3. A VÁROSOK TÁRSADALMA

A MAGYAR, ROMÁN ÉS SZÁSZ POLGÁRSÁG

A kapitalizmus kori polgárság kialakulásának főbb útjait már felvázolta történetírásunk. Erdély a magyarországi összképen belül elsősorban többnemzetiségű összetételével képvisel külön színfoltot. Szász patríciuselemekből, magyar nemesekből és értelmiségiekből, román kereskedőkből, egyházi tisztviselőkből, örmény és zsidó kereskedőkből, vállalkozókból alakult ki az évtizedek során az új burzsoázia, amely korszakunkban Erdély átalakuló világának egyik fő reprezentánsa, a gazdasági egységesítés alapfolyamata mellett egyúttal három – magyar, román és szász –, egymástól sokban eltérő és többször szembekerülő nemzeti közösség hajtóereje.

Mindhárom nemzet ideológiahordozó értelmisége létük sorskérdésének tekintette az erős polgárság kialakítását. A szászoknál hagyományosan fejlett, városias társadalmi szerkezetük miatt könnyebbnek tűnt az új viszonyokhoz igazodás. A román értelmiség legjobbjai a reformkor óta szívós küzdelemmel fáradoztak önálló, saját burzsoázia megteremtésén, melynek szélesebb bázisát a jobbágyfelszabadítással megszülető nemzeti földbirtok képezhette. A magyarok a liberális reformnemesség álláspontját vitték tovább a forradalom után is. „Magyarország egy erős polgári rend alakulásában hiszi idővel fellelhetni hatalmának oszlopsorát” – írta Kemény Zsigmond,*Idézi GALAMB S., Kemény Zsigmond történeti és publicisztikai eszméi. Huszadik Század, 1914. 749. remélve, {1607.} hogy a polgári átalakulás politikai funkcióját hordozó birtokos nemesség, más modern elemekkel összeolvadva, maga változik át gazdasági funkciójában is polgárrá, az ország tőkés korszerűsítésének hordozójává.

A magyar polgárság világának szépirodalomból és történetírásból ismert képét ma még csak kevés erdélyi vonással tudjuk kiegészíteni. Erős polgári öntudat élt már a reformkorban is, ennek megfogalmazója jórészt a nemesi eredetű értelmiség volt, mely korán bejelenti igényét a gazdasági szférában majdhogy nem is létező polgárság politikai képviseletére. Jelképnek is tekinthető, hogy a sokáig legrangosabb kolozsvári lap (1857-től) a Magyar Polgár nevet viselte. A korábban is országgyűlési képviselettel rendelkező, szinte kövületnek ható régi polgárság korszakunkban alaposan átalakul, Magyarországról jövő vállalkozók és helybeliek tőkés felemelkedése útján.

Az ipari burzsoázia kifejlődése nagyjából ugyanúgy megy végbe, mint az ország más részein, talán csak az élelmiszeriparnak és -kereskedésnek van kisebb részesedési aránya a felhalmozásban. Az iparosfiúból lett ezermester Rajka Péter a vállalkozáshoz nem is értett, nem is volt pénze hozzá. Kizárólag műszaki kérdésekkel foglalkozva, kitűnő találmányai, szerény gépei között élt, mígnem a kereskedelemből felnőtt Dietrich cég magába olvasztotta műhelyét, s az ettől lett – egy időre – életképes üzemmé.

A vállalkozó nemesi földbirtokos nem túl elterjedt típusa „Erdély első iparosa”: a kolozsvári gyáros Sigmond Elek, aki hivatalnokság után még a reformkorban a Pest felé menő kereskedésen kezdett el gazdagodni. A szabadságharc idején birtoka, háza elpusztul, mondhatni tönkremenve húzódik Kolozsvárra, ahol már 1851-ben megteremti az első nagy erdélyi szeszgyárat, utána gőzmalmot, sörfőzdét, sütödét. Vállalatai egymást támogatva fejlődtek. 1875-ben, amikor visszavonult, mögötte volt egy romániai petróleumpároló építése, máramarosi olajkutatás, malmai és szeszüzemei százával hizlalták Bécs piacára az ökröt, a pestire a disznót. Fiai már magasan képzettek, az egyik mérnökként apja művét folytatja, arisztokratákat bevonva kezdeményezi a kolozsvári áruraktárak építését. S a család bányákat vagy részesedést szerez mindenütt, ahol ipari fellendülés várható: Egeres és a Zsil-völgye szénvidékén, Hunyad vasérctelepein. Részesek minden lehetséges tisztségben, a kereskedelmi és iparkamara vezetésében. A második generáció egyénisége már nemcsak vállalkozások, szervezetek elnöke, felügyelő bizottságok tagja, hanem országgyűlési képviselő, tanulmányíró szaktekintély, aki rendszeresen foglalkozik gazdaságpolitikával a parlamentben vagy iparügyi bizottságokban. „A Sigmond ház vitte be nálunk a demokratikus munkát az arisztokraták közé is” – írta róluk egy lelkesen túlzó kortárs.*GELLÉRT M., A magyar ipari úttörői. Bp. 1887. 17. Nemesi ipari vállalkozó, politikához kötődő volt a Szentkeresztbányát birtokló ismert Lántszky család.

{1608.} A polgári vállalkozásokban részt vevő arisztokráciával az ipar kapcsán már találkoztunk. Hogy ezek jövedelmei mekkora arányban jönnek vállalatoktól, azt részkutatások híján nem tudjuk. Tény viszont, hogy életformájában a vállalkozó rész sem alakult nyugati típusú polgárrá. Hozzátehetjük, hogy minden összefonódás ellenére az arisztokrácia és városi polgárság reformkortól felvillanó összeolvadási tendenciája elakad, s az elzárkózás falai mintha újra emelkedni kezdenének.

Zsidó nagypolgárok a helyiek közül kiskereskedőkből, szeszfőzőkből, fakereskedőkből nőttek nagyra. Számban kevesen voltak. Erdély gazdagságába is akkor kapcsolódtak be, amikor a belső meghatározottságukat tekintve még nem kapitalista, de a világpiaci feltételek révén már kapitalista szektorok kialakultak. Szeszfőzésből ment át a faiparba a marosvásárhelyi Farkas Mendel, aki előbb fát úsztatott, majd fűrészárugyár létesítésével vetette meg a helyi bútornagyipar alapjait. Szeszgyáros volt Baruch Jeremiás is, aki a nyolcvanas években terjeszkedett a petróleumfinomítás felé. Marosvásárhelyi gyára a világháború alatt alakul részvénytársasággá, a család pedig megmagyarosodva nevét Felsőványira változtatja. Megtalálható az értelmiségi-vállalkozó típusa, mint Gámán Zsigmond vagy Finály Henrik, aki a század végén kamarai titkárként gazdaságpolitikával is foglalkozik, vagy Farkas Mózes, aki ügyvédből lett „alkalmazottként” fejleszti nagyra 1913 után a kolozsvári Renner-féle bőrgyárat. Egyszerű lengyeltóti rabbi fiából a brassói iparegyesületen át emelkedett komoly politikussá – kereskedelmi államtitkárrá, végül miniszterré –, s lett báró Szterényi József. Itt kell még megemlíteni a mentalitásában, életformájában is polgári zsidó földbérlőket és birtokosokat, kiknek száma főként Erdély közepén és a Királyhágón inneni sávban növekedett a századvégtől. A történeti Erdélyben – hozzávetőleges számítások szerint – 1893-ban 152 zsidó birtok volt 120 ezer holdnyi földdel, még alig több, mint az egy Máramaros vármegyében; 1903-ban ez a szám már 259, földjük pedig 200 ezer hold fölé emelkedik.

A társadalmi élet említett válaszfalai nem voltak áthághatatlanok, de a kirekesztés és elzárkózás teljesen sosem szűnt meg. A szászok közé zsidók nem juthattak be, a románok felé is elindult asszimiláció már a nyolcvanas években elakad. Egyedül a társadalom magyar része nyitott kaput számukra. A zsidó családok szigorú teokratikus fegyelme lassan oldódott, a jiddis használata nem tűnt el ugyan, Kolozsvárt mindegyre jelent meg héber nyelvű lap, még cionista is, de a századelőn már az erdélyi zsidók kétharmada magyar anyanyelvű. Soraikból sokan kerülnek a közéletbe, sokat áldoznak iskoláztatásra, művelődésre; 1912–13-ban a kolozsvári egyetem hallgatóinak közel 13%-a volt zsidó vallású.

Az örmény polgárság korán megindult a magyarosodás útján. 1851-ben közel nyolcezret számoltak össze, 1910-ben a statisztikai hivatal már csak a magyarságba időközben felszívódott nemzetiségként említi őket. Az abszolutizmus {1609.} elején Erdély gazdaságában még fontos helyet foglaltak el, különösen mint ló- és marhakereskedők, de bizonyos hagyományos bőráruk: szattyán, kordován készítésében iparosaik is kitűntek. A régi kereskedelmi ágak lassan kicsúsztak kezükből, a meggazdagodott örmény polgárok a magyarországi részekre húzódtak, földbirtokosok lettek, esetleg politikai pályára mentek (mint az érchegységi aranyvidékről elszármazott, miniszterségig jutó Lukács Béla vagy a miniszterelnök Lukács László). Megmaradtak a patrícius veretű földbirtokosaik, papjaik, az üzletelő bérlők, vásárjáró sátoros örmények mint hagyományőrzők. Az „örmény-magyar metropolisnak” becézett Szamosújvárt a század végén ápolták még régi szokásaikat, farsangkor maszkok jártak, a templomból kilépő vőlegény pénzt szórt a nép közé, néhány ételfajtájuk pedig ekkor kezdett népszerűvé válni. Az utcákon azonban elapadt az örmény szó, s az Arménia című lap már a nyolcvanas években magyarul jelent meg. Ázbej, Gámenczy, Merza neveket viselő gazdag kereskedőcsaládokkal szemben mások (mint egy Korbuly, Gorove, Gajzágó, Jakabffy) külön származástudatuk fenntartásával a magyar értelmiségbe korán bevonultak, akárcsak a nemesített Lászlóffiak vagy Bogdánffiak.

Megjegyzés: A vonatkozó rovatokban az 1000 fő, illetve a 0,1% alatti értékeket x jelzi.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat, 56. kötet.

{1610.} A gazdag polgárság és a kisiparosok-kiskereskedők széles rétege között helyezkedett el a „köz- és szabadfoglalkozásúak” korszakunk végére már (családtagokkal együtt) 86 ezres serege. Nagyobbik fele (1910-ben 59,4%-a) magyarokból, negyede (25,7%) románokból állott. Számbeli gyarapodását a polgári államgépezet kiépülése, a társadalmi munkamegosztás fejlődése hozta. A műszaki tisztviselőkre – közöttük korszakunk végén a bányászatban 3/4 rész, a nagyiparban 2/3 rész magyar – ugyancsak áll a sokféle eredet hagyománya. A megyei és állami tisztségek (akárcsak a MÁV) tele voltak történelmi nevek viselőivel és polgárfiakkal, valóságos dinasztiák alakultak ki még a kevés számú román tisztviselők körében is. A hivatalba menő vidéki nemes a rutin mellett azonban rendi előítéletét is magával vitte, az önkényeskedés lehetőségeit kihasználva – kortárs kifejezéssel szólva – a rablólovag kétes értékű Fatia Negra-szerű nimbuszát vívta ki magának – igaz, elsősorban a vidék, s nem a városok igazgatásában. E tisztviselőréteg ugyanakkor elzárta a fölemelkedő románok elől a hivatalnoki élet kapuit. A feszültség tudatában Beksics Gusztávtól Jancsó Benedekig a századvégtől terveket kovácsoltak a magyar tisztviselők földhöz juttatására, hogy helyükbe nemzetiségi férfiak ülhessenek a hivatalokba.

A szorosan vett értelmiség 34 ezres rétegéből 2/3 rész volt magyar. Kulturális-politikai funkciójuk kezdettől jelentősebb, mint számarányuk. „A nemzet büszkesége; ők az éj örök virrasztói, tettel kiáltják az ébrenlevőket munkára, serkentik az alvókat. Ők világítanak mások előtt eszökkel, munkáikkal. Ők lángoszlop a haza határain, mint az Izraelé volt a pusztában: feléjök, utánok tart a jámbor sokaság” – írta Mikó Imre,*MIKÓ I., i. m. 12. aki az értelmiség abszolutizmus kori helytállásában a nemzeti lét egyik fő biztosítékát látta.

A kiegyezés után a magyar értelmiség megőrizte liberális, részben demokratikus álláspontját, bírálta a berendezkedés konzervatív vonásait, a modernizáció hajtóereje kívánt lenni. Döntő része volt abban, hogy 1872-ben Kolozsvárt egyetem létesült; a századfordulón népességéhez képest a városnak már annyi nevelőintézete volt, mint sehol az országban. Műszaki egyeteme hiányzott, s a helybeliek nagyobb bánatára Temesvárra tervezték az ország második műegyetemét. Az 52 tanintézetben azonban így is évente több ezer diák tanult, 1908-ban a város lakóinak negyede tanuló, tanító, tanár volt. A modern klinikákkal, épületekkel felszerelt egyetem, ha színvonalában el is maradt a budapesti mögött, nemzetközi hírű tudósokat foglalkoztatott vagy indított pályára; 200 ezer kötetes könyvtára nagyságában a második közkönyvtár volt az országban. Az Erdélyi Múzeum Egylet, az egyetem és híres iskolái, sajtója, színházi élete révén Erdély értelmisége Kolozsvárt az európai kultúra egyik hazai kisugárzási központjává tette.

{1611.} Ha a politikában korszakunk végére erősen megoszlott is az értelmiség, életforma, családi kapcsolatok összefűzték, s az összetartozást erősítette a sokféle társadalmi egyesületben végzett közös munka. De még a szabadkőművesség is, hiszen a kolozsvári Unió páholyban például együtt vitatkozott a református püspök, a néprajz vagy a zoológia professzora, a polgármester, színházi szakember, tanfelügyelő és publicista, a századelőn csupa olyanok, akik már akkor vagy később az ország szellemi életének jelesei közé tartoztak.

A román polgárság fejlődött a leginkább külön úton. A három nemzet burzsoáziájából ez kötődött legkevésbé a városokhoz, s csak a századvégtől válik urbánus réteggé. (Brassónak korszakunk végén harmada, Nagyszebennek negyede román; a leginkább román város Vízakna és Naszód volt, s lassan teret nyertek a szász városokban.) Miután az erdélyi románság élete döntő részben a tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott, a parasztság a többi népeknél nagyobb mértékben alkotta bázisát a hazai román társadalom vezérkarát szolgáltató középosztálynak.

Korszakunk kezdetén a felsőbb klérus körül tömörülő néhány száz művelt lelkész, tanár, néhány gazdag kereskedő s a nagyszámú román kisnemességből kinőtt kevés politizáló értelmiségi alkotta a polgárosult elemet. A brassói román kereskedő polgárság – oly nagy remények hordozója – az 1850-es évektől kezdve hamarosan eltűnt. Súlyos gondot jelentett, hogy az 1849 utáni években sem volt pár ezer anyagilag független, kellően képzett emberük. Az abszolutizmus idején – s még azután is – a hivatali állásokba nem akadt soraikból elegendő pályázó. 1860-ban Bariţ hatszázra tette a politizálni, adminisztrációban érdemi munkát végezni tudók számát. A 48-as nemzedékből az itthon maradottak legnagyobb része eleinte állami állásban volt, de a Bach-korszak központi tisztviselő garnitúrájából összesen is csak háromszáz az erdélyi. Így azután ugyanazon néhány vezető embernek kellett egy személyben csinálnia mindent: a politikát, az újságokat, gazdasági társaságot, papírgyárat, kaszinót, nyelvművelést és kultúregyleteket. Az értelmiségiek száma közben gyarapodott. Sokuk 1867-ben úgy érezte, hogy a nemzeti fejlődés távlata veszélybe került, s túlságosan is szemben állt a kiegyezéssel és az unióval, semhogy jól beilleszkedjék a dualista rendszerbe. Az évek során jó néhányan kivándoroltak Romániába, az ottani iskolákban, kultúrpolitikában elhelyezkedve külön színfoltot képeztek a maguk latinos, magyarosnak számító műveltségével.

A század utolsó harmadában az agrártermelés kapitalizálódásával megjelentek, majd elszaporodtak Erdélyben a román bankok. Az új román polgárság korszakunk végén már a „nemzeti földbirtokon” kifejlődő bankburzsoázia körül tömörült. Eddig a feudalizmusból örökölt egyes intézmények (egyház, egyházi iskolák, határőrvidéki alapok, kereskedőtársulatok) keretében kellett kitermelni a nemzetiségi polgárságot, ezután a bankburzsoázia kialakulása lett a román társadalmi és politikai fejlődés egyik {1612.} legfontosabb mozzanata. Kisebb és nagyobb pénzintézeteikben (az első 1871-ben az Albina, majd fontosabbak a Victoria, Ardeleana stb.) a politikai vezetők is szinte mind érdekeltek. Egy Bariţ még csak az alapításoknál szerepel, P. Cosma, I. Mihu, később egy Aurel Vlad, I. Maniu már valósággal bankvezérek, s aztán a költő-politikus Goga szó szerint beházasodik az új század elején a legnagyobba, a Romániában is komoly érdekeltséget fenntartó nagyszebeni Albinába. A bankok segítségével erősödött meg a diákok seregét iskoláztató ASTRA kulturális egyesület, mely a századelőn immár 6 millió K alaptőkéjű Gozsdu-alapítvánnyal együtt példás erőfeszítéseket tett egy szélesebb román értelmiségi világ megteremtésére. A liberális világ előnyeit, a nemesi középbirtok és a paraszti törpebirtok romlását, gyengeségét kihasználva – mint utaltunk rá –, a bankok tudatos nemzeti-gazdasági harcban alakítják ki az új saját középosztályt, egyébként félig a román kisparaszt kárára. Egy kis csoport: a századfordulón a román bankok által eltartott mintegy 500 család s a polgári foglalkozását birtokvásárlásban kamatoztató ügyvédeskedő földbirtokos vált a csonka társadalmú románság középosztály vagy intelligencia néven ismert burzsoáziájának irány- és jellegadójává.

Kikből állott e „középosztály”? A világháború kitörésekor a történeti Erdélyen inneni területeket is ezúttal ideszámítva: ezernél több középbirtokos, az említett banktisztviselők, 7 ezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró, pár ezer iparos és kereskedő, valamint családtagjaik, együttesen talán jó 20 ezer család alkotta. E középosztály többségében közvetlenül népi, paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt. Képviselőik úgy mondták, hogy a románság maga a tiszta demokrácia megtestesítője, csakhogy a nemzeti harcban prioritásokat kellett megállapítani és mozgósítható csapatokat szervezni. „Erős középbirtokosságra van szükségünk” – hangzott a rendszeresen visszatérő jelszó. A meggyőződést sem nélkülöző parasztvédő frazeológia nem hiányzott ugyan, de a román polgárság sem vált plebejus demokrácia hordozójává.

A román polgárság nemzeti alapon elkülönült életet élt. A kor nacionalizmusa mellett a sokféle politikai ellenségeskedés, a számos vallásfelekezet, a túltengő nemesi gőg megannyi akadálya volt a közeledési szándéknak. A román értelmiség nehezen találta helyét a magyar társadalomban. „Mit keresnénk mi, dicső ős nélküliek és rangtalanok olyan társadalomban, ahol a kurtanemesnél, biztosítóhivatalnoknál kezdődik a nagyságos cím” – fakad ki a század végén egy elfogulatlan kortárs.*MOLDOVÁN G., Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Kolozsvár 1894. 69.

Az állami hivataloktól nagyrészt elszigetelt, a megyei állásokba is alig beeresztett román értelmiség jobbára kénytelen volt „szabadfoglalkozásokból”, nemzeti egyházaik, iskoláik, intézményeik tisztségeiből megélni {1613.} (állami kinevezéstől vagy megerősítéstől függő állásban csupán negyedük kapott helyet). Voltak saját klubjai, kaszinói, később sportkörei; társasági élete is intézményei körül szerveződött. A legmodernebb kávéházakban volt külön román asztal, ahol egy „svarc” mellett tárgyalták a politikát, s ahová a korszak végén egy-egy kiműveltebb paraszt is bejárt hozzájuk. Hangversenyeiken mindenféle zenei művet előadtak, csak lehetőleg magyart nem. Mert a teljes elszigetelődésre is volt törekvés. „Aki tudatos vagy öntudatlan idegen ellenségeinkkel mindennapi érintkezésben kiteszi magát mentalitása korrumpálásának, az lehet szolgabíró, de tanár nem egy román iskolában.”*Isolare desăvîrşită. Tribuna, 1912. január 14. Ilyen kettős nyomás alatt nagyon is eltávolodott e réteg a hatalmi gépezettől, érdekei sem kötötték a „magyar államegységhez”, valójában elidegenedett az államtól. Ami talán mégis odafűzte: tradíció, öröklött dinasztiahűség, saját erejének csekély volta. A Habsburg-monarchiát a századforduló nemzedéke is realitásnak fogadta el, célként annak gyökeres vagy mérsékeltebb reformját tekintette. Van bizonyíték arra is – főként utólagos –, hogy éltek vágyak egy összromán állam megteremtésére, erről azonban a világháborúig konkrét politikai elgondolás nem alakult ki.

A szász burzsoázia szervesen nőtt ki a feudális korszak előpolgárságából. A forradalmat követő átalakulás első szakaszán átsegítette a régi patríciusréteget a Bach-rendszer számukra némi támogatást nyújtó germanizáló politikája, mely bennük a németség „keleti előőrsét” igyekezett erősíteni. A papság dézsmakárpótlásának kedvező elintézése után tekintélyes pénzjáradékhoz jutott, Orbán Balázs egyenesen azt írta: „Magyarországon úgy dotálva, mint a szász papság, semmiféle osztály sincs.”*ORBÁN B., A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból. VI. Budapest 1873. 27. A fejlett egyház- és iskolaszervezetben szorosan összefonódva élt a tanítóság a korszakunkban már rendszeresen németországi egyetemeken képzett papsággal, mely egyben a parasztság termelési-gazdálkodási színvonalának emelésére is vállalkozott. A hivatalokat és a szász közvagyont szinte teljesen zárt patríciusréteg („önteremtetté arisztokrácia”) uralta.

Az átmenetet segítette a tőkés gazdaság nem túl viharos fejlődése, mely szinte átállási haladékot nyújtott a szász városok iparosságának. Mint láttuk, városaik kézművesei a textiliparban már eljutottak az egyszerű tőkés kooperációig, a szász kézművesség szinte a nagyipar látszatát keltette. A piacok kihívását kihasználva délkelet felé az európai jellegű igények terjesztésével, mellette kifelé és befelé a hagyományos paraszti igényekhez igazított áruikkal, modern technikai eljárások alkalmazásával tudtak megkapaszkodni. A korszak tele van a szász ipari vállalkozók nehézségei feletti panaszkodással is. Valóban nyomasztotta őket az osztrák ipar versenye és {1614.} Havasalföld bontakozó ipara. A mesterek száma a hatvanas évektől csökkenésnek indul, sőt, megfigyelhető iparosok falura húzódása is. Brassóban az új század elejéig 20 régi foglalkozás tűnt el, Nagyszebenben a század végén csak harmadannyi szász iparos volt, mint a reformkorban. A hetvenes évek közepére Nagydisznód családok százait foglalkoztató „népi textilipara” is lehanyatlik, s csak a századfordulón áll lábra szövetkezeti társulások segítségével – a parasztság polgárosodásának egy sajátos változataként.

A szász céhiparból kiemelkedő ipari vállalkozók sem tudták az induló tőkét árueladásaikból előteremteni. Néhány példa érzékelteti az új idők embereinek útját. Iparosfiú volt a brassói Friedrich Czell, de borkereskedéssel gazdagodott meg. Még a reformkorban kezd cseh gépen gyártott finomszövetet exportálni, 1854-ben hordókészítő sógorával Keresztényfalván szeszgyárat is alapít, melyhez 1866 után finomítót, marhahizlalót épít, utána gyufát gyárt. 1874-ben saját telepei fűtésére szénbányát vásárol, s még egy sor ipari vállalkozásba kezd. A kendőscéhből kiemelkedő Wilhelm Scherg ugyancsak külföldön vett géppel indítja szövőüzemét, mely Magyarország második legnagyobb gyára lett. Julius Gmeiner előbb terménykereskedő, majd malomtulajdonos volt, s csak 1879-ben épített petróleumfinomítót, mely idővel napi 20 tonna román nyersolajat dolgozott fel. Martin Copony asztalos céhmesterből elzászi gépek és mesterek segítségével lett 1871-ben Erdély első parkettagyárosa. A jelzettek mellett persze még komoly vállalkozók sora tartozott a szász ipari tőke sokszínű világába, s őket követte már a hetvenes évektől a hitelélettől az iparon, várospolitikán át az országos politikáig tevékeny vállalkozó típusa, melynek egyediségében is imponáló példája Karl Wolff, aki falusi szövetkezetek létesítésén, városfejlesztésen, Erdély iparosításán, a németországi tőke beszervezésén, kolonizáción egyaránt munkálkodott.

A szász városok sokban őrizték hagyományos világukat. A magas képzettségű papság, az oktatást a papi pálya előállomásának tekintő tanítóság igazodott az átmentődött városvezető patríciusréteghez. Ez utóbbiakat szorongatja a századvégen a hitelélet, az ügyvédek, szabad foglalkozású értelmiségiek új, háromezer főnél is nagyobb serege. Közben magyarok és románok húzódnak be 1-2 emeletes házakból álló belvárosaikba, velük együtt saját iparágaik (ács, csizmadia, nyerges); egy-két állami középület pedig a magyar tisztviselők számát szaporítja. Különösen a nyolcvanas évektől lesz nagy a román és magyar nyomás, s a folyamat feltartóztathatatlanul haladt tovább. A világháború előtt Szászváros legnagyobb adófizetőinek is románok alkotják a többségét.

A szász polgárság egészében megtartotta városai vezetését, a német hivatalos nyelvhasználatot is. A hatalmas városi ingatlanok komoly bevételt biztosítottak, Brassó és Nagyszeben esetében ez a pénz már a nyolcvanas években százezrekre rúgott, s lehetővé tette, hogy a modernizálást pótadó nélkül vagy kevés pótadó kivetésével hajtsák végre, amiben megint csak nagy {1615.} szerep jutott a hitelszervezetnek. A szász polgárság a vagyon, a hagyomány és szorgalom, s némi állami segítség révén őrizte történelmileg kialakult pozícióit. Úgy tűnik, hogy csak a korszak legvégére kedvelte meg a dualista államot, az uralkodó nacionalista frazeológia, a magyarosító kísérletek mindig ingerelték. Meglehetősen zárt világ volt az övék, a pozícióőrzők takarékos, önmegtartóztató életmódjával, melynek fojtogató jellegét a századelő regényírója, Alfred Meschendörfer örökítette át az utókorra. Gazdasági és kulturális teljesítményeiket tisztelte és irigyelte a kor magyar és román társadalma, ugyanakkor idegenkedett ettől az aszketikusnak látszó világtól, s így a maga részéről is hozzájárult a különállás megmaradásához.

A MUNKÁSOSZTÁLY

Mint mindenütt Közép-Kelet-Európában, a munkásság Erdélyben is különböző társadalmi rétegekből, nemzetekből, helybeliekből és igen távoli tájak fiaiból kovácsolódott az egyazon sorsúak történelmi funkciójában új osztályává.

A forradalmak leverését követő évtizedek csendes iparfejlődési üteme mellett a munkásság többsége az előző korban kialakult kisipar keretei között élt, a nagyüzemi, illetve bányamunkásság csak a századvégtől lett jellegadóvá. 1850-ben Josef Grimm negyed százezer kisiparosról tud, s ezek közül tízezerre rúgott a molnárok, kovácsok és cipészek együttes száma. 1860-ig az ipar és kereskedelem fokozatosan felszabadul a kötöttségektől, a szabad verseny azonban egyelőre nem hoz virágzást a kisiparnak, szász kortársak az előző évtizedet kétségbeejtő elszegényedésnek érzik. Úgy tűnik, növekedés inkább csak a kisipar által alkalmazott munkásoknál tapasztalható. 1869-ben Keleti Károly – valamivel kisebb területen – 30 ezer önálló iparost és 34 ezer alkalmazottat említ, míg a KSH nem sokkal később 25 ezret, 32 ezer alkalmazottal. Számuk a későbbiek során negyvenezer körül ingadozott, előbb azonban a nyolcvanas évek végén a vámháború ritkította meg soraikat. Összességében a kisipar végig nagy szerepet játszott, akár az egész országban, s voltak olyan vidékek is, mint Kis-Küküllő, ahol az ipari népesség 100%-ig a kisiparból élt.

A tőkés viszonyok terjedésével gyarapodásnak indult a bányák, a megerősödő vagy kialakuló üzemek proletariátusa. A létszámnövekedése adatok csak a korszak végén tükrözik a valóságos fejlődést. Az 1850. évet követő 40 esztendő változatlanul tízezer körüli bánya- és kohómunkása a kezdetleges hámorok és régimódi vagy paraszti jellegű bányácskák helyett a század végén zömében már a száz főnél több munkást alkalmazó, komoly vállalatoknál dolgozott, s a világháború kitöréséig ezek révén nőtt számuk mintegy 20 ezerre. Ugrásszerű gyarapodás minden területen a kilencvenes {1616.} évektől figyelhető meg. Tíz év leforgása alatt háromszorosára nőtt a fűrésziparban, kétszeresére a vegyiparban foglalkoztatottak száma, de nagy a növekedés a papír- és nyomdaiparban, vas-, fém-, gépiparban, valamint az agyag- és építőiparban is. A kiegyezés kori 73 ezres ipari és forgalmi népesség a századforduló évére a kétszeresére emelkedett, igaz, még ekkor is magába foglalt jó tízezernyi ún. népi és vándoriparost.

1890-től a világháborúig – a közbeeső depressziók és átmeneti munkanélküliség ellenére – az ipari proletariátus létszáma szinte megduplázódott, megoszlása tovább módosult. Tízezer fölé emelkedett a közlekedésben alkalmazott, ugyanúgy az erdészeti és faipari munkások száma, meghaladván a vas- és fémipariak létszámát. Családtagokat, eltartottakat is számba véve, a világháború kitörésekor Erdély lakosságából több mint 400 ezer élt bányászatból, iparból. Számottevő középipar hiányában a munkásság valójában a kisipar és a nehézipar két pólusán helyezkedett el; a textilipar századvégi nekilendülése sem teremtette meg az ipari országokból ismert betanított gépmunkások nagy seregét. S ugyanúgy aránylag csekély volt az iparban alkalmazott nők, valamivel nagyobb a gyermekek száma. Az említett másfél százezerből az utóbbi két kategória ugyan negyed százezerre rúgott, azonban a nők zöme – a dohányfeldolgozást és textilkészítést nem számítva – nem a gyáriparban dolgozott. A századfordulón a bányászat és kohászat munkásainak alig 1%-át adták a nők, szemben a gyermekek 8,6%-os arányával – ami még mindig csak felét tette ki a Bánságban alkalmazott 14 éven aluliak részarányának. E tények együtteséből következett a nyugati típusú, olajos-kormos, az ipari forradalom bérkaszárnyáiban nyomorgó proletártömegek szinte teljes hiánya.

A munkásság az előző kor kincstári és céhmunkásai, szegény mesteremberei, földjeiket vesztett jobbágyai-zsellérei (és lesüllyedő kisnemesei) közül került ki. A szakmunkásgárda jelentős részben Erdélyen kívüli területekről, nem kis számban külföldről származott. (Így kezdődött a Bánságban is, ahova cseh, német, morva, lengyel bányászokat és kohászokat telepítettek még az ötvenes években, kiknek legrégibb rétegét két évtized bányászkatasztrófái szinte teljesen elpusztították.) Elsősorban az új nagyvállalatok telepítettek – mint a Zsil völgyében a Salgótarjáni vagy az Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. –, de külföldről, így Bukovinából hívott szakmunkásokat már az ötvenes években olyan, nagyra sosem növekvő vasgyár is, mint a szentkeresztbányai. A kül- és belföldről telepített bányászok arányát a századfordulón a teljes létszám ötödére, a világháború kitörésekor pedig jó egyharmadára becsülhetjük. Helyi munkaerőnek – paradox módon – vidéken szinte mindig szűkében volt a gyáripar. A kézműves műhelyek erőtlen része is csak lassan ment tönkre, a parasztság sem bocsátott ki nagy tömegben, s különösen nem ipari bérmunkára fogható szabad munkavállalókat, a kialakuló nagyiparnak pedig főként szakképzettekre vagy betanított-betört munkáskezekre volt {1617.} szüksége. A nagyipari átalakulás sodrában kerültek Erdélybe csehek, lengyelek, németek, ukránok, szlovákok, de még az olaszok száma is százakra rúgott a századfordulón.

A paraszti munkaerő több lépcsőn, szezonmunkán, fakitermelésen, rakodáson, külső fuvarozáson át jut közelebb a fegyelmezett munkásállapotig, városi megtelepedésig, de bányavidéken több generáción át is őrizte agrár kötöttségű, kétlaki életmódját. A kiegyezés körüli időkben előfordult, hogy a mezőgazdasági munkák idején külön haza kellett engedni néhány napra a bányászokat. A munkássá válás tehát nehezen ment. Sőt, a szakirodalom az átalakulás folyamatát nem tekinti egészen irreverzibilisnek, mert még főfoglalkozású munkások is alkalomadtán visszatértek a mezőgazdaságba. A proletársors ugyanakkor a kisparasztok, falusi szegények, céhlegények számára nem deklasszálódást, hanem társadalmi emelkedést jelentett, ha sokuk nehezen is vállalta azt. Mindenekelőtt életformában és tudatban; a volt kézművessegédeknél kimutathatóan, parasztoknál feltételezhetően emelkedés volt reáljövedelem szempontjából is.

A munkásság nemzeti összetételét a tradíciók, az ipar területi elhelyezkedése, az egyes etnikumok társadalmi differenciáltságának, fejlettségének együttese határozta meg. A világháború előtti utolsó népszámlálás adatai szerint az ún. iparforgalmi keresőkből 55,71% volt magyar, 28,98% román, 15,3% német anyanyelvű. Szinte pontosan így oszlik meg az ekkor már fél százezres önálló kisiparosság. Az egyes ágazatokon belül azonban más arányok tapasztalhatók. A bányászok és kohászok több mint fele volt román, 40%-a magyar, míg a németek csupán 5%-ot képviseltek. A közlekedésben is alig akadt német, s közel háromszor annyi magyar dolgozott, mint román.

A nacionalizmus, az egymással szembeni elzárkózásra hajlamos nemzeti társadalmak korában a munkásosztály volt az egyetlen valóban nyitott, nagy társadalmi osztály, ahol egymásra találhattak a különböző népek fiai.

A munkásság élete a hosszú évtizedek alatt nagyot változott, de a proletársors korszakunk végén is nehéz, küzdelmes volt. Az abszolutizmus idején – és még sokáig utána – a munkaidőt teljesen önkényesen határozták meg a vállalkozók, ebben legfeljebb a kialakult hagyományok szabályozó ereje érvényesült. A céhlegények 12-14 órát, fontosabb munkák idején 17 órát is dolgoztak. A nagyvállalatoknál már ekkor jobb volt a helyzet. A bányákban és kohóknál – különféle eloszlásban – 10-12 órás munkaidő volt szokásban; érdekes módon éjszakai műszakot csak kivételesen szerveztek. A folyamatos 8 órás műszakot a kincstár színesfém- és sóbányáiban (a Bánságban pedig a STEG-nél) vezették be, de a külszíni munkáknál mindenütt hosszabb volt a munkaidő. Állami beavatkozással a munkakörülményeken nem lehetett javítani, a hatósági intézkedéseknek azonban kétségtelenül volt némi jelentőségük. 1854 után már 12 éven aluli gyermekeket nem engedtek a bánya mélyére küldeni, az 1859. évi ipartörvény megtiltotta a 10 éven aluliak {1618.} alkalmazását; a 14 éven aluliak csak 10 órát dolgozhattak, a 14–16 évesek pedig nem mehettek éjjeli műszakba. Persze ezeket éppúgy, mint a biztonsági előírásokat, a vállalatok – a munkások kényszerű egyetértésével – rendszeresen megszegték. Javulást nem elsősorban a törvények, hanem inkább az ipar korszerűsödése hozott, kézzelfoghatóbban a dualizmus második felében. A munkaidő szabályozásáról az 1884. évi ipartörvény, akár a liberalizmus ilyesmiben kíméletlen jogelveivel megegyező 1872. évi, röviden intézkedett. Az ipari munkaidőt általában „szabad megegyezés” tárgyává tette, de előírta a műszak alatti pihenőszüneteket. Tovább korlátozta a tanoncok dolgoztatását, a 12–14 éveseknél 8 órában, innen 16 éves korig 10 órában maximálta a munkaidőt, a nők pedig 1 hónap szülési szabadságot kaptak. Ezekhez néhány egészségügyi előírás társult. A rendelkezések betartását az iparhatóság negyedévi gyárlátogatásokkal ellenőrizte, s a törvény és a helyi realitások közötti kompromisszumokon keresztül lassan javított a munkakörülményeken, de a korban végig jellemző volt a túldolgoztatás, különösen kirívó a gyermekmunkával való visszaélés, a törvények rendszeres kijátszása. A kisebb üzemekben, műhelyekben a legszerényebb korlátozó intézkedés is írott malaszt maradt: a kolozsvári cipészek, asztalosok a századelőn még 15-16 órát, a brassói sütőmunkások 12-16, a szebeniek 14-18 órát dolgoztak naponta, amihez képest a rendezettebb gyáripar valósággal paradicsomnak számított. A vasárnapi munkaszünetet csupán 1891-ben vezették be, de azt is meg lehetett kerülni, s nemcsak ott, ahol a folyamatos termelés (mint a kohóknál) azt még megmagyarázhatta. Pihenést a századvégig inkább a viszonylag sok ünnepnap biztosított. A munkásmozgalom hatása érvényesült abban, hogy 1900-ban már Erdély üzemi munkásságának a fele napi 10 óránál, s a másik felének is a többsége 12 óránál rövidebb munkaidőben dolgozott. A tőkés racionalizálási igények és a munkásmozgalom századvégtől megerősödő önvédelmi harcai azonban együttesen is csak keveset tudtak lefaragni a kizsákmányolás régebbi formájának megfelelő hosszú munkaidőből.

A munkásság önerőből – saját segélypénztáraival – nem tudta megoldani a szegénységből, a nehéz és ártalmas munkakörülményekből adódó súlyos egészségügyi gondokat. A bánsági STEG-nél a vállalati főorvos szerint 1856 előtt a gyermekek negyede 1 éves korig, további negyede 10 éves korig meghalt, a felnőtt munkások közel negyede pedig 30 és 50 éves kor között. Erdélyben valamivel jobb volt a helyzet, de a bányászok soraiban a mélyben és a külszínen egyaránt aratott a halál, s az özvegyeket nem vigasztalhatta a tény, hogy a századfordulón a kitermelt szén növekedéséhez képest már csökkent a balesetek aránya. A munkásosztály felnövekedése és a tőke hosszabb távú érdeke idővel rákényszerítette az államot az ipari dolgozók szociális biztosításának kifejlesztésére. 1891-től a munkásbiztosítási pénztárak számára a pénzalapot harmadrészben a munkaadók kellett fedezzék. 1907-től kibővítik {1619.} a juttatásban részesülők körét, kötelezővé lesz a balesetbiztosítás, ez utóbbi kiadásai ezentúl termelési költségnek számítottak. A betegsegélyezést fele részben a munkaadók pénzéből, fele részben a munkások 4%-os bérlevonásából fedezték, s a pénztárak felett a munkásság választott képviselői is törvényes befolyással bírtak. Ha nem is működött kielégítően, de mégis járt a munkásnak 20 heti gyógykezelés, gyógyszer, táppénzként a fizetés fele, a nőknek 6 heti szülési szabadság, s a családtagok orvosi ellátása. Az özvegyek a munkás fizetésének 20, a gyerekek 15, ha teljesen árvák maradtak, 30%-ára tarthattak igényt. A nyolcvanas évektől, amikor megszűnt az ipari proletár cselédként való számontartása – s ezzel korábban nem kizárt testi fenyítése –, látszani kezdett egy új társadalmi értékrend kialakulása. A biztosítási rendszer megalapozásával előrelépés történt a munkás teljes értékű emberré fogadása irányában.

A munkaintenzitás növekedésének mérésére nincsenek megbízható adataink. A bánya- és kohóiparban a közvetlenül mérhető munkáknál még az abszolutizmus idején kiterjedt az akkordbérrendszer alkalmazása; a felelősségteljes vagy sürgős munkáknál, veszélyelhárításnál a prémiumrendszer, végül a minőségi feladatok jutalmazása. A munkát azonban legtöbbször, a női és gyermekmunkát rendszeresen napszámbérben fizették. Nagyok voltak a bérbeli eltérések az egyes iparágak között, de egyazon üzemen belül is. A béreket a munkaerő piaci ára szabta meg már a kiegyezés előtt is. Ennek megfelelően kerestek a legtöbbet a nagyiparban az öntők, esztergályosok és lakatosok, s a Bánságban általában többet, Nagybánya környékén korszakunkban végig kevesebbet, mint Erdélyben. Erdélyen belül is mindig kedvezőbb volt a bérezés a modern vállalatoknál, bányáknál, mint a kisebbeknél, régieknél. Szentkeresztbánya székely munkásai mintegy harmadával, a még szegényebb Érchegység román munkásai körülbelül felével kevesebb bért kaptak, mint Govásdia vagy a bánsági Stájerlakanina bármely nemzetiségű dolgozói. Emellett a külföldről jöttek fizetése – főleg szakképzettségük miatt – nagyobb volt a helybeliekénél.

A reálbérek hosszú távú alakulására nincsenek számításaink. A névleges fizetések az 1850-es évek közepétől, bércsökkenésektől megszakítva – mint az 1873. évi válságot követően –, lassan emelkedtek. Maguk a vállalatok rendszeresen végeztek számításokat arra vonatkozóan, hogy a munkás számára mennyi az a minimális fizetés, amely megmaradásához szükséges, s valamelyest igazodtak a megélhetési költségek alakulásához. Fontosabb azonban a béremelkedésnél, hogy 1875 és 1896 között, a tőkés fejlődésnek eme különleges szakaszában („nagy depresszió”) a mezőgazdasági termékek, s még inkább egyes iparcikkek, textilfélék árai mintegy 25-30%-kal estek, a létfenntartási költségek csökkentek, ami kétségtelenül együtt járt reálbér- és életszínvonal-növekedéssel. Erdély tendenciáiban igazodott a nagy folyamathoz. Az is tény, hogy a bérek általában negyedével voltak kevesebbek az {1620.} országos átlagnál. A nők és gyermekek a férfimunkabér felét kapták. A fizetéseket különféle levonások, esetenként bírságpénzek csökkentették. Levonás formájában fizették meg a munkások a természetbeni juttatásokat, különösen a bányavidékeken, ahol a fogyasztási raktárakban hitelre vásárolták az élelmiszereket. A részkutatások azt jelzik, hogy a 20. század első éveiben a munkásság reáljövedelme már elmaradt az élelmiszerárak emelkedése mögött, s ezt nem ellensúlyozta az iparcikkek árainak lassabb növekedése. Csak 1907 után sikerült a fizetéseket ismét valamelyest hozzáigazítani a dráguláshoz, az új gazdasági fellendülés azonban a reálbérek többéves csökkenő tendenciájával járt együtt. A munkásság csak nagyobb erőfeszítéssel tudta tartani az elért vívmányokat.

A nincstelenség végig jellemzője maradt a proletariátusnak. A családfőn kívül legalább a fiúnak dolgoznia kellett. Keleti Károly 1872. évi sorai á bányászatról alig veszítettek érvényükből: „Kora fiatalságában, még ki sem nőve az iskolából, melyet egyébként a bányásznép gyermeke inkább látogat, mint sok más néposztályé, már bekerül az apja, nagyapja, dédapja által mívelt foglalkozásba. Megtanítják köveket, érceket válogatni… később rakodáshoz jut, utóbb csákányra kerül, mint apja, s a föld alatt keresi mindennapi kenyerét magának és családjának, mert a rövid életet fel kell használni, s családot alapítva gondoskodni olyanokról, kik utána is míveljék a bányát, ha ugyan sikerül özvegyének az aprókat fölnevelni.”*KELETI K., Hazánk és népe. A közgazdasági és társadalmi statistika szempontjából Bp. 18892. 184.

A századvégtől hullámzásokkal javult, vagy inkább kiegyenlítettebbé vált a munkásság étkezése. Egy család heti szalonnafogyasztása a 3/4 kg, húsfogyasztása legfeljebb a 2-3 kg közelében járt – noha sok fizikai dolgozó így is ritkán látott húst –, éppen csak észrevehető szerepet kapott az aránylag olcsó tej és tojás. Változatlanul fő ennivaló volt a kenyér, a zsír, a hagyma, a burgonya és a különféle lisztkészítmények; széles körök számára maradt – elsősorban román vidéken – fő ételnek a puliszka, a málé. Igen kevés cukor és kávé került a családok asztalára. Egy proletárcsalád szerény, de tisztesen rendezettnek tekinthető megélhetési költségeit ruházkodással, lakbérrel együtt 1914-ben heti 25-30 koronára becsülték. Ekkora bért azonban a munkásoknak talán 10%-a kapott, kétharmaduk pedig a heti 20 korona alatt keresett. (Egy kolozsvári téglagyári munkás 1906-ban napi 1-1,2 korona bért kapott, míg egy kőműves ezt néha 2 óra alatt kereste meg.) A megélhetést egy családban két kereső mellett már biztosítani lehetett, bár ilyenkor is a jövedelem nagyobbik felét, esetleg kétharmadát kellett élelmezésre fordítani, míg további 15%-ot lakbérre adtak ki. Évente alig 100-200 korona maradt ruházkodásra, kultúrára, szórakozásra, családi bajok esetére, netán megtakarításra, s ez is inkább a jobban fizető iparágakban. E labilis egyensúlytartáshoz hozzájárult {1621.} néhány fontos élelmiszer, mint a hús, különösen a juhhús Erdélyben alacsonyabb ára. De kellett a családi kiegészítő tevékenység is. Korszakunk végére az ipari munkásnép ugyan kikopik hajdani földdarabjából, szőlőjéből, de a családok bevételeit utólag kimutathatatlan tétellel növelte az alkalmi különmunkát vállaló, otthon szárnyast és sertést tartó, zöldséget termelő szorgos háziasszony, aki még a vásártéri piactól való függetlenség illúzióját is megteremtette.

Az ipari és bányászmunkásság lakásviszonyai nagy átalakuláson mentek át, mely korszakunkban nagy eltérések kifejlődéséhez vezetett. Munkáslakások építésének már korábbról is voltak hagyományai, s az abszolutizmus idején kényszerültek rá először az új iparvidékek bánya- és kohóvállalatai a telepített munkások számára érdemben építkezni. A bányászkolóniák Erdélyben a nyolcvanas évektől kezdtek nagyra nőni, a századfordulón több ezer kohász- és szénbányászcsalád élt az új telepeken. A Zsil völgyében a Salgótarjáni Rt. először egyszobás lakásokat adott a családoknak, a magányosoknak pedig – hasonlóan a nagybirtok cselédházaihoz – 10 × 5 méteres, középen tűzhellyel ellátott termeket, ahol azután egy munkások által felfogadott szakácsnő a főzést is ellátta. A századforduló után már 1515 vállalati lakást adott 3426 munkásnak, köztük fabarakkokat, hosszúra nyújtott házakat, de volt 788 négylakásos szoba-konyhás épület is. Az Urikány–Zsilvölgyi Rt. 1040 munkásából 1898-ban 925 ugyancsak ilyen kolónián lakott, köztük a családoknál ágyrajáróként meghúzódó nőtlenekkel. A kolóniákon a lakbér csekély volt, de a helyhez kötést is erősítette.

A nagyobb városokban az egyenlőtlenség is nagyobb volt. A szociográfus Braun Róbert a századelő Marosvásárhelyén 260 munkáscsalád vizsgálata során számottevő zsúfoltságot tapasztalt. Negyedüknek volt saját háza. Közös udvarra nyíló 3–5 lakásos épületben élt a családok fele; a lakások 30%-ához kert tartozott, de kétharmaduk volt szoba-konyhás, és csak a lakások fele padlós, közel fele polgári szemmel nem számított megfelelőnek. A lakás átlagosan 47,53 m2 alapterülete sem kielégítő, de a szorultságot inkább jelzi, hogy 1052 főre mindössze 452 ágy jutott. Kolozsvárt még nagyobbak az ellentétek, s a zsúfoltság a századelőn csak fokozódott, a világháború előtt félezer család szinte életveszélyes körülmények között élt. A festői Sáncoldal szűk házai fecskefészekként húzódtak mind feljebb; 6 m2 már szobának számított, s egy 10 négyszögöl udvarral, óllal ellátott házért évi 120–160 koronát is fizettek. A polgárság is szégyennek tartotta a Györgyfalvi utcai munkásnegyedet, ahol kívül-belül elhanyagolt, rozzant, szűk házak húzódtak a hajdani szántó helyén; a telek itt a földbirtokosoké maradt, míg a ház a lakóé volt, utóbbi így hitelt sem kaphatott, a birtokos viszont holdanként évi 1200 K jövedelemre tett szert. A jobban fizetett munkások a Holdvilág utcai munkásnegyedben éltek, ahol tömött, de nem túlzsúfolt, szépen fásított utcák, jó karban tartott léckerítéses házak sorakoztak, külsőségekben is tükrözve a {1622.} proletariátuson belüli különbségeket. A századfordulótól már a várost vezető polgárságnak is szembe kellett néznie a munkáslakáskérdéssel, nagyobb arányú építésekre azonban nem került sor.

A családi kötelékek a munkásságon belül sok lazító tényezőnek voltak kitéve. A faluról jöttek elszakadtak otthonuktól. A gyermekek sokszor maradtak szülői felügyelet nélkül, szomszédoknál vagy bezárva a házba. A fiúk 16-17 évesen kereső korba léptek, s ha elkerültek otthonról, már keresetükkel sem támogathatták családjukat. Szabadidejüket az utcán, korcsmában, egyletben, mulatságban, lányos házaknál töltötték, s hamar új családot alapítottak. Az új házasok az asszonyok melléktevékenységével a századfordulón már anyagilag nyugodtan éltek – ha volt munkájuk – mindaddig, amíg az első gyerek meg nem született.

Társadalmi felemelkedést kivételes szerencse, véletlen hozott a munkásnak, eszményképét: az önálló kisiparosságot csak a jól fizetett, képzett szakmunkás érhette el. Mint osztályt – a kötelező elemi oktatást nem számítva – állami intézkedés alig segítette. Az egykorú „társadalom”, a felső rétegek, a városok középosztálya a munkásságtól elzárkózott, problémáit, életkörülményeit gyakorlatilag alig ismerte. A munkásság fölemelése egyedül saját szervezeteire, korai egyleteire, majd a szociáldemokrata mozgalomra hárult.

A munkásszervezetek korán kialakultak, de lassan váltak hatékony, sokakat átfogó intézményekké. Az ötvenes években elvétve spontán sztrájkmozgalmak jelentkeztek, mint 1853-ban a nagyszebeni cipészlegényeknél, de a bérharcok azért még ritkák, általában nem lépik túl a kérvényezés szintjét, a munkások sokszor csak egyszerűen elhagyják a vállalatot. 1860 után ebben is fellendülés figyelhető meg. A bérmozgalmak egy része sikerrel jár, a visszaélések elleni védekezés erősödik, s ez is sietteti a szervezkedést. Kolozsvárt és Brassóban nyomdász segélyegylet létesül, ezek fejlődnek tovább. A kor politikai harcaiba a munkásság sokáig csak óvakodva, először még a polgári pártkeretekhez igazodva, ritkán kapcsolódott be, s ez is elsősorban Erdélyen kívül, a Bánságban vagy Nagybánya környékén volt számottevő. 1859-ben a katonatoborzás ellen tiltakoztak, 1865–66-ban a parlamenti választások során emelik fel szavukat. 1868 után nagy alapítási hullám következik, a polgári-proletár vegyes egyletek lassan-lassan általános segélyintézményekből szakmai szervezetekké alakulnak, ezek kerülnek érintkezésbe először a marxizmussal. 1869 végén minden ágazat munkásainak átfogására alapítják Kolozsvárt a városi Általános Munkásegyletet, már a liberális értelmiségi vezetés és az első Internacionáléhoz kötődők külön proletár vonala harcának jegyében. Az egylet széles körű segélyrendszert próbált kiépíteni, árubeszerzést, betegbiztosítást, orvos alkalmazását, fürdőt kiharcolni, polgári szokások szerint lőtéri és vívótermet is akart nyitni.

A marxizmussal az érdekvédelmi szervek kiépülésével kerülnek a munkások közelebbi kapcsolatba; a Bánságban hamarabb, a hetvenes években Erdélyben {1623.} először a nyomdászok és kőművesek. A nyolcvanas évek közepétől már a szociáldemokrata szervezkedés a munkásság tevékenységének fő iránya; általános demokratikus és szociális követelések: általános választójog, (ekkor még) 10 órás munkaidő, szabad vasárnap jelzik a munkásmozgalom kettős társadalmi funkcióját. A munkásélet számos területére kiterjedő segélyegylet- és szakmai szervezkedési mozgalom Erdélyben is 1890–91-ben lép át valójában a tradicionális érdekvédelmi szerepkörből a politikai-érdekvédelmi harc terepére. Az új Internacionálé hatására megünneplik 1890-ben az első május elsejét, a következő évben csatlakoznak a marxista Elvi Nyilatkozathoz, május 8-án Magyar Sándor elnökletével megalapítják a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kolozsvári szervezetét, mely hamarosan nagyra duzzad, sorra építi ki a szakszervezeteket, szervezi a sztrájkokat, lapokat indít, így a századfordulóra Kolozsvár központtal Erdély is felzárkózik az ország szocialista mozgalmaihoz. Az ipari munkásság tehát a század végére szerveződött osztállyá, amikor nemcsak helyzetét, hanem saját történelmi hivatását is felismerte.

Az erdélyi munkásosztály arculatát etnikai sokszínűsége ellenére a magyar jellegadó réteg határozta meg, szemben a korai németes színezettel. Sokan a magyarosító erőt látták a városok ipari proletariátusában, néha még a Szociáldemokrata Párt is hivatkozott erre. Valójában a német, magyar, román, cseh, lengyel, szlovák nevekkel teli munkásdinasztiák kevésbé a nyelvi magyarosodásnak, sokkal inkább egy új típusú, internacionalista kötöttségű magyar hazafiságnak lettek hordozói; magukat az európai proletariátus szerves részének érezték, s az urak Magyarországával a dolgozók osztályelnyomástól és nacionalizmustól mentes eljövendő Magyarországát állították szembe, mélynek megteremtése minden munkásember létérdeke, s egyben történelmi szükségszerűség is.

{1556-1557}

{1588-1589}

{1620-1621}