3. AZ ÖNKÉNYURALOM MEGRENDÜLÉSE

AZ ITÁLIAI HÁBORÚ ÉS A MAGYAR EMIGRÁCIÓ AKCIÓI

A krími háborúban európai hatalommá előlépett Piemontnak hosszú évek előkészítő munkájával sikerült a nagyhatalmak politikáját az olasz egységtörekvések számára kedvezően megváltoztatni. Cavour megnyerte III. Napóleon támogatását, háborúra készült, hogy kiszorítsa Itáliából a Habsburgokat. Ausztria másik szomszédságában az 1856. évi párizsi béke török függőségben maradó, de az önállósodás útjára indított ütközőállammá léptette elő a két román fejedelemséget. Ettől kezdve egyesülésük fő támogatója az Ausztriával szembeforduló III. Napóleon, aki nemrég még maga kínálta fel a Habsburgoknak e két fejedelemséget Lombardiáért cserébe. A legtekintélyesebb román emigránsok már 1857-ben hazatértek, majd a nemzetközi helyzet és a párizsi {1466.} egyezmények kedvező feltételeit kihasználva, 1859 elején Alexandra Ioan Cuza személyében a két román fejedelemség közös uralkodót választott, aki eleinte osztrákellenes politikát folytatott, s így a magyar emigráció iránt is jóindulatot tanúsított. A magyar emigráció történetében is új szakasz kezdődik. Cavour lesz Kossuthék fő támasza, s az emigráció megnövekedett politikai felelősségérzettel keresi a biztosítékokat, hogy ne csupán félredobható zsoldosa, hanem önálló szövetségese legyen az Ausztria ellen fellépő hatalmaknak.

Amikor 1859-ben körvonalazódott az Ausztria elleni francia–piemonti koalíció, az előkészületekbe az olasz földön felállítandó magyar légió és egy magyarországi második front kialakítása is beletartozott. Az erdélyi emigránsok szétszórt seregéből Bethlen Gergely és Teleki Sándor az elsők között sietett Itáliába; a szerb és román fejedelemségekbe küldött magyar ügynökök feladatul kapták, hogy megnyerjék ezeket a háborúban való részvételre, továbbá segítséget kapjanak tőlük a szerbek és az erdélyi románok csatlakoztatására a magyar szabadságharchoz. Az újabb magyar–román közeledésre Cavour támogatásával került sor. Klapka (Szerbia mellett) a román fejedelemségeket akarta a magyar légiók felvonulási és szervezeti bázisának kiépíteni, hogy azután az Adria felől, a Bánságból és Erdélyből indítsanak egyidejűleg támadást az olasz fronton már lekötött osztrák hadsereg hátában. III. Napóleon Klapkát elküldte Cuzához, hogy szövetségesül nyerje meg a Moldva és Havasalföld alig néhány napos perszonáluniójának nemzetközi elfogadtatásán munkálkodó új fejedelmet, s később fegyvereket is küldetett, amelyek kétharmada a román földön szervezendő magyar seregeket, egyharmada pedig Cuzát illette meg. Az együttműködési lehetőségeket egyébként szkeptikusan megítélő információk alapján Klapka jól ismerte a román politikai viszonyokat, mégis lelkesen vállalta a küldetést, a keleti front megteremtésében látván az egyetlen esélyt az ország felszabadítására. „Magyarország sorsa nem a Pó mellett, de a Szeret völgyében fog eldőlni. Ott szabad kezet és szabad mozgást kell kapnunk, és összeköttetéseinket biztosítanunk kell”*Klapka György 1859. február 28-i leveléből idézi KOVÁCS E., i. m. 334. – írta Telekinek. Kora tavasszal Moldvába utazott, ahol a francia konzul s az emigrációból ismerős Ion Ghica segítségével március 29-én katonai egyezményt kötöttek, amelyet politikai megállapodással egészítettek ki. A szerződésben Cuza hozzájárult moldvai magyar fegyverraktárak létesítéséhez, ahhoz, hogy a francia császártól érkező 30 ezer fegyverből 20 ezret, s a Szerbiából várható ágyúk bizonyos részét átadja a magyaroknak. Klapka cserébe segítséget ígért Cuzának Magyarország nevében Bukovina megszerzéséhez. Ezen túlmenően ígéretet tett a szerb és román katonák külön egységekbe szervezésére, az egyéni és (a vallás és művelődésterületén) kollektív nemzeti egyenjogúság betartására, a községi és megyei önkormányzat biztosítására. Távolabbi célul tűzte Magyarország, {1467.} Szerbia, valamint Moldva–Havaselve konföderációját. A legjelentősebb kiegészítő pont azonban Erdély jövőbeni hovatartozására vonatkozott: önkormányzatot kapna abban az esetben, ha egy majdani országos gyűlés szembefordulna az 1848-ban kimondott unióval.

A Cuza–Klapka-féle egyezmény sikeres betetőzése a tíz éven át tartó kudarcokkal tarkított közeledési kísérleteknek. A magyar emigráció egy része a nemzeti egyenjogúság biztosításán túl – a közös fellépés érdekében – már Erdély különállását is hajlandó lett elfogadni. Voltak ugyan románok, akik Erdély kérdésében nagyobb engedményt kívántak, azoknak viszont maga Cavour mondotta, hogy ha ezt csak meg is említenék, úgy ő a román dolgokról többé hallani sem akar. Az egyezmény azonban inkább csak a bécsi udvarnak okozott aggodalmat, realizálására csak részben kerülhetett sor. Az emigráció az Erdélybe küldött utasításokban nyomatékkal kérte a románokkal való kapcsolatok kiépítését, s történtek is helyi kezdeményező lépések. Nagy volt a megállapodás romániai ellenzéke is: azok, akik Párizs mellett Londonra is figyeltek, nem számolhattak a monarchia szétesésével, s ezért fölöslegesnek ítélték egy ilyen egyezmény kockázatának vállalását. A külső pártfogók közül Cavour kitartott, de III. Napóleonnak valójában csupán egy erdélyi felkelés kirobbantása, semmint Magyarország tényleges megsegítése állott szándékában. Pedig Cuzának főként Franciaország határozott támogatására, s nem elsősorban magyar emigránsokkal kötött megállapodásra volt szüksége.

A francia–piemonti hadsereg 1859 júniusában egy rövid háborúban legyőzte a preventív támadással kísérletező osztrák haderőt. A csatatereken olasz oldalon hősiesen harcoltak magyar önkéntesek, s nagy hatása volt Teleki Sándor kiáltványának, melyben átállásra szólította fel az osztrák sereg magyar és horvát katonáit. Legalább fele részben frissen átállókból szervezték meg a magyar légiót. Ausztria azonban túlságosan is gyorsan szenvedett vereséget ahhoz, hogy ellene magyar légiókat, magyarországi felkelést lehessen indítani. Az emigránsok kormányának – az erdélyi külön képviselővel is kiegészíteni szándékolt Magyar Nemzeti Igazgatóságnak – így nem maradt más dolga, mint a fegyverszállítások leállítása, megállapodván Cuzával abban, hogy a beérkezett húszezer puskát letétként megőrzi Klapkáék, tehát egy eljövendő felkelés számára.

1859 azonban – ha a magyar emigráció számára nem is hozta meg a várt sikert – az európai politikai fejlődés egyik fordulópontja lett. Franciaországban hamarosan megkezdődik a császárság belső válsága, Németország burzsoáziája harcra készül az alkotmányosságért és az egységért, s lassan megindul a munkásmozgalom nemzetközi összefogásának folyamata. Itáliában az egyesítési törekvések valóságos népmozgalomba csaptak át, melynek vezére 1860-tól Garibaldi lett, aki az európai haladás táborának öntudatát adta vissza azzal, hogy hosszú évek óta először sikerült demokratikus forradalmi mozgalmat fegyverrel győzelemre juttatnia.

{1468.} A császári seregek itáliai kudarcát a birodalomban az összes ellenzéki erők meglepetéssel és megkönnyebbüléssel fogadták. A császári manifesztum által két hónappal korábban még hízelgően „a föld minden népeinek mintaképül szolgálónak” feldicsért monarchiai nemzetek – nemcsak a magyarok – a harctéri vereséget az abszolutizmus vereségének, politikai változások bevezetőjének fogták fel. Joggal, hiszen a harcmezőkön az uralkodóház szeme fénye, a monarchia különösen nagy becsben tartott fő összetartó ereje, a hadsereg mondott csődöt, s egyben az egész bürokratikus autokrata rendszer tekintélye is semmivé foszlott, amikor kiderült, hogy a birodalom integritását sem képes megőrizni. A polgárság bizalmának megvonását pedig kézzelfoghatóan is kifejezésre juttatta, amikor az új 200 milliós „önkéntes kölcsönből” – nagy erőfeszítések ellenére – mindössze 76 milliót volt hajlandó jegyezni. A szélesebb tömegek az állami tekintély csökkenésével fokozott mértékben próbálták kivonni magukat az adóterhek alól. Az amúgy is politikai magatartásformának számító „adómegtagadás” miatt Erdély háztartásainak felét sújtották büntető intézkedéssel, a szűkebb Magyarországon az egyenes adónak csak hetedrésze folyt be a rendes úton. A uralkodó most belátta, hogy belső engedmények nélkül, legitimációját vesztett szoldateszkával, szétzilált pénzügyekkel nem lehet kormányozni. Augusztus 21-én menesztette Bachot és Kempent, az önkényuralom e két fő megtestesítőjét.

A háborús vereség aktivizálta a magyar konzervatívokat. Dessewffy Emil és az erdélyi Jósika Samu vezetésével egy konzervatív-föderalista programot dolgoztak ki az 1847. évi közjogi helyzet restaurálására és a kor követelményeinek megfelelő módosítására. A jogegyenlőség és a jobbágyfelszabadítás fenntartásával, korlátozott alkotmányosság bevezetésével, a horvát és a magyar udvari kancelláriák és kormányszervek visszaállításának tervével olyan csodaszert kínáltak az uralkodónak, mely alkalmas mind a birodalom megszilárdítására, mind a további átalakulások, forradalmi fejlemények megelőzésére. Mindez persze feltételezte a konzervatívok kormányra jutását.

A válság közelebb hozta egymáshoz a centralizált abszolutizmus egyébként egymással szemben álló ellenfeleit. A magyar konzervatív arisztokraták és a Kossuth-emigrációval szövetséges liberális tábor között együttműködés jött létre, ami kétségtelenül növelte Jósikáék erejét és tekintélyét a bécsi udvarban, de segítette a magyar liberálisok mozgását is. A konzervatívok most minden alkalmat megragadva hazafiasságukkal tüntettek; katolikus arisztokraták kapcsolódtak be az 1849 utáni első nagyszabású nyílt politikai tüntetésbe, a magyarországi református és lutheránus egyházak autonómiáját korlátozó Thun-féle „protestáns pátens” elleni kampányba. Közülük néhány ezért még a fogházbüntetést is vállalta.

A Pesten megindult mozgás hullámai Erdélyt gyorsan elérték. Az Akadémia Kazinczy-megemlékezése után Erdély városaiban is rendeztek emlékesteket, az ünnepi beszédekben nem titkolva irodalom és politika összefonódását. {1469.} „Holtnak tetszett nemzetünk tíz évi hosszas álmából felébredt és életjelét adta” – mondta Bethlen Farkas a vásárhelyi gyűlésen. Kolozsvárt Teleki Domokos beszélt ugyanerről.*ÜRMÖSSY L., Tizenhét év. 200–201; Kolozsvári Közlöny, 1859. október 30, november 13. A magyar irodalom megismerésére Kolozsvárt főrangú nők tanfolyamot indítottak, míg a férfiak a magyar közjog „tüzetes tanulmányozásába” kezdtek. Valóságos divat lett a kulturális célokra történő gyűjtés.

November végén Eötvös József vezetésével akadémiai küldöttség utazott Kolozsvárra, az Erdélyi Múzeum Egylet alakuló ünnepi gyűlésére, amit a város díszkivilágítással, fáklyásmenettel és „Isten áldd meg a két testvérhazát” feliratokkal köszöntött. A közgyűlést követő banketten a konzervatív Jósika Lajos is ellenzéki hangú beszédet mondott, míg egy szász lutheránus lelkész – a brassói szászok többségének álláspontját kifejtve – a haza népeinek kialakuló egyetértése feletti örömének adott hangot. A különféle ünnepségek külsőségeit a hirtelen elterjedő „nemzeti viselet” és a Kolozsvárra is gyorsan átvitt tánctalálmány, a palotás tette látványosabbá. 1859-től eléggé általánossá vált az atilla, a szűk nadrág, pörge kalap, a fokos, s a nők körében terjedt a párta viselete. A román értelmiségnél lassacskán kialakult egy, az úri és a paraszti viselet kombinációjából álló külön nemzeti ruházat.

Dél-Erdély román lakossága meleg szimpátiával fogadta már az év elején Moldva és Havasalföld unióját, de a rendőri jelentésekből kivehetően szimpátiával emlegették az olaszokat, Garibaldit is. Az év végére a biztonsági szervek előtt felidéződött a magyar–román fegyveres együttműködés rémképe. Az erdélyi csendőrség parancsnoka szerint a folyamatos megfigyelés alatt tartott, évek óta beteg Avram Iancu Topánfalván novemberben kijelentette, hogy ő maga hamarosan megint vezénylő parancsnok lesz, „a Székelyföld is él még, s a székelyekkel az ember egész Európát meghódíthatja”.*M. POPESCU, Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei între 1848–1859. Bucureşti 1929. 306.

1860 tavaszán az uralkodó rászánta magát „az engedmények politikájára”. A mérsékelt engedmény, mint az 1851 óta működő 10 tagú központi konzultatív testületet kibővített, „megerősített Reichsrattá” változtató pátens még hatástalan maradt. A Magyarországról kinevezett hat tanácsos közül Eötvös József és két konzervatív főúr, az erdélyiekből Bánffy Miklós gróf visszalépett. A brassói szász Karl Maager és a görögkeleti püspök, Şaguna mellett végül Jakab Bogdán, a konzervatív örmény szamosújvári polgármester „képviselte” az erdélyieket az új birodalmi tanácsban. A Bánságból ott volt még a kevés román nagybirtokosok egyike, Andrei Mocsonyi. A pesti március 15-i véres összeütközésbe torkolló hazafias tüntetés, „a magyar Prométheusz,” Széchenyi István rendőri zaklatás kiváltotta döblingi öngyilkossága, s az {1470.} ennek nyomán Erdélyt is megmozgató gyászünnepségek után Magyarországon új kormányzó, Benedek táborszernagy foglalta el Albrecht főherceg helyét, a kerületi rendszert felszámolták, új megyerendszert, sőt országgyűlést helyeztek kilátásba.

Erdélyben a hangulat nem kevésbé volt feszült, mint a szűkebb Magyarországon. A konzervatívok vezére, Jósika Samu báró még néhány nappal Széchenyi öngyilkossága előtt Bécsben váratlanul elhunyt. A korszak közéleti viszonyaira jellemző, hogy sokan politikai gyilkosságra gyanakodtak, s maga a kormányzat kellett megtiltsa a Bécsben mindig oly sokra tartott báró nagyszabásúnak szánt temetési ünnepségét. Közben a magyar emigráció, főként Teleki László ügynökei jártak tájékozódó és szervező úton Erdélyben a román lakosság várható magatartását is kitudakolandó, ami aztán hamarosan közbeszéd tárgyát képezte, különösen ha az ügynök valamilyen angol utazó volt, mert ilyenkor valóságos ünnepségeket tartattak tiszteletére. A hazai titkos szervezkedés részeként Erdélyben sor került újabb katonai szervezet kialakítására, ennek vezetését Prui Antal volt honvédezredesre bízták. Kossuth még külön kormánybiztost is kijelölt Puky Miklós személyében. A legtöbb előkészület megint csak a Székelyföldön történt, ahol a volt honvédtiszteket és a kiszolgált katonákat mind lajstromba vették.

A magyar nemzeti mozgalom egyes megnyilvánulásait rokonszenvvel kísérték románok és szászok is. A Kazinczy-ünnepségeken, még inkább a Széchenyi-rekviemeken sokan vettek részt közülük. Reményi július végi kolozsvári hegedűkoncertjén a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta a román dalokat, s az est valóságos testvériesülési ünnepséggé változott. A szász Verein für Siebenbürgische Landeskunde nyári besztercei nagygyűlésén a legelőkelőbb erdélyi liberális földbirtokosokkal együtt megjelent Eötvös József, hogy az együttműködést előmozdítsa. A brassói román nőegylet báljára a Székelyföld közeli birtokosai kocsiztak be, s az országot barátkozási hullám árasztotta el. A Kárpátokon túlra is kisugárzott ebből valami. Bukarestben egy magyar színtársulat többször előadta a Hunyadi László című operát, amit Cuza is megtekintett. Teleki Domokos nyilatkozatban jelezte, hogy készek mindazon változtatásokra, amelyek a „hazánkban létező nemzetiségek kívánalmaival találkoznak, s szükségesek arra, hogy hazánk minden nemzetiségének akadálytalan fejlődése nemcsak lehetséges, de egyszersmind minden nyomás ellen biztosított is lehessen”.*Kolozsvári Közlöny, 1860. július 12. Ezt a törekvést próbálta erősíteni az emigrációval elsősorban Jósika Miklós útján kapcsolatokat tartó Podmaniczky Frigyes, aki a magyarok és románok közötti viszony javításának feladatával utazta be Erdélyt. A nagy egyetértés azonban csak az abszolutizmus elítélésére korlátozódott, a jövőre vonatkozó elképzelések egyeztetésében {1471.} politikai szempontból kiaknázható eredményt nem sikerült felmutatni. Ismét az emigrációra várt az érdemi összefogás előkészítésének nehéz feladata.

A nemzetközi helyzet 1860-ban nem volt ugyan eszményi az emigráció tevékenysége számára, de voltak olyan jelek, melyek bizakodásra adtak okot. Piemont az olasz egység megteremtése érdekében újabb háborúra készült a Habsburg-birodalom ellen, s ehhez változatlanul szüksége volt a magyarok támogatására. Klapka kitartott régi terve, az erdélyi front mellett – „az első ütésnek onnan, és pedig Székelyföldről kell jönnie”*Klapka György 1860. január 12-i levele Karacsay Lászlóhoz, idén KOVÁCS E., i. m. 355. – s újabb megállapodást kötött Cuzával. Ősszel a Magyar Nemzeti Igazgatóság terjedelmes emlékiratot küldött a román uralkodónak, melyben a független Magyarországot a román egység és függetlenség majdani támaszának nevezte, s a kütahiai alkotmánytervezet szellemében ismételten ígéretet tett a nemzetiségi jogok érvényesítésére. Azt kérték az uralkodótól, hogy segítse a magyar felszabadító mozgalmat, befolyásával próbálja megakadályozni az erdélyi románok szembefordítását a magyar nemzeti törekvésekkel. Erdély esetleges különállásáról hallgattak ezúttal, talán azért is, mert mint Teleki mondotta: „erre nincs az erdélyi uraknak nagy kedvük.”*Teleki László 1860. november 7-i levele Kossuthhoz: Teleki László válogatott munkái II. 205; idézi KOVÁCS E., i. m. 364. A kor nagyobb titkos akcióinak egyikeként hamarosan öt olasz hajó indult 35 ezer fegyverrel és néhány ágyúval Galacra. Már korábban megindult Erdélyből a szökevények áramlása Moldvába, akik, jobbára a román hatóságok, főként Mihail Kogălniceanu miniszterelnök támogatását élvezve, részben ott táboroztak, részben idegen hajókon a magyar légióhoz Itáliába igyekeztek. (Számuk nem ismeretes, hivatalosan akkor csak 60-80 emberről beszélt a magyar titkos szervezkedést pártoló moldvai miniszterelnök. Az általa hozott intézkedések sorát azonban ez a kis szám nem indokolná, s ezért nincs okunk kételkedni abban, hogy a későbbi visszaemlékezésében említett 4000 fő áll közelebb a valósághoz.) Cuzát személyi szimpátia is kötötte Klapkához, Kogălniceanut a jól felfogott politikai érdek és a liberális szolidaritás vezette, de a három ellenséges nagyhatalom közé zárt egyesült fejedelemségek kormányai túl nagy kockázatot nem vállalhattak magukra, s az erősödő román nacionalizmus ugyancsak nehezítette az együttműködést. A magyar fegyverszállítmányok kitudódtak, három hajót a törökök Szelinától visszafordítottak, kettőt egy osztrák hadihajó jelenlétében Galacnál kirakodtak, de ezeket a fegyvereket is hamarosan visszaküldték Itáliába. A fenyegető jegyzékek áradata miatt Cuza dühöngött, „s bizonyára pokolra kívánta” a magyar emigrációt. A decemberben ideérkező Klapka így eleinte elveszettnek látta az ügyet, akárcsak Kossuth, s különösen aggódott az erdélyi megbékélés nehézségei miatt. „Merhetünk-e majd egy felkelést Magyarországon, ha addig az állapotok Erdélyben nem lennének rendezve? {1472.} És ha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Erdélyt felszabadítsuk, hogy kezdeményezzünk összeköttetést az országgal …?” – írja Telekinek, panaszkodván az otthoni politikusok merev uniópártisága miatt,*Klapka 1860. november 22-i levele Telekihez, idézi KOVÁCS E., i. m. 376. mivel nem tudhatta, hogy a hazai forradalmi bizottság egyes tagjai időközben hozzájárultak Erdélynek a magyar korona alatti esetleges különállásához.

Az ellentétek áthidalására azonban mindkét félnek szüksége volt. A románokat ekkoriban az a veszély fenyegette, hogy a Piemontnak átadandó Velencéért a Habsburg-birodalom kárpótlásul megkapná az egyesült fejedelemségeket. S ha ilyen nagyhatalmi alku a román autonóm államiságnak vetett volna véget, úgy a magyar emigrációt az olasz–osztrák permanens konfliktus békés tranzakcióival történő lezárása az olasz segítségtől, egy magyar felszabadító háború lehetőségétől is megfosztotta volna. A drámai beszélgetésekkel teli tárgyalások után 1861. január 8-án újabb megállapodás született: lényegében felújították az 1859. évi egyezményt, azzal a különbséggel, hogy most nagyobb hangsúlyt kapott az előkészületek titkossága, valamint a román fejedelemnek nyújtandó későbbi magyar katonai segítség gondolata.

Úgy látszott, hogy hozzá lehet kezdeni a fejedelemségekben tartózkodó sok ezer magyarból egy sereg kialakításához, a korábbról megőrzött fegyvereknek a Székelyföldre szállításához. A megegyezés azonban ezúttal is holt betű maradt. Cuza helyzete fokozatosan szilárdult, s ettől maga is konzervatívabb lett, nem akart Ausztriával ujjat húzni. Moldvában megbukott a magyar ügyet még szerény anyagiakkal is pártoló, Berzenczeyt és Vidats Jánost saját házában rejtegető Kogălniceanu kormánya – nem kis mértékben a Kossuth-emigráció iránti szimpátiája miatt. A legdöntőbb ok azonban az volt, hogy III. Napóleon támogatása nélkül Piemont félig, Cuza viszont egészen tehetetlennek érezte magát, a francia segítség pedig ezúttal is elmaradt, az olasz kormány letett a közeli hadjárat gondolatáról. Klapka küldött ugyan további katonai-szervezési utasításokat, ajánlást egy erdélyi törvényhozó szervként működő ideiglenes magyar–román vegyes bizottság felállítására – gyakorlati lépésekre azonban nem került sor. 1863-ban, a lengyel felkelés évében Klapka és Türr ismét próbálkozott a kapcsolatok felvételével, sőt számolt magyar légiókkal szövetséges erdélyi román alakulatok felállításával is. Az egyesült román fejedelemségek támogatására azonban többé nem mertek építeni. Román részről erősebb hangot kapott a Magyarországtól független Erdély követelése. Cuza maga kijelentette, hogy nem kívánja Magyarország megerősödését. A magyar emigráció egy része – éppúgy, mint a hazai politikusok közül sokan – rezignáltan megfogadta Klapka talán túl keserű ítéletet rejtő tanácsát: „Ha nem képesek semmiféle engedményekre más nemzetiségek iránt, hát akkor ne álmodjanak függetlenségről, hanem {1473.} egyezzenek meg az osztrákokkal. A Habsburgok atyai védelme alatt nem lesz szükség arra, hogy a szerbeknek és románoknak számadással tartozzanak.”*Uo. 377.

Kölcsönös tapogatózások még néhány évig meg-megismétlődtek, mindaddig, amíg az emigráns és otthoni magyar politikusok a Habsburg-birodalom szétesését a lehetőségek között tartották számon.

A KONZERVATÍV FÖDERALISTA KÍSÉRLET: AZ „OKTÓBERI DIPLOMA”

1860. május végén ült össze Bécsben a főhercegek közt liberálisnak számító Rainer elnöklete alatt a „megerősített birodalmi tanács”, hogy a császárság 1861. évi költségvetését megtárgyalja. A parlamentjelleget imitálni hivatott, főhercegekből, főpapokból, katonákból, arisztokratákból, elvétve polgárokból uralkodói kinevezéssel összeállított rendi típusú tanácsadó testület végül is nem bizonyult olyan jelentéktelennek, mint megalkotói szánták. Mert bár sem kezdeményezési, sem törvényalkotási joga nem volt, mégis egy képviseleti rendszer nélküli évtized felgyülemlett elégedetlensége miatt – a román Bariţ kifejezésével – ülésein felhőszakadásként zúdult a vád a résztvevőkből. Az egyes történeti országoknak autonómiát követelő konzervatívok támadó vonala mellett további ellenzéki erők is megjelentek a konfrontációk során. Bírálatot mondott az abszolutizmusról a brassói szász Karl Maager is, aki a centralizált alkotmányos rendszer bevezetése mellett foglalt állást, míg a Bariţ által szerkesztett petíciók, amelyek a románok sérelmeinek előadásával végül is egész Erdély helyzetét tárták a birodalmi tanács elnöke elé, a legsürgősebb teendők között említették a tartományi alkotmányosság megteremtését.

A konzervatív arisztokrácia kezdeményezésére Ferenc József 1860. október 20-án „állandó és visszavonhatatlan állami alaptörvényül” kibocsátotta az ún. Októberi Diplomát, mely uralkodói kegyként „helyreállította” az egyes történeti országok és országrészek külön szervek útján történő belkormányzását, és ígéretet tett a külön tartománygyűlések egybehívására, deklarálva, hogy a jövőben törvények csak az egyes tartománygyűlések és a birodalmi tanács közreműködésével (de nem kifejezett jóváhagyásával) születhetnek. A különféle országok, tartományok, illetve a birodalom összérdekeinek egyeztetésére a helyi tartománygyűlések 100 küldöttjéből álló új összetételű birodalmi tanács (Reichsrat) volt hivatott. (Tagjait a tartománygyűlés javaslata alapján az uralkodó nevezte ki.) Ennek tartották fenn a költségvetési, pénz-, kereskedelem- és közlekedési ügyeket, valamint a hadügyek egy részét. Ugyanazon a napon császári kézirat állította vissza a {1474.} magyar és az erdélyi udvari kancelláriát. Az előbbi vezetője forma szerint is, az utóbbié pedig a gyakorlatban a régi belügyi, igazságügyi és vallásügyi minisztérium megszüntetésével újjáalakuló központi kormány („államminisztérium”) tagja lett. Egy további rendelkezés „az azelőtti erdélyi alkotmány sajátságos jelleme mellett mélyen beható változásokat” végrehajtó tartománygyűlést helyezett kilátásba, s ennek előkészítését „a különféle nemzetiségekhez, vallásfelekezetekhez és rendekhez tartozó … kitűnő férfiak” majdani tanácskozására bízta.*Okmánytár Erdély legújabb jogtörténetéhez, 1848–1865. (Összeszedte SÁNDOR J.) Kolozsvár 1865. 116.

Az Októberi Diplomát távolról sem fogadta olyan lelkesedés, mint kezdeményezői remélték. Az osztrák polgárság a liberális engedményeket kevesellte, a magyar tartományoknak adott jogokat viszont sokallta, ezért inkább a rendi föderalista nagybirtokosok központosztás elleni államcsínyét látta benne. A magyar liberálisok sem az új rendszer létrehozásának módját, sem a diploma tartalmát nem fogadták el, noha a megelőző korszakokhoz képest előrelépésnek tartották. Tagadták az uralkodó jogát országos jelentőségű döntések egyedüli kibocsátására, nem ismerték el semmilyen központi – tehát külső – kormányszerv vagy akármilyen korlátozott jogkörű birodalmi parlament formális fennhatóságát, nem akarták az 1848-ban megteremtett felelős magyar miniszteriális rendszer visszaállítása helyett a rendi korszak kifoltozott struktúráját elfogadni. A magyar közvéleményt Kemény Zsigmond Pesti Naplója és az emigráció hazaküldött irányelvei egyaránt a széles körű önállóság melletti kitartásra buzdították. A pesti tüntetők elleni hatósági akció halálos áldozatokat követelt, novemberben országszerte népi megmozdulások zajlottak, Szatmáron, Nagyváradon, Aradon és környékükön gyakran magyar–román közös fellépésként.

Erdélyben a magyar liberális tábor természetesen szintén szembehelyezkedett a diplomával, itt különös súlyt kapott az a tény, hogy az az 1848. évi uniót semmisnek tekintette. „Az erdélyi magyarság unió nélkül el van veszve örökre, afelől nálunk az utolsó magyar paraszt is meg van győződve” – üzenték Eötvösnek.*Idézi: SZABAD GY., Forradalom és kiegyezés válaszútján (1864–1861). Bp. 1967. 389. Készségesen elismerték, hogy szükség lehet jogkiterjesztésre, az 1848. évi választói törvény módosítását maguk is elkerülhetetlennek látták, de a jogfolytonosság biztosítására kiindulási alapnak egyedül ezt tudták elfogadni. Az erdélyi magyar konzervatívokat is csak kevéssé elégítette ki az októberi kísérlet, mert részben közvetlen birtokosi érdekeik, részben politikai tekintélyük védelme céljából általában nem akartak az uniós törekvések ellen fellépni.

Másként fogadta a diplomát a szász és a román polgárság. Az optimista brassói Bariţ nagy lelkesedéssel kommentálta lapjában: „ma az erdélyi román {1475.} nemzetet uralkodója a többi népekkel együtt nagykorúnak nyilvánította”, Erdély autonómiája örökre biztosított, „sorsunkat a mi kezünkbe adták”.*Idézi V. NETEA, Lupta românilor din Transilvania pentru libertatei naţională (1848–1881). Bucureşti 1974. 158–159. Ugyanakkor Eötvös és az emigrációból hazatérő Wass Samu egyezkedést és összefogást célzó megkeresésére, ha nem is elzárkózó, de kitérő választ adott. A rivális lap, Şaguna nyolcadik évbe lépő nagyszebeni Telegraful Românja hasonló húrokat pendített meg. Máramaros új román főispánja az ősz folyamán még lehetőnek tartotta a románság megnyerését az unió számára. A román értelmiség azonban november folyamán értekezleteket tartott, ezeken több-kevesebb határozottsággal az 1848-as balázsfalvi program megvalósítását jelölte meg célul. A szebeni ortodox szinódus az egyes nemzetek egyenlő számú képviselőiből álló erdélyi parlamentet, a három nyelv egyenjogúságát kívánta, a szászvárosi, brassói és gyulafehérvári megbeszéléseken román többségű alkotmányozó országgyűlés összehívását, míg az abrudbányain egyenesen a Habsburg-birodalom összes románjainak egy nagy területben történő egyesítését, általános választójog szerinti román országgyűlést és egyedüli román hivatalos nyelvet követeltek.

A Bánságban a tartományi császári biztos jelenlétében Temesvárt összeült román polgárok egy választott vezető alatt működő külön „román kapitányság” kihasítása mellett döntöttek, de ragaszkodtak a Vajdaság és Bánság különállásához is, majd amikor kiderült, hogy Bécs ezt nem akarja és nem tudja fenntartani, Andrei Mocsonyi rengeteg aláírással ellátott emlékiratban kérte az uralkodótól a Bánságnak Erdélyhez kapcsolását. Álláspontjukat fenntartották azután is, hogy, akár a Partiumot, 1860. december 27-én ezt a területet is visszacsatolták Magyarországhoz.

A szász polgárság egy brassói tanácskozáson elhatározta, hogy az egyes községek kérvényezzék a régi szász jogok és intézmények visszaállítását, s a majdani erdélyi országgyűlés az 1791. évi törvény alapján működjék. A választójog korszerűsítése és – a többségük által egyébként nem kívánt – unió kérdésében a döntést későbbre halasztották.

A három nemzet politikai erői tehát egymástól eltérően reagáltak az uralkodó októberi kísérletére. A magyarok álláspontját az 1848 vívmányaihoz való ragaszkodás határozta meg. Magyarok és szászok első lépésként saját történeti-nemzeti intézményrendszerük restaurálásának programját hirdették meg, a visszaállított történelmiből akarván fokozatosan tovább építkezni, míg a nemzeti-politikai intézményrendszerrel nem rendelkező románok a császári intézkedést éppen a nemzeti fejlődésük jövőjét garantáló alapokmánynak tartották. Az egyes nemzetek már kezdettől sokban eltérő állásfoglalásai igazolták Bécs azon törekvését, hogy Magyarország, Erdély, Horvátország egymáshoz való viszonyát újból nyitott kérdésnek nyilvánítva, pillanatnyilag {1476.} megnyugtassa a magyar szupremáciától tartó nemzetiségeket, hosszabb távon ugyanakkor magyarok és nemzetiségek egymással szembeni kijátszhatóságát tegye lehetővé.

Az Októberi Diplomával induló kísérletsorozat Magyarországot valójában visszavetette az 1848-as forradalom előtti politikai viszonyok közé, részint úgy téve, mintha az azóta lezajlott folyamatok meg sem történtek volna, részint éppen a történtek ismeretében: 1848 tagadásával mintegy újra le akarta játszatni 1848–49 önrendelkezésért, az egyes nemzetek egymáshoz való viszonyának rendezéséért folytatott – akkor be nem fejezhetett – harcát, ezúttal természetesen a dinasztia által szigorúan megszabott keretek között. Innen nem egy kortárs csalóka helyzetfelismerése, amikor 1848 megismétlődését érzékelték-félték.

Erdély új kormányzatát csak közel két hónappal később, az 1848 előtti mérsékelt konzervatívok bevonásával sikerült kialakítani. Az uralkodó december 9-én Kemény Ferenc bárót, az utolsó erdélyi országgyűlés elnökét bízta meg a kancellária (korlátnokság) vezetésével, egyelőre csak ideiglenes jelleggel, mivel Kemény előre kijelentette Bécsben, hogy az 1848. évi uniót nem hajlandó meg nem történtnek tekinteni. A helyi kormányszerv az 1848-ig fennállott, most Kolozsvárt újra visszaállított gubernium (főkormányszék) lett, melynek elnökévé ugyancsak ideiglenes jelleggel Mikó Imre grófot, a köztiszteletben álló egykori kincstárnokot állították, aki tisztségében gondosan elfelejtett felesküdni. A még életben lévő régi tanácsosok mellé újakat is kineveztek, s több változtatást csináltak. A „három politikai nemzetre” épülő régi szervezetet Kemény úgy módosította, hogy mind az udvari kancelláriában, mind a guberniumban román referatúrákat állított fel, s ezek élére – nemzeti kritériumok alapján először – önálló gondolkodású román tanácsosokat helyeztek. Ezzel a románság „negyedik nemzetként” történő elismerését akarták elősegíteni. Hónapokon át kettős kormánya volt Erdélynek, mert a gubernium szervezésének időszakában, 1861. április 23-ig változatlanul működött a nagyszebeni helytartóság, élén Friedrich Lichtenstein herceggel, aki az 1858 júniusában elhunyt Schwarzenberget követte a kormányzói székben. Végül is a helytartóságot feloszlatták, az idegen tisztviselőket zömében elbocsátották a közhivatalokból, az igazságügyi szervezetet később a régi formájában állították helyre, de megmaradt az abszolutizmus kori büntetőjog, magánjog és perrendtartás, bár egy szakértői tanácskozás hozzákezdett az átállási idő jogszabályainak rendszerezéséhez. Az adó- és pénzügyeket az előző évtizedben kialakított szervezeti keretben intézték, mint ahogy a politikai és közbiztonság fontos szerve, a csendőrség is tovább tevékenykedett.

Kemény 1861. február 11-re Gyulafehérvárra hívta össze azt a nemzetiségközi tanácskozást, melynek feladata az elkövetkező erdélyi országgyűlés előkészítése, egy választási tervezet kidolgozása volt, hogy az 1848 előtt {1477.} jogosítottak mellett „azon nemzetiségek, rendek és vallások kívánalmai és szükségei is egyenlően figyelembe vétessenek, amelyek azelőtt politikai jogosultsággal nem bírtak”.*Ferenc József 1860 december 21-i kézirata: Okmánytár (i. m.) 117. A meghívottak kiválogatásában jellegzetesen rendi szemlélet érvényesült: 8 magyar, 8 székely, 8 (magyar) városi, 8 szász és 8 román notabilitást kértek fel részvételre. A magyar többség már jó előre elkeserítette a nemzetiségi politikusok nagyobbik, unióellenes szárnyát. Decemberben Şuluţiu érsek Bécsben járt az uralkodónál és a kormány tagjainál, ahol a románok korábbi kérése, hogy erdélyi kancellárt közülük nevezzenek ki, süket fülekre talált ugyan, de Schmerlingtől, az új államminisztertől (Kemény megkerülésével) a két román főpap engedélyt kapott egy kisebb nemzeti konferencia összehívására. A forradalom óta először 1861 januárjában összeülő mintegy 150 fős nagyszebeni román politikai gyűlés négynapos vita után elfogadott határozatban foglalt állást az Októberi Diploma és a román nemzet önálló politikai egyéniségként való elismerése mellett, követelve a románok számára néhány régi, sérelmes, 1848-ban természetesen már érvényét vesztett erdélyi törvény eltörlését. Törpe kisebbségbe szorult az az álláspont, amely az 1848. évi választójog ideiglenes fenntartását javasolta, helyette egy tágabb, jövedelemtől független, minden föld- és házbirtokosnak, lényegében minden megállapodott iparosnak és értelmiséginek választójogot biztosító elképzelést fogadtak el. Politikai életük gyengeségéből fakadó félelmeik ellensúlyozására pedig azt is kimondták, hogy a követeket – a polgári gyakorlattól eltérően – utasításokkal kell ellátni. A gyulafehérvári hivatalos tanácskozásra sérelmesen csekély számban meghívott románok egységes magatartásának biztosítására kikötötték, hogy azok nem léphetik túl a diploma előírásait, nem adhatják elő magánvéleményüket, s kimondották, hogy átkozott legyen az, aki (a konferencián előírt) nemzeti egységet megbontja. Megalakult egy koordináló bizottság, a később nagy jelentőségű román nemzeti komité, melynek elnöke Şaguna püspök és Şuluţiu érsek lett; a további 18 fő között találjuk Axentét, Bariţot, a fiatal ügyvéd Raţiut, továbbá néhány tisztviselőt.

Az 1861. február 11-én kezdődő gyulafehérvári konferencián a püspöki palota zöld posztóval borított hosszú asztala körül először ültek össze Erdélyben döntésre magyar, szász és román politikusok. Az elnöklő Kemény azonban minden illúziót eloszlatva leszögezte, hogy amit itt határoznak a választójog kibővítéséről, az nem több az uralkodó elé terjesztendő javaslatnál. A két napon át egymást követő szónoklatok rácáfoltak mind a magyar közvélemény előzetes aggodalmaira, mind a románok félelmére. A 24 magyar meghívottból mindössze 7 volt liberális, a 8 románból pedig csupán a két főpap és egy esperes volt úgy-ahogy független személy, míg a többiek különféle hivatali tisztséget viseltek. Az elsőként felszólaló Haynald Lajos katolikus {1478.} püspök, akiről a rendőri jelentés alig két éve mondotta, hogy „benne a dinasztia és a monarchia egysége szilárd támaszt talál”,*L. M. POPESCU, Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei între 1848–1859. Bucureşti 1929. 259. határozottan az unió és a 48-as törvények – így az akkori választótörvény – életbe léptetése mellett szállt síkra, a magyar álláspontot abban összegezve, hogy 1848 megteremtette a polgári választójogot, az erdélyi képviselőket egyszerűen meg kell hívni a pesti országgyűlésre. A régi liberális Teleki Domokos gróf az értekezlet létjogosultságát is kétségbe vonta, ragaszkodott hozzá, hogy magukat csupán „magán hazafiaknak” tekintsék, akiket sem az ország, sem választók nem hatalmaztak fel. Şuluţiu hosszú történeti fejtegetést is tartalmazó beszédben viszont Erdély autonómiájához ragaszkodott, a testvériesülés nagy lehetőségét tette függővé a külön országgyűléstől, amely a román nemzetet egyenjogúsítaná, részarányának megfelelő beleszólást biztosítana a kormányzatba, s legfeljebb ezután lehet tárgyalni a 48-as törvényekről, unióról. A szász Konrad Schmidt nagy megértést mutatott mind az unió, mind az 1848-as törvények egyes intézkedései iránt, de szükségesnek tartotta egy erdélyi országgyűlés egybehívását, hogy az a nemzetiségek jogait, a szász autonómiát biztos alapokra helyezze. Választójogi tervezete rendkívül bonyolult érdekképviseletre épült, különböző megkötést és cenzust alkalmazva a nagybirtok, a városi polgárság, a megyék, székek, mezővárosok számára, amivel végeredményben a szász etnikum alacsony számából várható mandátumhátrányt akarta kiküszöbölni. A szavazásnál is nagyjából egységes volt az eljárás. A magyarok a magyar, a románok a román javaslatra szavaztak. Az egyetlen uniópárti románt Şaguna és Şuluţiu hazaküldték, a szászok közül viszont három feltételesen támogatta a magyar határozati javaslatot.

Az erdélyi kancellár számára a tanácskozás csupán formális dolog volt. Jól tudta, hogy sem az unió, sem a választójog ügye nem múlik ennek véleményén, ezért a többségi (magyar) határozattal együtt megküldte az uralkodónak mind a román, mind a külön szász határozati javaslatot, hozzáfűzött megjegyzésében a magyart ajánlva megfontolásra. Az értekezlet tehát úgy ért véget, hogy a felek egy jottányit sem közeledtek egymáshoz. Az unió ügye azonban ettől kezdve ismét a politikai érdeklődés középpontjába került.

„A hallgatásnak is lejárt az ideje” – írta inkább tényként, semmint utasításként a frissen alakult kolozsvári liberális Korunk, még 1860 decemberében kiadva a jelszót: „Mi a Királyhágón túl lévő testvéreinkkel együtt akarunk élni és haladni”, s a politikai mozgalomnak naponta élénkülni kell.*Helyzetünkről. Korunk, 1860. december 2. A cenzúra nyomásának csökkentével a magyar, német és román lapok megteltek a politikai élet híreivel, programokba foglalt követelésekkel és „nézetek tisztázása” címén nemzetek közötti vádaskodásokkal.

{1479.} A LIBERÁLIS BIRODALMI CENTRALIZÁCIÓ KÍSÉRLETE ÉS ERDÉLY

Mindössze néhány hónap kellett ahhoz, hogy a konzervatívoknak az Októberi Diplomában testet öltött föderatív birodalommentő kísérlete megbukjék. Az osztrák-német nagypolgárság és a központi bürokrácia a föderalizmusban, különösen a tartományoknak tett engedményekben a birodalom egységét és saját hatalmát látta végveszélybe sodorni. A konzervatív politikai-adminisztratív átszervezést nemcsak ellenszenv kísérte, hanem az újjáalakuló apparátus Magyarországon inkább az ellenzék támaszának bizonyult. Még Erdélyben is, ahol pedig a magyar liberálisok az unionistákhoz húzó Kemény és Mikó személyére való tekintettel gyakran mérsékelték bíráló hangjukat („az említett férfiaknak nem kell lehetetlenné tenni az adminisztráció rendezését” – írta ekkor Bethlen János*Id. Bethlen János gróf állásfoglalását l. Korunk, 1860. december 18. – Eötvös még világosabban fogalmazott: „Bárki legyen a kancellár, elkerülhetetlenül szükséges, őt körülvéve addig támogassátok, míg az unió in principio kivíve nincs.” Eötvös Mikó Imrének, 1860. október 29. L. Eötvös József, Levelek (Szerk. OLTVÁNYI A.) Bp. 1976. 325.). A magyar és román tüntető nemzeti ünnepségek, adómegtagadások, a főként a román parasztság körében erdő- és legelőfoglalásokban megmutatkozó társadalmi feszültségek az új berendezkedés tekintélyét még tényleges működésének megkezdése előtt csorbították.

1860. december közepén lépett a kormány kulcspozíciójába Anton von Schmerling, az osztrák nagypolgárság liberális indíttatású képviselője, aki az abszolutizmus eszközeivel egy mérsékelt polgári parlamentarizmust akart teremteni. Nevéhez kötődik a Habsburg-birodalmat menteni kívánó kísérletek új szakasza: az alkotmányos centralizáció kora.

Az 1861. február 26-án kibocsátott ún. Februári Pátens az Októberi Diploma centralista átértelmezésével „alkotmányt” adott az egész birodalomnak, megint csak örök érvényűt; „megszeghetetlenül leendő követésére s megtartására uralkodásban utódainkat is kötelezzük” – hangzott a bevezető császári ígéret.*Okmánytár (i. m.) 129–130. Ha oktrojált alkotmány is volt, kétségtelen, hogy az ausztriai részekben ez lett a liberális parlamentarizmus alapokmánya. Az Októberi Diploma területi autonomista engedményeivel szemben most hivatalos kormányprogram lett az összbirodalmi centralizáció, és az osztrák-német polgárság részt kapott a törvényhozás jogából, bár kevesebbet, mint amit az 1849. évi olmützi alkotmány ígért annak idején. Az egészében modern parlament urak házára és az egyes országok polgári parlamentjei által delegált követek fórumára, az immár 343 fős képviselőházra oszlott. Az utóbbiba Magyarország 85, Erdély 26, Horvátország pedig 9 főt küldhetett. A Reichsrat hatásköre az adópolitikára, a katonaállításra, a pénz- és kereskedelmi ügyekre {1480.} és az állami költségvetés ellenőrzésére terjedt ki. A pátensben nem volt szó parlamentnek felelős kormányról, képviselői immunitásról, az uralkodói intézkedések miniszteri ellenjegyzéséről. A ház még saját elnökét és alelnökét sem választhatta, a császár bármikor feloszlathatta vagy elnapolhatta. A magyar politikai erők ellenállásával számolva, még egy külön fórumot is teremtett csak az örökös tartományok számára, „szűkebb birodalmi tanács” néven.

A pátens egyes részintézkedései az osztrák liberális kormánypolitikusoknak a magyar liberálisokkal való megegyezést illető pesszimizmusát tükrözik, amit egyébként Schmerling pár nappal korábban úgy fogalmazott meg, hogy „a tapasztalat azt mutatja, akár cirógatják Magyarországot; akár sértegetik érzékenységét, az eredmény ugyanaz”.*SZABAD GY., Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–1861). Bp. 1967. 259. A jellegzetesen „rebellis tartományok”: Velence, Magyarország (és Erdély) nagyságához és népességéhez viszonyítva kevés számú képviselőt küldhetett a birodalmi parlament képviselőházába, s még az urak házában is aránytalanul kevés helyhez jutott. A magyar alkotmányos önállóságot súlyosan sértette az a rendelkezés, hogy az uralkodó az országgyűlés megkerülésével bármikor közvetlenül választathat képviselőket a birodalmi parlamentbe, s így szükség esetén évekig elkormányozhat látszólag liberális alapelvek szerint anélkül, hogy a magyar országgyűlést egybehívná. A legfőbb sérelem tehát magából a létrehozásból adódott. Ha eddig abszolutisztikus módszerekkel elsősorban a dinasztia uralkodott, úgy a pátenssel kezdődően a császár és az osztrák-német burzsoázia félalkotmányos politikai uralma vette kezdetét, melynek egyik fő eszközéül szánták a Reichsratot.

Érthető, hogy mindezt – amit pedig Ferenc József és miniszterei külön megállapodásban végső engedménynek tekintettek – idehaza nagy ellenszenvvel fogadták. Deák eleinte úgy látta, hogy ezzel szemben csak a legkeményebb ellenállás lehetősége, „csak a forradalmi tér marad fönn a nemzetnek”.*SZABAD GY., i. m. 263. Román részről sem fogadta túlzott lelkesedés a pátenst, egyedül Erdély különállásának megerősítését találták megnyugtatónak. A nagyszebeni szász lapok viszont olvasóik előtt megint megcsillantották az egységes Nagy-Ausztria és a bécsi központi kormánynak közvetlenül alárendelt „Sachsenland” ábrándját.

Az 1861 áprilisában összeülő magyar országgyűlés, mint ismeretes, az 1848. évi törvények életbe léptetésének követelésével állást foglalt a belügyekben teljesen önálló polgári magyar állam megteremtése-visszaállítása mellett. Ennek megfelelően ragaszkodott ahhoz, hogy Erdély, sőt Horvátország választott képviselői is részt vegyenek munkájában, amire azonban nem került sor. Nem változtatott ezen, hogy az erdélyi liberálisok közül Tisza Lászlót egy {1481.} magyarországi kerületben megválasztották, Teleki Domokos és Haynald Lajos püspök pedig a főrendiházban emelhettek szót az unió érdekében. A Bánság, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros vegyes etnikumú vidékéről 19 román képviselőt küldtek a pesti országgyűlésre (a főrendiházban ekkor négy román kapott helyet), akik ott álláspontjaikat tekintve a nagy parlamenti pártok között oszlottak meg, de egyben külön csoportosulást is képeztek. A nemzetiségek jövőjét mindenekelőtt a magyar politikai erőkkel való megegyezés útján kísérelték megalapozni. Erdélyi politikustársaiktól teljesen eltérően, azok csendes rosszallását kiváltva, nemcsak az abszolutizmust ítélték el, hanem a bécsi centralizáció ellen közös harcban alakuló szövetséget tekintették a Vlad által „Achilles-saroknak” nevezett nemzetiségi kérdés méltányos megoldása útjának.

A pesti parlament szabadelvű irányzatai egyetértettek az 1848-ban biztosított jogok kiterjesztésének indokoltságában, tudták, hogy a centralizáló körök egyik fontos fegyverét kellene éppen ezen a módon hatástalanítani. Felelőtlen ígérgetésekbe nem bocsátkoztak, ugyanakkor az az általánosságban elhangzó elvi kijelentés, hogy teljesítik mindazon nemzetiségi követeléseket, amelyek az ország egységének megbontása nélkül megadhatók – biztosítékok híján nem hatott meggyőzően. Az emigrációból hazakerült Teleki László öngyilkosságával pedig a nemzetiségi külön jogok pártolóinak egyik legnagyobbika tűnt el a politikai küzdőtérről. Deák a közös fellépés érdekében az országgyűlésnek a magyar liberális politika alapelveit összegező nagy nyilatkozatába, az ún. feliratba is bevette a nemzetiségi kérdés sürgős megoldásának feladatát, Eötvös pedig külön nemzetiségi törvényt előkészítő parlamenti bizottságot teremtett. A Deák-pártiakból és Tisza-pártiakból álló 27 tagú bizottságban 12 nemzetiségi képviselő kapott helyet, s ez 1861 augusztusában már be is mutatta jelentés formájában kidolgozott törvényjavaslatát. Ebben lefektette azt az alapelvet, amelyhez az otthoni magyar politikusok eddig is, és az elkövetkező évtizedekben is ragaszkodtak: „Magyarország minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”, de azt is leszögezte, hogy a magyarok, szlovákok, románok, szerbek, németek, ruszinok „egyenjogú nemzetiségeknek tekinthetők”, amelyek külön nemzetiségi igényeiket az egyéni és az egyesülési szabadság alapján korlátozás nélkül érvényesíthetik.*Idézi SZABAD GY., i. m. 553. Az egyetemen tanszékeket kell létesíteni a nemzetiségi nyelvek és irodalmak tanítására, iskoláikat tetszésük szerint szervezhetik, egyházaik megőrizhetik önkormányzatukat. Az állami hatóságok nyelvéül a magyart ajánlotta, de a községekben és a megyékben biztosította a szabad nyelvhasználatot, megengedve, hogy a nemzetiségi megyék, községek saját nyelvükön levelezzenek egymással, saját {1482.} nyelvükön adják ki a hivatalos iratokat. Arra külön gondot fordítottak, hogy a románokra sérelmes régi erdélyi jogszabályokat még formálisan is érvénytelenítsék. A bizottság kisebbségi külön javaslatában Vlad és Popovici román képviselők a magyar politikai nemzet fogalmát azzal a módosítással fogadták el, hogy kiemelték az egyes nemzetiségek külön-külön sajátosságát, egyéniségét. A megye és község nyelvét egyszerűen a lakosság többségének nyelve alapján kívánták megállapítani, amihez nemzetiségi alapon kell átalakítani a közigazgatási egységeket. Tervezetük a külön nemzetiségi területek föderációjának irányába mutatott.

Méltányos is, korrekt is volt az országgyűlési bizottság nemzetiségi javaslata, de nem elégíthette ki a politikai öntudatosodás útján előrehaladt nemzetiségek vezetőit. Ezt ismerte fel az emigráns Kossuth, amikor később kijelentette, hogy az engedményeket katasztrofálisan kevésnek tartja. Az 1861. évi csonka országgyűlés végül is törvényt nem alkothatott, Ferenc József és Schmerling feloszlatta, mert nem volt hajlandó a Februári Pátens centralista alapelveit elfogadni, behódolva megegyezni az uralkodóval. Ragaszkodott az 1848. évi törvények egészének fenntartásához, s Deák által egyben a taktikát is megfogalmazta: „tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseinktől öröklött… mert amit erő és hatalom elvesz, azt az idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”*Deák Ferenci beszédei (Összegyűjtötte KÓNYI M.) III. Bp. 1889. 198.

Amikor Haller Ferenc gróf királyi biztos augusztus 22-én átadta a feloszlató leveleket a pesti parlament házelnökeinek, akkorra az is eldőlt, hogy a Schmerling-féle centralizálós kísérlet magyar politikájában a súlypont áttevődik Erdélyre.

HARC A HELYI HATALOMÉRT

A magyar elutasítás, a hatalomban részes konzervatívok elbizonytalanodása, a liberálisok nyílt ellenszegülése és az őket kívülről támogató emigráció együttes ellenállása miatt arra nem lehetett számítani, hagy a magyar országgyűlés hozzájáruljon a bécsi Reichsrat működéséhez, s ez a kísérlet egészét veszélyeztette. A többszintű ellenállással szemben Schmerlingnek eredményt kellett felmutatni, ezért megkísérelték, hogy legalább Erdélyben teremtsenek egy olyan országgyűlést, amely az új rendezést elfogadja, s ezzel csökkenti a magyar elutasítás súlyát, másrészt meggyorsíthatja a pesti ellenzék megtörését.

{1483.} „Minden alkotmánykérdés a hatalom kérdése”*SOMOGYI É., A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák német liberálisok útja a kiegyezéshez. Bp. 1976. 11. – vallotta Schmerling is, aki 1861-től a román nemzeti törekvéseket vette pártfogásba, abban bízva, hogy nemzeti jogok ígéretével a kormány és a román politikusok között kialakítható egy együttműködés, a szászok és románok részvételével tartandó erdélyi külön országgyűlés pedig kitűnő lehetőséget biztosít az egyes nemzetek között egyensúlyozgató kormánypolitika manipulációi számára. Kemény Ferenc kancellár nem ellenezte egy erdélyi országgyűlés egybehívását, azonban a konzervatív felfogásnak megfelelően a választásokat a rendi hagyomány szerint akarta megrendezni, az 1791. évi alapon jogosultakat részesítve előnyben. Ugyanakkor a megváltozott társadalmi viszonyoknak is engedett, s a 8 forint egyenes adót fizetők további mintegy 10 ezres táborának szánt választójogot, ezzel akarván „a haza új polgárai”, főként a felszabadult jobbágyok részvételét legalább formailag biztosítani. A kolozsvári gubernium ezt nem fogadta el, s még 1861 tavaszán kijelentette, hogy ragaszkodik mind az unióhoz, mind az 1848. évi választási törvényhez. De hamarosan túlhaladott lett Kemény tervezete a bécsi kormánykörök számára is. Schmerling a nyár folyamán a románoknak szóban ígéretet tett a cenzus 4,5 forintra történő leszállítására, ami egy országgyűlési román többség garantálásával volt egyenértékű, Ferenc József pedig a nála megjelenő román küldöttségnek kétszer is kijelentette: „biztosíthatom önöket, uraim, hogy ami Erdély és Magyarország unióját illeti, ezt az uniót soha nem fogom megengedni.”*Corespondenţa lui Ioan Raţiu cu George Bariţiu (1861–1892). (Kiadta K. HITCHINS és L. MAIOR.) Cluj 1970. 51.

Az 1861 tavaszán kialakult kettős uralmi rendszerben, Kemény és Mikó nem azonos, de rokon felfogású mérsékelt unionista vezetésű apparátusai és Schmerling centralista kormánya közötti konfliktushelyzetben épült ki Erdélyben az abszolutizmus helyi szerveit felváltó megyei közigazgatási gépezet. A pátens kibocsátása után, 1861. március 24-én az uralkodó Erdélyben is elrendelte a mereven abszolutisztikus belső igazgatás megszüntetését, a megyék, székek, szabad királyi városok önkormányzati alapon való visszaállítását és újraszervezését.

Az országrész valójában tíz megyéből, öt székely és kilenc szász székből, két szász kerületből, tizenegy szabad királyi városból és tizennyolc kiváltságos helységből állott. Felső-Fehér és Hunyad megye élére román főispánt, a kerület elnevezését őrző, de teljesen megyeként működő Naszód és Fogaras élére román főkapitányt neveztek ki. (További négy román főispán állott egyes román többségű megyék élén a szűkebb értelemben vett Magyarország területén.) A Királyföldön az 1852-ben eltávolított Franz Salment bízták meg {1484.} a szász autonómia visszaállításával, azon kikötéssel, hogy az ott élő románok jogait is biztosítsa.

A törvényhatóságok újjászervezése körül előre várható súlyos ellentétek merültek fel részben a magyar liberálisok és a román értelmiség, részben pedig a szász hivatalnok-patrícius réteg és a politizáló románok között. A magyar liberális felfogás a megyét az 1848. évi (forradalom utáni) formájában kívánta felújítani, majd továbbfejleszteni. A megye 1848-ban megszűnt kizárólag nemesi intézmény lenni, azonban a polgárosítás részletes végrehajtását, a községek – s ezzel egyúttal a románság – küldötteinek választását nem szabályozták kielégítően. Nem volt tehát egyértelmű, hogyan illeszkedhet majd be a román nemzet az új politikai-igazgatási rendszerbe.

1861 tavaszán a magyar liberális taktika arra irányult, hogy a pesti ellenzék két fő áramlatával egyetértésben, részben pedig az emigráns Kossuth tanácsát követve, a törvényhatóságokból kiindulva vegyék fel a harcot a bécsi centralizáló törekvésekkel. A helyi hatalom a törvényhatóságok közgyűlése alá rendelten működött 1848-ig, ez választotta és ellenőrizte a közigazgatási tisztviselőket, a bíróságokat, döntött az adók kivetésében, általában irányt szabott az adott terület politikai életének. Életkérdés volt tehát, hogy a nemesség e régi bástyájában, a magyar nemzeti szervezkedés keretének tekintett megyében vagy teljhatalmat szerezzen, vagy az általa képviselt politikai irányvonalat támogató többséget biztosítson. Az ifj. Bethlen János és Teleki Domokos körül szervezkedő birtokosi-értelmiségi gárda a megyegyűléseken való kezdeményező szerep, az 1848-as alapokon álló megyebizottmányok alakítása, tisztviselők választása útján 1861 tavaszán jelentős pozíciókhoz jutott Erdély politikai-igazgatási életében. Ezek birtokában nyomatékkal tudott hangot adni követeléseinek. Az Októberi Diploma által nyújtott lehetőségeket kihasználva szembefordult a diplomával, a pátenssel, ragaszkodott az alkotmányossághoz, az 1848. évi törvények visszaállításához, Erdély unióját pedig törvényesen is befejezett ténynek tekintve azt követelte, hogy a Királyhágón túli területek képviselőit is hívják meg az akkoriban egybegyűlő pesti országgyűlésre. Álláspontjukat ünnepélyes feliratokban közölték a guberniummal vagy a kancellárral, az uralkodóval vagy éppen a magyar megyékkel és a pesti parlamenttel. Torda a pesti országgyűléstől várta az unió visszaállítása mellett a nemzetiségek forma szerinti egyenjogúsítását is, Udvarhelyszék pedig képviselőt próbált küldeni a pesti képviselőházba.

A nagy kérdés az volt, mennyire sikerül gyakorlati egyetértésre jutni a román polgárság képviselőivel, hiszen azok az 1848-as törvények alapvető részét, a jobbágyfelszabadító, polgárosító intézkedéseket elfogadták és szívük egész melegével ragaszkodtak hozzá, de az ezekkel együtt kimondott uniót – mint láttuk – változatlanul hevesen ellenezték. Az alkotmányos berendezkedésért folytatott harc közös érdekei nem bizonyultak elégségesnek a magyar liberálisok és a román értelmiség egységfrontjának megteremtéséhez, az {1485.} ellentétek áthidalásához. A román politikusok, a bécsi kormánykörök támogatását maguk mögött tudva, ragaszkodtak Erdély különállásához, követelték a szabadságjogok nemzeti alapokon történő biztosítását, mereven elutasítva az unió mellett azt a magyar felfogást is, amely a nemzetiségi kérdést elsősorban az egyéni és kulturális szabadságjogok széles körű biztosításával akarta megoldani. A nemzeti egyenjogúsítás pedig számukra a román többségű területeken saját politikai egyeduralmat, az egész nagyfejedelemségre vonatkozóan pedig távlataiban román politikai hegemóniát ígért.

A magyar konzervatívok és liberálisok egyaránt tudták, hogy a románokat nem lehet sem Erdélyben, sem Magyarországon a politikai-adminisztratív szervezkedésből kirekeszteni. Bevonásukat azonban területenként más és más úton képzelték el. A magyarországi román többségű megyék esetében attól sem tartottak különösebben, ha egy-egy törvényhatóság irányítása románok kezébe került, hiszen arra biztosan számíthattak, hogy az alapkérdésekben a pesti liberálisokkal nagyjából egy álláspontot képviselnek majd, a nemzetiségi jogok kiszélesítésére irányuló követeléseik alkotmányos megtárgyalása elől pedig magyar részről – mint láttuk – sosem zárkóztak el. Erdélyben beletörődtek abba, hogy a nagy román többségű Naszód és Fogaras román közigazgatást építsen ki, a Királyföldön is kívánatosnak tartották a románok valamelyes térhódítását, azonban a megyékben a hatalmat nem átadni akarták a románoknak, hanem legfeljebb paritásos alapon voltak hajlandók beengedni őket a politikai fórumokba, illetve a megyeapparátusba. A megyei bizottmányokat általában a még élő 1848. évi tagokból hívták össze, alkalomszerűen kiegészítve azt községi képviselőkkel vagy más meghívott személyekkel. A bizottmányi tagok negyedrészét, a tisztviselők egy részét a főispánok románokból nevezték ki. „Úgy keresik a románokat a tisztségekre, mint kötéllel a katonákat” – írta a Gazeta Transilvaniei tudósítója Dobokából.*Foaie pentru minte, inimă şi literatură. 1861. április 26. Idézi S. RETEGAN, Dieta românească a Transilvaniei (1863–1864). Cluj-Napoca 1979. 48. Kolozs megyében, ahol a liberálisok pozíciói amúgy is erősek voltak, a román nyelv használatát mind a tanácskozásokon, mind az ügyvitelben lehetővé tették, és a többi megyét is példájuk követésére szólították fel. A megye „a nyelvet, a gondolatok, óhajtások és fájdalmak nyilvánításának eszközét, az egymást megértés, összesimulás, testvériesülés ezen nélkülözhetetlen kellékét szükségesnek és méltányosnak tartotta feloldozni bilincseiből” – mondja egy későbbi állásfoglalásuk.*ÜRMÖSSY L., Tizenhét év Erdély történetéből. Temesvár 1894. 3. könyv 281. A megyebizottmányokban először jelentek meg nemzeti alapon álló román képviselők, akik azután akadálytalanul használták anyanyelvüket a gyűléseken, de használhatták az írásos beadványokban is. A román nyelv nemcsak belépett a közéletbe, hanem egyes testületekben uralkodó pozíciókat szerzett, hiszen Naszódban még a törvényhatóság {1486.} alakuló ülésén elnöklő kormánybiztos, Bethlen Gábor gróf is románul tartotta megnyitó beszédét, s itt és Fogarasban a túlnyomó többségű román megyebizottság és hivatalnoki kar egyértelműen a románt tette meg hivatalos nyelvnek.

A román nemzeti mozgalom akkori fejlettségi szintjén azonban már nem érte be ezekkel a koncessziókkal. A magyar többségű megyei bizottmányokhoz benyújtott emlékiratokban ünnepélyesen tiltakoztak a megyegyűlések összehívásának azon módja ellen, mely mind a román papságot, mind a román és magyar parasztság szélesebb rétegeit távol tartotta a megyei élettől. Ragaszkodtak hozzá, hogy ezek a testületek, nagyobb számú román képviselővel kiegészítve, mindenekelőtt a két nemzet egyenjogúsításával foglalkozzanak. A helyi pozíciókért folytatott küzdelemben elhangzott beszédek, a memorandumok és ellenmemorandumok mindkét résztől telve voltak a múltra vonatkozó kölcsönös szemrehányásokkal, de tele voltak a megbékélés iránti őszinte vággyal is, hiszen más és más elképzeléssel ugyan, de még mindkét táborban sokan reménykedtek a nemzeti ellentétek feloldhatóságában.

Az 1861. évi megyei harcokban a román polgárság a legnagyobb aktivitást Alsó-Fehér megyében mutatta, melynek társadalmi és nemzeti struktúrája amúgy is kedvezett a politikai mozgalmaknak. Az egyházi-értelmiségi Balázsfalvát és az évszázada forrongó mócok Érchegységét egyaránt átfogó román többségű megye hosszú hónapokra román szónoklatoktól, felvonulásoktól, népgyűlésektől volt hangos. Az Axente által irányított május 15-i balázsfalvi gyűlésen megismételték a nemzeti követeléseket, a magyar ellenzékkel szemben Bécs iránti lojalitásukat hangoztatták, amit a központi kormány elismeréssel nyugtázott. A falvak egybegyűjtött román parasztsága világiak és papok vezetésével vonult Gyulafehérvárra vagy Nagyenyedre. Megjelenésükkel 1848–49 emlékét felidézve, komoly aggodalmat okoztak nemcsak a magyar liberálisoknak, hanem az erdélyi kormányszerveknek is. Kemény Ferenc kancellár Şuluţiu balázsfalvi érseknek írásban rosszallását fejezte ki a népmozgalmak miatt, mire az válaszában a román mozgalomnak a törvényesség talaján való megmaradásáról biztosította.

A Királyföldön a székeket, kerületeket az 1848 előtti alapokon szervezték újjá. Az univerzitás visszaállítását a Mikóhoz és Keményhez küldött delegációk útján is kérelmezték, amit azután májusban engedélyeztek, júliusban már megkezdte üléseit, és új működési szabálytervet dolgozott ki. Határozatot hoztak mind a községi elöljáróságok bíráskodási jogának kibővítésére, mind az univerzitás nevében ítélkező (ideiglenes) föllebbezési törvényszék felállítására, melynek hatásköre az egész „Sachsenlandra” kiterjed. A szász patrícius-bürokrata vezetés, valamint az itt számban és vagyonban már jelentős román burzsoázia képviselői között az unió kérdésében nem volt nézetkülönbség: mindkét fél általában ellenezte. Súlyos {1487.} ellentétbe kerültek azonban egymással a berendezkedésben való részesedés kérdésében. A megyékhez képest itt lényegesen rosszabb helyzetben voltak a románok. A felülről lefelé haladó átszervezés a szászoknak kedvezett, amennyiben az elsőként helyreállított székek képviselőtestületének régi tagságát erősítették meg tisztségükben, s csak az üres helyek kiegészítésére kerültek be újak. Salmen comes a polgári jogegyenlőséggel már nehezen összehangolható (1805. évi alapon megindított) restaurációt azzal próbálta korszerűsíteni, hogy egy-két tisztséget átengedett a románoknak. Több száz éves történetében először most, 1861-ben került be négy román küldött az univerzitásba. Brassó centumvirátusába 8 román tagot, a tizenöt szenátorból egyet-egyet a magyarok és románok választottak, míg a (120 főre növelt) szebeni centumvirek között csupán négy románt találunk. A városi centumvirek választották továbbra is a szenátorokat és a széki tisztviselőket, ami sérelmes volt a székek nagy részében többséget alkotó románok számára. Az előjogaikat védelmező szászokkal szemben népes küldöttség kérte Salmentől, hogy az univerzitás 11 szász és 11 román képviselőből, Szebenszék szenátusa ugyancsak egyenlő számú román és szász szenátorból álljon, továbbá a széktisztviselők választásánál a románok ne kerüljenek hátrányba. Miként a megyékben, itt is nagy kérvényezési mozgalom indult, a szászispánt közigazgatási egyenjogúsítást követelő emlékiratokkal ostromolták, egyenesen „embertelen, sértő és megalázó bánásmódnak”*MESTER M., Az erdélyi románok első törvényhatósági küzdelmei a magyarokkal és szászokkal 1860–1863. Magyarságtudomány, II. évf. l. sz. 13; T. V. PĂCĂŢIAN, Cartea de aur sau luptele politice naţionale ale românilor de sub coroana ungară II. Sibiu 19062. 622–623. minősítve a szász polgárság magatartását. A szervezkedő román papság ellen rendőri eljárást kilátásba helyező Salmennél Şaguna püspök vette védelmébe lelkészeit, s miként Şuluţiu tette a megyei mozgalmak esetében, most ő sorolta a királyföldi románok sérelmeit, egyben a román papság és értelmiség példás fegyelmezettségét említve a béke és nyugalom megóvásának zálogaként.

Ha a megyékben a román értelmiség Bécs támogatását remélte a magyar birtokos osztály ellenében, úgy a Királyföld románjainak panaszát – hagyományos módon – a magyar vezetésű gubernium vagy az udvari kancellár, Kemény Ferenc kezelte megértéssel. Sebes- és Szerdahelyszék esetében magát a restaurálást érvényteleníti a kancellária, királyi biztost rendelvén ki a székek újjászervezésére. A magyar sajtó is igyekezett támogatást nyújtani a szászföldi románok harcához.

Az önállósággal bíró városok ugyancsak visszatértek az 1848-ban érvényben lévő gyakorlathoz. A városi tanácsokban a románok – elsősorban alacsony lélekszámuk miatt – csekély mértékben nyertek teret. Brassóban egy helyet kaptak a magisztrátusban, részt kaptak Szászváros, Szászsebes, Abrudbánya, Gyulafehérvár életének irányításában, a tényleges városvezetést {1488.} Vajdahunyadon és Hátszegen vehették kézbe. A korábban határőrvidéki kis Hátszeg egy időre maga is román politikai centrummá vált, falai között néhány román kereskedő, iparos és értelmiségi szervezkedett nagy lelkesedéssel, abban reménykedve, hogy a Hátszegi-medencéből a naszódihoz vagy a fogarasihoz hasonló román kerületet sikerül teremtenők.

1861 őszéig Erdély törvényhatóságai újjászerveződtek, sőt javában működtek. Viszonylagos politikai egyensúly alakult ki az egyes nemzetek között is, amennyiben a szászok továbbra is uralták a Királyföldet, a magyar liberálisok (a konzervatívokkal osztozkodva) a megyék és városok nagyobb részét, a románok több területen előretörtek, a volt határőrvidékekből pedig valóságos román autonóm területet építettek ki, amit Naszód esetében Keménynek a román nemzetiségi mozgalom távlati veszélyeire hivatkozva sem sikerült Bécsben megakadályoznia. A viszonylagos egyensúly azonban nem jelentett nyugalmat. A magyar vezetésű megyékben a románok, a román irányítású törvényhatóságokban a magyarok politikai hangadói tiltakoztak a másik fél hegemóniája ellen, ünnepélyes kivonulásukkal a megyegyűlésekről, passzivitással és emlékiratokkal jelezve, hogy a kialakult erőviszonyokat még átmeneti megoldásként sem hajlandók elfogadni.

A nemzeti ellentétek rendezésére a legátfogóbb terv nem Erdélyben, hanem a távoli emigrációban készült, s azt az európai összefüggéseket nagyon is szem előtt tartó Kossuth dolgozta ki.

A DUNA-KONFÖDERÁCIÓ ÉS A HEGEMÓNIA KÉRDÉSE

A kiegyezési hajlandóságok erősödése és a hatalmak ragaszkodása az európai egyensúly fenntartásához arra ösztönözte Kossuthot, hogy újból megkísérelje a délkelet-európai népek lehetséges összefogásának demonstrálását egy olyan tervezettel, amely mind az egyes számba jöhető nemzetek, mind a nagyhatalmak számára elfogadható megoldást kínál. Az 1862 májusában kialakított, több mint egy évtizede érlelődő gondolatokra visszanyúló Dunai Szövetség terve a Kárpátok és a Duna, a Fekete- és az Adriai-tenger között „régi történeti államok” föderációját vázolta fel egy győztes felszabadító háború utáni időre. Az új közjogi rend alapját az egyes népek nemzetgyűlései vagy általános szavazás biztosítanák. A tagállamok közös ügyeit: külügyet, hadügyet, a vám- és kereskedelmi ügyet egy szövetségi hatóság intézné, ezt pedig össz-szövetségi parlament ellenőrizné. Ha ez kétkamarás lesz, úgy a képviselőházat az egyes országok népességének arányában megválasztott képviselőkből állítják össze, a felsőházban viszont nagy és kis államok egyenlő számú tagok által volnának reprezentálva, amiben a kisebb államokra – Kossuth szavaival – kitűnő garancia rejlik. A szövetségi kormányszerv székhelye váltakozva Pesten, Bukarestben, {1489.} Zágrábban vagy éppen Belgrádban lenne, s mindig az adott ország államfője látná el az elnöki teendőket. Ezen túlmenően azonban minden tagállam parlamentje, igazságszolgáltatása és közigazgatása teljesen független marad. A soknemzetiségű tájak nemzeti, vallási konfliktusait a tervezet a teljes decentralizáció, községi önigazgatás, szabad nyelvhasználat, nemzeti alapon való külön szervezkedés, nemzeti főnökök választása útján kívánja megelőzni. „Minden egyes aldunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legföljebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképpen alárendelve volna idegen befolyásnak. De ha magyarok, délszlávok és románok a fönnebbi tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag, és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.”*Kossuth Lajos, Irataim az emigráczióból (S. a. r. HELFY I.) III. (1859–1860.) Bp. 1882. 734. skk. – A terv születésére: LUKÁCS L., Magyar politikai emigráció 1849–1867. Bp. 1984. 202–223.

Kossuth tervezete szabad nemzeti fejlődést és kollektív nagyhatalmi státust ígért a nemzetállamok születése idején ezen etnikailag összekuszálódott, a nemzeti függetlenséget annyira nélkülöző történeti régiónak. A javaslat azonban kellő előkészítés nélkül kitudódott, a szomszéd népeknél nem váltott ki számottevő visszhangot, a magyar politikusok többsége pedig elutasította vagy legalábbis hallgatott róla, mint Deák Ferenc. Ők a Dunai Szövetség tervét egy várható osztrák–magyar kiegyezéssel vetették egybe, s az utóbbi előnyeit érezték biztosabbnak.

Az ideológiaformáló birtokos osztály liberális vezérkara nagyhatalmi nemzettudattal, önálló és alkotmányos, a térségben vezető szerepet betöltő magyar államot akart teremteni. Történetiségre, államalkotó hagyományra és gyakorlati megfontolásokra hivatkozva a magyarságnak kiemelt politikai szerepet igényelt, a történeti határokon belül és kívül, tehát az itteni nemzetek rangsorának élére állította azt. A magyar birtokos osztály jelentős gazdasági-politikai ereje, valamint a magyar etnikum országon belüli kedvezőtlen aránya közötti súlyos ellentmondás állandósulása, a külpolitikai fenyegetettség miatt azonban a magyarság helyét nemcsak egy hierarchia csúcsán, hanem egy másik, immár nem nemzeti szempontú hierarchiában is kijelölte. Egy magyar birodalom fenntartása eszerint csak úgy lehetséges, ha az egy még nagyobb hatalomba is beletartozik. Ezért itthon az Erdéllyel újraegyesítendő Magyarország birodalmon belüli elhelyezkedésének keresése vált az elkövetkező évek politikai életének uralkodó tendenciájává.

A liberálisok egy része, ha nem is jutott el a konföderáció gondolatáig, hajlandónak mutatkozott többet adni a nemzetiségeknek, mint amit az 1861. évi pesti országgyűlés törvényjavaslatba foglalt. Deák Ferenc gondolt arra, hogy Erdélyt Horvátországhoz annyiban hasonlóan kezeljék, amennyiben a külön tartománygyűlés lehetőségét tudomásul veszik, s azt szólítják fel a pesti {1490.} országgyűlésen küldöttek útján való megjelenésre. Az unió ilyen úton történő helyreállítását az erdélyi román politikusok, ha nem is elfogadhatónak, de megkísérelhetőnek tartották volna. Az erdélyi magyar liberálisok viszont attól féltek, hogy ezzel taktikai engedményt tesznek Bécsnek, amennyiben a kormány az unió ügyét elmérgesedő örök viták tárgyává tehetné. Így azután Deák módosította álláspontját, s azt egy erdélyiek által jóváhagyott írásban fektette le, amelyet 1865. évi szövegében ismerünk. Ebben leszögezi, hogy miután 1848-ban kimondatott, miszerint minden törvény fenntartható, ha nem akadálya az uniónak vagy a jogegyenlőségnek, egy új erdélyi országgyűlés ezt megerősítené, s ezután a pesti országgyűlés akár Erdély bizonyos mértékű területi különállását is fenntarthatja. Deák az erdélyi „három nemzet” külön jogainak megszűntével nem látta ugyan értelmét a románok „negyedik nemzetként” való elismerésének, de lehetségesnek tartotta, hogy éppen a románok megnyugtatására az erdélyi „három politikai nemzet” fennmaradjon, s számuk a románokkal négyre növekedjék. Ezeket azonban nyilvánvalóan olyan engedménynek szánták, amelyet csak akkor adnak meg, ha az erdélyi román és szász politikusok többsége elfogadja az unió elvét, s nem keres külön utat, külön támaszt a Reichsratban vagy a bécsi kormánynál.

A PROVIZÓRIUM ÉS A NAGYSZEBENI LANDTAG ÖSSZEHÍVÁSA

Az 1861. évi pesti országgyűlés feloszlatása körüli hetekben a román komité rendszeresen Bécsben tartózkodó megbízottai meggyőzték Schmerlinget arról, hogy a választójog kiterjesztésével csapást mérhet az erdélyi magyar ellenzékre. Miután úgy látták, hogy nem lehet számítani a magyarok részvételére a tervbe vett erdélyi országgyűlésen, még kevésbé arra, hogy a Reichsratba magyarok is elmenjenek, Kemény minden ellenkezése dacára 1861 szeptemberében az uralkodó elrendelte az országgyűlés Gyulafehérvárra történő összehívását, méghozzá a minden egyenes adó beszámításával 8 forintban megállapított – tehát jelentősen leszállított – cenzus alapján. Kemény Ferenc hű maradt önmagához: a monarchikus elvet és a széles körű választójogot nem látta összeegyeztethetőnek, beadta lemondását. A Gubernium október 3-án terjedelmes emlékiratban tiltakozott a külön országgyűlés egybehívása ellen, nem mulasztván el a kormány szemére vetni, hogy Erdélyben taktikából jogkiterjesztést alkalmaz. „Midőn Felséged más tartományaiban a nép, s különösen a nagy tömeg érdekei ily kedvezésben éppen nem részesültek, az országgyűlések inkább a vagyon, értelmiség, ipar és kereskedelem túlnyomó befolyású biztosításával szerveztettek, megfoghatatlannak tűnik Felséged kormányának azon eljárása, mely szerint e jobb sorsra {1491.} érdemes hazában éppen ellenkező elvek intéztetnek keresztülvitetni.”*Okmánytár (i. m.) 178. Végül megjegyzi, hogy egy külön országgyűlés egybehívása mindenképpen a nemzetek közötti feszültség erősödéséhez vezetne. Három román kormányszéki tanácsos a maga különvéleményében ugyancsak határozottan leszögezte, hogy az uralkodó eljárása „a haza népességének alkotmányosan érző és gondolkozó minden osztályánál nyelv és nemzetiségi különbség nélkül … a legnagyobb ellenszenvet kelti”, s csak viszálykodáshoz vezet, de ők az országgyűlés megtartását végül is elkerülhetetlennek ítélték.*A román tanácsosok különvéleményét l. Okmánytár (i. m.) 180–181. Egyedül Konrad Schmidt kormányszéki tanácsos, a Salment felváltó szászispán pártolta feltétlenül az udvar eljárását. A román tanácsosok különvéleményét túlságosan magyarbarátnak találta a román nemzeti mozgalom. Schmidt álláspontjával szemben viszont az előrelátó Kronstädter Zeitung kifejtette, hogy a magyarok, az „alkotmánybarát románok és szászok” távolmaradása egy országgyűléstől nem sok jót ígér, a felek a kiengesztelődés pálmaága helyett véres karddal állanak egymással szemben.

A főkormányszék és a kormány közötti ellentétek a választási előkészületek elrendelése miatt szükségszerűen vezettek kenyértörésre. Mikóék, a megyék tisztikarának többségétől támogatva, ellenszegültek az előkészületeknek, s ezzel nemcsak a kormány, de a román nemzeti komité haragját is magukra vonták. Ha eddig az őszinte, de hajthatatlan Kemény volt a román törekvések fő gáncsolójának feltüntetve, most a kolozsvári gubernium ellen intéztek támadást. Şuluţiu érsek az uralkodónak átnyújtott emlékiratában Mikóékat a korszellemmel dacolóknak, ugyanakkor lázadóknak nevezte, mert „Őfelsége uralkodását, s minden intézkedéseit törvényellenesnek bélyegzik … a királyi főkormányszék felterjesztése nem egyéb, mint nyilvános felhívás ellenszegülésre”.*ÜRMÖSSY L., i. m. 3. könyv 339. 1861. november 21-én végül Mikó Imre is lemondott.

A provizórium Erdélyben Nádasdy Ferenc gróf kancellárságához és Ludwig Folliot de Crenneville altábornagy gubernátorságához kötődik. A novemberben kinevezett két új tisztviselő közül előbbi a tezaurariátus elnöksége után a soproni fellebbviteli bíróság, majd az úrbéri legfőbb törvényszék elnöke, 1857-től a birodalom igazságügy-minisztere volt. Állítólag Ferenc József is úgy tudta, hogy ő „a leggyűlöltebb magyar”. Helyettese Franz Reichenstein báró lett, akit a kortársak egy része a kancellária rossz szellemének tartott. Az új gubernátor a francia forradalom elől emigrált normandiai nemesi családból származott. Egy ideig Magyarországon szolgált, Erdélybe érkezése után nehéz helyzetbe került, hiszen az addigi katonai parancsnok is megmaradt, s így az ügyintézés jó időre összekuszálódott, esetenként megkettőződött.

{1492.} Nádasdy és Crenneville kinevezésével véget ért az az egyéves időszak, melynek maradandó eredménye volt az abszolutizmus nyílt formájának felszámolása, a politikai közélet minden nemzet számára fontos megindítása.

A provizóriummal nem állt vissza a Bach-rendszer. Az erdélyi bírósági rendszer időközben kialakult szervezete megmaradt, mint ahogy a konzervatív Apor Károly báró is megtartotta a marosvásárhelyi királyi tábla elnökségét. Nem állították vissza a Bach-féle kerületeket, de a megyék megrendszabályozása valóságos kormányprogram lett. Az új korszak magán viselte az abszolutizmus és a liberalizmus arcvonásait.

Kemény és Mikó távozását a magyar kormányszéki tanácsosok, majd a magyar főispánok és a székely székek főkirálybíróinak lemondása követte, az egyedüli Pogány György, Alsó-Fehér megyei főispán kivételével, aki tisztviselői karával együtt a helyén maradt, mert a megyét – egy korábbi taktikai döntés alapján – semmiképpen nem akarták a rivális románoknak átengedni. Az újonnan kinevezett főispáni adminisztrátorok a kormány megbízható hívei voltak. Naszód, Fogaras, Hunyad és Felső-Fehér hivatalban maradt főispánjaival most már hatra emelkedett a román vezetésű törvényhatóságok száma, miután Doboka és Küküllő megyék élére is román adminisztrátorokat állítottak.

Nádasdy kancellár a székely székek és a magyar vezetésű megyék megtörését tűzte ki célul, mert a megyék segítsége kellett az erdélyi országgyűlés összehívásához, illetve a nagyobb cél, Erdély küldötteinek a bécsi Reichsratban való megjelenéséhez. 1861. november 28-án feloszlatta a törvényhatósági bizottságokat, s ideiglenes rendszabállyal választott és virilista nagybirtokosokból, valamint a községek lakói, iparosok és kereskedők soraiból választott új bizottságokat hozott létre, ezeknek esküt kellett tenniök, s bennük azután a közigazgatás kinevezett főtisztviselői játszhatták a főszerepet. Az 1862-ben megalakuló új megyebizottságokban és a tisztviselői karban a románok súlya megnőtt, de a többséget továbbra is a magyar birtokosok vagy kistisztviselők adták. Többfelé amolyan magyar–román egyensúly alakult ki, ami ismét csak a bürokrácia döntőbírói szerepének növekedéséhez vezetett. A magyar városok és a Székelyföld volt az a terület, amelyet egészében megtartott a magyar liberális birtokosság, polgárság, értelmiség. Az országos politika kérdéseinek tárgyalását tiltó ideiglenes megyei szabályzatot a magyar ellenzék sehol sem vette figyelembe, vitára tűzte ki az alkotmányosság visszaállításának kérdését, s az adminisztrátoroknak csak elbocsátásokkal, memorandumok erőszakos visszatartásával sikerült 1863 tavaszára az ellenállást annyira elfojtani, hogy az országgyűlési választásokat végre megtarthatták.

A román és szász politikai törekvések kiszámított felkarolásának részeként 1862 őszén a császár leiratot intézett a két román főpaphoz – mint a román nemzet képviselőihez –, valamint a szász univerzitáshoz. Megdicsérte őket a birodalom egységéhez való ragaszkodásukért, és kilátásba helyezte mind az {1493.} erdélyi országgyűlés összehívását, mind pedig azt, hogy azon „a románok államjogi viszonyai és vallásának törvényes szabályozása” a lehető leggyorsabban elintézést nyer. A felbátorodott román főpapok újból kérték egy, csak Erdélyre vonatkozó román nemzeti értekezlet összehívásának engedélyezését. Ha előzőleg éveken át nem járult hozzá az udvar a monarchia összes románjait képviselő kongresszus összehívásához, most, a megváltozott körülmények között egy szűkebb értekezlethez két hét alatt megkapták a császári jóváhagyást. Az egyházi szervezeten keresztül a két főpap 75-75 lelkészekből és világiakból álló követet hívott össze 1863. április 20-ra Nagyszebenbe. A gubernium román alelnöke – Vasile Popp –, a román tanácsosok, főispánok részvételével tartott négynapos tanácskozás után a harmadrészben papokból álló gyülekezet hűségnyilatkozat mellett a Februári Pátens iránti megelégedettséget is kifejezte, noha Bariţ ezúttal minden presszió és Şaguna gáncsoskodása ellenére hangoztatta, hogy a diploma és a pátens sem a román nemzet jogait, sem az egyéni szabadságjogokat nem hozta meg. Megerősödött az az irányzat, amely egyelőre feltétel nélküli támogatásról biztosította a kormányt, abban a reményben, hogy Ferenc József és Schmerling, ígéreteiket beváltva, kollektív nemzeti jogokat juttatnak a románoknak. A további nemzeti követeléseket és a köszönő feliratot Şaguna vezetésével küldöttség vitte május elején Bécsbe, ahol az alsó-ausztriai rendek és Bécs város vezetése ünneplésben, az uralkodó, Schmerling és a miniszterek jóindulatú fogadtatásban részesítették őket.

Az uralkodó 1863. július 1-re Nagyszebenbe hívta össze az országgyűlést. A választásokon – a korábbi határozatnak megfelelően – a 24. életévüket betöltött (nem cselédsorsú) férfiak vehettek részt, ha fejadóval együtt legalább 8 forint egyenes adót fizettek. A diplomások, így a papok, ügyvédek, orvosok, tanítók, jegyzők stb. intellektuális cenzus alapján lettek választók. A „már törvényes és alkalmazható alaptörvény” hiányára hivatkozó rendelet teljesen eltért az eddigi magyar parlamentáris jogfejlődés vonalától. Nem is a választójogosultak számának bővítése volt a legfontosabb, hanem magának a szavazótábornak az átalakítása, amennyiben 1848-ban minden nemes automatikusan választó maradt, most viszont csak azok, akik a cenzusnak megfeleltek, s ez a parasztsorsú nemeseket tizedelte meg olyan mértékben, hogy a megyékben csak minden ötödik nemes felelt meg az új követelménynek. Ez a réteg mindeddig, mint ahogy az elkövetkező években is sokáig, a magyar politika egyik fő hordozója volt, tekintet nélkül magyar vagy román etnikai hovatartozására. A választókerületi beosztás kétségtelenül indokolt módosításával 13 város 2-2 képviselőt, 23 mezőváros külön-külön 1, a falusi kerületek pedig 76 képviselőt küldhettek. A románok megnyugtatását célozta, hogy a megyék követeinek számát emelték, de arányos képviseletet nem vezettek be. Fogarasban, Naszódban 18 ezer, a Székelyföldön 14 500, a szász {1494.} területeken 8700 lélekre jutott egy képviselő, a szélsőségeket Felső-Fehér 27 600 és Sebesszék 3700 lélekszámú kerületei jelzik.

A hivatalos kimutatások szerint 82 693 fő fizetett 8 forintnál több adót, ebből 48 744 a megyékben, 8341 a székely székekben, 21 950 a szász vidékeken, míg a többi 18 városban, illetve kiváltságos helyen 3658. A megyék választóinak több mint fele volt román, s ezt biztatónak tartotta a román nemzeti komité, amely az újságok és a lelkészek útján erőteljes választási agitációba kezdett. Az országgyűlést a román nemzetet egyenjogúsító, a politikai hatalomba beemelő történelmi fordulatot megillető reménnyel várták.

A magyar liberálisok számára a maradék megyei pozíciók megtartása és saját politikai súlyuk bizonyítása miatt volt szükséges a választási részvétel. A külön országgyűlést eleve elutasították ugyan, de nem döntötték el előre, milyen mértékben használják azt fel politikai tüntetés színteréül. A magyarok becsábítását szolgálta az országgyűlést összehívó levélben felsorolt királyi javaslatok közül az a három, amelyik a birtokosok számára fontos, régóta sürgetett kérdések: a telekkönyv bevezetése, a földteher-mentesítés, hitelbank felállításának megvitatását és elintézését helyezte kilátásba.

Az 1863. évi nyári választásokon – melyen a kormány állítólag 800 ezer forintot fordított a körülbelül 75-80 ezer tényleges választó anyagi eszközökkel történő befolyásolására – 49 román, 44 magyar és 33 szász jelölt szerzett mandátumot. A fontos mezei munkák idején a román parasztságot jobbára papsága vezette nemzeti vagy egyházi zászlók alatt, gyakran egyházi ornátusban az urnákhoz; a szónokok többfelé ígéretet tettek a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos népi kívánságok kedvező elintézésére. A magyar választók a liberális jelöltekre szavaztak, akkor is, ha annak nem volt esélye, de a szászok nem szavaztak magyarokra vagy románokra. A liberális tábor mind a székely székekben, mind a magyar városokban elnyerte a mandátumokat, azonban a magyar politikai élet ősi szervezeti egységének tartott megyékben katasztrofális vereséget szenvedett. 38 megyei képviselőből csak 2 lett magyar, Bethlen Gábor Felső-Fehérben és Kemény István Alsó-Fehérben, az utóbbi is csupán kétes értékű győzelemmel. Ennek hatásaként tovább erősödött a meggyőződés, hogy a nemzeti és liberális törekvések csak az unió útján vihetők keresztül.

A megválasztott képviselőkhöz az uralkodó minden nemzetből 11-11 regalistát hívott meg a „tekintélyesebb férfiak”, illetve tisztviselők közül, nékik szánva azt az ellensúlyozó funkciót, amit másutt a felsőház szokott betölteni. Végül is 60 (majd 59) román, 56 magyar és 44 szász kapott lehetőséget, hogy az 1863. július 15-én megnyíló nagyszebeni országgyűlésen részt vegyen.

A megnyitásra lázasan készültek mindhárom nemzet politikai erői. Andrássy Gyula leutazott Erdélybe, Tisza Kálmán állítólag részt is vett azon a bizalmas előértekezleten, amelyet Mikes Benedek nagyszebeni lakásán {1495.} tartottak a magyar képviselők. A Kemény Ferenc elnöklete alatt folytatott kétnapos tanácskozás egyetlen súlyos kérdést akart eldönteni: hogyan lehetne az országgyűlés munkálatában a legfontosabb feladatban, a románok külön nemzeti jogai biztosításában úgy részt vállalni, hogy ezáltal sem az unióra vonatkozó 1848-as alapelvek és rendelkezések, sem pedig a külön országgyűléssel szembeni elvi tiltakozás csorbát ne szenvedjen. Egyenjogúsítási országgyűlési határozatot elfogadtak volna, de a szebeni országgyűlés törvényhozói jogát eleve nem ismerték el, mint ahogy az 1861. évi pesti csonka országgyűlés törvényalkotó kompetenciáját sem ismerte el a liberális többség. A bizalmas jegyzőkönyv tanúsága szerint „nem láttak eredményt ígérő okot” a megjelenésre, sem eszközt „alkotmányunk megmentésével annak korszerű kifejlesztésére, törvényeinknek tiszteletben tartására”; a kormánypárti többség – úgy vélték – nem fogja kedvükért „a kapott jelszót” feladni. Határozatuk, amit részletes történeti bevezetővel, gondosan mérlegelt fogalmazásban az uralkodó számára is emlékiratba foglaltak, kimondta, hogy „már egy erdélyi országgyűlésnek az eszméje is ellenkezik a törvénnyel”, majd hozzáfűzték: „minket ez országgyűléstől nem az tart vissza, hogy mi a nemzetiségek igazságos igényeit kielégíteni nem akarjuk, sőt inkább mit sem óhajtunk forróbban, mint hogy alkalom adassék nekünk a románok kívánságait, amennyiben azok méltányosak, a haza s alkotmányos szabadságunk biztosítása és épségbentartásával kivihetők, törvényes úton kielégíthessük”. Többen javasolták az engedmények részletes kifejtését, „hogy ezt meg ezt akarjuk a románoknak adni, nehogy az általánosságban kimondott jóakaratunkra nézve azt vethessék a magyarok szemére, hogy csak szóban bőkezűek, tényben azonban semmit sem produkálnak”; az emlékirat azonban a gyakorlati javaslatok felsorolásával adós maradt.*A tanácskozás rövidített jegyzőkönyvét I. OSzK Kézirattára, Fol. Hung. 1430, 1–3. f. – Az emlékirat szövegét l. Deák Ferencz beszédei III. 244–245.

Nem járt eredménnyel a magyar, román és szász képviselők közötti bizalmas kapcsolatfelvétel sem, amit azon felismerés alapján kezdeményeztek, hogy a románok körében erős tábora van a széles körű alkotmányosságnak. Kemény, Mikó, Haynald, Bethlen János, Bethlen Farkas, Bánffy Albert többször tanácskozott Şagunával, Şuluţiuval, Bariţcal, Puşcariuval, s a tanácskozások során a kölcsönös egymásrautaltságnak hangot adtak. A román liberálisok és egyes szászok az országgyűlési alkotmányos tábor megerősödését is remélték a magyarok belépésétől, ezek viszont a távolmaradásra próbálták rábírni az előbbieket. Haynald, akárcsak két évvel előbb, újból megígérte, hogy a pesti országgyűlésen „minden nemzeti kívánságotokat, amitek van, törvényekkel garantálni fogjuk”.*I. PUŞCARIU, i. m. (Notiţe) 75. Az álláspontokat nem sikerült összeegyeztetni, így azután a magyar képviselők és regalisták – két magas rangú tisztviselő és {1496.} Szamosújvár Bécset szolgáló polgármestere kivételével – mind távol maradtak az országgyűléstől. Elhatározásukat alátámasztotta, hogy az általuk idejekorán megszerzett, egyelőre titkos királyi leirat mind az 1848. évi uniót, mind az 1691. évi Diploma Leopoldinumot érvénytelenítette, s különösen sérelmezték, hogy a képviselőknek hűségesküt kellett tenniök, míg az uralkodót semmiféle eskü nem kötelezte.

A magyar tartózkodás megtépázta az erdélyi országgyűléshez fűzött centralista reményeket. Nélkülük nem képviselte már Erdély mindhárom nemzetét, s független polgári individuumok testülete helyett teljesen Bécstől függő tisztviselők hivatalos gyülekezetévé változott, hiszen az 59 román képviselőből 36 hivatalnok, 15 pap, a 33 választott szász képviselőből 22, a regalistáknak pedig a fele ugyancsak hivatalnok volt. A ténylegesen 90–110 fővel működő parlamentben 69 kormányhivatalnok és 21 lelkész ült, csupán 10 körül ingadozott a valóban független képviselők száma, az olyanoké, mint a szász Maager vagy a román Bariţ. A nagyszebeni országgyűlés ilyen összetételben az lett, aminek Schmerling valójában szánta: kézben tartott, kevés önállóságot mutató, engedelmes Landtag.

A tartománygyűlést 1863. július 15-én nyitotta meg a királyi biztos tisztével megbízott Crenneville altábornagy gubernátor, a Római Császár szálló átalakított dísztermében. A 101 főre olvadt képviselősereg eskütételét végignézte Andrássy és Tisza Kálmán is. Másnap a magyar díszruhába öltözött királyi biztos a magyarok nélküli testületnek felolvasta a trónbeszédet, amely az alkotmányos régi jogok visszaállítását, a polgári jogegyenlőségnek megfelelő képviseleti rendszer kialakítását ígérte, felszólította a képviselőket az Októberi Diploma és a Februári Pátens törvénybe iktatására, Erdélynek a birodalmi tanácsba való belépésére, s biztosította őket az unió érvénytelenségéről. Ezt követte a megvitatásra küldött kormányjavaslatok ismertetése, amit magyar és román nyelven ugyancsak megismételtek, mivel külön súlyt fektettek a három nyelv egyenjogúságának reprezentálására.

A magyar követek július 22-én végleg eltávoztak Nagyszebenből, miután átadták az ideiglenes házelnöknek távolmaradásuk írásos indoklását, s testületileg búcsút vettek Crenneville-től, aki talán némi előérzettel mondta nékik: „Reménylem, hogy más alkalommal ismét találkozni fogunk.”*ÜRMÖSSY L., i. m. 5. könyv 120. A katolikus, református és unitárius püspökök elsőként írták alá azt a másik emlékiratot, melyben hosszas vita után elfogadott kompromisszumként felajánlják az uralkodónak, hogy megváltoztatják az „államszerkezetet”, méltányolni fogják a birodalom érdekeit is, ha Ferenc József visszatér „a törvények alapjára”. Kemény és Mikó vitte az uralkodóhoz, aki azt nem volt hajlandó átvenni, Nádasdy pedig a magyar félnek kedvező választási rendszer {1497.} bevezetésével csábította Keményéket a Landtagba és a Reichsratba való belépésre.

A magyar képviselők mandátumait a kormány érvénytelenítette, és újabb választást írt ki kerületeikben, a távol maradó regalisták helyébe pedig újakat nevezett ki. Az augusztusi választáson az eddigi magyar képviselők régi helyeiken ismét győzelmet arattak, s az erődemonstráció végeztével ünnepélyesen lemondottak mandátumaikról. Kormány és ellenzék szavaztatásos párharca ezután többször megismétlődött. Az októberi újabb választáson már igen erős kormányzati nyomás érvényesült, a községi választóktól nyilatkozatokat követeltek, hogy csak olyan jelöltre szavaznak, aki el is megy Nagyszebenbe. Ha nem is változatlan arányban, de ismét a magyar ellenzék győzött. 1864 májusában negyedszer, augusztusban pedig ötödször próbálkozott Nádasdy választással megtörni az ellenállást, mindvégig sikertelenül. Új regalistákkal és két kormánypárti választott honatyával együtt mindössze 11 magyar foglalta el országgyűlési helyét, ezt azonban a kormány meg sem próbálhatta a közvélemény előtt Erdély magyarságának képviseleteként feltüntetni.

A magyar szavazók határozott kitartása az ellenzéki politikai törekvések nem túl széles, de szilárd társadalmi bázisának meglétét bizonyította. A távol maradó politikusok pedig egy modernebb liberalizmus ügyét szolgálták, megkönnyítették a szélesebb körű önállóságért küzdő magyarországi elvbarátaik harcát, még akkor is, ha a nagyszebeni Landtagot a kormány természetesen nem félkudarcként, hanem inkább saját sikerként igyekezett feltüntetni. A liberalizmus általános érdekeinek szolgálata azonban ellentmondásba került az egyes nemzetek közötti viszony újrarendezésének követelményével. Bárhogy változtak a történelmi körülmények, a nem magyar népeket nem lehetett a magyar liberális „államnemzeti” doktrína tiszta formában történő érvényesítésével kielégíteni vagy megnyugtatni. Maga ez a felismerés is keserves és megtorpanásokkal teli, vontatott folyamat volt, de azokat, akik ezt végigjárták, bármely politikai irányzathoz is tartoztak, a megoldási módozat, a kompromisszum keresésére ösztönözte.

A TARTOMÁNYGYŰLÉS MUNKÁJA

A kormány 11 törvényjavaslatot szándékozott elfogadtatni, köztük olyanokat is, amelyek rendszerint nem tartoznak egy ideiglenes országgyűlés feladatkörébe. Az első három kormányjavaslat a román nemzet és két vallásának egyenjogúsítását, a magyar, német és román nyelv hivatalos nyelvként való egyenjogú használatát, valamint a képviselőválasztás és az országgyűlés működésének rendjét szabályozta. Három olyan tárgykör volt ez, amelyet a román politikusok nemzeti létkérdésnek tekintettek, lassan {1498.} évszázados kívánságok beteljesülését várván tőlük. Ez volt az első – és egyben az utolsó – olyan erdélyi országgyűlés, amelyen nemcsak jelen voltak, de ők alkották a többséget is.

A román nemzet egyenjogúsításáról, valamint a három nyelv hivatali használatáról szóló javaslatokat Bécsben jórészt román tanácsosok és Vasile Popp, a kolozsvári gubernium alelnöke dolgozták ki. A nagyszebeni országgyűlésen egy 14 tagú bizottság nem kevesebb, mint 9 javaslat között kellett volna döntsön, míg végül Béldi György gróf és a szász tagok az egész tervezet véglegesítését rábízták a román tagokra. Ezek, elsősorban Bariţ, a kormányjavaslatot közelebb hozták az erdélyi régi rendi alkotmányhoz, a román nemzetet és vallásait nemcsak törvényesen elismertnek nyilvánították, hanem hangsúlyozták, hogy „az erdélyi alkotmány értelmében az elismert többi három nemzettel és négy vallással szintén törvényszerűleg elismertetnek”.*Okmánytár (i. m.) 355. Ez a különbség, amint az egyik előadó, Cipariu rámutatott, azt jelezte, hogy a román nemzet ragaszkodik az erdélyi hagyományokhoz, nem elegendő, hogy a világ összes nemzeteivel egyenrangúnak nyilvánítsák, hanem az adott területen, kifejezetten a magyarokkal, szászokkal és székelyekkel egyenjogúsítsák. A történetiséghez való ragaszkodás, a feudális natio és a polgári nemzet közötti direkt kapcsolat keresése számos ellentmondás forrása lett a későbbiek során. A román politikusok hol tagadták a rendi erdélyi törvények érvényét, hol jogforrásként hivatkoztak rájuk, hol pedig – éppen saját sérelmi többleteik miatt – valójában érvényét vesztett régi törvények (s ezzel keserves történeti múltjuk) pótlólagos korrekcióját kívánták. Így azután az egyik román képviselő azt javasolta, hogy ha már a román nemzetet becikkelyezik, egyenjogúsítsák a magyart is, hiszen a feudalizmusban nemesekről, székelyekről és szászokról szóltak a törvények. Szamosújvár képviselője a mintegy tízezernyi örmény egyenjogúsítására dolgozott ki javaslatot, noha eleve ki volt mondva, hogy a politikai jogegyenlőség nem korlátozódik a négy törvénybe iktatandó nemzetre.

A képviselők elvetették a szászok nagyobbik csoportjának azon javaslatát, amelyet még 1862 tavaszán fogadott el az univerzitás, és amely négy külön nemzeti vidék kialakítását ajánlotta egy 86%-ban román lakosságú, 765 ezer fős román, egy 75%-ban magyar, 416 ezer fős, ún. székely terület, egy 54%-ban szász, 422 ezer fős szász terület és egy 26%-ban magyar, 313 ezer fős, ún. magyar közigazgatási terület formájában. Ezt a tervet a magyar és a szász liberálisok mellett a románok sem tartották liberálisnak, számukra azt a külön veszélyt is magában hordozta, hogy a románság számbeli többségének érvényesítését több megyében teljesen kizárta volna. A szász követek nagyobbik része a határozott birodalmi centralizáció híve volt, ezt tekintette a németség fennmaradása, de egyben – az abszolutizmus ellenkező tapasztalatai {1499.} dacára – a szász politikai-szervezeti önállóság biztosítékának is. Ebbe a felfogásba illeszkedett Erdély négy nemzeti területre osztásának terve is. A szászok kisebbségét a liberális unionisták képezték, főleg brassóiak. Ezek közül Franz Brennerberg még a felirati vita során az unió mellett emelt szót, és lemondott mandátumáról, Franz Trauschenfels viszont, uniós álláspontját fenntartva, részt vett a munkálatokban, sőt előadóként ő terjesztette be a románok egyenjogúsítására vonatkozó bizottsági javaslatot. A 41 sornyi törvényt 10 ülés után el is fogadták, s az uralkodó októberben szentesítette.

A román egyházak egyenjogúsításával az Erdély hét bűnének tartott „három nemzet, négy vallás” immár „tíz bűnné” nőtt a tartománygyűlést kívülről ironikusan bíráló magyar ellenzék szóhasználatában, annak ellenére, hogy ezt az engedményt maga is hajlandó volt megadni.

A három erdélyi nyelv egyenjogú hivatali használatáról szóló javaslat részben új lehetőségeket ígért, részben – az előzőkhöz hasonlóan – a már bekövetkezett változásokat szentesítette, amennyiben a román nyelv 1860 végétől úgyis fokozatosan teret nyert a közigazgatásban. A magyar liberálisok a megyékre és községekre akarták bízni hivatali nyelvük megválasztását, ezt tükrözte az 1861. évi országgyűlés javaslata is, de az állam és a parlament nyelvéül kizárólag a magyart kívánták használni, bár olyan tekintélyes politikus, mint Teleki Domokos gróf lehetségesnek tartotta, hogy idővel Erdély hivatalos nyelve a román legyen.

A kormányjavaslat csak formailag adott többet, mint a magyar liberális tábor. Hivatalos nyelvvé tette a magyart, románt és németet, de a hadsereggel való levelezésre a németet rendelte el, a felsőbb hatóságok és a törvények, valamint a központi kormányszervekkel való levelezés nyelvét a provizórium szokásaihoz híven rendeleti úton akarta szabályozni. Ezzel az államnyelv meghatározását valójában kivette a képviselők hatásköréből. A tárgyalások során éles vita bontakozott ki a szász és román tábor között, részben a gyakorlati keresztülvihetőség körül, részben a német nyelv szászföldi pozícióinak védelme miatt. Szász részről a nyelvi egyenjogúságot lépcsőzetesen akarták bevezetni, mire Ioan Negruţiu arra hivatkozott, hogy sok minden már rég megvalósult. „Magyar testvéreink a nyelvi kérdésben teljesítették követeléseinket. A megyékben hivatalos nyelvnek nyilvánították nyelvünket, éppúgy, mint a magyar nyelvet… Részükről nem tapasztaltunk semmiféle nehézséget és hiszem, hogyha ők most itt lennének szemtől-szemben velünk, valamennyien amellett nyilatkoznának, hogy a törvényt azonnal életbe kell léptetni.”*MESTER M., Az autónom Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863–64. évi nagyszebeni országgyűlésen. Bp. 1936. 259. Román részről néhányan szerették volna elérni, hogy ne testületek határozzák meg a község vagy megye nyelvét, hanem a választók, s ezzel biztosítsák a román többség érvényesülését, de a kormánypárti többség itt is {1500.} leszavazza őket, akárcsak a német nyelv privilégiumainak kérdésében. A törvényt csak 1865 elején szentesítette az uralkodó, a kormány azonban már 1863 legvégén leküldte végrehajtásra a kolozsvári guberniumhoz, amely részben érvényre is juttatta annak intézkedéseit.

Sohasem látszott olyan közelinek a román nemzet politikai jogainak kiterjesztése, de sohasem volt annyira csalóka az esélye, mint a nagyszebeni Landtag idején. Az ország legrégibb ereje, a legerősebb gazdasági pozíciókkal, legnagyobb politikai potenciállal, erős Királyhágón inneni szövetségesekkel rendelkező magyar liberális és konzervatív tábor, a magyar társadalom vezető garnitúrája ellenében nem lehetett tartós rendezést elérni. A román társadalom akkori szerkezetéből következett, hogy csupán olyan papi vagy hivatalnok-értelmiségi gárdát tudott kitermelni, amelyik egymagában nem jelentett ütőképes politikai erőt, szükségképpen az állami bürokrácia tartalékhadának szerepére volt kárhoztatva. Legjobbjaik felismerték ezt a felemás helyzetet, megpróbáltak ellene tenni is valamit. Bariţ és többen mások a modern alkotmányosság érdekében emeltek szót a tartománygyűlésen, ezzel mintegy átvállalva a magyar liberálisok politikájának egy részét. Ioan Raţiu már 1861 nyarától óvta társait attól, hogy túlságosan elkötelezzék magukat a Schmerling-kormánynak, és javasolta, hogy keressék a kapcsolatot a magyar politikusokkal; Bariţot is figyelmeztette Josef Grimm, az Erdélyből távozó befolyásos osztrák hivatalnok, hogy bármely pillanatban feláldozzák a románokat egy új kombináció kedvéért. A rossz hangulat kezdettől rányomta bélyegét a nagyszebeni országgyűlésre. Csakhogy a hivatalnokok nem ugorhatták át saját árnyékukat, s nem nőhettek egyből néptribunokká; a román főpapok előtt pedig ott lebeghetett a katolikus Haynald püspök sorsa, akit az uralkodó nemcsak megrótt, hanem hamarosan el is távolított a gyulafehérvári főpapi székből ellenzéki magatartása miatt. A román vezetők nem ismerték fel, hogy az abszolutizmus a végét járja, valójában a Schmerling-féle centralizációval utóvédharcot vív az ellenzéki erők ellen. Nem tudhatták, hogy a kormány kudarcokat szenved németországi politikájában, és nem hitték, hogy Ausztriában is lehanyatlóban van Schmerling napja: a korábban őt pártoló osztrák burzsoázia liberálisai 1863-tól szembefordultak a miniszterelnökkel. Akkor került sor az erdélyi országgyűlésre, amikor már bukásra állt az a politika, amelyik létrehozta.

Az első törvények elfogadása után a rossz hangulat erősödött. Lassan feltámadt a gyanú, hogy az egész kísérlet arra kell, hogy Magyarországot a Reichsratba kényszerítsék. A kormány játszott a nagyszebeni testülettel. Reichenstein alkancellár mindig magánál hordta a feloszlatási királyi kéziratot, hogy bármikor elővehesse. Az országgyűlés elnöke az a konzervatív magyar Groisz Gusztáv lett, aki a hat jelölt közül a legkevesebb szavazatot kapta. Fenntartás nélkül elfogadtatta a kormány az Októberi Diplomát és a Februári Pátenst, holott a románok előbb akarták rendezni az egyenjogúság, {1501.} az új választójog ügyét. Amikor sürgetővé vált a becikkelyezés, néhány román átment a szászokhoz, s egykettőre lezárták a vitát. A legfőbb törvényszéket a románok Erdélyben akarták felállítani, a kormány viszont Bécset jelölte ki székhelyül, ezért a többségi döntést újabb szavazáson egyszerűen visszavonták. Amikor királyi leirat sürgette, hogy küldjenek képviselőket a bécsi Reichsratba, haladéktalanul megválasztották a 26 küldöttet, akik október 20-án a császárvárosban elfoglalhatták a nemrég távozott cseh képviselők kihűlt helyét. A 13 román és 11 szász küldött nem tudott semmit sem elérni, az Erdélyre vonatkozó költségvetési részt is eredetiben szavazták meg, amikor pedig egyházi-iskolai támogatást kértek, az egyik osztrák liberális koldulóknak nevezte őket, egy másik pedig azt mondotta, hogy inkább azokat várták ide, akik otthon maradtak, mármint a magyarokat. Általában, kezdeti kedvező fogadtatás után (Schmerling: „Erdély érezze, hogy mit jelent a birodalomhoz tartozni”*ÜRMÖSSY L., i. m. 4. könyv 146.), a szebeni küldötteket a kormány statisztáinak tekintették. A román képviselők 1864 februárjában keserű szájízzel tértek haza, talán többüknek eszébe jutott Türr István bukaresti figyelmeztetése, aki a Romanulban óvta őket: ne menjenek a Reichsratba, mert „egy efemer győzelem ára a jövő teljes elvesztésével lenne megfizetve… A ma fegyvert ad a románok kezébe, vigyázzanak, hogy meg ne vágják magukat vele, mert kétélű fegyver.”*Türr István felhívását újraközölte: Magyar Polgár, 1868. december 6.

1864 májusában ismét megnyílt a szebeni országgyűlés, hogy október végéig folytassa munkáját. A nehézségek és mulasztások egyre halmozódtak. Alig hoztak néhány törvényt; az 1863-ban alkalmazott ideiglenes szabály alapján szervezték át a közigazgatást és csináltak választójogi tervezetet. A 9 vagy 12, lehetőleg nemzeti szempontok szerint körülhatárolt törvényhatóság tervét lassan dolgozták ki. Az igazságszolgáltatás átszervezését, Raţiu – liberálisok által kommunisztikusnak nevezett – agrárjavaslatait az erdők közössé nyilvánítására (ahol ti. 1848-ig földesúr és paraszt együtt használhatta), a székelyföldi jobbágyfelszabadítás méltányos intézésére, a volt földesúr és jobbágy közös legelőjének arányos felosztására – mind elintézetlen hagyták. A parlamentáris gyakorlat hiánya is megbosszulta magát; a három nyelven folytatott munka pedig lassította az ügymenetet, mígnem feladták, s felváltva használták az egyes nyelveket. A két román főpap rivalizálása erősen érződött. Még olyan javaslatoknál is, amelyekkel egyetértettek, lehetőleg mindkét főpap, sőt lehetőleg minél több képviselő tartott hosszadalmas felszólalásokat.

1864. október 29-én az üléseket elnapolták, hogy a 26 fős küldöttség ismét elmehessen Bécsbe a Reichsrat üléseire. Sosem nyitották meg újra, mert 1865 folyamán a politikai helyzet gyökeresen megváltozott. A Landtag tehát úgy ért véget, hogy fel sem oszlatták, s a hat szentesített törvény nem bírt jelentőséggel, {1502.} mert nemcsak a magyar politika irányítói ellenezték, hanem valójában – koronázási eskü híján – még az uralkodót sem kötötték.

A nagyszebeni tartománygyűlés megmutatta azt az ellentmondásosságot, amely a kor fejlődését jellemezte. Az európai haladás tábora 1848 után saját bőrén tapasztalta, hogy a széles körű választójog, amennyire elengedhetetlen a szélesebb néprétegek önkormányzatához, politikai harcához, ugyanannyira kétarcú is. Egy féltőkés-félkatonai rendszer a hadsereg, csendőrség, igazságügyi apparátus birtokában – néphangulatok felhasználásával – még a széles körű választójog mellett is tudja hatalmát biztosítani, tehát az általános választójogból mára születésének pillanata előtt annak karikatúráját teremti meg. A tartománygyűlés a kormány engedelmes eszköze volt, saját hatékony működésének demonstrálására és a magyar liberálisok sakkban tartására kellett. Üléseinek második feléről a legelőrelátóbbak, mint Şaguna, a legliberálisabbak, mint Bariţ szinte elpárologtak. A paraszti tömegek, az alsóbb román értelmiség-kispolgárság politikai iskolázása, begyakorlása szempontjából a tartománygyűlés előkészítésének maradandó jelentősége volt, mint ahogy a románság szélesebb rétegei számára a nagyszebeni ülések öntudatformáló, mozgósító jelentősége ugyancsak elvitathatatlan. Ha volt maradandó érdeme, úgy azt egyedül a polgári szász és még inkább a román nemzettudat fejlődési folyamatának gyorsításában fedezhetjük fel.

A PROVIZÓRIUM FELSZÁMOLÁSA

Ha a schmerlingi politikának nem is sikerült megtörni a magyar liberálisok ellenállását, megpuhításuk terén ért el eredményeket. A hosszú abszolutizmus nem hozott gazdasági felemelkedést a birtokos osztálynak, az 1860–62-es esztendők viszont új adósságot hoztak nekik, hiszen a közszerepléshez pénz kellett, mert az egész Mikó-korszak közigazgatását jóformán saját költségen, sokfelé jórészt ingyen kellett vállalják, mivel a provizórium bevezetéséig sem kapták meg fizetésüket. Az adókat fizetni kellett, a konjunktúrákat viszont nem lehetett kihasználni, hiszen még mindig nem volt vasútja a tartománynak. Hitel nélküli, elkülönítetlen, szabályozatlan birtokaik értéküket veszítették. Fogaras tájékozott román főkapitánya szerint pár millióért Erdély egész földje megvehető lett volna. A kiútkeresés kényszere az udvarral egyezkedni kívánók táborát erősítette. A konzervatívok már 1863-ban akcióba léptek, Kemény Ferenc karácsonykor Erdélynek az Októberi Diplomában „megígért állásának helyreállítását” akarja kérvényeztetni.

1864 legvégén Augusz Antal báró titokban felkereste Deák Ferencet, majd a császár megbízásából – immár Magyarország területi integritása helyreállításának alapján – részletekbe menő kiegyezési tervet kért tőle. 1865 tavaszán Deák híres „húsvéti cikkében” célul jelölte meg a birodalom és a {1503.} magyar alkotmányosság alapérdekeinek egyeztetését. Itt mondotta ki az 1848. évi törvények módosításának lehetőségét, a készséget arra, hogy ezeket „a birodalom szilárd fennállhatásával” egyeztessék, hangsúlyozva a magyar liberálisok egyik legjelentősebb, régi követelését, hogy a birodalom osztrák felében is biztosítani kell az alkotmányos kormányzást mint az abszolutizmus végleges megtörésének zálogát. A konzervatívok csendes támogatásával folyó kiegyezési tapogatózások alatt menesztették 1865. június 26-án Zichy magyar és Nádasdy erdélyi kancellárt, az utóbbi helyét a dinasztiahűségével kitűnt gróf Haller Ferenc lovassági tábornok foglalta el. A rendszer lelke, Schmerling is megbukott, utóda a csehországi arisztokrata Richard Belcredi gróf lett, s egyben az uralkodó is bekapcsolódott a kiegyezési lépések előkészítésébe. Augusztusban Bécsben az új miniszterelnök a két kancellárral, Kemény Ferenccel és Jósika Lajossal megegyezett az unió visszaállításának módozatában. Kemény 1861. évi tervezetének megfelelően, az 1791. és 1848. évi választójog figyelembevételével terveztek új választásokat és országgyűlést hirdetni, ami a regalisták nagy számával biztosíthatta a kívánt eredményt. Ferenc József elvi hozzájárulását adta az unióhoz, magához hívatta (az 1864. december végén a magyarországi és erdélyi görögkeleti románok érsekévé kinevezett, immár a szerbektől független egyházat kormányzó) Şagunát és Konrad Schmidt szászispánt, akikkel közölte kiegyezési szándékát, ígéretet tett a nem magyar nemzeti jogok biztosítására, amennyiben szászok és románok az új helyzethez alkalmazkodni tudnak. Az idejekorán érkezett figyelmeztetés megerősítette a korábbi értesüléseket, de ezt a román politikusok nem tudták kihasználni arra, hogy a magyar liberálisokkal kapcsolatba lépjenek. A nemzeti komité 1863 óta kettészakadt, a két román főpap ellentéte miatt valójában megszűnt, Şuluţiu, Bariţ és Raţiu ugyan tovább vitték az ügyeket, de befolyásuk érthetően csökkent. Félig-meddig tétlenül nézték az eseményeket.

1865 őszén az uralkodó november 19-re Kolozsvárra új országgyűlést hirdetett, amelynek „egyedüli és kizárólagos tárgya a Magyar- és Erdélyország egyesüléséről szóló 1848. évi 1. törvénycikk revíziója, mindkét anyaországra nézve közös érdekeket illetőleg”. Egymás után jöttek a rendeletek a választási előkészületekről, a municipiumok restaurálásáról, melynek során az 1861-ben megalakult testületek ismét régi összetételükben kezdtek működni. Az uralkodó december 10-re összehívta a pesti országgyűlést is, majd az egyes parlamentek elé utalta a diplomát és a pátenst, egyben ezek felfüggesztése formájában véget vetett annak a kísérletsorozatnak, amellyel 1860 tavaszától próbálkozott.

Az új választásokra a cenzust ismét 8 forintban állapították meg, de ezúttal a fejadó beszámítása nélkül, így jóval magasabbra emelték az 1863. évinél. A változás lényege azonban nem a választók számának alakulásában keresendő, hiszen a cenzusemelés ellenére – megbízható adatok híján becslésre {1504.} támaszkodva – úgy tűnik, hogy néhány ezerrel több volt a jogosult, mint 1863-ban. A választók 80 ezer fölötti létszámát az adja, hogy a kisnemesség paraszti sorsú elemei „régi jogon”, cenzus nélkül szavazhattak. A kisnemesség viszont – etnikai hovatartozástól függetlenül – a magyar politikai erők tartalékát képezte. Ehhez járult még a regalisták nagy száma. Az új rendszer kimondottan hátrányos volt a románok, s előnyös a magyarok számára.

A román értelmiségre villámcsapásként hatott az új fordulat s az új választójog. A kormányszék román alelnöke úgy ítélte, hogy ez a kísérlet rövid életű lesz, csak ki kell várni bukását. Ellenállásra biztatta Şuluţiu görög katolikus érseket és társait, akik azután megpróbálkoztak azzal a taktikával, amelyet a magyarok alkalmaztak a nagyszebeni országgyűléssel szemben: bojkottálni akartak. Şuluţiu nemzeti konferenciát próbált összehívni, de sem Bécsben, sem Kolozsvárt nem kapott rá engedélyt. Még Şaguna sem volt szolidáris vele, hiszen az újdonsült ortodox érsek tudta, hogy a románok most már nem befolyásolhatják érdemben az események menetét, ezért, bár ellenezte az uniót, látványos ellenlépéseket nem vállalt. Az utolsó pillanatban Bariţék a választásokon való részvétel mellett döntöttek. Erre ösztönözte őket az is, hogy az unió elismerése esetére bizonyos engedményeket reméltek, bár éppen az unió megakadályozása volt a tényleges, nem titkolt céljuk. Kemény Zsigmond a Pesti Naplóban még a nyár folyamán kimondotta: „midőn uniót akartunk, nem akartunk unificaltatást, mely ne tűrjön Erdélyben autonomicus életet és a szorosabb értelemben vett tartományi ügyekre még külön országgyűlést, … az erdélyi nemzetiségek sajátos helyzete miatt óvatosan kerülünk minden unificalási irányt, s az unió kapcsai által nem óhajtanánk prejudicalni méltányos autonómiai törekvéseknek.”*Pesti Napló, 1865. június 30.

A szász univerzitás ellenezte az új intézkedéseket, mégis a Kemény Zsigmond által említett alapon hajlandó volt az országgyűlésen részt venni, s „a szász nemzetiség municipális alkotmányának előleges államjogi biztosítása mellett” az uniót is elfogadta.

A novemberi választásokon az unió ügyének az uralkodó által történt felkarolása éppúgy megtette a maga lélektani hatását, mint a jogosultsági alap felemelése és a román szavazók körének szűkítése az 1848-ban kimondott értelmiségi cenzus félretételével. Az uniót ellenzők vagy érdemi feltételekhez kötők tábora a 14 választott (és 34 regalista) román képviselőből állott. A magyarok 59 választott képviselője (és a 137 regalista) mellett még forma szerint is eltörpült a román és a 30 választott (valamint 20 regalista) szászból álló nemzetiségi képviselői tábor. Regalisták nélkül is többségben voltak az uniópártiak.

{1505.} A KOLOZSVÁRI UNIÓS GYŰLÉS

Ünnepi külsőségekben nem volt hiány november 19-én, amikor az 1848. évi országgyűlésen is elnöklő Kemény Ferenc báró megnyitotta az unió tárgyalására összehívott kolozsvári gyűlést. Az ünnepélyességet azonban inkább csak a rendezés biztosította, hiszen egyetlen jelentősebb politikai erő sem tekintette érvényes országgyűlésnek. A románok jogtalannak nevezték összehívását, s a szebeni országgyűlés folytatását kívánták. A szászok többsége az uralkodó iránti lojalitás jogcíme mögé bújva ingadozott az unió elfogadásának különböző feltételei között, míg kisebbségük a magyar álláspontot tette magáévá. A magyar képviselők többsége Deák Ferenc irányzatához tartozott, de abban a balközépiek is egyetértettek, hogy ez a gyűlés inkább csak regnikoláris tanácskozásnak tekintendő, feladata csupán annyi, hogy ismételten állást foglaljon az 1848. évi unió életbe léptetése mellett. Az előzetes egyeztető megbeszélések nem vezettek eredményre, s a nyilvános tárgyalások a 48 román képviselőből csupán 32 részvételével kezdődtek, a többiek – köztük Bariţ és Vasile Popp – tüntetően távol maradtak. Látványos, szép szónoklatokkal teli üléseken foglaltak állást a magyar küldöttek az unió kérdésében, megismételve mindazokat az érveket, amelyek 1848 és 1865 között felgyülemlettek. Şaguna és Maager tiltakozása, 29 román és 26 szász szavazat ellenére az értekezlet 166 (köztük 4 román és 6 szász) szavazattal elfogadta a Zeyk Károly által beterjesztett magyar indítványt, amely történeti fejtegetésben bizonyította az unió jogszerűségét, majd a legvégén néhány reálpolitikai adalékkal adott nyomatékot a határozatnak. A december 18-i határozat szükségesnek mondotta az uniót a birodalom nagyhatalmi helyzetének szempontjából, „amely cél eléréséhez egy erős Magyarország, történelmi múltjánál, földrajzi fekvésénél, nemzetgazdasági és etnográfiai viszonyainál fogva a legjelentékenyebb tényezőül van hivatva”. A magyar állam megszilárdítása követeli a területi épség helyreállítását, „méltányosan kielégített, nyugodt Magyarország lehetvén képes azt a magas hivatást betölteni, melyet számára a gondviselés a birodalom politikai és államgazdasági regenerációjában kijelölt”.*Erdélyi Hetilap, 1865. december 28. – Zeyk Károly indítványát l. Deák Ferenci beszédei III. 359–360. Életkérdés ez Erdély számára is, mondja a határozat, hivatkozva a gazdasági elmaradottságra, elszegényedésre és adóképtelenségre; az anyagi fellendülés „egy jog- és természetszerű érdek- és erőegyesítéstől” várható. Végül a nem magyar népek egyenjogúságának kérdésében leszögezi: az uralkodó „minden népei boldogítására törekvő atyai szíve s a magyar törvényhozás elismert szabadelvűsége elég biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy Erdély egyes részeinek, hitfelekezeteinek és {1506.} nemzetiségeinek jogai, érdekei és igényei az eggyéalakulás részletezésénél illően tekintetbe lesznek véve, s a jogegyenlőség és méltányosság alapján kielégítve úgy, hogy minden honpolgárnak egyenlő joga legyen”.*Erdélyi Hírlap, 1865. december 28., ill. ÜRMÖSSY L., i. m. 251. A határozat a biztos győzelem ismeretében már nem ragaszkodott mereven az ülések országgyűlési jellegének tagadásához. Az aláírás rugalmas fogalmazást alkalmaz: „legalázatosabb és örökre hű alattvalói és szolgái, Erdély országgyűlésileg egybegyűlt királyi hivatalosai és képviselői”.

A határozathoz csatolták a Şaguna által beterjesztett román kisebbségi állásfoglalást, amely az 1863. évi előírás szerint összehívandó országgyűlést követelt, hogy a románok méltányosabb választójog alapján tárgyalhassanak az unióról. Az ugyancsak csatolt szász különvélemények közül az egyik, Jakob Rannicheré az egyes nemzetiségek külön jogainak biztosításától tette függővé az unió elfogadását. Az üléseket elnapolták a feliratra érkező királyi válaszig, bár annak tartalma nem volt kétséges, hiszen Ferenc József már a pesti országgyűlés megnyitásán a magyar korona integritásának visszaállításáról beszélt, Deák pedig egy alelnöki és egy jegyzői tisztséget üresen hagyott a majdan beérkező erdélyi képviselők megbízottjainak.

1866. január 10-én Crenneville királyi biztos felolvasta a királyi leiratot, amely megengedte, hogy Erdély követeket küldjön a pesti országgyűlésre, de az unió életbe lépését megpróbálta a kiegyezési tárgyalások teljes lezárásától függővé tenni, s külön kikötötte a nemzetiségek és vallások „méltányolható” jogigényeinek előzetes kielégítését. A konzervatívok által fogalmazott egyensúlyozó irat feltételei kevesek voltak a jogaikat és jövőjüket féltő szász és román politikusoknak, és túlságosan is kiegyezési kortesfogásnak tűntek a magyar liberálisok szemében. Ellenvéleményüknek valójában már nem adtak hangot, mert `az elnök azon kijelentésével, hogy „végcélunk teljesüléséhez sokat közeledtünk”, a kolozsvári uniós gyűlés véget ért, hamarosan megkezdődtek az új választási előkészületek, ezúttal már a pesti országgyűlésre.

Erdély különállása ezzel a lépéssel valójában megszűnt. Nem egyedül az ottani magyar politikai erők nyomása vitte keresztül az unió ismételt életbe léptetését, hanem a monarchia megszilárdítását célzó kiegyezési tárgyalások sikerének volt elengedhetetlen feltétele. A kiegyezés ugyanis ott kezdődik, ahol az unió. De nagy része volt ebben az erdélyi legerősebb politikai erőnek, a magyar liberális tábornak, amely meg tudta akadályozni, hogy a birodalmi centralista terveknek megfelelően különállóként, elsősorban Magyarország ellenében „stabilizálják” Erdélyt.

Az unió helyreállítása lehetőséget biztosított Erdély számára, hogy immár nem szerény határtartományként, hanem egy nagyobb, gazdaságilag, társadalmilag és politikailag egyaránt fejlettebb anyaország részeként illeszkedjék {1507.} be a tőkés fellendülés útjára lépett Habsburg-monarchiába, s ezen keresztül kapcsolódjon az európai gazdaság növekedési folyamataihoz.

A jövő kérdése volt, hogy az unió keretében milyen mozgástér nyílik a nemzetek kulturális-politikai fejlődése számára, hogy az immár kedvezőbb feltételek közepette mennyit sikerül behozni a történelmi elmaradásból, mennyire sikerül megoldani mindazokat a különböző súlyú gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseket, amelyeket Közép-Kelet-Európa polgári átalakulása már jó ideje itt is napirendre tűzött.

{1476-1477}