1. A DUALISTA BERENDEZKEDÉS

AZ ALKOTMÁNYOSSÁG ÉS AZ UNIÓ VISSZAÁLLÍTÁSA

Az 1848-as forradalmat mind kifelé, Ausztria irányában, mind befelé, a széles néptömegekkel szemben konzervatív módon, felülről lezáró 1867. évi kiegyezés a Habsburg-birodalmat két központú alkotmányos monarchiává alakította. Ausztria és Magyarország ezután külön-külön, önállóan intézte belügyeit, míg az állami szuverenitás szempontjából elsőrendű kérdéseket: a külügyet és hadügyet egyetlen központ, az uralkodó által döntően befolyásolt külön apparátus kezelte. A korlátolt szuverenitás a dualizmus fél évszázada alatt a politikai élet neuralgikus pontja maradt, s erősen kihatott a nemzetiségi politika alakulására is.

A kiegyezéssel vége szakadt Erdély három évszázados különállásának. A magyar liberális tábor, valamint az osztrák-német burzsoázia között az uralkodó Ferenc József egyensúlyozó közvetítésével kimunkált kompromisszum egyik alapfeltétele magyar részről éppen az 1848-ban elfogadott unió maradéktalan visszaállítása volt. 1867. június 20-án egy uralkodói leirat formailag is feloszlatta a kolozsvári országgyűlést, ugyanazon a napon egy másik leirat érvénytelenítette a nagyszebeni tartománygyűlés határozatait.

Az Andrássy Gyula gróf által alakított kormány a parlamenttől még március 8-án felhatalmazást kapott arra, hogy teljhatalommal intézze Erdély ügyeit is. A főkormányszék élére április 29-én Péchy Manó Abaúj megyei főispánt állították királyi biztosként, akinek működésével, ha lassan is, de megkezdődött a teljes beolvasztás folyamata.

A királyi biztos nem tartózkodott állandóan Erdélyben. A főkormányszéket, s így a közigazgatás átszervezését az alelnök, Groisz Gusztáv vezette, noha az érdemi intézkedések már közvetlenül a kormánytól érkeztek az önkormányzatukban frissen helyreállított törvényhatóságokhoz. A nemzetiségi mozgalmak figyelése, a rendészeti ügyek azonban jórészt megmaradtak a kormánybiztosság hatáskörében, ami kétségtelenül komoly politikai súlyt biztosított neki. A kiegyezéses rendszer kritikusai szerint sokáig a nagyszebeni tartománygyűlésen is elnöklő Groisz és barátai („a hatalom polcán hagyott közegei a reactiónak”) tartották kézben Erdély közigazgatását.

{1625.} A kormány nem sietett a beolvasztással, már csak azért sem, mert – ellenzéki bírálóinak kifejezésével szólva – „szörmentében akart bánni Erdéllyel a nemzetiségi ügy miatt”.*Magyar Polgár, 1868. szeptember 2. Érvénytelenítette azokat a megyei határozatokat, amelyek a megyegyűlések tanácskozási nyelvének csak a magyart engedélyezték, ami pedig egy 1848-as törvény hatályon kívül helyezését jelentette. Az államapparátus nem zárkózott el a nemzetiségi nyelvek használatától sem. A pénzügyminiszter meghagyta alárendelt közegeinek, hogy „minden olyan beadványra, melyek a vidéken általánosan beszélt nyelven szerkesztve nyújtatnak be, a végzések és határozatok mindenkor ugyanazon a nyelven adassanak ki”.*Törvények és Hivatalos Rendeletek Gyűjteménye. (Szerk. ÖKRÖS B.) Pest 1868. 54. A királyi biztosság a szász székekkel németül, Fogarassal, Naszóddal, Hátszeggel románul érintkezett, s ezt a gyakorlatot kellett a minisztériumnak is követnie. A belügyminiszter a megyebizottmányokról intézkedve előírta, hogy „minden választás alá jövő állomásra – tekintettel a különböző vallásokra és nemzetiségekre – legalább három és legfeljebb öt alkalmas egyént jelöljenek ki”.*Uo. 207. A kormánynak szándékában állott a nemzetiségek vezető egyéniségeit legalább részleges együttműködésre megnyerni. A román ellenzék legtekintélyesebbikét, George Bariţot Eötvös felkérte, hogy elvei, meggyőződése feláldozása nélkül vállaljon el egy olyan miniszteri tanácsosi állást, melyben „feladata a román ifjúság nevelésének vezetése lenne”.*Gál János 1867. máj. 25-i levele Bariţhoz. L. George Bariţ magyar levelezése. (S. a. r. I. CHINDRIŞ és KOVÁCS F.) Bukarest 1975. 103. Ezek a gesztusok, valamint az egyesítés szinte lassított végrehajtása mutatja, hogy az országszerte berendezkedési nehézségekkel, ellenzéki megyék tiltakozásaival, az alföldi demokrata körök mozgalmaival, osztrák–magyar kereskedelmi és vámszövetség elfogadtatásával, külföldi kölcsönök szerzésével küszködő kormányzat nem akart Erdélyben a szászok és a románok számára teljesen elfogadhatatlan politikai helyzetet teremteni, egyes részintézkedéseivel őket külön is ingerelni.

Az új berendezkedés szempontjából szükségessé vált az unió részletes szabályozásáról külön törvényt hozni (1868. XLIII. tc.), mely ismét kimondotta a polgári és politikai egyenjogúságot, valamint a „nemzetek” szerinti korábbi felosztások és előjogok megszüntetését. A bevett felekezetek jogegyenlőségét megerősítették, önkormányzati rendszerüket megőrizhették, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy ezek a jogok a görög katolikus és görögkeleti egyházakra is érvényesek. Az erdélyi képviselői helyek számát 75-re növelték, a gubernium teendőit a belügyminisztériumnak utalták át, a székely főkirálybírák és a szászispán kinevezése ezentúl a kormány javaslata alapján történt. A szász univerzitást egyelőre meghagyták, bár bírói {1626.} jogkörétől megfosztották. A törvény számolt Erdély hosszú különállásának gyakorlati következményeivel, és nem kívánta a korábbi magyarországi jogszabályokat mechanikusan kiterjeszteni a Királyhágón túlra, annál is inkább, mivel az egész jogrendszer korszerűsítése napirenden lévő feladatnak számított, s nem akartak újabb ideiglenességet teremteni. Ennek következtében az abszolutizmus által hozott jogszabályok egész sora maradt érvényben, így Erdély – főként a magánjog vonatkozásában – jó ideig valósággal elkülönülő jogterületet alkotott. A különbségeket az új törvények életbe lépése fokozatosan csökkentette, de teljes megszüntetésére a korszak végéig nem került sor. Tíz év leforgása alatt magyar törvények váltották fel az osztrák polgári perrendtartást, büntetőtörvényt, a kereskedelmi törvényt, a váltórendtartást, később a büntető perrendtartást.

Az abszolutizmus egyes intézkedéseinek fenntartása azt eredményezte, hogy Erdélyben részben modernebb, részben viszont kevésbé liberális viszonyok uralkodtak, mint a szűkebb Magyarországon.

Fennmaradt (természetesen számos időközi változással) a korszerű osztrák polgári törvénykönyv, a földbirtokosokkal szemben a vállalkozókat előnyben részesítő 1854. évi bányatörvény. Itt (és Horvátországban) fenntartotta a kormány a központilag irányított, 1876-ig még a közös hadügyminisztérium alá tartozó zsandárszervezetet mint az osztályelnyomás és az általános bűnüldözés szempontjából nélkülözhetetlent, mely mégiscsak korszerűbb volt a szűkebb Magyarország megyéiben a nyolcvanas évekig fennálló pandúrszervezetnél. A zsandárság megőrzésében már kétségtelenül szerepet kapott a nemzetiségi mozgalmak féken tartásának követelménye. Szerepe volt az 1852. évi antiliberális sajtórendszabályok Királyhágón túli fenntartásában, igaz, ezeket 1871-ben rendeleti úton korszerűsítették, hogy „a sajtószabadságnak az esküdtszéki intézményben fekvő biztosítéka Erdélyre is kiterjesztessék”.*Az igazságügyi és belügyminiszter 1871. 1498. sz. rendelete. Rendeletek Tára 1871. 183. A szigorúság csökkent, a lapbetiltás nehezebb lett, a 12 esküdttől 6 „nem vétkes” szavazat már elegendő volt a felmentéshez. A hatósági önkényt ez az eljárás még akkor is korlátozta, ha illúziónak bizonyult, hogy a szabad és független polgároknak tartott esküdtek „élő lelkiismerete biztosabban ítél, mint holt szabályok”.*Uo. 207.

A külön jogszabályok visszatérő panaszok tárgyát képezték ugyan, azonban nem változtattak a teljes unió tényén, nem akadályozhatták az országrész közigazgatásának átmenettel, s a helyi sajátosságok részleges figyelembevétele mellett történő teljes betagolását. Az uniótörvénnyel egyidejűleg, a nem magyar népek megnyugtatásának szándékával külön törvény készült „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában”, mely akkor és később is komoly politikai és ideológiai fontossággal bírt.

{1627.} LIBERÁLIS TÖRVÉNYHOZÁS ÉS PATRIARCHÁLIS HATALOM

A magyar liberális vezető réteg nem tudta feloldani az új berendezkedésben régi eszményképe: az egységes nemzetállam, s az örökölt realitás: az önrendelkezésre vágyó nem magyar népek sorát is magába foglaló soknemzetiségű ország közötti ellentmondást. A történeti jogra épülő nemzeti ideológia az ország egységének és a polgári jogegyenlőség elvének alapján kitermelte az „egységes politikai nemzet” fogalmát, mely minden nemzetiséget magába foglalt; sajátosságaikat, kulturális-nyelvi önállóságukat olyan mértékig ismerte el, hogy azok a magyarság történelmileg kialakult hegemón funkcióját ne veszélyeztethessék. A liberális tábor azonban ezen a koncepción belül már nem rendelkezett részleteiben is kialakított nemzetiségi programmal. A polgári forradalom után nem jött létre magyar és nem magyar liberálisok közös politikai frontja, s miután az abszolutizmus felszámolásának évtizedében a nemzeti ellentétek ismét fellángoltak, magyar részről a nemzetiségek igényeinek valóra váltása nem reformfeladatnak, hanem inkább „engedménynek” számított, s ennek mértékét közvetlenül a politikai erőviszonyoktól tették függővé. Az állam nemzetiségi szempontú felépítése, a jogok mértéke kérdésében jelentős nézetkülönbségek voltak a liberális vezérkaron belül, még inkább az élgárda és a politikát a megyei-városi gyakorlatba átültető birtokos nemesség, értelmiség között.

A liberális elit: Deák, Eötvös, Mocsáry a polgári egyéni szabadságjogok mellett az önkormányzatra épülő közigazgatási rendszerben keresték a nemzetiségi kérdés megoldásának biztosítékát. Mocsáry ment talán a legmesszebb, nyíltan elismerve, hogy Magyarország „polyglott állam”, csak úgy tartható egyben, ha minden népnek biztosítani tudja a szabad fejlődést, s ezek önként vállalják a régi összetartozás megőrzését. Eötvös, aki magas teoretikus szinten is többször végiggondolta a kérdést, éppen az erdélyi problémák elemzése közben írta naplójába, hogy egy köztársasági konföderációtól sem riadna vissza, mert „bizonyos, hogy a magyar e konföderációban épp olyan, sőt nagyobb állást foglalhat el, mint mely neki a dualizmus fenntartása mellett a birodalomban jut. Sőt, hiszem, hogy bármit tegyünk most, egykor ide fogunk jutni… azonban jónak s kedvezőnek tartanám, ha a dualizmussal egy ideig megállapodva időt nyernénk, hogy a magyar minden tekintetben, főképp műveltségében megerősödve, a nagy szerepre képessé váljék, mely reá a jövőben vár.”*EÖTVÖS J., Vallomások és gondolatok. Eötvös József művei. (Szerk. BÉNYEI M.) Bp. 1977. 624. Úgy látta, hogy a Kárpát-medencében élő népek további léte szempontjából szükségszerű egy erős Magyarország, ez azonban nem alakítható tiszta nemzetállammá, s az öntudatra ébredt {1628.} nemzetiségek „méltányos” politikai és nyelvi követeléseit ki kell elégíteni. „Érdekünkben fekszik, hogy ezen nemzetiségek saját körükben a lehetőségig kifejlődve mennél inkább egyéniségeknek érzetéhez jussanak”,*Uo. 669. Idézi Magyarország története 6. köt. Bp. 1979. 1353. ezért a szabadság nagyobb fokát kell biztosítani nekik, mint amit a szomszéd államokban kaphatnának. Mocsáry a nemzetiségi mozgalmak törvényszerűségeinek fel nem ismerésétől, Eötvös azok ellensúlyozhatóságának hitétől vezérelve helyezkedik egy optimista progresszív álláspontra, a szkeptikusabb Deák liberális kötelezettségérzetből, hétköznapi realizmus alapján hirdeti a méltányos nemzetiségi politikát. Ezt tette Kemény Zsigmond is, osztozván a liberális elit azon célkitűzésében, mely mindenki javára működő, nemzetek feletti államnak akarta berendezni a 67-es Magyarországot – magyar hegemóniával.

Az 1868. évi nemzetiségi törvény kompromisszum volt az elvi liberalizmus, a nemzeti autonómiák rendszerét meghonosítani akaró nemzetiségi programok és az egységes magyar jellegű nemzetállamot követelők tábora között. Az országgyűlés magyar és nem magyar képviselőkből álló „nemzetiségi albizottsága” két év előkészítő munka után nyújtotta be a törvénytervezetet, ebben Eötvös elméleti munkásságának és az 1861. évi javaslat fogadtatásának tapasztalatait is összegezték. Az első változatot – melyben még nem szerepelt a magyar politikai nemzet tétele, s minden igazgatási fórumon, a megyékben is a többségi (és szabad) nyelvhasználatot ajánlotta – a magyar birtokos osztály, a politikai vezető réteg nagy többségének nyomására félretették, és az új szövegben a törvényhatóságok egyik hivatalos nyelvévé emelték a magyart. Másrészt ez a szöveg a megyéknek a községekkel vagy egyénekkel való nem magyar nyelvű érintkezést csupán (a „lehetőségig”) megengedhetővé, s nem kötelezővé tette. Ezzel a nyelvhasználat egy sor kérdésének eldöntését valójában átutalta a megyék – s az ott többségben lévő, magyar szupremáciát féltő volt nemesség – hatáskörébe. A két oldalról is bírált törvénytervezet elfogadásának végül is az volt a feltétele, hogy Deák átdolgozza, s egy olyan bevezetővel lássa el, amely kimondja, hogy az ország „összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”,*Magyar Törvénytár 1836–1868. Bp. 1896. 490. továbbá világosan leszögezzék a központi állami szervek magyar nyelvűségét.

A nemzetiségi törvény (1868. XLIV. tc.) a megszorítások ellenére alapvetően liberális alkotás. A nem magyar nyelvek széles körű használatát biztosította. Minden polgár anyanyelvén nyújthatta be a községhez, megyékhez, annak közegeihez és a kormányhoz intézett beadványait, s ezekre anyanyelvén is választ kellett kapnia. Hasonló lehetőségeket teremtett a községek (szabadon {1629.} választott) ügyviteli nyelvének alkalmazására. Megkötés nélkül használhatták az anyanyelvet az egyházak, egyházi hatóságok és az általuk fenntartott intézmények. Így a községek, egyházak, magánosok maguk választották meg iskoláik tannyelvét, másfelől a törvény részben az állam kötelességévé tette a középszintű nemzetiségi nyelvű oktatásról való gondoskodást. Egyik legfontosabb intézkedése kimondotta, hogy „a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is az egyes honpolgárok… társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak… pénzalapot gyűjthetnek, és azt ugyan az államkormány felügyelete alatt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően kezelhetik”.*Uo. 493. A törvény még végső szövegében is tükrözi a vezető reformpolitikusok liberális gondolkodását, melyben a további fejlődés nem csupán egyetlen vonalú útként létezett, hanem a nemzeti kérdés alakulására is –- természetesen világos megszorításokkal – több alternatívát kívánt lehetővé tenni.

Nem mondható, hogy a törvény nem biztosított kollektív jogokat a nemzetiségeknek, noha elsősorban a teljes egyéni és kulturális szabadságra épült. De mert hiányzott belőle az egyes nemzetiségek külön politikai egyéniségének elismerése, elfogadhatalannak tűnt a nemzetiségi politikusok zömének. A még 1867 februárjában 26 román és szerb képviselő által benyújtott Mocsonyi–Miletics-féle javaslat hat „egyenjogú országos nemzetet” akart elismertetni, az etnikai alapon újrakerekítendő megyékben biztosítva számukra a teljes politikai önkormányzatot, ezen túlmenően országos kultúrautonómiát és a központi állami intézményekben arányos részesedést követelt a nemzetiségeknek. E javaslat nem ismert „államnyelvet”, hiszen az átalakított megyék is saját (többségi) nyelvükön érintkeznének a (különben magyar nyelvű) kormánnyal, de nem ismert egységes történetpolitikai szemléletet sem, hiszen iskoláikban külön államtörténetet és külön nemzettörténetet kívánt taníttatni. Rendszeresíteni akarta az egyes etnikumok nemzeti gyűléseit, a kulturális-nemzeti célokra tagdíjszerű adó kivetését, valamint saját zászlóik használatát. A teljes föderalizáláshoz közelítő javaslatot az egész magyar közvélemény elutasította; még Mocsáry, a kor legliberálisabb magyar nemzetiségpolitikusa is azt mondta, hogy az nem más, mint az ország feldarabolása.

A diametrálisan eltérő álláspontokat nem lehetett összeegyeztetni, a Deák–Eötvös-féle javaslat törvényerőre emelkedése elleni tüntetésként a nemzetiségi politikusok zöme kivonult a képviselőházból. Az a parlamenti és parlamenten kívüli tiltakozás, mellyel nemzetiségi részről a törvényt elutasították, végleg megpecsételte annak sorsát is. A kormánypárt többsége, majd idővel az ellenzék is ezt ürügyként, a törvényből hiányzó szankciókat pedig lehetőségként kihasználva, a nemzetiségi törvényből igyekezett minél kevesebbet, {1630.} az államiság magyar nemzeti jellegéből minél többet megvalósítani. A középszintű apparátus, mely kezdettől vitatta a széles körű nemzetiségi jogok célszerűségét, gondoskodott arról, hogy ezek a politikában ne érvényesüljenek; a megyékben korlátozva, községi szintre, de mindenekelőtt a veszélytelenebbnek tartott gazdasági, illetve egyházi-kulturális szintre szorítva maradjanak. A 48-as nemzedék liberális nagyjainak letűntével egyeduralkodó lett az az álláspont, mely tagadta a nemzetiségek külön egyéniségét, és országos érdekre hivatkozva a szabadságjogok korlátozásának sikamlós útját választotta. „A nemzet a liberalizmus ösvényén visszafelé nem mehet” – mondotta korábban Kemény Zsigmond.*BEKSICS G., Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. Bp. 18832. 307. Fél évtized múlva egy röpirat a szélesebb uralkodó osztály álláspontját kifejezve már azt írta: „Utóvégre is nekünk nem az a legelső kötelességünk, hogy szabadelvűek legyünk. Nincs az a nép a világon, amely ezt ismerné legelső kötelességének, nincs az a nép, amely a szabadelvűség ellen nem vétett, s nem vét. Hanem nekünk az a legelső kötelezettségünk, hogy Magyarország létezzék és fennálljon!”*A választások előtt. Különös tekintettel Erdélyre. Egy volt erdélyi országgyűlési képviselő. Pest 1874. 44–45.

A politikai jogkorlátozás döntő tényezője volt a sokat vitatott, bonyolult választási rendszer, melynek erdélyi külön sajátosságai is voltak.

A választójogot fő vonalaiban az egész korszakban az 1848-ban hozott törvények határozták meg. A feudális jog felszámolása jogkiterjesztés formájában ment végbe, így a volt nemesek és városi polgárok megőrizték választójogukat a maguk személyére, míg „a hon új polgáraiként” ilyen joghoz jutottak az ország egyéb tekintélyesebb, megállapodottabb rétegei. A megállapodottság, politikai érettség kritériumának elsősorban természetesen a vagyont tekintették, kiegészítve ezt azzal, hogy a tudományos képzettséggel bírók (mérnökök, orvosok, ügyvédek, papok, tanítók stb.) vagyontól függetlenül, az ún. értelmiségi cenzus alapján kaptak választójogot. A választójoghoz szükséges vagyon nagyságának egységes meghatározása egy természeti viszonyait, gazdálkodási-fejlettségi szintjét tekintve nagyon sokszínű országban rendkívül nehéz feladat volt, s elsősorban azt kellett elérni, hogy minden tájegység, sőt, minden mikrorégió helyi módosai bekerüljenek a jogosultak körébe. A szűkebb Magyarországon ezt úgy oldották meg, hogy faluhelyen a változó nagyságú 1/4 úrbéri teleknyi földhöz, városon egy jobb ház, gyár vagy kereskedelmi vállalat birtoklásához, kézműveseknél pedig egy segéd alkalmazásához kötötték a választójogot. Erdélyben hasonló alapelvet követtek 1848-ban, de a korábbi úrbérrendezés elmaradása miatt falun nem lehetett úrbéri telket alapul venni, ezért ott 8 forint egyenes adó lett a cenzus. Ez már ekkor is átlagban közel felével magasabb volt a magyarországinál.

{1631.} A kiegyezés érdemben nem változtatott az 1848-as rendezésen, 1874-ben egy módosító törvény azonban Erdélyben szerény mértékben bővítette a jogosultak körét. A falvak értelmisége törvényileg ekkor kapott szavazati jogot értelmiségi cenzus alapján, ami jó néhány papot és tanítót érintett, s a 105 forint együttes ház- és földjövedelem utáni adóminimum bevezetése faluhelyen ugyancsak bővítést jelentett. A választók száma azonban mégis jó ideig csökkent, mert más vonatkozásokban viszont a cenzust országosan megemelték. Az alapvető tendencia az 1867 utáni hivatalos politikában amúgy sem a választójog kiterjesztése, hanem az adott állapot konzerválása volt. Az 1874. évi szabályozás nyomán az erdélyi falvakban 84 forint adókataszteri földjövedelem, valójában 18 forint 48 krajcár (később 21 forint 42 krajcár) földadó után járt a szavazati jog. (Az egészében kedvezőbb helyzetet mutató szűkebb Magyarországon a kép még tarkább volt: a jogot biztosító földadó értéke szinte faluról falura változott, a századfordulón a 37 forint és a 17 krajcár szélsőségei között mozgott.) A törvény a munkások széles rétegét, a napszámosokat, hetibéreseket teljesen kívül hagyta a választójogot elérni tudók körén. A korban végig 75–87 ezer körül mozgó erdélyi választók tömegét, kezdetben mintegy kétharmadát a „régi jogon” szavazók adták, míg a vagyoni cenzus alapján 1848-ban Erdélyben alig 10 ezer, 1861-ben 20 ezer főt írtak össze, s 1869-ben is alig ütötte meg számuk a negyedszázezret. A továbbiakban a vagyon és főként a jövedelem után jogosultak száma nőtt, a régi kiváltságos választók fokozatosan kihaltak, bár ez a kategória itt még a századfordulón is egyharmadát, 1910-ben 20%-át adta a szavazóknak, míg a szűkebb Magyarországon szinte teljesen eltűnt. Erdélyi különlegesség volt végül a kuriális rendszert idéző „füstök utáni” választójog fenntartása: a falvakban minden száznál több házzal bíró község lakói két, a kisebbek egy választót állíthattak azokon kívül, akik amúgy is szavazójoggal bírtak. Ebben a konstrukcióban a felnőtt férfilakosságnak még negyede sem lehetett választó. További részletezés nélkül megállapítható, hogy nemcsak a cenzus tényében, hanem a társadalom viszonylagos szegénységében találni a magyarázatot arra, miért voltak olyan kevesen a választójogosultak. Az 1913-ban hozott (de már nem alkalmazott) választójogi törvény is, noha éppen Erdélyben javított a legtöbbet, csupán duplájára, másfélszázezerre emelte az itteni választók számát.

A dualizmus választójoga elsősorban osztályérdekek kifejezője, de egyben a nemzetiségek politikai mozgásának korlátozó eszköze volt. A régi jogon szavazó hajdani nemeseknek alig negyede volt román, nagyobb részüket főként egyszerű székelyek adták. Magyar vidéken általában több volt a választók száma, mint román vidéken. A felnőtt férfiak közül a szászoknak közel negyede, a magyaroknak húsz, a románoknak csak kilenc százaléka szavazhatott. (A magyarországi részeken ilyen különbség nem volt.) A városok a törvény általi külön kedvezés, valamint polgáraik jobb anyagi {1632.} helyzete miatt aránylag több választóval bírtak, mint a vidék, s ez megint csak a magyaroknak és szászoknak kedvezett, különösen ha tekintetbe vesszük a választókerületek mind a lakosság, mind a szavazók számát nézve is rendkívül nagy eltéréseit. Százezernél alig több városi polgárt 23 honatya képviselt, míg a régi megyék 1,2 millió lakosát csupán 20. A kiegyezés után 18 erdélyi városban 4694 lakosra, a szász székek falvaiban viszont 16 292 lakosra, a székely székekben 41 281, a tíz régi megyében pedig 62 521 lakosra jutott egy képviselő. A magyarokat és szászokat favorizáló választási rendszerről mondották román értelmiségiek, hogy általa „a legméltatlanabbul meg vannak gyalázva”.*Emlékirat. A román választók képviselőinek 1881. évi május hó 12-étől 14-éig tartott egyetemes értekezlete meghagyásából szerkesztette és közzéteszi a kiküldött bizottság. Nagyszeben 1882. 87.

Sokkal bonyolultabb volt azonban az egész választási szisztéma, semhogy a románokat csak kizárni, a szászokat és magyarokat pedig csak privilegizálni próbálta volna. A legjobb adatokat nyújtó 1904. évi felmérés szerint a román anyanyelvű választók – a Székelyföld, valamint Kolozs és Torda-Aranyos vármegyék kivételével – vidéken mindenütt többségben voltak, akárcsak a magyarországi részeken Szilágy, Máramaros, Arad, Temes, Krassó-Szörény megyékben. E 14 megyében a magyar választók részaránya nem érte el a 20%-ot, Krassó-Szörényben mindössze 8,3%-ot tett ki. A román jellegű Hunyadban félannyi népre jutott egy képviselő, mint Udvarhely, Háromszék, Csík megyében, s nem magyar tájakon a századvégen 841 szavazó volt egy választókerületben, míg a Székelyföldön 1405. Sok magyar úgy vélte, hogy „a választójog a románoknak kedvez, csak nem élnek vele”.*Ü[RMÖSSY] L., Az oláh kérdés II. (Ellenzék. 1894. október 5.) Mindennek a magyarázata abban keresendő, hogy a magyar tájak választói között könnyebben tudott híveket szerezni magának a dualizmus adott formájával szemben álló függetlenségi ellenzék, míg a román vidékeken belül a magyar szavazók a kormánypárt támaszai voltak, s magatartásuk kihatott a románokra is. A román választók részben elfogadták az adott államberendezkedést, mint a magyar érzelmű hunyadi román kisnemesek, részben – mint az illető kerület módos emberei – rétegérdekeiket elébe helyezték a külön nemzeti törekvéseknek, amit azután a választások irányítására szakosodott kortesek ki is használtak. A képviselőt nemcsak mint politikust, hanem a különböző helyi gazdasági kívánságok kijáróját adták el a szavazóknak. A falvak népe egyébként a választást is, képviselőséget is elsősorban urak dolgának tartotta. Az adott politikai-tudati fejlettségi szint mellett így lehettek a román választókerületek a századelőig a kormánypárt szilárd bázisai. A szűkkeblű erdélyi választójog főként ezért maradt fenn, s lett az állam „túlságosan fontos építőköve”, ahogy Szapáry nevezte Károly román {1633.} királynak 1892-ben.*A bukaresti német követ 1892. február 3-i jelentése I. Károly és Szapáry beszélgetéséről. Közli: T. PAVEL, Mişcarea românilor pentru unitatea naţională şi diplomaţia puterilor centrale 1878–1895. Timişoara 1979. 259. Feláldozni a kormány csak akkor lett volna hajlandó, ha az erdélyi román nemzeti mozgalom vezetői feltétel nélkül elfogadják a dualizmust, és készek a kormányzattal együttműködni.

A választási rendszer a dualizmus fenntartásának egyik alappillérét alkotta. Béccsel szemben, új abszolutista kísérletek ellen a parlamentáris alkotmányosságot biztosította, a szavazójogosultság megszorításával viszont azt garantálta, hogy a dualizmust, s ezzel az uralkodó osztályok hegemóniáját alulról jövő, veszélyes, új szociális és nemzetiségi törekvések – ha már teljesen eltüntetni nem is lehet őket –, legalább a nagypolitikai élet szintjén ne tehessék kérdésessé.

A hetvenes évek elején a magyar függetlenségi ellenzék egy része még lehetséges szövetségest látott a dualizmus ellen ugyancsak harcoló nemzetiségekben, s a jogkiterjesztés elve alapján lépéseket tett megnyerésükre. Maga a kormányzat is megpróbálkozott ellenállásuk kompromisszum útján történő leszerelésével. Lónyay miniszterelnök 1872. évi tapogatózása azonban – mint látni fogjuk –- nem járt eredménnyel. A dualizmus megszilárdult az 1875. évi pártfúzióval, amikor az addig ellenzéki balközép bevonult a kormánypártba, s létrehozta a Tisza Kálmán által vezetett nagy Szabadelvű Pártot. Kolozsvárt március 15-én elkezdték ennek megünneplését, „közóhajra mind Deák Ferenc, mind Kossuth Lajos táviratilag üdvözöltetett”,*Magyar Polgár, 1875. március 16. majd néhány nap múlva az erdélyi részekben is megalakult a Szabadelvű Párt, melynek elnöke Uszai Ferenc, alelnöke a volt balközépi elnök, Sámi László lett. A balközépből az a kisebbség, amely nem fogadta el a fúziót, a frissen alakult Függetlenségi Pártba lépett, köztük olyanok, mint Orbán Balázs báró, a Székelyföld leírója, vagy a francia–porosz háborúban Garibaldi alakulatában harcoló székely középbirtokos, Ugron Gábor, a következő emberöltő egyik színes politikai egyénisége.

A fúzióval a magyar birtokosság döntő többsége feladta addigi ellenzékiségét, valójában most helyezkedett el kényelmesen a dualizmus rendszerében. A közjogi ellenállás feladása együtt járt – mintegy kompenzációként – a nemzetiségekkel szembeni türelmetlenség fokozódásával. Az elkövetkező évtizedekben a nemzetiségek háttérbe szorítása nem csupán a magyar uralkodó osztályok nemzeti hegemóniájának fenntartását szolgálta, hanem a parlamenti pártok előtt közvetett osztrákellenes megnyilvánulásnak, a Bécs ellenében folytatott „hazafias” kormánypolitika egyik bizonyítékának lehetett feltüntetni. Az etnikai kérdés tapintatos kezelése fokozatosan megszűnt, a másfél évtizedig miniszterelnökösködő Tisza Kálmán lett „a nemzetiségek {1634.} eltiprója”, holott korábban ő maga többször védte a nemzetiségek egyes részérdekeit, erdélyi balközépiek pedig a kolozsvári Magyar Polgárban is hangsúlyozottan szót emeltek román tisztviselők alkalmazása mellett. A kormányrendeletek és egyes törvények a nem magyar népek kulturális intézményeit is célba vették, a hivatali élet elmagyarosítása mellett az iskolai magyarosítás illúziókkal teli útját egyengették. Míg a kiegyezést követő években a kormányzat természetesnek tekintette, hogy az egyazon nyelvet beszélők egymás kultúráját az elválasztó országhatárokon át anyagilag, akár állami szubvenciók útján támogassák, s a minisztérium kiközvetítette például a román állam Erdélybe küldött szerény segélypénzeit, 1875-ben az iskoláknak és egyházaknak megtiltották külföldi szubvenciók elfogadását. 1879-ben – paradox módon nem is nemzeti, hanem parlamenti taktikai kényszerből – az uralkodó ellenkezése dacára (Ferenc József: „még az abszolutizmus idején sem próbálták a népiskolát németesíteni”*Az 1879. március 9-i minisztertanács jegyzőkönyve. OL, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.) törvényt hoztak a magyar nyelvnek minden népiskolában való kötelező oktatásra. Az önmagában persze értelmetlennek aligha tekinthető enyhe rendelkezés sértette az iskolafenntartók jogát, hogy csak maguk határozzák meg a tanítandó nyelveket. Az alapkifogás azonban itt is, mint az 1883. évi, a magyart tantárgyként a középiskolákban külön is rendszeresítő törvény esetében, az volt, hogy megnövelte az állami beavatkozás lehetőségeit a nemzetiségi tanintézetekben. Az iskolapolitika elsődleges célja a közművelődés terjesztésével egybekötött állampolgári nevelés volt. Ehhez kellett az iskolai magyarosítás is: „az oly nép, melynek sem szívéhez, sem fejéhez hozzáférni nem lehet, az nem kormányozható” – hangzott az egykorú vélemény.*SÁNDOR J., Visszapillantás az EMKE alakulása és fejlődése történetére. Kolozsvár é. n. 2. Az uralkodó körök tekintélyesebbje úgysem az iskolától, hanem 50–100 év békés fejlődésétől remélte a magyarosítást, s ezt csupán gyorsítani kívánta az iskola segítségévei és a nemzetiségi politikusok tevékenységének korlátozása útján.

Az 1876–77. évi megyerendezés során megszűnt a Királyföld hagyományos autonómiája, a szász és székely székeket az egységes megyerendszerbe tagolták. 15 vármegye alakult a történeti Erdély területén, elnevezésükben (Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód, Torda-Aranyos, Maros-Torda stb.) lehetőleg őrizve múltjuk hagyományait, míg a megyei politika úri hangadói még a századfordulón is néha a rendezés előtti igazgatási egységek szerint alkottak politikai csoportosulásokat. A megyék élén mindenütt a kinevezett főispán állt mint a kormányhatalom képviselője, míg az igazgatás ügyeit a megyegyűlés által hat évre választott alispán és alárendeltjei, a járásokban pedig nemcsak a megye saját, hanem a központi államhatalom külön („magyar királyi”) szerveit is kiskirályként kézben tartó, ugyancsak választott {1635.} szolgabírák intézték. A korszakban végig csökken a megyék önállósága, és erősödik a centralizáció, s ezt az erdélyi magyarság érdekének tartották. A megyegyűlés azonban megmarad a parlament mellett az egyetlen államjogilag is elismert politikai vitafórumnak, ahol az országos politika kérdéseivel is foglalkozhattak, határozatokat hoztak. A megyegyűlés tagjait fele részben az országgyűlési választójogosultak választották, fele részben pedig a legnagyobb adófizetők, az ún. virilisták adták; utóbbi kategória megalkotása a nagyobb birtokosok mellett az új polgárság részvételét garantálta – kétségtelenül antiliberális módon. A virilisták köre mindenesetre igen széles volt, a szegényebb Erdélyben már 100 forint körüli adófizetéssel is közéjük {1636.} lehetett kerülni, míg a szűkebb Magyarországon ennek általában a duplája kellett.

A falvak népének volt a legkisebb a mozgásszabadsága; a hangos paraszti elégedetlenséget a hatalom csendőrszuronyokkal fékezte. Azonban ezzel is óvatosan tudott bánni. A történeti emlékezet főként a századvég alföldi agrárszocialista mozgalmakhoz kötődő csendőrsortüzeit őrizte, elfeledkezvén arról, hogy még a nyolcvanas években is faluhelyen rendszeresen megkergettek végrehajtót, szolgabírót, alispánt, megfutamítottak csendőrt vagy kicsavartak kezéből a puskát, néha a kivezényelt katonaság is jobbnak látta visszafordulni. Mindezekért a felsőbb bíróságok is igyekeztek szűkmarkúan osztogatni a börtönhónapokat. A hatalom tehát még a parasztság fele sem csak erőszakkal, hanem szívós türelemmel, a megváltoztathatatlanság sulykolásával érvényesítette az osztályuralmat.

A községek, falvak nem rendelkeztek politikai jogokkal, őket teljesen a megye uralta. Önigazgatási, vagyonkezelési ügyeikben viszont érvényesült a liberalizmus; a széles körű községi szavazati jog minden önálló, megállapodott, 20 év feletti birtokos férfira kiterjedt. Ennek ellensúlyozására a községi képviselőtestületet is fele részben a legtöbb adót fizető „virilistákból” kellett összeállítani. A legmodernebb viszonyok természetesen a varosokban fejlődtek ki, ebben segített a kormányzatok tudatos polgárpártoló politikája.

A különböző alsóbb szintű képviseleti testületekben néhol többségben, de a megyek apparátusában is szép számban voltak szászok és románok, az uralkodó tendencia azonban az volt, hogy a kulcspozícióban lévők aránya gyors ütemben csökkenjen. Tisza Kálmán hosszú kormányzata alatt kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy nemzetiségi vidékeket olyan tisztviselők is elkormányozhatnak, akik az ottaniak nyelvet nem beszelik, kultúrájukat, hagyományaikat alig ismerik. A szász polgárság őrizte pozícióit, főként Szeben megyében, ahol a kiegyezés után jó másfél évtizedig nem érvényesítették azt a törvényt, amely előírta, hogy az egyik hivatalos nyelv a magyar legyen. Ugyanakkor a hivatalos magyarosítás és a románok parlamenti passzivitásának közös eredményeként a századfordulóra a megyei politikai életben is, bár területenként eltérő mértekben, erősen háttérbe szorult a románság. Brassó és Maros-Torda megyék törvényhatóságából teljesen kívül rekedtek, akar az Erdélyen inneni Bihar, Szatmár, Szilágy megyékben. Jelentéktelen kisebbséggé olvadtak Kolozs, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Kis- és Nagy-Küküllő megyékben. Erős kisebbséget képeztek Alsó-Fehér, Szeben, valamint a Királyhágón inneni Arad és Krassó-Szörény megyékben, ők alkotván a megyegyűlések aktív, jól szervezett ellenzékét, akiket azután – politikai ellentéteik dacára – kényszerből s az úri rendhez tartozás alapján jobbára megbecsült a hagyományos helyi magyar elit. Beszterce-Naszódban s még inkább Hunyadban számbeli túlsúlyukat érvényesíthették, nézeteiknek mindig bátran hangot adtak, ellenükben {1637.} határozatokat hozni nem lehetett. Itt a hatalom egyensúlyozni kényszerült, csak meg-megújuló helyi paktumokkal sikerült a közigazgatás nyugodt működését biztosítani, a kor kifejezésével szólva: „a magyarságnak magát fenntartani”. Hunyad, Fogaras, Naszód (és Krassó-Szörény, Máramaros) voltak azok a vidékek, ahol a közélet román jellege az egész korszakban a leginkább megmaradt, s ebbe a kormánynak is bele kellett törődnie.

A MAGYARSÁG MAGATARTÁSA: POLITIKA ÉS KULTÚRA

Erdély magyarságának külön politikai élete az új rendszerben természetszerűen megszűnt, a politikával foglalkozók teljesen feloldódtak a nagy parlamenti pártokban, azok keretében munkálkodtak szűkebb pátriájuk gazdasági életének előmozdításán is. Ha fel is lendült az Erdélyi Múzeum Egylet vagy a Gazdasági Egylet tevékenysége, viszonylagos jelentőségük csökkent.

Külön érdekeket – melyek létezését senki sem tagadta – hangsúlyozni sokáig nem volt illő, mert ezt a köztudat formálói partikularizmusnak bélyegezték. Csupán kerülő úton, az uralkodó nacionalista közszellem alapjáról, következésképpen torzult formában alakulhatott ki az Erdély-részi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) képében egy olyan intézmény, amely (az Erdélyi Gazdasági Egylettel) egy tartománygyűlés és helyi magyar kormányszerv funkcióit próbálta pótolni. „Az erdélyi részek feladata nem a pártállás, hanem a munka. Ha elvesztettük politika-csináló első (fejedelemkori) szerepünket, megmaradt a szebb rész, a közvagyonosodás és közműveltség emelése társadalmi és egyéni erőfeszítéssel” – írta a Kolozsvári Közlöny.*A Kolozsvári Közlöny 1884. augusztus 29-i számából idézi: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885–1910. Kolozsvár 1910. 78. Alapítását megelőzték a nyolcvanas évek elején országszerte gombamódra szaporodó közművelődési egyesületek, de mindenekelőtt a Felvidéken működő FEMKE. A kormányzat ezeket jóindulatúan kezelte, de magyarosító céljaikat nem kívánta magára vállalni. „Nem tehet mindent az állam, tegyen valamit a társadalom is!” – mondotta nem minden kétértelműség nélküli, akkoriban szállóigévé lett szavait Tisza Kálmán.*Uo. 77.

Az EMKE létrehozását hosszú, pártpolitikai marakodásba torkolló sajtóviták vezették be, választási harcok késleltették, mígnem 1884 végén kolozsvári egyetemi oktatók, ügyvédek, tisztviselők öntevékenyen szervezkedni kezdtek. Hivatalos működését a magyar nyelv és kultúra terjesztése, a szórványmagyarság kulturális erősítése céljával 1885 tavaszán kezdte, a kor gyakorlata szerint arisztokrata elnököt választva a hajdani garibaldista {1638.} Bethlen Gábor gróf személyében, aki azután mint Kis-Küküllő vármegye főispánja 2% megyei pótadót (10 ezer forintot) szavaztatott meg az EMKE céljaira. Példájával más megyék vezetői is próbálkoztak, hatalmas felzúdulást provokálva a román és szász értelmiség körében, akik ebben népük saját filléreiken történő magyarosítását látták. Aggodalmaikat mindenekelőtt az alapítók célkitűzései motiválták. A szórványmagyarság védelme egy kevert etnikumú országban igen kényes kérdés volt, néhány elrománosodott vagy annak vélt kis község visszamagyarosításának gondolata a románokat mélyen sértette. Nemzeti önérzetüket az alapító felhívás azon kitétele is ingerelte, hogy ők ezentúl ne csupán „magyarúl értsenek, de velünk együtt magyarul is érezzenek”. Kolozs megye törvényhatóságának ülésén a román képviselők nyíltan támadták az EMKÉ-t, Beszterce-Naszódban „megbotránykoztak a magyar nyelv tolakodásán”, Szeben megye sajnálkozott, Brassó megye aggodalmának adott hangot.*Uo. 80, 85–86.

Az EMKE egész történetét a szárnyaló frázisos hazafiság és a realitásokra épülő szerény cselekedetek korjellemző ellentmondása uralta. „Századok mulasztásait” kívánták pótolni a magyarosodásban, hogy „a székelység etnográfiai néptömege az alkalmas közművelődési eszközökkel egybekapcsoltassék az Alföld nagy magyar néptengerével”,*Az EMKE 1893–1894. évi jelentése. (EMKE Értesítő, 1894. május 20.) de összes terveikhez a pénzt jótékony célú bálokon vagy szerény adományokból szedték össze, majd egy ideig a perselyezés jött divatba, annyira, hogy országszerte több ezer darabot helyeztek el kaszinókban, vendéglőkben, még szerkesztőségek és orvosi rendelők előszobáiban is. A fővárosban egy nagy kávéház évi 25 forintot fizetett, hogy reklám célból az EMKE nevét fölvehesse. Jellemző, hogy egy borsodi földbirtokos 20 ezer forintjával „az első legnagyobb alapító tag” lett 1888-ban, mígnem Kun Kocsárd gróf 2190 hold birtokot hagyományozott az egyesületre, székely telepítés céljaira. Telepítés helyett azonban az algyógyi birtokon székely földművesiskola épült, az is jórészt a földművelésügyi minisztérium költségén, s meg is maradt annak kezelésében. A telepítésekhez hasonlóan nem lett semmi a magyarosításból, hacsak nem tekintjük annak néhány csángó község kulturális fejlesztését vagy a magánosok névmagyarosításkor fizetendő szerény illetékének az EMKE általi átvállalását.

Az EMKE érdemi munkája kisebb részben a szórványmagyarság egyes tengődő lelkészeinek és tanítóinak évi 50–150 forint körüli összeggel való segélyezésével kezdődött, majd iskolaalapításokkal s közgazdasági tevékenységgel folytatódott. Egy évtized alatt háromszázezer forinttal létesített és segélyezett 45 iskolát, 25 óvodát, 16 egyházat, 45 népkönyvtárat. Ekkor már az EMKE az általa létrehozott iskolákat sorra adta át az államnak, hogy pénze {1639.} felszabaduljon, hiszen vagyona, ha szépen gyarapodott is, csak ekkor érte el az 1 millió forintot.

A gazdaság területén számottevő állami megrendeléseket „járt ki” az EMKE az osztrák–magyar–román vámháború által 1886-tól sújtott kisiparnak; propagálta az erdélyi termékeket, vezetői kiállításokat szerveztek, emlékiratokat írtak, s az idegenforgalom fellendítésére megalapították az Erdélyrészi Kárpát Egyletet, amely menedékházakat tartott fenn, turistalapot indított, s kiadta az első modern erdélyi útikalauzt. A régebbi szász Karpatenvereinnel együtt előmozdította a turistáskodást, Mátyás király kolozsvári szülőházában pedig 1892-ben a Kárpátok világáról EMKE-Múzeumot rendezett be. Az EMKE pénzeit betétként helyezte el egyes bankoknál, hogy ezzel is segítse a hiteléletet. Egyik fő célkitűzésének kezdettől egy kolozsvári nagy földhitelintézet létrehozását tartotta, azonban az állami támogatás hiányában ez is későn realizálódott. A birtokosmentő bank helyett így birtokeladások, kölcsönszerzések közvetítését vállalta, hitelszövetkezetek létesítését szorgalmazta. Része volt a székely érdekeket szolgálni hivatott marosvásárhelyi kereskedelmi és iparkamara létrehívásában, az Erdélyi Iparpártoló Szövetség megalakításában.

Az EMKE – mint az ország legnagyobb egyesülete – negyedszázad leforgása alatt 3 millió forintot fordított segélyezésre, 268 iskolát épített vagy segített, 77 óvodát és 214 népkönyvtárat állított fel, pénzt gyűjtött Petőfi, Kőrösi Csoma, Mikes Kelemen szobraira. Tevékenységét végigkísérte a román és szász polgárság ellenérzése, noha elég hamar rájöttek arra, hogy nem veszélyezteti egyik nemzet kultúráját sem, még kevésbé etnikumukat. Növekvő vagyona, gyarapodó segélyei ellenére az EMKE jelentősége a századforduló után csökkent. Magyar bírálói megpróbálták teljesen átirányítani a gazdaságfejlesztés mint legfontosabb feladat felé. „Ha nem siet pénzével a gazdaság megsegítésére… akkor az EMKE négy millió koronája hamarosan csak arra lesz elegendő, hogy koszorút vegyen rajta a magyar Erdély sírjára” – írta az egyik gazdasági lap nem sokkal az első világháború kitörése előtt.*SCHANDL K., A román bankok terjeszkedése (Magyar Gazdák Szemléje 1909. II. [decemberi szám] 221; továbbá uo. 1912. II. [novemberi szám] 203).

A századvégen azonban a magyar politikai vezető réteg Erdélyben sem a távlati veszedelmekkel foglalkozott, hanem jól belehelyezkedett a dualista rendszerbe, amely a gazdasági fellendüléssel, az államgépezet kiépítésével még azokat is magával ragadta, akik korábban elégedetlenek voltak Magyarország félfüggetlenségével. Ahogy az erdélyi politikusok ott voltak az ország fő hatalmi fórumain, s időnként a pártokban erdélyi lobbyvá verődtek össze, úgy az egész értelmiség is teljesen Budapestre orientálódott. Publicisták, írók előszeretettel írtak a fővárosi lapokba, az Akadémián erős csoportot alkottak {1640.} az erdélyiek. Külön erdélyi politikai élet a magyarok számára a valóságban nem a Királyhágón túli országrészt, hanem egyik-másik város, vidék jórészt örökölt, családi vonatkozásokkal is telített helyi hatalmi harcait jelentette. Kivételt – a nemzetiségi kérdésen túl – csak a korszak egyik legnagyobb gondja, a székely kérdés képezett; a kedvezőtlen székelyföldi gazdasági körülmények és az elvándorlás azonban nemcsak erdélyiek, hanem az egész egykorú ország lelkiismereti problémája maradt, melynek megoldására az adott struktúrában nem álltak rendelkezésre elégséges eszközök. A minden kérdést túlságosan is a budapesti parlamenti politikának alárendelő rendszer nehézkességének keserű-tehetetlen bírálatát adták a kor egyik vezető politikusa, Khuen-Héderváry Károly szájába: „Olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig eljut és azokat átértve a kormányok értük valamit tenni akarnak, akkorra meg is buknak.”*RÁCZ L., Erdély vasútpolitikája. Marosvásárhely 1917. 39. Ugyanakkor elfogadták az erős központosítást, mert hitték – a második liberális nemzedék nagyjának tartott Szilágyi Dezső szavaival –: „csak egy jól centralizált adminisztráció szolgálhatja a székelyek és szászok fennmaradásának érdekeit”.*A bécsi német nagykövet 1890. április 9-i jelentése. Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes, Bonn (PA AA Bonn). Österreich 92. No 6a Bd. 3. A 4781.

A dualista berendezkedéssel a polgári állam tiszteletre méltó félelmetességű változata jött létre. A kodifikált liberalizmussal, valamint a feudalizmusból átörökített szellem és módszerek alkalmazásával, a jogrend és az osztályelnyomás apparátusának harmonikus működtetésével – ha nemzetenként változó mértékben is – a szélesebb tömegeket hozzászoktatta ehhez a rendszerhez, mintegy interiorizálta az elnyomást.

A berendezkedés eléggé liberális és eléggé korszerű volt ahhoz, hogy a tőkefelhalmozást, tőkebeáramlást, a vállalkozást előmozdítsa, ezért elfogadható volt a modern polgárság számára, noha ez növekvő súlya ellenére alig részesült a politikai hatalomban. Eleget átmentett a hagyományos intézményekből, a közigazgatásában és a politikai életben elegendő beépített biztosíték volt ahhoz, hogy a polgárosodást megindító, de a folyamat irányítását gazdasági törvényszerűségek következtében fokozatosan elveszítő földbirtokos osztály és értelmiségi követő rétege politikai befolyását őrizhesse. Ezért egészében elfogadható volt a hagyományos uralkodó osztály számára. A belső biztosítékok és az építményt „kívülről” biztosító közös hadsereg szuronyainak árnyékában szabadjára lehetett engedni a berendezkedés akár osztályérdekeket is érintő kritikáját. Félmodern politikai-közigazgatási struktúrája sokféle ellentét ütközése közepette úgy épült ki, hogy a rendszerrel való azonosulást az állam polgáraitól nem követelhette meg, beérte a létezőnek {1641.} mint realitásnak a tudomásulvételével, ami Erdélyben is megfelelt a magyar közgondolkodás évszázados hagyományainak.

És mégis! Nem volt századok óta olyan korszak, melyben a magyar uralkodó osztályok, a politikával foglalkozók ilyen mértékben azonosultak volna az állammal, ilyen páratlan gyorsasággal beilleszkedtek volna a monarchiába. Nem volt érzelemdús rajongás ez az úri rétegnél sem, csupán a pozícióikat biztosító rendszer tárgyilagos elfogadása. De nem volt teljes elutasítás a dualizmus magyar ellenzéke részéről sem. 1867 – a korabeli nemzetközi helyzet függvényében – a magyarság egésze számára rögzített egy felemás helyzetet. A magyarság Európában kis nép, de egyik legerősebb volt, főleg annak látszott akkor Kelet-Közép-Európában, a nagyállamiság néhány kellékével. Elzárva a nemzetiségi kérdés alapvetően más úton történő rendezésének elvi lehetőségét, az állam területi épsége, benne Erdély megtartásának túlságosan is fontos érdeke lett a politikai élet sarokköve. A történeti Magyarország fenntartása azonban hozzákapcsolódott a nemesi eredetű úri osztály vezetőszerepéhez, s ezt a magyar társadalom polgári rétegei ugyanúgy elfogadták, mint a biztonságot garantáló Ferenc József-i birodalmat. Az adott forma, a fennmaradás egyetlen lehetőségének beállítva, a dualizmus magyar ellenzékét is rákényszerítette az önkorlátozásra, akadályozta a reális alternatívák keresésében. A kettős monarchia létét a magyar politikai élet alakítói kezdetben átmeneti állapotként tudomásul vették, negyedszázaddal később a racionális elfogadás az örökkönlét dogmájává változott, hogy a századelőn, amikor a birodalom a gyengülés jeleit mutatta, a politikai gondolkodás a monarchia mellé újabb, erősebb védhatalmat keressen a wilhelminus Németországban. Ez egyben azt jelentette, hagy – egy-két tisztábban látó, vagy inkább jó ösztönű kivételtől eltekintve – többé nem számoltak a monarchia, vele együtt a történelmi magyar állam felbomlásának lehetőségével. A veszedelmekre érzékenyebb erdélyiek is mindig legyűrték fel-felbukkanó aggodalmukat, hogy Erdélyt elveszíthetik. A lapok felváltva hol a magyarosodás előrehaladtáról, hol „a nemzetiségek előretöréséről” cikkeztek, a kormányzat pedig, ugyancsak pártpolitikai megfontolásból, bizalmas belső információként kezelte a Központi Statisztikai Hivatal azon adatait, amelyek pedig éppen az erdélyi nyelvhatárról valószínűsítették, hogy „a végbeli magyarság az egész vonalon súlyos vereséget szenvedett”.*Miniszterelnöki átirat a vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1908. március 27. OL, Miniszterelnökség 1908. XXV. 102.

A dualizmus rendszere csapda volt: biztonságérzetet adott a magyar uralkodó osztályoknak, és elhomályosította az őket és a történelmi Magyarországot fenyegető veszélyeket. Nem tette lehetővé annak felismerését, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem jelent végleges és biztos menedéket.