2. AZ AGRÁRTÁRSADALOM

A POZÍCIÓŐRZŐ ARISZTOKRÁCIA VILÁGA

Az a nagybirtokosréteg, amelyik a polgári forradalomtól a monarchia összeomlásáig az egész magyar államban a hatalom döntő fontosságú tényezője maradt, sem politikai magatartásában, sem összetételében nem volt olyan egységes, mint azt társadalmi elkülönülésének, kasztszerű életformájának alapján a kívülállók látni vélték. Magában a politikában éles határ húzódott az arisztokrácia konzervatív szárnya, valamint a liberális-nemzeti középbirtokos nemességgel szövetségben álló szárnya között. Az erdélyiek amúgy is külön réteget alkottak. Birtokaik nagysága, történelmi hagyományaik elsősorban a tiszántúli nem arisztokrata birtokos nemességhez közelítették őket, a politikai gyakorlatban azonban ezeknél óvatosabb magatartásformák figyelhetők meg náluk.

Az erdélyi mágnások vagyonát számba véve érthető az a kortárs kifakadás, hogy hozzájuk képest egy dunántúli arisztokrata valóságos fejedelmi dinasztia magasságában trónol. Az arisztokraták zöme valójában középbirtokos volt. A századvég száz legnagyobb birtokosa között egyetlen erdélyi szerepel, s ha hinni lehet a kimutatásoknak, akkor a legtöbb földje Bánffy György grófnak volt: összesen 25 692 hold. A korszak kezdetén meglévő félszáz mágnáscsalád, majd ennek szaporodó utódaiból állott a Királyhágón túli arisztokrácia, az 1000 holdon felüli urak vezető rétege, míg jó néhány történelmi nevet viselő személy inkább csak hagyományból és „nemzetségre” való tekintettel részesült a mágnásoknak kijáró presztízsből. Néhány rég szerteszakadt, egymással gyakran ellenséges családokra bomlott nemzetség persze együttesen tekintélyes vagyonnal rendelkezett. A század végén 60 arisztokratának volt 2500 hold feletti birtoka. Tíz Teleki 132 ezer, öt Bánffy 73 ezer, hét Kemény 51 ezer, négy Mikes 49 ezer, három Wesselényi 42 ezer, négy Jósika 41 ezer és hét Bethlen 28 ezer holdat, e hét nemzetségnek csupán legmódosabb tagjai tehát több mint négyszázezer holdat mondhattak magukénak. Negyven ember tulajdonában volt ilyenformán az erdélyi nagybirtok közel fele. De a nagybirtok nem volt mindenestől kedvező helyzetben. A legnagyobbak terjedelme sem igen haladta meg egy gazdag dunántúli parasztközség határát, ráadásul ezek mintegy {1583.} kétharmada erdőből állott, amit a század végéig természetszerűen nem mindenütt lehetett gazdaságosan kihasználni. Orbán Balázs és Bariţ egybehangzó állítása szerint a kiegyezés körüli években a legtehetősebb dél-erdélyi román juhosgazdák pénz dolgában túltettek nem egy főrangún. A jobbágyfelszabadítás utáni időkben néhány egyén megbukott közülük, de többségük 1859-re rendezettebb birtokviszonyok közé jutott, mint 1848 előtt volt.

Nem, az erdélyi nagybirtokos nem volt szegény – még ha a szűkebb magyarországi társához képest annak is számított –, de a polgári progresszió által hangoztatott félelmetes erejét nem egyedül a saját vagyona, hanem örökölt politikai szerepe s az egész magyar állam nagybirtokosságának tekintélyében való részesedése tette mindennap jelenlevő realitássá.

A vagyon és társadalmi súly átmentése nem volt zökkenőmentes. Biztosításáért az arisztokrácia rendre kompromisszumokra kényszerült. Mindenkor több irányban kellett politizálnia. Az abszolutizmus kezdetétől egy-kettő közülük magas hivatalt vállalt, egésze azonban még a császár 1852. évi látogatásakor is tüntetően távol tartja magát. Az ötvenes évek közepétől azután eljárnak a katonai kormányzó által rendezett tanácskozásokra és vadászatokra, amiben a közvetlen érdek mellett az is közrejátszott, hogy Schwarzenberg herceg személyében a birodalom egyik leggazdagabb és legrangosabb arisztokratája került Erdély élére. Mégis hiába próbálta idővel a hatalom körüludvarolni őket, még egy tucatnyit sem sikerült megnyernie a maga számára. Az erdélyi magyar politikai élet nagyfokú differenciálatlanságából származott, hogy az Októberi Diploma után egy konzervatív Kemény Ferenc báró éppúgy kulcshivatalt vállal, mint a mindenkor a liberálisokhoz igazodó Mikó Imre gróf; s a Schmerling-korszakban mutatott magyar nemzeti ellenállás idején is megtaláljuk mindkét oldalon az arisztokrácia folytonosságát, érdekbiztosítását közvetítő képviselőket. Az öreg Bánffy Ádám gróf kolozsvári háza – az ötvenes évek amolyan társasági gyülekezőhelye – nemcsak a kormányzó előtt, hanem az ellenzék előtt is nyitva állott. Mert az erdélyi arisztokrácia maga is az abszolutizmus ellenfeleihez tartozott. Óvatos ellenzékiként, hiszen önreprodukciójához szüksége volt a Habsburg-államapparátus rendtartó szolgálataira, de anyagi felvirágzást, politikai súlyának bebiztosítását hosszú távon csak az unió helyreállításától várhatta. Nevét adta, pénzéből is áldozott a nemzeti törekvések támogatására, néhányuk (mint Mikó, Kemény Zsigmond, Teleki Domokos) személyesen vállalt részt a nemzeti kultúra ápolásában, még többen eljárogattak a kulturális rendezvényekre, így az Erdélyi Múzeum Egylet tudományos üléseire, ahol a hatvanas években még mindent végigültek. E két csoportot állította Mikó az egész úri rend által követendő példának. „Gondolja meg a birtokos osztály, hogy a haza iránt hazafinak mindig kötelességei vannak, miket teljesíteni kell, viszontszolgálatul a tőle nyert áldásokért, hálás elismerésül az élvezett javakért.” A közömböseket a nagyok példája és {1584.} osztályösztönük együttes hatása húzta ide. „Az az arisztokrácia, amelyik nem munkálkodik sem velünk, sem érettünk, nem sorozható hozzánk” – teszi hozzá Mikó, az elfordulókat a nemzetből való kirekesztés polgári gondolatával fenyegetve.*Mikó L, i. m. 10, 77.

A kiegyezés, az unió helyreállítása hirtelen szélesre tárta az arisztokrácia előtt is az érvényesülés már korábban sem zárt kapuit. Biztosítva volt a magyar Erdély – amiben őt kiemelt hely illette meg; s biztosítva lett a nagyobb tőkebeáramlás – amiből maga kívánt hasznot húzni.

A megpezsdülő gazdasági élet meggyorsította birtokaik modernizálását. Gazdaságuk felszerelését a kiegyezés előtt megoldották, most azok korszerűsítésére került sor. Többen jól működő mintagazdaságokat fejlesztettek ki, s rendszeresen részt vettek a különféle tenyészállat-kiállításokon, termény- és borbemutatókon, de az előző korszakokból örökölt általános lelkesedés a század végén már csak arra a néhányukra szűkült, akiket a közvetlen gazdasági érdeken vagy presztízsokokon túl a fejlesztés megszállottjaként tartottak számon. A bérleti rendszer lassú terjedése ellenére (1910-ben 444 nagybérlő működött) az arisztokraták is elsősorban maguk gazdálkodtak, gazdatisztjeik útján beleszóltak a termelőtevékenységbe. Az értékesítési viszonyok változásai felettük sem múltak el nyomtalanul, az eladósodás őket is fenyegette, amiből egy erdő, egy-egy szántóföld eladásával szabadultak. A századfordulón a nagyok birtokai általában nem voltak túlzottan eladósodottak.

A tőkés üzleti világ a gazdaság más szféráiban is kínált számukra lehetőségeket. Kisebb terményfeldolgozó üzemek, fűrésztelepek, üveghuták, ásványvíz-palackozók vagy éppen gyógyfürdőszállók tulajdonosai között éppúgy találunk arisztokratákat, mint a bányatulajdonosok, vállalatok és hitelintézetek részvényesei között. Szerény mértékben, de többjük bekerült a bankok igazgatóságába, ami jövedelmet hozhatott ugyan, egészében azonban nem változtatott az alapmagatartáson: arisztokrata nem ment gazdasági pályára, legfeljebb otthon gazdálkodott – ha egyáltalán törődött birtokával –, de szívesebben utazgatott, vagy a fővárosban politizált és társasági életet élt.

A törvényhozásban és a végrehajtó hatalom kulcspozícióiban végig előkelő helyet foglaltak el az erdélyi mágnások, noha sem a kiegyezésben, sem az ország további politikai életében nem volt sorsdöntő szerepük. Végig soraikból került ki a főispánok egyharmada, s miután szokássá vált, hogy a mindenkori kormányban valamelyik miniszter erdélyi legyen, azt is jobbára közülük választották ki. A sort Mikó Imre nyitotta meg, de utódai mind tekintély, mind tehetség dolgában elmaradtak mögötte, noha egy Kemény Gábor báró vagy Bethlen András gróf sem volt rosszabb az átlagos {1585.} szakminisztereknél. Az első erdélyi indítású miniszterelnök, Bánffy Dezső báró, aki maga nem tartozott a legvagyonosabbak közé, inkább a véletlennek köszönhette kormányra jutását; a századvég belpolitikai viharai közepette jobb híján őt szemelték ki egy átmenetinek szánt kabinet élére. A parlamentbe Erdély tekintélyes számban küldött arisztokratákat. A főrendiházban 14 Bethlen, 14 Teleki, 6 Bánffy ült további erdélyiekkel együtt, mígnem annak megreformálása 1885-ben a vagyoni cenzus bevezetésével néhány főre apasztotta őket. A képviselőházban változó számban találhatók, akár városok képviselőiként is. Erdély követeinek negyedét-harmadát ők adták. Gyakran szerepeltek túlnyomóan román többségű választókerületek küldötteiként, hol tekintélyük, hol befolyásuk, hol pénzük révén megszerzett mandátumokkal. Egészében az erdélyi arisztokrácia részt vett a politikai közéletben, a vagyonosabbak sem tartották magukat a nyilvánosságtól annyira távol, mint a szűkebb Magyarország leggazdagabbjai. Ebben a vonatkozásban is inkább a hazai középbirtokosok hagyományos funkciójához közelítettek. Nagy formátumú politikust azonban az 1848-as nemzedék kihaltával már nem tudott többé kitermelni.

Az arisztokrácia összetétele az egész korszakon át változatlan maradt, nagyjából úgy, mint a szűkebb Magyarország protestáns mágnásvilága. Mentalitásában nem hasonult a „nemzetek felett álló”, ún. birodalmi arisztokráciához, idegenekkel nem keveredett. A birodalmi centralizáció korában Bécsben még felmerült egy feltétlenül dinasztiahű új nemesség kinevelésének gondolata új tisztviselők, így románok köréből, hogy ezzel ellensúlyozzák a magyar arisztokráciát, de a tervről gyorsan letettek, s csupán egy-két kivételre futotta: egy főpapra: Şagunára, egy katonatiszt: Urs bárósítására, egy hivatalnok: Puşcariu lovagi kinevezésére. Az arisztokrácia persze nem fogadta be őket, bár a korábbi szigorú endogámia időközben oldódni kezdett. A protestánsok ugyanúgy tartották még magukat felekezeteikhez, mint ahogy a katolikus – mert nemcsak református mágnások voltak – családok (Kornis, Teleki, Rhédey) is külön házasodtak, de megszaporodtak a köznemes házastársak, az igen zárt Bethlen család pedig 1880-ban román rokonságot épít ki Mocsonyi Lívia révén. A nyitás azonban nem volt számottevő. Még az ország nyugati arisztokratáival is alig álltak rokonságban. A polgárság felé pedig éppenséggel zárva maradtak a kapuk, a kivételek inkább csak mint rendellenességek létezhettek.

Az arisztokrácia mindennapi élete a kastély körül szerveződött. A községtől tisztes távolságra álló, kerttel körülvett épületét az ötvenes évektől fokozatosan átalakították, nagyobbították, kényelmesebbé varázsolták. A korszak első felében teljesen újak is épültek, később inkább a korszerűsítésre áldoztak, bár nem egy kastélyban végig megmaradtak a gyertyavilágításnál. Magatartásformát a külvilág felé az apáktól és nagyapáktól sajátított el a fizikailag erősnek, sportban ügyesnek nevelt mágnásgyerek, a családon belüli életben {1586.} viszont az anya mellett a kastélyban élő magányos nőrokonok is nevelő szerepet játszottak. A protestáns mágnásifjak általában hazai kollégiumokban tanultak, majd az egyetemen jogot végeztek. Még azok is, akik Magyaróvár és Hohenheim gazdasági akadémiáira jártak, hazatértük után beiratkoztak jogi egyetemre. Néhányuk rögtön és inkább rövid időre diplomáciai pályára ment, másokat megfogott a színház, opera művészvilága, a szépirodalom. Teleki Sámuel gróf a trónörökös vadásztársából lett Afrika-utazó, a Rudolf- és Stefánia-tó felfedezője, s róla magáról is vulkánt neveztek el. A nála jóval fiatalabb Nopcsa Ferenc vagy Teleki Pál a korszak végén paleontológusként, illetve geográfusként szerzett magának tudományos hírnevet. Az ilyenek azonban kivételek voltak. Politikai karriert a kormányhivatalokban vagy országgyűlési képviselőként kezdhettek, a megyék tisztviselői karába nem álltak be, igaz, azok még arisztokrata alispánt is csak kivételesen választottak.

Akik nem politizáltak, s tudománnyal sem foglalkoztak, azoknak útja a tanulás után rögtön visszavezetett a hazai társas életbe, a többhetes zsuki nyaktörő hegyi lovasversenyekre, a hamvazószerdai kolozsvári bálokba, a vadászatokra, vendégeskedésekbe. De mindenekelőtt a kastélyba, ahol körülvette őt a létbiztonságért cserében teljes függőségben tartott belső cselédség, távolabbról vigyázta őt a több mint előzékeny közigazgatási tisztviselő; még tisztelettudóan megalázkodtak előtte a parasztok, akikkel nagyobb számban csak vasárnapi istentiszteleten vagy úrvacsoraosztáskor találkozott a jobbára ősei által épített templomban, ahol a vallási együvé tartozás demonstrálása hetenként erősítette a társadalmi különállás mindennapi valóságát.

A SÜLLYEDŐ NEMESSÉG ÉLETMÓDVÁLTOZÁSA

A hazai polgárosodásban döntő fontosságú társadalmi réteg, a nem arisztokrata középbirtokos nemesség Erdélyben is rendkívül heterogén összetételű volt. Felső csoportja vagyona nagyságát tekintve összemosódik az arisztokrata nagybirtokosokkal, széles alsó rétege viszont a paraszti életmód határán állott 100-200 hold körüli, gyakran még kisebb földtulajdonával. Nagy többségét, a kiegyezéskor körülbelül három és félezer fős alaprétegét a 100 és 500 holdat bírók, míg mértékadó kisebbségét jelentős, másfél ezer főnyi 500 és 5000 hold közötti földek tulajdonosai alkották.

A reformkorban és a forradalomban a szinte hiányzó önálló városi burzsoázia szerepét a birtokos nemesség és az értelmiség töltötte be, ő volt (az arisztokrácia liberális szárnyával szövetségben) a polgári átalakulás, főként a polgári politikai intézményrendszer kiépítéséért harcolók derékhada. A jobbágyfelszabadítás, a lassú kármentesítés azonban csapást mért erre a rétegre, s különösen az annak alsó kategóriáiban elhelyezkedő pár száz {1587.} holdasokra. Elveszítette a kötött munkaerőt, tőkéje pedig nem volt ahhoz, hogy beruházással és szabad bérmunkával birtokából modern gazdaságot teremtsen magának. Akik jóformán csak erdőt mondhattak magukénak, nem is számíthattak, a szántóbirtokosok pedig hitelhiány miatt alig gondolhattak az ötvenes években gazdaságuk korszerűsítésére. 200 sovány holdon egy tucat vonómarha, további harminc hízómarha tartása kevés volt ahhoz is, hogy a háromnyomásos rendszerben a trágyázást, tehát a talajerő visszapótlását biztosítsa. A nyomásos rendszer felszámolására, intenzív takarmánytermesztésre, olcsó ipari termékek igénybevételére – így műtrágya használatára – lett volna szükség a korszerű gazdálkodás bevezetéséhez, amire a középbirtokosok többsége nem volt képes. Ezt a birtokkategóriát – tartalékforrások hiánya miatt – a legérzékenyebben érintették a változások. Méreteiben még a 300-400 hold is alatta volt azon tulajdonnagyságnak, amely a termelőeszközök felhasználásával is biztosíthat akkora jövedelmet, „amivel a tulajdonos örökletesen és funkcionálisan meghatározott társadalmi presztízsét fenntarthatja”.*TÓTH T., Ellentét vagy kölcsönösség? A magyar mezőgazdaság üzemi viszonyainak történeti háttere és problémái. Bp. 1980. 57. A termelés növelésére az átmeneti gazdálkodás időszakában a középbirtok számára is elsősorban az extenzív fejlesztés, valójában a földterület kiterjesztése kínálkozott. A földért vívott harc első fordulóját, a jobbágyfelszabadítást, úrbéri pereket a nagy- és középbirtok nem veszítette el. Földvagyona jó részét átmentette a kapitalizmusba. Ahol azután a birtoktagosítást egyáltalán lefolytatták, ott régi befolyásával őrizte, néha értékében gyarapította földjét. De ebben a karszakban is kapott súlyos sebeket a birtokos osztály. Igaz, korábban felvett adósságai visszafizetésének kötelezettségétől 1860-ig moratórium védte, de hivatalos adatokból tudjuk, hogy az úrbéri kárpótlás jelentős része a birtokosok helyett egyenesen hitelezőik zsebébe vándorolt. Emellett az ipar és kereskedelem már az ötvenes években csökkentette az agrártermelők hasznát, a mezőgazdasági termények drágán kerültek az ipartól a fogyasztóhoz. A gabonán 1856-ban a szeszgyár 200%, a malom 100% körüli haszonnal adott túl, hogy azután a sütőipar is ugyanennyivel megemelje az árát. A kereskedők a vasút előtti évtizedben 20–25%-ot számítottak szállítási költségnek, s a gabonaár nyáron néha 70%-ot esett a télihez képest.

A nagybirtokosok közül mindössze öt-hatnál következett be teljes bukás a kiegyezés előtt, de a rosszul gazdálkodó középbirtokosok lába alatt már megrendült a föld. Mikó Imre 1861-ben az „elpazarolt birtokokról” szólva mondja: „Más szerencsétlenségeink között szinte legfájóbb szívvel nézem a magyar birtokoknak naponként sűrűbben előforduló elidegenítését”, s hazafias feladatnak minősíti a korszerű gazdálkodást és a föld megtartását. „Midőn egy vagy más vagyonos úr birtokait eladja, úgy jő nékem, mintha a {1588.} magyar haza földabroszából egy-egy szép darabot vágna le.”*Mikó I., i. m. 59. A középbirtok hosszan tartó pusztulási folyamatának kiváltó okai az elmaradott kapitalista fejlődés egyes gazdasági törvényszerűségeiben éppúgy fellelhetők, mint egy korábbi struktúrában kialakult kollektív szubjektum továbbélésében.

A tőkés gazdaságfejlődés sajátossága, hogy bár mind a mezőgazdaságban, mind az iparban és kereskedelemben komoly fejlődést hozott, e két fő ágat mindegyre szembeállította egymással. A kereskedelmi, az ipari és a pénztőke fejlődése gyorsabban ment, mint a mezőgazdaságé. Az utóbbi terményeinek feldolgozatlansága vagy igen alacsony feldolgozási szintje – s önálló értékesítési rendszer hiánya miatt is – az agrárszektorban megtermelt értéktöbblet számottevő része átáramlott a kereskedelembe és az iparba, a városokba. Az ipari befektetések gyorsabb megtérülése a mezőgazdasági nagytermelőt, a nagybirtokost is hátrányos helyzetbe hozta a tőkésekkel szemben.

A középbirtok számottevő lemorzsolódása a gazdálkodás korszerűsítésével párhuzamosan haladt; a földért vívott harcnak ez lett a második fordulója. Itt már nem elsősorban alig felszabadult jobbágyokkal, hanem piachatásokkal, modern tőkével kellett megverekedni, jobbára az utóbbiak által meghatározott feltételek között. A józanabbak, szerencsésebbek – általában a vagyonosabbak – megtalálták számításaikat. A középbirtokosok jó része azonban nem tudott alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Gazdatisztnek képzett agrár szakembert még a 4-500 holdas sem volt képes rendesen megfizetni, így továbbra is „maga gazdálkodott”. A szigorú takarékosság, polgári szorgalom és körültekintő vállalkozói szellem nem alakult ki nála, az egyre költségesebb politizálást és a reprezentációt viszont továbbra is vállalnia kellett, hiszen csak így őrizhette a közéletben régi pozícióit. „Nem tudott számolni a jobbágyság eltörlése következtében megváltozott körülményekkel, nem változtatott életmódján és nem változtatott gazdálkodási módján … Nem volt rosszabb, csak konzervatívabb más osztályoknál” – panaszolja a századfordulón az Erdélyi Gazdasági Egylet lapja.*A kassai gazdakongresszus. Erdélyi Gazda, 1900. szeptember 13. Egy 300 holdas Küküllő menti nemes gazda nemcsak béreseket tartott, hanem szakácsnőt, kézilányt, négylovas hintót. Rendszeresen látogatta a városi kaszinót, adósságai ellenére kártyázott, bár ekkor már kivételszámba mentek azok a nagy kártyacsaták, ahol néhány hosszú estén egész birtokok úsztak el. Jellegzetes magatartásformája lett az erőn felüli költekezés. A földbirtokra felvett hitelek ilyen gazdálkodás és életmód mellett nem a korszerűsítést, hanem a lassú tönkremenést segítették. Az évi termés eladásakor valamit törlesztettek, hogy hamarosan újabb kölcsönökért folyamodjanak. A hetvenes évektől kezdték megrohanni a bankokat, takarékpénztárakat. Sok dzsentri kért a nagyszebeni {1589.} román Albina banktól is hitelt, mindaddig, amíg az 1885-ben üzleti és politikai óvatosságból – mintegy két évtizedre – ki nem rekesztette őket ügyfelei közül. Az új életforma és új gazdasági feltételek együttesen rombolták a kisebb középbirtokos vagyonát, amit tetézett az örökösödési rendszerből adódó aprózódás. 2-300 hold négy gyermek közt felosztva számukra szinte a semmivel volt egyenlő, új életpályára ugyancsak birtokeladásból lehetett nekik indulótőkét biztosítani. Az úri rangnak megfelelő taníttatás is sok pénzt emésztett. A kortársak szerint némely erdélyi jogásztanuló havonta 60–100 forint külön apanázst kapott, hogy helyezkedni is tudjon, mert az egyetem „a közélet kicsiben, kortesekkel, párbajokkal és majdnem parlamentekkel is felszerelve”.*Pusztuló középosztály. Erdélyi Gazda, 1900. október 7.

A középbirtokos rétegnek így lett létkérdés a fizetett állami vagy megyei tisztviselői állás. Még a gazdagabbak számára is, de különösen az alsóbb, 2-300 holdasok számára, ezeket azután alispáni széktől a falusi körjegyzői állásokig mindenütt megtaláljuk. Tömeges bevonásuk az államapparátusba – a közhiedelemmel szemben – éppen a hatalomátvétellel ellentétes tendenciát, a nagypolitikai döntésekből való kiszorulást jelzi: vagyona megrendülésével önálló politikai arculatát veszíti el. Egyre jobban „ráfanyalodik az állam kenyerére”, hogy azután a kormányzat kezében zsörtölődő, kellemetlenkedő, de engedelmes végrehajtó közeggé váljék.

A volt nemesi birtok lemorzsolódására nincsenek pontos adataink. A 100 és 1000 hold közötti birtokúak száma a kiegyezéstől a világháborúig közel felére apadhatott. A századfordulón tényként tekintették, hogy „a jó gazda marad birtokán; nehezen, de tartja magát”. Az adatok mindenesetre alátámasztják az állandó birtokeladásokat, polgárok térhódítását. „Egy új, a városokból kiözönlő egészséges invázió van folyamatban, mely szerzett tőkét és tudást, okos számítást, friss életerőt, új rendszereket, irányokat visz mezőinkre, s mely bizony az ősi elemek gyengébbjeit itt-ott ki is szorítja.”*Uo. Ekkor került sor a birtokért folyó harc harmadik fordulójára. Az új század elejére a parasztság újból támadásba lendült a földért, harcát ezúttal már a tőke szervezte. Megszűnt a korábban nyomasztó hitelhiány, a tőke magának elhelyezést keresve rátalált-rákényszerült az időközben hitelképessé erősödött parasztra, s különösen 1906 után nagy üzlet lett a parcellázás. Románok, magyarok, szászok, nagybankok és takarékpénztárak, ügyvédek és birtokosok egyaránt nyerészkedtek ezen. 1903 és 1912 között – az Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE) felmérése szerint – 900 ötven holdnál nagyobb birtok cserélt gazdát. Jó kétharmada középbirtokból származott, s zömében ezt is parcellázták. Ekkorra tetőzött az a – nemcsak magyarországi – folyamat, melynek során a nagy- és középbirtok áruba bocsátja területeinek egy részét, hogy a {1590.} fennmaradón a föld- és a beruházás-ráfordítás kedvezőbb arányait kialakítsa. Erdélyben (Szilágy megyét is ideszámítva) tíz év alatt 50 hold feletti darabokban mintegy 200 ezer holdat, fele részben erdőt adtak el, amiért a birtokosok 70 millió koronát kaptak.

A középbirtok bomlási folyamata és a parcellázás egyben az egyes nemzetiségek földtulajdon-nagyságában is arányváltozásokat hozott. Az EGE számításai azt mutatják, hogy a századfordulótól az utolsó békeévig mintegy 25%-kal csökkent a magyar középbirtokosok száma, hétszáz középbirtok ment át zömében román parasztok egyéni vagy községi tulajdonába. Az utolsó tíz békeév 50 hold feletti birtokforgalmának egyenlege a fenti számítás szerint a magyar tulajdonban lévő földek 144 618 holdnyi csökkenésével, a román földtulajdon 112 808, a szász földvagyon 31 810 hold növekedésével zárult. A szász birtokállomány hosszú távú csökkenésére biztos adatok nincsenek.

A földvagyonban megjelenő változások nemzeti-politikai kihatását a kortársak korán felismerték. Mikó Imre 1861-ben attól tartott, hogy a magyar földbirtok megcsappanása „idővel nagy statistico-politikai liqvidatiot von maga után”.*Mikó I., i. m. 61. A román polgárság nagy egyénisége, Bariţ 1885-ben a földvásárlást szorgalmazza: „igen, ez egy gazdasági háború, amelyet teljes erőnkből kell folytatni az ország egész területén, ha tovább akarunk létezni, ha akarjuk: valóban legyen hazánk”.*G. Bariţ 1885. március 1-i levele Al. Barbolovici-hoz. Közli: Revista Arhivelor, 1980. 1. sz. 73. A századforduló után magyar részről erősödik az aggodalom. Az úri birtok ügyét az egész nemzettel azonosítva, 1913-ban Bethlen István kongatja meg a vészharangot: „Erdély magyarsága a gazdasági és politikai tönk szélén áll” – mondja, majd vádat emel – „a magyar közszellem ellen, … amely megfontolás nélkül erőszakolta rá Magyarországra a francia forradalom világpolgári gondolatkörének intézményeit.” Hitbizományt, állami hitelsegélyt kér, mint ahogy mások is már korábban, a nyolcvanas években ettől várták a gyengülő nemesi birtok megmentését.*Erdélyi Gazda, 1913. szeptember 14. Bethlen nyomán a nacionalista felfogás „eladó országról” beszél, mondván, „ha lesz arra egy pár békés évtizedünk, akkor azalatt végre kell hajtanunk Erdélyben az új honfoglalást”.*Tokaji L., Új honfoglalás. Kolozsvár 1913. 5–6.

A birtokos nemesség a világháború kitöréséig teljesen felbomlott és polarizálódott. Felső rétege összefonódott az arisztokráciával, noha különállását a társadalmi életben mindkettő megőrizte. Elsősorban a megye volt az övé, s ott a románok előtt szinte elreteszelte a közélet kapuit. Kulcsszerepet vitt egy-egy vidék politikai életében; Hunyad közéletét például majdhogynem családi hitbizományként uralta a Mara, Pogány, Török, {1591.} Hollaky, Udvarhelyét az Ugron család. Minisztert ritkán neveztek ki soraikból, de bőven adtak országgyűlési képviselőt. A 15 erdélyi főispánból 910 mindig közülük került ki; az alispánok, általában a megyei tisztviselők közé arisztokratát alig engedtek be, ennyiben felfelé is őrizték exkluzivitásukat. A Zeykek – mint legvagyonosabbak – a gazdag arisztokratákhoz beházasodhattak, sőt 1893-ban egyiküket bárói rangra emelték. A vagyonban leglentebb állók már tarkább keveredést mutatnak, s gyerekeiket szívesen adták gazdasági pályára, mérnöknek vagy orvosnak, a századelőn már benn ülnek a MÁV tisztikarában is. A magasabb katonatiszti karrier ritkábban jött számításba, akadémiára amúgy is Pestre vagy Bécsbe kellett menni, s ráadásul túlságosan rebellisek voltak hozzá. A lányokat gyakran csak szerényebb középfokú oktatásban részesítik, hiszen azok úgyis otthon ülnek, illő kérőre várva. A székely lófő gyermekei számára már emelkedésnek számított a jegyzőség, a századvégtől elfogadottnak a tanári vagy tanítói pálya. Ahol nem sikerült szorgalommal és takarékoskodással egyensúlyt teremteni a gazdaságban, ott „a kúriák megomlottak, vagy új gazdák költöztek azokba. Az újabb nemzedék egy-egy kis hivatal zugában húzódik meg, s ott körmöli a betűt.”*NAGY I., i. m. 28. Így fordul át ez a réteg polgárrá, megőrizve azonban a nemesi származás tudatát és értékrendjét, és mint a politikában a múltból hagyományt magával hozó egyedüli szélesebb csoport, mentalitása, életformabeli öröksége az új magyar társadalom értékrendjét is befolyásolta. Mert a birtokból és a hatalomból kiszorultak is a széles néprétegek szemében magukon viselték a hatalom bélyegét.

A magyar mellett mintegy bolygóként létezett a román úri birtokosság. Erdélyben a századelőn 804 román úri birtok haladta meg a 100 holdat, azonban ezek átlagos nagysága a felét sem tette ki a magyarnak, mivel kevés volt köztük a latifundium. A Vlad család a maga 6727, a Mihu család 5213, a Vaida-Voevod család 3827 hold földjével 1906-ban a legnagyobb román földesurak voltak Erdélyben. A Bánságban, Szilágyban, Máramarosban további jelentős román birtokokat találunk. Az említett időpontban az egész országban a tíz 2000 hold feletti román birtokos közül messze kiemelkedett a bánsági Mocsonyiak 28 124 holdas latifundiuma; 14 főnek, köztük ügyvédnek, egyházi személynek volt még 1000 és 2000 hold közötti földje. Ezernél több volt a román középbirtok, átlagos területük a 100–300 hold között mozgott, s jelentős hányadukban paraszti tulajdonnak tekinthetők. Legtöbbet Máramarosban (123), Kolozsban (116) és Szolnok-Dobokában (109) találunk. A román úri birtokost – kik közül az ismertebbek nemesi származásúak – háza, öltözködése, életformája alapvetően nem különítette el magyar osztályos társától, politikai magatartásformáik a szembenállás ellenére egészében ugyancsak azonosak voltak.

{1592.} A PARASZTSÁG RÉTEGZŐDÉSE

A társadalom széles alaprétegét a parasztság alkotta. Eredetét, összetételét tekintve magába foglalta a volt jobbágyokat, zselléreket, határőrkatonákat, régi szabad parasztokat és kisnemeseket – tehát mindazokat, akik általában 100 holdnál kisebb birtokon, paraszti életmódban éltek. Ide kell számítani a majdnem földtelen félproletárok és a teljesen nincstelen, de falun élő agrárproletárok százezreit is. A parasztság korszakunkban számban végig növekedett, a társadalmon belüli részaránya azonban csökkent, különösen 1890 és 1910 között. Minden változás mellett azonban a paraszti társadalom szerkezete itt nehezebben módosult, a kisparaszti birtok erősebben tartotta magát, mint az ország más részein, a mezőgazdasági bérmunkások, agrárproletárok aránya is alacsony, ezzel szemben a paraszti és proletár lét határán álló félproletárok magas arányszámát csak az északkeleti felvidék múlta felül.

A bizonyosan falusi népesség 1880-ban 1,8 millió volt, ez a szám az 1910. évi népszámlálás alapján a történeti Erdélyben kétmillió fölé emelkedik. A mezőgazdasági keresők nagyjából háromnegyede (közvetlen nyugati szomszédságában, a Temesvár–Szatmár közötti sávon viszont alig kétharmada) tartozott valamilyen mértékig a földet birtoklók, illetve bérlők kategóriájába, a többi földnélküli volt. A kapitalizmus évtizedei a már eredetében is igen eltérő nagyságú paraszti birtokokat lassan tovább aprózták, a falvakon belül újfajta differenciálódás alakult ki. 1857-ben Erdély művelhető földje 8,9 millió parcellából állott, 1879-ben viszont már 10,6 millióból. Az Erdélyi Gazda által közölt részadatok ugyancsak arra engednek következtetni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években az osztódás erősödött. Kolozs megyében a birtokos parasztok száma 1861-ben 19 806, 1883-ban 24 960, tehát 26%-kal nagyobb, csakhogy elsősorban a szegényebb réteg, a fél- és negyedtelkesek száma növekedett (78%-kal). Fontos szerepet vitt ebben az örökösödési rendszer, mely minden fiúgyereknek egyenlő arányú részesedést biztosított, s a nyolcvanas években felpanaszolják, hogy „ma már a lány is kéri örökségét”.*Erdélyi Gazda, 1886. február 15. A telekosztódás és a birtokvásárlás és -eladás mérlegét nem ismerjük. Összességében a gazdaságok számában döntő változás nem mehetett végbe, hiszen Keleti Károly adóhivatali adatok alapján a kiegyezéskor valamivel félmillió fölé tette a földtulajdonosok számát, a századforduló felmérései ugyancsak hasonló nagyságrendet mutatnak.

A parasztság belső tagozódását a földdel és állatokkal való ellátottság és a gazdálkodás módja, a történeti hagyományok különbözősége határozta meg. Az egyes birtokoskategóriák elhatárolása sem egyszerű, mert a statisztikai felvételek városi polgárok kertjeivel, nem paraszti földdarabokkal éppen a törpebirtokosok számát növelték; ennek korrigálásában valamelyest segít az {1593.} 1904. évi felmérés a mezőgazdaságból élő felnőtt férfiak birtokviszonyáról, ami viszont az özvegyeket, fiatalabb tulajdonosokat rekeszti ki, de egészében megbízhatóbb adatokat nyújt. Másfelől az Erdélyre általában használt birtoknagyságok tájegységenként más és más életkörülményekhez kapcsolódnak, hiszen a földminőség, piackörzet, örökölt termékszerkezet, eszköz- és állatállomány döntően befolyásolta a termelés hatékonyságát. Az Erdélyen belüli különbségek mellett az országrészt kirívó ellentét választotta el a termelés gazdaságosságát tekintve a többi tájegységtől. A századfordulón a medián gazdaság kataszteri tiszta jövedelme hektáronként csak jó harmada volt a dunántúlinak, fele az országosnak, távolabbi összehasonlításban viszont kétszerese a bukovinainak. Erdély az ország s egyben a monarchia elsősorban hagyományosan gazdálkodó, mind a külterjes, mind a belterjes növekedés jeleit felmutató régióihoz tartozott, ahol azonban a belterjesedés hosszú történeti folyamata éppen csak nekilendült. Mindez a falvak egyes rétegein belül más és más mértékben érvényesült.

Megjegyzés: A 0,1% alatti értékeket x jelzi.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat, 56. kötet.

A gazdagparasztságot a munka nagy részét a felfogadott, rendszeresen alkalmazott cselédekkel, napszámosokkal folytatott termelőtevékenység választotta el a falvak népének zömétől. (A bérmunka archaikusabb formája, a részes művelés itt ugyancsak erősen érvényesült, míg az állandó férfi cseléd évi bérét legalább felében készpénzben fizették.) Az eredetében vegyes összetételű nagyparaszti réteg az ötvenes években már szorgalmasan és okosan gazdálkodó volt kisnemesekből, volt gazdag jobbágyokból, vállalkozó-kísérletező, a forgalomba bekapcsolódó középparasztokból kovácsolódott össze. A parasztság differenciálódását és a nemesi birtok bomlását is kihasználva, az 50–100 hold körüli földdel bíró réteg a századfordulón megerősödött. 1900-ban számuk családfőkben közel 7 ezer, alig nagyobb, mint 1867-ben, 1910-ben viszont – egy más felvétel alapján – már több mint 9 ezer volt. Hozzájuk számítható a 20–50 holdasok meggazdagodott része is, erre azonban nincsenek alkalmas számadataink. A bácskai vagy bánsági basaparaszt jómódját s ebből következő nagy tekintélyét ugyan nem érte el, de az erdélyi nagyparaszt is hatalommá nőtt. Az úri birtokosnál nagyobb mértékben alakította a falvak népének értékrendjét, közülük kerültek ki a falusi bírók, egyházi gondnokok, őket tartotta számon a városi kereskedő, a választási kortes, a megye közgazdasági előadója, a szövetkezeti központ, hozzá húzott a pap és a tanító, vele parolázott az úr. Ők rendelkeztek a legjobb állatokkal, eszközökkel, ők vették a modernebb gépeket, akár cséplőgépet, soraikban jócskán volt korcsmáros, malomtulajdonos is. A termelőmunkában a nagygazda rendszeresen részt vállalt, kíméletlenül hajtotta a munkásokat, nemegyszer önmagát is. Rossz évjáratú esztendőkben hozzá fordultak a rászorulók élelmiszerkölcsönökért, amit aztán bonyolult viszontszolgáltatások rendszerében kamatostól fizettek vissza. A nagyparaszt számára a polgárosodás fő útja zárva maradt, mint réteg nem alakulhatott holland vagy {1595.} dán típusú tőkés parasztpolgársággá. A századvégre azonban szélesedett a kerülő út. Születésszabályozással kötött házassági rendjével, üzleteléssel önmagát stabilizálta, gyermekei taníttatásával, az úrinak számító hivatalnoki-értelmiségi pálya iránti alázatával utódai számára lehetővé tette az egyenkénti társadalmi „felemelkedést”. Az csupán kivételnek számított, hogy a századfordulón két székely módos paraszt – egy községi bíró és egy falusi molnár – bejuthatott a parlamentbe.

A középparasztság számban mintegy tízszerese volt a gazdagparasztságnak, a századfordulón több mint 75 ezer kereső tartozott hozzájuk. Az alapmunkaerőt itt a család adta ugyan, de alkalmaztak bérmunkát is, főleg munkatorlódáskor, máskor viszont maguk (főként a fiatal családtagok) vállaltak bérmunkát igavonóikkal. Noha a gazdálkodásban erősen hagyományőrző volt, korszerűsítésben (a szász parasztságtól eltekintve) elmaradt a gazdagabbak mögött, mégis a századfordulóig – mint réteg – eléggé stabilnak látszik. Az igavonókon kívül rendszeresen tenyésztett néhány marhával egyensúlyban tudta tartani gazdálkodását, az új századtól azonban lassú lemorzsolódást is észlelünk nála. A tehetősebbek egyik gyermeküket azért lehetőleg gimnáziumba adták, vállalva ennek a századfordulón mintegy évi 400 korona költségét – valószínűleg ez volt a család legnagyobb kiadása –, amihez képest eltörpült a 30-40 korona körüli állami és községi adó együttes összege.

A kisparasztság alkotta az agrárnépesség közel felét, 1900-ban a mezőgazdasági keresőkből 401 ezer főt. Általában 20 holdnál kisebb birtokán bérmunkát nem alkalmazott, földjét a maga és családja munkaerejével művelte, a családtagok viszont rendszeresen vállaltak bérmunkát, lehetőleg a falun belül, hogy az évi gabonaszükségletet fedezni tudják, esetleg a legény egy pár csizmát vásárolhasson magának. Az új században az árutermelő vidékeken a kisparasztok gyermekei dinamikusabb elemet képeztek, mint a középparaszt otthon élő fiai, mert éppen a gyakori bérmunka révén jobban kiszabadultak az apai hatalom alól, amit mellesleg az is mutat, hogy bérükből nekik már jutott valami a falusi társas élet egyik fontos formájára: a korcsmázásra.

A szinte általánosan tagosítatlan határ – Mezőpaniton 1871-ben a 15-20 holdas gazdák birtoka 40-50 parcellában feküdt – fenntartásának erős híve a kisebb birtokos, elsősorban a régimódi szabad legeltetés fenntartása, a gazdaság fennmaradását biztosító állatállomány megélhetése érdekében. Mert már a kiegyezéskor is így volt, a századfordulón pedig pontosabban kimutatható, hogy a 10-20 holdas gazdaságok a rendelkezésükre álló földhöz viszonyítva majdnem kétszer annyi állatot tartottak, mint a középparasztok. Igaz, volt, ahol éppen a sok állatot tartó módos gazdák ellenezték a közös föld felszántását, a hatóságok pedig inkább a nyugalom fenntartására, semmint a törvények betartására törekedtek. A nyomásos rendszer korszerűsítése a hatvanas években így is megkezdődött, a természetes kaszáló szűk területe a {1596.} jobb székely gazdákat rákényszerítette a zabosbükköny, lucerna vetésére, ezzel viszont megtették a döntő lépést az istállózó állattartás irányába, amire az idő múltával fokozódó mértékben volt szükségük. Egy 10 holdas székely kisgazda pénzkiadása 1860 után 40 év leforgása alatt négy-ötszörösére (500 korona fölé) emelkedett, s ennek háromnegyed részét állat vagy állati termék eladásából fedezte. A kisparaszti gazdaság évtizedeken át fejlődött, de mindvégig a nélkülözés határán élt. „Üssön be egy állatjárvány, mely a sertéseket, a juhokat elsöpri, vagy megeszi a medve az egyik ökröt, tehenet vagy tulkot, a mérleg rögtön megbillen, a gazda takarékpénztárra szorul”, ami – ennél a kategóriánál – a vég kezdete, írta 1902-ben az egyik székely megye gazdasági szakértője.*T. NAGY I., i. m. 28; UŐ, Csík megye közgazdasági leírása. Klny. Bp. 1902. 20. Közli: A megindult falu. Tallózás a régi erdélyi faluirodalomban. 1849–1914. (Vál. és bev. EGYED Á.) Bukarest 1976. 115. Csíkmenaság 488 családjából az 1900. év végén s 1901 elején 23 családnak elárvereztetett minden földje, összesen 457 hold, amit azután helybeli lakosok vettek meg, s a „kiárverezettek” részben Romániába mentek családostul, részben a faluból jártak el fűrésztelepi munkára. A réteg legszegényebbjei két tehenet még tartottak, de azzal szántottak, fuvaroztak, így viszont borjúztatni nem tudták, s újabb állatok beszerzése, tehát a kilábalás nagyon megnehezült számukra.

A kisparasztok vagyoni gyengesége nem jelentette teljes kirekesztésüket a községi élet irányításából. Részben azért nem, mert ők adták – az országos átlagot meghaladó arányban – a tradicionális erdélyi parasztság legszélesebb rétegét, részben azért, mert számos község teljes népessége kisparasztokból állott. Valamelyest még az országgyűlési választásoknál is tekintettel kellett lenni rá. Képviselő-választói joga zömének ugyan nem volt, de a kortesek beszédeit végighallgatták, véleményt alkottak, s az országos politika mozgalmasabb időszakaiban nyomást gyakoroltak a falusi választókra.

Tájanként és nemzetiségenként jelentős különbségek voltak a kisparaszti világon belül is. Megint a szászok mutatják a legkedvezőbb képet, másutt sokfelé a románok helyzete kedvezőbb a magyarokénál. Maros-Tordában a századfordulón az átlagos román gazdaság földje, állatállománya mintegy 25%-kal haladta meg a magyarét.

A birtokos parasztság legalsóbb rétegét az a félproletárnak számító, mezőgazdaságból élő kategória alkotta, amelyet a statisztikák kisbirtokos-napszámosként tartottak számon. Az ilyen „földbirtokos” félproletárok részaránya Erdélyben igen magas volt: a századelőn a mezőgazdasági foglalkozású keresők közül mintegy 20%, több mint 180 ezer fő tartozott ide. Megélhetésüket alapvetően a bérmunka, részes bérlet biztosította. E réteget a tradicionális parasztsághoz lakóhelye, családjának életmódja jobban kötötte, mint két-három hold földje, mely inkább jövedelemkiegészítő funkciót töltött {1597.} be, bár ennek fontosságát sem lehet elhallgatni. Létezésüket már az 1850-es évektől nyomon kísérhetjük, amikor is egyes városok piacain néha több száz paraszt próbálta áruba bocsátani munkaerejét. Ez a széles réteg tehát már átmenet a nincstelenek széles tábora felé, de birtokosi tudata inkább láncolja a kisparasztsághoz, mint a tisztán bérmunkából élőkhöz; a hagyományos gondolkodás nem fogadta el, hogy számára az előbbi a múltat, az utóbbi a jövőt jelenti.

Az agrárproletariátus alkotta a szegényparasztság legszélesebb, s egyben legkiszolgáltatottabb rétegét. A századelőn negyedmillió agrárproletár munkavállaló tette ki a mezőgazdasági kereső népesség 28-30%-át. Alaptömegét a feudalizmusból a kapitalizmusba átlépő zsellérek földnélküli része, az akkori paraszti népesség alig negyede (a Bánságtól Szatmárig húzódó sávon viszont mintegy 40%-a) alkotta, s a későbbi fejlődés gyarapította sorait. Birtokrendezés, erdő- és legelőarányosítás során földhasználati joguktól megfosztott kisegzisztenciák mentek tönkre, jutottak agrárproletársorsra, noha azokon a területeken, ahol jelentős közös birtokok maradtak, a földtől való teljes elszakítás nem következett be. Éppen ezért a réteg részaránya Erdélyben jócskán elmaradt az országos átlag (39%), s különösen a szélsőségesen differenciált Nagyalföld (53%) mögött. Ahol a nagybirtok erősebb volt, mint Torda-Aranyosban, Kolozsban, ott több volt az agrárproletár, míg Fogarasban vagy Beszterce-Naszódban számuk elenyésző, Hunyadban pedig jórészt felszívta őket a bányászat, az ipar. Minden hatodik agrárproletárnak volt még valami csekély földecskéje.

Az uradalmi cselédek adták az agrárproletariátus kevéssé dinamikus, ugyanakkor a nagyobb biztonságot őrző rétegét. Szigorú belső hierarchia érvényesült közöttük, amit a széleken lévők bére közötti mintegy tízszeres különbség tett nyomatékossá. A belső cselédek egyéniségük teljes feladásával kimondott jólétet vásároltak maguknak – a lányokat az úr „házasította ki” –, de a kastélyon kívüliek első kategóriája (kertész, öregbéres) ugyancsak biztonságban élt, részesedett a patriarchális viszonyok kevéske előnyéből. A majorban élő cselédek számára azonban inkább a kiszolgáltatottságból jutott ki. Bérüket természetben és pénzben kapták; az utóbbi részaránya folyton növekedett, jórészt azáltal, hogy az uradalmak mind több hagyományos természeti juttatást (így földdarabkát, disznótartást, tehéntartást) vontak meg a cselédektől, s ezek ellenértékét pénzben fizették. A századfordulón az uradalmi cselédbér évi 300 korona körül járhatott.

Cselédet, szolgát a parasztgazdák módos rétege is tartott. Ezek a gazda házában éltek, vagy legalábbis ott étkeztek, gyakran falubeli ismerősökből, árván maradt rokon gyerekekből kerültek ki. Bérüket a szokásjog szabályozta, ruhát, csizmát, bocskort, borjút vagy malacot, némi készpénzt kaptak. Gazdai hatalom alatt állottak még az 1876. évi cselédtörvény szerint is, s ennek korszerűsített változata 1907-ben ugyancsak meghagyta az egyszerűbb testi {1598.} fenyítés lehetőségét. A világháború előtti több tízezres cselédréteg egészében igen rossz lakáskörülmények között élt. Az uradalmakban zsúfoltan helyezték el őket, a parasztgazdáknál jobbára az istállókba szorultan háltak éveken, fél életen át, köztük olyan emberek, akiknek egyébként volt kis földjük, s a cselédidő után önálló gazdákként éltek.

A községi pásztorok őrizték a földművelő falvak csordáit, rendszerint egész évre szerződve, természetbeni fizetés ellenében. A juhnyájakat a pakulárra, egy-két segítőtársára és kutyájára bízták. A pásztor a szaporulatból, a tejből és a gyapjúhozamból részesült, de még a juhok trágyájából is kapott részt, amit szintén pénzre válthatott át. Élete könnyebb volt, mint a havasok magányos pásztorainak, a Kolozsvár környéki falvakban például „a tejre soros gazdától” rendszeresen kaptak meleg ételt is. Mint a gazdaságok értékes kincsének őre, a pásztor, ha kívülről jött is, megbecsült alakja volt a paraszti közösségnek.

A napszámosokat a gépesítés fokozatosan szorította ki egyik-másik munkaágból, így például az addig hosszadalmas cséplésből, egyes helyeken – mint Brassó környékén – részben az aratásból is, mert a gép az előbbinél a munkaszükségletet negyedére, utóbbinál felére csökkentette. Ezt azonban ellensúlyozta a termelés volumenének növekedése, a fakitermelés, a munkaigényes növények térhódítása (ezek májusi gyomlálását jobbára 10-12 éves gyermekekkel végeztették). Tavasztól kora őszig, ingadozó napszámbérek mellett kellett megkeresniök az élelemrevalót. A századfordulón a látástól vakulásig végzett napi munkáért valamivel 1 korona felett fizettek, kevesebbet, mint húsz évvel korábban, s csupán 1906 körül következett be számottevő emelkedés, hogy aztán 1910-re a bér 2 koronás határon járjon. A női napszámos mintegy kétharmadát, a gyermek pedig felét kapta a férfiak munkabérének. Kolozsvárt külön „cselédpiac” is volt, ahol naponta, még inkább hetivásárkor fogadtak fel napszámost.

A magyarok között már 1890-ben nagyobb volt a napszámosok aránya, mint a többi nemzetiségeknél.

A napszámosmunka csúcsideje az aratás volt, amikor jóformán néhány hét leforgása alatt kellett megdolgozni a család kenyérgabonájáért. Jó előre kötött megállapodásokban egész falvak szerződtek – ezúttal nemcsak proletárok – egy toborzó vezető irányítása alatt a hajnaltól sötétedésig tartó hajszára, Erdély belsejében akár sarlóval végzendő aratómunkára. Egy sor falu kiürült ilyenkor, Magyarókeréken a község kétharmada ment el, s még a 80 év körüliek is velük tartottak a századfordulón. A klimatikus különbségek annyi előnyt is biztosítottak, hogy a későbben érő havasalji gabona betakarítása előtt még maradt idejük az ország belsejében két-három hét bérmunkára. Az aratók fő felvevőhelye a Temes–Szatmár közti nagy gabonatermelő sáv volt. Így messzi földre eljártak, kialakult a rendje is, hogy mely falu hová megy. A kalotaszegiek Biharba, az Alföldre és a Mezőségbe mentek, a mócok Arad {1599.} környékére, a székelyek Brassó körül éppúgy arattak, mint a Bánságban vagy Romániában. A munkát páronként (vagy hármasban) és részes bérezésben végezték a learatott gabona tizedéért-tizenegyedéért, ami a századfordulón hét-tíz mázsa búzát jelentett, nagyjából annyit, amennyit egy átlagos család egy évben elfogyasztott, s a „fölöslegből” adósságait törleszthette, jó évben valami pénzhez is jutott. A paraszti gazdaságok a hegyes vidékeken pénzben fizették az aratókat.

A summások, némiképpen az aratómunkásokhoz hasonlóan, valamilyen szezonmunkára szegődtek egy összegben meghatározott, de kisebb részben mindig természetben kiadott bérért. A legigényesebb növények (szőlő, cukorrépa) művelésétől a tudást nem kívánó robotmunkáig mindenre felhasználták őket. Fogarasi mezőgazdasági munkások 1907-ben három hónapra 150 koronát, szállást, szalonnát, lisztet, juhhúst, túrót, ecetet, pálinkát és fát kaptak, amiért készek voltak „a felmerülő mindennemű mezőgazdasági munkának a teljesítésére”.*Idézi EGYED Á., A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest 1975. 182. A munkaerő-kínálat egyenetlen területi megoszlását mutatja, hogy a szegényes Székelyföld déli sarkába cukorrépa-művelésre a világháború előtti tíz évben a Felvidékről is hoztak summásokat.

A nagy munkásvándorlás nem volt mentes a konfliktusoktól. Az Alföld fejlettebb agrárproletariátusának szervezkedéseivel szemben az ottani birtokosok és az államhatalom mindegyre megpróbálták kijátszani a szegényebb vidékekről – így az erdélyi részekről is – odahozott napszámosokat. Hosszabb távon azonban a rendszeres érintkezés az utóbbiak öntudatosodását gyorsította. A szocialista tanok az Arad–Szatmár vonalon terjedtek a leggyorsabban, a századvég viharsarki mozgalmaival szinte egyidőben itt alapítják az első önálló földmunkásszervezeteket. A földmunkások bérmozgalmai során 1891–1892-ben dördültek el az első csendőrsortüzek, majd néhány csendesebb év után, a szocialisták térhódítása nyomán 1897-től erősödik a szervezkedés, megkezdődnek az aratósztrájkok, s ezek átterjednek – ha kismértékben is – Erdélyre. Itt azonban inkább egymástól elszigetelt helyi forrongások vannak, melyekben már a parasztság birtokos rétegei vesznek részt, zömükben a birtoktagosítások elleni tiltakozásuknak adva hangot. Itt nem került sor olyan nagyarányú megmozdulásra, mint Élesden, ahol 1904 tavaszán 40 falu jobbára nincstelen román és magyar parasztsága gyűlt össze, s a csendőrséggel összetűzve 22 halottat veszített, majd 55 fő járta meg a börtönöket. Nem volt érdemi hatása Erdélyben a kor legnagyobb európai megmozdulásának, a vérbe fojtott 1907. évi romániai parasztfelkelésnek sem. Alapvető okát mindennek az erdélyi részek jobb életkörülményeiben, alacsonyabb differenciáltsági szintjében s a falvak társadalmának még meglévő nagyfokú tradicionális kohéziós erejében kell keresni.

{1600.} Legalul, félig-meddig a társadalom alatt, az ismeretlenségben helyezkedett el a külső szemlélő számára valaminő ősi szabadság eltorzult maradványait őrző cigányság, melyet életformája miatt – jobb híján – a nincstelen parasztságnál kell bemutatnunk. Számuk 1850-ben még alig haladta meg a félszázezret, de 1870-ben közel 90 ezren vannak, s az 1893. évi összeírás 105 034-et talált Erdélyben, nagyobbik harmadukat megtelepedett, ötödüket nomád, a többit pedig valahol a kettő közötti félnomád állapotban. A vándorcigányok igazi központja (Krassó-Szörény és Bihar mellett) Hunyad megye volt, a legtöbb cigány a Brassó–Vajdahunyad–Beszterce háromszögben élt, Nagy-Küküllőben ezer lakosra száznál is több jutott. Vallásilag az ország fő felekezeteihez tartoztak, háromnegyed részben a görög katolikus és görögkeleti, a többi a református és római katolikus egyházhoz, de volt köztük unitárius és evangélikus is. A cigányok nyelvi asszimilációja is többirányú volt. 1890-ben 42% az ún. cigány nyelvet beszélte, 19% magyar, a többi viszont román, pár száz pedig német anyanyelvűnek lett bejegyezve. Ott voltak a termelés és szolgáltatás számos ágában, falvakban, de városokban is. 1850-ben Hátszeg lakóinak 17, Zalasdénak 28%-a volt cigány, 1893-ban Fogaras és Felvinc lakóinak 12, Hátszeg és Erzsébetváros lakóinak pedig 10%-át adták. A félkoldus, sátorhoz vagy putrihoz kötött életmódból, a sokszor tízéves korig tartó meztelenül járásból csak kevesen tudtak kiemelkedni. Talán a muzsikusnak sikerülhetett, aki a kortárs szemében „tüneményszerű letéteményese a nemzeti művészet egy ágának, a magyar cigányzenének, … melynek bűvös hatása alatt sírva vigad a magyar…”*M. Stat. Közlemények. Új Folyam. IX. Bp. 1895. 39*.

Korszakunkban a cigányokat már keményebben fogta az államhatalom keze. A karhatalom állandóan figyelte őket. Gyermekeik egyharmadát valamilyen mértékig megérintette a kötelező iskolai oktatás szele, de eredményt felmutatni persze nem sikerült. Az említett felmérés idején a cigányoknak mindössze 4,1%-a volt írástudó. A katonasághoz besorozott legények közül sokan nem is annyira a nagyobb bátorságot igénylő szökéssel, hanem inkább öncsonkítással, mesterségesen előidézett betegséggel próbáltak védekezni. A férfiak jó egyharmada cigány-iparos volt. Az aranymosók száma köztük elapadt, inkább napszámosmunkát végeztek, kovács, fémmunkás, teknővájó, cserép- és téglaégető tevékenységükkel a szerény vidéki ipari igények kielégítésében jutottak szerephez. A Mezőségen a századelőn az író Petelei István is felfigyel szorgalmas cigány parasztokra, kiknek magánélete, erkölcsi értékrendje azonban nem azonos a faluéval. „Van intelligens közte. Marhája van, disznaja s háza. Külön helyen nem lakik. Összevissza van a lakása… Elég dolgos nép. Nehezebb munkára is alkalmazták és jól.”*PETELEI I., Mezőségi út (A tiszta ház. Bp. 1981) 82. A cigány zsellérek az uradalomtól házat és kertet, udvarnyi kukoricásföldet, {1601.} élelmezést, évente egy malacot, ünnepkor egy liter pálinkát, némi búzát kaptak. Ezért mindenkor munkába foghatták őket, természetesen jóval kevesebbért, mint a rendes napszámosokat.

A cigányoknak a parasztságba való integrálódásáról nem beszélhetünk, de differenciálódásuk, fokozott beszorításuk a rendszeres munkába mégis ezt a történeti folyamatot készítette elő.

A FALUSI ÉLETKÖRÜLMÉNYEK

A felsorolt rétegek nemcsak egymás mellett éltek, hanem szerves együvé tartozásban, hiszen eredet, lakóhely közössége, rokonság, közös munka és – a részben – közös vagyon, a hagyomány eléggé zárt közösségi rendbe fogta össze a falu lakóit. A falu íratlan törvényei szabályozták a jogokat, kötelességeket, a természet rendjétől meghatározott munkafeladatokat.

Az Erdélyi-medence háromfordulós-nyomásos rendszerű falvaiban végzett néprajzi kutatásokból tudjuk, hogy a földműves év hagyományosan márciustól kezdődött a szántással, áprilisban–májusban szántással, árpa- és kukoricavetéssel folytatódott, ezt követte a juhok és marhák legelőre bocsátása, a gyomlálás, a kerti veteményezés. Június elején lucernát kaszáltak, utána jött a kukoricakapálás, lóhere- és fűkaszálás, az őszi búzaföld ugarolása. Július közepén kezdődött s néhány hétig tartott az aratás, amit tarlóhántás, trágyahordás, cséplés követett. Szeptember–októberben összetorlódott a gyümölcsszedés, kukorica- és napraforgótörés, krumpliásás. Mire ezek egy részét feldolgozták, elérkezett a novemberi őszi szántás ideje, istállóba került a marha, behordták a tűzifát, s havazáskor hazatértek a juhok is. A decemberi fagyok hozták a nyugodtabb heteket, ekkor vágták a disznót, ilyenkor a nyári 7 órával szemben 9-10 órát aludhattak a férfiak, s zömében még a házasságokat is a téli hónapokban kötötték. Az istállózó állattartás terjedése további takarmány termesztésével s rengeteg otthoni munkával szaporította az évközi tennivalókat.

A nőknek fontos teendője maradt (a gyermeknevelés, a mindennapi élet megszervezése mellett) a tavaszi fonalkészítés és szövés, a szénagyűjtés, az aratásban való kemény részvállalás, a veteményeskert, a kenderáztatás, tilolás stb. A befőzést, eltevést november végén felváltotta a gyapjúfonás, szövés, a karácsonyig tartó ruhakészítés, s az új évben ment tovább a fonás, tollfosztás, minek következtében ők kevesebbet aludtak télidőben. A közös szórakozások ugyancsak a téli hónapokra sűrűsödtek. A családi gazdaság mint földművelést, állattenyésztést egyesítő komplex kisüzem attól függően vált munkaigényesebbé, minél inkább piacra is termelt. Kolozs megyében a nyolcvanas években a gazdaságok negyedét tartották piacorientáltnak, Egyed Ákos számításai szerint a századfordulón Erdélyben az egész parasztság negyede {1602.} rendszeresen, további negyede rendszertelenül termelt piacra, míg a többi félig-meddig naturálgazdálkodást folytatott, vagy proletárgazdasága volt. Tény mindesetre, hogy a jobbágykorban kialakult, tunyaságnak bélyegzett paraszti életritmus és munkavégzés fél évszázad alatt átalakult, a birtoktagosítások után – ahol elvégezték – hirtelen megnőtt a vállalkozó kedvűek mozgástere. A tempósan élő parasztnemzedéket felváltja a „mindent időben és pénzben számító, törekvő, spekuláló földműves típusa”, akit már érdekelnek az új technikai fogások, néha szakkönyvet is olvas, gyermekét jól működő gazdaságba adja cselédnek.*Ifj. KÓS K., Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből. Bukarest 1980. 453.

A parasztház a hozzá tartozó udvarral egyesítette a lakás és gazdálkodás funkcióit. Külső megjelenésükben a házak visszatükrözték a táj természeti feltételeit, hiszen a Mezőség sártengerében a módosabb gazda is szegényes sárviskóban élt. Volt itt román templom szalmatetővel, s e vidék szélén elhelyezkedő néhány virágzó falu kivételével Orbán Balázs a kiegyezés után gyümölcs-, veteményeskert, kerítés, sőt gazdasági épületek hiányát panaszolja. 1880-ban a politikus-publicista Bartha Miklós szerint itt „annyira nem emberi a lakás, hogy a mai világ jó gazdája meg házi állatait is különb fedél alá helyezi el”.*Bartha Miklós összegyűjtött munkái III. (Szerk. SAMASSA J.) Bp. 1910. 327. Hegyvidéken azonban a szegényebb sorúak is egészségesebb, fából épített házakban laktak, a szász falvak házai pedig kezdettől a legjobbak voltak. 1848-ig szinte egységes volt a boronafából rakott épület, arasznyi ablakkal; az ötvenes évek végétől az utcára néző kétablakos kőépület jelenik meg, a századfordulón terjed el jobban a tégla, a cserép, valamelyest a bádogtető is. Végig túlsúlyban maradó fő építőanyag a fa, ami zsindelyként fedőanyagnak is szolgált. A század végére magyar vidéken, de a mócok között is általános a kétszobás, hármas beosztású ház. De nemcsak a kamra tágult ki második szobává, a jobb tetőszerkezet elősegítette a tornác elterjedését, ahol a teendők egy részét lehetett végezni. A konyhában a századfordulón is gyakori volt a nyitott tűzhely, felette füstölték egyébként a húskészítményeket, s ugyanez a füst tartósíthatta a zsindelytetőt vagy akár a szalmatetőt is. A füst kiszorítása persze már az ötvenes években elkezdődött; a fordulatot a takaréktűzhely terjedése hozta, magával vonva az egész edénykészlet átalakulását, a tiszta főzés térhódítását. A főzőhely és a nagy sütőkemence kombinálása még a későbbi korszakot is megérte, de a századelőn a kemence sokfelé kikerült az udvarra, a szobában pedig elterjedt a cserép- és vaskályha. A bútorzat a hétfalusi magyaroknál például már a kiegyezéskor – egyszerűsége ellenére – fejlett volt. Festett cifrapad, tulipános láda, díszasztal után a kredenc, tulipános fogas, szászoknál az üveges szekrény terjedt. A századfordulón a láda mellett a ruhásszekrény szaporodik el. A nagyobbacska {1603.} üvegablakok, a petróleumlámpa, tükör mindenütt lakályosabbá tették a házat. A villanyvilágítás 1907 után jelenik meg néhány nagyobb szász községben.

A befelé fordulást őrzi az épület elhelyezkedése. A díszesebb, de keskeny utcai homlokzattal szemben a valóságos kilátás az udvar gazdasági épületei felé irányult, amelyek nagyobb része hátul, a kisebbek annak legelején álltak, s méreteikben gyakran meghaladták a lakóházat. A havasi szétszórt, általában kerítetlen házcsoportokkal szemben a lapályokon mindenütt bekerített udvarok, nem mérnökien szabályos, de zárt utca alkotta a falut. Megtelepedő tisztviselők, kereskedők kezdték építeni az utca tengelyével párhuzamos alapvonalú lakóházakat, ez azonban nem vált általánossá, a parasztház csak méreteiben növekedett, minőségében javult, egyébként jobbára régi alapformáját őrizte. Egy-egy tájegységen belül a magyar, román és szász ház nagyjából azonos külsejű és belső felépítésű, a részletek szembeötlő különbségei mellett, miközben egy átlagos déli szász ház a századfordulón a maga több ezer korona értékével négyszer-nyolcszor annyiba került, mint egy vályoggal tapasztott sík vidéki magyar parasztház.

A ruházkodás és a táplálkozás változásai sem voltak mentesek az árutermelés hatásaitól. A múlt század második felében már jól elterjedtek gyári készítmények, különösen a fejlettebb szász tájakon, de a magyar falvakban is. A szászoknál a szigorúan szabályozott, rétegspecifikus öltözködés megmaradt. A századfordulón a székely vidékek textilneművásárlásait, a nők költekezését sokan – a régi vádat felújítva – gazdaságilag veszedelmesnek tartják. Mind több gyári anyag felhasználásával, de nagyrészt maga a parasztcsalád állította elő a ruházatot, archaikusabb geometrikus vagy növényi mintákkal díszítve egyes darabjait. A magyar, szász, román viselet még mindig élesen elkülönül egymástól; a székely őrizte nemes egyszerűségét, a románság tájanként nagy különbségeket felmutató, rendkívül színes, változatos öltözködése a szegény rétegeknél is megfigyelhető. Az anyagi jólét emelkedésével megszaporodtak az egyszerű életfenntartáson túli tárgyak, így a lakást díszítő képek, kendők, az inkább rituális funkciójú díszes párnák, a különféle varratos fehérneműk, kerámiák, jelezvén egyben a népművészet új virágkorát. Az új századra letisztult, komorabb díszítéssel ide is eljut a magyar paraszti viselet csúcsterméke: a cifraszűr. A mindhárom etnikumnál megfigyelhető népművészeti reneszánszban a néprajztudomány – egyes fejlett gazdaságú vidékekkel való összevetés alapján – hajlamos a parasztságnak a tőkés fejlődés fő sodrán kívül rekedésének hatását fellelni. Tény, hogy Erdély a népművészet, népzene kutatásának valóságos kincsesbányája maradt.

A paraszti étkezésben döntő fontosságú volt a kukorica, a zöldség és gyümölcs. A kenyér a legtöbb vidéken nem volt mindennapos eledel. Románoknál a többféleképpen elkészíthető puliszka, málé hagymával, tejjel vagy túróval éppúgy elterjedt volt, mint a magyar parasztoknál. Az előbbiek {1604.} talán több krumplit, babot, az utóbbiak több búzakenyeret, szalonnát, általában több meleg ételt fogyasztottak. Húst hetenként legfeljebb kétszer ettek, évközben szárnyast, juhhúst, télen disznóhúst, néha töltött káposztát, mint ahogy a húsleves, a palacsinta is csak ünnepkor, fánk pedig inkább a módosaknál került asztalra. Dologidőben persze jobb volt a táplálkozás. A románok évi kétszáz körüli böjtös napja hozzájárulhatott szerényebb étkezési kultúrájukhoz, alapvetően azonban a szűkösség vezetett oda, hogy Hunyad megyében például a nyolcvanas évek elején a forró sós tejsavós vízzel leöntött kenyérszelet rendszeres tápláléknak számított, s ezt még jó fél évszázadon át fogyasztották. A századelő egyik kiváló szakembere írta a románok szegényebbjeiről, hogy náluk tulajdonképpen egyenletes éhínség van rendes termésű években is, igényt, kiadást a minimálisra leszorítva kell megélniök. Az egyoldalú étkezés miatt rossz években fellépett a pellagra. A század végétől a jobban tejelő tehenek többlettermékét sokfelé elvitte a piac, hiszen ekkorra alakult ki a termelő, de önmegtartóztató paraszt, aki magának jóformán csak az eladhatatlan árut tartotta meg. A szász parasztság kielégítően táplálkozott: búza- vagy búza-rozs kenyeret készítettek, reggelire kávé jutott, délre kétfogásos húsos ebéd, estére tejes vacsora vagy főzelék, nyáron szalonna, gyümölcs. S míg másutt az ital pálinka és bor volt, náluk a bor és sör terjedt el.

A falu társadalmának körképe és a korábbi demográfiai vázlat egyaránt jelzi, hogy a polgári fejlődés örökölt is, kitermelt is egy sor szociális feszültséget; Erdélyben ez – a monarchia összeomlásáig –, még ha fel is bukkantak a hatóságok által kommunisztikusnak nevezett mozgalmak, nem vezetett robbanáshoz, de a polgári államnak a krónikus bajokkal nap mint nap számolnia kellett. A falvak rendjét az ötvenes évektől megszakítás nélkül vigyázta a csendőrség, melynek keménységéből származó tekintélye miatt nem is kellett, hogy túl magas legyen a létszáma. (A kiegyezés kori 1200-ról 1876-ra 850 főre esett vissza, csak a század végén emelték mintegy 3 ezer főre.) S bár Erdélyben ritkábban volt szükség rá, mint az Alföld robbanékonyabb tájain, az alispánok itt is felhasználhatták rendészeti célokra a katonaságot.