| 1. AZ ÖNKÉNYURALOM BERENDEZKEDÉSE | TARTALOM | 3. AZ ÖNKÉNYURALOM MEGRENDÜLÉSE |
FEJEZETEK
Az abszolutizmus berendezkedése a szász polgárság számára csalódások egész sorozatát hozta. Eleinte pedig sokat vártak tőle. Még 1848 decemberében az osztrák kormány határozatot hozott a szászok autonómiájának fenntartására. Az erdélyi hű szász népünkhöz című 1848. december 21-i császári manifesztum és a szász univerzitáshoz intézett leirat megtestesítette azt a korai bécsi törekvést, hogy a szászoknak a központi kormányszervek alá rendelésével Erdélyben a német elemet erősítse, s egyben hasonló jogok felcsillantásával a császár iránti hűségre ösztönözze a románokat is. Az ígéretet csak a pillanatnyi politikai kényszer szülte, hiszen kezdettől tisztában voltak azzal, hogy egy különálló Szászföld csak „a román kérdés megoldása után” teremthető meg. De nem kevésbé tudták azt is, hogy ha területileg el is különítenék valahogy az egyes erdélyi népeket, egy külön privilegizált nemzetiség nehezen illeszthető a polgári forradalom által megteremtett jogegyenlőség rendszerébe. Az olmützi alkotmány szövege 1849-ben már jelzi {1438.} ezt a felemás helyzetet, amennyiben az „erdélyi nagy-fejedelemséget” homogén egységként kezeli, hogy azután a 74. §-ban mégis megismételje az ígéretet: a szász nemzet külön jogai az új alkotmány keretei között is fennmaradnak. A minisztertanács 1849. július 18-án a Királyföld közigazgatásának felügyeletét Wohlgemuth kormányzó kezébe adja, amivel kezdetét veszi a szászok autonómiájának módszeres csonkítása. Igaz, polgárságuk mégis sokáig a kormány fő támaszának számított. A Királyföld polgári sziget maradt a katonai igazgatású tartományban. Az ostromállapot politikai szigorából is kevesebbet éreztek, s az új ideiglenes közigazgatási beosztás – a földrajzilag is különálló részekből kialakított szebeni kerület – kifejezetten kedvezett nekik. A civil ügyek biztosa a szász gróf lett, alkerületeket nem szerveztek, meghagyván a régi szász székeket, districtusokat. Régi bíráskodási rendszerüket először megerősítették, s így, ha nem is elsősorban a polgárság, a szász hivatalnokréteg némi joggal érezhette, hogy a dinasztia iránti hűségét honorálta az udvar.
1849 decemberében az univerzitás összeült, hogy kidolgozza azt a politikai struktúrát, amely biztosítja a szászok jövőbeni elhelyezkedését, megteremti az újkor követelményeinek megfelelő intézményes keretét, főként a koronától való közvetlen függésen alapuló autonómiát. A legnehezebb kérdés természetesen a leendő saját koronatartomány területének megállapítása volt. A szász politikusok számára sok gondot okozott az a puszta tény, hogy a Királyföldön a románok voltak többségben, s a szebeni kerület kialakításával újabb tiszta román vidékek bekebelezésére került sor. Nagy viták során, amelyben a minden románlakta területről való lemondás gondolata is komoly mérlegelés tárgyát képezte, az a kompromisszumos elképzelés kerekedett felül, hogy a régi Királyföld maradjon érintetlen a történeti jog alapján, míg az újonnan odacsatolt területeken az etnikai elv érvényesüljön, e részek nem szász településeire tehát nem tartanak igényt. A területi kérdés így valójában az univerzitás számára is nyitott maradt.
Ősi intézményrendszerüket az olmützi alkotmány elvei alapján próbálták korszerűsíteni. Az osztrák egységállam követelményeivel összhangban lemondtak a saját tisztviselőválasztásról, az igazgatás és igazságszolgáltatás addigi összefonódásáról, a két és fél százados szász jogot is felcserélték az osztrák polgári és büntetőtörvényekkel. A velük élő románoknak pedig teljes egyházi, iskolai és hivatalviselési szabadságot ígértek. A nagy adófizetőkből, városok és községek választott képviselőiből összeállítandó korlátozott jogkörű, 40 tagú szász Landtag küldötteket delegálna a birodalmi parlamentbe is, hogy ott képviseljék az alkotmányosnak remélt osztrák birodalom távoli német sarokbástyáját.
1850 elején öt nagy emlékiratban foglalták össze a Szászföld beosztására, igazgatására, szervezetére, a képviselőválasztásra, a községek életére vonatkozó elképzeléseiket, de terveik elfogadásának reménye napról napra {1439.} fogyatkozott. A kormány felemás magatartása mellett aggodalomra adott okot, hogy a szász koronatartomány megteremtését mind a saját nemzeti területet követelő románok, mind a magyar ókonzervatívok ellenezték. Ahogy halványult a saját kis kormánnyal, saját Landtaggal, főtörvényszékkel bíró „Markgrafschaft Sachsen” születésének reménye, úgy vált elkeseredettebbé saját politikai és gazdasági nélkülözhetetlenségük bizonygatása, a fogadkozás, hogy a szászok a birodalom keleti felében stabilizáló és civilizatorikus erőt, a Reichsratban pedig konzervatív alkotmányos erőt képeznek majd. Mindezt kiegészítette a másik érv, a nemzethalál felidézése arra az esetre, ha különállásukat nem sikerülne biztosítani. A szász koronatartomány tervét Erdély kormányzója az egységes állam megbontásának tekintette, vele együtt elutasította a központi kormány is, bár a kívánságot pártoló Alexander Bach annyit el tudott érni, hogy legalább valamilyen szerény formában egy szász kerület a szász gróf elnöklete alatt fennállhasson.
Az abszolutizmus nyílt meghirdetése után egy hónappal Franz Salmen comest, a szász privilégiumok védelmezőjét eltávolították tisztségéből, példát is statuálva, hogy nem engedhető semmilyen nemzeti különállás az „egy úr, egy törvény, egy kormány” elvére épülő centralizált rendszerben. A kormányzó pedig egyenesen szorgalmazta a szász értelmiség szétszórását az ország különböző részeiben működő hivatalokba. Újabb hónap elteltével a szászföldi igazságszolgáltatás fellebbezési fóruma az univerzitás helyett az erdélyi főtörvényszék lett, ami forma szerint is súlyos csapást jelentett a szász önkormányzatra. Beszterce és Brassó önálló területi bíróságokat (Landesgericht) kapott; 1852. október 27-én pedig a császár kiadta a rendelkezést a szász magisztrátusok és székhivatalok állami hivatalokkal történő felváltásáról. Az ősz folyamán a régi székeket újraosztották körzetekre és alkörzetekre, Besztercét végleg a rettegi kerülethez, Szászvárost a gyulafehérvárihoz, Fogarast viszont a szebeni kerülethez csatolták. Megjelentek az idegen tisztviselők, s ezzel a szász különállás politikailag is véget ért. „Ítélethozatal nélkül agyonütöttek, kereszt és gyertyafény nélkül sírba tettek bennünket. Ez volt a jutalom mindazért, amit a veszély éveiben tettünk és szenvedtünk – írta 1853 elején a hagyományos szász hivatalnok polgár érzésvilágát megszólaltató Joseph Bedeus.*
A csalódás nyomán politikai közömbösség lett úrrá a szász értelmiségen, s miként az egész birodalomban, náluk is megfigyelhető a politikától a gazdaság és kultúra felé fordulás. De minden keserűségük ellenére hűek maradtak a dinasztiához, ebben látván fennmaradásuk fő támaszát. „Ha a szászok elégedetlenek is az idegen tisztviselők beáramlása, republikánus községi és céhrendszerük felfüggesztése és a konkordátum miatt – írja egy bizalmas jelentés 1856-ban –, úgy ez az ő szemükben a kisebbik rossz {1440.} nemzetiségük pusztulásával szemben, ami biztosan bekövetkezne, ha az ország megszűnne osztrák provincia lenni.”*
Az abszolutizmus tehát elérte célját a szászokkal szemben. Különállásukat, községi önigazgatásukat felszámolta, ugyanakkor a magyarokkal és románokkal való ellentéteiket konzerválta, megőrizvén hangadó köreiket abban a hitben, hogy e kicsiny nemzetiség jövőjét csak az adott rendszer biztosíthatja. Ha nem is lettek az abszolutizmus feltétlen hívei – mint azt egykorú magyar vagy román ellenfeleik gyakran állították róluk –, maradék kiváltságaik, a német jellegű egységállam gondolatához vagy éppen újabb némettelepítésekhez fűzött remények gátolták őket a többi erdélyi nemzettel való kapcsolatok kiépítésében.
Az erdélyi román politikai élet irányítói 1849 nyarának végén nemzetük jövőjét biztosítottnak érezhették. Az udvarral való együttműködés, a magyar forradalommal szemben a császári haderőt szolgáló katonai tevékenységük nyomán némi joggal sorolták magukat is a birodalom megmentőinek táborába. Jutalmul is, a polgári nemzetek kialakulásából következő történelmi szükségszerűségként is az osztrák császárság összes románjainak (Erdély, Magyarország, Bukovina) egy külön igazgatási egységbe történő szervezését, lényegében egy román autonómia megszerzését remélték. Orosz sugalmazásra ehhez kérte Iancu és Axente emlékirata Miklós cár közbenjárását. Néhány havasalföldi emigráns szeme előtt pedig már az új Ausztriában egyesült románság és a két román fejedelemség titokban remélt uniójának képe is kirajzolódott. A szász univerzitással rokon, annál persze modernebb, polgáribb, de mindenesetre területi jellegű politikai berendezkedést kívánt az erdélyi román értelmiség. Külön (ortodox) román egyházfő, nemzeti főnök, saját képviselet Bécsben, évenkénti román nemzetgyűlés – ezek lettek volna biztosítékai a további nemzeti fejlődésnek. Bach teljes polgári jogegyenlőséget, hivatali alkalmazást, szabad egyházi és nemzeti fejlődést ígért, de már 1849 nyarán jelezte, hogy a centralizált birodalomban külön román koronatartományról nem lehet szó.
A katonai kormányzás bevezetése nehézzé tette a román vezetők helyzetét. A szász sajtó forradalmi szándékkal vádolta-gyanúsítgatta őket. Népfelkelőalakulataik feloszlatásakor, 1849 végén letartóztatták a vonakodó Axente prefektet, később magát Avram Iancut, a „havasok királyát” is megpróbálták őrizetbe venni, őt azonban a halmágyi piacon összegyűlt nép kiszabadította. Még a töretlen hűségű Şaguna püspök magatartásában is talált kivetnivalót a {1441.} nagyszebeni kormányzó. Az új abszolutizmus berendezkedése Erdélyben megkezdődött anélkül, hogy a román követeléseket figyelembe vették volna, annál is inkább, mivel a bécsi kormány konzervatív-prakticista felfogása szerint „alacsony politikai és szellemi fejlettségi szintjük, valamint a képzett vezető erők csekély száma miatt nincsenek meg a feltételei a saját kormányzatnak vagy igazgatásnak”.* Bár az új rendszer szinte minden valamelyest képzett román értelmiségit hajlandó volt alkalmazni, határőrtisztjeiket pedig felvette az alakuló csendőrség, mégis – Bariţ adatai szerint – az erdélyi román köztisztviselők száma 1860-ra sem érte el a kétszázat. Mintegy 300 ezer román maradt a szász közigazgatás alatt, s az újonnan alakított Szerb vajdaságba közel 800 ezer románt kebeleztek be. Az ebből leválasztandó Temesi bánság be nem váltott ígérete a szerb túlsúlytól való félelmet enyhítette ugyan, ám a román etnikum széttagoltságának annyira fájlalt tényén mit sem változtatott.
Eleinte a Şaguna püspök által irányított román politikusok valósággal elárasztották Bécset kérvényeikkel. 1849 őszén „a bánáti román nemzet” nevében kérik a görögkeleti szerb és román egyház különválasztását, önálló érsekség alapítását, majd a Szerb vajdaságba való beolvasztásuk ellen tiltakoznak. Novemberben az aradi ortodox püspökség, 1850 januárjában Vasile Erdélyi, a nagyváradi görög katolikus román püspök nyújt be kérvényt. Mindezek lényege a monarchiában élő románok nemzeti alapon való egyesítésének, nemzeti egyéniségük elismertetésének követelése, végső fokon a balázsfalvi 48-as programoknak a megváltozott helyzethez való kényszerű adaptálása. Az új viszonyokkal szembeni elégedetlenségnek – Bărnuţiu tanácsát követve – Erdélyben kisebb népgyűléseken is hangot adtak, petíciós mozgalmakat indítottak, mire a kormányzó válaszul egy sor tevékeny papot lefogatott, megtiltotta bármely hirdetmény előzetes engedély nélküli közlését vagy tolmácsolását, megpróbálta még a prédikációkat is cenzúrázni. A románság mértéktartó zúgolódása nem volt elégséges ahhoz, hogy az udvar sérelmeikkel és kérelmeikkel komolyan foglalkozzék. Şaguna már három hónap után lemondóan jelentette ki, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”,* s ha a következő években nem is határolta el magát élesen a kérvényezés szorgalmazóitól, tartózkodott az ilyen szerepléstől. Maga Iancu 1850 februárjában meglehetősen rezignáltan utazott Bécsbe, megpróbálván az ott ismét egybeverődő nagyobb román küldöttség élén saját tekintélyét latba vetni az udvar és a miniszterek megnyerésére. Főhercegek és politikusok udvariasan, érdeklődést mutatva fogadták őket, de az uralkodó is, Bach is kitért a kérések elől.
{1442.} A románok politikai leértékelésére irányuló tudatos törekvést jelzi az 1848–49-es harcokban ismertté lett vezetőik kitüntetése körüli huzavona. A minisztertanács javaslatára az uralkodó ki akarta tüntetni Avram Iancut és vezértársait. Az előzetes információk összegyűjtése közben érkezett meg részükre az orosz cár kitüntetése. Osztrák kérésre a cári udvar a Szent Szaniszló-keresztet az alacsonyabb fokozatú Szent Anna-kereszt második osztályára cserélte ki. Ferenc József személyes ellenérzése, a magyarokkal való 1849. évi megegyezési kísérlet súlyos vádjának hatása is megnyilvánulhatott abban, hogy a maga részéről Iancunak, Axentének és Balintnak a felterjesztésben javasolt Vaskorona-renddel szemben csupán a koronás Arany Érdemkeresztet adományozta, egy csekélyebb kitüntetést, amit csak kiöregedett másodvonalbeli hivatalnokoknak volt szokás odaítélni. Iancut azonban nem ez, hanem a teljesítetlen ígéretek sértették leginkább. Amikor 1851 elején, bécsi tartózkodása alkalmával a rendőrség behívatta, nyilatkozatot kérvén tőle az érdemrend elfogadásáról, tüntetően jegyzőkönyvbe véteti: mint népének kezese ragaszkodik hozzá, hogy előbb „a román nemzet jogos kívánságait elégítsék ki”.* Válaszul a hatóságok őt is, Bărnuţiut is kiutasítják a császárvárosból. Iancu visszatért a hegyekbe, Papiu és Bărnuţiu olasz egyetemekre mentek, ahonnan később Moldvába vitt az útjuk. Ugyanezekben a napokban betiltják az egyetlen román újságot, Bariţ Gazeta de Transilvaniáját, mert már kezdettől „helytelen, kevés mérsékletet tanúsító hangot pendített meg”, hivatalos figyelmeztetésre sem hagyta abba Iancu visszaemlékezéseinek közlését, sőt „beadott nyilatkozatában csökönyösnek mutatkozott”.* A kisalakú, ez idő tájt mindössze négyoldalas újság szeptemberben jelenhetett meg újra, de Bariţ át kellett adja helyét más szerkesztőnek, a cikkeket német fordításban előre be kellett mutatni a rendőrségen, s a fejlécre rákerült a hivatalosságot jelző kétfejű sas.
Bécs merevsége politikai követeléseik fokozatos mérséklésére ösztönözte azokat a román vezetőket, akik továbbra sem láttak más kiutat, mint a kérvényezés folytatását. A politikai-nemzeti követelések háttérbe szorulnak, helyüket a kulturális-egyházi törekvések veszik át. 1850 áprilisában román iskolai biztost kérnek, szeptemberben új balázsfalvi püspök választását, decemberben egy jogakadémiát, 1851 januárjában pedig egy román egyetem felállítását, a bánságiak pedig ismét román ortodox érsekség alapítását kérték. Az igények leszállítását jelzi, hogy később beérték volna a románok számára félig-meddig különálló igazságszolgáltatás megteremtésével. Ami megvalósult, nemcsak elmaradt a várakozások mögött, hanem még további viszálykodás {1443.} magvát hintette el az értelmiség soraiban. Egy 1850. december 10-i uralkodói döntés alapján a lemondatott – magyarbarátnak számító – Leményi püspök helyét a harcos nemzeti beállítottsága Alexandra Sterca Şuluţiu foglalta el, majd 1853-ban IX. Pius pápa a balázsfalvi görög katolikus püspökséget érsekséggé tette, tehát függetlenítette Esztergomtól, s a nagyváradi, valamint az akkoriban alapított lugosi és szamosújvári görög katolikus püspökséget ennek rendelte alá, megteremtve ezzel az erdélyi és magyarországi görög katolikus románság egységes autonóm nemzeti egyházát. Ugyanakkor a hasonló lélekszámú görögkeleti román egyház továbbra is megmaradt a karlócai (szerb) érsek alárendeltségében, sőt, Bach még a dinasztiát hűségesen kiszolgáló – hamarosan bárósított – nagyszebeni püspöküket, Andrei Şagunát is el akarta távolítani Erdélyből. A két egyház közötti féltékenységet a görög katolikusoknak nyújtott kedvezmény mellett az is fokozta, hogy az új balázsfalvi püspök kezdetben a görögkeletiek áttérítését tervezgette, egy évtizedre magára haragítva ezzel az ugyancsak temperamentumos ortodox Şagunát. A két főpap ellentéte megosztotta a román nemzeti mozgalmat, rivalizálásuk azonban rejtett mozgáslehetőséget biztosított a világi értelmiségiek számára, akik mögéjük megbújva próbálkoztak saját törekvéseiknek hangot adni.
Az uralkodó 1852. évi nagy erdélyi látogatása is csalódást hozott. Az Érchegység móc parasztjai ekkor immár százados vitában álltak a kincstárral az életlehetőséget jelentő erdők birtokáért. 1848–49-es harcaik után biztosak voltak benne, hogy javukra dől el a jogvita, kétségtelenül övék lesznek az erdők, mint ahogy a két feloszlatott román határőrezred népét is (a székelyektől eltérően) meghagyta az uralkodó – „jutalmul” – erdeik birtokában. Amikor a visszatérő kincstári tisztviselők különféle taxákkal nehezítették, majd 1851 őszén egyenesen megtiltották a paraszti fakitermelést, maga Iancu vállalta érdekeik védelmét. „Mi nem vagyunk éhenkórászok, mi várhatunk” – mondotta a kincstár és a falvak igényeit kompromisszummal egyeztetni kívánó kormányzónak a parasztok igazának meggyőződésétől áthatva.* 1852 nyarán az uralkodói látogatástól remélte az ügy méltó lezárását, mint ahogy ezúttal akarta kieszközölni egy kolozsvári román jogakadémia felállítását is. Román kérésre módosították Ferenc József úti programját, aki így július 21–22-én meglátogatta az Érchegység festői tájait, Alsóvidrát, Topánfalvát, a Detonátát, ahol a lakosság meleg fogadtatásban részesítette, igaz, olyan kétértelmű feliratokkal is, mint „Jöjjön az igazság!” vagy „Hozz nekünk békességet! ” Az uralkodó azonban nem nyilatkozott a mócok követeléseinek teljesítéséről, Iancu pedig még egyszer nem állt oda kérni a császár elé, nem kívánt egyike lenni azoknak az ezreknek, akik Ferenc Józsefet erdélyi útja során kérvényekkel ostromolták.
{1444.} A havasok román népének bálványozott vezére most a tehetetlen, ketrecbe zárt oroszlán dühével harcolt. Topánfalván leverte a kétfejű sast a kincstár épületéről, a népet kitartásra buzdította, majd a kataszteri felmérőkre támadt, mígnem 1852 augusztusában letartóztatták, a fogságban tettleg is bántalmazták. Az elmúlt években hirtelen ránehezedő politikai-erkölcsi felelősség, nemzete és a parasztok sorsát javító helyi céljainak teljes bukása, valamint a megalázó sérelmek súlya alatt idegrendszere összeroppant. Egykori önmaga árnyékaként, furulyáját fújva magyar udvarházakba is ellátogatva bolyongott később a hegyek között, s elborult elmével halt meg 1872-ben.
Iancu és közeli harcostársainak kiszorításával a 48-as román nemzedék leginkább paraszti kötődésű, a társadalmi kérdésekre különösen érzékeny radikális szárnya tűnt el a politikai küzdőtérről. Az abszolutizmus a maga eszközeivel az erdélyi románoknál is a konzervatív, illetve mérsékelt irányzatok túlsúlyra jutását, a főpapság politikai vezető szerepének tartósítását mozdította elő. A konzervatív irányzat egyeduralma végső fokon magát a román nemzeti mozgalom távlati céljait is veszélyeztette. A havasalföldi Ion Brătianu Erdélyben járva már 1850 végén észrevette a. román vezetők és köznép közötti szakadást: „az intelligens románok a császárral tartanak. A nép a magyarokhoz közeledik, és félő, hogy feláldozná nemzetiségét a szabadságért.”* A csalódások nyomán a magyar–román közeledési hajlam – ennél többről ugyanis nem beszélhetünk – sokkal erősebb volt annál, mint amit 48–49 tragikus összecsapásai után pár évvel várni lehetett volna. A kor keserű-ironikus magyar szállóigéje: „a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül”, a román vezetők számára egészében véve tényleg keserű valóságot takart. Még a hivatalba állók is megtörve, „a sztoikus közömbösség egy fajtájával viselték az abszolutizmus terhét, melyben a jogegyenlőségnek egy válfaját lelték meg, legalább negatív formában”.*
Erdély magyar társadalma szenvedte a legnagyobb csapást a szabadságharc leverésével és az önkényuralom berendezkedésével. Az a liberális elképzelés, amely az unió révén remélte az országrész gazdaságának korszerűsítését és a társadalmat feszítő kérdéseknek a magyar nemzeti törekvésekkel összhangban való rendezését, hajótörést szenvedett. Harcosai emigráltak, börtönökben sínylődtek vagy bújkáltak. A liberális reformerek korábban sem túlzottan szervezett táborát a halál is ritkította: 1849-ben elhunyt Kemény Dénes, 1850 tavaszán, 54 évesen Pesten meghalt Wesselényi Miklós, „a két testvérhaza” {1445.} reformellenzékének egyik oszlopa. Politikai tüntetéstől tartva csak a következő év elején engedte meg a kormányzat, hogy holttestét Zsibóra, a családi sírboltba szállítsák. 1851-ben meghalt a taktikus liberális Bethlen János, „Erdély Deák Ference”, 1853-ban a tudós-politikus Szász Károly. A magyar nemzeti mozgalom e legnagyobbjainak halálával az erdélyi szabadelvű tábor erősen veszített önálló arculatából, alig maradt kiemelkedőbb egyénisége. Provinciális politikai tapasztalatalt őrizte ugyan, de vezéregyéniségek híján ezután inkább csak hozzáigazította politikai magatartását a magyarországi liberálisokhoz. Mindennek az első években még kevés jelentősége volt, hiszen némi politikai mozgáslehetőséggel sokáig úgyis csupán az arisztokrácia jobbszárnya, az úgynevezett ókonzervatív csoport rendelkezett, ebben viszont egyes erdélyi arisztokraták, elsősorban Jósika Samu báró befolyásos szerepet játszottak.
Kezdetben az ókonzervatívok többsége az 1848 előtti állapotok visszaállítására törekedett, a jobbágyfelszabadítás és a polgári jogegyenlőség tényén kívül 1848 minden eredményét, a parlamentnek felelős kormányt és Erdély unióját egyaránt megtagadva. Felkínálkozásuknak nem volt különösebb visszhangja Bécsben, hiszen ez a törekvés a polgári modernizáció, s elsősorban a centralizáció szempontjából visszalépést jelentett volna, ráadásul jól tudták azt is, hogy szélesebb tábor nem áll az ókonzervatívok mögött. Tapogatózásaik elutasítása, amit a bécsi sajtó általi – nem is jogtalan – reakcióssá bélyegzésük kísért, lassan passzivitásba vitte a konzervatív arisztokráciát is, noha képviselőit ott találjuk jó ideig a különféle bizottságokban, így abban, amelynek feladata volt egy tartományi statútum kidolgozása Erdély számára.
Kezdetben nem zárkózott el teljesen az új berendezkedéssel való együttműködéstől a liberális középbirtokos nemesség sem. Magatartását ez idő tájt már egyértelműen Pestről, a magyar fővárosból szabályozták. A forradalmak és a szabadságharc kataklizmájától megrendült Kemény Zsigmond a békés polgári progresszió gondolatához való „visszatérést”, az önálló magyar államiságról való lemondást és a centralizált birodalom elfogadását ajánlotta 1850-ben a Forradalom után című röpiratában. Álláspontjával azonban egyedül maradt, az önkényuralom elvtelen szolgáitól távol állott. Az önkényuralom középbirtokosi ellenzékének magatartását az ötvenes években Deák Ferenc alakította ki. Ő példaként szolgáló viselkedésével teremtette meg az 1848 törvényeihez ragaszkodó, a szabadságharccal érzelmi közösséget vállaló, de a politikai közösséget részben megtagadó passzív rezisztenciát. A magyar középbirtokosság jelentős részét tehát nemcsak kirekesztették a hatalomból, hanem – ha tehette – maga sem vállalt hivatalt, sőt a hatóságok minden intézkedését lehetőleg bojkottálta, tisztségviselőit a társasági életből jobbára kiközösítette. Az óvatos elutasítók jellegadói Mikó Imre, Kemény József, Jakab Elek és mások. Még lapszerkesztőt is csak kényszerítéssel {1446.} sikerült szerezni, s csupán másod-, de inkább harmadrangú értelmiségiek köréből. A kevés figyelemre méltatott városi polgárok, parasztok magatartását ez a nemesi-értelmiségi alapállás befolyásolta; a kor temérdek felségsértési perének tanúsága szerint az utóbbiak egyszerűbb és gyakran radikálisabb formában adtak hangot a negyvennyolcasság tovább élő hagyományainak.
Mint ahogy a magyar társadalom jutott 1848–49-ben a birodalom nemzetei közül a legtovább az önállósodás útján, úgy 1849-től a legerősebb ellenállásnak ugyancsak hordozója maradt. Legkevésbé tudván megbékélni az új viszonyokkal, és a békés továbbfejlődés esélyeit sem látva, a magyarság hosszú időn át reménykedett egy újabb szabadságharc megindulásában, még inkább külföldi, angol, francia, netán török erők betörésében, s ábrándozva várta, hogy felszabadító seregek élén Kossuth megjelenik az országban. Bem visszatérésében pedig még a románok egy része is bízott. Volt, aki egy délkelet-európai republikánus felkelést várt, vagy éppen babonásan kereste minden véletlenben a Habsburg-uralom végét, s remény töltötte el, ha felborult a kormányzó kocsija, ha a kolozsvári kaszárnya homlokzatáról lezuhant a császári címer, vagy a polícia épületébe belecsapott a villám. A szabadulásról szóló tévhíreket kitermelő optimizmus segítette a néptömegeket az önkényuralom nehéz éveinek elviselésében; az emigránsokat, a politikai élet lehetőségeiből kirekesztett értelmiségiek, polgárok és birtokosok legbátrabbjait viszont összeesküvések szervezésére ösztönözte.
A magyar, a román és lengyel emigráció már 1850-ben úgy vélte, hogy Erdélyben hamarosan fegyveres felkelés fog kitörni. Megszervezésére elsősorban a komáromi vár 1849. évi utolsó védői közül kikerülő tisztek, Makk József ezredes és társai vállalkoztak. Fogsággal és szökésekkel tarkított kalandos úton 1851-ben kimentek Törökországba Kossuthhoz, s jóváhagyásával dolgozták ki a megmozdulás tervét.
1851 nyarán Makk Bukarestben létrehozta az emigráció egyik titkos központját, útnak indította a román emigránsok által is támogatott ügynökeit, akik elsősorban a Székelyföldön tudtak eredményes szervező munkát kifejteni. Az összeesküvési terv az akkoriban divatos mazzinista „évszaki rendszerre” épült. A magyar korona országai területét az év tagolásának megfelelően 12 „hónapra” osztották (a Székelyföld alkotta a tizenkettedik hónapot) egy-egy vezetővel az élen; a „hónapokat” alkotó „hetek” (megyék, székek) „napokra” (községekre), azok pedig „órákra”, sőt „percekre” és „másodpercekre” oszlottak, utóbbi két elnevezés szolgálván a felkelés egyszerű közkatonáinak fedőneveként. Miután mindenki csak egyetlen felettest ismert, a résztvevők keveset tudtak egymásról, ezért biztonságban érezték magukat. A hídfőállásnak szánt székelyföldi szervezetet Török János, a marosvásárhelyi református kollégium forradalomhoz hű tanára építette ki, a négy székely szék élére pedig Veress Ignác kolostorfőnököt, Bíró Mihály és Horváth Károly {1447.} földbirtokost, Gálfi Mihály ügyvédet állította. Szervezkedés kezdődött Kolozsvárt is, s a mozgalomba a nőket is bevonták, a korra jellemző módon teljesen külön keretekben, de az évszaki rendszertől csak elnevezésében különböző „virágszervezetben”, melyben a „koszorúkat” „csokrok”, ezt „virágok” s végül „szirmok” alkották. A cél az volt, hogy első lépésként négy-öt ezer embert felkészítsenek a havasokban, akik majd gerilla hadviseléssel a helyi császári hatóságokat felszámolják, a helyőrségeket lefegyverzik, hogy azután a második lépésben az 1848-as forradalom még élő tisztviselői átvegyék a helyi igazgatást, a honvédtisztek pedig népi hadsereget szervezzenek. A több százra rúgó beszervezettből egy egész csoport ment el 1851 őszén a megbeszéléseket leplezni hivatott híres balavásári szüretre, nem is sejtve, hogy árulás folytán már nyomukban van az osztrák rendőrség.
A legfőbb katonai irányítás Gál Sándor kezében volt, aki Londonban dolgozta ki azt a stratégiai koncepciót, melynek értelmében az 1852-re várt összeurópai forradalom („európai kitörés”) pillanatában a Moldván át beküldött fegyverekkel felszerelt székelyek (később remélhetően románok is) felkelnek, majd Nagyszeben és Gyulafehérvár elfoglalásával birtokba veszik Erdélyt. „Ezen a természettől már védbástyául alkotott országban” szükség esetén hosszabb ideig védekezésre is be lehet rendezkedni, másrészt innen gördülne tovább a támadás Magyarország középső részei felé. A szervezkedés másik ágán a birodalom nyugati tartományaiban szolgáló magyar katonák soraiban próbáltak híveket szerezni. Ezeken a területeken azonban minden nehezebben ment. Az első elfogatások és kivégzések is 1851 végén és 1852 elején itt kezdődtek. 1851 szilveszterén azután az osztrák konzul kérésére házkutatást tartottak Makk bukaresti titkos hadiszállásán. Ő maga megmenekült ugyan, de iratok kerültek osztrák kézbe. A császári hatóságok most már hozzáláttak az összeesküvés módszeres felszámolásához, 1852. január 24-ével Erdélyben megkezdődtek a letartóztatások. Több mint 60 embert, köztük nőket vetettek fogságba, majd kétévi vallatás és vizsgálat után Törököt, Gálfit és Horváthot halálra ítélték és Marosvásárhelyt kivégezték. Egy hónappal később az elítéltek kiszabadítására szervezett ötven fős gerillaegység parancsnokát, a Csíkban elfogott Váradi József honvédfőhadnagyot és tizenkét társát is halálra ítélték. Utóbbiak közül nyolcnak az ítéletét várfogságra változtatták, s hasonló büntetésben részesültek mintegy hatvanan a mozgalom résztvevői közül. Az elítélteket elszállították az ausztriai börtönökbe, hogy ott töltsék ki az 5–18 évig tartó kényszermunkát, „a gályarabságnál is szörnyűbb sorsot, amely a politikai elveiért sáncrabságra ítélt bécsi diákokból néhány hét alatt csinált hamuszínarcú, görnyedhátú, kihamvadtszemű emberi roncsokat”.*
{1448.} A székelyföldi összeesküvés felszámolásával a Habsburg-birodalom legnagyobb titkos ellenállási mozgalma szenvedett vereséget. A nagy konspirációs korszak lényegében lezárult, noha a szűkebb Magyarországon ez a forma sem szűnik meg egészen. Az abszolutizmussal szembeni harc ezentúl már csak magasabb szinten, a politika szintjén volt lehetséges, kihasználása kétségtelen előrelépést jelentett. Az előrelépésnek azonban ára is volt. A titkos szervezkedésben még központi szerepet játszó plebejus-demokrata elemek kezéből az ellenállás irányítása teljesen átcsúszott a liberális földbirtokosság kezébe. Az vigyázta az emigrációhoz, főként annak fejéhez, Kossuthhoz vezető kapcsolatok szálait, és a konzervatívokkal több-kevesebb egyetértésben – régi hagyományokhoz visszanyúlva – politikai szervezkedési keretként használta a kulturális és gazdasági egyesületeket, s áttételesen az egész társasági életet.
A nemzeti ébredés első nagy periódusában a művelődésfejlesztési és gazdasági kezdeményezések készítették elő a nemzetté válás felgyorsuló szakaszát, a reformkort, amelyben azután maguk az intézmények is beépültek az élénk politikai életbe, s ez a fajta tevékenység is közvetlenebb politikai funkciót hordozott. A nyilvános politikai élet 1849 utáni megbénultával a gazdasági élet és a kultúra intézményei hallgatólagos és leplezett politikai szerepet játszottak, már puszta létükkel is szerveződési keretet teremtettek az ellenzéki tevékenységnek. Ahogy fél évszázaddal korábban ezek voltak a nemzeti mozgalom előkészítői, úgy most ezek lettek az utóvédharc szervei.
A kulturális-gazdasági törekvések élére az „Erdély Széchenyijének” tartott Mikó Imre gróf állott, ez a mérsékelt liberális arisztokrata, akinek 1852-re sikerült valamelyest eloszlatni a kormányzat iránta érzett gyanúját, s a nagy liberálisok elhaltával amúgy is szinte egyedül maradt a tekintélyesek közül. A Mikó által megnyert arisztokraták, nyomukban a polgárok adományai mentették meg a teljes németesítés egyéves időszaka után újból magyarul játszó, de anyagi csőddel küzdő Kolozsvári Nemzeti Színházat, s még pályázati jutalmakat is kitűztek. Az Erdélyi Múzeum alapításának évtizedes gondolatát ugyancsak Mikó elevenítette fel 1855-ben. Az ő tekintélye kellett ahhoz, hogy a később valóságos kultúrközponttá felnövekvő Múzeum Egylet megalapítását a földbirtokosok és polgári rétegek egyaránt támogassák. Ő maga pénzt, anyagot, valamint kolozsvári nyaralóját és parkját adományozta a Múzeum Egyletnek, s példája nyomán nemcsak pénz, hanem – az alapokat képező Kemény-gyűjtemény mellett – további értékes kiállítási és dokumentumanyag gyűlt össze az egész országból. Az Erdélyi Gazdasági Egylet Mikó, Tisza László és Huszár Sándor irányító munkájával a mezőgazdaság és ipar állapotát mérte fel tanulmányutakkal, kiállításokkal, s az új kor követelménycinek megfelelő szakismeretek terjesztésével, az egyéni példák kiemelésével, társadalmi összefogással próbálta fellendíteni a gazdasági életet. Az érdeklődés nagyságára jellemző, hogy a Gazdasági Egylet pénztőkéje az 1854. évi 500 forintról 1860-ra 38 ezer forintra emelkedett.
{1449.} A kor politikai-kulturális eseményei közé számított Jókai Mór 1853. évi körutazása – az írónak és a márciusi ifjúnak kijáró szeretettel fogadták mindenfelé –, mint ahogy nagy esemény volt egy lóverseny, az 1859. évi Kazinczy-megemlékezések magyar–román–szász barátkozásra is példát mutató országos sorozata, az Akadémia küldöttségének ekkori kolozsvári látogatása vagy Reményi Ede hegedűművész előadó körútja. Az ilyen ünnepségek szinte összefonódtak a vagyonos rétegek, mindenekelőtt a középbirtokosság ekkoriban amúgy is kedvelt estélyeivel, díszvacsoráival. Mert az elnémított politikai élet mellett, mozdulatlanságra kárhoztatva, ilyen apró eszközökkel kellett pótolni egy valóságos politikai élet hiányát, azzal a céllal, hogy az addigi résztvevőket vagy a számba jöhetőket összetartsák, hogy el ne aludjon a politikai aktivitási készség, s ezzel az erdélyi magyar politikai vezető réteg is biztosítsa önmaga állandó reprodukcióját. A kormányzattal, a hatalommal szemben ezek az események, fényes estélyek éreztették az ellenzék létét és jelenlétét akkor is, amikor mint nyílt politikai csoportosulás nem léphettek fel.
A Habsburg-birodalom elleni politikai küzdelem fő hajtóereje az emigráció volt. Az ország népe annyit még a szigorúan cenzúrázott lapokból is megtudhatott, hogy az 1849-ben vagy később kimenekültek jelentős tábora szervezkedik a Török Birodalom területén és Európa nyugati országaiban. A magyar emigráció Kossuth irányítása alatt arra készült, hogy egy várható, s vágyaikban mihamarabb bekövetkezőnek ítélt háborús konfliktus esetén Magyarországot fegyveres felkeléssel szabadítsa fel, és a magyar kérdést addig is az európai nagypolitika megoldásra váró feladatai közé illessze.
Az emigráció a Világost követő keserves önvizsgálat során jutott el annak a felismeréséhez, hogy a történeti Magyarország többi népével, elsősorban az erdélyi románokkal és délvidéki szerbekkel való szoros összefogás és együttműködés az egyik alapfeltétele a függetlenség kivívásának. A magyar forradalom és a nemzetiségek 1848–49. évi tragikus szembekerülése természetesen elhidegítette egymástól ezek legjobbjait is, de a kapcsolatok sosem szakadtak meg teljesen, s 1849 után a közös kiútkeresés új korszaka kezdődött. Havasalföld forradalmának leverése, a két román fejedelemség orosz és török katonai megszállása román emigránsok seregét sodorta külföldre, akik magyar sorstársaikhoz hasonlóan kiterjedt propagandatevékenységgel és titkos szervezetek kiépítésével készültek hazájuk fegyveres felszabadítására. Ebben a harcban a magyar és román emigráns politikusok Erdélynek kulcsszerepet szántak. Felkelésekhez kedvező terepviszonyai s a legharcosabb magyar etnikum, a határszéli székelyek miatt volt a terület döntő fontosságú. {1450.} A román forradalmárok is itt keresték országaik felszabadításának kiindulópontját. „Támaszpontunk Erdélyben van. Csak az ottani románok által állíthatjuk lábra az országokat [Moldvát és Havasalföldet – Sz. Z.].”* Külföldi segítségre nekik is szükségük volt, s a magyarokkal való összefogás éppúgy reményteljesnek ígérkezett a román függetlenség kivívása, mint az egyre határozottabban jelentkező nemzeti egységtörekvéseik legalább részleges előmozdítása szempontjából. Az ellentéteket persze nagyon nehéz volt háttérbe szorítani. Voltak olyanok – mint Ioan Maiorescu és a A. T. Laurian –, akik inkább beérték volna az osztrák császárság nemzeti szempontok alapján történő föderalizálásával. Többségük azonban hű maradt liberális meggyőződéséhez, a Habsburgok és Romanovok abszolutizmusával szemben egy lengyel–magyar–román–szerb együttműködés kialakítására hajlott, abban a reményben, hogy ehhez sikerül megnyerni a liberális mintaállam, Anglia, és főként a polgári szabadságjogok bölcsőjének tartott Franciaország nagyhatalmi pártfogását.
Kossuth még a törökországi Brusszában lengyel közvetítéssel kapcsolatba lépett Ion Ghicával, aki (Bălcescu egyetértésevel) 1850 tavaszán felvetette neki a magyar–román–szerb konföderáció gondolatát, de a volt kormányzó ekkor még nem kívánt az 1849. évi szegedi magyar–román megállapodáson túlmenő elkötelezettséget vállalni. Ettől kezdve a tárgyalások színtere Párizs lett, ahol a nemzetiségekkel való megbékélés régi hirdetője, Teleki László gróf egyengette a szövetkezés útját. Bălcescu a Telekivel és a gyors megállapodást kereső Klapka György tábornokkal folytatott viták tapasztalatai alapján vázolta fel konföderációs elképzelését, melyben a nagy etnikai egységek külön politikai keretbe szervezése mellett a kisebbségek érdekvédelmének is lehetőséget ígért. A Bălcescu-féle Dunai Egyesült Államok élén váltakozó székhelyű parlament és háromtagú, hadügy-, külügy és kereskedelemügyi miniszterekből álló kormány állott volna, melynek azonban nem szánt érdemi befolyást a három szövetkezett ország belügyeire. Teleki hiába ajánlotta Kossuthnak a tervezet elfogadását, ő ebben elsősorban az Erdély megszerzésére irányuló román törekvést látta. Kossuth ugyan 1850 júniusában már maga is hangsúlyozta: Magyarországnak „vagy nincs jövendője, vagy ha van, jövendője az, hogy a szomszéd kisebb nemzetekkel egy föderációt képezzen”* – de Magyarország nemzetiségeinek kevertsége, területi különválaszthatatlansága alapján ismételten elutasította a történeti magyar állam egysége megbontásának gondolatát. Csak a horvátok különállásában nem látott problémát. Bălcescu jól tudta, hogy átalakítási tervét a magyarok az ország feldarabolásának fogják tekinteni, a történelem menete szempontjából azonban olyan fontosnak ítélte, hogy ismételten próbálkozott elfogadtatásával. {1451.} A párizsi magyar emigráció egész vezérkara – Telekitől Vukovicson, Szemerén át Andrássy Gyuláig – rágódott e román javaslaton, s mint ilyenkor várható, két táborra oszlott, az alapgondolat elfogadását ajánló Teleki és Szemere alkotván a kisebbséget. A többség álláspontját találóan fogalmazta meg a távlati célt, a magyar felkelést szem elől nem tévesztő Vukovics, aki szerint „ily javaslat elfogadásában nem a nemzetiségi probléma megfejtését, hanem felosztását hazánknak látnám, s azt gondolom, ilyesvalamiért magyar sohasem fog felkelésre ösztönt érezni, mert legrosszabb esetben, ha a többiek nálunk nélkül, sőt ellenünk végeznék el a dolgot, szűkebb sors nem juthatna a magyar nemzetnek”.* A két emigráció kölcsönösen igyekezett meggyőzni a másik felet a maga igazáról. A románok ragaszkodtak a területi autonómiaengedményekhez, a magyarok a történeti joghoz, a szegedi nemzetiségi törvényt tekintve végső engedménynek, „melyen túl pedig van az ágyú”.* Egyedül Teleki volt az, aki a történelmi magyar állam nemzetiségei – köztük az erdélyi románok – nemzetté válásának tényét elismerve, a magyarságtól területi engedményeket is szükségesnek tartott. Mielőtt elutazott Párizsból, szinte nemzetiségpolitikai végrendeletként összegezte álláspontját emigránstársai előtt. „Szabadságot akarok mindenben, valót s korlátlant, így a nemzetiségekre nézve is nem akarom, hogy a szent ügy, melynek bajnokai vagyunk, a historiai jog szűk korlátai közé szorítva a territoriális-integritási ellenforradalmi fogalmakon hajótörést szenvedjen.”*
Teleki hamarosan elhagyta Párizst. Bălcescu halálos betegen visszatért történelmi tanulmányaihoz, a többi emigráns között kevés újat hozó román–magyar sajtóvita bontakozott ki.
Az emigrációk közeledési kísérleteire, s különösen a Mazzini által Londonban alapított Európai Demokratikus Központi Bizottság ösztönzésére született 1851 tavaszán Kossuth kütahiai alkotmánytervezete, mintegy megjelölendő azt a módozatot, ahogyan a magyar állam népei új együttélési kereteiket kialakíthatnák. Kossuth a magyar liberálisok alkotmányosságról, állami egységről, történelmi jogokról vallott felfogását és a magyarság történetileg kialakult gazdasági-politikai erőfölényét megkísérelte a nemzetiségek autonómiatörekvésével egy kifejezetten demokratikus államberendezkedés keretei között úgy összeegyeztetni, hogy az a kor magyar közvéleménye számára se tűnjék öncsonkításnak. Az ország tarka etnikai képe, a tiszta nemzeti területek különválaszthatatlansága adta az alapot egy kettős struktúrájú, erősen decentralizált államszervezet kidolgozására. A {1452.} korszerűsített, demokratizált megye, a községi, helyi önkormányzat már maga is megnövelné a nemzetiségi érdekek szabad érvényesülési lehetőségét, a hangsúly azonban az egyes nemzetiségek társadalmilag kialakítandó külön szervezetére csúszik át, olyan organizmusra, mely az egyházakhoz hasonlóan, minden egy anyanyelvűt magába foglal, irányítja a kulturális és egyházi életet, s mint nemzeti közösség egyben biztosítéka és ellenőre az egyenjogúság megtartásának. Kossuth tehát zseniális ötlettel lényegében úgy választotta ketté az államéletet és az egyes nemzetek politikai szervezkedését, hogy az előbbit nagyjából meghagyta a magyar birtokosság-értelmiség kezén, az utóbbit pedig az államapparátustól független, most teremtődő organizációs formába illesztette, hogy azután a tényleges erők szabad játékának megfelelően alakuljon súlyuk és befolyásuk az állam (és az egyes tájak) jövőjének meghatározásában. A kezdet korszakára nem akarta egészen megtörni a magyar uralkodó osztály kiváltságos helyzetét, de komoly biztosítékokat, teret kínált a nemzeti törekvések perspektivikus érvényesülésének. Az autonómia különböző szintjeinek fenntartásában, illetve megteremtésében Kossuth felismerte a nemzetiségek fennmaradásának és egészségesebb gazdasági-társadalmi fejlődésének mindmáig elengedhetetlen feltételét.
Nem kizárt, hogy a kütahiai alkotmánytervezetet elfogadta volna a magyar politizáló közvélemény, de bizonyos, hogy nem tartotta kielégítőnek a román emigráció, hiszen Kossuth világosan leszögezte, hogy Erdély bármilyen formában történő elszakításáról vagy románosításáról nem lehet szó. A tervezetben rejlő távlati és organikus fejlődési lehetőségeket nem méltányolták, az erdélyi indulású A. Papin Ilarian később csupán biztosítékok nélküli ígérgetést látott benne, a Kossuth által ajánlott nemzetiségi szervezetek élére kerülő főnököket pedig ironikusan elnevezte elsorvasztott jogkörű cigányvajdának.
Az 1848 utáni két évtized politikai kérdései között kiemelt jelentősége volt a jobbágyfelszabadítás lezárásának. Nem kis mértékben ennek alakulása határozta meg a paraszt és az úr viszonyát az államhatalomhoz, mindegyik attól várva a számára kedvező megoldást. S ugyancsak ennek kimenetele alakította a társadalmon belüli feszültségek további változását.
Az örökváltság 1848-ban a földesúr és jobbágy, a parasztbirtok és nemesi birtok szerves összetartozásának megszüntetésével a termelés rendjében és a birtokviszonyokban történelmi jelentőségű fordulatot hozott. A parasztság nagy többsége, 70–80%-a kis- vagy középparasztként független magántulajdonosi életet kezdett, s nekivághatott a polgárosodás útjának. De a parasztság {1453.} egy részének, valamint az egyes paraszti közösségeknek maradtak a földesurakkal vitás kérdéseik. Ahogy a birtokos nemes és jobbágy összetartozásának évszázadait nyílt vagy burkolt erőszak és konfliktusok hosszú láncolata jellemezte, úgy e két nagy múltú társadalmi osztály gazdasági különválása is zajos és rejtett összetűzésektől kísérve ment végbe. Jobbágy és földesúr a forradalom után immár „szabad polgárként” került szembe egymással a hajdani, feudalizmus kori földbirtok felosztásának kérdésében.
Az 1848. évi (erdélyi) IV. törvénycikk a paraszt kezén hagyta a tényleges használatban lévő földet, bármilyen jogcímen is művelte azt, későbbi eljárásra bízva annak eldöntését, mi ebből az, ami volt úrbéres földként automatikusan a paraszt polgári magántulajdona lesz, s melyik az a rész, amit a volt földesúr magának visszakövetelhet, amire valamilyen további jogot formálhat. Erdély parasztsága tehát átmenetileg birtokosa lett nemcsak az úrbéres földnek, hanem egyben minden olyan majorsági földnek is, amelyet maga művelt. A Habsburg-berendezkedés szabad, 48–49 forradalmában és polgárháborújában erősen öntudatosodott parasztságot talált az egész történelmi magyar állam területén, ugyanakkor Erdélyben is az ellenforradalomra maradt örökségül a jobbágyfelszabadítás részleteinek hosszú időt igénylő végrehajtása. Neki jutott az a történelmi funkció, hogy a két ellentétes érdekű osztály között döntőbíróként új egyensúlyt teremtsen, s az így kialakított polgári viszonylatot az állam teljes tekintélyének felhasználásával elfogadtassa.
Az államhatalom erejére már kezdetben nagy szükség volt. Még 1849–50-ben megindult a harc a volt földesúr, nemes vagy kincstár és a parasztok között a vitás földek birtoklásáért. Ilyen bőven volt, hiszen a többszöri kezdeményezés ellenére Erdélyben korábban nem volt úrbérrendezés, így a magyarországi részektől eltérően, a földek tekintélyes részéről senki sem tudta, mi is a tényleges jogállásuk. Különösen a korábban közösen használt erdő és legelőbirtok nem kis részére formáltak tulajdonosi jogot mind a parasztok, mind a földesurak. E kérdések tisztázására évtizedekre volt szükség, s egész jogi apparátus működött közre ennek érdekében. Közben a türelmüket vesztett paraszti közösségek nem egy esetben önhatalmúlag próbáltak igazságot szolgáltatni maguknak.
A fél Erdélyt beborító erdők 1848-ig úr és paraszt közös használatában voltak, noha 1791 óta forma szerint a földesúr volt a kizárólagos tulajdonos. A falvak népe helyenként kisebb-nagyobb ellenszolgáltatásért vagy anélkül, más és más formában tűzifát, építési anyagot, mészégetéshez szükséges hasábfát termelt ki magának, sőt hordó- és zsindelykészítés vagy szénégetés útján egyenesen eladás céljára. A volt földesúr megpróbálta kiszorítani a parasztot az erdőből. Kizárása az erdőhasználatból a jog és az erdőkímélő gazdasági szempontok hangsúlyozásával történt, a mögöttes szándék azonban az úri birtoknövelés mellett éppen az volt, hogy az erdőből kitiltott parasztot csak pénz vagy munkavégzés, tehát a korábbi robot egy részének folytatása {1454.} ellenében engedjék ismét erdőlni. Másrészt a paraszt ragaszkodott az erdőhöz, régi jogaihoz, sőt arra törekedett, hogy minél többet szerezhessen meg, esetenként a volt földesúri majorsági birtokból is. A Maros és Szamos mentén, az Érchegységben számos összeütközésre került sor, egészen a kataszteri felmérést végző tisztviselők elkergetéséig. A legelők használatában valamivel könnyebb volt megegyezni, hiszen a birtokosnak érdekében állott az ő földjei megmunkálásához is vonóerőt biztosító paraszti állatállomány fennmaradása.
A vitás földek használatáért különféle szolgáltatásokra próbálták – nemegyszer katonai segédlettel – rákényszeríteni a parasztokat. A szőlődézsmát eltörölte például az 1848 őszi országgyűlés, a birtokosok azonban továbbra is ragaszkodtak az allodiális szőlőhegyek, táblák bordézsmájához, hiszen az így beszedett bor értékesítése útján könnyen juthattak pénzhez. A művelt föld 2–3%-át kitevő ilyen típusú szőlők jövedelmén való osztozkodás ellen a parasztság szívósan harcolt, s nemegyszer meg is szerezte magának a szőlőket; az abszolutizmus hatóságai viszont többnyire a földesuraknak segítettek behajtani a dézsmaköveteléseket. Robotot követeltek a paraszti kézen lévő majorsági földért, bérbe vett földért, erdőhasználatért, az 1848–49-ben keletkezett károkért, mert a szinte teljes pénzhiánnyal küszködő birtokos osztály a területnövekedés mellett sokszor kizárólag a robotban látta gazdasága számára az átmenetet, a kivezető utat. Csak a paraszt gazdasági és gazdaságon kívüli eszközökkel való kényszerítésével tudott magának a nagy dologidőben munkaerőt szerezni. A majorsági földet használó zsellérek, kiknek életkörülményei sok esetben miben sem különböztek az úrbéres jobbágyokétól, most érthető módon nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy számukra a polgári szabadság korszaka lényegében a földtelenséget, a nagyfokú megrövidítést vagy az önmegváltás szinte reménytelen útját kínálta. Az ő sorsuk egyelőre mit sem változott, dolgozniuk kellett a földesúrnak. Nem csoda tehát, ha ilyen összekuszált birtokviszonyok és kötelezettségek közepette, amikor különféle tizedek fizetését újból elrendelték, a parasztság attól tartott, hogy az „urak” vissza akarják állítani a jobbágyrendszert. Sem a hatósági felvilágosítás, sem a hivatalos buzdítás nem volt elegendő ahhoz, hogy a zsellérek rendszeresen teljesítsék hagyományos kötelezettségeiket, s még kevésbé ahhoz, hogy az elmaradt munkanapokért kártérítést fizessenek. A paraszti nyugtalanság szerte Erdélyben megmutatkozott, de itt sem nőtt nagyszabású megmozdulássá. Az Érchegységben sokszor Iancura hivatkozva tagadták meg az adót vagy szolgáltatásokat, másfelé kisebb zendülésig sűrűsödtek az indulatok, megint másutt – a falvak tucatjaiban – kérvényezési mozgalom indult. A szándékos károkozás, az állatok ráhajtása az urasági földekre szinte általánosnak mondható, míg a paraszti harc fejlettebb szintje, a földfoglalás éppen a gazdaságilag kevésbé fejlett Zarándban vagy Hunyadban volt jelentősebb, ahol még a birtokfelosztásig is eljutottak – igaz, csupán a {1455.} legelőket és erdőket illetően. Az ilyenkor ellenük felhasznált katonai erő pillanatnyilag nyugalmát teremtett, de a paraszt földhöz való ragaszkodása eredménnyel is járhatott, amennyiben az erőszakos foglalások egy részét az 1851-ben kezdődő kataszteri felmérések végül is az ő kezükben hagyták.
Úr és paraszt viszonya ebben a féljobbágyság-félszabadság időszakában rendkívül feszült volt. Mintha egész emberöltő múlt volna el azóta, amikor birtokos és jobbágynépe közös lakomával ünnepelte a jobbágyfelszabadítás örömhírét. Az író Gyulai Pál tapasztalatai szerint 1851-ben „a nép foglalásokkal tölti idejét, a birtokos perléssel visszatorlásra kényszerül, a nép bosszút forral a jövőre, a birtokos remegésben él”.*
Az államhatalom sokáig ideiglenes rendszabályokkal próbált nyugalmat teremteni. 1850. január 10-én a katonai kormányzó – ismételten hangsúlyozva a jobbágyi viszonyok felszámolásának elvét – megfeddte a parasztokat, mert nem tartják tiszteletben a magántulajdont, idegen vagyonba gázolnak, a volt földesurakat pedig azért, mert az átmeneti korszakot földelvételre, még inkább úrbéri szolgálat kikényszerítésére használják. „A további törvényszerű intézkedésig” javasolta, hogy az érdekeltek kössenek egymással ideiglenes megállapodásokat, s egyben ígéretet tett a zsellérek és jobbágyok által az allodiális földekből bérbe vett parcellák önmegváltás útján történő paraszti tulajdonba vételére. Ugyancsak a kormányzó felszólítására 1850-ben egy nyolctagú bizottság látott hozzá a részletes úrbérrendezési javaslat kidolgozásához. A Kemény Ferenc báró és Paul Dunca közreműködésével elkészült tervezet ellen hamarosan számos nagy- és középbirtokos fordult közös memorandummal a császárhoz, tiltakozván még a gondolata ellen is, hogy minden paraszti kézen lévő föld annak tulajdonába menjen át.
Hosszú előkészítő munkálatok eredményeként 1854. június 21-én – jó egy évvel a magyarországi hasonló rendelkezés után – császári pátens, az „úrbéri nyílt parancs” intézkedett a jobbágyfelszabadítás jogi végrehajtásáról, a nyitva hagyott kérdések rendezéséről. A 48-as törvények elvi alapjait fenntartva – mint ahogy a részletekben is ahhoz próbált közelíteni –, az úrbéresek számára biztosította az állami megváltást, a nem úrbéres, székely örökségi vagy majorsági jobbágyok, zsellérek számára lehetővé tette az önerőből való megváltást, meghatározva egyben az állami és az önmegváltás módozatait. A pátens tehát megmaradt az úrbéres és nem úrbéres jobbágy közötti – végső fokon természetellenes – megkülönböztetésnél, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy a szabaduló parasztság egy részét (az addig függőségben élők mintegy harmadát) az elkövetkező időkre lehetőleg jogi eszközökkel is hozzákösse az úri birtokhoz. A jobbágyfelszabadításnak ebben az alapkérdésében az abszolutizmus határként nem ment túl azon, amelyet a {1456.} magyar nemesség 1848 tavaszán félig-meddig saját elhatározásából önmagának keretként kijelölt.
Az úr és paraszt közötti birtokvita egyik legfontosabb kérdésében, a Cziráky-féle 1819–1820. évi összeírásban rögzített, valamint az 1848. évben ténylegesen paraszti kézen lévő birtokok különbségéért vívott harcban a pátens közvetítő álláspontra helyezkedett. Általában a parasztok számára kedvezőbb 1848. januári állapotokat vette kiindulási alapul az úrbéri, földterület meghatározásánál, sőt, parasztinak minősítette a Cziráky-féle összeírás azon földdarabjait, amelyeket később a földesurak visszavettek a jobbágytól, vagy amelyeket 1848-ig az állami terhektől való félelmükben ez utóbbiak adóösszeíráskor eltagadtak. A földesúr számára kedvezett a pátens az 1819 előttről vitás földek, pusztatelkek, az erdők vagy az 1819 utáni engedély nélküli paraszti irtványföldek tulajdonjogosultsági kérdésében. Lehetővé tette az uradalmi földeken élő zsellérek széles táborának birtokkal való szabadulását – igaz, csupán az önmegváltás keserves útján. Az örökletes jobbágyok és zsellérek a vármegyékben élő zsellérekhez hasonlóan önmegváltással szabadulhattak, míg a házatlan zsellérek számára a felszabadulás az agrárproletári sorsot jelentette, jó időre biztosítva ezzel azt is, hogy a polgári jogegyenlőség bevezetése életkörülményeik alakulásában legfeljebb eszmei jelentőséggel bírjon. (A telepítvényes és udvartelki zsellérek tényleges felszabadítását majd a dualista állam fogja megoldani.)
Az úrbéri pátens a volt földbirtokos és alattvaló jogvitáját, lényegében a földbirtokviszonyok újraszabályozásának bonyolult és kiterjedt munkáját az ún. úrbéri bíróságokra bízta, amelyek 1858-ban kezdték meg működésüket Erdélyben. A közigazgatási szervektől most olyan törvényszékek vették át az úrbéri peres ügyek intézését, amelyek az igazgatás és a bíráskodás területén működő tisztviselőkből állottak, ezzel is jelezve, hogy e fórumok hatásköre nemcsak a jogszolgáltatás, hanem részben az igazgatás területére is kiterjed. A pátens megalkotói szemében az úrbéri törvényszék ilyen összetételben látszott alkalmasnak arra, hogy elvégezze a magánérdek és államérdek egyeztetését e szerteágazó, sokfelé kiható kérdésben. A képzett bírák voltak hivatva a törvényességet, a szakszerűséget, a közigazgatási tisztviselők pedig a „közjót” képviselni. A 6 területi bíróság felett a nagyszebeni úrbéri főtörvényszék állott, melyben a helytartóság is képviseltette magát, harmadfokon pedig a bécsi legfelsőbb úrbéri törvényszék működött, ahol az államérdek nyomatékosabb érvényesülését a belügyminisztérium képviselője biztosította.
Az úrbéri törvényszékek döntöttek mindazon ügyekben, amelyekben a felek addig nem tudtak megállapodni, következésképpen tájegységenként változott működésük jelentősége. A Székelyföldön az ügyek talán egyötöde oldódott meg békés megegyezéssel, az ún. megyék területén ennek többszöröse. A legtöbb vita az irtványföldek, maradványföldek, elhagyott földek körül, s nagyon nagy mértékben az erdők új tulajdon- és használati joga körül folyt. Az {1457.} úrbéri törvényszékek azonban a konfliktusoknak csupán egy részét tudták lezárni, a legvitatottabb esetek – s ezek nem kis számot tettek ki szinte örök per gyanánt évtizedekig elhúzódtak, jóval túl azon a szerény három esztendőn, ameddig (1858 és 1861 között) ezek a bíróságok a politikai viszontagságok közepette fennállhattak, hogy azután átadják feladatkörüket a királyi táblának. Az úrbéri törvényszék elsősorban a volt földesurak igazságkereső fóruma volt, míg a parasztság lehetőleg kerülte őket, s ha módja volt rá, és érdeke is úgy kívánta, ellenállt a szabályozásnak, a jogi viszonyok tisztázásának. (Sokfelé nem is volt szükség úrbéri per lefolytatására.) A kutatások mai állása szerint 1774 érdekelt községből a hatvanas évek végéig mindössze 69 helységben (3,88%) volt teljes úrbéri rendezés, 240 község (13,54%) esetében azonban hozzá sem kezdtek a rendezéshez. Az Erdéllyel szomszédos Arad, Bihar és Szatmár megyékben a rendezés kereken tízszer gyorsabban ment végbe.
Az úrbéri törvényszékek lassú működése kihatott az ún. tagosításra, a legelők, az erdők birtokosonként való különválasztására, hiszen mindezt csak akkor lehetett megkezdeni, ha már tisztázódtak a tulajdonviszonyok. A legelőelkülönítéshez, erdőelkülönítéshez, számtalan helyen szétszórt szántófölddarabjai összevonásához esetenként érdeke fűződhetett a parasztnak is – ezt magyarázták neki a kor üzemgazdái racionális, csak éppen a paraszti realitásokkal kevésbé számoló érvelésekkel. A gazdálkodás és az értékesítés 1850-es évekbeli szintjén a tagosítás alapvetően földesúri, leginkább nagyüzemi érdek volt, míg a parasztságot elsősorban az állattenyésztés követelményei sodorták az ellenzők táborába. Ennek megfelelően zárkózott el előle, s ellenállása hozzájárult ahhoz, hogy az ötvenes és hatvanas években a rendfenntartó erők igénybevételével is csupán 82 községben került sor tagosításra.
Az úrbéri bíráskodás vontatott menete azonban csak kísérője, igaz, fontos kísérője volt a jobbágyfelszabadítás 1848-ban elkezdődött nagy folyamatának. A paraszt végül is polgári birtokosa lett a földnek.
Erdély bonyolult birtokviszonyai, a 48 előtti szabályozás hiánya nem teszi lehetővé, hogy pontos képet kapjunk az 1848–54-es jobbágyfelszabadítás számszerű adatairól. A kutatások mai állása alapján úgy tűnik, hogy Erdélyben és a Partiumban a függő parasztság 78%-át (175 543 úrbéres parasztgazdaságot s az ezen élő körülbelül 974 846 főt) szabadították fel állami kárpótlással, ennek polgári tulajdona lett 1 616 547 katasztrális hold szántó és rét, a tartomány szántóföldjének túlnyomó része. E több mint másfélmillió hold 80%-ban román parasztok kezére került, s ezzel megszületett a román nemzeti földbirtok is, ami új távlatokat nyitott a románság nemzeti fejlődése számára. Székelyföldön az egykori úrbéres parasztság helyzete különösen kedvezőtlenül alakult; az országos aránynál jóval több földművelő kényszerült az önmegváltás vagy éppen az agrárproletársors vállalására. A {1458.} székely székek ún. örökséges jobbágyai és zsellérei háromnegyed részben évtizedekig elhúzódó önmegváltással, míg az egykori megyék területén éppen fordítva, a parasztság háromnegyed része állami támogatással szabadult. A naszódi és orláti román határőrezredek katonai kötelezettségei még 1851-ben megszűntek, a föld és erdő a községek használatába ment át, bár az előbbi területeinek egy részére néhány nagybirtokos és a kincstár, az utóbbiéra pedig a Szász Universitas tartott igényt, amiből aztán évtizedekig tartó pereskedés származott. A székely határőrezredeket a polgári forradalom után már nem is állították vissza, s mivel itt korábban a határőrök – a másik két határőrezredtől eltérően – mint „szabad székelyek” teljesítettek szolgálatot, semmit sem kaptak „jutalmul” az államkincstártól. Az addig általuk használt erdők megszerzéséért ezért ők folytattak évtizedes harcot.
A feudális jog szerint önálló birtokra jogosult hajdani jobbágyok és zsellérek (kb. 130 ezer család), földtulajdonjoggal korábban nem bíró majorsági zsellérek, kurialisták (kb. 30 ezer család), volt határőr parasztok, székelyföldi jobbágyok szabaduló tömege mellett a parasztmódra élő kisnemesek több mint százezres seregét és 227 község eddig is független szász, részben román földművelő népét kellett számításba venni ahhoz, hogy teljesebb képet alkothassunk Erdély immár vagyonilag és jogilag is szabad parasztságáról. A szász községek 1,1 millió holdnyi birtokának bő harmada, 446 982 hold tiszta községi vagyonként fontos bevételi forrást jelentett amúgy is fejlettnek számító falvaik számára.
A volt jobbágynak most szabad parasztként egymagának kellett kialakítania gazdasági tevékenységének jellegét. A közös gazdálkodáson alapuló szokásrend bomlása meggyorsulhatott, a termelékenység növekedésének lehetőségei elvileg nagyon kitágultak. A valóságban azonban a feudális korszakban kialakult egyenletesen lassú munkatempó, a kicsi, de biztos terméshozam elérésének célrendszerében leszűkült szakértelem, a kezdeti csekély kezdeményezőkészség, hitelhiány, a polgári állam által kivetett adóterhek még a birtokos parasztoknál is nagymértékben lerontották a jobbágyfelszabadítás gazdaságfejlesztő lehetőségeit. A hagyományos paraszti életformába még nem illett bele a pénzszerzés rendszeres, tartós bérmunka útján történő biztosítása, még azokon a területeken sem, ahol ennek lehetősége fennállott. Ha nagyon egyenlőtlen területi eloszlásban, főként egyes városok körül már 1848-ban is volt paraszti árutermelés, egyelőre sem ez, sem az átmeneti konjunktúrák – mint az 1853–54-es – még nem sokat változtattak a viszonyokon. A modern közlekedési hálózat, utak és vasutak kiépítése, a hitelgépezet beindulása, a városiasodás meggyorsulása biztosítja később azt a nyomóerőt, amely a paraszti gazdaságot régi és új elzártságából kiszakítva előrelöki majd a fejlődés útján.
A jobbágyfelszabadító törvények 1848-ban „a nemzeti közbecsület védpajzsát” emlegetve ünnepélyes ígéretben garantálták a volt földesurak kármentesítését. A földesurat valójában nem a paraszti tulajdonba kerülő földekért, hanem az addig élvezett szolgálatok elvesztéséért kárpótolták. A birtokosok egyebek mellett 9,7 millió kézirobotnapot, 5 millió négyökrös és 2,5 millió kétökrös – törvényben rögzített – robotnapot vesztettek, több millió forint értékben. Igaznak látszik az egykori hírlap megállapítása „Erdélyben a földesúr vagyona a robot sokaságán alapult.”* Az 1854. évi pátens (az 1848. évi törvények nyomán haladva) a jobbágyoktól származó évi szolgáltatások hússzorosában állapította meg azt a tőkésített összeget, amellyel az eddigi bevételek kieséséért a birtokos osztályt egyszer s mindenkorra kármentesíteni lehet. Az úrbéri pátens a földek minőségét, lehetséges terméshozamát – az 1849 után életbe léptetett és pontatlansága miatt is sokat bírált földadóideiglent – figyelembe véve holdanként 1 forint 10 krajcár, 1 forint vagy 50 krajcár évi tiszta jövedelmet jelölt meg számítási kulcsnak, így az egy hold után járó kárpótlás a 10–22 forint közötti skálán mozgott. (A kézi- és igásrobotnapot 10–22 krajcárnak számították.) Persze a pátens megjelenéséig évek teltek el. A bizonytalanságban élő, a szolgáltatások zömét elvesztett földbirtokosság munkaerő és pénz híján – 1848–49 viharában amúgy is megtépázott birtokával – nem tudott érdemi lépéseket tenni a tőkés üzemmé alakulás útján. A polgári értelmiség némi kárörömmel szemlélte, hogyan jár kölcsönkérni a tegnap még oly büszke nemesasszony, hogyan áll oda nemegyszer az eke szarvához is egy-egy jó nevű birtokos, hogy legalább az üzemmenet folyamatosságát biztosítsa. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a földesurak sokfelé éppúgy egy nemzeti felszabadító háborútól („a forradalmi párt” győzelmétől) várták a méltányos kárpótlást, mint ahogy a másik táborból a magyar parasztság is Kossuthtól várta a kedvezőbb felszabadulási feltételeket. A kormányzatnak ezzel is számolnia kellett.
A birtokos osztály helyzetén kívánt javítani az 1860-ig érvényben lévő moratórium, melynek alapján az 1848 júniusáig felvett kölcsönök után csak a kamatokat lehetett tőlük követelni. Az állam a kárpótlás azon részéből, amelyet magára vállalt, 1851 elejétől előleget folyósított a volt földesuraknak. Először 390 317 forintot utalványoztak, majd az összeg évről évre emelkedett, 1854 nyarán, a pátens megjelenése idején elérte az 5 millió forintot, 1861-ig pedig 30 376 203 forintot fizettek ki. Ez a tetemesnek látszó összeg azonban nem sokat segített a volt földbirtokosokon. Kezdetben igen kis előleget, 500–1000 forintokat utaltak ki, amiből inkább csak a legsürgősebb bérmunkákat lehetett elvégeztetni, hiszen egy ilyen összeg csupán két-három pár jó ökör árát {1460.} tette ki. A takarékos (és eléggé szegény) Kemény Zsigmond az egyik előlegből egy rövidebb pesti utazást sem tudott kifizetni. A kataszteri felmérési munkálatok vontatottsága viszont egyre későbbre tolta ki a kármentesítés lezárását, hiszen a végleges kárpótlás csak a földterületek és azok hozamának pontosabb felmérése után – a hatvanas évek derekától – volt lehetséges. Az amúgy is késedelmesen, elaprózódva folyósított kártalanítási előlegből nem részesülhettek azok, akiket 1848–49. évi tevékenységük miatt elítéltek vagy akik emigráltak. A politikai diszkrimináció és a késedelem mellett a legnagyobb hátrány abból adódott, hogy mind a tőkeösszeget, mind az időközi kamatokat szinte kizárólag kötvényekben utalták ki, melyeknek árfolyama 24–45%-kal alatta maradt a kibocsátási névértéknek, s ezzel körülbelül 10%-kal maradt el a magyarországi mögött. A hatodik előleget ráadásul az állami kényszerkölcsönre, az ún. nemzeti kölcsönre kellett „önként” fordítani, tehát mintegy adóként elvették. A szegényebb birtokos kénytelen volt kötvényeit rendszerint elkótyavetyélni, a gazdagabb esetleg hitelt kaphatott rá, bár Erdélyben nagyon nehéz volt hitelhez jutni. A kárpótlás tekintélyes része mindenesetre az 1848 utáni adósságok törlesztésére ment el. A kártérítési ügyek legjobb szakhivatalnoka szerint az 1861 tavaszáig bíróságilag kiutalt huszonkétmillió forintból közel tízmilliót már nem is az egykori birtokosoknak, hanem hitelezőinek kellett kifizetni.
A földbirtokosok persze nem voltak teljesen védtelenek. A kirívó visszásságok ellen a kormányzónál panaszt lehetett emelni. Bécsben Jósika támogatta őket, maga Bach is közbelépett időnként. A belügyminiszter ugyanis szükségét érezte annak, hogy a magyar földbirtokosok és a kormány közötti rossz viszonyt kisebb engedményekkel próbálja javítani: „Habár a magyarok súlyosan vétkeztek is, mégis el kell jöjjön a megbékélés, a kiegyezés ideje… magyarokat is kell megnyernünk, mert csupán a szászokkal és románokkal együtt nem fogunk majd sokra menni.”* Másrészt a központi szervekben élt bizonyos részvét az erdélyi földesurakkal szemben az 1848–49-ben birtokaikat ért csapások miatt. A rebellis osztálynak tekintett magyar középbirtokosság gyengítését célzó politikai megkülönböztetés végül is csak 1856 után szűnt meg, amikor a megkegyelmezettek uralkodói utasításra ugyancsak részesülhettek kárpótlásban.
Az úrbéres földek hozama mellett az 1858. szeptember 15-i pátens alapján kárpótlás illette a birtokosokat az elveszített egyházi dézsmáért is. A dézsmajövedelem eddig az evangélikus, katolikus és református – csak elvétve a két román – egyházat, valamint régi szerződések alapján a földesurak egy részét illette. Maguk a földesurak a dézsmát bonyolult bérleti rendszer alapján minden jobbágytól igyekeztek behajtani vallási helyzetük figyelembevétele nélkül. Az elsősorban a szász papság számára létfontosságú lelkészi tizedet {1461.} 1848-ban eltörölték, 1850-ben azonban újból kötelezővé tették, ami azután a román lakossággal újabb bonyodalmakhoz vezetett, hiszen a vallási egyenjogúság korában nem lehetett megkövetelni a szászföldi görögkeletiektől, hogy az evangélikus papság számára is adózzanak. A tized eltörlésének bevezetőjeként a szász papság még 1850-ben 200 ezer, a katolikus klérus 1852-ben 14 ezer, a református papság 1853-ban 73 ezer forint kárpótlási előleget kapott. Végül is 263 szász evangélikus eklézsia 5,2 millió forint kárpótláshoz jutott, a többi felekezet és az egyéni birtokosok csak a Bach-rendszer bukása után vehették kézhez járandóságukat. Az egyéni birtokosok számára a dézsmajövedelem utáni térítés számításának módját ráadásul úgy állapították meg, hogy a kárpótlási tőkének csupán a feléhez jutottak hozzá.
A kárpótlás bonyolult munkáját a belügyminiszter ellenőrzése alatt működő országos földteher-mentesítési bizottmány intézte Nagyszebenből, s vidéken helyi kirendeltségek segítették elő, hogy a jogosultságot és a járandóság mértékét megállapíthassa. 1854 novemberétől 1858-ig ezt a munkáját elvégezte, a továbbiakban a földteher-mentesítési pénzalap igazgatóságaként működött 1861. évi feloszlatásáig, amikor is örökségét a Főkormányszék különbizottsága vette át.
Az a kereken 70 millió forintnyi összeg, amelyet a tervek szerint még a 20. század elején is sorsolásra kerülő kötvényekkel törlesztgetett a kormány Erdély volt földesurainak, végső fokon nem az államkincstár, hanem az adózók összessége számára jelentett újabb terhet. 1848 törvényhozása a kincstári javakat, Erdélyben főleg a sóbányák jövedelmét remélte elégségesnek arra, hogy a földesuraknak járó kárpótlásból magára vállalt részt az állam kifizethesse. Az abszolutizmus ezzel szemben adóemelés útján teremtette elő a fedezetet. Az 1856. január 1-i pátens kimondotta, hogy az egyenes adókhoz (szükség esetén akár a közvetett adókhoz is) pótadót kell hozzászámítani. Az így született földteher-mentesítési pótadó – amit 1853 óta amúgy is fizettek már országszerte – 1856-ban minden egyenesadó-forint után 18 krajcárt, 1859-ben 37 krajcárt tett ki, a hatvanas években pedig ezt is jelentősen meghaladta.
A volt földesurakat valójában nem minden veszteségükért kárpótolták, hiszen nemcsak megfizetni, hanem kiszámítani sem lehetett megnyugtatóan, mit is élvezett addig szolgáltatás gyanánt. A kérdés már említett szakértője ezt így fogalmazta meg: „A szolgáltatások és kötelezettségek mértékét, legalábbis gyakorlatilag, csak a földbirtokos vagy az ő még mindenhatóbb ispánjának akarata szabta meg. A földteher-mentesítés következtében minden földesúri birtokosi állásból adódó jog, paraszti kötelezettség, adó és munkavégzés odaveszett, számos járandóság minden kárpótlás nélkül megszűnt, s az addig élvezettnek csak kis része került mérsékelt kárpótlás alá.”* Igaz, a feudális {1462.} kori végrehajtás (felügyelő, pandúr, úriszék) tetemes költségeitől is megszabadult.
A földesúr számára eltűnt a biztos munkaerő nagy része, s ez ráadásul magával vonta a bérmunka árának megháromszorozódását. Adómentességének elvesztését ellensúlyozta a gabonaárak 1850 és 1855 közötti megkétszereződése, a földárak és a haszonbér megdrágulása. Az új viszonyok tőle is szigorúbb gazdálkodást követeltek, s ehhez jó ideig a feudális kényszer, vagy éppen az 1848–49. évi konfliktusok emlékeit őrző parasztságtól bérmunkát alig lehetett szerezni. A gyors beruházások tőkeszükségletét a fejletlen pénzpiac nem tudta kielégíteni, csupán magas kamatú váltóhitelhez lehetett jutni. A hirtelen változás, az alkalmazkodás személyi és tárgyi feltételeinek hiánya volt az egyik fő oka az erdélyi középbirtokosság gyors süllyedésének. Az átmenet éveiben a földesúri nagy- és középbirtok egy időre lehanyatlott, néha a parasztinál kezdetlegesebb gazdálkodási szinten állott.
1853-ban az osztrák császárság tőszomszédságában súlyos háborús konfliktus keletkezett. I. Miklós cár, Törökország európai hatalmának megtörésére készülve, július folyamán megszállta hadaival a szultán fennhatósága alatt álló román fejedelemségeket.
A Habsburg külpolitika nehéz választás elé került. Ellenforradalmi szövetségi szolidaritás fűzte Oroszországhoz, s a tábornoki kar jelentős alakjai a cári akciót akarták támogatni. A dunai fejedelemségek orosz megszállása ugyanakkor veszélyeztette Ausztria balkáni pozícióit, a szabad hajózást, s a kormányzat polgári elemei, így Bach is az Oroszországtól való eltávolodásra törekedtek. Őszre derült ki, hogy Anglia és Franciaország egyértelműen Törökország oldalára áll, utóbbi ettől felbátorodva október 16-án hadat is üzent Oroszországnak. Az előnyös fekvése miatt felértékelődött Habsburg-birodalom megnyeréséért mindkét oldal részéről kisebb versenyfutás kezdődött. A cári udvar csak pozitív semlegességre, Anglia és Franciaország már lehetőleg katonai együttműködésre próbálta rábírni Ferenc Józsefet, aki először a mindenoldalú semlegességet választotta, majd amikor nem tudta elérni a román fejedelemségek kiürítését, s ráadásul úgy ítélte, hogy Szentpétervár a balkáni felszabadító törekvéseket is pártolja, politikailag szembefordult a cárral. Ahogy a nyugati flotta megjelent a Fekete-tengeren, és felszólították Oroszországot a fejedelemségek kiürítésére, Ausztria megállapodott Poroszországgal, majd Franciaországgal és Angliával, végül 1854 júniusában Törökországgal. Mindez együttesen már elegendő fenyegetés volt ahhoz, hogy a cár valóban kivonja csapatait Moldvából és Havasalföldről, noha a „perfid Ausztria kemény megbüntetését” is fontolóra vették. Ausztria {1463.} tehát – a várakozással ellentétben – nem segítette Oroszországot, sőt, változó értékű semlegessége felért egy hátbatámadással.
Erdélyben és a Bánságban már 1853 tavaszától hozzáláttak a csapatok megerősítéséhez, 1854 tavaszára a „megfigyelő hadtest” létszáma másfélszázezerre emelkedett, ami a gazdasági életben is éreztette hatását. A helytartóság elrendelte a terményrekvirálást, anélkül azonban, hogy a felvásárlási árakat rögzítette volna. A paraszti és úri birtokosok számára szinte aranyesőt hozott a háborús idő átmeneti konjunktúrája, a városok lakóit azonban kellemetlenül érintette. Gyors áremelkedés és élelemhiány köszöntött be, ezt viszont az Alföldről hozott gabonával lehetett mérsékelni. A rossz hadtáprendszer következtében a lakosságra nehezedett a fuvarozás kényszere, ami a forgalmas Maros menti út lakóinak valóságos meneküléséhez vezetett.
A Portával kötött 1854. június 14-i megállapodás alapján a távozó orosz hadak helyére Hess táborszernagy főparancsnoksága alatt augusztus és szeptember folyamán 40 ezer osztrák katona (3200 lóval és 92 ágyúval) vonult be a dunai fejedelemségekbe, hogy ezen a hadszíntéren semleges zónát teremtsen a két hadviselő fél között, és biztosítsa a balkáni status quót. Az osztrák csapatokkal visszatért országába a közel egy éve elmenekült két román fejedelem is.
Moldva és Havasalföld megszállásával a titkos szervezkedést meg-megújító magyar emigráció fontos felvonulási területet vesztett el, hiszen az osztrák parancsnokság kíméletlenül üldözte Kossuthék emisszáriusait. A török birodalom közelsége, a fejedelemségek népének magyarszimpátiája, kormányainak ingadozó magatartása korábban lehetőséget kínált arra, hogy az emigráció a Kárpátok túlsó oldalán közlekedési és utánpótlási bázist építsen ki. Láttuk, hogy Bukarest volt az 1851-ben tervezett, kudarcba fulladt szervezkedés egyik központja. A krími háború viharfelhőinek gyülekezésével karnyújtásnyi közelségbe került a várt nagy európai konfliktus, melyben – úgy képzelték – a cári Oroszországot támogató Habsburgok ellen a monarchia elnyomott népei (a nyugati hatalmak oldalán) fegyverrel vívják ki szabadságukat. Gál Sándor 1853 tavaszán titkos toborzóúton járt Erdélyben, a jelentkező székelyeket a fejedelemségek városaiban gyűjtötte össze. Kossuth és Dumitru Brătianu októberben megállapodtak abban, hogy közös cselekvésre hívják fel a monarchia magyar és román népét, s a győzelem után Erdély lakói maguk döntsék el, külön fejedelemségben vagy Magyarországgal unióban kívánnak-e élni. Decemberben a román fejedelemségekbe küldték Berzenczey Lászlót a baráti kapcsolatok szorgalmazására, aki azután a következő évben a román emigrációval együttműködve jelentős szervező munkát végzett az otthoni felkelés előkészítése érdekében. A tervekből azonban nem lett semmi, mert a nyugati hatalmak lemondtak arról, hogy a Duna mentén támadják meg Oroszországot, a monarchia pedig kívül maradt a háborún. A magyar és román légiók felállításának gondolata éppúgy kútba {1464.} esett, mint a Dalmáciától a Fekete-tengerig és Bukovináig terjedő 24 milliós konföderációt hirdető Klapka vágya a törökökkel együttműködő al-dunai felkelősereg főparancsnokságára. A fejedelemségek osztrák megszállása útját vágta a további készülődésnek, hiszen még az angol szolgálatban álló Türr Istvánt is elfogták Bukarestben, titokban Brassóba vitték, s bár angol intervencióra kiszabadult, előbb közölték vele a hadbíróság halálos ítéletét. A krími háború gyors befejezése arról győzte meg az emigránsokat, hogy a nyugati hatalmak nem akarják mindenestől megváltoztatni a kelet-európai erőviszonyokat. Kossuth, Ledru-Rollin és Mazzini 1855. őszi kiáltványa már jelzi azt a később elhomályosodó sejtést, hogy Európa keletjének polgári demokratikus alapú nemzeti átalakulása csak egy Nyugat-Európában bekövetkező nagyobb demokratikus változás után kerülhet sorra.
A dunai fejedelemségek osztrák megszállása 1857 márciusának végéig tartott. Lehet, hogy ez segített megmenteni a román fejedelemségeket a hadszíntérré válástól, bizonyos azonban, hogy az a néhány modernizációs intézkedés, amelyet a császáriak hoztak – mint például a távíró bevezetése, az Erdélybe vezető utak nagy erőfeszítéssel történő rendbehozatala, a postaforgalom fejlesztése, az ország gondos feltérképezése –, nem volt elégséges a román vezető körök megnyerésére. 1854-ben még bojárdelegáció érkezett Nagyszebenbe megköszönni a megszállást, de egy év múlva már ellenséges volt az ottani nép magatartása. A politizáló értelmiség látta, hogy az osztrákok nemcsak a magyar emigrációnak, hanem a román uniós törekvéseknek is ellenségei. Az osztrák gazdasági expanzionizmus pedig egyenesen veszélyérzetet váltott ki. A bécsi hivatalos körök beismerték, hogy semmilyen mélyebb politikai befolyást nem sikerült szerezni a Kárpátokon túl.
A román fejedelemségek megszállása nyomán a birodalom évi deficitje és államadóssága megnövekedett, aminek káros pénzügyi hatását már 1853-tól dupla diszázsió – az állampapírok és a bankjegyek árfolyamkülönbsége, valamint a papírpénz és az ezüstár eltérése – tetézte. A kormány 1854-ben kényszermegoldásként 500 milliós „nemzeti kölcsön” jegyzésére szólította fel a lakosságot, ami az érdemeket kereső tisztviselők pressziójától kísért „önkéntesség” formájában ment végbe. Erdély adóképességének egyik legjobb ismerője, a szász Bedeus hihetetlenül magasnak érezte a 13 642 194 forintot, amit főként kárpótlási kötvényekhez jutott nagybirtokosokkal, gazdag szász polgárokkal és a városokkal jegyeztettek, s amiből 11 milliót sikerült is behajtani.
A krími háború s az új helyzetet szentesítő párizsi béke összetörte a szent szövetségi rendszer maradványait, Oroszország hosszú évekre megszűnt Európa csendőre lenni, kiszorult a Dunáról is, mivel Moldva visszakapta Dél-Besszarábiát. Nem alaptalan azonban az a nézet, hogy a háború igazi vesztese az osztrák császárság volt. Mindenekelőtt azért, mert ellenséges fellépésével szétrombolta Ausztria és Oroszország százéves barátságát. Az 1856. április 15-i {1465.} párizsi egyezmény azután elütötte Ausztriát attól, hogy a román fejedelemségeket fegyveres ellenőrzése és politikai protektorátusa alatt tartsa. Nem tudta útját vágni Moldva és Havasalföld uniós törekvéseinek, s nem tudta azokat teljesen a birodalom gazdasági érdekszférájába vonni. A két és fél éves megszállás mérlege az volt, hogy Ausztria kimutatta alkalmatlanságát az Oroszország kiesésével keletkezett hatalmi űr egyedüli kitöltésére. Franciaországot erősödő szálak fűzték a háborút végigcsináló Cavour Piemontjához, s ezzel kirajzolódtak egy Ausztria-ellenes francia–olasz szövetség keretei.
Az újságok Erdélyben is sokat írtak a krími háborúról, de még nem volt feltűnő, hogy a Habsburg-monarchia veszélyesen elszigetelődött a nagyhatalmak között. Látszólag még a megszilárdulás korszakát élte az új rendszer, és kifelé is erőt mutatott.
Az uralkodó a politikai foglyok közül 1857-ben sokakat amnesztiában részesített, ezek elkobzott javaikat is visszakapták, 1858-ban az emigránsok közül többen hazatértek. Az enyhülő politikai atmoszféra kedvezett a kulturális életnek. Meggyorsult az Erdélyi Múzeum szervezése, az erősödő Gazdasági Egylet pedig (a kolozsvári kereskedelmi és iparkamara támogatásával) a Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vasútvonal építése érdekében már a politikát is érintő propagandatevékenységet folytatott. Schwarzenberg kormányzó keménykezű helyettesének, Bordolo tábornoknak halála után, 1857 őszétől a magyarországi kapcsolatok szabadabban megmutatkozhattak. A kolozsvári lóversenyek 1858 nyarán politikai összejövetel rangjára emelkedtek, Tisza Kálmán, Wenckheim Béla és mások ott találkoztak az erdélyi „közélet” liberális irányítóival, s elhatározták, hogy a jövőben minden ünnepélyes alkalommal nyíltan is kimutatják együvé tartozásukat.
| 1. AZ ÖNKÉNYURALOM BERENDEZKEDÉSE | TARTALOM | 3. AZ ÖNKÉNYURALOM MEGRENDÜLÉSE |