sem mutatott engedékenységet. A kitüntetéseket nem tagadta meg az 1848–49. évi román népfölkelés vezetőitől, de feloszlató rendelete valósággal rablóbandának minősítette Iancunak és bajtársainak seregét. A román nemzeti mozgalmat nem tartotta ugyan veszélytelennek a birodalom egysége szempontjából, mégis inkább megvetéssel, semmint félelemmel kezelte. A szászok iránti jóindulata ugyancsak hamar elpárolgott, 1851-ben már a Szászföld területi feloszlatását javasolta a kormánynak.

1851. április 29-én, Wohlgemuth váratlan halála után nevezte ki az uralkodó Carl Schwarzenberg herceget Erdély új kormányzójának. A legnagyobb csehországi arisztokratacsaládba tartozó tábornok Lombardiából közigazgatási tapasztalatokat, otthonról széles látókört, Bécsből viszont elődjénél nagyobb hatáskört hozott magával. Az előző kormányzó mellett még működő császári civil biztos intézményét megszüntették, a hadbíróságot is neki rendelték alá. Schwarzenberget a magyar birtokos nemesség, sőt a Székelyföld is nem kis reményekkel fogadta, és a herceg is igyekezett a maga részéről jó kapcsolatokat kiépíteni az erdélyi arisztokráciával. A kormányzóság szerény nagyszebeni bérházában nem érezte jól magát, elvágyódott a szász patrícius környezetből, ezért székhelyét vissza akarta vinni az úribb Kolozsvárra – amihez persze Bécs nem járult hozzá. Kolozsvárt házat tartott fenn, megtanult {1431.} magyarul, gyakran vadászott együtt mágnásokkal, egyesekhez eljárt vendégségbe is. Mindez azonban – úgy tűnik – nem változtatott érdemben politikai magatartásán. Engedelmesen végrehajtotta Bécs utasításait, alatta került sor az immár definitívumnak nevezett centralizált közigazgatási rendszer kiépítésére, az idegen, gyakran teljesen képzetlen tisztviselők beáramlására, akiknek szakmai kiválogatásához csak 1853-tól, a pályázati rendszer bevezetésével kezdtek hozzá.

Kormányzata alatt végleg elhaltak a politikai ígéretek. Ferenc József 1851-ben kilátásba helyezett egy újonnan felállítandó jogakadémiát, melynek tervét Thun kultuszminiszter ki is dolgozta, de a kormányzó ellenezte magyar nyelvű főiskola létesítését a rebellis Kolozsvárott. Ő egy szebeni egyetem alapítását ajánlotta, amiben Thun is fontos támaszt remélt a magyar és a román nemzeti törekvések elleni harchoz, szándékuk azonban az uralkodó ellenállásán hajótörést szenvedett. Nagyjából hasonló sorsra jutott a parlamentek karikatúrájára is alig emlékeztető tartományi képviselet (Landesvertretung) ügye. A nyílt abszolutizmus meghirdetése után négy évet kellett várni, amíg kiadták az utasítást, hogy főként tartományi tisztviselőkből álló bizottság dolgozzon ki javaslatot egy szűk körű, de mégiscsak képviseleti alapon álló tanácsadó testület összeállítására. Az 1855 legvégére elkészült tervezet az ókonzervatív szempontok túlsúlyát tükrözte, amennyiben a 47 szavazó képviselőből 21 a nagybirtok, 6 pedig az egyházak szószólója lett volna, mindezzel egyébként mintegy 50%-os magyar részesedést is eleve biztosítva. A városok, mezővárosok, kisbirtokosok együttesen 20 helyhez jutottak a tervezetben, ami nagyjából 10 román és 5 szász képviselő bejutását tette volna lehetővé. Az egész bizottsági munkálat inkább csak arra volt jó, hogy az egyes nemzetek közötti gyanakvást frissítse fel, maga a tervezet a kormány és a bécsi Reichsrat kezei közül a végtelenbe nyúló vitatás útján a süllyesztőbe került. A kormány számára valójában egy ilyen csenevész képviseleti rendszer terve sem volt kívánatos, mert az óhatatlanul teret nyithatott a konzervatív bírálatnak.

A kormányzat Erdélyt is nemzeti és társadalmi küzdelmektől, politikai és publicisztikai harcoktól egyaránt mentes, minden alkotó törekvést a császár iránti feltétlen engedelmességbe terelő, nyugalmas, lassan fejlődő, jól kézben tartott provinciává akarta átgyúrni.

A sajátos erdélyi viszonyokra alkalmazható külön koncepció kidolgozására ezúttal sem kerülhetett sor. A belső erők gyengeségével párosulva, ez a politika azt eredményezte, hogy Erdély fejlődése a továbbiakban is csupán függvénye maradt a birodalmi, illetve a szűkebb magyarországi viszonyoknak.

{1432.} AZ ÁLLAMGÉPEZET KIÉPÍTÉSE

A forradalom végnapjaiban Haynau a katonai és polgári igazgatás egyesítésére vonatkozó tervezetében Puchnert ajánlotta Erdély katonai és polgári kormányzójának és a szász patrícius Joseph Bedeust alárendelt polgári biztosnak. A konzervatív körök szemében azonban a polgárháború kitöréséért nem kevéssé felelős, megtépázott tekintélyű idős altábornagy alkalmatlannak tűnt a pacifikátor nagyigényű feladatkörének betöltésére. Ezért került az új berendezkedés élére – mint említettük – a Radetzky-iskolához tartozó Ludwig Wohlgemuth tábornok, s mellé polgári biztosnak Eduard Bach, a belügyminiszter testvére, a korábbi bukovinai tartományfőnök.

Az ostromállapot körülményei között került sor a koronatartomány új közigazgatási felosztására. Az unió természetesen érvényét vesztette, a Partiumot újból Erdélyhez csatolták. Az ország etnikai viszonyait részben szem előtt tartva hat – három román, két magyar és egy szász vidéknek is nevezett kerületet (District) alakítottak ki. A 480 ezer lakosú szebeni kerület a régi szász székeket és kerületeket, valamint a hozzájuk kapcsolódó hajdani Alsó- és Felső-Fehér, Hunyad és Küküllő megyék egyes részeit foglalta magába. A gyulafehérvári – akkori használat szerint károlyfehérvári – kerületet Hunyad, Zaránd, Alsó-Fehér és Küküllő megyékből alakították ki, s lakóinak száma 430 ezer körül járt. A kolozsvári a korábbi Kraszna, Közép-Szolnok, Torda, Kolozs és Doboka megyéket, valamint Aranyosszéket fogta át. Lakóinak száma megközelítette a 420 ezret. A rettegi kerület nevét a Dés melletti 1600 lakosú helyiségről kapta, és a régi Belső-Szolnok, Kolozs, Torda, Doboka megyék északkeleti részéből állott, 240 ezer főnyi népességgel. Az udvarhelyi kerület lényegében a Székelyföldet, így Maros-, Udvarhely-, Csík- és Háromszéket fogta át, s területén 370 ezer ember élt. A legkisebbet, a román lakosai által Ţara Oltuluinak (Oltország) nevezett fogarasi kerületet (mindössze félszázezer lakossal) csupán azért hozták létre, mert a kormányzó nem tudta eldönteni, hogy mi legyen a sorsa az itteni határőrfalvaknak. A körzetekre és alkörzetekre osztott 6 nagy közigazgatási egység élén egy-egy katonai parancsnok állott, ez gyakorolta a végrehajtó hatalmat és adta ki a fontosabb rendeleteket, hirdetményeket. A polgári befolyás minimumát biztosították a katonai parancsnokok mellett működő, s Eduard Bach császári biztosnak alárendelt helyi civil biztosok, akik azonban még jelentéseiket is csak a katonai parancsnokok láttamozásával továbbíthatták Nagyszebenbe. Kivételt a szebeni szász kerület képezett, amennyiben ott a polgári biztos Franz Salmen szász comes lett. (Az 1848. december 21-i manifesztum értelmében a Királyföld régi beosztását egészében, szász önigazgatását részben megőrizte, ami persze a románok számbeli túlsúlya miatt ellentmondásban volt a polgári és nemzeti egyenjogúság ugyancsak meghirdetett elvével.) A {1433.} városok elöljáróit a kerületi parancsnok vagy éppenséggel maga a katonai kormányzó nevezte ki, a hivatali teendőket a kerületi civil biztos utasításai szerint végezték.

A közigazgatás, a hét katonai nyomozótörvényszék, a „tisztító bizottmányok”, majd az 1850 nyarán kialakított új bírósági szervezet és a szakigazgatás kiépítése hozzáértő és főként megbízható tisztviselők seregét kívánta, akik jórészt a szászok soraiból kerültek ki, de nagyobb számban jöttek a birodalom nyugati feléből is. A magyar származású hivatalnokok száma nem lehetett magas, mégis elegendő volt ahhoz, hogy a politikai várakozásaiban csalódott román értelmiségben a régi világ részleges továbbélésének keserű érzetét keltse fel.

A rendőri szervezet kiépítése a politikai fontosságú határrendészet, valamint a nagyszebeni, brassói, kolozsvári és vásárhelyi városkapitányságok megteremtésével kezdődött. 1850 januárjában a fegyveres kerületi dragonyosok szervezetének megalakításával a vidéki biztonsági (és egyben futár-) szolgálat is megszületett, hogy helyét hamarosan átadja a belügyminisztérium által szervezett csendőrségnek. A zsandárság 16 ezredre tervezett gépezetével az állam korszerű bűnüldöző szerveként hálózta be az osztrák császárságot. E polgári célokat szolgáló, de katonai felépítésű új rendfenntartó erő volt a hivatalnoksereg mellett a kormány akaratának legfőbb végrehajtója. Széles körű fegyverhasználati jog, a csendőr szavainak bizonyító erejű vallomásként való felhasználása tette félelmetessé, az elfogottakra kiszabott büntetés nagysága után mért jutalom pedig egyenesen kiszámíthatatlanná az új szervezet működését. Fényes sisakjuk és rövid lőfegyverük félelmet keltett a vidék népében, s noha megjelenésük a bűnözés csökkentéséhez talán hozzájárult, távolról sem váltotta be a hozzá fűzött hivatalos reményeket. A virágzását élő betyárvilágot Erdély peremén sem számolták fel, például még évek múltán is menetrendszerű pontossággal rabolták ki Bánffyhunyadnál a kolozsvár–nagyváradi postakocsit.

1852-ben a birodalmi rendőrfőhatóság kiépítésével megteremtették az önálló politikai rendőrséget, melynek feladata lett az idegenforgalomtól a színházakig az élet minden területének ellenőrzése. A csendőri és rendőri hálózatban fontos helye volt a besúgók hadának, kik a társadalom minden rétegében jelen voltak, megpróbálván felderíteni a hatalom számára a minden érdemi közéleti megnyilvánulástól elzárt erők nagyságát, mozgását, rejtett szándékait. Az ügynökök mellett az alkalmi besúgók is szerephez jutottak egy olyan korszakban, amelyben hivatalos döntés szabályozta a szakállviseletet, rendelkezés az illő kalapviseletet, amikor idegent nem volt szabad befogadni éjszakára, amikor egy Kossuth-bankó vagy egy 48–49-es magyar újság, proklamáció megőrzése büntetendő cselekménynek számított.

Az elnémított közélet mellett törvényszerűnek tekinthető, hogy a kulturális élet ellenőrzése is elsőrangú rendőri ügykör lett. Tánctermek, színházak {1434.} állításához kormányzói jóváhagyás kellett, s hozzá kellett fordulni bármely színmű bemutatásának engedélyezéséért. Ha az előadás módja nem tetszett, a rendőrhatóság betilthatta a darabot. Könyvet külföldről csak a kormányzóság által kiadott engedéllyel lehetett behozni, s még az enyhítést hozó 1852. évi sajtórendtartás után is a gyakorlatban megmaradt az előzetes cenzúra. Időszaki nyomtatványhoz kormányzói engedély kellett, de komolyabb, kaucióköteles lap kiadásához már a birodalmi rendőrfőnök jóváhagyására volt szükség. A központosítás elveinek megfelelően ipari, mezőgazdasági vagy kereskedelmi egylet, takarékpénztár mellett minden tudományos vagy művészeti társaság működése egyenesen császári vagy belügyminiszteri jóváhagyástól függött.

A polgári berendezkedés és a terhektől rogyadozó kincstár napi érdeke egyaránt megkövetelte az adóztatás korszerűsítését, amit a modern polgári elvek és az abszolutisztikus rendszer igényeinek egyeztetésével hajtottak végre. Az új adórendszer a közteherviselésre épült, s országosan egységes adókulcs szerint két úton biztosította az állam részesedését a megtermelt anyagi javakból. Az egyenes adók (földadó, házadó, kereseti és jövedelemadó) rendszere – a sok pénzt ígérő jövedelemadó bevezetése és a kataszteri munkálatok hiányában kialakított ideiglenes jelleg miatt – maga sem volt egyszerű és könnyen áttekinthető. A közvetett adók a cukor, hús, szesz, só fogyasztását drágították, mint ahogy az 1850 őszén elrendelt dohánymonopólium a pipázgatást, az illetéktörvény pedig a hivatalos és a gazdasági ügyintézést tette költségesebbé. Hét pénzügyőr-parancsnokság zöld kabátos fegyveres fináncai vigyázták a vámokat, próbálták megakadályozni a sócsempészész, a tiltott dohánytermesztést. Az adók kivetése, kisebb módosítása az új adóhivatalok, illetve az ezeket irányító országos pénzügyi igazgatóság útján történt.

A bírósági rendszer változásai azt az elmozdulást tükrözik, amely a rendszer kezdeti militarista arculatát fokozatosan megváltoztatta, polgári vonásokkal egészítette ki. Az első bírói szervek maguk a haditörvényszékek voltak, s 1850 tavaszán került sor mozgó polgári büntetőbíróságok, illetve öt büntetőtörvényszék felállítására. A katonai bíráskodás idején az egészen apró ügyekben a községi elöljárók döntöttek mint békebírák, egyébként a felek a közigazgatási hatóságokhoz fordulhattak peres ügyeikkel. 1850 nyarán a közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztása keretében lefektették az erdélyi bírósági rendszer új alapjait. 72 körzeti bíróság fölött 11 kerületi és 5 felsőbb törvényszék s az ezeket átfogó főtörvényszék helyezkedett el. Az erdélyi főtörvényszéki bizottsággal megszületett az ideiglenes büntetőbíróságok fellebbviteli szerve, míg a bécsi legfőbb törvényszék volt egyes peres ügyek végső fellebbezési fóruma. 1852-ben és 1853-ban azután az új perrendtartás és az osztrák büntetőtörvénykönyv, illetve polgári törvénykönyv bevezetésére is sor került, s ezzel – ha nem is liberális szellemben – a modern polgári {1435.} igazságszolgáltatás keretei kiépültek, ami érdemi előrelépésnek számított. A bűntettel arányos büntetés korszerűbb formáinak meghonosítása mellett megőriztek olyan, polgárinak nem nevezhető büntetési módszereket, mint a botozást, amelyet a vizsgálati foglyok és az elítéltek fegyelmezésénél és a rendőrségnél előszeretettel alkalmaztak.

Az erdélyi közigazgatásra éppúgy, mint a monarchia egész államéletére a forradalmakat követő években az alkotmányos ígéretek és a katonai diktatúra valósága közti ellentmondás nyomta rá bélyegét. Minden 1849–1852 közötti törvény, rendelkezés az ideiglenesség jegyében született: minden csak az eljövendő birodalmi parlament összeültéig érvényes, az majd megerősíti vagy megváltoztatja a rendelkezéseket. A parlament ígérete volt az a varázsszer, amellyel az osztrák vagy birodalmi érzelmű nagypolgárság és némely értelmiségi csoportok számára elfogadhatóvá próbálták tenni az önkényuralmat. Az udvar azonban szakítani akart az ideiglenességgel, s amint a parlamenti illúzió betöltötte küldetését, az ígéretet mint szükségtelent félredobta. 1851. december 31-én Ferenc József – III. Napóleon államcsínyén fellelkesülve – a soha életbe nem léptetett oktrojált olmützi alkotmányt érvénytelenítette. A császár maga vette kezébe a kormányzást, saját maga miniszterelnöke lett, a miniszterek kizárólag neki tartoztak felelősséggel, mint ahogy kinevezésük és elbocsátásuk is csupán uralkodói döntéstől függött. Az ígért alkotmány visszavételével a hitegetések is véget értek, s elérkezett az „állandóság”, az ún. definitívum korszaka. Nem megalkotóin múlott, hogy a véglegesnek gondolt rendszer még hét esztendőt sem tudott átvészelni.

A gondos előkészítő munka után 1853. január 19-én kiadott belügyi, pénzügyi és igazságügyi rendeletek az abszolutizmus talán legjelentősebb közigazgatási intézkedéseit tartalmazták. A koronatartományt igazgató helytartóság a tanácsosok – hatból mindössze kettő volt erdélyi –, titkárok, fogalmazók sorával lényegében a helyi szervek és a bécsi központi kormányszervek közti összekötő kapocs szerepét játszotta. A teljhatalmú katonai és polgári kormányzó, most már mint helytartó, politikai ügyekben a belügyminiszternek alárendelve intézkedett, míg rendőri ügyekben Kempennek tartozott felelősséggel. A gazdasági és oktatási kérdésekben az illetékes bécsi szakminiszterekkel kellett eljárnia. Az egyszemélyi vezetés természetesen nem szűnt meg, hiszen a helytartói tanács döntéseit a kormányzó helytartó megváltoztathatta, s továbbra is megmaradt a katonaság hegemóniája. 1854 nyarán módosították a közigazgatási felosztást, a korábbi hat helyett most tíz kerületre (nagyszebeni, brassói, udvarhelyi, vásárhelyi, besztercei, déli, szilágysomlyói, kolozsvári, gyulafehérvári és szászvárosi), illetve 79 járásra tagolták az országot, úgy, hogy ezek az egységek az adóigazgatási és bírósági felosztással is megegyezzenek. A Határőrvidék polgárosítása már 1851 elejéig megtörtént, addigra a székely huszárezredet, a két-két román és székely gyalogezredet feloszlatták, és helyükbe öt sorezredet szerveztek. A szász {1436.} utonómia is megszűnt, az univerzitás gyűlését feloszlatták, bírósági funkcióját elvették, Besztercét és Szászvárost leválasztották a Szászföldről.

Az abszolutizmus hivatalrendszere, szakigazgatási szervei nagy előrelépést jelentettek mind a feudalizmus évszázados, mind a katonai uralom rövid életű apparátusához képest. A forradalom nem alakíthatta ki a maga teljes polgári igazgatási gépezetét, örökségének formába öntése az abszolutizmusra maradt. Ennek rendszerét azonban olyan negatívumok terhelték, amelyek kérdésessé tették e késői aufklärista, civilizatorikus küldetésre szánt berendezkedés modernségét, nem is szólva annak nemzeti jellegéről.

Egy évtizeden át e kis tartományt valójában közvetlenül Bécsből igazgatták a titkos utasításokkal ellátott idegen katonai kormányzó-helytartón keresztül. {1437.} Minden törvényhozó vagy rendszabályalkotó testületet kizárva, szervezkedési és gyülekezési szabadság nélkül kormányoztak, a sajtó lényeges kérdésekkel nem vagy csupán kevesek számára érthető, burkolt formában foglalkozhatott. Még a petíciózás útja is veszélyes volt, mivel az Osztrák Császárság – maga Ferenc József is – nyugtalan lett attól, ha valamilyen politikai folyamodványt többen aláírtak. A törvényeket és rendeleteket az uralkodó nem csupán kibocsátotta, hanem bármely pillanatban módosíthatta vagy visszavonhatta. A „definitívum” tehát nem lett lényegileg más, mint az előtte járó provizórium. Így azután az abszolutizmus hiába hozott néha az egész európai gyakorlat ismeretében kidolgozott igazgatási reformokat, hiába állott a birodalom élén jó szakembereket magába foglaló kormány, ha minden állami tevékenységre végső soron az ideiglenesség nyomta rá bélyegét, ha a modern polgári berendezkedés számára döntő fontosságú nyilvánosság, a közügyek intézése feletti polgári ellenőrzés – a hatalommal való közösségvállalás e formai kerete – teljes mértékben hiányzott. Az alapvetően polgári berendezkedést nem a burzsoázia, hanem a különböző társadalmi rétegek, illetve a hadsereg és az udvar közötti érdekközvetítést végző bürokrácia egyedül építette ki, hozta létre. Ez az apparátus a mozdulatlanság megteremtésére jött létre, fennmaradása – s vele együtt az újonnan kialakított szerkezet sorsa is – azon állt vagy bukott, hogy mennyire sikerül Európa dinamikus tőkés átalakulásának nagy folyamata közepette e sokszínű birodalmat a levert forradalmak utáni mozdulatlanságban megtartani.