1. FELZÁRKÓZÁS ÉS INTEGRÁCIÓ

A TŐKÉS ÁTALAKULÁS ELŐFELTÉTELEI

A múlt század nagy sorsfordulóját, az 1848. évi polgári forradalmat követő évtizedek a feudalizmusból örökölt gazdasági szerkezet felbomlását, a polgári társadalom alapvető osztályainak kialakulását és a tőkés gazdálkodás megalapozó szakaszát jelentették. Az új társadalmi formáció sokáig mint különböző termelési módok strukturált egysége működött, amelyben a tőkés termelési mód volt az uralkodó, és ez hasonította magához az előző korban kialakult formákat. Eredményeként fél évszázad elteltével az egész ország szervesen illeszkedett a tőkés világgazdaság rendszerébe.

A fejlődés fő hajtóereje kezdettől a monarchiabeli és főként az európai tőkés piac tartós agrártermék- és nyersanyagkereslete, egyben annak termelési tényezőket: tőkét, modern berendezéseket, szakembereket kibocsátó törekvése volt.

Erdély kétségkívül a Monarchia legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiói közé tartozott; a mezőgazdasági árutermelés csak szórványosan bontakozott ki 1848 előtt, az általános műveltség, az ipar és a városiasodás alacsonyabb szinten állott, mint a tőle nyugatra fekvő területeken. Úthálózata zömében kiépítetlen, hajózása minimális volt, 1868-ig a nyugat felől épülő vasút csak a szomszédos Nagyvárad, Temesvár, Arad városokig vezetett. Az abszolutizmus korának mulasztásai így hosszú távon is kihatottak, mert mire az első vasutak Erdély mezőgazdasági művelésre kedvező tájait elérték, addigra a végéhez közeledett a gabonakonjunktúra, így annak lendítőereje kevéssé érvényesülhetett.

A hitelélet modern formáinak a brassói és nagyszebeni szász bank voltak előhírnökei, korszakunk elején az utóbbi jelentősége nőtt meg a földbirtokosoknak nyújtott kölcsönök miatt, míg az iparosok, kismanufaktúrák készárutételeiket sokszor a zálogintézetekbe adták be, hogy pénzhez jussanak. Az Osztrák Nemzeti Bank csak 1854-ben vezette be Brassóban a váltóleszámítolást, s 1866-ig a kormány deflációs politikája is fékezte a váltóüzlet kibontakozását. A kataszteri felmérések vontatottsága, a telekkönyvezés politikai okokból történő halogatása ugyancsak a jelzáloghitel rendszeresítését {1509.} késleltette. 1857-ben a bécsi Creditanstalt nyitott fiókot Brassóban, 1865-ben pedig Kolozsvárt létesült szerény hitelbank, majd Marosvásárhelyt takarékpénztár. A pénzvilág 1867 után, különösen a századvégtől indult nagyobb fejlődésnek, s igen jelentős eredményeket ért el, hiszen 1914-ben egyedül Kolozsvárt 21 bank és takarékpénztár működött 11 millió korona alaptőkével. 1873-ban 20, 1894-ben 85, 1909-ben 223 bank és takarékpénztár tevékenykedett Erdélyben, a hitelszövetkezetek száma ekkor már 497, a tagok létszáma mintegy 110 ezer volt. A földbirtokra folyósított jelzálogkölcsönök összege 1910-ben meghaladta a 100 millió koronát, s a törvényhatósági, községi és közhasznú művekre adott kölcsönök összege is gyorsabban nőtt az országos átlagénál.

A mezőgazdaságban tovább élt a nyomásos rendszer, az intenzív művelési ágak (szántó, kert, szőlő, kaszáló) aránya 1869-ben csak 43,7%-ot tett ki, alig többet, mint Horvátországban. A bérmunkások száma jóval kisebb volt az önállóan gazdálkodó parasztokénál, gőzgépet a mezőgazdaságban 1872-ben is csak 38-at használtak, feleannyit, mint Komárom megyében; a lófogatú mezőgazdasági gépek száma pedig hetedét tette ki a dunántúliakénak. Az ötvenes években a gabona szemhozama hatszoros, jó esetben nyolcszoros volt, míg fejlettebb országokban a hasonló minőségű föld ennél jóval többet termett.

Valamivel kedvezőbb képet mutat az abszolutizmus kori iparfejlődés. 1857 és 1869 között – úgy tűnik – csökkent Erdély elmaradottsága a magyarországi átlagtól. Az országosnál nagyobb ütemben (21,2%-kal) nőtt az önálló iparosok, az egész iparforgalmi népesség (96,3%), különösen az ipari munkások és alkalmazottaknak a lakossághoz viszonyított számaránya. A kiegyezéskor Erdély népességének 3,9%-át adta ez a kategória. Természeti adottságok és történelmi előzmények következtében az ipar egyenetlenül oszlott meg, Észak-Erdélynek – Kolozsvártól eltekintve – kevés kézművese volt, míg Brassó, Nagyszeben az ország legiparosodottabb városai közé tartoztak. Gépi erőt a kiegyezés előtt a vas- és fémgyártásban, a malomiparban és a szeszgyártásban használtak, azonban összesen is csak tizedannyit, mint például a Dunántúlon. A nagyipari fejlődés első szakaszából Erdély kevéssé részesült, Pest után a szomszédos Bánság lett a kialakuló gyáripar fő hordozója. Az 1850-ben kialakított közös vámterület dacára Erdély a vasúthálózat megteremtéséig alig kapcsolódhatott be a kibontakozó tőkés fejlődésbe, jobbára a hagyományos gazdaság keretei között stagnált, egyébként ugyanúgy, mint az északkeleti megyék vagy Horvátország.

A munkaerő-kínálat szinte korszakunk végéig nem került összhangba a modern tőkés gazdaság, különösen a gyáripar igényeivel. Mind szakmunkásokban, mind betanított munkásokban a kereslet általában nagyobb volt a kínálatnál, viszont a napszámos nehezen jutott munkához, s ezt a gondot növelte, hogy a népesség természetes szaporodása már 1851-től kissé {1510.} magasabb volt az országos átlagnál. A modern munkaerő megteremtése szempontjából oly fontos iskolázottságban, írni-olvasni tudásban csak későn került sor jelentős fejlődésre; 1869-ben a férfiaknak is csupán 21,7%-a tudott írni és olvasni, a hat éven felüliek 56,7%-a még teljesen analfabéta volt, a tankötelesek 59%-a nem járt iskolába, s ez az arány csak a századvégen csökkent 30%-ra.

Forrás: A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Budapest 1882. M. Stat. Közlemények. Új sorozat 61. és 64. kötet.

A gazdaság egészének fejlődése, különösen az infrastruktúra és a gyáripar kiépítése a közép-kelet-európai technikai modernizáció sajátos útján ment végbe. A polgári forradalom megteremtette a korszerűsítés általános kereteit, de nem hozta magával automatikusan a modernizáció feltételeit is. A jobbágyfelszabadítást nagy késéssel követte a mezőgazdasági üzem korszerűsítése. Az emberi tényező ellentmondásossága mind a parasztnál, mind a nagybirtokosnál, mind a kézművesnél messzehatóan érvényesült. A nagybirtok a modernizáció hordozójaként is őrizte alapvetően nem profitorientált magatartásformáját, a paraszti gazdaság pedig a hagyományok, a végig nagyfokú falusi analfabétizmus által jellemezhető elmaradottság miatt sem válhatott modern üzemmé. A parasztbirtok kis méretei következtében is alkalmatlan volt számottevő piaci termelésre, így az a földműves, amelyik pénzt tudott felhalmozni, azt nem annyira gépekre, mint inkább földvásárlásokra fordította egy olyan korban, amelyben már elsősorban az eszközök, az új technológia jelentették az új termelési tényezőt. A kisiparosok zöme az új viszonyok közepette is inkább a hagyományos igények régimódi kielégítésével, semmint teljes átállással próbálta egzisztenciáját biztosítani.

{1511.} A gyáripar kialakulása több fejlődési variáns együtthatásának volt az eredménye. Az iparosításban oly fontos szerepet játszó állam az 1849-et követő fél évtized alatt gyorsan feladta új technikák bevezetésére irányuló saját kísérleteit, még a kincstári üzemekből is túladott néhányon, s csak majd a dualista korszak állama vállal magára ismét többet az iparfejlesztés mellett a technológiai modernizálás feladatából. A nyolcvanas években nagyobb lendülettel megjelenő külföldi tőke helyenként megpróbálkozott a korszerű termelési eljárások bevezetésével. Ennek technikai kihatásait még nem ismerjük eléggé, így csak arra szorítkozhatunk, hogy a társadalom 1848-tól kedvezett a vállalkozásoknak, de a gyáripar, a bányák a század végéig szűkebb környékükkel együtt jórészt szigetek maradtak az őket körülvevő világban, amely őrizte a hagyományos emberi viszonylatokat, régi értékrendet. Az ország fejlettebb vidékeihez képest Erdélyben fokozottan jelentkezett az új technika átvételéhez szükséges szaktudás és magas tőkeszint hiánya, bár az elterjedt paraszti ipar kétségtelenül könnyítette az újhoz való alkalmazkodást. Az igen képzett szász városi kisipar már az ötvenes évektől kitermelt több modern, gépekkel dolgozó kisműhelyt, mégis messzi földről jött szakemberek: műszakiak és munkások kellettek egy kohó vagy bánya beindításához és üzemeltetéséhez, dacára annak, hogy e művek egy része százados hagyományokat tudott maga mögött.

A kiegyezés után Erdély gazdasága részesült azokból az előnyökből, amelyek Magyarország magasabb fejlettségi szintjéből, kedvezőbb történelmi örökségéből következtek. Az ország több tőkét importált, ezzel építette ki a bank- és vasúthálózatát, fejlesztette vagy megteremtette az egyes iparágakat. Kezdettől ott találjuk természetesen a hazai (benne az erdélyi) tőkét is, mely azonban főként a kis belső felhalmozás következtében egymagában sokáig nem tudott jelentős beruházásokba kezdeni, s voltak befulladt kísérletei is.

A századforduló után gyökeresen megváltozik a helyzet, s 1910 körül a szűkebben vett Erdély belső felhalmozása is nagyobb súllyal járult hozzá a gazdaság, főként az ipar fejlődéséhez. A monarchia másik feléből akadálytalanul áramló vállalkozó- s főként szakembergárda mellett felnövekedett a hasonló hazai réteg. A kiépülő jó színvonalú közép- és felsőfokú oktatásból, a régi selmecbányai akadémiáról, a német és osztrák politechnikumok után a Kelet-Európában rangelső budapesti műegyetemről kikerülő mérnökök révén az ország ipara állandó szakmai kapcsolatban állott a fejlett – és nemcsak német – technológiákkal. Az összes tőkeberuházások talán negyedét kitevő képzési-oktatási befektetések elégséges alapot teremtettek arra, hogy a századfordulótól mérnökökben önellátó legyen az ország. Időnként Ausztriát megelőzve, általában azonban mindössze néhány év késéssel, megjelentek a hazai, az erdélyi iparban a technológiai újítások, később a saját találmányok is, jelezvén, hogy a társadalom alkalmassá vált a modern technika befogadására és felhasználására.

{1512.} Az elmaradottság felszámolásának-csökkentésének útja az országos piacba történő új típusú integrálódáson át vezetett. A modern közlekedési rendszer, a tőkés hitelviszonyok gyorsított kiépítése nemcsak függvénye, hanem Erdélyben feltétele is volt a mezőgazdaság tőkés átalakításának s a gyáripar kialakulásának.

A KÖZLEKEDÉSI HÁLÓZAT KIÉPÍTÉSE

A hegykoszorúktól övezett, a természettől sok terepakadállyal teletűzdelt Erdély útvonalainak korszerűsítése már az 1850-es években megkezdődött. A birodalom katonai és gazdasági érdekei alapján kijelölt irányokban ún. Reichsstrasséknak építették ki a fontosabb utakat, amelyek addig a kortársak szerint még az út nevet sem igen érdemelték ki. Leggyorsabban Dél-Erdély útjai javultak, noha a temesvár–nagyszeben–brassói birodalmi útnak is rossz időben napokig járhatatlan maradt egyik-másik része. 1851-ben már a Tömöri-szorosnál dolgoztak az építők, s a Törcsvári-, Ojtozi- és Vöröstoronyi-szoroshoz is épített, jó út vezetett. A hatvanas években Brassótól Bécsig 4-5 nap alatt utazott a kereskedő, s az áru 10 nap alatt jutott el odáig, ami a korábbi több héthez, esetleg hónaphoz képest jelentős előrelépés volt. Bukarestbe két nap alatt lefutott a postakocsi, ha éppen a tavaszi hóolvadás nem tette egy-két hónapra járhatatlanná a Prahova völgyét. 1860-ban 230 mérföld valóban rendbe hozott út hálózta be Erdélyt, ennek kétharmada jutott Dél-Erdélynek. Jó út vezetett Nagyváradról Kolozsváron át Besztercére vagy Szászsebesre, Marosvásárhelyre, vagy Nagybányáról Dérre. Kolozsvár egész vonzáskörzetének: a Szilágyság bortermő, a Mezőség gyümölcs- és gabonatermő vidékének csak évtizedek alatt épültek ki a „rakott útjai”. A nehezen járható hegyi szakaszok átvágásához a legtöbb helyen már az abszolutizmus korában hozzáláttak, így Borszéknél, Parajdnál, Predeálnál vagy Nagyapoldnál. A személy- és postaforgalom meggyorsultával divatba jött a mindennapi postakocsi-indítás, postaszekérjáratok kapcsolták össze a városokat, ilyenek közlekedtek jól kiépített úton Bukovina felé is.

A korszerűsítés második nagy korszaka 1890-ben kezdődött, amikor a megyei utak javításának és karbantartásának új feltételei is kialakultak. A század végén 753 km kőalappal bíró és 1250 km egyszerűbb állami útja volt Erdélynek. Korábban közmunkával, ekkortól az évi 1,2 millió forint körüli útadóból 4204 km törvényhatósági utat tartottak fenn, s ennek zöme is jó minőségű lett. A községi utak helyi erőből történő korszerűsítése haladt a legvontatottabban. A korszak végén ezek 7126 km-nyi hosszának közel fele még teljesen kiépítetlen volt… 1912-ben és 1913-ban nagy árvizek rombolták újból az utakat, a javításokra külön hitelt kellett biztosítani a következő évben. A természeti adottságok, a települések szórtsága miatt Erdély útsűrűsége felette állt az országos átlagnak.

{1513.} Az ötvenes években kezdődött az új postahálózat kiépülése. Bevezetik a levélbélyeget, s ezzel párhuzamosan felére csökkentik a levéldíjat, 1851-ben mérséklik a kocsiposta tarifáját. Az állami mellett magán gyorskocsi-vállalkozások működtek postaként.

1853 április 20-án megindult a távíróforgalom Erdélyben. Az év végére Temesvártól Brassóig feszült a légvezeték, a következő évben Gyulafehérvárt, Kolozsvárt és Besztercét kötötték be a hálózatba, a Vöröstoronyi-szoroson át megszületett a csatlakozás Bukarest felé is. Néhány év leforgása alatt a politikai és katonai megfontolásból szorgalmazott távírórendszer kiterebélyesedett, hogy később a gazdasági életben, magánérintkezésben éreztesse hasznát. A hálózat 1867 után a vasúttal párhuzamosan fejlődött, a vasút vezetékei sokáig magántáviratokat is továbbítottak. 1914-ben 558 távíróállomás működött Erdélyben. A század végén kezdődött a telefonvonalak felszerelése. Temesvár, Arad persze megelőzte Erdélyt, bár a kilencvenes évek elején Kolozs, Alsó-Fehér, Kis-Küküllő megyékben már magáncélokra is használható ún. törvényhatósági távbeszélő-hálózat épült ki, s ez Kolozsvárt az Érchegységgel vagy a Zsil-völgyével is összekötötte. Brassó körül kialakult egy másik kisebb hálózat. Az állami interurbán fővezetékek még 1893-ban elérték Temesvárt, Aradot, később Kolozsvárt. (Városi telefonközpont működött Kolozsvárt, Brassóban, Nagyszebenben és Marosvásárhelyt, sőt 1910-től már ezek átépítéséhez kezdtek hozzá.) 1905-ben megindult a távbeszélő-forgalom Romániával, melyben egyébként jelentős kedvezményt nyújtottak a hírlaptudósítóknak. A nagyobb fejlődés az utolsó békeévekben kezdődött, s 1914-ben már 6525 „telefonállomást” használtak, amivel meg is haladták az országos átlagot.

A távíró- és telefonforgalom persze eltörpült a posta levélforgalma mellett. A leveleket 1855-től házhoz kellett vinni, de a falusi levélkihordást csak 1900-ban tették rendszeressé, s csupán 1914-ben sikerült elérni, hogy a posta mindennap eljusson bármely lakott helyre.

A szállítás forradalmának két nagy területe nyugaton a hajózás és a vasútépítés volt. A hajózás azonban Erdélyben csak a 876 km hosszúságú Maros utolsó szakaszán volt komolyabban fejleszthető. Átmetszésekkel már az ötvenes évektől javították medrét, ami megkönnyítette az épületfa úsztatását a szegedi kereskedők nagy fatelepeihez, biztonságosabbá tette a Marosújváron behajózott, évi több százezer mázsát kitevő sószállítmányok hagyományos útját. Örökölt vágyálom maradt az Olt hajózhatóvá tétele is, amitől azt remélték, hogy Csík, Gyergyó és Fogaras fáját vinné Románián át a tengerig, onnan pedig kőolajat hoznának finomításra és kukoricát szeszfőzésre. Temesvár példája lebeghetett szemük előtt, hiszen a Béga-csatorna a 18. századtól segítette kereskedelmét, az 1900–1917. évi kiépítés pedig a 650 tonnás hajók számára is utat biztosított e dinamikusan fejlődő nagyvároshoz.

{1514.} A vasútépítés jelentette a közlekedés tőkés átalakítását, ami a Királyhágón túli területeken hosszú politikai előzmények után valójában a kiegyezéssel vette kezdetét.

„Egy vasúti ügy sem tárgyaltatott röp- és emlékiratokban és hírlapokban olyan kimerítőleg”, mint az erdélyi vasút tervezete, amely „a legkülönbözőbb párttörekvések és közbejött események által Ausztriának legbonyolultabb vasúti kérdése lett”*Gr. ZICHY E., Egy szó az erdélyi vasútról. Pest 1866. 7. – írta egy kortárs már 1866-ban, s valóban, a vaspályák körüli viták az egész korszakot végigkísérték. Az 1848-as országgyűlés már tárgyalta az Erdélyben építendő vasút ügyét, és megkezdődtek a felmérések a Nagyvárad–Kolozsvár szakaszon, noha a minisztérium a terepnehézségek miatt inkább egy Maros-völgyi vonalat gondolt kiépíteni. A mérnöki munkálat anyaga a szabadságharc bukása után elsüllyedt a budai haditörvényszék irattárában, majd évtizedes harc kezdődött annak eldöntésére, hogy előbb egy Arad–Gyulafehérvár–Nagyszeben, vagy pedig egy Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vonal épüljön, beláthatatlan időkig meghatározva ezzel a fő közlekedési tengelyt. A magyar birtokos osztály képviselői és a gazdaságilag legfejlettebb város – Brassó – neves szász és román szószólói is a Kolozsvár–Brassó vonal mellett foglaltak állást, míg az anyagilag gyengébb, de a politikában ekkortájt befolyásosabb nagyszebeni polgárság érthetően az Aradról jövő vonalat pártolta. Ez a terv állt közelebb a bécsi pénzügyminisztérium elképzeléseihez, magyar liberális körök szerint viszont „hazánk alkotmánya ellen intézett bűnös fondorlatok megjutalmazására volt szánva”.*A szamosvölgyi vasút ügyében. Magyar Polgár, 1868. szeptember 2. Az ötvenes évek közepére azonban az osztrák állam pénzügyi helyzete megromlott, nemhogy új vasutat nem építhetett, hanem még a meglévőket is eladni kényszerült. Egy francia–osztrák konzorcium 65 millió forintért megvásárolta a Pozsony–Pest–Szolnok–Szeged vaspályát, s ugyancsak 1855-ben megvette a Krassó vidéki állami uradalmak 133 ezer hektárját, az ottani szénbányákat, vasolvasztókat, erdőségeket. Ez az Osztrák Államvasút-társaság (STÉG) a telepek nagyarányú felfejlesztésével, majd az általa kiépített Szeged–Temesvár–Orsova vonalszakasz révén valóságos államot alkotott az államban, két évtizedre egyik meghatározó tényezője lett a magyar gazdaságpolitikának is.

A két erdélyi vasútterv pártfogói egymással versengve próbáltak engedélyt és vállalkozót szerezni saját pályájuk megépítésére. 1856-ban Tholdalagi Ferenc gróf elnöklete alatt választmány alakult a kolozsvári vonal előmunkálatainak elvégzésére és részvénytársaság alapítására. 1861-65 kőzött a vasútkérdést belpolitikai emeltyűként használhatta a kormány, mivel Erdély sem a vasútépítéshez szükséges tőkével, sem az előteremtésére alkalmas intézményrendszerrel nem rendelkezett. Jól ismervén a birtokos osztály közlekedésfejlesztési {1515.} igényeit, a vasútígéretekkel is megkísérelte becsalogatni képviselőiket a közös parlamentbe. A lehetőség „a magyar uraimék kezében van, ám menjenek a Reichsratba és meglesz a vasút” – hangzott Bécsben a hivatalos álláspont.*ZICHY E., i. m. 21. A Reichsrat 1863-ban államköltségen akarta kiépíttetni az Arad–Szeben–Vöröstorony vonalat, s az éppen pusztító éhínség miatt ínségenyhítő akcióként megkezdték a földmunkákat. 1865-ben azonban már csak az Arad-Gyulafehérvár szakasz elkészítését határozzák el, de a Rotschild-ház, majd a magyar vezetésű Tiszai Vasút társaság is visszalépett az építkezéstől. Végül a Rotschildok által támogatott Brassói Bánya- és Kohómű Részvényegylet vette kezébe a szervezést. 35 millió forint alaptőkével egy új társaságot alapított, mely az Első Erdélyi Vasút néven 1867-ben megindította a tényleges munkákat.

A kolozsvári vonal szorgalmazói ugyancsak kilincseltek Bécsben, bár kevesebb eredménnyel, mint a szebeniek. Ők viszont a magyar liberális táborra támaszkodva társadalmi befolyásukat is kamatoztatták. 1866-ra már mintegy ezer helység, illetve nagyobb birtokos kötelezte el magát a kolozsvári kereskedelmi kamaránál arra, hogy 200 ezer kézi napszámot, 23 ezer fuvart, rengeteg fát, követ, meszet, téglát biztosít az építkezéshez. Majd minden város és számos magános ingyen átengedte volna a vasúthoz szükséges földterületet, csak éppen pénzt alig tudtak előteremteni. A lelkesedés – két erdélyi „konzorcium” is jelentkezett – nem pótolhatta a tőkehiányt, így csupán a hitelviszonyok javulása után, az 1868. évi XLV. tc. alapján egy harmadik, a Keleti Vasút társaság (az angol Waring fivérek és az Angol–Osztrák Bank közreműködésével) kezdett hozzá négy szakaszon a 604 km-re tervezett vonal kiépítéséhez. A 67-es kormány közlekedésügyi minisztere, Mikó Imre a Kolozsvár–Brassó–Galac vaspályától azt várta, hogy „Erdély elszigeteltsége a közös hazától és nyugattól” megszűnik, s remélte, hogy „a Pontust fogja csatolni egyrészről Adriával, másrészről az északi német hont bezáró északi és keleti tengerekkel”.*Mikó emlékiratát közli ÚJHELY G., A vasútügy története. Budapest 1910. 494–495.

1868 karácsonyára Gyulafehérvárra befutott az első szerelvény. A 211 km hosszú pálya Erdély rég letűnt fővárosát hozzákötötte Aradhoz, Pesthez, Bécshez. Nagyobb megelégedést váltott ki, hogy 1870. szeptember 7-én felavatták a várva várt nagyvárad–kolozsvári szakaszt, s tovább épült az Erdélyt átfogóként metsző pálya. 1871-ben elérte Tövist, Marosvásárhelyt, 1872-ben Medgyest, Segesvárt, Nagyszebent, 1873 közepén végre Brassóba is megérkezett a vonat. Ez a teljes kiépítés után 633 km hosszúságú, jó 20 ezer munkás által teremtett vasút szakította ki Erdélyt a nagy elzártságból, sorra bekötve a fontosabb városokat, a Mezőség gabonáját, Torda, Parajd, Marosújvár sóját a monarchia modern forgalmába. A Keleti Vasút Tövisnél {1516.} csatlakozott az Első Erdélyi Vasúthoz, mely 1870-től Petrozsény barnaszenét és Vajdahunyad vasát közvetítette az országos piacra. A két vonal összekapcsolása utáni időkben – az eredeti szándékoktól eltérően – Erdély fő vasúti kijárata Arad felé vezetett.

Az arad–gyulafehérvári vonalon 1872-ben 44 mozdony 94 személykocsit, 1069 tehervagont vontatott 420 ezer utassal és 7 334 436 vámmázsa áruval. A Keleti Vasúton 42 mozdony 111 személykocsit, 651 tehervagont vontatott 4 039 479 vámmázsa áruval és 491 ezer utassal. A helyenként rosszul kiépített Keleti Vasúton eleinte gyakori a kisiklás, a baleset, s gyengébbek voltak a mozdonyok. A gyors fejlődés a nyolcvanas években kezdődött, az 1873. évi gazdasági válság hatásának elmúltával.

Az első vasutakat a magántársaságok, a Keleti Vasútnál is jelentős nyugat-európai részvénytőke bevonásával építették. A tőke ösztönzése céljából az államkincstár biztosította a vállalkozók hasznát arra a kezdeti időszakra is, amíg a vasút üzemeltetése nem volt gazdaságos. A tőkés profitot (itt 7,5%-ot) mindenképpen fedező ún. kamatgarancia rendszere nagy megterhelést rótt az államra, esetünkben az államháztartást is összezavarta. Az első szakaszok elkészítése után az angol vállalkozó visszalépett, a kormány pedig hitelekkel, előlegekkel segítette a társaságot. Amerikai típusú üzleti tranzakciók és építési kudarcok, parlamenti botrányok után végül is az állam 1876-ban megvásárolta a Keletit, s az Északi Vasúttal és az 1880-ban megváltott Tiszai Vasúttal együtt ez a jelentős vonalhálózat képezte az államvasúti rendszer tényleges alapját. 1884-ben államosították az Első Erdélyi Vasutat is, s ezzel Erdély fő vasúthálózata egészében az országos gazdasági érdekeket szolgáló MÁV tulajdona lett.

A MÁV és az Osztrák Államvasút-társaság párharcában jött létre 1879-ben a két romániai csatlakozás. A kormány a költségek miatt vonakodó Romániára német bankházak segítségével ráerőszakolta a brassó–predeáli összeköttetést, az Osztrák Államvasút-társaság viszont a bukaresti kormány által óhajtott orsovai csatlakozást építette ki. Lehetővé vált a gabona tömeges behozatala Romániából, amire főként a szeszfőzésnek volt nagy szüksége.

A nyolcvanas évek második felében induló új építkezési hullám hozta létre a másodrendű vasútvonalakat. Ekkorra már elmúltak azok az idők, amikor némelyik magisztrátus azon ügyeskedett, hogy miként kerülhetné el városukat a vaspálya, nehogy a régi fogadósok, szállítók, bérkocsisok kárt szenvedjenek miatta. A vasút mindenkinek a fejlődés reményét jelentette. Még a lovas fuvarozásra is volt jótékony hatása, hiszen az állomások nagy áruforgalma ellensúlyozta, hogy egyes vonalakon a távolsági szekerezést a vasút felszámolta. Korai lóvasúti tervek után, 1880 és 1890 között épült a 204 km hosszúságú Szamos-völgyi Vasút, amely Szamosújvárt, Dést, Zilahot és Besztercét kötötte össze Kolozsvárral, s 1890-től átveszi a Zsibó–Nagybánya vonalat is; a Szilágysági Vasút 1887-től üzemelt a Nagykároly–Szilágysomlyó–Zilah {1517.} vonalon; összekötötték Marosludast Besztercével, Marosvásárhelyt Szászrégennel, Segesvárt Székelyudvarhellyel. Ezek elsősorban magántársaságok tulajdonában lévő, ún. helyiérdekű vasutak voltak, gyengébb felépítménnyel és kisebb, a helyi igényekhez szabott teljesítőképességgel. A tőkét nagybirtokosok, fakitermelők, bányatulajdonosok, gyárak, községek, megyék (néha az állammal együttesen) adták össze. Általában ezeket is a MÁV vette kezelésbe, s ez a fuvaroztatók számára és a műszaki színvonal szempontjából hasznosnak bizonyult. Egyes deficites vonalakat pedig azért kellett állami kezelésben tartani, mert különben a tulajdonosok megszüntették volna az üzemeltetést.

A mostoha földrajzi viszonyok és a viszonylagos fejletlenség következtében a Székelyföld vasútjai épültek meg a legkésőbben. Az 1891-ben alakult marosvásárhelyi kamara sürgetése és a székelyek érdekeire hivatkozó körök nyomása is szükséges volt ahhoz, hogy 1895-ben törvény szülessen a székely vasutak kiépítéséről. Egy meglévő vonalszakaszból kiindulva Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda–Gyergyószentmiklóson át Szászrégennél vitték az új pályát Marosvásárhely, s egyben a fővonal felé. Később a Gyimesi-szoroson is összeköttetést teremtettek Romániával. E „másodrendű fővonalak” kiépítése a századfordulóra megtörtént, noha a munka csak 1909-ben fejeződött be, sőt egyes feladatok még későbbre maradtak. Jellemző, hogy míg 1868 körül Kolozsvárt székelyek dolgoznak a pályákon, most a „Székelyföld megsegítésének” szánt vonalak kiépítéséhez máshonnan kellett munkásokat hozni, mert addigra a székelyek kivándorlása, az otthon lévők más munkához való vonzódása miatt nem lehetett elegendő helybeli munkaerőt felfogadni.

A századforduló után még bővült a sínhálózat, bár ekkorra már minden fontosabb hely vasúthoz jutott, s három csatlakozást is sikerült kiépíteni a Kárpátokon át. A zónatarifa bevezetésével a Budapest–Brassó vonalon például ötödére csökkent a jegy ára, a teheráruk magas viteldíját is mérsékelték, illetve kedvezményeket honosítottak meg. A kilencvenes évektől nagyarányú rekonstrukció kezdődött. A vassíneket kicserélték acélsínekre, a fahidak száma is csökkent, takarékos, erős és gyors mozdonyokat állítottak forgalomba a távolsági közlekedés céljaira, fejlesztették az irányítóberendezéseket. Pestről Kolozsvárig 8 óra alatt, Brassótól Nagyváradig 12, Tövistől Aradig nem egészen 5 óra alatt lehetett eljutni. A budapest–arad–tövisi pálya a MÁV egyik igazi fővonala lett, korszerűsítésére rendszeresen sokat áldozott. A Zsil-völgyi szénbányák termelésének felfutása után, őszi betakarítási idényben így is vagonhiány állt elő, s a napi ötven (150 tengelyes) szerelvény már olyan megterhelést jelentett, hogy 1913-ban hozzáláttak itt a második vágány építéséhez. A személyforgalom javítására 1914-től többfelé autóbusz („autóvonatok”) bevezetését tervezték. Rendszeres buszjárat volt például Zilah–Szilágysomlyó–Csucsa, valamint Szentágota–Nagysink–Alsószombatfalva között.

{1518.} A vasúthálózatnak persze jócskán voltak hiányai. Erdély Európa ritkább vasútsűrűségű területei közé számított. Hiányzott az összeköttetés Bukovinával. A székely körvasúttal senki sem volt megelégedve, legkevésbé a székelyföldi árutermelők, hiszen csak nagy kerülővel, időveszteséggel jutottak Csík, Gyergyó termékei a fővonalakra. (Udvarhelyről Vásárhelyig 243 km-t kellett vonatozni!) A helyiérdekű vonalak harmada keskeny vágányú volt, mint a Mezőséget Marosvásárhellyel összekötő pályák, a Torda–Topánfalva–Abrudbánya vagy a Nagyszeben–Szentágota–Segesvár vasút.

A vasúthálózat azonban Erdély átalakításának kiemelkedő alkotásai közé tartozott. Nehéz terepszakaszok leküzdésében, hidak, viaduktok, alagutak építésében, az állandó földcsuszamlások és vízmosások elleni harcban tekintélyes műszaki eredmények születtek. (A Nagyvárad–Predeál szakaszon 11, a Piski–Petrozsény vonalon 9 alagút épült.) Mérnökök, munkások, kubikosok szívós munkájával kiépült egy olyan vonalrendszer, mely sokban meghatározta a modernizálódó országrész gazdaságának jövőjét. A világháború kitörésekor Erdély 2384 km vasútja a magyar vonalak 11%-át tette ki. 100 km2-re 6,7 km, 1000 lakosra 1,02 km vonal jutott, ami alatta maradt az országos átlagnak, de magasabb volt, mint a kelet-európai országokban.

AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZEREPE

A gazdaság általános fejlődésében növekvő súlyt kapott az állami gazdaságpolitika. A több mint fél évszázados periódust egészében a liberális gazdaságpolitika uralta, mely a nyolcvanas évekig a szabad versenyes, szabad kereskedelmi-közgazdasági elképzeléseket tartotta a Magyarországgal érdekazonosságban álló Erdély fejlődésére is a legalkalmasabbnak. A kibontakozó tőkés termelést kisebb mértékben közvetlen beavatkozással, elsősorban a kedvező belső és külső feltételek akadályainak elhárításával igyekezett támogatni.

Gazdaságpolitikai gyakorlat és teória között azonban mindegyre ellentmondás támadt. 1850-ben az abszolutizmus felszámolta a birodalom magyar és osztrák felét elválasztó évszázados vámvonalat, közös vámterületté olvasztott nagyon eltérő fejlettségi szinten álló történeti régiókat, teljesen szabaddá tette a termékek áramlását, megkönnyítette a tőkemozgást, a munkaerő vándorlását. Bécs meggyorsította a monarchia perifériája, Erdély és a szűkebb Magyarország gazdasági egységesítését is, félretéve egyelőre az aggodalmat, hogy ez a periféria maga is felléphet majd Ausztria ellenében. A birodalom gazdaságpolitikáját elsősorban az osztrák–cseh tartományok ipari érdekei határozták meg, annak támogatására alakította ki a központi kormány az 1854. évi védvámos tarifát, melyet a kor hazai közgazdái mind a Lajtán inneni ipar, mind a mezőgazdaság szempontjából szűkkeblűnek {1519.} találtak. A nagyobb gondot azonban az instabil kormányzati rendszer és a nyugati országokhoz képest gyenge Lajtán túli kapitalizmus korlátozott modernizáló képessége jelentette. Az ausztriai tőke monopolhelyzetet élvezett az osztrák császárság egész területén, de szegény volt ahhoz, hogy a keleti tartományok tőkeigényét kielégítse, az abszolutizmus rendszere viszont nem tudott elegendő politikai biztosítékot nyújtani a nyugati tőke nagyobb beáramlásának előmozdítására. Ráadásul politikai szempontok Erdélyre vonatkozóan is keresztezhették a liberális gazdaságpolitika útját a vasútkérdéstől egészen a telekkönyvek bevezetéséig. E megszorító feltételek között csak csökkent értékű gazdaságpolitikára futotta. Az állam eleinte maga próbálkozott az infrastruktúra fejlesztésével, de már az ötvenes évek közepén magánkézbe került például az egész vasútépítés – e kor legfontosabb műszaki emeltyűje.

1867 után fordulat következett Erdély gazdasági fejlődésében. A kiegyezéssel konszolidálódó monarchia megjavult gazdasági lehetőségeit kihasználva, az önálló magyar kormány az ország összérdekeit szem előtt tartó gazdaságpolitikát vállalt magára. A liberális alkotmányosság bevezetésével megteremtette a külföldi tőke nagyarányú beáramlásának ideológiai-politikai garanciáit is. Segítette, részben maga építette ki – gyors ütemben – az ország vasúthálózatát, támogatta a modern hitelszervezet, a szakoktatás, mintagazdaságok kialakítását; vállalkozóként is jelentős szerepe volt, törvényhozása pedig részleteiben szabályozta a tőkés termelési viszonyokat.

A külgazdasági kapcsolatok területén a kiegyezéssel a magyar állam lemondott ugyan a teljes szuverenitás gyakorlásáról, hiszen fennmaradt a közös pénzrendszer és a közös vámterület, de éppen 67 biztosított intézményes keretet a magyar igények érvényesítésére a közös vámpolitika területén. Az abszolutizmus által gazdaságilag, a kiegyezés által pedig politikailag is egységesített Magyarország és Erdély a pesti kormány vezetése alatt felléphetett a monarchia ipari túlsúlyú nyugati centruma ellen. A szabad kereskedelem éppen ekkori virágévei amúgy is kedveztek a magyar agrárérdekeknek. A hatvanas-hetvenes évek nagy európai élelmiszer-keresletét kihasználva, a kormányzat megpróbált mindenütt szabad bevitelt biztosítani a hazai agrártermékeknek, cserében viszont be kellett engednie a nyugati országok ipari termékeit, amit akkor még a magyar gazdaság fejlődésével össze lehetett egyeztetni. Az ipari áruk korlátlan behozatalát azonban az európai élmezőny végén elhelyezkedő Lajtán túli ipar nehezményezte. A kiegyezéses rendszer egyik szervi hibája – két eltérő gazdasági szerkezetű, de önálló gazdasággal és államigazgatással rendelkező ország egy vámterületet alkotott, egyazon vám- és kereskedelmi politikát kényszerült folytatni – sok ellentét forrása lett mind Ausztria és Magyarország vezető körei között, mind a monarchia és szomszédai közötti kereskedelmi kapcsolatokban, ami Erdélyt is közelről érintette. Ausztria-Magyarország közös vámpolitikáját végig kompromisszumok {1520.} útján kellett kialakítani, s ezekben a magyar kormány főként a mezőgazdaság érdekeit juttathatta érvényre. Az államnak hagyományosan fontos szerep jutott a román kereskedelmi kapcsolatok szabályozásában.

A román fejedelemségekben a birodalom ipari termékei, erdélyi iparosok és kereskedők – mint láttuk – régtől fogva kedvező értékesítési területet találtak, ahonnan viszont élelmiszerek, mezőgazdasági alapú nyersanyagok érkeztek, utóbbiak főként a dél-erdélyi kézművesipar céljaira. A modern román állam fokozatos kiépülésével azonban annak pénzszükséglete is megnőtt, a beviteli vámokat 1850-ben 5%-ra emelték, 1866-tól már 7,5% bevezetésére törekedtek, ami az erdélyi iparosok és kereskedők számára csak tetézte egy nagyobb átalakulási folyamat által kitermelt gondokat. Erdély fokozott integrálódása a monarchia tőkés gazdaságába együtt járt belső gazdasági szerkezete egyes ellentmondásainak kiélesedésével. Az 1848 előtti konzervatív feltételek közötti gazdaságfejlődéssel szemben, amely csak keskenyebb felületen érintkezett a birodalom nyugati tartományaival, az 1850-es évektől, s még inkább az 1860-as évek közepétől hagyományos kézműipara otthon kellett szembe nézzen az osztrák–cseh gyáripar ún. helyettesítő termékeinek erősödő versenyével, a kárpáti államhatárokon túl pedig a vízi úton igen olcsón szállított angol és francia áruk özönével, s emellett még az időközben ott műhelyeket nyitó, a birodalomból áttelepült iparosok termelésével. A román piac nem volt többé az erdélyi kereskedők szabad vadászterülete. E külkereskedelmi tevékenység s az ehhez kapcsolódó kisipar hosszan tartó kríziséből először megpróbálnak nagyobb arányú kivitellel kiutat keresni, egyfajta kivételes helyzet visszaállításához sürgetik az államhatalom közbelépését. A Pest felé kiépülő vasúti kapcsolat „egymagában nem tud megmenteni bennünket a nyugati konkurencia veszedelmétől mindaddig, amíg nincs nyitva számunkra a természetes út – Oláhország irányába” – írta 1867-ben Nagyszeben városvezetősége Mikó Imre közlekedésügyi miniszternek címzett emlékiratában.*V. AXENCIUC–O. TIBERIAN, Premise economise ale formării statului naţional unitar român. Bucureşti 1979. 113. Erdélyi iparos- és kereskedőkörök sürgetésére a kereskedelemügyi miniszter már 1869-ben szorgalmazta egyezmény kötését Romániával.

A magyar–román kereskedelmi forgalom fellendítésére különösen kedvezően alakultak a körülmények a hetvenes években. 1875-ben a formailag még török függőségben levő Romániával a monarchia tíz évre szabad kereskedelmi jellegű szerződést kötött – a nagyhatalmak közül elsőként megelőlegezve ezzel önállóságának nemzetközi jogi elismerését. Része volt ez az Andrássy által szorgalmazott külpolitikának, amely a birodalom balkáni hegemóniáját a fejlődő kisállamoknak nyújtott támogatás útján próbálta kiépíteni. Az értékes politikai gesztusért Romániának gazdasági ellenszolgáltatást kellett adnia. {1521.} Gabonáját ugyan vámmentesen vihette be a monarchia piacára, de az állatvámokat már annak függvényében alakították ki, hogy Németország mennyire vámolta meg Ausztria-Magyarország állatexportját. Bukarest félre kellett tegye iparvédelmi törekvéseinek egy részét, s gyakorlatilag szabad utat biztosított a monarchia ipari termékei számára. A budapesti kormány így is csak Andrássy határozott nyomására fogadta el a szerződést, mert úgy látta, hogy Magyarország mezőgazdaságának kell majd megfizetnie „az osztrák–cseh gyáriparnak” kialkudott előnyöket.

Az 1875. évi kereskedelmi szerződés által előmozdított forgalomnövekedésből Erdély kivette a maga részét, noha súlyosabb és alacsonyabb értékű hagyományos termékei számára az egyezmény nem volt olyan kedvező, mint a gyáripari áruk esetében. Öt év alatt a monarchia kivitele megháromszorozódott, a román behozatal még dinamikusabbnak várt növekedésére azonban már nem kerülhetett sor. Németország hamarosan lezárta határait Ausztria-Magyarország állatai előtt, utóbbi ezért ugyancsak állategészségügyi okokat kihasználva 1877-től korlátozta az orosz és román behozatalt. 1882-től marhát egyáltalán nem, juhot és sertést csak időnként engedtek be. Az állattenyésztők kezdetben örvendtek ennek a lépésnek, de hamarosan kiderült, hogy így viszont túlságosan kevés lesz a marha Erdélyben, nem tudják az országos piacon értékesített mennyiséget egymagukban gyorsan pótolni, az odahaza levágott állatok bőre pedig nem elégséges a részben román piacra termelő dél-erdélyi bőrfeldolgozó iparosok szükségleteinek kielégítésére. Osztrák példán okulva a magyar hatóságok is enyhítettek az egészségügyi előírásokon, „rendőri felügyelet mellett” egyes erdélyi vállalatok ismét feldolgozhattak román gyapjút, s kisebb mennyiségben lehetővé tették a marhabőrök behozatalát. A „határzár” mindenesetre a két ország kereskedelmi kapcsolatainak romlásához vezetett. Az egyezmény lejártával Románia az osztrák–magyar termékektől – saját ipara védelmében – megvonta a kedvezményeket, válaszul a monarchia harci vámokat (30%) vetett ki a román behozatalra.

Az 1886-tól 1893-ig tartó vámháború a minimálisra csökkentette a behozatalt, Románia gabonáját még inkább nyugatra irányította, állattenyésztésére pedig érzékeny csapást mért. De a monarchiának is magas árat kellett fizetnie. Romániai kivitele visszaesett, monopolpozícióit elvesztette, helyét Németország vette át. A viszonylag alacsony feldolgozási szintet képviselő, jórészt népi felhasználásra készülő erdélyi ipari termékek (a fa- és faáru mellett zömében textilfélék, bőráruk, cserepek, üvegek) készítői sínylették meg legjobban a változásokat. „Tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor fogunk ipartermékeinkkel teljesen kiszorulni, de a Romániával való kereskedelmi szerződés meghiúsultával a csapás sokkal hamarább következett be, mint ahogy gondoltuk” – írta a kézdivásárhelyi ipartársulat.*1886. június 15-i felirat. OL, Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium (FIK) iratai. 1886. 38. t. 32 255.

{1522.} Az Erdélyi Gazdasági Egylet 1886. évi közgazdasági értekezletén (szász–magyar) programot dolgoztak ki a nehézségek áthidalására, melyben állami megrendelések, kedvezmények követelése éppúgy szerepelt, mint a szövetkezetek kiépítése, a vasúthálózat fejlesztése. Politikusok és gazdasági körök nyomása alatt a kormány segítő akcióba kezdett. A Hitelbank közreműködésével állami megrendeléseket adtak határszéli vállalatoknak, kézműveseknek. A Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium valóságos közvetítőirodává alakult; a katonaságnak bakancsokat, a csendőröknek, rendőröknek, fináncoknak kalapokat, a vasutaknak, börtönöknek, bányászatnak posztót, takarót, cipőt, csizmát, vásznat, üvegárut, papírt rendeltek. Brassóban áruközvetítő irodát állítottak fel. Új piacokat is kerestek Bukovinában, Bulgáriában, s részben a monarchián belül; s tarifakedvezmények, adóelengedések egészítették ki az intézkedéseket. A sokféle érdek egyeztetése nem ment könnyen. A fuvardíjakat nem lehetett a MÁV önköltsége alá vinni, nehéz volt elválasztani a rászorulókat a nyerészkedni vágyóktól. Ugyanakkor székely mezőgazdasági körök szerint „a mostani vámháborús idő jobb a gazdákra nézve”,*Háromszék vármegye 1886. december 29-i felirata. OL, FIK, 1887. 38. t. 2417–10 112. a brassóiak viszont az országosnál kedvezőbb árat „fegyenci munkabérnek” tartották, s eleinte nem varrták meg a katonai lábbelit, máskor meg nem sikerült a kívánt minőségű árut előállítani.

Mindenesetre a vámháború meggyorsította egyes régi kisipari ágak pusztulását, vagy ahogy a brassói kereskedelmi kamara némi egyoldalúsággal írta: sok szerény egzisztencia hanyatlásának és pauperizálódásának forrása lett. Az 1893. évi új kereskedelmi szerződés ismét rendezte a kapcsolatokat, az osztrák gyáripar részben visszaszerezte romániai pozícióit, vele együtt néhány középüzemmé növekvő, minőségi árut kínáló dél-erdélyi szász textilüzem is, a kisiparnak és háziiparnak azonban ez többé nem sikerült. Bár korszakunk végéig ez is szállított Romániába, termékeit otthon vagy Bosznia, Szerbia, esetleg Galícia piacain kellett elhelyeznie.

Az állam már az 1880-as évektől támogatásban részesítette az ipart. 1881-től 15 éves adómentességet kaptak az új terméket előállító gyárak, de régebbi textilüzemek is. 1890-től kamatmentes hiteleket nyújtottak, majd fokozatosan áttértek a szubvenciók preferálására. 1907-től a kormány valóban jelentős összegeket fordíthatott iparfejlesztési célokra, s ezekből – nemzeti különbség nélkül – Erdély üzemei és kisiparosai (leginkább Brassó vidékén) ugyancsak támogatáshoz jutottak.

Az erdélyi ipar fejlesztésében – mint az egyes ágazatok leírásánál jelezzük – kulcsszerepe volt az államkincstárnak. Az állam pénzügyi lehetőségei, a pártpolitikai harcok és a kor liberális elképzelései jelentősen szűkítették a beavatkozás mértékét. Szociálpolitikai megfontolások ugyan végig jelen {1523.} voltak és hatottak, de nagyobb mértékben csak a korszak végén, az utolsó békeévekben kerültek előtérbe, amikor már a földgázra alapozva tervezték Erdély közepének villamosítását, az Érchegység bányászatának fellendítését, további iparosítást.

Erdély agrártermelésének fejlesztésében az állam – akkori korlátozott eszközei ellenére – fontos feladatot töltött be. Mintagazdaságok, tenyésztelepek, fajtanemesítés, szakoktatás megteremtése, illetve kiterjesztésének kevéssé látványos aprómunkája mellett az agrárpolitika hatásai az ismertebbek. A nagyszabású eszközberuházások feltételeinek hiányában a mezőgazdaságnak önerőből elsősorban a modernizáció egyik jelentős lépésére futotta: a javított szerkezetű hagyományos termelést kiterjesztette, területnöveléssel – alapvetően élőmunka-felhasználással – csökkentette a termelési költségeket. Ez azonban még nem biztosította a versenyképességet. Erősen mezőgazdasági meghatározottságú kormánypolitikusok a magasabb agrárjövedelmek realizálása érdekében a monarchia piacát védvámos lépések sorozatával a századfordulótól a magyar állam – s részben Galícia – termelői számára monopolizálták. Az ország agrár-„exportja” a korszak végén már szinte teljesen a birodalomra szorítkozik. A világpiac mezőgazdasági árcsökkentő hatása helyett árnövekedés, 1906 után az agrár-monopolvámok hatására 30% körüli áremelkedés következett be. (1875-től 1910-ig a marhaárak másfélszeresre, a sertésárak a negyedével nőttek, egyedül a búzaárak nem érték el a nagy konjunktúra kori szintet.) Erdély mezőgazdasága számára – éppen alacsonyabb fejlettsége miatt – jórészt ez tette lehetővé a gazdaságos termelést, a fejlesztést, a kedvezőbb indulású, képzettebb szászok esetében egyenesen a legmagasabb: a dunántúli fejlettségi szint elérését, a szélesebb magyar és román paraszti rétegek számára a rendkívül szerény kelet-európai viszonylatokhoz képest még mindig biztonságos megélhetést.

Állami szociálpolitika a parasztság irányában először regionális ínségcsökkentő akciók, alkalmi adóelengedések, kis segélyek útján kezdett kialakulni, a gazdasági liberalizmus keretein belül. Mindazon esetekben, ahol a gazdasági bajok élesebb politikai feszültséggel fenyegettek, az állam rákényszerült a paraszti életkörülményekbe való közvetlenebb beavatkozásra is. Az első számottevő akció a Naszód vidéki hajdani román határőrközségek vagyoni viszonyainak, majd gazdasági helyzetüknek állami eszközökkel történő rendezése volt. Itt az abszolutizmus kori intézkedéseket a kormány 1872-ben felülbírálta, a román közvagyon képviselőivel a pénzügyminisztérium megállapodást kötött, melyben a kincstár a községek és a román iskolaalap javára lemondott követeléseiről. A 44 román falu erdői azonban rohamosan csökkentek, mert a fakereskedők a parasztok kárára ügyeskedtek, ellenőrzés nélkül vágták a fát, így a községek egy része még állami adóját sem tudta kifizetni. Amikor 1890-ben bírósági egyezséggel lezárult a falvak és az erdők egy részére igényt formáló nagybirtokosok közötti per, az állam több mint {1524.} kétszázezer hold erdőt saját kezelésbe, a külön erre létesített besztercei erdőigazgatóság útján szakszerű művelés alá vett. 75 km rendes nyomtávú vasút épült, jórészt állami költségből, 1909-ben keskeny vágányú vasutat építettek, amiről a helyi román lap írta: „Van tehát egy községi tulajdonban lévő vasútvonalunk. Nehezen hisszük, hogy ilyen különlegesség másutt is lenne az országban.”*Revista Bistriţei, 1909. 31. sz. Idézi BÍRÓ S., A magyar és román életkörülmények a dualizmus korában. (Kézirat az MTA Kézirattárában.) Megnyitásánál a Budapestről érkezett uraknak a zenekar még a nemzeti himnusznak számító Ébredj, román című dalt is eljátszotta… Az állami kezelés megszabadította a községeket a felhalmozódott adóterhektől, a kopár részeket fásították. A gazdálkodást a falvak nyolc képviselője az alispánnal együtt ellenőrizte, az évi több százezer korona tiszta jövedelmet a községek – részben kulturális – céljaira fordították, míg további mintegy 60 ezer holdat teljesen saját belátásuk szerint használtak. A naszódiak hasonló helyzetbe jutottak, mint az ismertebb karánsebesi román vagyonközösség tulajdonosai, ahol a teljes önkormányzati forma végig fennmaradt. A besztercei erdőigazgatóság mintajuhászatot és -tehenészetet létesített, évente több ezer nemesített gyümölcsfacsemetét osztott ki, s ezzel, de mindenekelőtt az erdőgazdálkodás megteremtésével, munkahelyeket létesített, impulzust adott a gazdasági életnek, hozzájárult Naszód vidék külön kis román világának felfrissüléséhez.

A kor megoldatlan szociális problémája maradt a székely kérdés. A jobbágyfelszabadítás, a határőrvidékek felszámolása itt tömegeket sodort zsellérsorba, vagy fosztott meg a határőrszolgálatért járó bevételektől, ruhadíjtól, részben a szolgálatból adódó feketekereskedelemtől. A hirtelen rázúduló adóterhekhez az elmaradottan gazdálkodó vidék nehezen tudott hozzászokni, s még az ötvenes években meglendült a kétirányú áramlás: az ország belsejébe és a Kárpátokon túlra. A székelyföldi mezőgazdasági termelés az országos piactól a vasutak késői kiépítéséig kevés ösztönzést kapott, a helyi értelmiség – a szász községek papjaitól és tanítóitól eltérően – alig tudott a modernizációhoz segítséget nyújtani. A közös földek összeszűkülése a szegényparasztságot mind az állattartásban, mind a fakitermelésben akkor korlátozta, amikor még nem alakult ki új egyensúlyt biztosító alternatíva. Az ország tőkés fejlődése a Székelyföldön összesűrítette a negatív hatásokat. Kisiparát odahaza és külföldön egyformán szorongatta a gyári termékek versenye, különösen a fővasutak kiépítése után. Az 1886-ban kezdődő vámháború a természetes folyamatot meggyorsította, kisegzisztenciák pusztításával emberi sorsok átalakulását idézte elő. Tömegével vándoroltak az iparosok Romániába, kis „gépeiket” is magukkal vitték, s annak fellendülő kisiparát erősítették. A Székelyföld, mint láttuk, az ország csekély gyáriparú területei közé tartozott, így az elszegényedőket nem szívhatta fel az ipar. Az {1525.} eljárkálás tradíció lett, még az otthoni magasabb napszám esetén is a távoli utat választották. A Barcaságba akkor is évekig lementek csépelni, amikor a cséplőgép miatt két-három nap múlva mindig üres kézzel tértek vissza. Sokan Románia földjein dolgoztak, ahol megbecsült munkaerőnek számítottak. Bojárok megbízottjai a századvégen Háromszékben egész falvak lakóit „előlegezték meg” tavasztól őszig tartó munkára szép napszámbérért.

A kivándorlás, a romániai munkavállalás, a gyakori ottragadás hívta fel a kor magyar közvéleményének figyelmét a székelyek gondjaira. A századvégen a székely kocsisokat és béreseket próbálták az ország belsejébe terelni; 1900-ban a fővárosban női bizottságok alakultak székely cselédlányok közvetítésére. Még a székelyek áttelepítése is szóba került. A Kereskedelemügyi Minisztérium a századvégen indította „székely ipari akcióját” részben a háziipar, kisipar szerény támogatására, még inkább székely fiúk különböző állami üzemekben, vasúti műhelyekben történő kiképzésére, aminek azonban az volt a fő baja, hogy székely gyáripar hiányában jó részük nem került vissza szülőföldjére.

Az 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus – melyet a kormányzat és ellenzéke közösen tartott meg – kimondotta, hogy a bajokat az állam közbelépésével kell orvosolni. Ugyanabban az évben a Földművelésügyi Minisztérium a négy székely megye fejlesztésére segélyakciót indított, Marosvásárhelyt kirendeltséget létesített. Több száz gazdakört alapítottak, ezek vezetőit tanfolyamokra, tanulmányútra küldték, adózásban, könyvelésben, hitelügyekben képezték őket, 1905-től szakmai kirándulások voltak földművesiskolákba, szász gazdaságokba, kecskeméti zöldségesekbe, állattenyésztő telepekre. Háziipari tanfolyamok, népkönyvtár, ingyenes jogi tanácsadás volt hivatott a felvilágosítást szolgálni. A fogyasztási és tejszövetkezetek gyorsan alakultak, de nehezen eresztettek gyökeret. Eredményesebb volt a tenyészállatok (marhák, disznók, juhok, baromfiak) nevelése, a legelők rendbehozatala – erre komoly pénzt fordítottak a falvak is –, tehát az, aminek a feltételei általában megértek. A még uralkodó gazdasági liberalizmus, a korlátozott anyagi források és az uralkodó körökön belüli ellentétek átfogó megoldást nem tettek lehetővé. Noha már rendelkezésre álltak az ún. hegyvidéki (rutén) akció tapasztalatai, nem mondtak le „mintagazdák” segélyezéséről, ami a nép igazságérzetét sértette. Az ínségsegély, az áttelelést biztosító 1908. évi olcsó takarmány mindenesetre több száz családot segített ki a bajból.

A „székely akciót” több vármegye kérésére fokozatosan kiterjesztették. Előbb Kis-Küküllő és Torda-Aranyos, majd Brassó magyar falvai kerültek be, 1909-től Alsó-Fehér, Kolozs és Szilágy vármegyék. Nagy eredményt sehol sem hozott ugyan, de távlataiban a fejlesztést mozdíthatta elő, mivel némileg pótolta azon kereteket-szervezeteket, amelyeket a falu társadalma saját érdekeinek képviseletére magától nem tudott kitermelni. A világháború {1526.} kitörése előtt a kormányzat hajlott arra, hogy – amennyiben a román nemzeti mozgalom vezetőivel sikerül politikai kompromisszumot kötnie – minden rászoruló románlakta vidékre kiterjessze az állami segélyprogramot.

A MEZŐGAZDASÁG ÁTALAKULÁSA

Az erdélyi gazdaság alapját a földművelés és állattenyésztés képezte. A tájat az erdők és füves domboldalak uralták, de a teraszokkal emelkedő folyóvölgyek növénytermesztésének korszakunkban már kulcsszerepe volt a gazdálkodás szerkezetének továbbfejlődésében.

Az 1848. évi jobbágyfelszabadítást követő időszak először hosszú átmeneti gazdálkodást hozott, amit az új polgári formák mellett a múltból örökölt viszonylatok továbbélése tett sajátossá. A mezőgazdaság változásainak megítélését nehezíti, hogy a korai statisztikai adatok bizonytalanok. Leginkább áll ez az 1851. évi felmérésre, s mire a megbízhatóbb adatszolgáltatás kialakult, ennek rendszerét a Bach-féle berendezkedéssel együtt elsöpörte a politikai harcok vihara. A kiegyezés utáni magyar államnak újabb hosszú évekre volt szüksége a korszerű statisztikai szolgálat kiépítésére. Így egy sor kérdésben a század végéig inkább csak tendenciákról beszélhetünk, az adatbázis kiszélesedése utáni időkről lehet majd differenciáltabb képet alkotni.

Korszakunk első három évtizedében a paraszti és földesúri gazdaság feudális összetartozásának kötelékei részben megszűntek, részben átalakultak. A fordulat azonban a gazdaság régi bajait kezdetben inkább újakkal szaporította, semmint megoldotta. „A mai világban egy csak szántó-vető nép csupán fél lábon áll. Mezőgazdaságunk beteg, így a fél láb is nyomorék” – írta egy liberális politikus 1865-ben.*[TELEKI D.], Siebenbürgen und die österreichische Regierung in den letzten vier Jahren 1860–1864. Leipzig 1865. 141. A volt földesuraknak alig voltak munkaeszközeik birtokaik műveléséhez, de gyakran hiányzott a szabad bérmunkás, kevés volt a szakképzett mezőgazdász, s 1872-ig nem volt Erdélyben földhitelintézet sem. A modern adórendszer bevezetése 1850 után sokáig nem termelést ösztönző, inkább elszegényítő hatású, hiszen az egy főre jutó adóösszeg például magasabb volt, mint a fejlettebb Dunántúlon. A hatvanas évek elején kereken 12 millióra tették azt, amit a 13-15 millió forintra becsült mezőgazdasági jövedelem után „a birtokosság” egyenes és közvetett adók formájában kifizetett. Úgy tűnik, hogy a marha, a juh az, ami a legnyereségesebb a parasztnak és a volt földesúrnak is. Utóbbi – saját bevallása szerint – a jobbágyfelszabadításért kapott kárpótlási részletekből tartotta fenn magát, s fedezte a politizálás költségeit, tegyük hozzá: fokozódó elégedetlenséggel. „Miként lehessen … közcélokra áldozni, mely pedig föltétele egyéb jobb jövő kiküzdhetésének” – kérdezi egy kolozsvári lap 1856-ban, hogy jó fél évtized {1527.} múltán még mindig ugyanazon gondról adjanak számot: „Mit ér nemzetiségünkre nézve a bársony magyar mente, ha az nem birtokunk kamatjából, hanem annak tőkéjéből telik ki?”*A földbirtok becse. Kolozsvári Közlöny, 1862. május 17. A kortársak úgy látták, hogy a takarékos polgár sem tudja fizetni az adóterheket, s szinte számolgatták, mikorra lesz fizetésképtelen az ország adózó népe. A birtok egyes darabjainak eladását az általános pénzhiány nehezítette, a nehezen megszerezhető hitel tényleges kamatai pedig a nagyon magas 10% fölé emelkedtek. Hiába alig 30-40 forint egy hold termőföld ára, ritkán volt, aki ezt kifizesse. Egy bánffyhunyadi uradalom 1856 őszén csak becsült értékénél 50%-kal olcsóbban talált gazdára. Az egykori hirdetések sora jelzi, hogy a nagyobb birtokokra is nehezen lehetett modern bérlőt találni.

A csődérzés már az ötvenes években kezdett terjedni, bár a mezőgazdaság problémái a hatvanas évekre sűrűsödtek. 1867-ig – a krími háború két évének „aranyesőt hozó” keresletnövekedését leszámítva – részben pangás uralkodott, részben rossz termésű évek nyomták a gabonatermelőket. Az átmeneti korszak jellegzetessége, hogy a hajdani földesúri birtok alig vagy egyáltalán nem tud gazdaságosan szemes terményt előállítani, hiszen a szántóföldi termelés költségei a kortársak szerint négyszeresét tették ki az 1848 előttinek. Románia (1864-ig olcsó jobbágymunkával termelt) gabonája amúgy is lefelé vitte az árakat. Az erdélyi birtokosoknak kukoricánál például igásmunkára, kapálásra, törésre, piaci fuvarozásra annyit kellett költeni az ötvenes évek végén, hogy a számvetés „ráfizetéssel” zárult. Ugyanakkor a paraszti gazdaságnak a közvetlen termelőtevékenységhez kötődő pénzkiadásai alig voltak; a család munkaereje, a szükség és a kedv, az esetlegesség és a hagyomány változóan kényszerítő hatása szabta meg nála a piacra termelés mértékét: olyan tényezők tehát, amelyeket nem lehetett a polgári gazdaságosságszámítás szerint értelmezni. A parasztgazdaság éppen eszközei, állatai és a számlálatlan többleterőfeszítés révén piaci eladóként sokáig előnyben volt az úri birtokkal szemben azokban a régiókban, ahol a piaclehetőségek már korábban kialakultak.

Az úri birtokon a munkaerő- és hitelhiány kettős hatása nyomán kényszermegoldásként funkcionált a földért, legelő- és erdőhasználatért teljesített paraszti ledolgozás, valamint a részes munka rendszere, s ez azután a pénzért végzett modern bérmunka mellett messze túlélte a századfordulót is. A hetvenes évek elejére a hirtelen javuló ár- és hitelviszonyok hatására a nagygazdaságok gépesítése megkezdődött, ami – többszöri megtorpanás ellenére – az egész korszakon át folytatódott, s ez ellensúlyozta náluk azt a tényt, hogy az állatállomány túlnyomó része mindvégig a parasztgazdaságoké maradt. Gépszerző részvénytársaság már 1856-ban működött. Az aratógép 1863-ban tűnt fel, számuk 1872-ben még csak 72, 1895-ben viszont 509. {1528.} Ekkorra már nemcsak magyar vagy osztrák, hanem angol és amerikai gyárak is megjelennek mezőgazdasági gépeikkel Erdélyben. A gőzgép ugyancsak a hetvenes években kezdett terjedni. Időközben a földárak is megemelkedtek; a hitelnyújtó bankok 1883-ban 65-70 forintra becsülték a közepes termőföld holdankénti eladási értékét. Így azután a századvégen (elsőként a szomszédos Arad, Bihar vagy Szatmár megyékben) a nagybirtok már keményebb szerződési feltételeket szabhatott, vagy csökkenthette a részes művelésbe adott földeket, meggyorsítva ezzel a parasztság differenciálódását is. A nagygazdaság tőkeszerkezetében azonban a beruházások növekedése ellenére végig a telekérték az egyetlen számottevő tényező. A gépesítés nagy fontosságú, de mégiscsak kiegészítő része maradt a kéziszerszámokat alkalmazó élőmunka-felhasználásnak. A történeti Erdélyt a külső piacra való termelés a gabonakonjunktúrák idején is inkább csak közvetve érintette, a középbirtok nem tudott nagyobb hasznot húzni belőle, jelentős része saját fejlettségi szintjét alig tudta a parasztgazdaságok fölé emelni.

A földterület jó kétharmadát kitevő parasztbirtok szántóföldjein főként búzafélét és kukoricát termelt a korszerűsített háromnyomásos, de a hegyesebb vidékeken többfelé még a kétnyomásos rendszer keretében. A népesség növekedése, az ipari növények megjelenése, az adóterhek fokozódása már a reformkortól kikezdte ezt a rendszert. A korábban a szántó felét kitevő ugar hasznosítása is megindult. Teljes váltás azonban nem következett be. Gátolta ezt a külterjes állattenyésztés továbbélése, aminek az ugarföld – mint legelő – elengedhetetlen része volt.

A hatvanas években a parasztbirtokon elkezdődött az eszközváltás. Ahol a tagosítást végrehajtották, ott szinte rögtön megjelent a vaseke – 1872-ben még csak kevés volt fellelhető –, amely aztán arrafelé „Vidats”, „resicai”, „szebeni” vagy „kolozsvári” néven a századvégtől egyeduralkodó lett, kevesebb igavonóval elérhető sokkal jobb szántást hozva magával. Nemcsak az elmaradottság volt az oka annak, hogy a nagy fejlődés ellenére végig súlya maradt a faekének. Néhány hegyvidéki talajon a vasekéről kényszerültek a régihez visszatérni a gazdák. 1895-re a vasfogú borona kiszorítja a tüskeboronát, a szász vidéken a vetőgép is tért hódít, ami főként a sorművelést igénylő kapásnövények nagyobb elterjedtségének volt következménye. A cséplést hadaróval vagy állati nyomtatással csinálták csoportokba verődő munkások. Noha már 1880-ban 119 gőz- és 1224 egyéb cséplőgép működött, a régi gyakorlat a gép elterjedésével sem szűnt meg teljesen. A nagyobb exportra termelés elmaradása volt az egyik oka annak, hogy a kétszer termelékenyebb kasza helyett sokáig őrizték a jobb minőséget biztosító lassú sarlós aratást, s – mint azt az újabb kutatások mutatják – csak a század végén, a gépi cséplés eluralkodásával együtt került sor a teljes váltásra, ami egyben női munkából rangos férfifeladattá változtatta az aratás nehezét. A fejlődés fonákságait mutatja, hogy a kasza elterjedése előtt egy évtizeddel kezdődött a gépi aratás.

{1529.} A századfordulóra tehát a korábbi századokból örökölt mezőgazdasági termelési technika háttérbe szorult, az eszközállomány alaposan megváltozott annak ellenére, hogy sok felszerelési tárgyat tovább használtak. A szerszámok fejlődése, a nyugati fajtájú marhák megjelenése, a piac hatása meggyorsította az ugarnyomásos rendszer felbomlását. A Szászföldön a nyolcvanas évektől az ugart módszeresen takarmányfélékkel vetették be, igényt teremtve ezzel a tagosításra is. A tiszta váltógazdaság azután már minden tábla állandó művelését, az istállózó állattartás megszilárdulását, az új rendszerű trágyázást – délen a századfordulótól már említésre méltó műtrágyázást – jelentette. Erdély középső és északi részein 1908-ban a községek jó harmadában azonban (még tagosítás után is) megmaradt a háromnyomásos rendszer, a zordabb éghajlatú, ritka népességű Csíkban pedig a kétnyomásos is megérte az új évszázadot, mert a gyenge legelők önmagukban még az ottani alacsony számú állatot sem tudták eltartani.

A nyomásos rendszer felszámolása-visszaszorulása a fejlettebb területeken, a háromnyomásos gazdálkodás minőségi javítása, a tagosítások részleges keresztülvitele a fejletlenebb vidékeken történelmi jelentőségű fejlődést hozott a mezőgazdaságban. Ha az ötvenes években a szántó mintegy 40%-a volt ugaron, a nyolcvanas évek végére ez körülbelül 30, 1910-ig 20%-ra csökkent, kivételként Szebenben 10, Brassóban már 5% alá ereszkedett. A megművelt föld területének gyarapodása, a legelőfeltörés (főleg Udvarhelyben és Háromszékben) a növénytermelés arányainak növekedését jelzi. Az 1857. évi statisztika szerinti 2 163 067 holdról 1910-ig 2 741642 holdra nőtt a szántóterület, s a növekedés a kettő különbségénél valójában nagyobb, mert a késői Erdély valamivel kisebb az abszolutizmus korinál. A gabona, főként a búza vetésterületének érdemi növekedése már reagálás a piac szívóhatására, jelzője a termelői-paraszti magatartásváltozásnak is, amely velejárója volt az árutermelés folyamatos kibontakozásának.

A növénytermesztésben a kukorica és a búzafélék uralkodtak. A jobbágyfelszabadítás körüli időben több mint kétszer akkora területen művelték a kukoricát, mint a búzát, s több termett ebből, mint a Bánság nélküli Magyarországon. Sorrendben utána a zab, a rozs és árpa következett. A magas hozamú kukoricát (és a fontos kereskedelmi cikké előrukkoló hüvelyeseket) főként a román parasztok, a viszonylag nagy tápértékű rozst elsősorban Brassó körül a szászok, míg zabot szinte mindenütt vetettek, mert az erdélyi éghajlatot ez bírta a legjobban. A századfordulóra a búzával és kukoricával bevetett területek majdnem kiegyenlítődtek.

Román vidéken kétszer annyi kukoricát termeltek ugyan, mint a magyar tájakon, de nagyon elterjedt szerte Erdélyben mint széles tömegek egyik fő tápláléka, mint takarmány és a szeszfőzés alapanyaga. A gabonatermelő középső megyékben, a Mezőségen, valamint Háromszékben a magyarországi átlaghoz hasonló arányban vetettek búzát, azonban feltűnően nagy helyet {1531.} kapott a kisebb hozamú és gyengébb minőségű tavaszi búza. Hat erdélyi megye tavaszibúza-vetésterülete a századfordulón akkora volt, mint az ország összes többi tavaszibúza-vetésterülete együttvéve. A búzatermelés a nyolcvanas évektől az áresés miatt gyakran csak a gazdaságosság határszintjén mozgott, ebből a holdankénti termésátlag 10 mázsa fölé emelésével lehetett volna kimozdulni, amit azonban a korban még messze nem sikerült elérni. Jó termésű évben Erdély gabonája fedezte a helyi szükségletet, közepes járatú években azonban jelentős behozatalra szorult, ilyenkor a búza kétfelől, Romániából és az Alföldről, korszakunk második felében kizárólag az Alföldről áramlott a Királyhágón túlra, míg kukoricát többször vásároltak a határon túlról.

A burgonya a Felvidék jellegzetes növénye volt ugyan, de már az ötvenes években Erdélyben körülbelül annyi termett belőle, mint rozsból, s még Havasalföldre is szállítottak, ahol akkoriban luxuscikknek számított. Terjedését később a burgonyabetegség sem tudta megállítani; a hagyományokkal bíró Csíkban, ahol fejlett kultúrája alakult ki, országosan jelentős arányban termesztették. A takarmánynövények közül a lóhere a nyolcvanas években a Székelyföldön terjedt el, magját Háromszékből rendszeresen vitték piacra a kereskedők. Dél-Erdély román kisbirtokosai a századfordulón a növekedésnek induló kukorica közé ültették júniusban, hogy többlettakarmányhoz jussanak.

Az ipari növények közül a kender és a len mint ruházkodási alapanyag régóta fontos helyet foglalt el a paraszti háziiparban. Közbenső ingadozások után a kapitalizmus első fél évszázadának végén is változatlanul mintegy tízszer annyi kendert termeltek, mint lent, tehát a háziiparon belül az igényesebb alapanyag részaránya – valószínűleg a gyári textíliák terjedése miatt – nem növekedett. Bár Erdély 1851-ben a birodalom harmadik dohánytermelője volt, nagyarányú termesztés a mostoha időjárási viszonyok és a konkurencia miatt sem alakulhatott ki. A két erdélyi dohánygyár több jó minőségű helyi dohányfajta feldolgozása mellett külföldi alapanyagokat is felhasznált. A komlót Erdélyben régóta ismerték, s mivel a pesti sörgyárak sokáig idegenkedtek tőle, a nyolcvanas években például Németországba szállították, egy része onnan került újból vissza az országba. A századfordulón a pár száz hold bevetett terület kétharmada szász földművesek kezén volt. A cukorrépa termelése a század végén vált jelentőssé a botfalusi és marosvásárhelyi nagy cukorgyárak felépülte következtében. Noha Erdély vetésterületének mindössze 0,42%-át foglalta el a századfordulón, a gyárak vonzáskörzetében, különösen Brassó megyében országosan kiemelkedő arányt, magas terméshozamokat mutatott, s kedvező tulajdonságai miatt mind az ugarfelhasználás, mind az állatállomány takarmányozása szempontjából hasznosnak, a modernizációt elősegítő növénynek bizonyult.

{1532.} A nagyobb városok vonzáskörzetében már korábban kialakultak olyan zöldségtermelő területek, mint a kolozsvári Hóstát vagy a Tordát és a Mócföldet ellátó aranyosszéki falvak. Marosvásárhely közelében „Murokország” répát, petrezselymet, hagymát, dinnyét termelt a Nyárád hordalékos talaján. E sűrűn lakott, szántóban, legelőben szegény vidék rég rákényszerült az intenzív kézi művelést igénylő zöldségtermelésre, mely azután korszakunkban kiterjedt; árujával a földműves vagy a kofa innen Erdély távolabbi piacaira is rendszeresen ellátogatott. A zöldségkultúra terjedését vándorló bolgárkertészek is elősegítették. A hagyományoknak köszönhetően Erdélyben egyes termények, így a burgonya, káposzta terméshozama sokáig magasabb volt a magyarországinál.

A szőlőművelés már a polgári forradalom idején a produktív föld körülbelül fél százalékára terjedt ki, s olyan régi borvidékeket foglalt magába, mint a Küküllők mente, Gyulafehérvár és Nagyenyed környéke. A terméshozamok ekkor még magasabbak voltak a magyarországi átlagnál, az előállított bor mennyisége a Bach-korszak végére mégis az 1851. évinek negyedére csökkent, s csak később következett újabb emelkedés. A hatvanas évektől a szomszédos Szilágyság és Arad-Hegyalja szőlői a kereskedelem hatására terjedő vörös borfajták által lettek híresek. Az új vörösborok, francia és német rizlingek a nagy- és középbirtokon megjelentek Erdélyben is, részben szilágysági munkások keze munkájával megújítva a hagyományos szőlőkultúrát, a művelési technikát, amiben 1881 után már része volt a nagyenyedi vincellérképzőnek is. A leghíresebb borvidék: a Küküllő mente szőlősgazdái azonban többségükben kitartottak egyes régi erdélyi fajták mellett. Korán találunk nagytermelőket és nagykereskedőket a szászok között. Kolozsvárt 1865-ben alakult pinceegylet, melynek később raktárai lettek Pesten, Váradon, Brassóban, míg otthon a város népe fogyasztotta a pancsolónak gúnyolt, de feltehetően egyenletes minőséget biztosító üzem borát. A lengyelországi kivitel még a kiegyezés előtt megszűnt, így a hetvenes évek fellendülése idején a belső magyar területeken kellett eladni az addig alig ismert erdélyi borokat. Csupán néhány vagonos tételekben, azonban mindig szállítottak külföldre.

A nyolcvanas évektől itt is megkezdődött a szőlőterület csökkenése. A filoxéra Erdélyben elsőként éppen Medgyes környékén jelent meg, amelynek lakossága jórészben szőlőművelésből élt. A peronoszpórával együtt a Szilágyságot 1895-ben végigtarolta, benn Erdélyben lassabban terjedt, de az 1889-ben már amúgy is csökkent számot mutató 38 ezer holdból 10 ezret támadott meg, az évek során pedig kisebb helyi kultúrák sorát söpörte el. Az újratelepítésben olcsó szőlővesszők, rézgálic kiosztása és adókedvezmények révén jelentős támogatást nyújtott az állam, s ösztönzően hatottak az emelkedő borárak is. Egy évtized alatt sikerült a szőlőművelést ismét feltámasztani. Egyes racionálisan kezelt új telepítések megteremték a holdankénti 25-30-as hektolitert, ami duplája volt a negyedszázaddal korábbi {1533.} maximumoknak, és többéves átlagban már tisztes nyereséget biztosított. A kényszerű fajtacsere ellenálló új szőlőtípusok elterjedéséhez vezetett, míg egyes olyan történelmi múltú borok zamatát, mint a Bakator, Járdován vagy a Rózsamáli, inkább csak a népi emlékezet őrizhette tovább.

A gyümölcstermesztés tájegységenként változó képet mutatott, a mindenütt megtalálható szilva adta azonban a századfordulón is a gyümölcsfajták kétharmadát. Délnyugat-Erdély és a Szamos mente volt jelentősebb gyümölcsszállító; dinnyéből a legjobb Marosvásárhely határában termett. Az alma, körte mellett cseresznyével is piacoztak a kiegyezés kori Maros- vagy Szebenszék egyes falvainak lakói, de a gyümölcsök szélesebb körű elterjedése valójában a század utolsó harmadában következett be. A századvégen 11 millió gyümölcsfáról számol be a statisztika. Ekkorra értek be a gyümölcsnemesítés eredményei, hatottak a községi faiskolák, ahol már a gyermekek is megtanulták a metszés, oltás, alanynevelés ugyancsak átalakuló tudományát. E faiskolákban növesztett csemetéket azután a parasztgazdaságok kertjeiben ültették el. Új fajták tűntek fel, míg a régiek közül a jobbak szétterjedtek, a meggy és barack keresettebb lett, s az országutak mentét is fokozódó mértékben ültették be gyümölcsfákkal. A századfordulón a szövetkezetek megjelenésével megnövekedtek az értékesítési lehetőségek. Déván magyar nagybirtokosok, szász és román bankárok közös akciójával 1900-ban létesült gyümölcskonzerv-készítő üzem, egy évtized múltán pedig román tőkével jó nevű gyümölcskereskedelmi és szeszfőző vállalat Marosillyén. 1903-ban például különféle közvetítő cégek Észak-Erdélyből 300 vagon almát szállítottak a stuttgarti boralmapiacra, ahol egyébként magyar gyümölcs tette ki a kínálat 30%-át.

Az erdőgazdálkodás természeti feltételei igen kedvezőek voltak. A produktív föld több mint felét, három és félmillió holdat erdők adták, a polgári forradalom idején ebből egy lakosra 2,2 hold, míg például a szűkebb értelemben vett Magyarországon l, Morvaországban pedig mindössze fél hold jutott. A vasutak megjelenéséig érdemi hasznot csak azok az erdők hoztak, amelyek a Maroshoz vagy más folyóhoz közel voltak, mert másként nagyobb mennyiségeket nem lehetett szállítani.

Az erdőhasznosítás történelmi fordulata abban állott, hogy a parasztgazdaságot, melyet évszázadokon át az erdők kitermelésére és nagyszabású irtásra ösztönöztek, most hirtelen megpróbálták az új típusú, immár üzletté alakuló faértékesítés és újratelepítés érdekében lehetőleg elválasztani az erdőktől. Legelőször a forradalom és szabadságharc alatti erdőpusztítás címén, majd az újjáépítések során a parasztok által tömegesen és önkényesen igénybe vett fáért sietett a volt birtokos nemesség kártérítést követelni – úgy tűnik, csupán szerény eredménnyel. Ha a magántulajdon intézményét sikerült is a korban tökéletesen megszilárdítani, éppen ezen a területen – 1918 őszének népi mozgalmai is utalnak rá – a parasztság jogtudata alapvetően nem változott. {1534.} Az erdőket valamilyen ősi össznépi vagyonnak tekintette, amelyből – bár szerényebb mértékben – a teljesen nincstelenek is hasznot húzhatnak. A jobbágyfelszabadítás után az erdőkből a volt birtokos nemesség nagyobb arányban részesedett ugyan, mint a szántóföldből, de községi vagy közbirtokossági vagyon formájában így is a falvak kezén maradt az erdők fele – faeladás, legeltetési díjak révén fontos jövedelmét képezvén a paraszti közösségeknek. Az erdőhasználat még a szántóművelő parasztgazdaságban is kiegészítő, stabilizáló funkciót töltött be.

Az egyszerű irtást a kincstári birtokon már korábban kezdte felváltani a módszeresebb gazdálkodás. Az ötvenes években azután kialakult a modern erdőigazgatás rendszere, 1858-ban a birodalmi erdőtörvény a kitermelt területek újraültetését írta elő, s a feldarabolás helyett inkább az erdők egy tagban tartásának szellemében készült. Az 1879. és 1898. évi erdőtörvények fokozottan érvényesítették azt a törekvést, hogy az állam ellenőrizze, vagy vegye a maga kezébe a nagy tudást, türelmet és állandó felügyeletet igénylő erdőkezelést. A századfordulótól a törvényhatósági és községi erdők állami kezelésbe mentek át.

A községek 1,2 millió holdas erdővagyonát s a további közös erdőbirtokot ma még nem tudjuk kellően elhelyezni a parasztgazdaság rendszerében. Fontosságát jelzi az is, hogy a századfordulón a közös erdőkben legelt 210 ezer marha és 300 ezer juh. Ugyanekkor a Barcaság 13 községének 5 millió korona értékű erdeje volt, s csak a faeladásból 174 ezer korona bevételhez jutottak.

A volt határőrvidékek igen számottevő erdőket örököltek a feudalizmusból, s birtokoltak közös vagyonként a megváltozott viszonyok között is. Ilyenek voltak a 70 faluból álló karánsebesi román vagyonközösség 38 ezer holdas, Erdélyben a volt csíki székely határőrök 62 ezer holdas erdőségei és a naszódi román ezred 44 faluközösségének havasai. A naszódi falvak a kincstárral, a környék nagybirtokosaival és szomszédos szász községekkel folytatott három évtizedes harc és pereskedés után 274 ezer hold erdőt és 85 ezer hold havasi legelőt mondhattak magukénak. Közben a fakereskedők ellenőrzés nélkül vágták az erdőket, többszörösét az eladott területnek, a községek viszont ezzel szemben valójában tehetetlennek bizonyultak. A kilencvenes évektől aztán az állam – mint láttuk – a besztercei erdőigazgatóság útján saját kezelésbe vette; a közvetlen paraszti fahasználatra és legeltetésre kihasított 59 ezer hold feletti részt néhány év alatt teljesen rendbe hozták, utak, vasutak, fűrésztelepek épültek, üzemterv szerinti kitermelést vezettek be, s a korszak végére a korábban letarolt 40 ezer holdat beerdősítették. A növekvő jövedelemből a községek osztalékot kaptak (1907-ben például 271 ezer koronát), amit azok főként román kulturális célokra fordítottak. Történt mindez akkor, amikor másutt az arisztokrata nagybirtokosok sem térhettek mind át a szakszerű erdőművelésre, mert a legelőhiányban szenvedő falvak népe kényszerűen ráhajtotta állatait azokra a dombokra is, ahol friss ültetések voltak.

{1535.} A századfordulótól a kereskedelem nagy tőkéjű társaságokon keresztül valóban nagyüzemi kitermelést honosított meg. A fakereskedelem óriási üzlet lett, a mamutcégekkel szemben még a nagybirtokosok sem élveztek teljes védettséget; a nagyvállalkozók monopolmegállapodásaikkal ezek számára is érzékeny árveszteségeket okozhattak. Kivételként persze egyes nagybirtokosok kényszerítették térdre a kisebb fakitermelőket, s üzemeiket felvásárolva maguk is nagyvállalatot alapítottak. A cégek egész régiók parasztságának sorsát befolyásolhatták, hiszen a székely vidéken például a népesség fele valamilyen formában az erdőkből élt. Egy nagyobb erdőség kitermelésének beindultával a környező falvak százával adták a favágókat, fuvarosokat, akik a fűrészüzemig és vasútállomásig szállították a rönkfát, deszkát.

A századvégtől látványosan megindult a paraszti erdők közös birtoklásának felbomlása is. A fakereskedők főként a Székelyföldön fölvásárolták a kisebb vagyonúak erdőrésztulajdonait, s amint 100 holdnál nagyobb „erdőjogot” szereztek, kérhették az erdőközösség megszüntetését, az elkülönítést, majd hozzáláttak a fakitermeléshez. Csíkban egyetlen falu 13 ezer holdas határából a század végén 9 ezret kereskedők vettek meg. A négy székely megyében 1907-ig a közös birtokok harmadát ilyen formában szüntették meg. Az erdők elkülönítése tovább nehezítette a földtelenek helyzetét, mert ezzel szinte végleg kiszorultak az erdőből, amit főként állattartásuk sínylett meg, s ezt csak részben kárpótolta a javuló munkalehetőség. A közös erdőbirtokok azonban egészében még sokáig fennmaradtak, paraszti kis fűrészmalmok végig üzemeltek, részben ezek adták alapját a fakanáltól a zsindelyen és hordón át a gerendakészítésig terjedő népi faiparnak, melyről Erdély az egész korszakban szerte a monarchiában ismert volt.

Az állattenyésztésben Erdély a kedvezőbb adottságú területek közé tartozott. Bizonyos domborzati hasonlóságok és az állatállomány összességében szép száma alapján a kortársak itt egy keleti Svájc kialakulásának lehetőségében reménykedtek. A század végén közel 780 ezer holdat tettek ki a községi és egyéb közös legelők, az összes legelőterület felét. A fejlődést azonban nem a szándékok, hanem a gazdaságok saját szükséglete, az állat iránti kereslet és a legelőterület alakulásából eredő hatások szabályozták. Erdély állattartása teljes átalakuláson ment keresztül, s a hosszú, krízisekkel teli folyamat eredményeként a korszerű és tradicionális tenyésztés ötvözete jött létre az első világháború kitöréséig.

A pásztorkodás itt évszázadokon át döntő súlyú termelési tevékenység volt. A Habsburg-monarchia társadalmi-termelési munkamegosztásában ez a tartomány, s különösen a dél-erdélyi románság az állattenyésztő funkcióját töltötte be. A hagyományos román pásztorkodás külső megjelenésükben is fejlett falvakat alakított ki, olyanokat, mint a Szeben vidéki Resinár és Szelistye, amelyek egyben a román értelmiség népi utánpótlásának fontos bázisai lettek. A polgári forradalom idején még a külterjes állattartás volt {1536.} uralkodó. Nyáron a legtöbb jószág kint élt a távolabbi legelőkön, csupán az igavonókat fogták otthon a falu szélén. Kellő takarmány híján télen jórészt szalmával, polyvával etették az állatokat, így azok tavaszig általában legyengültek. A külterjes tartásra jellemző nagy állatszám már 1848–49 viharaiban megcsappant, 1857-re azonban a pusztítást nagyjából kiheverték, bár közben a keleti marhavész is beütött az országba. Erdély szarvasmarha-állománya az átmeneti gazdálkodás időszakában kevésnek bizonyult, ezért a román fejedelemségekből Pest és Bécs felé átmenő óriási csordákból itt is vásároltak állatokat.

Forrás: BENDA GYULA, Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767–1867.
Bp. 1973; M. Stat. Közlemények. Új Folyam 15.

A régi típusú állattartás sajátos formája, az erdélyi specialitásnak mondható vándorjuhászat (transzhumálás) 1848-ban egymagában is fontos gazdasági ágnak, s egyben figyelemre méltó, bár méreteiben nem ismert kereskedelmi tevékenységnek számított. A transzhumáló pásztorkodás természetesen az egyszerű árugazdaság sorsához kötődve a kapitalizmusban veszített jelentőségéből. Hanyatlása nem egyenes vonalú folyamat, hiszen a jobbágyfelszabadítás után a paraszti legeltetési lehetőségek erdélyi szűkülésével újabb impulzust kapott az állattenyésztés ezen régi módja is. Dél-Erdély, főként {1537.} Szeben, Brassó hegyes vidékein a juhos nagygazdák és egyszerű parasztok durva szőrű birkáit felvállaló pásztorok – mokányok – nyáron a Kárpátok fennsíkjain, télen a Török Birodalom területén, a Duna alsó folyásánál és torkolatvidékén: Dobrudzsában, Dél-Besszarábiában, vagy ellenkező irányban, a bánsági vizenyős részeken legeltettek. 1848 előtt jó egymillió juhot, kisebb számban marhát és lovat tereltek a hegyi utakon a Kárpátokon túlra. Ez a tartás olcsó volt, szerény díjak ellenében szinte szabadon legeltettek. Bár az abszolutizmus hivatalszervezete még a belföldi mozgást is útlevélhez kötötte, a transzhumáló legeltetők számára igen korán határátlépési könnyítéseket vezetett be, ezért azután még a hatvanas évek elején is könnyebben jutott kilépő úti okmányokhoz egy pásztor, mint Erdély katolikus püspöke. A kiegyezés után a kormány fenntartotta az útlevélkényszert, hogy az érte járó egy forintokat beszedje, s már Románia sem engedte be úti okmány nélkül a pásztorokat. Valójában azonban egyik állam sem akadályozta a forgalmat; az évente ötször-hatszor ide-oda járkáló pásztorok kisebb mellékes kereskedő tevékenységét megtűrték, bizonyos állatszaporulatot, a tejtermékeket vámmentesen vissza lehetett hozni, s az 1875. évi osztrák–magyar–román vám- és kereskedelmi egyezményt is ebben a szellemben kötötték meg. Egy évtized múltán a Romániával folytatott vámháború hozott ebben törést egy időre.

A mezőgazdaság belterjesedésével, a téli szállásvidékek betelepülésével, a gyapjúárak tartós esésével eljárt az idő a transzhumáló pásztorkodás fölött. Legkorábban a bolgár területekről kezdtek kiszorulni, a havasalföldi gabonatermelés növekedésével pedig a legelőket már bérelni kellett. A lovak, szarvasmarhák transzhumálása igen hamar jelentéktelenre zsugorodott. S míg korábban egy 600 darabos juhnyájat csak az Al-Duna partjánál, az áttelelési helyen osztottak háromfelé, korszakunkban rögtön az indulás után, a Kárpátok lábánál sor került erre, mert másképp már nem tudott nyugodtan végigvonulni a szántóban gyarapodó Havaselvén. A helyet kereső pásztorok rég eljutottak egészen a Krímig, odahaza pedig Erdély középső részein próbáltak legelőhelyet találni még a századfordulón is: az ottaniak nyájai csak 100-200 kilométeres távon belül vándoroltak. A vándorló juhállomány már az 1850-es évek végén a félmillió alá süllyed, a vándorpásztorok száma pedig 1879-re a negyedszázaddal korábbi 20-25 ezerről 10 ezerre apad, s a románok közül sokan megtelepednek Dobrudzsában. Mégis, a gyapjú, a hús és a tejtermékek iránti hagyományos népi igény a piacgazdálkodás komplementer részeként csökevényeiben sokáig fenntartotta az állattenyésztés ezen archaikus formáját. Megbízható adataink nincsenek késői sorsáról, mindenesetre a vándorló nyájakat a bukaresti statisztikai hivatal a századfordulón még jelentős tényezőnek tekinti, s 1909-ben Románia szükségesnek látja ezek beáramlását korlátozni.

Abban az országos folyamatban, amelyet az 1860-as évektől a juhállomány csökkenése jellemez, Erdély különleges helyet foglalt el. Egy ideig a juhok száma itt is hanyatlott, majd a századforduló után nagy emelkedés következett be. 1895 és 1911 között 1,6 millióról 2,1 millióra nőtt az állomány (Hunyadban közel megduplázódott), mutatván egyben a parasztgazdaságokban betöltött stabilizáló funkcióját, hiszen a juhok több mint 90%-át a kis- és törpebirtok tartotta. Kezdett elterjedni a finomabb gyapjas cigája, helyet kapott az elsősorban húst adó juh is, de mindvégig a barnán hömpölygő rackanyájak foltjai borították be a domboldalakat.

A külterjes marhatartás visszaszorulása párhuzamosan haladt a tradicionális gazdálkodás felbomlásával, a közös legelők feltörésével, az ugar csökkenésével. Amilyen mértékben lassabban ment ez Erdélyben, mint az ország középső vagy nyugati részein, ugyanolyan késéssel következett be az erdélyi marhaállomány átalakulása is. Az ötvenes évek közepére a marhaárak megemelkedtek, a jó ökör 150, a tehén 100 forintba került, s ez az árszint (a nyolcvanas években bekövetkezett rövid esés után) végig enyhén emelkedett. Ebben a korban lesz Erdély az ország nagy igásmarhabázisa, az ottani fehérszürke marhából sokat hoznak a szűkebb értelemben vett Magyarországra, ahol még haszonnal adják el az éppen felszerelkező úri birtokosoknak. Az {1539.} első erdélyi vasutak sok marhát, sertést szállítottak Pest felé, de az állomány számbeli csökkenése 1868-ban már érezhető. Az ötvenes-hetvenes években a keleti marhavészt még nem tudták karanténokkal, határzárakkal sem távol tartani az országtól, inkább csak pusztításait korlátozták. A legelők feltörése is csökkentette a hagyományos módon tartható állatok számát, az 1879. évi erdőtörvény pedig az erdőkből, tisztásokból igyekezett kitiltani az állatokat, ennek ellenére még a századfordulón is a marhák, juhok, lovak mintegy 20%-a a közös erdőkben legelt. Helyenként a háromnyomásos rendszer szokást konzerváló hatása akadályozta az intenzív, istállózó állattartás térhódítását, másutt még a régi lehetőségeket sem biztosította, ha a község az ugart pénzért kiadta legeltetésre idegen juhtenyésztőknek. További gondot jelentett az országos piac árkiegyenlítő hatása, amely nem volt tekintettel arra, hagy Erdély nagyobb részén a hosszabbra nyúló hideg miatt a téli tartási költségek magasak voltak.

A fejlődés új vonalát a fajtaváltás jelentette, amit a szász gazdasági egylet már a hetvenes évektől állami támogatással megindított. 1884-ben 47 ezer, 1895-ben már kétszer annyi idegen típusú marha volt Erdélyben. Az Ausztriából vagy Svájcból hozott állatok növekedési ideje sokkal rövidebb, élősúlya nagyobb, tejhozama gyakran 1000 literrel több volt, mint az erdélyi fajtáknak, így inkább megfelelt a „hármas hasznosítás” (tejtermelés, húsadás, igavonás) újkeletű piaci követelményének. Ezért ára átlagban 50%-kal magasabb volt a fehérszürkénél. A mezőgazdasági szakemberek többsége – nem kevés optimizmussal – ettől várta Erdély állattenyésztésének újjászületését. Az állomány egésze azonban még csökkent, a fordulat csak az új században következett be, akkor kezdődött el a gyorsabb növekedés. Igaz, a két nagy állatszámlálás között, 1895-től 1911-ig csak 1,2% volt az emelkedés (Brassó, Háromszék, Udvarhely megyékben pedig valóságos zuhanást tapasztalhatunk), de 1904-től 81 ezerrel (7,4%-kal) nőtt a marhaállomány, a nyugati fajták aránya pedig jó 40%-ot tett ki, míg az erdélyi fajtáé harmadával megfogyatkozott. Az új fajták meghonosításában Erdély messze elmaradt az országos átlag mögött, ebben azonban nemcsak fejlődési késés, hanem fejlődési sajátosság is közrejátszott. Ha a marhatartás „a mezőgazdaság nehézipara”, úgy Erdély marhatenyésztése Magyarország agrárgazdaságának „mozdonygyára” volt, a piaci integrációban – láttuk – az igásmarhára specializálódott. Bizonyára a századforduló után ugrásszerűen megnövekvő magyar marhaexport hatása is tükröződik az állomány viszonylag alacsony számában, azonban ez a területi szakosodás is oda hatott, hogy Erdély aránylag kisebb mértékben vett részt az Ausztriába, Svájcba irányuló szállításban, s ezért volt az, hogy még a szerényebb igényű pesti mészárosok számára sem vittek innen mindig elég számú „jó marhát”. Egy nagyobb helyi húskonzervgyár alapítására irányuló kísérlet pedig a hetvenes években megbukott. A századvég tenyésztési tapasztalatai azt bizonyították, hogy a {1540.} régi erdélyi fajta nemcsak sokkal jobb igavonó, hanem – különösen a magas hegyek mokány állata – a legelőre is igénytelenebb, s a betegségekkel szemben tízszer ellenállóbb a legtöbb nyugati fajtánál. Fenntartása, javítása országos, Erdélyben néhány tájon általános paraszti érdek volt. A Székelyföldet, Nagy- és Kis-Küküllő, valamint Alsó-Fehér megyéket a földművelési minisztérium az erdélyi fajta őrzésének zónájává nyilvánította, javítására tenyésztési intézkedéseket foganatosítottak.

A nyolcvanas évek végétől tehát Erdély marhatenyésztése is gyökeresen megváltozott. Szigorú állategészségügyi intézkedésekkel sikerült a marhavészt felszámolni, ha valahol mégis felütötte a fejét, mindenkor azonnal lezárták a gyanús községeket, s (kártérítéssel) kiirtották az állatokat. Törzskönyvezési zóna bevezetésével nehezítették az állatcsempészést, bár volt, amikor a jól szervezett csempészek már eleve a fajta, szín és a kornak megfelelő hamisított marhaleveleket használtak. Egyes határ menti területeken ezért is erőltették a hatóságok a jól elkülöníthető pirostarka fajták terjesztését. A századelőn az állami támogatás komolyabb lett, kölcsönök, tenyészállatok juttatása mellett legelőjavításra is kiterjedt.

Hagyományok, piachatás, hatósági intézkedések együttes eredőjeként Erdély szarvasmarha-tenyésztése olyan korszerűsödésen ment keresztül, mely egyben a helyi igényekhez igazodva a sokféleséget is fenntartotta. Korszakunk végén e régió kisebb állatsűrűségű vidéknek számított, de a paraszti gazdaságok itt több marhát tartottak az országos átlagnál, a külön színt képviselő Fogarasban pedig 1000 lakosra 678,2 marha jutott, ami a legkedvezőbb európai mutatók közé tartozott.

Különleges funkciót töltött be az erdélyi specialitásnak számító bivaly, mely rendkívül tápdús teje miatt hajdanában a főúri udvarokban honosodott meg. Korszakunkban Dél-Erdély gazdái már nagyban tartották, 1870-ben a félszázezres állomány kétharmada a Nagy-Küküllőtől délre, s fele szászok tulajdonában volt, 1879-től a sárkányi állami gazdaság bivalybikák tenyésztésével segítette elő terjedését, de ennél fontosabb volt az a tény, hogy a {1541.} legszegényebbek számára az igavonó megszerzésének útja a bivalyvásárláson át vezetett. A század utolsó harmadában egy hízott disznóért egy pár bivalyborjút lehetett venni, ez pedig szalmán, kukoricakórón is megélt, hamarabb tudták igába fogni, kiváló vonóereje alkalmassá tette új földek feltörésére. A bivaly lett a szegényparaszt univerzális vontatója: szántott vele, s az akkori nyugodtabb életritmusban fuvarozásra is használták, hideg télben „kabátot” adva rá, mert meleg övi eredete miatt könnyen meghűlhetett. Román parasztok közvetítésével terjedt el Erdély északi és nyugati részein is; Kolozs és Szolnok-Doboka megyékben 1904-től 1908-ig számuk 14 ezerről 36 ezerre növekedett. Kalotaszeg környékén a múlt század legvégén kezdték el tartását, s a világháború végéig a pirostarka marhával együtt kezdte kiszorítani a hagyományos fehér marhát. A módos parasztgazda – a néprajzi kutatásokból tudjuk – lenézte, majd a századfordulótól maga is beállította istállójába a bivalyt, de szinte eltitkolta a külvilág elől. A gazdag Halmágy magyar gazdái a gúnytól való félelem miatt sokáig nem is jármozták. Ekkorra azonban már a magyar parasztság körében is megnőtt az addig macskák és kisgyermekek eledelének tartott tej becsülete, Kolozsvár környékén például a város tejigénye fejlesztette a bivalytartást, a tejhordással pénzforrást teremtve több falu számára.

A bivaly történelmi funkciója korszakunkban abban állott, hogy segítségével azok a törpebirtokosok, akik a drágább és kényesebb hagyományos igavonó beszerzésére és tartására képtelenek voltak, függetlenülhettek az ökrösgazdáktól; tejéből szerény, de viszonylag rendszeres pénzbevételhez jutottak, fuvart vállalhattak, s ezzel már valamivel biztosabban tudtak megkapaszkodni akár a legcsekélyebb földdarabkán is. Ennek megfelelően nőtt a bivaly népszerűsége is, száma 1895 és 1911 között 20%-kal emelkedett, meghaladta a 120 ezret.

A lóállomány alakulásában kevésbé érződött a tisztán gazdasági szempontok érvényesülése, hiszen a fuvarozás és az igavonás mellett a nagy- és középbirtokon a lovakat nemcsak üzleti megfontolásból, hanem reprezentációs kötelességből is tenyésztették. A kolozsvári lóversenyeken futtatni rangot jelentett, noha a legnagyobb díjat évtizedeken át mindig Erdélyen kívül nevelt ló vitte el. A hadsereg lóvásárlásai sem függtek a konjunktúráktól. A vasutak megjelenésével a távolsági szekérfuvarozás jelentősége csökkent, de a teher- és személyforgalom emelkedése éppenséggel növelte a lovas kocsik iránti igényt. A gyárak, fűrészüzemek, vasútállomások, a még mindig vasút nélküli helységek között szállítani kellett, s a távoli fürdők vendégeit is rendszerint hosszú kocsizással lehetett célhoz juttatni. A fa- és borvízfuvarozás sok székely fő jövedelmét adta. Nagyküküllő, Udvarhely, Brassó, Háromszék és Csík megyék az ország sűrűbb lóállományú déli övezetéhez tartoztak, nem kis részben a hagyományok, valamint a zabtermelés kedvező feltételei miatt. A századvégen a lóállomány növekedése megállott, Erdély egészében pedig 1895 {1542.} és 1911 között valamelyes csökkenés következett be. Az összetétel ugyancsak megváltozott, a kisebb testű hegyvidéki lovak a havasi falvakba szorultak, a szász községekben a hidegvérű, nagy testű lovak is feltűntek. Az állomány javításában a kiegyezés után alapított, a lipicaira szakosított fogarasi állami ménesbirtok, valamint az erdélyi ménes fenntartására berendezkedő kolozstordai ménesgazdaság játszott szerepet, míg a déli, homoródi, sepsiszentgyörgyi méntelep kizárólag a hadsereg céljait szolgálta.

A sertéstartás átalakulása során a ridegen tenyésztett disznócsordák elapadása következett be, majd pedig ugyancsak fajtaváltás indult meg a századvégen. Az ötvenes-hetvenes évek félmilliós állatszáma 1895-re közel egymillióra emelkedett, amit azután a sertésvész alaposan megtizedelt. Ha nem is csökkent 22%-kal, mint ahogy az 1911. évi statisztikából kitűnne, tény, hogy a falvak kondái összezsugorodtak, s csak az első világháború kitöréséig sikerült a csapást kiheverni. Az új szaporulat a mangalica mellett főként a jó húsú báznai sertésre esett. A disznóhús iránti kereslet inkább a nagyvárosokban növekedett, a sertést korszakunkban faluhelyen nem friss húsáért, hanem füstölt termékekért, főként szalonnáért és zsírért tartották. A fejlettség és a hagyomány meghatározó erejét mutatja a területi megoszlás: a legkisebb sertéssűrűség Besztercében, Hunyadban és Marostordán, a legnagyobb Kis-Küküllö, Nagy-Küküllö, Szeben és Fogaras megyékben alakult ki.

A baromfi adta azt a húsfélét, amihez a szegényparaszt is a leggyakrabban hozzájuthatott. A legelők feltörése apasztotta a libanyájakat, növelte a tyúkok amúgy is meglévő túlsúlyát. A baromfisűrűségben igen kedvezőtlen volt a helyzet már 1884-ben – az első felmérés idején –, 1 km2-re 62,2 jutott, felénél is kevesebb, mint a Dunántúlon. Egyedül Kis-Küküllő megyében érte el az országosan is jelentős 144,8 darabot. A századvégtől a tojás iránti kereslet megugrása segítette elő új baromfifajták terjedését.

Az állatállomány összesített területi megoszlása sem mutat más képet, mint amit az egyes felsorolt fajták elterjedtségénél láttunk. A szászok marha-, ló- és {1543.} sertésállománya volt a legnagyobb; a juhtenyésztés szinte román monopólium maradt; a román vidékek állatállománya nagyobb volt a magyarokénál, marháik jobban tejeltek, míg a magyar tájak marhaállományának átlagsúlya volt magasabb. A számosállatra redukált állomány a század végén és az új század elején valamivel 1,5 millió darab felett mozgott, a legnagyobb, országosan kiemelkedő sűrűséget Fogaras, Szeben és Brassó megyék mutatták, ellenben Észak-Erdély, a Székelyföld északi része meglehetősen kevés állatot tartott. Paraszti kézen volt 1885-ben az állatok több mint 80%-a, s ez az arány a későbbiek során sem romlott. A nagybirtokra gazdaságonként majdnem háromszor, a középbirtokra mintegy félszer kevesebb marha jutott, mint a Dunántúlon, míg az 5–20 hold közötti gazdaságoknál az erdélyi átlag magasabb volt a dunántúlinál. A nagybirtok állatait ugyanakkor átlagban 30%-kal magasabb áron lehetett értékesíteni; a minőség és a piac kihasználása szempontjából ebben jelentkezett a nagyüzem előnye. Ha az úri birtoknak voltak érdemei ebben az ágazatban, úgy az a fajtajavításban mutatkozott meg, míg a parasztság széles rétegei tartották fenn és fejlesztették tovább szűkülő legelőiken Erdély szinte teljes állatállományát.

A mezőgazdaság termékei növekvő mértékben kerültek be az országos és a világpiac keringési rendszerébe. A nagyüzemek terményeit forgalmazó kereskedők tevékenysége mellett nagy jelentősége volt a kisebb-nagyobb vásároknak, melyek a paraszti élet ünnepszámba menő eseményei közé tartoztak. Szemterményeket szinte minden piacon árusítottak, korszakunk legrangosabb gabonapiaca a Mezőség termékeit kínáló Marosludas vására volt. Bánffyhunyad, Naszód, Székelykeresztúr, Hátszeg regionális állatvásárai mellett messze kiemelkedett a medgyesi Margit-napi vásár, ahol az első két napon a juhok, a harmadik és negyedik napon a szarvasmarhák, míg az utolsó kettőn a lovak és bivalyok cseréltek gazdát.

A BÁNYÁSZAT ÉS AZ IPAR KORSZERŰSÍTÉSE

Erdély ipara magán viselte az elmaradott területek tőkés fejlődési útjának szinte valamennyi jellegzetességét. A forradalom után még két évtizedig mindenestől hiányzott a vasút, a számottevő hitelélet, s a tőkés átalakulás alapját képező mezőgazdaságban és a kapcsolódó kereskedelemben sokáig ugyancsak kevés dinamizmus figyelhető meg. Erdély iparfejlődése fokozottan függött a magyar, illetve a monarchiai gazdaság lehetőségeitől és követelményeitől. Az 1850-ben kialakított közös vámterület a gazdasági kapcsolatok, kölcsönhatások révén meghatározta az iparosodás útját. A birodalom piacának integráló hatása felszínre hozta a nagyvárosi-ipari központok és a periféria ellentétét, megmutatta az organikus növekedés korlátalt, bizonyította az importált termelési tényezők: szakemberek, tőke, valamint a helyi {1544.} kezdeményezések nélkülözhetetlenségét. Az erdélyi iparfejlődésnek is jellegzetessége, hogy a fellendülés a külföldi tőke beáramlásának függvénye, de a tőkeimport feltételeit a hazai vállalkozások úttörő munkája alapozza meg. Részben az előző korszakból örökölt, még nem modern vállalatok, részben az újabb helyi próbálkozások teremtik meg azt a minimális ipari-bányászati bázist, amely később az állami ipartámogatással együtt már vonzóerőt jelentett a külföldi vállalkozók számára, felkeltette beruházási kedvüket.

Az ipar tőkés átalakulása – ha eltekintünk néhány korai textilipari kísérlettől – a hagyományokkal bíró bányászatban, kohászatban, részben az élelmiszeriparban kezdődött.

Erdély legrégebben ismert természeti kincsét, a sót öt különböző helyen termelték. Kezdetben a birodalom sójának fele jött innen. 1850-ben 662 930, 1858-ban mintegy 1,2 millió bécsi mázsát bányásztak, ami körülbelül a fele volt Máramaros akkori sóhozamának. Hosszú időn át ez volt az országrész legbiztosabb, legtekintélyesebb bevételi forrása, hiszen évi átlagban közel 5 millió forintot hozott az államkincstárnak. 1867 és 1870 között sikerült Marosújvár sótelepét megmenteni a folyó beszüremlő vizétől, majd egy új akna nyitásával, gőzgépek, a nyolcvanas évektől pedig villamos erőmű segítségével évi 600 ezer mázsa körül stabilizálták a termelést. A kevéssé gépesített Parajdon, Vízaknán és Tordán – általában nem is az egész esztendőben folyó munkával – a század végén összesen évi 100 ezer mázsát termeltek, míg a legjobb minőségű sót adó, növekvő jelentőségű Désaknán 160 ezer mázsát. A bányák hozamát később jelentősen lehetett növelni, de erre sokáig nem volt szükség. A századfordulón a sóforgalmazásba bekapcsolódó magántőke kezdett jelentősebb fejlesztésbe, nagyobb sóőrlő malmok, marhasó brikettírozására hidraulikus sajtók épültek, s ez ösztönzően hatott a termelésre is. A hulladéksó nagyarányú vegyipari feldolgozásához Erdélyben először Marosújvárt építettek gyártelepet.

A hagyományos aranybányászat fokozatosan vesztett hajdani fényéből, noha 1849 után is Erdély adta a birodalom aranyának több mint 60%-át; évi termelési értéke 1,3 millió forint körül mozgott.

Európa leggazdagabb aranyvidékét (az Erdélyi-érchegységet és környékét) Hunyad és Alsó-Fehér megyék találkozásánál mintegy 800 km2 területen bányák százai lyuggatták, ezek jó részét azonban korábban is alig művelték, a századok során a legdúsabb ércmezőket már kitermelték. Nagybirtokosoknak, polgárembereknek, egyszerű falusi embereknek éppúgy voltak bányái vagy bányarészei, mint a kincstárnak. 1848-tól – a robotkötelezettség megszűntével – jelentős munkaerő veszett el, amit sokáig nem is tudtak pótolni. 1850-től jórészt ezért újabb bányákat állítottak le, sokat pedig csak olyan mértékig műveltek, hogy a bányajogosítványt fenntarthassák. A tulajdonosok részben bérbe adták bányáikat magányos vállalkozóknak, gyakran parasztbérlőknek, akiket azután ércben fizettek, s az érc gyakran {1545.} vándorolt tovább pénz helyett kereskedőhöz, orvoshoz. Az ilyen egyszerűbb, lokális szinten kialakítható bérleti forma azonban technikai fejlesztést nem tett lehetővé. Fejlettebb megoldás volt, amikor társulatnak nevezett kis közösségként régi bányászcsaládok leszármazottai, kereskedők vagy módos bérlők összegyűjtött tőkéjüket fektették a művelésbe. A földbirtokosság dinamikusabb erői a sajátjukban maguk láttak hozzá a fejlesztéshez. A Mikó Imre, Bethlen Farkas, Kemény Sámuel, Apor Károly által birtokolt zdraholci „János evangélista” bánya művelésére az abszolutizmus végén alakítottak társaságot. A vulkoji bányát 1855 után fejleszti egy hasonló társaság. A legjelentősebb földesúri bánya a Tholdalagiak, Telekiek, Bruckenthalok által 1858-tól társulattá alakított „Rudai 12 Apostol”, amely 1864-ben 400 munkással 46,3 kg aranyat termelt.

A kincstár nagyági és verespataki bányái adták 1867-ben az Érchegység aranytermelésének majdnem 30%-át. A fejlesztés során több kis bányát leállítottak, noha 1861-ben egy 89 kg-os verespataki aranylelet azt jelezte, hogy érdemes lehet többfelé is beruházni. A kiegyezés után néhány bányát és kohót, mint pl. Offenbányán, a foglalkoztatottság fenntartása céljából újra megnyitottak, de később egy részüket ismét be kellett zárni, bár a korban végig tanúi vagyunk annak, hogy egyes ráfizetéses üzemeket, főként kohókat szociálpolitikai megfontolásokból működtetnek. 1890 előtt a verespataki részeken csak az orlai állami bánya volt jelentős az 1871. évi bővítés utáni 368 alkalmazottjával, míg a többi 172 bányatársulat együttesen is csak 3 ezer embert foglalkoztatott. A korszak legrangosabb bányája a „nagyági királyi és magánbánya-társulat”, melyben a kincstár mellett az uralkodócsaládnak, magánosoknak is volt részesedésük. Az 1874. évi feltárások után ismét nyereséges bányában 15 szinten több mint 160 km vágat vezetett, s arany mellett más fémeket is termeltek. A munkások száma 1888-ban 882, a termelési érték 210 632 forint volt, mintegy 50%-kal több, mint 1867 előtt, s nagyjából ezt a szintet tartotta később is. A kincstári üzemektől eltérően a magánbányászat csak tengődött.

A nyolcvanas években megnőtt a külföldi tőke érdeklődése az erdélyi bányakincsek, főként az arany iránt. Ezt ösztönözte a kormány azzal, hogy 1885-ben megszüntette a termelt arany beváltási kényszerét, majd 1892-ben egy nagyobb aranylelet vonzereje is fokozta a beruházási kedvet. Ha nem is köszöntött kaliforniai vagy ausztráliai típusú aranyláz az erdélyi hegyekre, az addigi nyugalmat beruházási hullám váltotta fel. Megkezdődött a magánbányák korszerűsítése is. A Deutsche Banktól a Crédit Lyonnais-ig német, angol, belga és francia bankok kapcsolódtak be a termelésbe különböző vállalatokon keresztül. Néha persze a szakértelem nélküli vállalkozások csődjével vissza is vonultak. A legjelentősebb német tőkeérdekeltség, a gothai Harcort AG Hunyad megyében szerzett bányákat, s 1889–1890-ben 1100 munkással 688 kg aranyat termelt, az egész ország évi termelésének harmadát, illetve kétharmadát annak a mennyiségnek, amit a {1546.} kincstári és összes többi magánbirtokos állított elő a Zalatnai Bányakapitányság területén. A századfordulón a tulajdonába átment „Rudai 12 Apostol” igen virágzó vállalkozás lett. 1898-ban megépítette a kontinens legnagyobb ércelőkészítő-művét, amely a sovány érc feldolgozását is gazdaságossá tette; kötélpályát, villamos erőművet telepített, villanymozdonyokat állított forgalomba. A sok nyersarany miatt egy időben több őrt tartott, mint vájárt, s 1899-ben 13,9 mázsás hozamával már a magyar aranytermelés közel felét adta. Angol társaságé volt a tekerői, a hondoli, németé volt a sztanizsai, felső-lunkoji bánya, egy ideig franciáé a vulkoji „Péter–Pál” aranybánya, melyet előbb a nyolcvanas években a főrészvényessé is előlépő Lukács László, majdani kormányfő igazgatott. A legtöbb külföldi társaság mint bérlő működött, s eredményeikben a szerencsének is nagy szerepe volt. A bucsumi francia vállalat 1884-ben egyetlen napon 7000 forint nyereséget hozott a tulajdonos Lukács családnak. Ha kisebb mértékben is, de szerencsés volt ez idő tájt az egyszerű bucsumi bányászok társulatának bányája is. 1867-től 1890-ig összesen 107 ezer forint befektetésével évi 100 ezer körüli hasznot hajtott nekik. Az aranyláz következtében a nyolcvanas évek végén a bérek megduplázódtak.

A hazai nagytőke először a bécsi és pesti kereskedők által 1889-ben alapított Első Erdélyi Aranybánya Rt. révén kapcsolódott a termelésbe, a századforduló után ezt a német érdekeltségű Nagyszebeni Bankegyesület igazgatója, J. F. Zeibig vásárolta meg. A román értelmiség is hozzákezdett számos kisebb társaság alapításához.

A századfordulón Erdély aranybányászata a külföldi tőke beruházásai és a kincstár fejlesztőmunkája nyomán megújult. (A szomszédságban ugyancsak a kincstár korszerűsítette a Nagybánya környéki aranylelőhelyeket, ahol a nemesfémek mellett egyre növekvő jelentőségű ólmot és fémszármazékokat állítottak elő.) A tőkebehatolás felgyorsította a régi kis társaságok sorvadását, a magányos „verkesek” eltűnését, megváltoztatta a vidék egész életét. Angol és német műszaki személyzet telepedett le, köztük sokan olyanok, akik megjárták Amerika és Ausztrália aranybányáit, meghonosítva itt a modernebb gépeket, bár ahol lehetett, a gőzgép mellett továbbra is hasznosították a vízi energiát. A fa érczúzók helyett először 1885-ben alkalmaztak kaliforniai vas zúzónyilakat, 1887-ben golyós malmot, 1889-ben modern ércportömörítést. 1884-től több mint egy évtizedig használták a 20-40% aranykihozatal-növelést biztosító László-féle foncsormalmot, a századforduló után viszont a még hatékonyabb cianidlúgozás bevezetésére csak Nagybányán került sor. Modern robbanóanyagokat, a hetvenes évektől néhány nehézfúrógépet, a századfordulótól megbízhatóbb fúrógépeket, elektromos vízszivattyúkat rendszeresítettek. Ekkoriban már az új telepek feltárása a rendszeres, szakszerű kutatómunka alapján történt.

{1547.} Erdély aranyának régi központjában, Zalatnán működött a bányakapitányság. Az itteni fémkohó 1851-ben született újjá az 1848–49-es pusztulásból, majd 1877-ben korszerűsítették. Évi 10–22 ezer tonna anyagot dolgozott fel pörkölést követő olvasztással, kénsavat, vasgálicot és szénkéneget is előállítva az ércből. Az itt termelt aranyat és ezüstöt a gyulafehérvári pénzverde megszűntével Körmöcbányára küldték pénzverésre. (Az ezüsttermelést – ami Erdélyben aránylag csekély – 1894-től szubvencionálni kellett ahhoz, hogy az európai áresés, valamint az 1892. évi valutareformot követő keresletcsökkenés negatív hatását túlélje.) Zalatna volt a fő ércbeváltó hely. A nagyvállalatok árnyékában ugyanis az egész korszakon át azért megmaradt a törpe méretű egyéni termelés. Bár a hagyományos „mosott” arany korábbi súlyát elvesztette, még 1900 után is az előállított arany negyedét adta. Abrudbányától Topánfalváig a vízparton fából készített kis zúzdák törték állandóan a köveket, amit kis bányákból lóháton, szekéren vagy taligán szállítottak ide. Mások az Aranyos és Abrud vízéből, homokjából monoton munkával, barázdált deszkákon, asztalra rakott posztón választották ki az aranyat. A „lisztet” azután zacskókban vitték a kincstári beváltóba. A mellékfoglalkozásban földművelő önálló bányász nem sokkal többet keresett ezzel, mint egy napszámos, de ez a munka készpénzt hozott, s mindvégig fenntartotta a szerencsés meggazdagodás, valamint az intézményesen szabályozott munkarendtől való menekülés reményét.

Ha az arany- és ezüsttermelésben az időnkénti emelkedések ellenére valójában évtizedekig tartó pangásról beszélhetünk, még inkább szembetűnő ez a korábban nagyra becsült színesfém, a réz esetében. Rezet érdemben csupán a csíkszentdomokos-balánbányai művek állítottak elő nem nagy mennyiségben, de igen jó minőségben. 1858-ban ezt a magánvállalatot is megvásárolta Erdély legmozgékonyabb, frissen alapított ipari részvénytársasága, a Brassói Bánya és Kohómű Rt., s a termelést felfuttatta évi 500 tonnára. Másfél évtized múlva azonban túladott rajta, 1873-tól már egy arisztokrata-polgári társaság kezében volt, s újabb tizenöt év után is csak 645 tonnát termeltek 141 munkással. Az európai fémáresés miatt a bányát később bezárták, s bár francia tőkével 1904-ben újra megnyitották, 1910-ben ismét csődbe jutott a vállalat, amiből csak a háború húzza ki majd. Nem kevésbé volt kalandos a dévai kisebb rézbánya sorsa sem.

Az ólom kisebb-nagyobb mennyiségben az arany és ezüst előállítása során keletkezett, külön ólomérctermelés csak Óradna határában folyt a háromnegyed részben kincstári tulajdonú bányában. Itt már feldolgozták a kevésbé értékes ásványt is: zúzás után dörzshengereken dúsítottak, s pörkölést követően került sor az olvasztásra. A nyolcvanas évek végén 282 munkással 1445 tonna ólmot állítottak elő.

A színesfémek termelésének nem kedvezett a világpiaci árak alakulása. A század végétől azonban egy új fejlesztőerő tűnt fel: a kiépülő vegyipar, amely a {1548.} legújabb technikai eljárások alkalmazásával az ércek szinte minden összetevőjének kivonására és hasznosítására hozott megoldást. A gazdaságos termelés új lehetősége tárult fel. Ettől kezdve már nemcsak a színesfémek, hanem egyre inkább a színesfémvegyületek jelentősége kezdett növekedni.

A szénbányászat a kapitalizmus és az iparosodás általános törvényszerűségeinek megfelelően virágzó fejlődést mutat. Látványos növekedése mégis nehéz körülmények között indult meg. A vasútvonalak Bécs felől nyújtóztak egyre keletebbre, s azokon egyben a cseh és osztrák bányák szene is beáramlott Magyarországra. A gazdag erdélyi szénmezők jelentőségét kezdetben nem ismerték eléggé, a helyi igények csekélysége miatt sokáig nem lehetett őket hasznosítani. Ugyanakkor Erdély határán kívül a Krassó vidéki nagy feketeszéntelepeket 1855 után a francia érdekeltségű Osztrák Államvasúttársaság Rt. (a STEG) a vasbányákkal és kohókkal együtt Magyarország legnagyobb ipari kombinátjává fejlesztette, így nehéz volt a közvetlen szomszédságában bányákat nyitni, iparosítani. A társaság 1860-ban már elérte a 100 ezer tonnás évi széntermelést, majd további növekedés után, 1875 körül hosszabb időre az országos termelés harmadában állapodott meg. Igaz, a jó minőségű, kokszolható feketeszén bányászata itt rendkívüli nehézségekkel párosult. Gáz- és szénporkitörésektől hírhedt bányák tizedelték az ide vándorolt stájer és más munkásokat, mígnem többszöri rekonstrukcióval sikerült biztonságossá tenni a termelést. Egyedül az aninai bányaközség 1854-ben 2050, 1877-ben 10 ezer főt számlált, s ekkor már 21 gőzgépet használtak 2180 lóerő teljesítménnyel.

A bőséges és jó minőségű Zsil-völgyi barnaszéntelepek hasznosításához már a reformkorban lóvasutat akartak építeni a ruszkabányai vasgyár birtokosai, a Hoffmann és Maderspach fivérek. 1854 után a Nyugat-erdélyi Bányaegylet folytatja a feltárást, majd 1857-ben kutatási területei a Brassói Bánya és Kohómű Rt. tulajdonába mentek át. Kedvezőtlenebb fekvésű részeken voltak a másik fő érdekelt, a kincstár foglalásai. 1870-ben, nem sokkal a termelés beindítása után épült meg a petrozsény–piski vasútvonal. A kincstár Zsigmondy Vilmos nagy kutatásaival egyidejűleg jelentős, 4 millió forintos befektetéssel komoly kitermelésbe kezdett; 1872-ben 95 755 tonna szenet állított elő, de eleinte a még gyenge minőség és a verseny miatt értékesítési nehézségei voltak, a szén megvételét valójában a vasútra tudta csak rákényszeríteni. Az 1873. évi válság után e kincstári bányákat a konkurrens Brassói Bánya és Kohómű Rt. kapta bérbe. Ez a termelést tovább gépesítette, vasutakat épített a petrozsényi állomásig, a képzett munkaerő telepítésére munkáskolóniát hozott létre. 1888-ban 1300 munkással 192 736 tonna szenet állított elő, ami az országos termelés egytizedét tette ki. 1895-ben bécsi és budapesti bankok megegyezése alapján összes birtokát eladta a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek, amely az ország legnagyobb széntermelője lett. A Zsil völgye egy évtized alatt a salgótarjáni után rangban a második barnaszéntermelő {1549.} medencévé lépett elő. A századelőn, a bérleti szerződések lejárta után a kincstár is üzemeltetett itt bányákat, 1912-ben három újabb tárnát nyitott, hogy az 5800–7000 kalóriás, helyenként 35 méter vastag szénmezőket fokozottan kiaknázhassa.

A törpe méretű, 10-20 fővel dolgoztató kisebb társaságoktól vett bérbe bányákat az a magyar tőkecsoport, amelyik a Petrozsény–Lupény vasút megépítésére vállalkozott, s 1891-ben egy nagy francia társasággal fuzionálva, 4 millió forint alaptőkével megalapította az Urikány–Zsil-völgyi Kőszénbánya Rt.-ot. Ezzel a Zsil nyugati medencéjének fellendülése is elkezdődött. Már 1899-ben a hulladékszén hasznosítására Lupényban kokszgyárat létesítettek – miután elsőként sikerült a barnaszén kokszosításához megfelelő technológiát kidolgozniuk. Lupény amúgy is élen járt a szénbányászatban, úttörő volt a réselőgépek, fúrók, kötélpályák, a villamosság alkalmazásában. Az első Ganz villamos erőmű 1894-ben Petrozsényben, az ennél nagyobb második 1897-ben Lupényban épül, 1902-ben itt lép üzembe az első magyar turbógenerátor-telep, a század végétől van villamos bányavasútja, 1914-re pedig az ország legkorszerűbb aknaberendezései Aninán és itt működtek. Egy sor melléktevékenységgel is foglalkozott. 1906-ban bővítették a kokszgyárat, mely 1914-tól már sokrétű vegyi üzemként dolgozott. A cég fejlett segédüzemeiben a bányamozdonyokat is el tudták készíteni. A századfordulón 1033 munkással 290 ezer tonna szenet termelt.

Az 1896 utáni keresletcsökkenés hatása alatt alakította a négy nagy magyarországi szénbányavállalat a szénkartellt, ami néhány évre – kedvező külső értékesítési lehetőségekkel együtt – nagy áremelkedést hozott a hazai szénnek, másfelől viszont megemelte a szenet fogyasztó gyárak üzemköltségeit. Az 1868. évi 2 ezer tonnával szemben 1913-ra a Zsil-völgyi medence évi termelése elérte a 2,5 millió tonnát, noha néhány év óta a tatabányai széntermelés nyomása is ránehezedett.

A várad–kolozsvári vonalon fekvő Egeres kisebb jelentőségű szénbányászatába a hazai és külföldi tőke ugyancsak együtt hatolt be. A magyar iparfejlődés jellegzetes útját itt a Sigmond testvérek képviselik, kiknek pályája az 1850-es évek elején Kolozsvár élelmiszeriparában kezdődik, hogy azután évtizedek múlva az egeresi lignitbányákba – részben hunyadi vasbányákba – fektessék tőkéjüket. 1880-tól folyt itt modernebb bányászat, a szenet a közeli üzemek és a vasút hasznosította. 1892-ben újabb előrelépésként egy belga–magyar társaság alakult az itteni barna- és az egyébként jelentéktelen mennyiségű, szász polgárok kezén lévő keresztényfalvi feketeszén kitermelésére. A polgári iparoselemek saját erőből kialakított vállalkozásának modellje lehet az egeresi és keresztényfalvi szén sorsa. Az előbbit felszívta a modern nagytőke. Az egy cég házi szükségletére termelő utóbbit azonban már a fejlesztés ellenére sem lehetett kimozdítani helyzetéből.

{1550.} A birtokos osztály bányászati érdekeltségének egyik helyi példája a székelyföldi erdővidéki lignit kitermelése. Teleki Domokos már az ötvenes években sürgette egész Erdély bányászati topográfiájának kidolgozását, később a marosvásárhelyi Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbanknál részvényes nagybirtokostársaival együtt szorgalmazták a kutatásokat. Ennek eredményeként kezdődött Köpecen 1872-ben a szénbányászat. A bank a következő évben 0,5 millió forint alaptőkével megalakította a későbbi Erdővidéki Bányaegylet Rt.-ot, s ez az arisztokrata vállalkozás tartotta fenn mindvégig a Székelyföld egyetlen komoly bányáját. 1877-ben 24 ezer tonnát, a századforduló után évi 50 ezer tonnát termeltek. Eleinte Romániába is szállítottak, mert a fában gazdag, iparban szegény székely vidéken nem volt könnyű a lignitet eladni. Sikerült azonban elérni, hogy a termelés felét (a századfordulótól negyedét) a MÁV vegye át, noha a mozdonyokon inkább csak Zsil-völgyi szénnel keverve tudták felhasználni. Bányájukban és a telepen már a nyolcvanas évektől telefon működött, saját kisvasútjuk volt, 1913-ban kötélpályát helyeztek üzembe. A bányamunkás kihasználtsága elérte az átlagos Zsil-völgyi szintet, bérezésben azonban elmaradt mögötte.

A Zsil-völgyi és köpeci szén sorsa két iparfejlődési vonalat is megmutat. A volt birtokos nemesség bankok segítségével korán hozzákezdett a bányászathoz, de a természeti feltételek s a tőkehiány éppúgy nem kedvezett neki, mint a távoli bányák versenye. A vállalkozás, ha nem is akadt el, nem nyújtott lehetőséget az érdemi előrelépésre. Még Köpec faluból sem lett ipari típusú település, a lassan duzzadó népességből végig csak 100-200 volt a bányamunkás, s az is megőrizte kétlaki jellegét. A Zsil völgyéből viszont hamar kiszorultak a földbirtokos termelők, nagybirtokosok csak nevüket adták a rangos részvénytársaságokhoz, amelyek aztán a medence kedvező természeti adottságait kihasználva, idegen tőkével futtatták fel a termelést. Ez a szemet gyönyörködtető, csekély népességű vidék – a székelyföldi telepekkel szemben – rohamos változásnak indult. Petrozsény kis román faluból (magyar többségű) várossá lett, lakossága 1910-ben túlhaladta a 12 ezret. Petrilláé 1890 és 1910 között közel megháromszorozódott, míg Vulkán és Lupény esetében megtízszereződött. Magyarok mellett messze földről jöttek képzett vagy begyakorlott munkások, csehek, lengyelek, németek, s még Olaszországból is vetődtek ide biztos megélhetést keresni. 1913-ban már mintegy 14 ezer ember dolgozott az itteni bányászatban. Tekintélyes nagyságú bányászkolóniákat építettek a társaságok, élelmiszert és közszükségleti cikkeket árusító „konzumokat”, egészségügyi szolgálatot szerveztek, az állammal közösen iskolákat építettek, tartottak fenn, biztosítva ezzel a munkaerő tartós megtelepedését és vállalati kötődését. Az ország iparosítását előmozdító-kiszolgáló szénbányászat szakmailag fejlett, területileg koncentrált, öntudatos proletariátust teremtett, amely korszakunkban még egészében elfogadta a polgári {1551.} rend alapviszonylatait, de maga volt a nagy társadalmi változások lehetséges hordozója.

A vaskohászat üzemei az ércre telepítve, szétszórtan helyezkedtek el, s egymástól igen eltérő technikával különféle minőségű, más és más célokra szánt vasat állítottak elő. Torockó vidékén az ún. bucagyártó kemencék középkori módon, vasércből faszenes izzítással szivacsos szerkezetű vastömböket olvasztottak, amelyeket azután vízikeréktől hajtott „farokverőkkel” ekevassá, pántokká és más köznapi célú alkatrészekké kovácsoltak.

Ilyen vasból készítettek Szászsebesen az ötvenes években – rendszeresebb termelésként először Erdélyben – gazdasági eszközöket. Magánbirtokosa hámorok mellett a kincstárnak voltak jelentős vasgyárai, amelyek már folyékony nyersvasat állítottak elő, s gépi berendezéseik is voltak, bár ez inkább csak a fújtatót hajtó vízikerékből állott. Mind a magán-, mind a kincstári kohóknál gyakori volt a hosszabb üzemszünet. Erdély nyersvasgyártása 1850-ben 40 ezer mázsa körül mozgott, s a korabeli becslések szerint a helyi szükségletek egyötödét fedezte. Finomított vasat körülbelül 1500 mázsát termeltek. A forradalom és szabadságharc utáni első évek kisebb rekonstrukciót vagy teljes újjáépítést hoztak, mint például az udvarhelyszéki Fülén és Szentkeresztbányán, amelyek 1849-ben romba dőltek. Ekkoriban nyolc vasgyártó üzem működött, s még néhány kisebb egyesülés is, amelyek termelési értéke egészen jelentéktelen maradt.

A vaskohászat tőkés átalakulása Erdély tőszomszédságában kezdődött 1855-ben, amikor 77 millió forint tőkével osztrák és francia bankárok megalapították a már említett Osztrák Államvasút-társaságot, amely a Krassó megyei kincstári birtokokkal együtt megszerezte az ottani szén- és vasbányákat, s a viszonylag modern resicai és bogsáni kohókat. Cseh-, morva- és magyarországi vasutak birtokában ez a társaság hatalmas gazdasági gépezetté alakult, kitermelte a gyárait és mozdonyait üzemeltető szenet, saját vasércből előállíthatta mindazt az öntvényt, acélt, ami a vasutak építéséhez és üzemeltetéséhez szükséges volt. A kezdetben francia igazgatók és mérnökök által irányított STEG Resica környékén 11 év leforgása alatt 11 olvasztót, hengerművet, gépgyártóüzemet, majd kokszolót épített, folytatta a szeged–temesvári vasút munkálatait, továbbvitte a vonalakat Resicáig. 1855-től 1867-ig a termelést megháromszorozták. Ekkor már 1260 munkással, 32 gőzgéppel 17 ezer tonna nyersvasat állítottak elő, s egy évtizeden át a Magyar Királyság területén egyedül itt gyártottak nyersacélt. 1862-ben az országban elsőként Aninán olvasztottak faszén helyett koksszal, 1868-ban Resicán elkészült az első hazai Bessemer-konverter, nyolc év múlva bevezették a martinacél gyártását. A STEG az ország többi vállalataival szemben egy évtizedes előnyre tett szert a legmodernebb acélgyártási eljárások meghonosításában.

Magában Erdélyben ilyen hirtelen ugrás jó ideig nem következett be. A növekedést erős visszaesések, olyan gyenge évek akasztották meg, mint az {1552.} 1857. vagy az 1863–66. esztendők. A modern tőkét az osztrák és cseh arisztokraták, valamint a Rotschildék által támogatott Brassói Bánya és Kohómű Rt. (Kronstädter Bergbau und Hütten Aktien Verein) és egyik alvállalata testesítette meg, amelyet eredetileg a Brassó környékén remélt vasércek hasznosítására hoztak létre. 1856-tól sorra vásárolt régi kohókat, így Fülét és Szentkeresztbányát, rendbe hozta, majd korszerűsítette azokat. Resica környékén is voltak telepei, s 23 ezer holdnyi földjével az ország nagybirtokosai közé számított. A nagyobb arányú fejlesztés terveit annak reményében dolgozta ki, hogy hamarosan megkezdődik Erdélyben a vasútépítés, és ebben a társaság mint szervező és mint szállító kulcsszerepet játszhat majd. Így lett a Brassói Rt. az Osztrák Államvasút Társaság erdélyi kicsinyített mása. De hiába vásárolt meg szétszórt vasgyárakat, szénbányákat, hiába sietett az új lelőhelyekre helyet biztosítani magának a kitermeléshez, az eladás és szállítás nehézségekbe ütközött. A vasipar és bányászat vezető képviselői 1859 elején tartott szászvárosi értekezletükön a tőke- és szakképzett munkaerőhiány mellett a hiányzó vasutakat okolták szorongatott helyzetük miatt. A Brassói ekkor már azt a tervet melengette, hogy termékeinek értékesítésére vasutat építene Bukovinába. „Maholnap legóriásibb vállalataink egyikévé növi ki magát” – örvendezett a társaság sikerein Kőváry László.*A Kolozsvári Közlöny 1859. február 10-i számából idézi VAJDA L., A szentkeresztbányai vasgyár első évtizedei. Tanulmányok a romániai együttlakó nemzetiségek történetéből és testvéri együttműködéséről a román nemzettel. l. A magyar nemzetiség (Szerk. BÁNYAI L.). Bukarest 1976. 331. Azonban az érdekből bizakodó vállalkozók és önzetlenül lelkesedő értelmiségiek nagy reményei megalapozatlannak bizonyultak. Igaz, Erdélyben igen magas volt a vas ára, az itteni vastermékek keresletnek örvendtek a román fejedelemségekben, s nagyobb mennyiségeket is felvett volna ez a piac, ha a vasutak hiánya nem fogja vissza a forgalmat. De e „kedvező lehetőségek” nagymértékben éppen azért állottak fenn, mert a vasutak hiánya a konkurencia áruözönét is fékezte.

Erdély nyersvastermelése 1858-ban elérte a 85 798 bécsi mázsát, de ennek háromnegyedét a govásdiai és rójahidai kincstári vasgyár adta. A kereslet és a verseny behatárolta keretek között, időnként alacsony haszonkulccsal dolgozva, részben a termelési színvonal fejlesztésével sikerült a vállalatoknak piaci helyzetüket megszilárdítaniok.

A Brassói Bánya és Kohómű Rt. is rekonstrukciót hajtott végre. Hét különböző helyen működő kohójában gőzgépeket állított üzembe, s termelési kapacitását 1867-ig 80 ezer mázsára növelte. A hatvanas évek azonban először erős hanyatlást hoztak Erdély vasiparára. 1860 és 1863 között a szárazság miatt elapadtak az üzemeket és bányákat tápláló patakok, az 1863. évi ínség pedig az iparcikkek keresletét csökkentette. A nyersvastermelés az 1858. év {1553.} szintjére zuhant, majd némi emelkedés után 1866-ban „túltermelési válság” vetette vissza, elsöpörve egyébként az éppen nyereségesre forduló fülei gyártelepet, ahol ekkor már 400-nál több munkás (köztük 241 német, 95 magyar, 33 szlovák, 22 ruszin, 14 cseh, 11 román, 7 lengyel), favágó, fuvaros dolgozott. A válságból csak a rég várt nagy vasútépítési hullám – Erdélyben egy ideig inkább csak közvetett – hatása segített kilábalni 1867-től. 1872-ben a Brassói Rt., amikor a vasút behatolt Hunyad megye belsejébe is, belga mérnökökkel és háromszoros bérért alkalmazott belga munkásokkal épített Kalánon két igen korszerű nagyolvasztót, s ahhoz kapcsolódó kis gépgyártó szereldét. De a barnaszenet is felhasználó kohók nem váltak be, ezért sokáig csak másodlagos olvasztásra, kúpoló kemencének használták, s utóbb vissza kellett térni a hagyományos eljáráshoz. A válság évei után, 1881-ben hengermű készült, gőzkalapácsokat is üzemeltettek. Ekkoriban ez volt az ország negyedik vastermelője, évi 21 ezer tonnával, amiből Szentkeresztbányán, Nándorhegyen és Ruszkabányán is készítettek finomított öntöttvasat. Kohóinál 1880-ban 853 munkás dolgozott, s a társaság szénbányáival együtt az alkalmazottak száma elérte a 2327 főt. A nagyolvasztók műszaki problémái, az 1885. évi kazánrobbanás, egy vasértékesítési válság ismét visszavetették fejlődését. El kellett adnia már korábban Szentkeresztbányát, később pedig Zsil-völgyi érdekeltségeit is elvesztette. A század végén az időközben félig megmagyarosodó társaság pénzügyi válságba jutott, felszámolt, hogy azután 1898-ban eddigi gazdái osztrák, német és magyar tőkével Kaláni Bánya és Kohómű Rt. néven újrateremtsék és felvirágoztassák.

A kincstárnak öt régi nagyolvasztója volt Erdélyben a kiegyezés idején, ám ezek inkább ráfizetést, semmint hasznot jelentettek az államnak. Az állami üzemek termelése egyenletesebben alakult ugyan, mint a magánvállalatoké, de fejlesztési kilátásaik a pénzhiány miatt meglehetősen csekélyek voltak, egy részük pedig éppen csak vegetált. A Hunyad megyei vasművekről írta Kerpely Antal, a kor kohászati szaktekintélye: „minden, ami bennük és körülöttük van, annyira tönkrement és olyan szörnyű, hogy bármit inkább hajlandók lennénk elhinni, mint hogy királyi üzemmel van dolgunk”.*Kerpely jelentését idézi SÁNDOR V., Nagyipari fejlődés Magyarországon 1867–1900. Bp. 1954. 173. A kiegyezés után a kormány modernizálni akarta ezeket, a parlament viszont takarékossági okokból ellenezte, ezért a kincstár francia, angol és osztrák bankokkal közös céget szervezett az üzemeltetésre, mígnem kísérletét az 1873-as válság meghiúsította. Így a kincstár csak a hazai iparosítás második fázisában, a nyolcvanas évektől hajtotta végre saját erőből a korszerűsítést, részeként annak a gazdaságpolitikának, amely az állami vállalatokat fontos bevételi forrássá változtatta, s egyben általánosabb iparfejlesztési megfontolásokból az ország folyamatos vasellátását, importhelyettesítést volt hivatva elősegíteni. {1554.} Hunyadon 1884-ben két, 1890-ben egy nagyolvasztót építettek, minőségi és pénzügyi megfontolásokból még mindig faszénfűtésre, mert az olcsó kincstári fa felhasználásának megszűnte után is sokáig ez tűnt gazdaságosnak és biztonságosnak, még akkor is, ha a faszenet néha Ungvárról hozták ide. Martinkohó, villamosmű, munkástelep is épült ide. Hagyományos bányák mellett a gyalári nagy külszíni telepen több mint 300 munkás fejtette a jó minőségű ércet, amit vasúton továbbítottak Govásdiára, majd 1882-től két kötélpályát építettek Vajdahunyadra, melyeken napi 1500 csille szállította hatvan hegygerincen és hatvankét völgyön át az ércet és a faszenet. 1895-ben épült itt a negyedik kincstári kohó, Magyarország legnagyobb nagyolvasztója, amely egymagában évi 400 ezer mázsa vasat tudott előállítani. Berendezését hazai gyárak szállították, s ezt már koksszal működtették. Az 1900-ban elkészült ún. Erdélyi Bányavasúttal végleg megoldódtak az ottani ércszállítási gondok. 1902-ben megépült az ötödik nagyolvasztó. Az itt előállított kiváló acélalapanyagot kezdetben főként magánvasgyárak dolgozták fel, később több kincstári mű, így Diósgyőr kapott innen nyersvasat.

A közelben volt a kudzsiri állami vas- és acélfinomítómű, melyben a nyolcvanas évektől modern kemencéket, durva- és hideghengersorokat, gőzkalapácsokat helyeztek üzembe, tégelyacélból kereskedelmi áruvastól szerszámacélig sokféle termékeket, a század végén csupán kaszából évente 60 ezer darabot készítettek, bár éppen a mezőgazdasági eszközgyártást nem sikerült Erdélyben számottevően kifejleszteni, s még a kaszagyártás is abbamaradt.

A növekvő méretű kohászati művek mellett sokáig megmaradtak kis vasgyárak. A Szolnok-Doboka megyei rójahidai kincstári telep az ötvenes években még Erdély második legnagyobb vasgyára, melynek évi 3-4 ezer tonna vasát Láposbányán finomították, s csak a század végén szűnt meg. Az említett Szentkeresztbánya a középüzem életképességének valóságos példázata. A reformkorban vállalkozó szellemű bányamérnök alapította, később kereskedőé volt, 1856-ban a Brassói Rt. tulajdonába ment át. Ekkor lett Erdély harmadik vastermelője, de a nem eléggé racionális üzemvezetés és a társaság szaporodó pénzügyi gondjai miatt 1875-ben működését beszüntették. 1878-ban megvásárolta a politikailag is tevékeny Lántszky Sándor birtokos, s családi vállalat maradt az egész korszakon át. A 140-150 embert foglalkoztató üzem vízierőt és gőzgépet használt, hagyományos rendeltetésre áruvasat, mezőgazdasági eszközöket gyártott évi százezer forint alatti termelési értékben. Romániába is szállított cséplőgéptől hajókonyhán át ásóig-kapáig sokféle terméket, ezeket azonban 1883-tól a német gyártmányok fokozatosan kiszorították. Képzett munkások mentek innen Kalánbányára, Petrozsényba, Hunyadtelekre, Resicára.

A vaskohászat nagyarányú fellendülésére akkor került sor, amikor már jelentős koncentráció is végbement ebben az ágazatban. A századfordulón a {1555.} vajdahunyadi állami vasgyár, valamint a Kaláni Bánya és Kohómű Rt. adta jóformán az egész erdélyi vastermelést. Kiépülését elősegítette a gazdaságpolitika, részben állami beruházásokkal, részben olyan intézkedésekkel, melyek az állami vállalatoknak kötelezően előírták magyarországi termékek felhasználását. De elősegítette olyan monopolista megállapodás is, mint 1886-tól a vaskartell, mely az ausztriai és magyarországi gyárak konkurenciaharcában mintegy fegyvernyugvást hozott, s bár nagyobb depressziót, így az 1901–1905. évi hanyatlást ezzel sem sikerült elhárítani, kényszerű önkorlátozó intézkedésekkel is előmozdította az árak és a termelés stabilizálását.

A gép- és szerszámgyártás kézműves műhelyeiből szintén csak kivételesen lett tőkés üzem, mint azt az 1848-at követő 3 évtized nagy tehetségű mérnökének, Rajka Péternek a vállalkozói pályafutása példázza. Az 1850-es években mintaszerű mezőgazdasági eszközöket, nemzetközi versenyeken is kiváló ekéket gyártó, az erdélyi politikai és szellemi élet erkölcsi támogatását élvező konstruktőrnek alig volt megrendelése; végül is kereskedőnek adta el kolozsvári üzemét, ahol 1874-ben elkészült ugyan az első erdélyi gyártmányú gőzgép, de a nagyüzemmé alakítás nem sikerült. Nagyobb jelentőségre tett szert a század végén a sokoldalú Rieger-féle nagyszebeni gépgyár; a legjobb szerszámokat az 1879-ben alapított feketehalmi gyárban, egyszerűbb mezőgazdasági gépeket, eszközöket természetesen többfelé készítettek. A gépipar peremén helyezkedett el a Fabritius-féle orláti réz- és fémárugyár, amely főként lepárló berendezéseket gyártott az erdélyi és részben romániai szeszfőzdék számára. Ide kell számítani végül a MÁV nagyra nőtt kolozsvári és piskitelepi üzemeit.

A nagyipari gépgyártást is elsőként még a STEG honosította meg az abszolutizmus korában Resicán, ahol lokomobilokat, cséplőgépeket, gőzgépeket, hídberendezéseket, vasúti felszereléseket, 1872-ben már – elsőként Magyarországon – mozdonyt, az új században pedig a tengerhajózáshoz szükséges óriásöntvényeket is készítettek. Ugyancsak Erdély határán túl, Aradon nőtt naggyá a század végén a Weitzer vagongyár, mely a MÁV-nak modern személyszállító, a helyiérdekű vasutaknak 1909-től robbanómotoros kocsikat is gyártott, s készített gépeket üzemek, bányák számára. Szomszédságában francia részvétellel 1909-ben üzembe lépett Magyarország első autógyára, amely Westinghouse típusú teherkocsikat, autóbuszokat szállított Arad, Budapest és a posta, motorokat a vasút részére. Személygépkocsi-gyártása 1912-től lendült fel, a MARTA kocsikat a fővárosban taxiként tömegével használták. A világháború alatt azután a német iparral összefonódva teherautókat és repülőmotorokat gyártottak a hadseregnek.

A malomipar a hazai tőkés fejlődésben kulcsszerepet töltött be. Különleges helyzetét annak köszönhette, hogy az 1850 utáni korszak dinamikusan fejlődő ágazatának, a gabonatermelésnek lett kiegészítő része, s a monarchia iparilag {1556.} fejlett területeinek konkurenciája nemcsak érintetlenül hagyta, hanem nagy keresletével fejlesztését is elősegítette.

A mezőgazdasági vidékek jellegzetességeként évszázadokon át Erdélyben is (a kovácsműhely mellett) a vízimalom volt sokfelé az egyetlen „ipar”, a falvak valóságos üzeme, amelyhez gyakran olajütő, daráló, gyapjúmosó, gyapjúkalló csatlakozott. A malomipar technikai forradalmát a múlt század közepén ugyancsak a gőzgép megjelenése vezette be, ami nemcsak az erőt adó vízikereket váltotta fel, hanem a malom belső berendezéseit is átalakította.

A nagymalmok elsősorban Pesten és az Alföld peremén épültek ki, általában a gabonakereskedelemben felhalmozott tőke új beruházásaként. Az 1860-as évekre a történeti Erdélyt Nagyváradtól Aradon és Temesváron át mintegy körülölelték a gőzmalmok, amelyek lisztjüket jelentős mértékben exportálták. A gabonában szegényebb Erdélyben kevesebb nagymalom épült, hiszen a belső lisztszükségletet a régi berendezések is kielégítették. A kolozsvári szeszgyáros Sigmond Elek alapít 1853-ban gőzmalmot, az ugyancsak szeszgyáros marosvásárhelyi Baruch Jeremiás 1855-ben létesíti korszerű, bár még évekig vízikerékkel hajtott malmát, mint ahogy a református egyház ottani nagymalma is vízi erővel működött. Délen szász kereskedők és iparosok az alapítók. Míg 1863-ban Arad, Bihar és Szatmár városaiban 30 gőzmalom dolgozott, Erdélyből csupán négyről van tudomásunk. Még sokáig növekszik a vízimalmok száma: 1850–1867 között 871, 1867–1890 között 654 hagyományos vízimalom épül, s csak a század végére áll meg ezek növekedési üteme. 1867 után, a nagy agrárkonjunktúra időszakában, amikor Pest a kontinens legnagyobb malomvárosává fejlődik, óriásira nő a bánsági, Arad vidéki malmok száma is, amelyeket már részvénytársaságok alapítottak. Erdélyben azonban az 1895-ben összeírt 5236 malomból alig egypár részvénytársaságé, pedig a gőzmalmok száma 88, s ebből 13 már kifejezetten nagymalom volt. A tulajdonosok elsősorban magánosok, községek, egyházak, s köztük találjuk a kincstárt is.

A hetvenes években a brassói és kolozsvári kereskedelmi malmok Bécsbe is eljuttatták termékeiket, s évi 5-6 ezer mázsa lisztet őröltek Romániának, kihasználva, hogy a balkáni gabonát a századvégig vámmentesen hozhatták be, ha az ebből készített lisztet exportálták. Ez a mennyiség természetesen eltörpült a bánsági és pesti nagymalmok hasonló „őrlési forgalma” mellett. A századfordulón Erdélyben is befejeződött a malomipar korszerűsítése. 1881-től 1900-ig 49, 1901-től 1906-ig újabb 60 gőzmalom épült, 1891-től szép számban épültek „motormalmok”, robbanómotoros, kisebb mértékben villanymotoros meghajtásra. 1906-ban a benzinmotorok alkalmazásában Erdély malomipara állt az élen. A nagyok műszaki színvonala a hetvenes évek magyar technikai újításaival a világ élvonalába tartozott. Hátrányos volt azonban, hogy a tőkés nagymalom mint eléggé egytagú üzem nem őrizte meg a régi kismalmok technikai sokrétűségét, s így kevéssé hatott ösztönzően a {1557.} gépiparra. A magas fokú gépesítés egyben igen kevés munkaerő igénybevételét jelentette.

A változatosabb képet a napi 2-3 vagon búzát feldolgozó közepes nagyságú malmok mutatják: szeszgyártás, olajütés, tésztakészítés, de leggyakrabban fűrészüzem kapcsolódik hozzájuk, s ezek között is vannak olyanok, amelyek majd villanyt szolgáltatnak egy-egy községnek.

A gabonaőrlésben a századfordulóra kialakult a tőkés viszonyokat jellemző kettősség. A bánsági nagymalmok napi 4–30 vagon búzát őröltek, zömében a monarchia piaca számára, de német vagy svájci exportra is, magas minőségi követelményekkel visszahatva a búzatermelés fajtakiválasztására és színvonalára. A széles falusi néptömegek gabonáját napi 40 mázsás vagy még kisebb kapacitású, jórészt évente csak pár hónapig üzemeltethető faépítésű vízimalmok dolgozták fel. 1906-ban 5928 erdélyi malomból 3340 főként kukoricát őrölt, s csupán Hunyadban 1031 ilyen működött, hogy a kis mennyiségeket ne kelljen túl messzire szállítani. A többiek búzából és rozsból ún. parasztőrléssel durvább, de a falusi háztartás igényeinek jobban megfelelő lisztet állítottak elő. E kicsi malmok nagy számuk miatt aránylag sok embert foglalkoztattak; 1906-ban közel kilencezer főt. Egyszerű berendezésük készítése, javítása ácsok, asztalosok, kovácsok számára adott munkát, míg a malomkövek faragása Csíkban vagy a Dés környéki Csicsóváralján falusi iparként valósággal virágzott.

A szeszfőzés a mezőgazdaság termékeinek egyik régi nagy feldolgozójaként őrizte hagyományos súlyát, s egyben a tőkefelhalmozásban kiváló funkcióját. A szeszgyártásban is a nagyüzemek Lugostól, Temesvártól Nagyváradig húzódó vonulata határolta Erdélyt, azonban a Királyhágón túl is már 1849-től sorra alakultak a kereskedelmi jellegű szeszfőzdék. 1851-ben Sigmond Elek létesít gyárat Kolozsvárt. Baruch Jeremiás marosvásárhelyi gyára volt talán az első modern ipari főzde Erdélyben, mely 1857-ben már 80 munkást foglalkoztatott. Jövedelméből malmot és újabb szeszgyárat alapított, s jellemző, hogy ugyancsak az ő szeszfőzdéjében állították fel 1874-ben a Rajka–Dietrich cég első erdélyi gyártmányú gőzgépét. A szesziparból mentek aztán át tőkések, illetve vállalkozó birtokosok a malomiparba vagy más iparágakba. Az 1872-ben megkezdődött termelési koncentráció s az egész magyar szeszgyártást érintő értékesítési nehézségek ellenére 1878-ban már 125 ipari jellegű szeszfőzde működött, a nagyok főleg kukoricát, jórészt Romániából vasúton importált tengerit dolgoztak fel. A nyolcvanas évek közepén egyedül Kézdivásárhelyt 12 „szeszgyár” volt, s ezeket tekintették a város éltetőjének. A századvég legjelentősebb nagyipari szeszfőzdéje a szász Czell család keresztényfalva–derestyei és a Sigmond testvérek kolozsvári gyára, a többiek messze nem érték el a bánsági nagyüzemek kapacitását. E gyárak termelését az állam szabályozta; meghatározott mennyiséget állíthattak elő, a kontingens feletti részt magasabban adóztatták. A szeszipar összekapcsolódott {1558.} az állattenyésztéssel. A gyárak összevásárolták az olcsó erdélyi marhát, s a hulladékon történt hizlalás után nagy számban hajtották Bécsbe vagy az ország nagy fogyasztóképességű piacaira. Miután a nyugati fajtákat vették előszeretettel, ez (főként délen és délkeleten) hozzájárult a nemesebb fajták terjedéséhez.

A falvak persze az egész korszakon át megmaradtak a tömegével működő kis főzdék termékeinél, ahol saját gyümölcsből készítették a helyi ízlésnek megfelelő, népi italként fogyasztott erősebb-gyengébb pálinkákat.

A sörgyártás egyenetlen fejlődésének az osztrák–cseh gyárak versenye és a sör iránti aránylag kis kereslet volt az oka. A sok kisüzemből néhány naggyá nőtt, így az 1830-ban alapított vásárhelyi, még inkább a nagyszebeni sörgyár, az egyedüli a 32 serfőzdéből, amelyik a hetvenes évek söripari visszaesése ellenére az évtized végén is 10 ezer hektoliternél többet főzött évente. A nyolcvanas évek végétől a hazai sörgyártásban tartós fellendülés kezdődött, az első világháborúig a termelés Erdélyben is megnövekedett. A tordai és marosvásárhelyi gyár egyenként 120 ezer hektolitert tudott előállítani, s volt néhány olcsó sört előállító kisüzem is. A századfordulótól hűtővagonokban hoznak Budapestről egyre több sört, ami ekkor még szinte kizárólag a megszaporodott városi lakosság fogyasztására szolgált.

A cukoripar 1849-től hosszabb ideig tartó hanyatlásnak indult Erdélyben is; a három ismert cukorgyártó üzem részben szünetelt, részben teljesen megszűnt. Az ausztriai gyárak versenye – néhány évtől eltekintve – sokáig nem kedvezett ennek az ágazatnak, mígnem állami beavatkozással sikerült a fejlesztési lehetőségeket tartósan megjavítani. 1888-ban a termelők számára előnyös új fogyasztási adót és szállítási kedvezményeket vezettek be, ennek kihasználásával alapították 1889-ben a Hitelbank részvételével a Brassó melletti Botfalun a Magyar Cukoripari Részvénytársaság gyárát, mely a századfordulón 910, 1912-ben 1218 munkást foglalkoztatott, termelése a cseh gépi berendezéseken a 87 344 mázsáról 144 624 mázsára növekedett.

Arisztokrata alapítású volt az 1893-ban létrehívott marosvásárhelyi cukorgyár, mely sajátos színfoltot képvisel a régi gyáripar tablóján. Az ipartámogatást kihasználó alapítók 600 ezer forint állami kölcsönt kaptak, ugyanakkor a részvények zömét úri birtokosoknál és paraszti termelőknél helyezték el, akik azt cukorrépával törlesztették. A brassóinál jóval kisebb gyár magyar és német berendezésekkel, a századfordulón 367, 1912-ben már 405 munkással 35 648, illetve 46 668 mázsa cukrot termelt, szezonjellege ellenére ez volt Marosvásárhely egyetlen komoly nagyüzeme. Az 1897-től előállított finomított cukorból Angliába, Olaszországba és Egyiptomba is exportáltak. E két nagy gyár nyersanyagszállítójaként számottevő cukorrépatermelés alakult ki többfelé, így Maros-Torda és Háromszék megyékben, míg Brassó megye országosan is első helyre került mind a felhasznált terület aránya, mind pedig a répahozam színvonala tekintetében.

{1559.} Az iparszerű dohánygyártás állami monopólium volt. Cigarettakészítés Temesvár mellett Kolozsvárt (1851) és Sepsiszentgyörgyön (1897) fejlődött ki, a századfordulótól e két város gyára évi 20-40 ezer mázsa dohány feldolgozására rendezkedett be. 1912-ben kétezer munkást, főként nőket alkalmaztak kézimunkára és a néhány gép kiszolgálására.

Az élelmiszeripar egyéb ágai elsősorban a szász városokban honosodtak meg. 1850-ben alapították a híres nagyszebeni szalámigyárat, ahonnan 1885-ben csak vasúton 307 mázsát szállítottak el, míg a húst Romániától Kassa és Losonc piacáig terjedő területekről szerezték be. Szalámigyárak működtek Brassóban, Besztercén, 1894-től Medgyesen, ahol a feldolgozást disznóhizlalással kapcsolták egybe, Szentágotán pedig szövetkezeti szalámigyár üzemelt. Ezek felvágottakat, kolbászt, sonkát, Désen még konzerveket is készítettek. 1900-tól Déván gyümölcskonzervgyár működött. A tejipar sosem tudott igazán megerősödni, a városok piacáról nem tudta a paraszti eladókat kiszorítani, noha kisebb tejfeldolgozók többfelé működtek. Nagyszebenben 1872-től, Baróton 1887-től dolgozott komolynak tekinthető túró-, sajt- és vajüzem. Brassóban a századvégtől volt vajgyár, 1902-ben pedig Nagyszebenben létesült Erdély legnagyobb tejtermékgyára.

A rengeteg erdő hatalmas fafeldolgozó ipar megteremtéséhez biztosított nyersanyagot, de közlekedési nehézségek sokáig ezt is akadályozták. A lapok arról panaszkodtak a hatvanas években, hogy százados tölgyet lehet fél forint alatt vásárolni, míg néhány mérfölddel odébb – ahol az erdők korábban lepusztultak – a lakosság szárított trágyával tüzel, mert nincs út, amin a fát elszállítsák. A vasutak kiépítéséig főleg a Maroson úsztattak fát Szegedig, ahol az ország legnagyobb fűrészüzemei működtek, amelyek előszeretettel dolgozták fel a korban legtöbbre becsült fenyőt az építkezések számára. 1886-ig vámmentesen tutajozták a fát, deszkát Romániába, ami ezreknek jelentett elfoglaltságot például Csíkban vagy Gyergyóban. A század utolsó harmadában a fakitermelés érdekében még építik-fejlesztik a tutajozást biztosító műszaki berendezéseket, a farönkúsztató csúszdákat; a szomszédos Máramarosnak – főleg lucfenyője miatt – kimagaslóan fejlett vízi szállítórendszere épült. Marosvásárhely fontos tutajos tranzithely volt, Szászrégenben pedig már 1865-ben alakult nagyobb fakitermelő és -úsztató társulat. Ezek kezdetben mint arisztokraták és bécsi bankárok vállalkozásai működtek. Az első nagyfogyasztó mindenütt a vasút volt, elsősorban nagy talpfaigényével.

A nagyipari erdőkitermelés a vasutakkal kezdődött, hiszen addig a hamuzsírégetésen, a fémbányászat és kohászat helyi szükségletein túl az erdőket kisebb mértékben hasznosíthatták. Új nagyfogyasztó lett a szénbányászat; a petrozsényi bányák az első világháború előtt évi 100 ezer m3 bányafát használtak fel. A századfordulóra már a jó tölgyes és fenyves erdők Erdélyben is csak az utaktól távolabb maradtak meg, ezekhez azután mindig {1560.} akkor építettek utat, amikor a birtokosnak sikerült fáját „tövön” eladni. A vállalkozó gyorsan fűrésztelepet is létesített, lehetőleg kis költséggel, hiszen a legfeljebb 10-15 évre szóló kitermelési szerződés lejártával máshol próbált szerencsét. Gombamódra szaporodtak az olyan „fűrészgyárak”, amelyeket kis tőkéjű fakupecek állítottak fel. „Egy-egy kisebb darab erdő megvásárlása révén elpusztították a környék erdejét, mert üzletük nem is arra volt alapítva, hogy a megvett terület fáját használják ki, hanem hogy az egész környék erdejéből a lakosság által összelopkodott, s a gyárnál potom áron, kis pénzért beváltott fával csináljanak üzletet. Maga a nép a falopást még csak hibának sem tartja. Ha azért megbüntetik, azt természetesnek találja, és semmi erkölcsi súlyt nem helyez arra” – írja Csík vármegye egyik legjobb ismerője a századelőn.*T. Nagy I., Csík vármegye közgazdasági állapotáról II. Csíkszereda 1911. 34.

A Maros-völgyön 1900-ban faárugyár, sok fűrészüzem, Vásárhelyt 1896-tól bútorgyár, 1887-től játékgyár üzemelt. A szesziparban megerősödött vásárhelyi tőkés, Farkas Mendel például rátért a faúsztatásra, majd a faiparra, s 1890 után fűrészárugyárat létesít. Arad mellett Brassó, Vásárhely és Kolozsvár lett a bútoripar központja, bár a bútorok zömét végig kisiparosok készítették. Volt faárugyára román és szász polgároknak is. Jellegzetesen székelyföldi a sepsiszentgyörgyi Deák-féle üzem, mely a nyolcvanas években száz fővel évi 10 ezer targoncát tudott előállítani.

Az ipari fafeldolgozás differenciálódását korlátozta a piaci értékesítés feltételeinek nagyfokú ingadozása. 1885-től 1892-ig, majd 1906-tól Németország éppen a megmunkált fa bevitelét korlátozta vámintézkedésekkel, míg Románia 1886-tól a tutajon vitt fára vetett ki óriási vámot. Mindezeket csak a vámbelföldre irányuló szállítások fokozásával lehetett ellensúlyozni. Az új század legelején az építőipar visszaesésével idehaza is zuhant a fa ára, csökkent a kereslet. Az 1908-tól ismét felerősödő kereslet, növekvő faár monopolhelyzetet biztosított az erdélyi fakitermelő vállalatoknak, amelyek 1910-ben kartellt alapítottak, s mint a legjobb fenyő szállítói ezek szabták meg a többi faértékesítő tömörülés árait is. Ekkorra már a bükkerdők értéke is megnövekedett, hiszen ebből készült a még nagyon keresett faszén, s a fejlettebb szénégető telepeken (Marosszlatina, Gurahonc) falepárlással – a korban fontos exportcikként – további anyagokat, kátrányt, faecetet, faszeszt állítottak elő belőle.

Korszakunkban lett a papírgyártás fontos alapanyaga a fa, bár a rongy sokáig nélkülözhetetlen maradt. 1851-ben még 14 papírmanufaktúra volt, egyesek elsorvadtak, mások viszont szász kézben idővel újjászülettek. Az ötvenes években Péterfalván és Zemyesten épült jelentős gyár, utóbbi helyen 1889-ben a Hitelbank alapított facellulózgyárat is. A világháború előtt {1561.} Borgóprundon és Zernyesten, Tordán többféle papírt, illetve cellulózt állítottak elő korszerű nagyipari berendezésekkel.

Fából rengeteg terméket készítettek Erdélyben, hiszen fát egy modern gyár berendezésénél éppúgy használtak, mint a különböző tájegységek foglalkozásszerűen faeszközöket (csöbröt, teknőt, hordót, zsindelyt, szerszámot) készítő, és messze földön, akár Boszniában is árusító parasztiparosai. A havasok közötti medencék peremén, a Székelyföldön, Mócföldön, a gyalui havasokban faiparos falvak húzódtak meg. Egy sor paraszti fűrészmalom is működött; Orlát, Resinár, Zágon, Felek, Körösfő megannyi népi faipari központ volt, ahol városi piacokra is termeltek. Egyedül Kolozs és Torda-Aranyos megyékben öt és félezren foglalkoztak épületfa, deszka, léc és zsindely készítésével. Másutt olyan népi ácsközpontok voltak, mint Gyergyóban Remete, Hargitában Zetelaka, ahol a Németországban és Hollandiában is keresett legjobb kézi hasítású gerendát csinálták. A Kolozsvár közelében fekvő (román) Bedecsen például, mintegy házgyári technikával, otthon készítették a gerendaházakat, hogy azután elemeikre szétszedve a megrendelő falujában újból összeállítsák. Egy-egy távolabbi tűzvész után a század elején Bedecs rétjén egyszerre több tucat ház, melléképület épült vagy várt elszállításra.

A 8 üveggyár a forradalom utáni évtizedekben 3-ra olvadt. A 30 fős alsóporumbáki kincstári üzem bérlők kezén működött; eleinte a román piac, később a MÁV tartotta el. A bükszádi Mikes-féle gyárban is csak félszáz ember dolgozott, de a kiszolgálásból élt a másfél ezres falu. Falusiak kapták hitelbe a gyártól a készárut is, amit aztán szekérből egy-két hét alatt árusítottak ki.

A vegyipar – a tőkés korszak egyik kulcsipara – Magyarországon későn indult fejlődésnek. Az erdélyi részeken 1849 után kezdetben csupán két szappangyár, s a jelentősebb nagyszebeni gyertyaöntés mellett két kis gyufagyár jelképezte ennek meglétét. A nagyüzemi termelés nem is Erdélyben, hanem a Bánságban, a STEG Resica környéki paraffinolaj- és kénsavgyárában honosodott meg 1857 után. Fejlődését előmozdította a Kárpátok túlsó lábainál található román kőolaj keresetté válása. Az olajipari világfejlődés gyakorlatának megfelelően a nyersanyagot elsősorban nem a kitermelés, hanem a felhasználás helyén finomították. Brassóban már 1858-tól, Marosvásárhelyt 1861-től tisztítottak olajat, Oravica és Orsova fontos finomítóhely lett még a nagyvasutak megépítése előtt. A magyar petróleumipar a nyolcvanas években nagyobb volt, mint az osztrák, s termékeiből exportált is. Egyedül Brassó finomítói 1880-ban már 5 ezer tonna nyersanyagot importáltak. A román kőolajat a század végére részben az orosz, majd 1895-től az újonnan feltárt, gyengébb minőségű galíciai nafta váltotta fel. A világháború előtt az Erdély peremén elhelyezkedő finomítók évente 1200–2000 vagon nyersolajat dolgoztak fel.

{1562.} Vegyipari termékeket a színesfémkohászat is állított elő: Zalatnán szulfátokat, kénsavat gyártottak, egyedül itt készítettek szénkéneget. Brassóban kénsavgyár működött. A századvég fellendülése megteremtette a nagyüzemi szódagyártást: az 1894-ben alapított marosújvári Solvay gyár, s későb a tordai a sós vízből, agyagos sóból évi 1000–2000 vagon szódát tudott előállítani, jórészt fedezve az ország szükségletét. 1900 után a lupényi kokszgyár is vegyi üzemmé növekedett, kátrány, ammóniák mellett műtrágyát, az első világháború alatt benzinpótló termékeket állított elő. A műtrágyagyártás késői kiépülését a századvégi amerikai verseny és az itteni földművelés kis kereslete hátráltatta. 1901-ben alapították a tordai, egeresi gipsz- és műtrágyagyártó részvénytársaságot, de nagyobb fejlődés csak a földgáz felfedezése után következhetett be.

Az erdélyi földgázmezőket a kálisó utáni kincstári kutatás során tárták fel a Mezőségen, ahol 1909-ben 9600 kalóriás metánra bukkantak. Eleinte inkább csak a MÁV használta. 6 gázmezőn 20 kutat fúrtak, s az 1912. évi kolozsvári országos értekezlet nagyszabású terveket körvonalazott a hasznosításra, a külföldi tőkét elsősorban a kitermeléshez, a hazait inkább a gázra épülő gyáripar fejlesztésére akarták felhasználni, de segítségével akarták „az Érchegység hanyatló bányászatát” is talpra állítani. Amerikai és angol beruházókat nem sikerült szerezni, a pénzpiac depressziója késleltette a munkákat, így végül 1915-ben német tőkével alapították a Magyar Földgáz Rt.-ot, amely a gázmezők egy részére koncessziót kapott. Ekkor már távvezeték ment Tordára, Marosújvárra, később Medgyesre, s terveztek továbbiakat Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Aradra. 1918-ban a kutak száma elérte a 38-at. A háború alatt Erdély legnagyobb vegyianyaggyáraként felépülő dicsőszentmártoni kombinát már a gáz felhasználásával készített karbidot, ciánamidol, ammóniát, műtrágyát – s egy ideig robbanóanyagot is.

A bőrgyártás az 1850-es években még főként szász céhiparosok kezében volt, akik hagyományos cserzőanyagokkal igen jó minőségű árut készítettek. A nyersbőr egy részét a román fejedelemségekből importálták, 1850-ben pl. 48 500 marhabőrt, s ugyanoda 2150 csizmát, cipőt adtak el. A feldolgozott bőr exportja 1867-től 1871-ig közel megduplázódott, a bőrbehozatal Romániából viszont csökkent. A brassói gyárak 1886-ig a román hadsereg egész szükségletét fedezték, de sok bőrt adtak el a közös hadseregnek és a honvédségnek szállító Bärenfeld cégnek is. Nyersanyaggondok az egész korszakot végigkísérték, mert a helyi nyersbőr nem volt elégséges, az alföldi bőr viszont túl drágának számított. A román nyersanyag időnkénti megcsappanása az iparosok számának csökkenését vonta maga után mind a Szászföldön, mind pedig a Székelyföldön. A hiányt orosz bőrrel igyekeztek pótolni. A század végén az ágazat korszerűsítése is elkezdődött. Komolyabb bőrgyártás volt Szentágotán, Medgyesen, Nagyszebenben, s az új században kiépült kolozsvári bőrgyár – az állami támogatás lehetőségeit is kihasználva – {1563.} már a nagy temesvári és nagyváradi üzemek példájára cipőket is gyártott.

A textilipar területi megoszlása a legtöbb iparágtól eltérően alakult, mert korábban a nagyobb fejlettséget éppen nem a Bánságban, hanem Erdélyben, a szász vidékeken érte el. 1850-ben egyedül Brassóban több tucat posztókészítő mester tartott műhelyt, ezentúl halina-, pokróc-, flanellkészítők stb. működtek. De daróc- és posztókészítés folyt a város körzetében lévő falvakban is. 1855-ben a krími háború hozott egy időre fellendülést, a gépesítés elkezdődött, főként a fonalkészítésben; átmenetileg a nyugat felől behozott pamut feldolgozásával is kísérleteztek. 1861-től harisnyagyár működött Segesvárt. A híressé vált brassói típusú posztók a hagyományos népi-paraszti igények kielégítésére készültek, ezeket a cseh gyári termékek az ízlés és fogyasztás megváltoztatásával előbb a Tiszántúlról, majd Erdélyből kezdték kiszorítani régi romániai piacukra. A nyolcvanas évektől Románia iparfejlesztő politikája, majd a román vámháború szorongatta meg az erdélyi textilipart. Brassói szász posztósok alapítottak 1886-ban nagy gyárat a romániai Azugán, s kalapkészítőtől kötélverőig jó néhány iparos ment át a Kárpátokon. A magyar kormánykedvezmények és -megrendelések segítségével az otthoniak nemcsak átvészelték az átállási krízist, hanem meg is erősödtek olyan üzemek, mint a Leonhardt és a Lang cég, amelyek a román vevőkör elvesztése miatt idehaza finomabb áru előállításával igyekeztek lábukat megvetni, de szállítottak bolgár és szerb piacra is. Állami támogatással erősödött meg az 1896-ban már kártolt gyapjút, lódent gyártó, száz körüli munkással dolgozó brassói Scherg posztógyár, de megmaradt Nagyszeben és Segesvár sokszínű textilipara is. Több száz családi szövőszék összefogásával nagy szövetkezet működött Nagydisznódon, amely halinaposztót szállított Galíciától egész Hercegovináig. Sepsiszentgyörgyön a len feldolgozására 1880-ban alapított Székely Szövőgyárral a kézműves és gyári termelés kombinációját hozták létre. Désen Bánffy Dezső alapított 1883-ban szövőgyárat. Az üzemi gyártás révén kialakult az a kettős termelési szerkezet, amely a világháborúig durvaposztót szállított Törökországba, sőt Perzsiába is, s közepes finomságú posztót a monarchia és részben Románia fogyasztására.

A hétfalusi csángók, Kovászna és Bereck falusi posztói, Udvarhely csergéi végig ismertek voltak az erdélyi vásárokon. A parasztság széles tömegei – igaz, tájegységenként erősen eltérő mértékben – megmaradtak a hagyományosnak számító falusi népviseletnél, abban csak a színes fonal egy részét váltotta fel már a hetvenes években a külföldi áru, később jutott szerephez a nagyipari szövet. A gyári termékek iránti szerény kereslet mellett házi szövőszékek tömeges továbbélését biztosították.

{1564.} A NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSE ÉS MOZGÁSA

A polgári forradalmat követő első és a világháború kitörését megelőző utolsó népszámlálás által közrefogott hat évtized alatt Erdély népessége mintegy 40%-kal, háromnegyedmillió lélekkel gyarapodott azon az 58 ezer km2 területen, amelyet e tájegység történeti határainak jelentéktelen módosításával az 1876. évi közigazgatási átrendezés alakított ki. A gyarapodás kétharmada az első világháború előtti három évtizedre esett, amikor a növekedési ütem kifejezetten meggyorsult. 1839 és 1845 között valószínűleg évi 8 ezrelék, 1851 és 1857 kőzött 6,2 ezrelék volt az évi növekedés, majd a hatvanas évek felfutását hamarosan súlyos visszaesés követte. Már 1854–55-ben, végül 1873-ban Erdélyt is elérte – igaz, utoljára – a középkori típusú demográfiai katasztrófa: a kolerajárvány. Míg az anyaország ezt három év leforgása alatt kiheverte, Erdélyben egy évtized kellett az 1869. évi szint eléréséhez. A halál nagy aratását itt még járványos gyermekbetegségek is követték, s csak a nyolcvanas években kezdődött az erősebb népességszaporodás.

A demográfiai átmenet, amely a kapitalista modernizáció, az ún. ipari társadalom kialakulásának kezdetén a halálozások számának csökkenése és a magas születési arányszámok révén mintegy népességrobbanáshoz vezet – Erdélyben még a magyarországihoz képest is jócskán elhúzódott. Voltak megyék (Alsó-Fehér, Kis-Küküllő, Szolnok-Doboka), ahonnan egy-egy évben halálozási többletet jelentettek a nyolcvanas, kilencvenes években. Nagy-Küküllőben 1869-től hosszú időn át a kis születési arány és a kivándorlás miatt a népesség fogyását tapasztaljuk, de a természetes szaporodásból ezen az úton 6-7% elfolyt Brassó, Háromszék, Udvarhely és Fogaras megyékből is. Az egész korszak népességnövekedése alacsonyabb az országos átlagnál, mintegy követi a kiegyezés előtt megfigyelhető tendenciát, amikor a természetes szaporodásban még valamelyest megelőzte ugyan a Dunántúlt, de a születési arány már (feltehetően) alacsony volt, aminek negatív hatását az ezen a tájon hosszabbra nyúló öregkor ellensúlyozta. A természetes szaporodás üteme a század végén mélyen alatta maradt az országos átlagnak, amiben itt is szerepet játszott a magas gyermekhalandóság. Erdély demográfiai magatartás szempontjából is betagolódott a nagyobb régiókba. Miként az ország egész keleti felében, a családalapítás korai, de itt is az a tendencia, hogy a fiatalok egyre későbbi időpontban kötnek házasságot. Észak-Erdélyben 1890-ben a nőknél ez 18–20, a déli részeken inkább 20–22 éves korban következett be. 1910-ben északon az időpont már kitolódott a 20–22 éves, délen a 21–25 éves korra. A házasságkötések késleltetése azonban inkább a termékenység növekedésével párosult. Szatmár, Bihar, Máramaros, Szolnok-Doboka magasabb népszaporulatú tömbjével szemben a Besztercétől Hunyadon át Baranyáig húzódó vonal mentén alacsony {1565.} termékenységű régió terült el – ami már a kor statisztikusainak is gondot okozott, létrejöttének magyarázatával azonban történetírásunk egyelőre adós maradt. Az északi és nyugati részeken a kilencvenes években lendületesen gyarapodott a korábban megcsappant népesség, míg a délkeleti sarokban a kivándorlás tartósan fékezte a természetes szaporodást. Az erősebb népességnövekedést mutató vidékek Brassótól, Fogarastól északra, az országrész közepén terültek el, mint ahogy a népsűrűség is középen (nagyjából a Kolozsvár, Marosvásárhely, Segesvár, Szászsebes által bezárt négyszögben) volt a legnagyobb, ahol már 1890-ben elérte a négyzetkilométerenkénti 50–80 főt, míg a Királyhágón túli terület átlaga 1880-ban 37,4, 1890-ben 39,2, s csupán 1910-ben emelkedik 46,3 főre. Igen alacsony a termékenységi mutató a dél-erdélyi románoknál és szászoknál, valamint nyugatabbra, a bánsági módosabb románoknál és sváboknál. A szászok körében a dunántúlihoz hasonló születéskorlátozási magatartás alakult ki, a paraszti birtokok aprózódása ellen az egykére, az egy-két gyerekre tudatosan leszorított család fenntartására rendezkedtek be.

A máramarosi, szatmári, bihari, bánsági és erdélyi részek együttes vizsgálata a fentiektől kissé eltérő képet ad. A természetes szaporulat magasabb számot, 1909 és 1912 között (35,9 ezrelék élveszületés és 25,3 ezrelék halálozás közötti különbséget) 10,6 ezreléknyi értéket mutat, ami azonban még mindig elmarad az országos átlagtól.

Ha a magyarországi századfordulós demográfiai struktúrát a magas születési és halálozási arányszám, korai házasság és magas termékenység révén a kelet-európaihoz, a születéskorlátozás korai terjedése a nyugat-európai {1566.} demográfiai modellhez közelíti, úgy az alacsonyabb termékenység, a magasabb életkor, a viszonylag kedvezőbb halandóság Erdély számára megkülönböztetett helyet biztosít az ország demográfiai fejlődésében; sajátosságainak feltárását, magyarázatát azonban csak további kutatások alapján lehet majd megkísérelni.

A népesség alakulásában korszakunkban nőtt fontos tényezővé a közegészségügy immár az egész társadalmat átfogó szervezetének kiépítése. 1850-től folyamatosan javult ugyan az orvosi ellátás, jelentősebb változás azonban ebben is a század végén kezdődött el. Az abszolutizmus alatt Kolozsvárt és Marosvásárhelyt „országos kórház” működött – az utóbbit jórészt adakozás hozta létre –, az uralkodóról elnevezett gyógyintézet épült Nagyszebenben és Sepsiszentgyörgyön, „császári-királyi tébolydát” állítottak fel ugyancsak Nagyszebenben, s még további 13 kórháznak nevezett megyei és községi ispotályban gyógyították a rászorulókat. A hetvenes években kötelezővé tették a himlőoltást, az 1887-ben bevezetett újraoltással a himlő veszélye is megszűnt. Különféle járványos betegségek persze a későbbiekben is fel-felütötték fejüket. 1876-ban modern közegészségügyi törvény szabályozta az állam, a megyék és a községek egészségvédelmi feladatait, a házak, iskolák, közintézmények ellenőrzésének módozatait, s előírta a kórházak építésére és működésére vonatkozó normákat. A városok és a 6 ezernél nagyobb lélekszámú községek kötelesek voltak orvost tartani, a kisebb falvak népét a körorvos gyógyította – a legszegényebb betegeket ingyenesen. A falvak szegénysége és az orvoshiány miatt a törvény előírásai ugyan nem valósulhattak meg teljes mértékben, de az orvosi és kórházi ellátás számottevően javulni kezdett. 1893-ban még csak 29 kórház működött – kilenccel több, mint 1878-ban – 1900 ággyal, 1913-ban az 56 kórházban az ágyak száma elérte az 5645-öt. Az utolsó háború előtti népszámláláskor 3001 keresőt tartottak nyilván a közegészségügy területén, ebből 545 volt orvos és 523 gyógyszerész. (Az egészségügyi dolgozók 22%-a volt román, az orvosoknak 13%-a.) Százezer lakosra 29 képzett orvos, 62 szülésznő, 191 kórházi ágy jutott. Az elhaltaknak csupán harmada részesült előzőleg orvosi kezelésben, s természetesen óriási különbség volt a városok és falvak vagy az egyes tájak egészségügyi viszonyai között. A fertőző betegek aránya még a századfordulón is valamivel magasabb volt az országos átlagnál, ezzel szemben Erdélyben kedvezőbben alakult a kor nagy népbetegségében, a tüdővészben szenvedők arányszáma. Ekkoriban évente ötszáz felé közelített a balesetben elhaltak s háromszáz felé az öngyilkosok száma, ez utóbbi jó háromszorosa lehetett a fél évszázaddal korábbinak, s kiugróan magas értéket mutatott Háromszékben. Száz körül volt évente a gyilkosságok száma – amiben Hunyad és Háromszék megye járt az élen –, ez azonban a hosszú békeidő, szilárd államhatalom és a polgárosodó magatartásformák eredményeként még felét sem tette ki a fél évszázaddal előttinek.

{1567.} A természetellenes halál utolsó nagy aratása korszakunkban az első világháború volt, melyben a hivatalos adatok szerint csupán 1917 végéig Erdély össznépességének 24 ezreléke esett el (Udvarhelyből és Csíkból 37 ezreléknél is több). Különösen sok, 20% körüli volt az 1895–96-os évjáratok vesztesége. S ehhez társult az otthon megnövekedett halálozás, még inkább a jelentős, 55–58%-os születéscsökkenés.

A népességnek nemcsak a megélhetését, de szaporodását is befolyásolta egy-egy természeti csapás vagy rossz termés következtében beállott éhínség, annak ellenére, hogy az állami és közigazgatási szervek fokozódó mértékben tartották kötelességüknek a katasztrófa sújtotta területek népének segélyezését. A társadalom segítőkészsége enyhítette az éhínséget például 1864–65-ben, a századfordulón pedig már rendszeressé vált a rossz termések alkalmával nélkülöző falvak olcsó, esetleg ingyengabonával való hatósági támogatása. A pusztító éhínségek megszűntek, bár a hiányos táplálkozás, a kenyérpótló kukorica egyoldalú fogyasztása miatt gyakori volt a pellagra. Az 1880-as évek elejének élelmezési felmérése szerint Erdély évente 77 ezer marhát, 29 ezer borjút, több mint félmillió juhot, s közel annyi disznót fogyasztott el. A legjobban Brassó, Fogaras és Háromszék népe étkezett. A Királyhágón túl egy fő körülbelül az országos középértéknek megfelelő összeget, 65 forintot költött évente élelemre, de a táplálkozás itt mégis szegényesebb volt, a sok gyümölcs nem az egészségesebb életmódot, hanem a hiányok pótlását biztosította. A hús- és kenyérfogyasztásban mutatkozó szélsőséges területi eltérésekkel szemben egységesen magas volt a pálinkafogyasztás, amiben Kis-Küküllő a fejenkénti 41 literrel az országos statisztika élén állott.

A lakosság földrajzi mobilitásában a századvég hozott nagyobb megélénkülést. Ha a gazdasági fejlődés, a mezőgazdaság átalakulása folyamatosan apasztotta például a transzhumáló vándorpásztorok számát, az új feltételek között más rétegek mozdultak ki születési helyükről, hagyományos világukból.

Romániába már a kiegyezés előtt is jártak ki dolgozni románok, székely lányok és férfiak; 1860-ban 12 ezer magyar élt Bukarestben, a hetvenes évek végén pedig a hatóságok 40 ezerre tették a romániai „magyar alattvalók” számát. 1880 és 1900 között közel hetvenezren vándoroltak ki oda, jó harmadrészt székelyek. A századfordulótól pedig a világháborúig újabb 80 ezer fő követte őket. E számok természetesen nem foglalják magukba azokat, akik titokban lépték át a mai fogalmaink szerint szinte őrizetlen, hosszú kárpáti határt, s arra is tekintettel kell lenni, hogy a kimenők nagy többsége változatlanul inkább rövidebb-hosszabb munkára, semmint áttelepülés céljából távozott. Ez magyarázza a kivándorló gyermekek igen alacsony, s az idősebb, 50 év felettiek viszonylag nagy számát. Az egész korszakon át főként a déli megyékből és Székelyföldről rajzottak ki a Kárpátokon túlra. „Úgy {1568.} látszik, egész Havasalföld és Moldva gyógyszertárait kivették a szászok” – írták a századfordulón; egy bojár megbízottja Háromszékben tavasztól őszig lekötötte egy egész falu munkaerejét, s „minden pofonra Romániába szökik a cseléd”.*HEGEDŰS L., A székelyek kivándorlása Romániába. Bp. 1902. 10, 73. Így aztán aratáshoz gyakran szlovák munkásokat kellett hozni, téglaégetéshez még szlovének is idevetődtek. A kor statisztikusai szerint a romániai kivándorlás a világháború előtti tizenöt évben a Királyhágón túli területek természetes népszaporulatának közel negyedét, Brassó és Szeben megyékben körülbelül a felét emésztette fel. Az utolsó békeévben már több mint 200 ezer magyarországi születésű – tehát nemcsak erdélyi – ember élt Romániában, lendületesen gyarapodó fővárosában 30 ezerre emelkedett a magyarok száma.

A század végén Erdély még csekély bevándorlási többletet mutathatott fel, 1900-tól azután teljes fordulat következett. Az európai kivándorlási övezet nyugatról keletre történő fokozatos eltolódásával ide is elérkezett az amerikai kivándorlás kora. Románia után ezzel egy modernebb típusú szívóerő érvényesült. Kiugróan magas arányú volt a kiáramlás 1904–1907 és 1912–1913 között, mindkét csúcs már az amerikai útirány dominanciája idejére esett. Másfél évtized leforgása alatt csupán a hivatalos adatok szerint a már említett romániai kivándorlók mellett 95 ezren mentek Amerikába, 10 ezren pedig Németországba. A Maros, a két Küküllő és az Olt vize közé ékelt területen valóságos kivándorlási központ alakult ki. Pennsylvania gyáraiban és bányáiban, Ohio, New York és New Jersey üzemeiben megszaporodtak az erdélyiek, a románok nagyobb számban jutottak el Indianába, de mindegyik nemzetiség kivándoroltjai ott voltak olyan nagyvárosokban is, mint New York, Cleveland vagy Chicago.

A kivándorlás azonban csak egyike volt a kapitalizmus kori népességmozgásnak. Százezres tömeg hagyta el fokozatosan születési helyét, hogy más községekben, városokban telepedjék meg. Igaz, Erdélyben jóval kisebb volt ez a mobilitás, 1890-ben csupán 18% élt szülőhelyétől távol, míg a Dunántúlon ennek közel a duplája, de a századfordulón itt is megerősödött a mozgás.

Megjegyzés: A vonatkozó rovatokban az 1 ezer fő, illetve 0,1% alatti értékeket x jelzi. A II/A + B + C + D foglalkozási főcsoportok anyanyelvi adatait 1900-ban csak összevontan közölték.

Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat 2. kötet, Budapest 1904. A magyar szent korona országainak 1900. évi népszámlálása. A népesség foglalkozása az anyanyelvvel és a hitfelekezettel egybevetve. Kézirat gyanánt. Budapest 1906.

A falvak száma korszakunkban nem változott, népességük csendesen növekedett. Ugrásszerű emelkedés tapasztalható a legnagyobbak esetében, míg a törpefalvak népe a századvégen számszerűen is apadt. Egy falu átlagos lakosságszáma a századfordulón ezer körül járt, de az átlag nagy különbségeket takart. Alig több mint száz községben éltek kétezernél többen, ugyanakkor 1800 felett állt az 1000-nél kisebb népességű falvak száma. A legelterjedtebb falutípus az 500–1000 lélekszámú volt. A tájankénti sajátosságokat őrizve ún. szétszórt településként végtelen hosszúságú falvak maradtak például az Érchegységben, míg mások, így a Brassó melletti Hosszúfalu 3 háziiparban is érdekelt községgel egybeépülve már-már városias külsőt öltött. Az olyan {1570.} óriásfalvak, mint a román Resinár vagy Szelistye a vándorjuhászat és kiegészítő tevékenységek által szépen gyarapodtak, de éppen e tradicionális foglalkozás sajátosságai, részben a közeli Nagyszeben szívóhatása miatt megrekedtek a városiasodás küszöbén. A régi kistermelői vasművesség lehanyatlásával a magyar Torockó előtt is zárva maradt a növekedés útja.

A belső vándorlás hajtóereje a városiasodás volt. Az a 27 település, amelyet korszakunk végén jogi értelemben is városnak tekintettek, 1850-től 1910-ig gyorsan megnövekedett, lakosaik száma 149 471-ről 324 955-re emelkedett. A népességnövekedés nagy része falvakból, más vidékekről bevándorlókból adódott. 1910-ben Kolozsvár lakóinak közel fele, Marosvásárhelyének mintegy harmada származott a megyehatáron is túlról. A városi népesség gyarapodása ennél természetesen nagyobb, mert további jó félszázezer ember lakott már ekkor olyan ipari vagy bányásztelepülésen, mint Petrozsény vagy Lupény, amelyek urbanizációs szempontból sem maradtak el az átlagos erdélyi kisvárostól. A századvégtől – akárcsak a Felvidéken és Dunántúlon – a nagyobb városok lakóinak fele iparból és kereskedelemből, forgalomból élt, fele betelepült volt, mintegy következményeként a világháború előtti két évtized rohamos iparfejlődésének. Erdély városai tehát nemcsak külső képükben, hanem foglalkozási struktúra szempontjából is megmaradtak a közép-európai típusú városfejlődés útján.

A városiasodás sem időben, sem térbeni eloszlásban nem mutatott egyenes vonalú fejlődést. Az első nekilendülés a polgári forradalmat közvetlenül követő két évtizedben történt, természetes eredményeként a nagy társadalmi változásnak. 1870 és 1880 között a városok népessége alig növekszik, hogy azután a tőkés fejlődés második, immár sodró lendülete az 1890 utáni két évtized alatt mintegy százezerrel emelje a városlakók számát. Erdély közvetlen szomszédságában Máramarossziget, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár egyenletesen vagy éppen kiugróan gyorsan fejlődtek, s minden irányban éreztették szívóhatásukat. Brassó és az urbanizáció magas fokán álló Nagyszeben viszont a szolid gyarapodás útját járta, míg olyan kisvárosok, mint Vízakna vagy Abrudbánya, bányászatuk hanyatlásával a kapitalista fejlődés sodrán kívülre kerültek, stagnáltak, az utóbbinak még a népessége is apadt. A tipikus erdélyi kisvárost általában a lassabb strukturális fejlődés és hagyományőrzés jellemzi. A mezőgazdasági népesség adta lakossága negyedét, a jobbára kézművesipar dolgozóiból állott a nagyobbik harmada, s e két réteg között a kiegészítő tevékenységek rendszere miatt nem is húzható éles határvonal.

A városiasodásban az örökölt regionális különbségek nem tudtak kiegyenlítődni. 1910-ben a népesség 12,7%-a élt már városokban, de a Székelyföldön csupán 7,3%, a hajdani Királyföldön viszont 22,1%. A legerősebb szaporodást az ipari jellegű települések, illetve egyes székely városkák mutathatták fel. A kiegyezéstől a világháborúig Lupény lakóinak {1571.} szárma a 14-szeresére, Petrozsényé a hétszeresére, Petrilláé közel négyszeresére, Déváé, Székelyudvarhelyé több mint kétszeresére, Csíkszeredáé közel háromszorosára növekedett.

A polgárosodó társadalom követelményeinek megfelelően a kiegyezés után egy évtizeddel a 30 szabad királyi, illetve kiváltságos város jogi helyzete is megváltozott, 25-öt rendezett tanácsú várossá minősítettek, s csupán Marosvásárhely és Kolozsvár kapott törvényhatósági – tehát régi örökségének megfelelő – státust. A legszebb fejlődés kétségkívül Kolozsvárt figyelhető meg, hiszen „Erdély fővárosa” már a kiegyezéskor lényegében utolérte az addigi legnagyobb települést, Brassót, a következő négy évtizedben pedig újabb 122%-os népességnövekedéssel messze az élre került, s bár külső kinézetében továbbra is félig-meddig „földszintes város” maradt, kialakította új belső szerkezetét, közműrendszerét, megindult a modern nagyvárossá emelkedés útján.

VALLÁSI ÉS NEMZETISÉGI MEGOSZLÁS

Korábbi századok népesedési folyamatai, telepítéspolitikája, vallási tolerancia és a vallás politikai fegyverként való felhasználása, a modern törekvések iránti fogékonyság, másrészt a fennállót őrző etnikum- és rétegspecifikus konzervativizmus együttes eredményeként maradt Erdély a kontinens felekezetileg egyik legtarkább régiója. A tőkés korszak nem változtatott a vallási viszonyokon, a felekezeti hovatartozás továbbra is fontos alakító tényezője a széles tömegek erkölcsi-politikai, kulturális, valamint népesedési magatartásának.

Forrás: M. Stat. Évkönyv. új Folyam 9. kötet (1902); 19. kötet (1911); M. Stat. Közlemények. Új sorozat 5. kötet (1907); OL, F 551.

A legnagyobb az elsősorban Dél-Erdélyben uralkodó román görögkeleti (ortodox) egyház volt, 1864-től a Karlócától függetlenült nagyszebeni érsekség vezetése alatt. Közel ugyanannyi hívőt számlált a görög katolikus egyház, amely elsősorban Észak-Erdély románságát fogta át. A hajdani négy „bevett felekezet”: a római katolikus, református, evangélikus és az unitárius a magyar és szász lakosság vallási életének volt hordozója és szabályozója. A szászok zömében evangélikusok, a székelyek részben katolikusok, részben reformátusok voltak, mint ahogy Erdély magyarságának nagyobbik fele végig református maradt. A kicsiny, de hitéhez szívósan ragaszkodó unitárius tábor ugyancsak a magyar etnikumból került ki. Izraelitát 1850-ben még csupán néhány ezret jegyzett fel a statisztika, nagyobb súlyt az egész korban inkább a szomszédos Aradon, Temesvárt és Nagyváradon értek el; az elsőben már 1869-ben a lakosság 11,34, az utóbbiban 22,43%-át tették ki. Erdélyben 1910-re számuk megközelítette az unitáriusokét. Néhány község (főként Bözödújfalu).székely népe az ún. szombatosok – az unitáriusból régen kiszakadt, s korszakunkban az izraelita felekezethez húzó – tiltott szektájának szokásait követte; egy részük a külvilág felé kényszerűen elismerte valamelyik nagyobb egyház fennhatóságát is.

A városok vallási szempontból környezetüktől is gyakran eltérő szigetet alkottak. Míg a katolikusok a századfordulón az összlakosság 13,3%-át tették ki, addig a városokban 25,9%-ot. A reformátusoknál ez az arány 14,7:23,4, az evangélikusoknál 9,0:16,1, az unitáriusoknál 2,6:2,4, az izraelitáknál 2,1:6,3, ezzel szemben a görögkeletieknél 30,3:15,0, a görög katolikusoknál pedig mindössze 28,0:11,6. Ha ezeket az arányokat a három évtizeddel korábbi viszonyszámokkal vetjük egybe, akkor ebben is megfigyelhetjük a városiasodás és a népességszaporodás jellegzetességeinek hatását: a városokban egy töredék százalékkal csökkent a katolikusok, közel két százalékkal a görögkeletiek, s 3,2%-kal az evangélikusok súlya.

{1573.} Vallásfelekezetek szerint némileg különbözően alakult a népesség növekedése is. Az evangélikusok szaporodása 1851–1857 között már 1,2 ezrelékre süllyedt, az unitáriusoké 6,6, a reformátusoké 7,1, a római katolikusoké 9,1, a görög katolikusoké 5,7, a görögkeletieké pedig 6,8 ezrelék volt. Alapvetően később sem változtak ezek a tendenciák. Amikor 1870 és 1880 között általában kedvezőtlenül alakult a népszaporulat, az evangélikusok abszolút száma csökkent, több megyében a görögkeletieké is. Végig a katolikusok és reformátusok szaporulata a legnagyobb (egyedül a kisszámú izraelitáké haladja meg őket), s a görögkeletieké a legkedvezőtlenebb. A világháború előtti utolsó népszámlálás táján, 1909 és 1912 között a mai értelemben vett Erdélyben a római katolikusok szaporodása 11,6, a reformátusoké 12,7, a görög katolikusoké 12,2, az evangélikusoké 9,8, a görögkeletieké pedig csupán 8,1 ezrelék volt. Ez utóbbinál alacsonyabb értéket egyedül a kor legszaporátlanabb népességénél, a Bánság katolikus sváb parasztságánál tapasztalhatunk.

A felekezetek közötti válaszfalak szilárdan állottak, de nem voltak kikezdhetetlenek. A század végén évente 2-3 ezer vegyes házasságot kötöttek, ami az összes házasságok több mint tíz százalékát tette ki. A válás még a polgári házasság századvégi bevezetése előtt is gyakori volt Erdélyben (1890–91-ben 24,1 ezrelék – háromszorosa az országos átlagnak), mert a protestáns egyházak természetes egyszerűséggel intézték ezeket az ügyeket. Válások is, vegyes házasságok is elsősorban persze egy nemzetiségen belül számítottak rendszeresnek, így eléggé nagy volt a katolikus-református keveredés. Más felekezetek felé nyitottságra a legnagyobb hajlam – talán kis számuk miatt – az unitáriusoknál tapasztalható, a befelé fordulásra – nyilván történeti okokból – az izraelitáknál. A vallási válaszfalak éppen a nemzetiségi viszonyokhoz kötöttségük miatt maradtak nehezen áthághatók. A századfordulón a katolikusoknak legfeljebb 10%-a, a reformátusoknak 3, az unitáriusoknak 2%-a volt nem magyar, mint ahogy az evangélikusoknak is 10%-a, a görög katolikusoknak csupán 3,3, a görögkeletieknek mindössze 1,5%-a volt a magyar. Általában felekezetváltás nélkül ment végbe a növekvő számú zsidóság asszimilációja. 1880-ban 44,73%-uk vallotta magát magyarnak, 1890-ben 55,6%, a századfordulón már 64%, jelezvén egyben, hogy – csekély kivétellel – a magyarosodás útját járták.

A több mint fél évszázad gazdasági-társadalmi változásai, bár megmozgatták az országrész minden nemzetiségét, nem hoztak nagyobb eltolódást az egyes etnikumok egymás közti arányában. Az 1850. évi népszámlálás – melynek anyaga még feldolgozatlan – mind a vallási, mind a nemzetiségi hovatartozást tudakolta, de szakszerűsége ellenére adatai között valószínűen sok a megbízhatatlan. A magyarok számát az akkori Erdélyre az eredeti felvétel 535 844-ben (a népesség 26%-ában) állapította meg, s a bécsi statisztikai hivatal korrekciói után közzétett megemelt szám (585 342, illetve 28,2%), ha nagyon közel is állhat a valósághoz, mindenesetre a lehető {1574.} legalacsonyabb határt jelenti. A kiegyezést követő 1869. évi népszámlálás a nemzetiségi hovatartozást politikai óvatosságból nem vizsgálta, ezért csupán a statisztikus Keleti Károly számításai nyújthatnak eligazítást (aki 31% magyart, 58% románt és 11% németet mutatott ki). 1880-tól azonban a tízévenkénti népszámlálások rendszeresen felmérték – formailag nem a nemzetiséget tudakolva – az anyanyelvi viszonyokat. Bizonyára voltak egyoldalúságai e statisztikáknak, azonban a Statisztikai Hivatal maga is törekedett a pontosságra, s különösen az 1900. évi és 1910. évi felvételeknél próbálta elejét venni a magyarság számarányát növelő torzításoknak.

Korszakunkban számbelileg mindhárom etnikum végig növekedett, bár a szászok szaporodása jóval a világháború előtt már lényegében stagnálásra váltott át. Erdélyben is – mint az egész Habsburg-birodalomban – a magyarok arányszáma nőtt a leggyorsabban. Az utolsó három évtizedben 287 740 fő, 45,63% volt a magyarság gyarapodása, ezzel a történeti Erdélyben 1910-re túlhaladta a népesség 34%-át. E kiugróan gyors növekedés egyik oka a magyar etnikum magasabb természetes szaporodása. A korábbiakban már láttuk, hogy az alacsony termékenységi régiók főleg az erősen románlakta vagy szász vidékeken húzódtak, a görögkeletiek kedvezőtlenebb növekedési aránya ugyancsak a románok különös demográfiai helyzetére utal. A századvégtől nemzetiségenként közzétett demográfiai adatok szerint a románok természetes szaporulata ekkor is nagyjából csak fele a magyarokénak, s ebben csupán az első világháborút megelőző években indul meg egy kiegyenlítődési tendencia. (A magyar államban élő románok természetes szaporulata 1896 és 1900 között 5,8%, 1909–1912 között 10%.) A kivándorlás az ország keleti részein sem egyformán sújtotta az egyes népeket, jóval több román ment ki, mint magyar. Hivatalos adatok szerint 1899 és 1913 között 130 ezer román hagyta el az országot, s közvetlenül a világháború előtt a románság közeledett ahhoz, hogy a kivándorlásban a szlovákok és németek vezető helyét átvegye.

A magyarok számát a Királyhágón túl szerény mértékben az asszimiláció is gyarapította. Máramarossziget, Nagyvárad és más szomszédos városokhoz hasonlóan a zsidók a szűkebb Erdélyben is elmagyarosodtak, ahol a világháború előtt egyébként a népességnek mindössze 2,4%-át képezték. A magyarsághoz asszimilálódtak végleg az örmények, valamint az együtt is csupán pár ezerre menő csehek, lengyelek, olaszok, akik az iparosodás sodrával érkeztek az Osztrák-Magyar Monarchia e keleti végvidékére.

Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat 64. kötet (Bp. 1920); OL, F 551.

A nyelvi-etnikai asszimiláció a nemzeti fejlődés virágkorában demográfiai és társadalmi jelenségből fontos politikai kérdéssé változott. Erdély etnográfiai tarkasága külön ok volt minden nemzete számára, hogy etnikai állományát féltse vagy gyarapítani próbálja. Közel egy évszázad távlatából megállapítható, hogy érdemi asszimiláció a szászok vagy románok körében nem volt. A román nyelvterületen kívül eső részeken, illetve a nyelvhatáron már a {1576.} kiegyezés előtt is, majd a századfordulón tapasztalható bizonyos lemorzsolódás, így Szabolcsban, Békésben, Csanádban és Csongrádban. Abszolút számuk a Székelyföldön (Csíkban és Gyergyóban) is növekedett, de a növekmény egy részét bizonyára leolvasztotta a magyarosodás. Valamelyes román térnyerés is tapasztalható: a századfordulóra Küküllőben elérték az abszolút többséget, súlyuk növekedett Fogarasban, Beszterce-Naszódban és Torda-Aranyosban. A román etnikum egészében nagy zárt tömbökben élt, más vallásokat követett, társadalmi struktúrájában is különbözött a szásztól vagy magyartól, ami ugyancsak korlátozta az összeolvadás lehetőségét. A nemzetek közötti vegyes házasságok ritkaságszámba mentek, s ha a századforduló után egyre gyakoribbak is, számuk évente néhány száz körül mozgott.

A tőkés fejlődés városra orientáltsága, a városok magyar jellege vagy nagy magyar részaránya miatt a kortársak ezeket tekintették „a magyarosítás kohóinak”. A jelentős Kolozsvár vagy a kis Felvinc lakóinak több mint 90%-a, Dés, Torda, Szászrégen népességének több mint 80%-a beszélt magyarul, de még olyan szigetként elhelyezkedő városkában is lehetett magyar többség, mint Abrudbányán. A tendencia a városok magyarosodása volt. Déván 1880 után egy évtized alatt 37,5%-ról 46,9%-ra, Gyulafehérvárt 35,3%-ról 42,6%-ra nőtt a magyarok részaránya. A városok asszimiláló hatása azonban távolról sem volt korlátlan. A fent említett időszakban például Nagyenyed magyar lakossága 77,5%-ról 71%-ra, Szilágysomlyóé pedig 83,1%-ról 80,5%-ra csökkent.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy az asszimiláció általában a polgárosodás gazdasági alapfolyamatainak, az iparosodásnak volt a következménye, akkor megállapítható az is, hogy csak ott ért el említésre méltó eredményeket, ahol ez intenzíven jelentkezett: a városokban. Ahol ez a folyamat megindult, ott már lehetett szerepe a magyarosító politikának, a magyar iskolahálózatnak. A széles falusi tömegeket azonban mindez alig érintette. Az állami mindenhatóság egykorú alacsony szintje egymagában is biztosíték volt arra, hogy a kisebb-nagyobb tömbök ne legyenek veszélyben. A különböző szintű autonómiák rendszere egyben biztos védelmet jelentett számukra. Történetírásunk maximálisan 100 ezer főben számítja azt az asszimilációs veszteséget, amelyet az egész történeti Magyarország román népénél 1850 és 1910 között valószínűsíteni lehet. 1880-ban az összes román közül 137 ezer (5,71%) beszélt magyarul, s ez a szám az első világháborúig is csupán 370 ezerre (12,54%) emelkedett. Erdélyben általában több román tudott magyarul, mint a Bánságban, ahol 1890-ben mindössze 3,41%-uk számított ide. Jellemző, hogy a románul tudó magyarok abszolút száma a századforduló előtt ötven százalékkal meghaladta a magyarul beszélő románokét. A szászok körében mind a magyar, mind a román nyelv ismerete erősen elterjedt.

Megjegyzés: 1880-ban a beszélni még nem tudókat anyanyelv szerint nem részletezték. Számuk anyanyelv közti aránylagos felosztása utólag történt.

Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat 27. kötet, 104. M. Stat. Közlemények. Új sorozat 42. kötet.

A történeti Erdélyben a soknemzeti jellegnek az élet minden területére kiható realitásként való fennmaradását tükrözi, hogy a dualizmus fél {1578.} évszázada alatt a magyar nyelv ismeretének mértéke végig szerény maradt. 1880-ban 109 190 fő (a nem magyarok 5,7%-a), 1900-ban 183 508 fő (11%), végül 1910-ben 266 863 fő (15,2%) mondta magát magyarul tudónak. E számok egy valóban letűnt kor realitását mutatják: milliók élhették mindennapi életüket anélkül, hogy az állam hivatalos nyelvét elsajátították volna.