| 1. A DUALISTA BERENDEZKEDÉS | TARTALOM | 3. ÚJ TENDENCIÁK A SZÁZADFORDULÓN |
FEJEZETEK
A kétszázezer erdélyi szász lakos, melynek értelmiségi és tisztviselő vezető rétege kiváltságosnak számító helyzetét féltette a dualizmustól, a románoknál könnyebben, bár nem konfliktusmentesen illeszkedett be az új rendszerbe.
A szász képviselőket hivatalos részről már a kolozsvári uniós országgyűlésen is igyekeztek megnyugtatni, megígérve a 9 székből és 2 kerületből álló Királyföld és a szász univerzitás jogállásának fennmaradását. Az új rendszer elfogadtatása megkövetelte az autonómiájuk modernizálásától is elzárkózó konzervatívabb – a dualizmust amúgy is csak átmenetnek tartó – irányzat háttérbe szorítását, amit a kormány az ún. újszászok, a beilleszkedést kereső polgári-értelmiségi réteg és adminisztratív eszközök segítségével hajtott végre. Még 1867 februárjában felfüggesztették Konrad Schmidt comest, helyébe állítva Moritz Conradot, s megakadályozták egy antiunionista többségű univerzitás-ülés összehívását. Az uniót megerősítő 1868. évi törvény még rögzítette a szász önigazgatási jogok fenntartását, de már kilátásba helyezte a királyföldi viszonyok újraszabályozását, s lassan megkezdődött ennek betagolása a polgári államba. 1869-ben Talmács- és Szelistyeszékből csatoltak falvakat Szebenszékhez, Törcsvártól a Hétfalut Brassóhoz, ami a nemzeti összetételben is változást jelentett. 1869-ben rendelettel szabályozták a képviseleti testületek és a tisztikar választását, ami a választói jogosultság kiterjesztésével a többséget képező románoknak kedvezett. Ugyanabban az évben az új bírósági rendszerben megszűnt a szász főtörvényszék, s a marosvásárhelyi tábla lett a felettes bírósági szerv. Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter Törcsvár, Szelistye és Talmács falvakat – az univerzitás anyagi kárára – a kolozsvári ügyvédi kamara javaslatára földjeik megváltás nélküli szabad tulajdonosának nyilvánította, s csak később sikerült az univerzitás tulajdonjogát érvényesíteni.
1869-ben olyan új összetételben ült össze az univerzitás, amelyben 4 román és 1 magyar részvételével a 18 újszásznak sikerült majorizálni a 21 ószászt, s kidolgoztak egy javaslatot a Szászföldnek a megyerendszerhez való közelítésére, olyat, amely a kormányzatnak elfogadható volt. 1872-ben a két szász irányzat formailag egyesült, s a május 11-i medgyesi gyűlésen kiadott Szász Nemzeti Programban elfogadta a dualizmust, a magyar államegységet, ha az nem erősíti a centralizációt; a magyar államelvet, ha bővítik a nemzetiségi nyelvhasználat lehetőségi körét; a modernebb képviseleti rendszert, ha az nem vezet „az éretlen tömegek” túlsúlyához. A sok feltétellel körülírt főhajtás ára az lett volna, hogy a Királyföld egy erősen önálló megye formájában továbbra {1643.} is fönnmaradhasson, a történetileg kialakult erőviszonyok ne változzanak, a nemzeti vagyon kezelésébe csak a régi „tulajdonostársak” szólhassanak bele. A medgyesi program híven tükrözte a szász polgárság viszonyát az államhoz és a társadalomhoz. Felfelé és lefelé egyaránt féltette önkormányzatát, rendi eredetű előjogait. Fentről a modern állam centralizációs törekvései, lentről a szászföldi román tömegek egyenjogúsítása, a közélet alsó és középszintjeire való bekopogtatása mint két ellentétesen forgó malomkő őrölték a régi szász intézményeket. Az erősebb érdek a kormánnyal való jó – a valóságban csak elfogadható – viszonyt kívánta, ezért ültek képviselőik a Deák-pártban, noha Andrássy 1870-ben világosan megmondta a nagy befolyású Teutsch püspöknek, hogy minisztertársait idegesítik a szász privilégiumok.
A tartós együttműködést zavarta, hogy a kormányzat nem akarta fenntartani a szász területi önkormányzatot. Az átalakításról ismétlődő konzultációk után – miután a románok is a Királyföld feloszlatását kérték, mivel abban jogaik nem érvényesülhetnek – Tisza Kálmán kormányzata 1875-ben bejelentette küszöbön álló megszüntetését. Minden tiltakozás ellenére, az újszász Wächter és Fabritius aktív támogatásával meghozták az 1876. évi XII. tc.-et, s ezzel harmadszor, s most már tartósan, szétdarabolták a Királyföldet; a tényen a Nagyszebenbe látogató Ferenc József sem volt hajlandó változtatni. Megszűnt az univerzitás politikai és közigazgatási hatásköre, átalakult a saját, valamint a hétbírák hatalmas vagyonát kezelő és iskolákat támogató nagy alapítvánnyá; a comes címét a kormány által kinevezett szebeni főispán viselte. A közel hét évszázados autonómia elvesztése fájdalmasan érintette a szász polgárságot, de távolról sem hozta azt, amitől az ószászok féltek: „a szász nemzet törlését az élők sorából”.* Szász vidéken jórészt német maradt a közigazgatás, az univerzitás nagy hatalmú testület maradt, még ha elnöke, a mindenkori szebeni főispán a kormány álláspontját képviselte is. Vagyoni kérdésekben a dualista állam messzemenően liberális volt, csupán azt írta elő, hogy – a jogegyenlőség eszméjének megfelelően – abból nemcsak szászok, hanem más ott élő lakosság, tehát főként románok kulturális céljaira is áldozni kell. Az univerzitás gyűlésein – és röpiratokban – még évekig folyt az utóvédharc a kormány ellen, jogaik védelmében neves németországi jogászok véleményét is kikérték. Szilárdan állt a szász evangélikus egyház alkotmánya mint a nemzeti-kulturális autonómia egyik bástyája. A veszteség valójában privilégiumokra korlátozódott, pozícióik az egész korszakon át erősek maradtak.
Az új megyékben a főispánok újszászok vagy erdélyi arisztokraták lettek. Friedrich Wächter például állandó harcban állt a szebeni megyegyűléssel, Nagy- és Kis-Küküllő megyékben azonban Bethlen Gábor gróf a német {1644.} nyelvet próbálta visszaszorítani, míg Besztercében Bánffy Dezső báró magyarosított apró részletekbe menő keménységgel. „Egyetlen szász paraszt sem kapott egyetlen iratot sem, legyen az … bármi is a megyehivataltól vagy szolgabírói hivataltól más nyelven mint magyarul” – írta később erről a vidékről a neves ószász lap, a Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt.* Könnyebb volt a helyzet Brassó megyében, azért is, mert ennek székvárosa lett mindig a modernebb, így az újszász irányzatnak is a bástyája, s nagyobb volt az egyetértés a kormányzattal. A Tisza-korszakot azonban egészében a szászok és a kormány konfliktusa jellemezte. Az 1879. évi iskolatörvény ellen, mely kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását minden népiskolában, a szász képviselők és az egyház is tiltakozott; utólag azonban elérték, hogy a magyar nyelv tanítására ne kelljen sok óraszámot fordítani. A nyolcvanas évek elején harcot folytattak a készülő középiskolai törvény ellen, mely nemcsak a magyar nyelv tanítását írta elő, hanem azt is, hogy a tanárjelöltek az államvizsgát idővel magyarul kell majd letegyék. Utólag kiderült az 1883. évi törvényről, hogy a túlzott félelem nem volt megalapozott. A szász gimnáziumi rendszer a humán felől némelyest a reál oktatás irányába lépett, egységes lett, a tanárjelöltek nem károsultak azzal, hogy általában egy évig magyar egyetemre is jártak; a középiskolák állami ellenőrzése megmaradt a szakszerűség keretében.
1885-ben a sajtóperekben hozott sorozatos felmentő ítéletek miatt a kormány megszüntette a nagyszebeni esküdtszéket. 1887-ben – országos tendencia részeként – megszűnt az ottani német nyelvű jogakadémia. Sérelemnek tekintették, hogy tíz Brassó környéki csángó falu magyar evangélikusai kiszakadtak a szász egyházból, a tiszai (magyar) szuperintendenciához csatlakoztak, s ezért a kormány arányosan csökkentette a szász egyház dotációját.
A szász polgárság pozícióvédő harcában jelentős erkölcsi támogatást kapott Németország értelmiségétől, az ottani publicisztikától, amely elítélte a magyar kormány autonómiaellenes vagy magyarosító intézkedéseit. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az értelmiség és papság utánpótlásában a németországi egyetemeknek döntő része volt, s a porosz–francia háború megnövelte a szászok németszimpátiáját, akkor érthető a tartós folyamat, melynek keretében a szászok külön nemzettudata gyengült, míg a nagy német nemzethez való tartozás eszméje erősödött. Mindennek kulturális-ideológiai fontossága, de csekély közvetlen politikai haszna volt. Bismarck kancellár határozottan állást foglalt a magyarországi német nemzetiségi törekvések ellen: „A magyar birodalom erősödésére és egységére oly nagy politikai súlyt fektetünk, hogy ezzel szemben érzelmi kívánalmainknak háttérbe kell {1645.} szorulniuk.”* Támogatást inkább a különféle németországi egyesületektől kaptak.
Idővel a szász polgárság soraiban figyelemre méltó átrétegződés ment végbe. A régi céhes mesterek rétege egyenletesen gyengült, viszont jó néhányan közülük erős középüzem-tulajdonosok lettek. A vagyonában erősen differenciálódó kereskedőréteg számottevően nőtt. Egy új folyamat bontakozott ki: a hagyományos főhivatalnoki, illetve városi és vidéki hivatalnokréteg részben elszegényedett, jelentősége, hegemóniája csökkent, a feltörekvő modern polgárok, ügyvédek, tanárok, orvosok súlya megnőtt, s ezzel az elavult rendi különállás védelme is háttérbe szorult a gazdasági és kulturális építőmunka mögött. E változás – mint a tőkés fejlődés következménye – teremtett alapot arra, hogy az 1876-ban létesített Szász Néppárt, mely természetszerűen ellenzéki álláspontra helyezkedett, s a nyolcvanas években képviselői végig a kormánypárt ellenében működtek, még Tisza Kálmánnal is többször érintkezésbe lépett egy kompromisszum elérése érdekében. Ekkorra már beletörődtek abba, hogy a dualizmus tartós, a szász etnikumnak pedig ebben, s nem valami ábrándos új Ausztriában kell megtalálnia helyét. A nemzeti lét fenntartását, erősítését szolgáló intézmények fejlesztése nagy anyagi és szellemi erőkifejtést igényelt, s szükségük volt az állam jóindulatára, amit csak a permanens feszültség csökkentésével lehetett elérni. 1886-ban a türelmes Bethlen András gróf lett Brassó után Szeben megye főispánja is, aki a tudós-politikus Oskar Meltzl segítségével szorgalmazta a megegyezést. Béke persze nem lehetett addig, amíg Tisza maga – az ellenségeskedés szimbóluma – kormányon volt. Amint bukott, Karl Wolff, a gondolkodásában az agrárius Károlyi Sándorral rokon, de annál szervezőképesebb modern szász politikus által kijelölt feltételek alapján 1890 júniusában megállapodás született. Új főispánokat kaptak az ún. szász megyék: Bánffyt és Bethlen Gábort felmentették, Szeben élére a régi jogvédő Gustav Thälmann került, a szász értelmiség számára megnyíltak a hivatali érvényesülés újabb kapui, köztük az osztrák–magyar közös intézményeké is, méghozzá anélkül, hogy nemzetiségük feladására kényszerültek volna. A megyékben nagyobb számban alkalmaztak szász vagy velük jó viszonyban lévő tisztviselőket. Kis- és középiparuk jelentős részt kapott az állami ipartámogatásból. A szász politikai gondolkodás és a történelmi helyzet változásaira egyaránt jellemző, hogy éppen azzal a gróf Szapáry Gyula miniszterelnökkel köthették meg a kompromisszumot, akit közigazgatási önkormányzatuk megszüntetése idején mint belügyminisztert a szász polgárság vezetői bíróság elé akartak állíttatni.
Az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott hétszáz fős „Sachsentag” jóváhagyta az eddigi politikai program módosítását; nemcsak a dualizmust {1646.} fogadta el, hanem az egységes magyar nemzetállam gondolatát is, elégséges minimumnak ítélte a nemzetiségi törvényt, és igényt formált arra, hogy a szász értelmiség hatékonyan közreműködjék az állam feladatainak valóra váltásában. Nagy hangsúlyt kapott gazdasági intézkedési igényük: a paraszti gazdálkodás és az ipar, közte a gyáripar fejlesztése. Az új program alapján a szász képviselők csoportként beléptek a kormánypártba. Ha nem is szűnt meg minden konfliktus a kormánnyal, s bizonyos magyarosító intézkedések miatt a századfordulón néhány évre újból a kormánypárton kívül ültek, a szász honatyák kormánytámogató erőt alkottak végig a korszakon, a hivatalos nemzetiségi politika pedig irányukban mérsékelt és engedékeny maradt.
Az állam és a szász polgárság között alapvető érdekazonosság alakult ki. Ezen nem tudott változtatni az egyházpolitikai küzdelmek idején (az 1893. október 20-i medgyesi értekezlettel) zászlóbontó „zöldszász” mozgalom sem, amikor az egyezkedő politikával egy olyan szász hivatástudatot állított szembe, melynek értelmében a szászok nemcsak a német birodalomhoz kell jobban kötődjenek, hanem a nagyszámú magyarországi németség, a svábok politikai megszervezése és vezetése is az ő feladatuk. Ebben az irányban jelentős lépéseket tettek. Pénzügyi kapcsolatokat építettek ki főként a bánsági svábokkal, több-kevesebb anyagi és erkölcsi támogatásban részesítve a bontakozó déi-magyarországi német nemzetiségi mozgalmat. Az új irányzat nem tudott döntő befolyást szerezni a szászok körében, akik minden szász–sváb együttműködéstől saját súlyuk csökkenését féltették. A hangadó Lutz Korodi, Rudolf Brandsch és Traugott Copony inkább Erdélyen kívül szerzett magának tekintélyt. A mértékadó politikát az okos kompromisszumokat kereső, kormánytámogató, ún. „feketeszász” irányzat határozta meg. Ezt a kormányzat honorálta is, az állami szubvenciót egyházuknak rendszeresen kiutalták; az első világháború előtti években például államsegély tette lehetővé öt gimnáziumuk átépítését.
A szász polgárság integrálása a dualista rendszerbe – mint realizált lehetőség – mutatója a kiegyezéses kormányok nemzetiségpolitikai lehetőségeinek és korlátainak. Amennyiben valamelyik nemzetiség politikai vezető rétege valóban elfogadta (és saját társadalmával elfogadtatni segítette) a dualizmust, a magyar állam megszilárdításának szükségét, beletörődött néhány, jobbára külsődleges magyarosítási intézkedésbe, akkor a kormányok támogatták egyházi-kulturális intézményeiket, meghagyták embereiket a közép- és alsó szintű politika kulcspozícióiban, engedték, hogy városaikat, vidékeiket továbbra is a saját képükre formálják, az államban külön színt képviseljenek. Ilyen kompromisszumos politikát azonban csak nagy intézményhálózattal bíró nemzetiség szilárd pozíciókkal rendelkező vezető rétege folytathatott. A fejletlenebb nemzetiségeknek, még ha számuk sokszorosa volt is a szászokénak, hosszabb, több szakaszos utat kellett megtenniök ahhoz, hogy a kormányok számára vezetőik valóságos tárgyalópartnerré léphessenek elő.
A kiegyezés nehezen kiheverhető csapást mért a román nemzeti mozgalomra. Nemrég még belátható időre biztosítottnak tűnt Erdély autonómiája, s ha a románoknak voltak is balsejtelmeik, abban bíztak, hogy fokozatosan politikai túlsúlyt szereznek a nagyfejedelemségen belül. Az unió azonban megfosztotta őket a maguknak igényelt bástyától, a cserébe adott történelmi ajándékot: az alkotmányosságot, valamint az erdélyi és magyarországi románok unióját, egy táborba terelését – éppen az elszenvedett csapás miatt – egyelőre nem tudták értékelni.
Már a koronázási országgyűlést előkészítő választásokon megmutatkozott az az erősödő irányzat, amely a magyar parlamenttel szemben a passzivitást hirdette, mert a románság nemzeti létének biztosítékát egyedül Erdély különállásának fenntartásában kereste, s így az új viszonyokat nem volt hajlandó elfogadni. A 14 román képviselő egyik legrangosabbika, Ioan Raţiu kijelentette, hogy nem megy el Pestre, mert egy autonóm Erdélynek nincs keresnivalója egy idegen ország parlamentjében. Akik elmentek, azok viszont a szűkebb Magyarország román politikusaitól félig különállva próbálták az autonómiának legalább a maradványait védelmezni. Most álltak elő azzal a programmal, amelyet 1864–65-ben Deákék még lehetségesnek láttak, hogy az unió után is legyen egy helyi ügyeket tárgyaló erdélyi tartománygyűlés-féle, amelyet a magyarországi választójog alapján hívnának egybe. Korábban közös politikai-harci fellépésért cserében kaphatták volna ezt engedményként, most azonban sem szükség, sem kényszerítő ok nem volt rá, hiszen a kiegyezést a magyar liberális tábornak nélkülük, sőt részben ellenükben kellett kiharcolnia. S ezzel együtt bukott a románság negyedik erdélyi nemzetként való elismertetésének terve, aminek egy polgári államban közvetlen gyakorlati jelentősége ugyan nem volt, annál inkább történeti-elvi fontossága a román nemzettudatot hordozó értelmiség számára. Amikor végül 1867. június 3-án néhányan Deákhoz fordultak követeléseikkel, az sem mondhatott mást, mint hogy most már elkéstek, autonómiáról már nem lehet szó, csupán a teljes politikai jogegyenlőségre tehet ígéretet.
Az Erdély különállásának felszámolásával megbízott kormánybiztost első helyzetfelmérő körútja során több helyen, így Tordán és Nagyszebenben a kiegyezéssel szemben ünnepélyesen tiltakozó román értelmiségiek fogadták, ö viszont érthetően a befejezett tények elfogadását ajánlotta nekik, leszögezve, hogy egyedül ezen az úton remélhetnek jogokat és kulturális-gazdasági fellendülést. Alkudozásokba nem bocsátkozott, s elutasította a balázsfalvi érsek kérését egy román nemzeti gyűlés összehívására. Nem volt akadálya azonban annak, hogy az ASTRA, az újból fellendülő román kulturális egyesület égisze alatt egybegyűljenek Kolozsvárt, amihez a városvezetés {1648.} rendelkezésükre bocsátotta a Redoutot és a Nemzeti Színházat. Péchy kormánybiztos és helyettese is megjelent az első ülésen, valamint a hangversenyen, ezzel szemben belső meghasonlás miatt végig távol maradt Bariţ, az ASTRA titkára, az alelnök, valamint az elnök Şaguna, akit az erősödő passzivista irányzat hívei le is váltottak tisztségéből, helyébe állítva saját emberüket, a több kormánytisztséget megjárt főtörvényszéki elnök, Vasile Ladislau Popp személyében. Ez a politikai tartalmú gyűlés határozta meg egy időre az irányvonalat: kivárni, amíg a dualista kísérlet megbukik, közben minden lehető alkalommal tiltakozni a kiegyezés és az unió ellen. Még őrizték a reményt, hogy sikerülhet idővel valamilyen, Horvátországéhoz hasonló státust biztosítani Erdélynek. Ezt követte 1868 tavaszán, a balázsfalvi román nemzeti gyűlés 20. évfordulójára kidolgozott Pronunciamentum, melyben Erdély autonómiája, külön országgyűlése, az 1863–64-ben Nagyszebenben elfogadott jogszabályok érvényesítése mellett foglaltak állást, amiért szerzői ellen – valamint a nyilvánosságot biztosító lapok szerkesztői, így Alexandru Roman pesti egyetemi tanár és képviselő ellen – a kormány bírósági vizsgálatot indított. Az energikus tordai ügyvéd, Ioan Raţiu már egy nagyszabású perben reménykedett, amellyel kiválthatja majd az európai közvélemény, sőt még III. Napóleon szimpátiáját is a román ügy iránt, de a Pronunciamentum szerzői megriadtak, a kormány pedig uralkodói döntéssel az eljárást leállította. Román részről hamar feladták azt a gondolatot is, hogy az 1868-ban elhunyt Şuluţiu utódjául Lucien Bonapartét válasszák meg balázsfalvi görög katolikus érseknek, így próbálván megszerezni a császári unokafivér, III. Napóleon támogatását, s vele esetleg nagyhatalmi garanciákat Erdély autonómiája és román nemzeti jogok számára.
Az 1868. évi nemzetiségi törvény vitája során – mint láttuk – a román politikusok közül a magyarországiak egy ellenjavaslatot nyújtottak be szerb képviselőkkel együtt, mely az ország minden népét külön nemzetnek tekintette, s ennek megfelelően külön politikai-igazgatási szervezetet szánt nekik, bár nem tagadta az ország területi és politikai egységének szükségét. A nemzetiségi képviselők tervét még Mocsáry sem támogatta, de az ország soknemzetiségű jellegének, szélesebb körű nyelvi jogok elismerésének szükségességével közelített hozzájuk, mint ahogy a demokrata Irányi Dániel a nemzetiségi jogok bővítése mellett emelt szót, remélvén a románokat is megnyerni a függetlenségi ellenzéki politika számára. Nem kaptak támogatást abban a vitában sem, amely az Erdély és Magyarország unióját részleteiben szabályozó törvény körül folyt, s Deák is újból elutasította az autonóm státusra vonatkozó kérésüket.
A minden kísérletnél megmutatkozó eredménytelenség, a románság politikai szervezettségének gyengesége nagy elkedvetlenedést okozott az értelmiség soraiban, erősítette az amúgy is parlamenti passzivitást hirdető dinamikusabb szárny befolyását, de azt a felismerést is, hogy a 67 előtti {1649.} rezsimek gátlástalanul visszaéltek a románok nemzeti-politikai vágyaival, kihasználták, majd cserbenhagyták őket. A dualizmus ebben – történelmi távon nézve kedvező – változást hozott. A magyar politikusok (sem a kormányon, sem az ellenzéken) nagy ígéretekkel nem csábítgatták a nemzetiségeket. Nem azért elsősorban, mivel más politikai erkölcs vezérelte őket, mint Bécs bővebb manipulációs tapasztalatú, korábbi kormányférfiait, hanem azért, mert az osztályérdekekkel egybevágó egységes magyar nemzetállam ideológiája ezt nem is tette lehetővé, manőverezési terük így korlátozott volt. A dualizmussal bevezetett alkotmányosság ugyanakkor korlátozta az uralkodó mozgásterét is, a nemzetiségeket pedig szinte elzárta Ferenc Józseftől, útjukat elvágta Bécs felé. S ha az elválasztás némileg erősítette náluk a „jó császár és a rossz tanácsadók” dinasztiahűséget konzerváló mítoszát, egészében a nemzetiségi vezető réteget az önvizsgálatra, az önerőre támaszkodás és új szövetségesek keresése felé szorította, miközben a magyarságon belül épp egy ellenkező folyamat, önmaga reális helyzetének túlbecsülése, a nagyhatalmi illúzió, az egész birodalom erejére való hagyatkozás erősödött.
A történeti fejlődési út különbségei alapján a szűkebb Magyarország román politikusai, főként a bánságiak, az aktív ellenzéki politika hívei maradtak, nemzeti jogaik biztosítását a kormányzattal szemben, de mindenképpen az adott struktúra keretében, az egységes magyar államon belül akarták kiharcolni, ami a magyar pártokkal való taktikai együttműködést is lehetővé tette számukra. A románság másik felét képviselő erdélyiek viszont a merev tagadás: a passzív rezisztencia útját választották. A politikai helyzet romlása mellett a belső megosztottság, szervezetlenség is a passzivitás irányába nyomta a politizáló értelmiséget, amely még elemi kiadásainak fedezésére sem rendelkezett biztos pénzforrásokkal. A bánsági nagybirtokos Mocsonyinak nem voltak anyagi gondjai, míg Raţiu bécsi utazásaira gyűjtéssel kellett pénzt előteremteni, s ahogy ő mondotta: a románoknak néha annyi pénzük sem volt, hogy egy ajánlott levelet feladhassanak. Az állami és helyi apparátusban levő rangos román tisztviselők éppúgy nehezen áldoztak politikai célra, mint a kiegyezéssel még óvatosabbá váló, intézményeiket és állásukat féltő főpapok.
Az egyházfőktől való emancipálódás hosszú folyamatának állomása lett a Bariţ szellemi irányítása alatt egybehívott 1869. március 7–8-i szerdahelyi gyűlés, amely kisebb értekezletek egész sorát követve, világi ember, Elie Măcelariu országgyűlési képviselő elnöklete alatt ült össze. A román nemzeti gyűlés funkcióját betöltő konferencián – amelyet a kormányzat engedélyezett – a néhány jelenlevő aktivista politikus, mint Iosif Hossu és Ioan Puşcariu figyelmeztettek a várható veszélyekre: a passzivitás a népükkel szembeni értelmiségi felelősségről való lemondással egyenértékű; a paraszti tömegek más politikai irányzatok befolyása alá kerülnek, elvész az a szabad fórum is, amelyet a parlament jelent. A mintegy 300 résztvevőből csupán négyen szavaztak az aktivitás mellett, mert ezek szellemi vezére, Şaguna, saját táborát {1650.} ezúttal sem kívánta harcba vinni a másik oldal ellen, sőt, abban bízott, hogy a román egyházakat a kormányzat kedvezőbben bírálja el, ha van egy erős, hozzájuk képest szélsőséges irányzat is. A nagy többség lelkesen osztotta Micu-Moldovan kanonok passzivista hitvallását: „Egy nép életében 20 vagy 30 év annyi, mint egy csepp a nagy tengerben. De tudjuk, egy felvilágosult században, a 19. században élünk, melyben őrültség volna azt hinni, hogy az igazságtalanság birodalma évtizedekig eltartson…”* A „nem tarthat sokáig” optimizmusától vezérelve elfogadták azt az emlékiratot, amelyet még a kiegyezés megakadályozásáért folytatott kétségbeesett harc idején, 1866 végén Raţiu nyújtott be az uralkodónak, elítélvén benne az uniót, és kifogásolván több 1848. évi törvényt. Visszhang nélkül maradt a függetlenségi Irányi felhívása is a közös fellépésre. Egy passzivistákból álló 25 tagú bizottság feladatul kapta az Erdélyi Román Nemzeti Párt megszervezését. „Şaguna pártja teljesen megverve, nyugtunk lehet tőle, mert egyhamar nem fog megmozdulni” – összegezte az első eredményt a konferencia egyik szervezője.* A második viszont az volt, hogy a kormány még március folyamán feloszlatta a komitét – mint amely egy sor alaptörvény érvényesítésének megakadályozására szervezkedik. A hatalom amúgy sem ismerte el a nemzeti kizárólagosság alapján szerveződő pártok legalitását. A románok számára ekkor kezdődött a dualista korszak nagyobb szakaszára jellemző állapot, hogy pártjuk a törvényesség határán állt, működését időnként betiltották, ugyanakkor a tilalmat a kormányok sosem kezelték szigorúan, a nemzeti pártot hol hallgatólag, hol nyíltan maguk is politikai erőnek számították. A betiltás mindenesetre erősítette a passzivistákat. A választásokon számottevő lett a román szavazók távolmaradása. Két aktivista és két passzivista jelölt kapott mandátumot, az utóbbiak természetesen tüntetően távol maradtak az országgyűléstől, amelyen a románokat 15 „magyarországi” (nemzeti párti) és 8 kormánypárti törvényhozó képviselte.
A passzivista erdélyiek a kormány tiltó intézkedését megkerülve, 1870 elején Tordán egy 6 tagú „deputációt” alakítottak, amely pártvezetőségként volt hivatva az ellenállást a parlament helyett, most már a megyegyűléseken szervezni. Egység azonban most sem jött létre, amiben szerepe volt annak is, hogy 1872-ben Lónyay Menyhért miniszterelnök erdélyi látogatása során felkérte a passzivista vezetőket követeléseik előterjesztésére, ezzel a két tábor ellentétét tovább élezte. A 12 pontba foglalt emlékirat az unió és a dualizmus rendszerének elfogadását Erdély nemzeti alapon történő új közigazgatási felosztásától, a románnak külön hivatalos nyelvként való törvényesítésétől, demokratikusabb választójog és egy sor román tisztviselő kinevezésétől tette {1651.} függővé, így a követelések túlmentek azon az alapon, amelyről az amúgy is bukásra álló Lónyay-kabinet tárgyalásokat kezdhetett volna. Az 1872. évi választásokon Erdélyben általában a román tartózkodás volt a jellemző. Feltűnt viszont a magyarországi részen két képviselő, akiknek később nagy szerep jutott – Partenie Cosma, valamint a majdani pártelnök, Gheorghe Pop de Băseşti (Illésfalvi Pap György), még mint függetlenségi párti, egy ideig egyenesen annak alelnöke –, azonban a románok itt is igen érzékeny veszteséget szenvedtek. A két vezéregyéniséget, Alexandra Mocsonyit és Vincenţiu Babeşt megbuktatták, velük együtt további három Mocsonyit. A hanyatlástól és széthúzástól elkeseredett Şaguna, az aktivisták újabb gyengülését látva, teljesen visszavonult a politikai élettől, a következő évben meghalt, utolsó szavaival is állítólag azt kérve környezetétől, hogy ne veszekedjenek. Utódai már nem rendelkeztek az övéhez hasonló tapasztalattal és politikai érzékkel, még kevésbé az ő tekintélyével. „Nem tűrjük tovább az egyházfők beavatkozását” – írták Nagyszebenből Bariţnak,* s valóban, Şaguna halálával a román nemzeti mozgalom lényegében kiszabadult a főpapság gyámsága alól.
Az 1875. év a passzivisták teljes győzelmét hozta a szűkebb Erdélyben, az aktivisták megint feladták a harcot, mindössze egy képviselőt küldtek a parlamentbe. A Tisza-féle Szabadelvű Párt nyomása alatt a magyarországi románok közül is csak 14, 1878-ban 12 fő jutott mandátumhoz. A nemzetiségi iskolafenntartók jogait érintő 1879. évi Trefort-féle iskolatörvény elleni harcban politikailag is összekovácsolódott a – Románia 1877–78. évi függetlenségi háborúja nyomán nemzeti öntudatában megerősödő – magyar állambeli román értelmiség. 1880-ban megkezdődtek a gyűlésezések egy egységes párt létrehozása céljából, vidékenként választói klubokat alakítottak, majd a budapesti és bukaresti kormányférfiaknál folytatott puhatolózások után, 1881. május 13-án Nagyszebenben 117 erdélyi és 34 Királyhágón inneni küldött részvételével konferenciát tartottak, melyen Erdélyre a passzivitást, a magyarországi részekre az aktivitás folytatását fogadták el, ugyanakkor kimondották az egységes Román Nemzeti Párt megalakulását, elnökül választva Partenie Cosmát, az Albina bank nagy jövőjű ügyvédjét. 1887-ben azután Mocsonyi kilépésével szinte egy emberöltőre az egész országban a passzivitás lett a román nemzeti politika vonala. Újat az egységes párt programja sem hozott, mert elsősorban az Erdély autonómiájában kicsúcsosodó régi követeléseket rendszerezte, de nem tért ki társadalmi kérdésekre, így a parasztság problémáira, mert a román vezető rétegnek sem volt erős a szociális érzéke, holott közülük néhány régóta konzekvensen harcolt a volt jobbágyok érdekeinek védelmében. Egyben elhatározták egy olyan memorandum {1652.} elkészítését, amelyben a hazai és az európai közvélemény előtt feltárják a magyar korona alatt élő románok összes sérelmeit. „A román nemzet soha, semmiféle körülmények között ki nem békülhet” a dualista rendszerrel, írták a következő évben – romániai támogatással – több nyelven kiadott emlékiratban.* Ez az öntudatos, de befelé forduló, kevés taktikai lehetőséget nyújtó program maradt a román nemzeti mozgalom alapokmánya egészen 1905-ig.
A passzivitás politikája akkor kezdett bontakozni, amikor az osztrák–magyar kiegyezési tárgyalások megkezdődtek, s akkor erősödött meg, amikor a dualista paktumot megkötötték. Arra a kezdetben eléggé elterjedt és indokolható – Ausztriában különösen élő – helyzetmegítélésre épült, hogy a dualizmus néhány éves átmeneti kísérlet lehet csupán. A hetvenes évek elején azonban a kiegyezéses rendszer megszilárdult, az átalakítására irányuló kísérletek megbuktak. Ilyen körülmények között a passzivista politika kezdeti taktikai hibából alapvető stratégiai tévedéssé változott. Nemhogy megakadályozta volna a kormányzat politikai tevékenységét, a közigazgatás lassú, de erőteljes megmagyarosítását, az új intézményhálózat kiépítését, hanem a távolmaradással, ünnepélyes tiltakozásokkal egyenesen annak kezére játszott. Az országgyűléstől való tüntető elfordulás egy olyan államban, amelyben a politikai élet a megyék saját világának háttérbe szorulásával szinte teljesen a parlamentbe koncentrálódott, súlyos kihatású önkorlátozásnak bizonyult. Választóik – saját jelölt híján – a kormány jelöltjeire szavaztak, akik között mindig volt néhány nemzeti érzésű román férfiú is. Erdély választókerületei így fokozott mértékben váltak a kormánypárt biztos vadászterületévé. A passzivista irányzat diadalával azonban a román politika mégsem vált hasonlatossá az ellenzői által emlegetett képzelt beteg cigányhoz, aki lefeküdve várta a halált. Mert ha a dualista rendszer súlyos korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, s ezt ösztönösen elősegítette a sajátos román passzivitás, az idők változása a helyzet módosulását is meghozta. A dualista korszak gazdasági fellendüléséből részesedett a románság is, társadalmi gyarapodásuk, egy új értelmiségi nemzedék felnövekedése és külső erők megjelenése lehetővé tette a steril program új tartalommal való megtöltését.
A polgári Románia társadalma természetes érdeklődéssel és testvéri érzülettel viseltetett a magyar állam román lakosai iránt. A 48-as forradalmak után a modern román állam megteremtői közül sokan a magyar emigrációval {1653.} együttműködve egy független, Romániát is a nagyhatalmi harapófogóból kiszabadító, európai középhatalom méretű liberális magyar államtól remélték az erdélyi románság számára a polgári-nemzeti szabadságjogok biztosítását. Az új államiság megteremtésével, a függetlenség megszerzésének gondjaival teli hatvanas-hetvenes évtized Romániájában az erdélyi románok támogatásának ügye – noha gesztusok néha a kormányok részéről is történtek, mint 1868-ban és 1873-ban, amikor Erdély autonómiájának visszaállítását hozták szóba Andrássy Gyulánál – elsősorban az értelmiséget, a főiskolai ifjúságot foglalkoztatta. Az új román irodalmi és közművelődési irányzatot hordozó, részben Bécsben tanuló egyetemi ifjúság a költő Eminescu és az erdélyi író Ioan Slavici vezetésével tartott 1871-ben nagy zarándoklatot Putnába, Nagy István moldvai vajda sírjához, szimbólumaként a mindenütt lakó románok összetartozásának és kulturális egységének.
Románia állami tekintélye nagyot emelkedett az 1877–78. évi orosz–török háborúban, amikor az elakadt orosz offenzívát román segítséggel, ráadásul orosz seregeknek Károly román fejedelem parancsnoksága alá rendelésével sikerült győzelemre változtatni. Függetlenségi háborújának hatása átsugárzott a Kárpátok innenső oldalára, jó néhány fiatal ment át az ottani hadseregbe, nem kis diplomáciai gondot okozva a konfliktusban formailag semleges monarchiának. A magyar állam románjai körében lelkes mozgalmak indultak: pénzt, ruhaneműt, egészségügyi cikkeket gyűjtöttek a román hadsereg javára, mindenekelőtt a sebesült katonák szenvedéseinek enyhítésére. A Tisza-kormány aggodalommal figyelte a románok felbuzdulását, ismervén az erősödő gondolatokat, hogy most már csak idő kérdése Erdély Romániához csatolása. A gyűjtéseket korlátozta, bár nem kívánta teljesen megakadályozni. Az adakozók között, ha nem is nagy számban, szászok és magyarok is voltak, jeleként annak a politikai-lélektani skizofréniának, mellyel az itthoni társadalom ezt a háborút fogadta. Erdély magyarsága is pozitív folyamatnak tartotta a török uralom alatt élő népek szabadságtörekvéseit, aggódott azonban Oroszország túlzott megerősödése miatt, s az európai liberális közvéleménnyel összhangban a törökszimpátia kerekedett felül. Ez volt az érzelmi háttere az utolsó romantikus összeesküvésnek, melynek szervezői, a függetlenségi Ugron Gábor, Orbán Balázs és Bartha Miklós, pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is felkelést robbantsanak ki. A tervről országszerte beszéltek, néhány román értelmiségi már ellenakcióra is gondolt, Tisza azonban összefogdostatta a toborzókat, a 600 puskát elkobozták, egy időre Ugronnak is vissza kellett vonulnia, mígnem „a bűnvizsgálatba vett honfiak” az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak.
{1654.} A román függetlenség kivívása után a Kárpátokon túl magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai. Elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatják a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a lapokban sűrűsödnek az Erdéllyel foglalkozó cikkek, melyek egy részét a Kárpátokon innenről írják. Az ellenségesebbeket kitiltják Magyarországról, ami azonban sem ekkor, sem később nem volt túl eredményes, mert a lapokat titokban vagy megváltoztatott név alatt továbbra is behozták. Bukarestben néhány olyan függetlennek tekintett szervezet is alakult, amely felkarolta a határokon túli románok ügyét. Még 1867-ben alapítja A. T. Laurian a Transilvania egyesületet. 1882-ben az erdélyi román fiatal értelmiség segélyezésének címén (Slavici közreműködésével) létrejön a Carpaţi egyesület a kulturális célok mellett kezdettől politikai egységtörekvéseket szolgáló szervezkedések fészkeként. Vezetői már 1882-ben egy román felkelés tervével foglalkoztak, amelyet hozzá akartak kapcsolni egy feltételezett orosz–osztrák–magyar konfliktushoz. Emisszáriusaik bejárták Erdélyt, a románok mellett a szászokhoz, sőt a bánsági svábokhoz és szerbekhez is a nagyromán állam megteremtésére buzdító, felkelésre hívó proklamációk bejuttatását tervezték. A monarchia bukaresti követsége az egyesület egyik vezetőjétől rendszeresen kapott tájékoztatást, így az óvintézkedéseket megtették, bár utólag szükségtelennek bizonyultak. A Carpaţi vezetőinek lelkesedése később sem lanyhult, 1885-ben is úgy látták, hogy „a nép el van szánva vérét ontani a haza oltárán, mert a szenvedések pohara betelt”;* felszólították Románia lakóit az irredenta zászló kibontására, izzó hangú felhívásban fegyveres felkelésre biztatták a magyar állam román alattvalóit. Ez idő tájt készíthette a Brassóban nyugdíjasként élő 1848–49. évi tribun, Axente Sever naiv stratégiai tervét egy Erdélyért indítandó román hadjáratról, melyben a központi szerepet az érchegységi mócok „150 ezer fős” felkelőseregének szánta.
A nyolcvanas évek néhány emberre szorítkozó lelkes tervezgetéséhez azonban nemcsak a társadalmi alap hiányzott, hanem a nagypolitikai feltételek sem kedveztek. A Román Királyság Oroszország ellensúlyozásához Németországban és a monarchiában keresett támaszt. Az utóbbi azért is szorgalmazta a kapcsolatok szorosra fűzését, hogy ennek révén egy számára kedvező bel- és külpolitikai stabilitást teremtsen Romániában. 1883-ban a monarchiával kötött titkos szerződés formájában – melyről az uralkodón kívül csak nagyon kevés politikus tudott – Románia csatlakozott a Hármas Szövetséghez. S ha az eredeti javaslathoz képest Bukarest nem is vállalt írásos kötelezettséget a monarchiaellenes agitációk elfojtására, ezektől azért mindenkor elhatárolta magát, kialakítván azt a kettős gyakorlatot, hogy kisebb-nagyobb erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott a magyar állam románjainak {1655.} kulturális-nemzeti törekvéseihez, ugyanakkor időnként mérséklő súlyát is latba vetve, a legalitás megtartása irányában befolyásolta ezeket. 1883-tól a Carpaţi egyesületet a bukaresti kormány ellenőrzése alá veti, 1885-ben irredenta összeesküvést fojtanak el, a röplapokat elkobozzák, hat szervezőt kiutasítanak az országból. A monarchia külképviselete – főként Tisza Kálmán nyomására – éberen figyeli a romániai mozgalmakat, és rendszeresen interveniál Bukarestben minden Erdéllyel kapcsolatos politikai tevékenység felszámolása érdekében. Az évtized közepén kialakulóban volt egy egyensúlyállapot: Bécs diplomáciai úton részben elfojtja, temperálja, részben – közvetlen veszélytelenségét felismerve – beletörődik egy szerény méretű román egységmozgalom meglétébe. A román kormány előzékenységének azonban nemcsak határai voltak, hanem árat is kellett fizetni érte. Az erdélyi románok helyzete és jövőbeni sorsának alakulása Romániában belpolitikai, s ezzel bonyolult pártpolitikai kérdéssé lett, így a vékony szálon függő hármas szövetségi csatlakozás fenntartása miatt, bukaresti kormánybuktatás felidézése nélkül, Bécs az erdélyi kérdésben nem érvényesíthette teljes nagyhatalmi súlyát. A bukaresti kormányok viszont, éppen a nemzeti kérdésben otthon könnyen megingatható pozíciójukra és saját hűségükre hivatkozva, idővel az erdélyi románok számára kedvezőbb nemzetiségi politika kialakítására igyekeztek rávenni a monarchia uralkodó köreit. Nyomatékul majd hármas szövetségi csatlakozásuk periodikus megújításának alkalmait használják fel, amikor a felmondás lehetőségével ijesztgetve próbálnak mérsékelt engedményeket elérni a magyar nemzetiségi politikában, amihez Bécsben csekély, Berlinben néha komolyabb pártfogásra találtak.
A nemzeti mozgalmak törvényszerű fejlődését a hatalmi politika eszközeivel megakadályozni nem, legfeljebb csak korlátok közé szorítani lehetett. Ha a hármas szövetségi csatlakozás a bukaresti kormányt a nemzeti mozgalom kezelésében látszólag a monarchia készséges eszközévé tette, a valóságban megnyitotta számára az utat ahhoz, hogy az erdélyi románok nemzeti fejlődésének kérdésébe hivatalosan is beleszóljon. Amikor úgy tűnt, hogy kialakult az elfojtást, csillapítást szolgáló mechanizmus, amellyel a Monarchia kiüti Románia kezéből az erdélyi kérdést, valójában akkor kezdett növekedni szerepe az erdélyi románok politikájában, és ezzel sorsának alakulásában.
1884. április 26-án Nagyszebenben megjelent egy modern román napilap, a Tribuna első száma, amely a Romániából visszatérő Slavici irányítása alatt, egy párton kívüli fiatal értelmiségi csoport erejét összefogva, a korábbiaknál jóval élesebb hangon támadta a kormányzatot. A fő célpont azonban az alig {1656.} egy hónappal korábban Miron Românul nagyszebeni érsek és Gheorghe Serb kúriai bíró által megteremtett, hangsúlyozottan mérsékelt román nemzeti párt lett, amely feltétel nélkül a kiegyezés és az unió alapjára helyezkedett. Másfél év alatt a mérsékelt párt szétszóródott, gyengén szerkesztett hetilapjuk, a Viitorul megszűnt, ahogy a Tribuna írta: „a mérséklet betegségében kiszenvedett”.* Az új irányzat másik funkciója a passzivista taktika átértelmezésében mutatkozott meg. Nem érte be a nemzeti mozgalom vezetőinek szinte csak ünnepélyes tiltakozó deklarációkra és bizonyos kultúrmunkára szorítkozó óliberális módszereivel, hanem a szélesebb néprétegek mindennapos gondjait is bevonta a nemzeti-sérelmi politikába, s arra törekedett, hogy az egész magyar állam románságát az állandó mozgósítottság állapota felé hajtsa. Ezt maguk forradalmasításnak tekintették: „Forradalminak nevezzük azt a helyzetet, amikor az állam egyik konstitutív tényezője a törvények ellen lép fel, s nem akarja magát azoknak alávetni” – írta Slavici még 1883-ban.* A Tribuna honosította meg az erdélyi románok körében a modern polgári publicisztika gyakorlatát, a minden ellentétes felfogással szembeni kíméletlenséget, a bukaresti vagy budapesti nagy lapokéhoz hasonló energikus stílust. A reformkor tradícióit őrző publicisztikát felváltotta a nemzeti öntudatot harcos nacionalista kizárólagossággá átértékelő napi cikkek sorozata, mellyel az értelmiség mellett a tanulóifjúságot igyekeztek érzelmileg is megalapozott, szilárd ideológiával ellátni. A jogtörténeti érvrendszer mellé odakerült az erőviszonyok egyszerű, a polgár számára értelmesebbnek tűnő számbavétele. „Nem vizsgáljuk most, vajon megalapozott-e vagy sem a románok elégedetlensége: elegendő, hogy ez letagadhatatlanul létezik, mint valami elementáris kalamitás” – írta beköszöntőjében a lap.* Nem tagadván „egy mind nekünk, mind más nemzetiségű polgártársaink számára elviselhető modus vivendi” megteremtésének szükségét,* nem egészen fél év múlva már azt írta: „Ha a magyar államban a román etnikum megerősítése nem lehetséges… akkor nem marad részünkre más szabadulás, mint egy ilyen magyar állam felszámolása, és a harc ennek felszámolásáért; a magyar etnikum ellenségeivel való szövetkezés mint szerves szükség jelenik meg számunkra.”* Újabb év után az állammal szembeni hagyományos hűség és hűtlenség mezsgyéjén kanyarogva leszögezte: „Ha a magyaroknak megengedhető volt a mi akaratunk és a Pragmatica Sanctio ellenére Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, nehéz a románokat meggyőzni, hogy nékik nem szabad Erdélynek, {1657.} ugyancsak a Pragmatica Sanctio és a magyarok akarata ellenére valamely más országgal való egyesítésére törekedniök.”*
Az új irányzat a román nemzet egységtudatát megpróbálta új alapokra helyezni. Lapjuk nyelvében közelített a regáti irodalmi nyelvhez, s büszkén hirdette a Kárpátok két oldalán élő románság kulturális egységtörekvéseit. Felerősítette a magyarországi román politika bukaresti kapcsolatait, az itteni románság ügyét a bukaresti pártmegoszláshoz is hozzákötötte, ami sok belső viszály forrása, de egyben újabb hajtóereje lett a megmerevedésre hajló hazaiak politikájának. Az öregedő, régebbi vezérférfiak és a tribunista ifjak kompromisszumaként az utóbbiak megszerezték a párt alelnöki és titkári pozícióit. Slavici-ot több felmentéssel végződő sajtóper után 1888-ban a kolozsvári esküdtszék egyévi államfogházra ítélte, aki ezután a váci fogházban valóságos politikai irodát berendezve irányította lapját. Szabadulását követően a párton belüli viszályok miatt hamarosan áttelepedett Romániába, az erdélyi ügyekben azonban továbbra is érvényesítette szavát.
A tribunista fiatalok állandó nyomása rákényszerítette a román pártot, hogy a nyolcvanas években hozott határozatait valóra váltva, az uralkodó elé terjesszen egy nagyszabású emlékiratot a magyar állam román alattvalóinak kollektív politikai sérelmeiről. A szorgalmazók most már Bukarestből is kaptak tömegtámogatást: 1891-ben megalakult a románok kulturális egységét szolgáló szövetség, a Liga Culturală, fele részben egyetemistákból, s alapítói között találjuk Slavici-ot is. A Liga idővel Párizsban, Berlinben, Antwerpenben is létesített szekciókat, amelyek nemzetközi propagandatevékenységet folytattak. Élénkítően hatott, hogy az ellenzéken levő liberális párt, élén Dimitrie A. Sturdzával – némiképp a magyar parlamenti taktikához hasonlóan –, a nemzeti kérdésben találta meg a kormánybuktatás csodaszerét, és így az erdélyi románok mozgalmát pártpolitikai fegyverként is felhasználta. Támogatta, sőt elég gyorsan vezetése alá vonta a Ligát, amely már 1891-ben kiadta a román egyetemisták emlékiratát.
A nyugat ifjúságának, a jövő Európájának szánt röpirat, amelyet 15 ezer példányban román, francia, német és olasz nyelven terjesztettek, a románság történetét és az európai fejlődésben elfoglalt helyét taglaló bevezető után az 1867 utáni nemzeti-kulturális sérelmeket sorolta fel, előre jelezve a készülő óvodatörvényt is, mely kötelező erejével és a magyar nyelvbe való bevezetés elrendelésével „merénylet a nemzetiségek és a mai idők szelleme ellen”.* Hivatalos ösztönzésre a magyar egyetemisták Moldován Gergely kolozsvári kormánypárti román professzor segítségével készítettek egy sok fontos mozzanatot tartalmazó, de természeténél fogva apologetikus választ, erre {1658.} azután a magyarországi román tanulóifjúság részéről Aurel C. Popovici orvostanhallgató 1892-ben Nagyszebenben adott ki viszonválaszt, amelyre a nyugati publicisztika és néhány közéleti személyiség is felfigyelt.
E Replica és a többi röpirat hatását mind a kormány, mind a román nemzeti párt jelentősnek tartotta. Popovici-ot ezért 1893-ban izgatás címén a kolozsvári bíróság elítélte, ő azonban a büntetés elől kimenekült az országból. Raţiu a röpiratháború hatását értékelve a nagyszebeni konferencián kijelentette: „Panaszainkat, melyek így egész Európában elterjedtek, meghallgatja, igaznak és jogosnak ismeri el minden nemzet, és nem mi vagyunk a bűnösök abban, hogy az európai közvélemény eljutott annak felismeréséhez, hogy valami korhadt ebben az államban.”* Ezen a konferencián határozták el a régóta tervezett nagy Memorandum haladéktalan benyújtását. A román politikusok most ismét két táborra oszlottak. Az „antimemorandisták” főként a hajdani bánsági aktivisták, Mocsonyi tekintélyes táborából kerültek ki, s a kudarcot elkerülendő, csak egy politikailag alaposan előkészített, a kormány és a korona által bekért emlékirat benyújtására voltak hajlandók, ezért a „kellő időpont” kivárása címén ellenezték, majd szabotálták az egész akciót. Hozzájuk csapódott a merev passzivisták közül, főleg a Gazeta Transilvaniei köréből néhány olyan tekintélyes erdélyi, aki még az 1863–65. évi szebeni Landtag gondolatvilágában élt. A nagyobb erőt akkor már a „memorandisták” alkották, élükön Eugen Brotével, a bukaresti liberálisok egyik „tribunista” bizalmasával, hozzájuk húzott Gheorghe Pop de Băseşti, az emlékiratokat mindig pártoló Raţiu, de a bánságiakkal hagyományosan összekülönbőző aradiak is, kiknek fő szószólója a tüzes nacionalista agitátor, Vasile Mangra görögkeleti teológiai tanár volt. A szűkebb vezetőség mégis úgy döntött, hogy vár az emlékirattal, s már készültek megünnepelni Mocsonyi visszatérését a párt élére, azonban a tribunisták a saját választási geometriájuk alapján összeállt közgyűléssel – próbaszavazás ürügyén – érvényesítették az „azonnali benyújtás” híveinek álláspontját. Az új pártvezetés élére Raţiu került, beválasztottak Brotén kívül is egy sor tribunistát, köztük Aurel C. Popovici-ot.
Egy emlékirat-akcióhoz valóban kedveztek a körülmények. Magyarországon kormányválság és választási láz volt. A dinamikus imperializmus Németországa – a monarchia rezignált vezető köreitől eltérően – fontos szerepet szánt Romániának a Balkánon, s így a titkos szerződés megújításáról 1891–92-ben folytatott tárgyalások eredményessége érdekében engedett Károly román király és kormánya sürgetéseinek, megpróbált pressziót gyakorolni Budapestre, egyenesen áldozatokat kérve a nemzetiségi politikában. Ekkor erősödött meg Romániában „a feltételes szövetség” gondolata, {1659.} ami Take Ionescu kultuszminiszter szerint Románia szövetségének feltételéül szabja a Monarchiában élő románokkal szembeni jobb bánásmódot. 1892 januárjában Károly Budapesten tárgyalt gróf Szapáry miniszterelnökkel, s kérte őt az erdélyi választójog kibővítésére, másrészt a nyelvi magyarosító kísérletek, a kulturális intézményeket érintő közigazgatási sérelmek megszüntetésére. Az elsőt Szapáry nem volt hajlandó megadni, az utóbbiakat Apponyiéktól való félelmében nem merte vállalni, s a miniszterelnök „non possumus”-át Ferenc József is megerősítette. Károly végül is egyetértett a memorandisták akciójával, amit a szövegtervezet készítőinek meg is mondott.
Az egyezkedni kész aktivista, a fennállót mereven tagadó passzivista s a szélesebb társadalmi érdeklődésű tribunista csoportosulások kompromisszumait is magába foglaló, terjedelmes panaszirat elsősorban a törvényhozás, közigazgatás, a gazdaság- és kultúrpolitika intézkedéseinek tükrében elemzi a román nemzetiség helyzetét. Végigvonul rajta a polgári ellenzéki taktika kettőssége: kétségbe vonja a kiegyezés, az unió, a nemzetiségi törvény – tehát az egész rendszer – létjogosultságát, hogy azután másutt az egyes törvények végrehajtását kérje számon. Erdély különállásának megszüntetése „nem egyéb, mint nyílt semmibe vétele a román népnek”.* Elítéli az 1868. évi XLIV. törvénycikket, mert „a címén kívül az egész törvény semmit sem tartalmaz az egyenjogúság nagyszerű eszméjéből”, a politikai nemzet fogalmának bevezetésével pedig nyílt merényletet követ el a nem magyarok nemzeti léte ellen.* Panaszt emel a magasabb erdélyi választói cenzus és a választási visszaélések ellen, mert az megakadályozza őket, hogy súlyuknak megfelelő képviselethez jussanak. Bírálja a szigorúbb erdélyi sajtótörvényt, a sajtópereket, a nagyszebeni esküdtszék megszüntetését. A korábbiaknál nagyobb súlyt kap az agrárpolitika kritikája: a jobbágyfelszabadítás egyes elhúzódó ügyeiben a parasztokkal szemben a kincstár és a földesurak érdekeit szolgálja, s tényleges célja a románságot vagyonából is kiforgatni. A jogszerzés időszakának tekintett 1848–1866. közötti periódussal szemben az 1867-es rendszer törekvése, hogy „mindent elvegyen tőlünk, amit az egységes monarchiától kaptunk”.* Amióta „a magyar elem kezébe került az államhatalom, az csak saját nemzeti hegemóniájának biztosítására törekszik”.* Részletesen felpanaszolja az iskolai magyarosítást, a magyar nyelvtanítás erőltetését, a román egyetemi oktatás, az állami román gimnáziumok hiányát, másfelől viszont papjaik állami szubvencionálásának módját, mivel az csorbítja egyházi autonómiájukat. A rendszer alig alkalmaz román tisztviselőket, az értelmiséget üldözi, így „arra a meggyőződésre kellett jutniok, hogy idegeneknek {1660.} tekintik őket saját hazájukban”.* Nincs gyülekezési és egyesülési szabadság, magyarosító egyletek sértik nemzeti önérzetüket: „naponta kihívnak és szemérmetlenül gyaláznak bennünket”.*
Az emlékirat hangvételét is meghatározó világos alaptétel az, hogy „25 év alkotmányos lét után a lelkek ellenségesebben állnak szemben egymással, mint valaha”, és a románok „többé nem bízhatnak sem a budapesti országgyűlésben, sem a magyar kormányban”.* Fordulatot csak az uralkodó „természetes közvetítésétől” várnak, hogy „törvényes formában és az erre hivatott tényezők közreműködésével megváltoztassák hazánk kormányzati rendszerét”.*
1892 májusában, a dualizmus negyedszázados ünnepségeinek előestéjén egy 237 főnyi, parasztokkal kiegészített delegáció utazott Bécsbe, hogy ott – a komité titkárának ironikus kifejezése szerint – bevádolja a magyar királyt az osztrák császárnál. A kormány kívánságára azonban a kabinetiroda a király személye körüli magyar miniszterhez utasította őket, s miután az sem volt hajlandó a vezetők számára Budapest megkerülésével audienciát kieszközölni, Raţiu elnök lepecsételt borítékban a kabinetirodában hagyta a Memorandumot. Onnan felbontatlanul Budapestre küldték, a miniszterelnökség pedig ugyanúgy visszaküldette a „feladó”, Raţiu lakcímére. Az akció első, még a hagyományos sérelmi taktika kereteiben vezetett szakasza ezzel kudarcot szenvedett. A Bécset megjárt nagy delegáció, a fáklyásmenet, a keresztényszocialista Karl Lueger hangzatos üdvözlő beszéde, külföldi lapok érdeklődése nem tudta feledtetni, hogy az erdélyi román társadalom vezető egyéniségeinek egy nagyon tekintélyes része nem támogatta ezt, s még külföldön is volt olyan visszhang, amelyben a lépést „előszobai kéregetésnek” minősítették.
A Memorandum-akció kudarca által teremtett kényes helyzetből a magyar nacionalista közhangulat és a kormány mentette meg a román vezetőket. „Nem követhettünk mi el akkora ostobaságot – írja egy önkritikus román politikus –, melyre a magyarok ne még nagyobb ostobasággal válaszoltak volna.”* Tordán tüntetők rongálták meg Raţiu házát, ami óriási visszhangot váltott ki Romániában. S mivel Nagyszebenben még 1892 közepén 11 ezer román és 2 ezer idegen nyelvű példányban kinyomtatták és részben a Liga Culturală útján terjesztették a Memorandumot, a kormány némi ingadozás után engedett a nacionalista nyomásnak, a kolozsvári ügyészség előbb Brote ellen kezdett vizsgálatot, majd 1893 májusában eljárást indított az aláíró Raţiu elnök, Gheorghe Pop alelnök, Vasile Lucaciu és Septimiu Albini titkárok, s velük együtt az értelmi szerzőséget szintén vállaló többi vezetőségi tag ellen is.
{1661.} Az „emlékirat terjesztése által állítólag elkövetett izgatás vétsége iránti sajtóper” előkészületei a külvilág elől részben eltakarták a belső meghasonlást. A Liga Culturală szimpátiagyűléseket rendezett Romániában, fokozta propagandáját Nyugat-Európában, s titkára vitt pénzt Nagyszebenbe, hogy a hatóságok által betiltott Tribuna rövid szünet után, 1894 januárjában újra megjelenhessék. Mindezt azonban Bukarestben az ellenzéki liberális párt az erdélyi románok elárulójának minősített konzervatív kormány megbuktatására is igyekezett felhasználni. Sturdza azt ajánlotta, hogy a per elől az egész nemzeti komité meneküljön külföldre, tegye át a székhelyét Romániába, hogy „a harcot európai jelentőségűre emeljék, s a magyarok az itteni működésük által okozott nagy nehézségek miatt kényszerülnek majd kapitulálni”.* Ennek eredményeként maradt külföldön Brote alelnök, majd jóval később az egyik titkár is. A többség azonban felismerte Sturdza közvetlen célját („a konzervatív kormány 48 óra alatt meg kell bukjon”), és az itthon maradás mellett döntött.* Még a többször ideutazgató Slavici sem tudta emigrálásra bírni őket, noha Raţiu is hitt abban, hogy a nemzetiségi kérdés ezen az úton „mindenesetre komoly vita tárgyává lehet a Hármas Szövetség hatalmai között. Mert úgy hiszem, 10 millió nem magyar Románia erkölcsi támogatása mellett többet nyom a Hármas Szövetség számára az erő mérlegében, mint a 6 millió, inkább az állam szétzúzására, semmint megszilárdítására hajlamos magyar.”* Őrhelyüket nem akarták elhagyni. „Mit szólna a külpolitikai kombinációkat nem ismerő parasztság, amikor vezetői hátat fordítanak, s Romániában megtisztelésben dúskálnak majd, miközben a kicsik, szegények bemennek a börtönbe?”* Elszántságukat a bukaresti konzervatív kormánykörök és Károly király is erősítették, akik szerint Budapest engedményeket készít elő, revízió alá veszi a választási törvényt, hiszen Károlyon kívül – úgymond – a német császár is „fenntartás nélkül és sok jóindulattal szorgalmazta a magyar–román konfliktus kedvező megoldását, … s nagy csoda lenne, ha a magyar kormány nem kezdene hamarosan tárgyalásokat pártunk egyes tényezőivel is”.* Raţiu novemberben elment Bukarestbe, onnan egyenesen Pestre utazott, ahol azonban engedményeket csak későbbre helyeztek kilátásba, a románoktól pedig az 1881. évi program feladását kérték, így a belügyminiszter és a vádlottjelölt megbeszélése eredménytelen maradt. Közben az emigrálás vagy otthon maradás kérdése {1662.} bekerült a román publicisztikába, és az eddigi ellentéteket újabbal tetézve, nagy zűrzavart okozott. Ezért alakult ki később az a nézet, hogy „Sturdza egy év alatt erősebben demoralizált minket, mint a magyar kormányok 50 év alatt”.*
A széthúzás valóságának elfedését szolgálta, hogy a perbe fogottak védelmére szlovák és szerb ügyvédek mellett az antimemorandisták hangadóit is felkérték, akik közül többen el is vállalták a megbízást. Az ügyvédek és a vádlottak értekezletén a komité tagjai nem kis belső meghasonlás után (Raţiu az ügyvédekhez: „erőnek erejével Szegedre akartok juttatni bennünket?”*) vállalták végleg magukra a terjesztésért is a felelősséget, s így a védelem elkészíthette az egységes fellépés érdekében a 71 méretre szabott, megszerkesztett közlési panelt, melyek alkalmazását védőknek és vádlottaknak kötelezően előírták.
A tárgyalás a román és magyar nacionalista közvélemény várakozása mellett kezdődött 1894. május 7-én, a nagy közönségre és sok szereplőre való tekintettel a Redoute nagytermében. Mindkét oldal nagy színjátékra készült. Raţiuékat már odautazásukkor egy sor állomáson megünnepelték. Özönlöttek az üdvözlő táviratok. Az első napokban több mint 3 ezer (más források szerint 25 ezer) román szimpatizáns tüntetett Kolozsvárt, ahol két lovasegység és 1600 gyalogos állott készenlétben. Vidéken is több szimpátiamegmozdulósra került sor, ami már aggodalommal töltötte el a hatóságokat. A román párt Kolozsvárt külön sajtóirodát állított fel, a vádlottak a vidéki román közönség sorfala között vonultak ünnepélyesen a tárgyalóterembe. A karzatok és a terem megtelt magyar és román publikummal, pesti és bécsi, bukaresti lapok, sőt néhány nyugati lap tudósítójával. Az eljárás vontatottan haladt, hosszú ideig a jegyzőkönyv nyelve, s főként a védők által használandó nyelv körül folyt szabályos veszekedés, mivel a törvényszék a vádlottaktól ugyan nem tagadta meg anyanyelvük használatát, a védőktől azonban a magyar nyelvű szereplést követelte, dacára annak, hogy mindhárom bíró értett románul, a pótbíró pedig egyenesen román volt. A tárgyalás a komikus vonásokat sem nélkülözte. Az egyik védőt egyáltalán nem engedték megszólalni anyanyelvén, de az ilyenkor protestáló másik védőt hagyták hosszan románul szónokolni; máskor egy vádlottnak csak magyarul jöttek szájára a megfelelő kifejezések. A magyar publikum, lassan beleunva, kezdett elmaradozni, az esküdtek közül többen betegség címén elmenekültek. A vádlottak és a védők közötti összhang megbomlott, az utóbbiak azután, egy elnöki önkényt ürügyként felhasználva, a negyedik napon visszaléptek.
{1663.} Az alapgondolatot, hogy a pert ne hagyják egyszerű sajtóper szintjén megrekedni, hanem nagyszabású politikai polémiává változtassák, a vádlottak csak részben tudták megvalósítani. A tárgyalásvezető elnök elutasította kérésüket, hogy az Approbatákat, Compilatákat, Pragmatica Sanctiót, a Corpus Jurist, népszámlálásokat mind csatolják az anyaghoz, s ezekből felolvassanak. Nem sikerült magát a Memorandumot mint „történeti és közjogi disszertációt” sem tartalmi vitára bocsátani. Vita Sándor főügyész tartózkodóan színtelen vádbeszéde után a vádlottak nevében Raţiu felolvasott egy impozáns védőbeszédet, melyet a párt titkára és egy bukaresti liberális politikus szerkesztett. Ebben kijelentette, hogy az egész román nép küldte őket Bécsbe a trón védelmét kérni lábbal tiprott jogaik érdekében, mert „mind a törvényhozás, mind a kormány arra a szilárd meggyőződésre juttattak bennünket, hogy náluk számunkra igazságtételről nem lehet szó”. A Memorandum „hű tükre a román nép évszázados szenvedéseinek és sérelmeinek”, a rendszer éppen azt kívánja megbosszulni. Valójában „a magyar nemzet és a román nemzet közötti évszázados perről” van szó, melyben létezik „egy másik, nagyobb bíróság, felvilágosultabb, s bizonyosan elfogulatlanabb, mely mindnyájunk felett ítélni fog: a művelt világ bírósága, s az egyszer az eddiginél is jobban és még szigorúbban elítéli majd Önöket. A türelmetlenség szelleme, Európában példátlan fajfanatizmus által bennünket elítélve, csak azt sikerülhet bizonyítani a világ előtt, hogy a magyarok egy zavaró hang a civilizáció koncertjében.”*
A tárgyalás 17. napján, május 25-én a per véget ért. Az esküdtek nagy többséggel elmarasztalták a vádlottakat, négy főt pedig fölmentettek. Az ítélet megalkotásánál a bíróságon belül két politikai felfogás ütközött egymással. Szentkereszty Zsigmond báró, a törvényszék elnöke az eredetileg inkriminált néhány passzus alapján nem látta bizonyítottnak, hogy a vádlottak kétségbe vonták volna az egyik alaptörvény, az unió érvényét és kötetező erejét, ezért újabb esküdtszéki határozat meghozatalát javasolta. Ezzel a jogászi liberalizmussal azonban kisebbségben maradt, mert bírótársai a Memorandum és a vádlottak egész szellemét kívánták elítélni, eleget téve azzal nemcsak a magyar nacionalizmusnak, hanem valójában a konfrontációt kereső román nemzeti komité óhajának is. A büntetés rendkívül szigorú volt. 14 főt sajtó útján elkövetett izgatás címén 2 hónaptól két és fél évig terjedő államfogházra ítéltek; Raţiut 2 évre, az akció főszervezőjének képzelt intranzigens Lucaciut – az elnök és az ügyész nézetétől eltérően – a maximális büntetésre, 5 évi államfogházra ítélték. A kollektív fellebbezést a Kúria elutasította, s az elítéltek július végén Vácott és Szegeden megkezdték büntetésük letöltését, {1664.} noha Sturdza ismét „hazafias és nemzeti kötelességüknek” mondotta, „hogy az erdélyi és magyarországi románok nemzeti létéért folytatott harcuk tevékenységi központját helyezzék át Romániába”.*
| 1. A DUALISTA BERENDEZKEDÉS | TARTALOM | 3. ÚJ TENDENCIÁK A SZÁZADFORDULÓN |