3. A TATÁRJÁRÁSTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG

A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

A bulgár–román és a magyar állam dunai konfliktusába brutális módon avatkozott be a mongol (tatár) támadás. 1235-ben a tatár haderő az észak-kínai birodalom meghódítása után újra nyugatra indult, s a volgai bolgárokat, a baskírföldi magyarokat és az északi orosz fejedelmeket leverve, 1239-ben Kötöny keleti kun király ellen fordult. A vesztett csatából menekülő kunokat IV. Béla király befogadta Magyarországra, de a Kijev elestét (1240) követő tatár támadás elhárítására nem volt képes. 1241 tavaszán Batu kán serege három helyen tört be magyar földre. A főerő a Sajó völgyében ütközött meg a királyi sereggel, melynek nagy része holtan maradt a csatatéren, maradványai pedig a menekült királlyal a Dunántúlt kísérelték meg védelmezni. Erdélybe két tatár sereg nyomult, az egyik Kadan vezetése alatt a radnai hágón átkelve {310.} Radna német lakosságú, gazdag bányavárost vette ostrom alá, majd a meghódolt németeket küldve előhadnak, Besztercét dúlta föl. Mikor Kolozsvár is elesett, ahol az egykorú forrás szerint a tatárok „számlálhatatlan sokaságú magyart”*Századok 1882. 431–432. Párizsi kéziratból. mészároltak le, Erdély északi fele védtelenül kellett, hogy végigszenvedje embertelen pusztításaikat, míg a Meszesi-kapun át ki nem vonultak a magyar Alföldre, hogy Batu csapataihoz csatlakozzanak. A másik tatár sereget Bogutaj vezette az Ojtozi-szoroson, a keleti hódítók ősi útvonalán át az erdélyi hadak élén álló Pósa vajda ellen, aki azonban a csatával együtt életét is elvesztette, s a támadóknak az Olt völgyén át szabad út nyílt Erdély szívébe. Küküllővár, Nagyszeben, Gyulafehérvár egymás után estek el, s a tatárok minden ellenállást megtörve, falvakat, városokat lángba borítva, a lakosságot lemészárolva a Maros mentén vonultak tovább nyugat felé. Ezalatt egy további seregrész Bedzsak vezetése alatt a Szereten átkelve a magyar fennhatóság alatt élő, keresztény nyugati kunok földjét hódoltatta, megsemmisítve mindazt az eredményt, melyet a magyar állam és egyház másfél évtizedes fáradságos munkával ennek a területnek fejlesztése terén elért.

Sikeres ellenállást csak Magyarország nyugati felében tudtak a nagyobb várak őrségei kifejteni, egyébként a Dunától keletre eső országrész egészében tatár uralom alá került. A támadás első lendületében, nyilván a megfélemlítés kedvéért, a tatárok nemcsak az ellenállókat, hanem a védtelen lakosságot is halomra gyilkolták, s csak azok menekülhettek meg, akik idejében elrejtőztek az erdőkben, vagy felhúzódtak a járhatatlan hegyvidékre. Minthogy azonban a tatárok, számításaik ellenére, egyetlen rohammal nem tudták egész Magyarországot kézre keríteni, fel kellett készülniök a Dunántúl meghódítására. Ezért csellel előcsalogatták a rejtőzködőket, bántatlanságot ígérve nekik, hogy mezei munkájukat folytatva, a tatár hadak ellátását biztosítsák. Aratás után azonban a félrevezetett szerencsétlen népet könyörtelenül lemészárolták, nehogy hátukban veszedelmet hagyjanak, mikor a befagyott Dunán való átkelést kierőszakolva, a következő év elején Magyarország nyugati felének hódoltatására indultak. A királyt mégsem sikerült elfogniuk, sem a fontosabb várakat bevenniük, s mikor otthonról a nagykán halálhíre megérkezett, az osztozkodásból kimaradni nem akaró Batu, összegyűjtve hadait, kivonult Magyarországról, melyet visszafelé haladtában még egyszer kirabolt és feldúlt.

Rogerius mester, nagyváradi kanonok, aki maga is tatár rabságba került, s csak nehezen tudott szabadulni, mint szemtanú írja le a szörnyű vérengzéseket, rombolásokat, gyújtogatásokat s azt a vigasztalan képet, melyet az ország a tatárok távozása után nyújtott. A Maros völgyén felfelé haladva több napi járóföldre nem találkozott Erdélyben élő emberrel. Az utakat és ösvényeket benőtte a fű, Gyulafehérvárt csak a templomok és paloták romjai közt fehérlő {311.} emberi csontok jelezték, hogy röviddel azelőtt ott még Magyarország egy virágzó tartományának politikai és egyházi székhelye volt. Szomorú útján, melyen a romba dőlt templomok haranglábjainak maradványai szolgáltak tájékozódásul, a kihalt lakosság elhagyatott kertjeiből gyűjtögetett veteményekkel táplálkozott. Először a Kolozs megyei Fráta falu környékén egy erdős hegyen bukkant emberekre, akik ott kerestek maguknak menedéket. A kiéhezett és megfogyatkozott lakosság – Rogerius mester maga is ette fakéregből készült kenyerüket – lassanként visszatért elpusztult falvaiba, hogy házait felépítve újrakezdje munkáját, de a fegyver és az éhínség erősen megritkította számukat, nem is szólva a tatárok által rabságba hurcolt ezrekről. Az erdélyi püspök még évek múlva is panaszolta, hogy a tatárok pusztítása miatt egyházmegyéjének népessége annyira megfogyatkozott, hogy magukon a püspöki birtokokon is alig néhány ember lézeng.

A tatárjárás így elsősorban népesedési következményekkel járt Erdélyre nézve. Mindenekelőtt elapadt a Kárpátokon túli telepítést tápláló erdélyi népfölösleg, úgyhogy a Kunországba irányuló magyar és szász kivándorlás hosszú időre megszakadt. A tatárok további betöréseitől Erdélyt sem sikerült teljesen biztosítani, a hegyeken túl eső vidékek pedig állandóan veszélyeztetett zónában maradtak, s még egy évszázadig ki voltak téve a sűrűn ismétlődő tatár rablóhadjáratoknak. A megkezdett államszervező munkát folytatni nem lehetett volna még akkor sem, ha elegendő telepes népesség állt volna rendelkezésre. A milkói püspökség a valóságban megszűnt, az időnként kinevezett püspökök névlegesek maradtak, mert részben a bizonytalan állapotok, részben pedig a hívek hiánya miatt nem gyakorolhatták az egyházi fennhatóságot.

A Kárpátok és a Duna között egyébként jelentős etnikai változások is történtek. A kun népet a tatár támadás elsöpörte, töredékei a keleti kunokkal együtt a magyar Alföldön találtak új hazát. Kunország már csak nevével őrizte emléküket, a valóságban a szláv és a maradék kun lakosságot fokozatosan beolvasztó, a pásztorkodást földműveléssel mind nagyobb mértékben kiegészítő románok lakták. A politikai fennhatóság elvileg a magyar királyé maradt, aki azonban lemondott arról, hogy magyar tisztviselőkkel gyakoroltassa, hanem a dél-erdélyi román határőrkerületek kenézei fölé kinevezett vajdáit bízta meg az egész terület kormányzásával. Ezek azonban aligha ígértek elegendő védelmet a tatárok ellen, ezért adományozta 1247-ben IV. Béla a Szörényi bánságot és Kunországot a johannita lovagrendnek, hasonló jogokat biztosítva számára, mint annak idején apja a német lovagoknak a Barcaságban. Ez a kísérlet azonban nem sikerült. A johanniták nem tudták helyüket megállni, mert az elpusztult vidék benépesítésére nem kaptak megfelelő telepeseket – a király maga tiltotta meg magyarországi magyar vagy német kivándorlók befogadását –, s valószínűleg nem rendelkezvén kellő erővel a várható tatár támadások visszaverésére, lemondtak a súlyos {312.} feltételekhez kötött adományról. A királynak egyelőre meg kellett elégednie magának Erdélynek az újjászervezésével. Ehhez kiváló munkatársakat kapott immár nem rövid, hanem hosszabb időre tisztségükben maradó, külső magyarországi nagyurak közül kinevezett vajdáiban. Lőrinc 1242–52, Ákos nembeli Ernye 1252–60, Kán nembeli László 1260–67, Csák nembeli Máté 1267–70 közt viselte a vajdai tisztséget.

A komoly katonai erőt jelentő lakosságot, a székelyeket most már végleg kivonták az ország belsejéből: a Nagy-Küküllő alsó folyása mentén még ottmaradtakat részben a Kézdi székbe, részben az Aranyos mellé telepítették, s elhagyott földjüket az új bevándorlókkal szaporított szászoknak adományozták. Így keletkeztek azok a szász telepek, melyek később a medgyesi és nagyselyki székekbe szerveződtek. Eredeti székely lakosságukat nemcsak a helynevek nagy többségének magyar eredete, hanem az a tény is elárulja, hogy a népesség kicserélődése ellenére még sokáig nem a szebeni, hanem a székely ispán hatáskörébe tartoztak. Csak a 14. században nyerte el szász népességét a későbbi segesvári szék. A német bevándorlás újabb hullámai azonban átcsaptak ennek a megnagyobbodott Szászföldnek a határain is. Szász telepesek rajzottak ki a szász territóriummal határos megyék területére, mivel azonban nem tudták kivívni, hogy közigazgatásilag a Szászföldhöz csatolják falvaikat, társadalmi fejlődésük más irányt vett, és azonosult a magyar földművelő réteg sorsával.

A tatárjárás egyenes következménye volt a nagyméretű román bevándorlás is. A katasztrófa katonai tanulságai meggyőzték az uralkodót arról, hogy a megyei központokul szolgáló várak előnytelen fekvésük miatt komolyabb támadásnak nem képesek ellenállni, ezért azokat feladta, s az egyháznak vagy magánosoknak ajándékozta el, helyettük pedig országszerte megközelíthetetlenebb hegyi várak építését és védelmének megszervezését kezdte meg. Ezeknek a váraknak környéke azonban, földművelésre egyelőre alkalmatlan lévén, lakatlan volt, sőt földművelő magyar vagy szász lakosság utólagos betelepítése is szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött, és csak olyan kisebb foltokon ígért sikert, ahol erdőirtásokkal termőföldet lehetett nyerni. Az adott viszonyok közt, mikor a megfogyatkozott számú magyar és szász népesség még arra sem volt elegendő, hogy a tatár pusztítás által okozott hézagokat betöltse, természetesen még akkor sem lehetett a hegyvidék magyar és szász telepesekkel való betelepítésére gondolni, ha annak gazdaságföldrajzi nehézségei nem lettek volna. Várnépre viszont szükség volt, nemcsak a katonai szolgálat és a fenntartás ellátására, hanem azért is, mert az Erdélyi-medence belsejében a királyi birtokok adományozás révén fokozatosan magánkézre jutottak, s így a király gazdasági érdekei egyre inkább a megmaradt hegyvidéki uradalmak jövedelmezőségének gyarapítását írták elő. A hegyvidék dús legelői elsősorban hegyi pásztornépnek kínáltak megélhetést, érthető tehát, hogy a királyok a Bulgáriából és Szerbiából észak felé húzódó s a kun uralom {313.} megsemmisülése után annak nyomása alól is felszabaduló román pásztorokkal népesítették be az új várkerületeket. Így szállották meg románok Erdélyben Déva, Hunyad, Salgó, Talmács, Törcs, Kecskés, Szádkő, Léta, Sebes, Almás, Csicsó, Bálványos és Görgény várainak környékét, zömükben azonban nem a tulajdonképpeni Erdélybe, hanem annak nyugati hegyvidéke külső, a magyar Alföldre néző oldalán épült várak (Miháld, Sebes, Zsidó, Halmos, Illyéd, Krassófő, Borzafő, Kövesd, Szád, Váradja, Világos, Deszni, Pankota, Sólyomkő, Valkó, Nyaláb, Aranyos, Kővár) uradalmaiba telepedtek be.

Bevándorlásuk nem egyszerre zajlott le, a hegyvidéket is csak fokozatosan, több évszázadig tartó állandó beáramlással népesítették be. Betelepítésük tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történt, mint azt egy későbbi törvénycikk hangsúlyozza („ad vocationem et assecurationem regie maiestatis ac vaivodarum, baronum et ceterorum officialium ista confinia regni tenentium”),*A királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató vajdák, bárók és más tisztviselők hívására és biztosítékára” – 1495/45. tc. Corpus Iuris Hungarici – Magyar Törvénytár 1000–1845. I. Bp. 1899. 588–589. eleinte – a király külföldi telepesek behívására vonatkozó kizárólagos jogának érvényesítésével – csak királyi birtokra.

A bevándorló románok a magyar forrásokban egyöntetűen mint hegyi juhpásztorok szerepelnek. Még a 16. században is hivatalos jelentés állapítja meg, hogy a románok csak a hegyekben s erdőkben pásztorkodnak (Walachi, qui tantum in silvis et montibus non contemnendum pecorum numerum alunt),*„Az oláhok, akik csakis az erdőkben és hegyekben nem lekicsinylendő számú állatot tartanak” – a magyar királyi kamara 1567. évi jelentésében, idézi E. HURMUZAKI, Documente privitoare la istoria Românilor. Bucureşti 1887. II 612. s ugyanígy nyilatkozik ez időben Verancsics Antal, később esztergomi érsek, Erdély viszonyainak kiváló ismerője is róluk, szintén ebben az időben (rari in apertis locis incolae, montibus ac silvis plerumque cum suo pecore pariter obditi).*„Nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt.” MHH-S 1857. 143. A balkáni és magyarországi román pásztorkultúra bensőséges kapcsolatairól tanúskodik a románok „nemzeti” adóneme, a juhötvened (quinquagesima ovium, a Balkánon: travnina), melyet Magyarországon is, Szerbiában is csak románok – mint jellegzetesen juhtartó népelem – fizettek, s mely mindenütt ötven juh után egy juhnak és egy báránynak a beszolgáltatásából állott. Mezőgazdasági termények után, mivel földművelést hegyi teraszokon csak önellátásra folytattak, nem adóztak.

A királyi várbirtokok földrajzi fekvése sokáig lehetővé tette ezt az életmódot. A vár közvetlen szolgálatára rendelt népelemek rendesen a völgyi részeken megtelepült magyarok, kis részben szlávok közül kerültek ki. A románok inkább adójukkal járultak hozzá a várszervezet fenntartásához, s ezt {314.} is a magyar várnaggyal közvetlenül érintkező vezetőik, a kenézek és a vajdák gyűjtötték össze tőlük, ezek feleltek az ötvened pontos beszolgáltatásáért, s ugyancsak ezek teljesítettek katonai szolgálatot is, a románság nagy többsége pedig nyájait legeltette a hegyekben. Állandó lakóhelyhez még vezetőik sem voltak kötve, mint azt a Krassó megyei Illyéd királyi vár kenézeinek példája mutatja, akiket 1363-ban lakóhelyük bizonytalansága miatt (propter eorundem mansionis seu residencie incertitudinem) nem lehetett egy bírósági tárgyalásra megidézni. Ezt az adatot általában a magyarországi román transzhumáló pásztorkodás első említésének szokták tekinteni. Az oklevél márciusban kelt, ekkor nem találták birtokukon a kenézeket, mert nyájaikkal még valahol a téli legelőn tartózkodtak. A hegyvidék kora tavaszi ürességéből azonban éppúgy lehet nomadizálásra, mint transzhumálásra következtetni, hiszen nem tudjuk, hogy a pásztorok családjai ez esetben követték-e a nyájat, vagy otthon maradtak. Mindenesetre fel kell tételezni, hogy a pásztornép vezető rétege egyre kevésbé vett részt a legeltetésben, és egyre inkább csak katonáskodott.

Míg a Balkánon a leggyakoribb cselnik mellett más elnevezések is előfordulnak a román pásztorközösség elöljáróinak megjelölésére (sudce, premikjur, knez, vladika, katunar), Magyarországon mindenütt a szláv eredetű „kenéz” (kenezius) megjelölés vált általánossá, mégpedig nem az eredeti szláv alakban (knez), hanem a magyaros „kenéz” formában. Maguk a románok, a szórványosan máig is használatos „chinez” alak tanúsága szerint, szintén ezt a magyar közvetítésű elnevezést alkalmazták saját vezetőikre. De bárhogyan is nevezték addig magukat a román vezetők, az a tény, hogy feletteseik, a magyar közigazgatás képviselői a helyi szláv lakosság elöljáróit régóta jelölő névvel „kenéz”-nek hívták őket, döntő súllyal esett latba, mert vezető szerepük fennmaradása nem annyira a vezetett csoport bizalmától függött, hiszen állásuknak családjukban való továbbörökítése és anyagi megalapozottsága amúgy is biztosította azt, hanem inkább a magyar király vagy megbízottjai megerősítésétől. Így a „kenéz” elnevezés egyúttal helyzetüknek felülről való elismertetését jelképezte, s készségesen cserélték fel régi, mint láttuk, nem is megállapodott rangjelző nevükkel.

Hasonló úton juthatott a románsághoz a több kenézség fölött rendelkező vezetőt jelölő „vajda” (vojvoda) név is, mely a balkáni románoknál nem fordul elő, csak a magyar király országaiban. Joggal következtethetjük, hogy a magyarok által már a honfoglaláskor megismert s az erdélyi vajdával kapcsolatban régóta használt szláv kifejezést is először magyarok alkalmazták a magyar hatóságok által megszervezett román határőrkerületek önkormányzatát képviselő román főtisztviselőre. Még a 14. századból is van adatunk, hogy a vajdát az apáról fiúra öröklődő tisztséget viselő kenézzel szemben a románok eredetileg választották, s ez megfelel annak a magyarországi jogszokásnak, mely a vendégek és jövevények számára biztosította főnökeinek {315.} önkörükből való választását. (Így választották maguknak a királyi ispán mellett működő bíráikat a szászok, s ugyancsak így kapitányaikat és bíráikat a székelyek.) A vajdák a kenézek mintájára hamarosan örökletessé tették állásukat és a vele járó anyagi előnyöket. Ez nem jelentette azonban a kenézek, illetőleg vajdák vezetése alatt álló közrománok gazdasági és jogi szabadságának elvesztését, amit a magyar várkerületek élén álló várnagyok is elismertek, mikor a román szokásjog alapján ítélkező, de magyar szervezési gyakorlat szerint összeállított kerületi törvényszékeken bírótársakul nemcsak kenézeket, hanem román papokat és közrománokat is igénybe vettek.

Már a Szörényi bánság megszervezésével kapcsolatban láttuk, hogy a románok – mint minden költözködő lovas pásztornép – katonailag is meg voltak szervezve. Valójában azonban rendszeres katonai szolgálatot csak a kenézek teljesítettek, békeidőben a hegygerinceken vonuló határ őrzése, háborúban pedig a királyi seregben való hadakozás által. A székelyektől eltérően, akik személy szerint egyenként katonai szolgálatra voltak kötelezve, a románság széles rétegei, akárcsak a szászok többsége, nem katonáskodtak. Ez magyarázza a kenézek kezdettől fogva kiemelkedő társadalmi helyzetét, melyet a románság szükségszerűen bekövetkező letelepedése jelentékenyen megerősített.

A felsőbb irányítást gyakorló magyar várhatóságok is az állandó letelepedésben látták a román várnép tartós megszervezhetésének és gazdasági hasznosításának legfőbb biztosítékát, s mindent elkövettek a románság helyhez kötésére. Törekvéseikben segítőtársakra találtak a kenézekben, akik hamarosan rájöttek arra, hogy társadalmi állásukat a földbirtok jobban megalapozza, mint a mennyiségi és minőségi változásoknak inkább kitett állatállomány. A várkerületek szláv falvainak vezetését a katonai szempontokat szem előtt tartó magyar várnagyok, amint azt a 14–15. századi román kenézek által igazgatott számos szláv nevű falu bizonyítja, a katonailag iskolázottabb, fegyveres szolgálatra a szlávoknál alkalmasabb román kenézekre bízták. Ezek a földművelő szlávoktól járó terményszolgáltatásokból részesedve felismerték a rendszeres földművelés által évről évre biztosított, állandó jellegű javak anyagi előnyeit, s a pásztorkodástól elvonható román alárendeltjeiket is fokozatosan bekapcsolták a mezőgazdasági termelésbe. Valószínű, hogy előbb a román kenézek telepedtek le állandó szállásra a falvakban, majd a pásztorkodó népesség a nyájaknál nélkülözhető családtagokat is otthagyta, s a legelőváltás egyes csoportokra korlátozódott, a többinél a pásztorkodás a település határai közé szorult, legfeljebb a közeli hegyekre terjedt ki. Az életmódnak ez az átalakulása természetesen huzamosabb időt vett igénybe, s üteme nemcsak vidékenként változott, hanem az is feltételezhető, hogy a kétféle pásztorkodás egy ideig párhuzamosan folyt; míg a románság egyre nagyobb része már letelepült, kisebb csoportjai még transzhumáltak vagy esetleg nomadizáltak.

{316.} Minthogy a várhatóságoknak érdekében állt a letelepülés menetét meggyorsítani, előnyöket biztosítottak azoknak a kenézeknek, akik a román népesség egy részét újabb földművelő telepek létrehozására használták fel. Erdőirtással a pásztorkodó románság is foglalkozott, főként, hogy újabb legelőket nyerjen; ha viszont az irtást vezető kenéz az így nyert területet földművelésre is igénybe vette, a várnagyok az irtásokon keletkező új falvakat a hozzájuk tartozó földekkel együtt „szabad falvaknak” (villa libera) nyilvánították, hosszú lejáratú adókedvezményben részesítették, s jövedelmüknek egy részét a telepeseket vezető kenéznek és utódainak biztosították. A telepítésre a kenézek nemcsak románokat, hanem szlávokat is felhasználtak, amint azt a szabad faluknak a Déli-Kárpátok mindkét oldalán használatos szláv eredetű „ohaba” elnevezése is bizonyítja. Kétségtelen azonban, hogy egyre több román is telepedett meg határaik között, mert már a középkor folyamán erős számbeli túlsúlyba kerültek a szlávokkal szemben, ami végül is a szlávok nyelvi beolvadására vezetett. A kenézek társadalmi tekintélyének a szabad falvak örökíthető birtoklása adta meg szilárd alapját, s maga a „kenéz” megjelölés is lényeges jelentésváltozást szenvedett. Míg eredetileg a román pásztorcsoportnak a királyi várhatóságok által bizonyos alsóbb fokú bíráskodással, igazgatási és rendészeti feladatokkal megbízott vezetőjét jelentette, már a 14. században a kenézeket telepítési vállalkozóknak tekintik, akik az irtással létrehozott, mezőgazdasági művelésre alkalmas területeken falvakat alapítanak, s a „kenézi jog” (ius keneziale) egyértelművé vált a kiváltságos helyzetű „szabad falvak” örökíthető birtoklási jogával.

A FEUDÁLIS NAGYBIRTOK KIALAKULÁSA ÉS AZ OLIGARCHIA URALMA

A 13. század egész Magyarország és ezen belül Erdély történetében sorsdöntő fordulatot hozott. A korai feudalizmus társadalmi rendjét a belső erők megingatták, s teljes felbomlásához és átalakulásához a tatárjárás megadta a végső lökést. A királyi és megyei birtokot a nagyurak szerezték meg adomány címén, a várszervezetbe zárt népesség vezető rétegéből nemesség, köznépéből szabadon költöző, de földesurának szolgáltatásokkal tartozó jobbágy lett, s ebbe az utóbbi rétegbe olvadtak bele a felszabaduló rabszolgák. A bárók, nemesek és jobbágyok osztályai közé ékelődött be a telepítések révén növekvő számú városi polgárság. Így jött létre a rendiség felső rétege a bárókból és főpapokból, az alsó a nemesekből és polgárokból. E rendiség kiváltságaiból a földesúri fennhatóság alatt élő jobbágyság ki volt ugyan zárva, de a közvetlenül termelő mezőgazdasági népesség jelentékeny része szabad paraszti kiváltságokat őrzött. Ilyen szabad paraszti állapotban volt az Alföldön a jászkun népesség, a Szepességben a szász parasztság, Erdélyben {317.} pedig, a szabad parasztság klasszikus földjén a szász és székely, s eleinte a román lakosság.

A 13. század második felében a társadalmi átalakulás nemcsak meggyorsult, hanem egyre szélesebb néprétegekre terjedt ki. A régi megyei várak (Dés, Doboka, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár, Küküllővár) áldozatul estek a tatárdúlásnak. Bár IV. Béla király újabb elemekkel kiegészítve újjászervezte a megmaradt várnépet, a várak katonai jelentőségüket elvesztették. A védelem szerepét a királyi kezdeményezésre épülő, fentebb felsorolt hegyi várak vették át, ezeknek várnagyai irányították a közigazgatást – a megyésispáni tisztség rendesen egy-egy ilyen új hegyi vár várnagyságával kapcsolódott össze –, és a régi megyei várak mint gazdasági központok nyertek új jelentőséget. Dés, Kolozsvár, Gyulafehérvár és Torda falai közé a király földművelő, bányász és kereskedő telepeseket (hospites) költöztetett. Ezeknek már kizárólag gazdasági hivatást szánt, szabad bíróválasztási, vásártartási, vámmentes kereskedési joggal és adózási könnyítésekkel ruházva fel őket. Német bevándorlók által szerveződött újjá a bányászat, új bányavárosok is keletkeztek: Offenbánya-Aranyosbánya, Torockó. A részben magyar, részben német hospesek és a hasonló jogokat elnyert régi várnépek összeolvadásából jött létre az erdélyi magyar városi polgárság. Gyulafehérvárt és Kolozsvárt még a 13. században az erdélyi püspöknek adományozta a király. Míg az utóbbi 1316-ban a szabad királyi városok közé került, Gyulafehérvár a püspöké maradt, ami sok tekintetben akadályozta a városi fejlődés terén. Doboka várát a Kökényes-Radnót nemzetség kapta ajándékba, a vár maga eljelentéktelenedett, a hozzá tartozó telep pedig egyszerű faluként mint a Dobokai család birtokainak uradalmi központja maradt fenn. Küküllővár még egy ideig megtartotta katonai rendeltetését, a 15. században azonban ezt is eladományozta a király. Az Aranyos és a Maros közti tordai várföldekre 1270 körül székelyek települtek, létrehozva Aranyosszéket. A régi várakhoz tartozó falvak magánkézre kerülvén, a királyi birtok az új várak környékén elterülő hegyvidékre, egyébként még mindig hatalmas területre szorult vissza. Az Erdélyi-medence belseje, sőt a hegyvidékek egyes részei is a kialakuló új fő-, közép- és kisnemesség birtokába mentek át.

A tatárjárást követő emberhiány is arra késztette a magánbirtokosokat, hogy részben a királyi uradalmak népességének elvonásával, részben az ország határain kívülről toborozva, maguk is román munkaerőt vegyenek igénybe a királyi adományok révén egyre gyarapodó birtokaikon. A szakadatlan polgárháborúkba bonyolódott IV. László király (1272–1290) eddigi tudomásunk szerint elsőnek tett a románok betelepítésére vonatkozó kizárólagos királyi jog rovására engedményeket, mikor – valószínűleg, hogy a vele harcban álló egyházat kedvezőbb állásfoglalásra hangolja – a gyulafehérvári káptalannak megengedte, hogy Enyed és Fülesd nevű birtokaira 60 család románt telepítsen. Talán ezekre célzott 1294-ben Loránd erdélyi vajda, aki egy {318.} általa kiostromlott vár védőinek szabad elvonulást engedve Váradtól a hegyeken át a Maros felé, említést tett az egyháznak a Belényes vidéki gyepűkön túl élő románjairól (Olachi ecclesiae).

A 13. század utolsó évtizedei a királyi hatalom állandó csökkenését és az egyházi és világi arisztokrácia hatalmának megnövekedését hozták magukkal, s a belső rend felbomlása lehetetlenné tette a központi ellenőrzést, minek következtében egyre több román került jogtalanul magánbirtokra. III. András király (1290–1301) hiába kísérelte meg, hogy a jogbitorlásnak gátat vessen. Bár 1293-ban elrendelte, hogy az Erdélyben magánbirtokoshoz került minden románt a Fehér megyei két Székes folyó közén elterülő királyi földre gyűjtsenek össze – a magánbirtokosok román telepeseinek számát tehát nem becsülték valami sokra –, ő maga is kénytelen volt további engedményeket tenni. Megerősítette elődeinek a gyulafehérvári káptalan részére adott említett kedvezményét s az eredetileg királyi tulajdonban levő Oláhtelek (Tohán) elajándékozását is, sőt 1292-ben a Hunyad megyei Illyei családnak engedélyt adott, hogy Illye, Fenes és Szád nevű Maros menti birtokaira románokat telepítsen (Olacos possit aggregare ac aggregatos retinere).

Hogy ezek az engedmények s a kétségtelenül tovább folytatódó jogtalan telepítési akciók nem váltottak ki már akkor valóságos román népvándorlást, az csak annak tulajdonítható, hogy a központi hatalom a 13. század végéig sikerrel őrködött a határőrkerületek népessége fölött, s amint a felsorolt esetekből láthatjuk, csak a Déli-Kárpátok lejtőin és az Erdélyi-középhegység déli felében jelentek meg szórványosan románok egyes magánbirtokokon. Olyan kevesen, hogy míg Kelet-Magyarországnak ma románok által is lakott részein 1300-ig közel ezer, nagyrészt magyar, kisebb részben szász falut említenek az oklevelek, ugyanebben a korszakban mindössze 6 olyan falunak a nevét ismerjük, ahol bizonyosan éltek románok, s ezek közül 5 (Enyed, Fülesd, Illye, Fenes, Szád) kétségtelenül magyar eredetű nevet visel. Tohán, azaz Oláhtelek viszont már nevével elárulja, hogy magyar környezetben keletkezett. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a magánbirtokon elsőnek ismert román telepek már fennálló magyar, esetleg szláv falvak határain belül jöttek létre.

A magánbirtok térhódítását a 13. század második felének politikai eseményei mozdították elő. IV. Béla király, hogy nyugtalan vérmérsékletű fia, István becsvágyát kielégítse, 1257-ben, akárcsak annak idején apja ővele, megosztotta országát. A keleti részt Erdéllyel együtt Istvánnak engedte át, aki ifjabb királyi címe mellett Erdély hercegének is neveztette magát, saját udvartartást vitt, és önálló külpolitikát folytatott. Sokat tett a tatárjárás után nehéz viszonyok közt maradt Erdély újjárendezése és védelmének biztosítása terén, a pártjára álló nemeseket pedig bőkezű birtokadományokkal jutalmazta. Az apa és fiú közt rövidesen feltámadó féltékenység azonban áldatlan belharcokba sodorta az országot. Béla seregei a Barcaságba, Feketehalom várába szorították Istvánt, aki azonban kitört onnan, s az ostromló sereg egy {319.} részének átpártolását felhasználva, szétszórta apja csapatait, majd azok nyomában Pestig hatolva, 1265 tavaszán döntő győzelmet aratott, s Bélát rákényszerítette, hogy országrészét továbbra is kezén hagyja. A helyzet 1270-ig, Béla haláláig nem változott, de a kibékülés nem lehetett őszinte, s mindkét fél pártja erősítésén fáradozott, ez pedig másként, mint a már amúgy is hatalmas birtokokat szerzett arisztokráciának újabb adományokkal való lekötelezése árán, nem ment.

Mikor V. István kétévi uralkodása után hirtelen meghalt, fiának, IV. Lászlónak kiskorúságát kihasználva, a nagybirtokos családok, részben birtokaikról toborzott fegyvereseikre támaszkodva, részben a kormányzásukra bízott ispánságokat magánbirtokukként kezelve, valóságos tartományurakká nőtték ki magukat. Erdélyt azonban vajdája még nem tekinthette magáénak, 1274 és 1284 közt évente cserélődtek a más-más családból származó vajdák. Mikor László maga vette kezébe a kormányzást, megpróbált Erdélyben egy ott élő birtokos családra, az ősfoglaló Borsa nemzetség Biharban is nagybirtokossá lett egyik ágára támaszkodni, Borsa Lorándot téve meg vajdának, aki ezt a tisztséget 1284 és 1295 közt töltötte be. De Lászlót sem személyi adottságai, sem az ország belviszonyai nem tették képessé a rendcsinálásra. Kun származású anyja hatására a nemrég beköltözött s még jórészt pogány kunokhoz vonzódott, maga is pogány szokásokat vett fel, leplezetlenül fordult az egyház ellen és Attila szerepében tetszelgett. A magyar arisztokrácia csekély kivétellel egységesen foglalt állást a pogány orientáció ellen, s mikor 1285-ben a tatárok betörtek Erdélybe, a magyar főnemesek Lászlót vádolták behívásukkal, elfogták, és ígéretet csikartak ki tőle életmódjának teljes megváltoztatására. Közben a tatárok és a kunok nagy területeket dúltak fel, Erdély is sokat szenvedett tőlük, míg végül az aranyosszéki székelyek a prédával rakott, hazafelé tartó tatár főcsapatot szétverték. László azonban rövidesen megszegte fogadalmát, visszatért kunjai körébe, s a magyar arisztokrácia belső egyenetlenségeit kihasználva, egyik pártot a másik ellen játszva ki, újra meg újra felülkerekedett. Féktelen természetével azonban a kunokat is magára haragította, s ezek 1290-ben meggyilkolták.

Utódja, III. András teljesen feldúlt viszonyokat, megingott közbiztonságot örökölt, s rövid uralkodása alatt, melyet külső hatalmak által támogatott trónkövetelők is nyugtalanítottak, nem sikerült rendet teremtenie. Röviddel trónra lépte után Erdélyben is körutazást tett, hogy személyes megjelenésével csendesítse le az ott is elharapódzó anarchiát. A szenvedélyek elfajulására jellemző, hogy az egyházi tized miatt az erdélyi püspökkel évszázados harcban álló szászok, a püspök által elfogott és kivégeztetett vizaknai geréb halálát megbosszulandó, 1277 egyik vasárnapján Gyulafehérvárra törtek, a székesegyházat az éppen misére gyűlt hívekre és a kanonokra gyújtották, a templomi kincseket elrabolták, a püspöki levéltárat feldúlták, s a város lakosságát {320.} valósággal kiirtották. A tettesek egyházi átok alá vettettek, de ezzel mit sem törődve folytatták viszályukat a püspökkel. A központi hatalom gyengülése számos ilyen túlkapásra adott alkalmat, s a király jelenléte sem segített, mert távozása után maga a vajda, Borsa nembeli Loránd, aki testvéreivel együtt Kelet-Magyarország tekintélyes részét tartotta uralma alatt, 1294-ben fegyverrel támadt a váradi püspökre, sőt a megfékezésükre kiküldött királyi csapatokkal is szembeszállt. Elkeseredett harcok után sikerült leverni, az utódjául kinevezett Kán nembeli László sem bizonyult azonban jobbnak. A mindenütt fellángoló lázadásokkal elfoglalt király háta mögött rátette a kezét a királyi jövedelmekre, vajdaságához és szolnoki ispánságához a szász és székely ispánságot is hozzákapcsolta, a bányavárosokat kisajátította, egyszóval Erdélyt magánbirtokának tekintette. 1307 és 1309 között a megüresedett püspöki széket addig nem engedte betölteni, amíg a káptalan az ő jelöltjét, Benedek Domonkos-rendi szerzetest meg nem választotta. Az előkelő Ákos nembeli alvajdája mellett saját udvarbírót és a küküllői főesperes személyében főjegyzőt tartott, a várakba familiárisait tette várnagyoknak, s ha valaki vonakodott szolgálatába lépni, annak birtokát elkobozta.

Hasonló törekvések nyilvánultak meg az ország más vidékein is, úgyhogy 1301-ben, III. András halálakor Magyarország egy tucatnyi tartományúr kezén volt, akik a maguk területén önállóan rendezkedtek be. Az országot az a veszély fenyegette, hogy hűbéres mozaikállammá alakul, s a király hatalma névlegessé válik. Az évekig tartó trónviszályok is az oligarchiának kedveztek. III. Andrással kihalt az Árpádtól származó uralkodócsalád, és a leányági rokonok közt ádáz küzdelem indult meg. A pápa a szicíliai francia Anjou-dinasztia tagját, Károly Róbertet támogatta, ez azonban kezdetben nem tudta az uralkodó osztály egészének rokonszenvét megnyerni, s a többség előbb Vencel cseh, majd ennek lemondása után Ottó bajor herceget hívta meg. Ottó párthíveket keresett, s valószínűleg az elsők közt hozzácsatlakozó erdélyi szászok révén László vajda hatalmi súlya felől tájékozódva, ennek barátságát igyekezett megnyerni. A vajda felesége német hercegnő, Ottónak rokona lévén, maga is előmozdította a közeledést, s lányát ígérte neki feleségül. Időközben azonban László vajda meggyőződött Ottó helyzetének tarthatatlanságáról, lányát II. Uroš szerb királlyal jegyezte el, hogy uralmát külső segítséggel is biztosíthassa, s a leendő apósa látogatására érkező Ottót elfogta. 1308-ban elismerte Károly Róbertet királynak, útjára bocsátotta Ottót, de visszatartotta magánál a királyi koronát.

Károly uralkodásának törvényességét azonban a közvélemény csak abban az esetben volt hajlandó elismerni, ha Szent István koronájával koronáztatja meg magát. A korona pedig László vajda birtokában volt, aki a királyválasztó országgyűlésre sem jött el, hanem hegyei közt várta a fejleményeket. A pápa követe, Gentile bíboros kezdeményezett tárgyalásokat vele, s mikor ezúton semmit sem tudott elérni, 1309-ben egyházi átok alá vetette. A súlyos fenyítés {321.} nem tévesztette célját, a vajda a következő évben átadta a koronázási jelvényeket, s a bitorolt királyi jogok és javak visszabocsátását is megígérte. Károly Róbert már 1310-ben meglátogatta Erdélyt, de egy évtizeden át kellett még véres csatákat vívnia a hatalma megnyírbálásába belenyugodni nem akaró oligarchia ellen, s ezalatt László vajda továbbra is ura maradt Erdélynek. Váraiba nem engedett be királyi őrséget, sőt azt is sikerült megakadályoznia, hogy 1315-ben kinevezett utódja, Pok nembeli Miklós ténylegesen átvegye a vajdaságot. Csak halála után foglalhatta vissza Erdélyt fiaitól az 1316-ban Déva mellett vívott csatában a király hadserege, majd szilárdította meg hatalmát Debreceni Dózsa, akit a király, miután a lázadó Borsa Kopasz volt nádort, Kán László fiainak szövetségesét 1316-ban a debreceni csatában leverte, 1318-ban nevezett ki vajdának. 1319-ben Majos fia Majos lázadását kellett elfojtania, de még utódjának, az 1321-ben helyébe lépő Kácsik nembeli Szécsényi Tamásnak is akadt dolga Kán László fiai maradék erejének megtörésével.

Tamás vajda a még mindig forrongó Erdélyben erős kézzel teremtett rendet. László vajda híveit s egész sor saját szakállára garázdálkodó nemest engedelmességre kényszerített, végül pedig a szászok ellen fordult. Ezek a püspökkel folytatott vég nélküli viszálykodás során 1308-ban újból feldúlták Gyulafehérvárt, majd mikor László vajda halála után a szász ispánság továbbra is a vajdai méltósággal maradt kapcsolatban, Henning péterfalvi geréb vezetésével fellázadtak az új vajda ellen, s csak az Alföldről berendelt kun csapatok segítségével sikerült őket 1324-ben leverni. Szécsényi Tamás azonban, ha a királlyal szemben engedelmesnek mutatkozott is, Erdélyben nem kevésbé volt féltékeny a maga hatalmára, mint valaha László vajda. Az erdélyi püspök, mint panaszaiból tudjuk, sokszor megtapasztalta erőszakosságát és kapzsiságát, amellyel az egyházi javakból igyekezett magának és híveinek birtokokat szerezni.

BÁRÓK ÉS NEMESEK

A századforduló zavarai a birtokviszonyok terén is éreztették hatásukat. Nemcsak László vajda szerzett magának hatalmas uradalmakat (melyeket fiaitól lázadásuk miatt Károly Róbert elkoboztatott), hanem részben a királyok, részben bizonyára a vajda is bőven juttattak más kipróbált híveiknek a felbomló királyi birtokból. Közvetlenül a tatárjárás után a király a válságos helyzetbe jutott egyházat támogatta elsősorban, az elnéptelenedett egyházi birtokot újabb adományokkal egészítette ki. Az erdélyi püspöknek főként Kolozs megyei, gyalui uradalmát kerekítette ki, egy időre Kolozsvárt is hozzá csatolva, de adományok, vásárlások, cserék révén a Fehér megyei püspöki és káptalani birtokok is megnövekedtek. A kolozsmonostori bencés apátság Kolozs megyei és Küküllő menti jószágai, bár királyi eladományozással {322.} eleinte fogytak is, újra fölszaporodtak 44 falura, s a kerci cisztercita apátság Olt-parti birtokainak helyreállításáról is intézkedtek. Az egyházi nagybirtok Erdélyben ennek ellenére sem érte el az ország többi részében fekvő püspöki és szerzetesrendi birtokok arányát, a világi nagybirtoktestek kiterjedésének messze mögötte maradt. Az egyházi birtok mellett ugyanis Erdélyben az egyetlen, ha nem is összefüggő nagybirtok a királyé, gyakorlatilag az általa külső magyarországi nagyurak közül kinevezett vajdáé volt. Várak körül szervezett hatalmas uradalmak népei és szolgáltatásai álltak a vajda rendelkezésére, melyeket 1370-ig sértetlenül tartott kezében. Ez évben adományozta el Nagy Lajos Almás váruradalmát a Bebek családnak, a királyi-vajdai birtok felszámolását azonban Zsigmond hajtotta végre, nemegyszer valamelyik vajdának magántulajdonba adományozva egész sor váruradalmat. A Losonci Dezsőfiek 1387-ben Csicsót, 1391-ben Gogán(új)várt, rokonaik, a Bánffyak 1387-ben Bonchidát, 1433-ban Sebesvárt, a Lackfiak 1406-ban (tőlük később a Losonciak) Bálványost, a román eredetű udvari vitéz, Vajk, a nagy hadvezér, János apja 1409-ben Hunyadot szerezte meg. Ezután megfogyatkoznak az adományok, egyedül Hunyadi János jutott Erdélyben is nagy birtoktestekhez, így Léta várához és Beszterce vidékéhez. A vajda hivatali birtoka a 15. század második felében lényegében Déva és Görgény váruradalmaira szorítkozott. Zsigmond korában Erdély is a világi nagybirtok földje lett, s a Hunyadiak mellett főként a Tomaj nemzetség három ága, a Losonciak, a Dezsőfiek és a Bánffyak zárták azt a sort, melynek megnyitása már több mint egy évszázaddal előbb megtörtént.

A tatárjárás utáni időkben alapozta meg egy-egy kiváló katonaőse révén előkelő helyzetét a honfoglaló Kalocsa-Tyukod nembeli Gerendi és a Kökényes-Radnót nemzetségből e tájban Erdélybe szakadt Dobokai család: az előbbi a felbomló tordai váruradalom falvaiból, az utóbbi pedig részben Torda, részben a kezére került Doboka vára körül nyert adománybirtokot. A 13. század végén dunántúli eredetű családok tűnnek fel Erdélyben; valószínűleg a Baranya megyei Kán nembeli László fia Gyula és öccse, László (1260–1267 vajda), majd ez utóbbinak fia, László (1275–1276 vajda), végül unokája, László (1295–1315 vajda) révén kerültek ide. A dunántúli neves Zichy családdal rokon Járaiak birtokában a Torda megyei Jára várat és tartozékait találjuk, az Ákos nemzetség egyik ága Torockót és környékét kapta, a Tomaj nembeli Dénes ispán, a Losonciak őse a láposi uradalmat, míg a Szalók nembeli Simon bán Zala megyei birtokaihoz Erdélyben a Küküllők mentén szerzett újabbakat. Ez utóbbi még idejében hagyta el László vajda pártját, hogy bocsánatot nyerjen a királytól, s így több családra oszló ivadékai, köztük az újkorban sokat szereplő Kendi család, megtarthatták vagyonukat.

Károly Róbert erdélyi győzelme az ellenálló arisztokráciát érzékenyen sújtotta. Régi, honfoglalás kori és később beszármazott nagy családok vesztették el hűtlenségük miatt jószágaikat, s bár nagy részüknek a király {323.} utóbb megbocsátott (mint például a Zsombor és Borsa nemzetségeknek), a vezető szerep a kipróbált híveké lett. Kácsik nembeli Szécsényi Tamás, aki – mint láttuk – Erdélyt fegyverrel kényszerítette engedelmességre, Károly Róbert haláláig (1342) viselte a vajdai tisztséget, és szolgálatai jutalmául bőven részesedett a lázadók elkobzott vagyonából. 1319-ben a Beszterce és a Maros között elterülő hatalmas tekei uradalmat, majd 1324-ben a Szeben megyei Salgó vár tartozékait kapta meg. Tekintélye és hatalma, melyet királya beleegyezésével és annak akaratát végrehajtva gyakorolt, nem volt kisebb László vajdáénál, akihez hasonlóan ő is Piast hercegnőt (Auschwitzi Annát) vett feleségül. Családja érdekeit nem tévesztve szem elől, unokatestvéreit is magával hozta Erdélybe. Közülük Simonnak a nagysajói uradalmat és a székely ispán jövedelmező tisztségét szerezte meg, s mikor ez 1327-ben hűtlenség miatt birtokait vesztette, azokból Tamás vajda is részesült. Az ő tekintélyére támaszkodva nyerte el rokona, Cseh Péter a dúsgazdag Talmácsi szász gerébcsalád örökösének kezét s vele kiterjedt birtokait, megalapítva a Vingárti Geréb családot, melynek két tagja a 15. században Erdély legmagasabb két méltóságát, a püspökséget, illetve a vajdaságot is viselte. A Kácsik nemzetség Erdélybe szakadt tagjai egyébként más esetben is összeházasodtak szász családokkal. Egyik leszármazója a Radnai gerébcsalád révén szerezte a családjának nevet adó kentelki birtokot, Cseh Péter fia, János pedig, akárcsak apja, szintén szász gerébleányt vett feleségül, annak a dúsgazdag Kelneki Mihálynak leányát, aki hét leánya közül hatot magyar nemeshez adott férjhez. A Hunyad megyei szerény birtokú Barcsai magyar nemescsalád is emelkedése kezdetén a férfiágon kihalt Alvinci szász gerébcsalád vagyona egy részének öröklésével alapozta meg szerencséjét. Természetes azonban, hogy fordított viszonylatban is jöttek létre nagy családi birtokok, így például a Brassai szász gerébcsalád beházasodás révén jutott hozzá a Zsombor nemzetség egyik kihalt ágának javaihoz.

A 13–14. századforduló politikai válsága országszerte messzemenő társadalmi következményeket vont maga után. A régi megyei szervezet, mely Magyarország nyugati felében közvetlenül a tatárjárás után bomlásnak indult, Erdélyben sem érte meg a 14. századot. Romjain új társadalmi és közigazgatási rend keletkezett, melyen belül a kialakulófélben levő nemesség egyre nagyobb szerephez jutott. A királyok által eladományozott vagy a polgárháborúk során jogtalanul elidegenített királyi birtokok új tulajdonosai: a nagybirtokos nemzetségek tagjai, az ispáni hatóság alól felszabaduló királyi serviensek és a velük társadalmi szempontból összeolvadó várjobbágyok jogilag mindinkább egységes réteggé szerveződtek, melynek közös ismérvei a szabad birtokjog, a király közvetlen joghatósága alá tartozás és a személyes katonáskodás joga és kötelezettsége voltak. A megye többé nem a királyi szolgáló népek szervezetét jelenti, hanem közigazgatási és bíráskodási egységet, melynek továbbra is a király által kinevezett ispánja IV. Béla 1265. évi dekrétuma {324.} alapján a karhatalmat biztosítja. A megye nemeseinek egyeteme (universitas nobilium) bírótársakat delegál az ispán mellé, akik a megyegyűlésen (congregatio generalis) s az ezzel kapcsolatosan tartott bírói széken (sedes judiciaria, röviden: sedria) nemcsak az ítélethozatalban vesznek részt, hanem az ítéletek és egyéb határozatok végrehajtását is ellenőrzik, illetőleg nagyrészt maguk intézik. Ezeket a megyei tisztviselőket, a szolgabírókat (judices nobilium, röviden: judlium; magyar nevük a királyi serviensek emlékét őrzi) és a 8-12 esküdtet (iurati assessores) a megye nemesei választják évről évre mint autonómiájuk képviselőit.

A megye területén élő népesség sorsa ezáltal gyakorlatilag a nemesség kezébe tétetett le, ami rövidesen oda vezetett, hogy a nemesek birtokain élő szegényebb népréteg és a központi hatalom közvetlen kapcsolata megszűnt. Mindazok, akiknek saját birtokuk nem volt, hanem különféle feltételek mellett másnak a földjén gazdálkodtak, földesuruk bírói hatósága alá kerültek, s ha történetesen más földesúr népei vagy nemesek ellen kellett perbe szállniok, a megyei bíróságon ügyüket nem ők maguk, hanem az értük felelősséget vállaló földesúr képviselte. A király a magánbirtokon élők adóját is fokozatosan a földesúrnak engedte át, s így létrejött egy új társadalmi osztály, mely jogilag és gazdaságilag teljesen a birtokos nemességtől függött, az országos törvények csak szabad költözködési jogát, más földesúr birtokára szegődésének szabadságát védték. Ezt, a földesurának robottal, termék- és pénzszolgáltatással tartozó, földesúri bírói hatóság alá vont réteget a megváltozott jelentésű „jobbágy” névvel kezdték jelölni Erdélyben is. A jobbágyság, akárcsak a nemesség, nem volt egységes eredetű; a szegény, szolgálatba szegődött szabadok mellett beleolvadtak a volt rabszolgák is, akiket uraik a szabad költözködés jogával ajándékoztak meg. A rabszolgaság intézménye ezáltal a 14. század elején egész Magyarországon megszűnt. Erdélyben az utolsó rabszolga-felszabadítási oklevelet 1339-ből ismerjük.

A társadalmi viszonyok Erdélyben is mindenben az általános magyar fejlődésnek megfelelően alakultak, mindössze a tartomány periferikus fekvése miatt lassúbb ütemben. Míg a külső Magyarországon a nemesi megyék csírái már a tatárjárás előtt kialakultak, Erdélyben még a 13. század második felében is virágzott a várjobbágyság intézménye, az oklevelek gyakran említik a (belső-)szolnoki, dobokai, kolozsi, tordai, gyulafehérvári várjobbágyokat. Talán éppen ezért, mert a nagy társadalmi átalakulás itt a politikai válság éveiben következett be, a várjobbágyságnak a nemességbe való olvadása nem történt meg olyan egységesen, mint nyugaton. Ezt a függősége alól későn szabaduló réteget Erdélyben valósággal elsodorták az események; majdnem minden oklevél birtokaik eladásával kapcsolatban említi őket, a vásárlók több esetben a honfoglaló nemzetségek ivadékai (pl. a Gerendi, Kecseti, Szentmártoni családok tagjai) vagy más, bizonytalan eredetű nemesek, néha egyháziak. Nem tudjuk, mi lett a sorsa ezeknek a birtokukat vesztett várjobbágyoknak; {325.} egy részük talán mégis megőrzött annyi vagyont, hogy nemesi életformát élhetett. Többségük azonban valószínűleg kénytelen volt vagyonosabb nemesek szolgálatába szegődni vagy az újonnan létesülő királyi várak körül megélhetést keresni, mert Erdély középkori nemesi családjai közül tudomásunkkal egyikről sem bizonyítható be kétséget kizáróan, hogy várjobbágyi eredetű lenne. Igaz ugyan, hogy igen sok, a 13. század második felében vagy a 14. század elején feltűnő nemesi család eredetét nem ismerjük, ez idő szerint sem az erdélyi honfoglaló, sem a később bekerült nemzetségekkel nem mutathatók ki származási kapcsolataik (ilyenek a tekintélyesebbek közül északon az Ősi Jankafi, a Rődi Cseh, a Frátai, a Csányi, délen pedig, Fehér, Küküllő és Hunyad megyékben a külső magyarországi nemzetségeken kívül minden magyar nemesi család, többek közt a Gyógyi, Gáldi, Béldi, Bagói Miske, Barcsai, Barincskai, Töreki Bakóc, Rápolti stb.), ezek azonban éppen úgy lehetnek erdélyi vagy külső magyarországi nemzetségek, mint királyi szolgálatban álló szabadok leszármazottjai.

Az erdélyi nemesi társadalom alaprétegét továbbra is a Szamos-vidék honfoglaló nemzetségeinek leszármazói képviselték. Számos ágra oszolva, de még így is tekintélyes földbirtokot tartva kézen, mind az öt nemzetség jelentős szerepet játszott az erdélyi közéletben, sőt néha országos viszonylatban is érvényesült egy-egy kiemelkedő tagjuk. A belőlük származó családok nagy része az újkort is megérte. A Zsombor nemzetség Zsombori főága már a 14. század első felében kihalt, a nevet egy barcasági szász gerébcsalád beházasodó tagjai leányágon vitték tovább. Az egész középkoron át virágzottak azonban két másik ág hajtásai, az Esküllői Botos, Köblösi Teke, Keresztúri Ördög, illetőleg a Macskási, Szilvási és Gyulai családok. Az Agmánd nemzetség legnevezetesebb ága a Kecseti volt, de talán ehhez a nemzetséghez tartozott a vagyonos Suki család is. A falvaikról nevezett mellékágak (Mórici, Hesdáti, Péterházi, Nyíresi, Szűkereki, Kódori) megyéjük határán túl nem jutottak szerephez. A Borsa nemzetség Erdélyben maradt főága két családban (Iklódi Beke és Majosi) virágzott a középkorban, másik ágát a Szentpáli család képviselte. A Kalocsa nemzetség Szentmártoni főága a 14. század közepén kihalt, az egyik közös ősről nevezett Kalocsa ág azonban három igen tekintélyes és vagyonos családban (Gerendi, Detrei Urkundfi és Figedi) fennmaradt. A legszívósabbnak a Mikola nemzetség bizonyult, melynek Kemény ága a 17. században erdélyi fejedelemséget viselt. Már a középkorban két főágra vált szét, az elsőből a Tamásfalvi Erdélyi, a Szentmihálytelki Tompa, a Bikali Vitéz, a Farnasi Veres és a Valkai, a másikból a Gyerőmonostori, illetve Gyerővásárhelyi előnevet viselő Kabos, Kemény, Radó, Mikola, Gyerő és Gyerőfi családok származtak.

Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda megyék mezőségi részein így a középkorban egységes jelleget mutató nemesi társadalom élt, melynek zömét a honfoglaló nemzetségektől származó családok alkották. Csak vagyoni {326.} tekintetben állt fenn különbség köztük, amennyiben egyes családok szaporodása folytán a birtok úgy felaprózódott, hogy itt-ott egy falu határai közt több nemesi család is élt kúriáiban, kiszorítva a jobbágyokat, s kétkezi munkájával maga művelte a földet (ilyen, a sok nemesi kúria után „kuriális” falunak nevezett községek voltak pl. Magyarmacskás, Burjánosbuda, Kide, Csomafája), de a kevésbé szapora családok kezén is ritkán volt 10 falunál több, s csak a néhány legvagyonosabb bírt 20-30 falut, ezek azonban nem alkottak összefüggő tömböt, hanem más családok birtokai ékelődtek közéjük. 20-50 falut számláló egységes uradalmak ennek a kis- és középnemesi vidéknek a szélein keletkeztek.

Az erdélyi nemesség emancipációja Magyarország többi területeihez képest a vajda tartományúri hatalma miatt későn bontakozott ki. Még a 14. század elején is adót fizettek az erdélyi nemesek a királynak, illetőleg a vajdának, s ez alól Károly Róbert mentette fel őket 1324-ben, hálából a szász felkelés leverése körül szerzett érdemeikért. Birtokaik népessége fölött a bíráskodási jogot, tehát a földesúri hatalom teljességét pedig csak 1342-ben nyerték el. A megyei autonómia kivívására irányuló kísérleteik már kevesebb sikerrel jártak. A 14. század elején feltűnnek ugyan Erdélyben is a megyei bíróságok az autonómia képviselőivel, a szolgabírákkal együtt, s egyes megyék önálló közgyűléseket is tartanak, a század közepére azonban a vajda központosító törekvései győznek, s ettől kezdve nem az egyes megyék tartanak ispánjaik vezetésével közgyűlést, hanem a vajda hirdeti meg azt (rendesen Tordára) a hét erdélyi megyének együttesen, s itt választják meg közös akarattal a megyék szolgabíráit is, megyénként kettőt (nem mint az ország más részein, négyet). A vajda tehát az erdélyi megyéket mint egyetlen megyét kormányozta, ami nagymértékben útjában állt a helyi önkormányzatok kifejlődésének. Így az erdélyi nemesek egyénileg birtokába jutottak azoknak a jogoknak, melyek a nemest a nem nemestől országszerte megkülönböztették, de testületileg, mint társadalmi rend, politikai súlyukat a vajdával szemben érvényesíteni nem tudták. Megakadályozta ezt az úgynevezett familiaritás társadalmi intézménye is, mely – mint a hűbériség sajátos magyar változata – a nagybirtok kialakulásával párhuzamosan kezdett elterjedni.

A szegényebb szabadok önként kezdtek az előkelők szolgálatába szegődni, főként mint a katonai kíséret tagjai vagy mint az uradalmak gazdasági vezetői. Ezeket az úr családjába fogadta (innen familiáris nevük), s eltartásukra és jogi védelmükre kötelezettséget vállalt, a familiárisok pedig esküt tettek a hűséges szolgálatra. Minél gazdagabb és befolyásosabb volt egy főúr, annál több kisebb birtokú, de néha még jómódú nemesember is állott szolgálatába. Jutalmul gyakran birtokadományt kaptak uruktól, ha pedig az a király kegye révén országos méltóságba jutott, a tőle függő alsóbb rendű tisztségeket velük töltötte be. Mivel a középkori magyar közigazgatásban a király csak a {327.} csúcstisztviselőket nevezte ki személyesen, a nagyurak familiárisai jelentős szerepet játszottak a közép- és alsó fokú közigazgatásban.

Erdélyben ennek megfelelően a vajda familiárisai közül nevezte ki az alvajdát, állandó helyettesét, aki egyúttal Fehér megye ispánja s az úgynevezett octavalis vajdai bíróság vezetője is volt. Az ősfoglaló nemzetségekből a Borsa nem már a 13. században két alvajdát is adott, Almási Lászlót és Györgyöt, rokonuk, Loránd – mint láttuk – a vajdaságig vitte. A megyék ispánjait (az ország többi részében a megyésispánt) közvetlenül a király nevezte ki a legelőkelőbb családok tagjai közül, ők viszont személyes híveik sorából válogatták ki az alispánokat. Mivel az ispáni tisztségjövedelmező és tekintélyt biztosító volt, még a vagyonosabb erdélyi családok tagjai közül, többek közt az Agmánd, Borsa, Kalocsa és Mikola nemzetségekből is többen vállalkoztak betöltésére, s így az erdélyi kis- és középnemesség széles rétegei kerültek a vajdával familiárisi viszonyba, ami erősén növelte annak hatalmát. Ennek tulajdonítható, hogy a legvagyonosabb arisztokratacsaládok sem versenyezhettek Erdélyben a vajda társadalmi tekintélyével, még akkor sem, ha a vajda, mint általában, nem erdélyi, hanem más országrészbeli családból származott, s így Erdélyben nem voltak nagy birtokai. A hatáskörébe tartozó tisztségekbe helyezett, részben családi birtokairól magával hozott, részben Erdélyben toborzott familiárisai révén a nemesi társadalom széles rétegeit így is magához tudta kötni.

A familiaritás intézménye a nemesi társadalomnak nagyfokú mobilitást biztosított. Az ura szolgálatában érdemeket szerzett familiáris nemcsak újabb adományokkal gyarapította birtokát, hanem mint katona vagy tisztviselő is kitüntethette magát, s ura ajánlására a király kegyébe jutva, önálló pályát futhatott meg. Az előkelő társadalmi rétegbe való emelkedésre természetesen elsősorban a király familiárisai számíthattak, akik nemegyszer a királyi tanács származási vagy vagyoni arisztokrata tagjainál is nagyobb befolyásra tettek szert, s ezáltal rövidesen maguk is az arisztokrácia soraiba kerültek. De nagy előnyökkel járt a familiárisi kapcsolat azokra a nem nemesi származású, birtoktalan elemekre is, melyek egyéni tehetség révén tűntek ki uruk szolgálatában. A középkori Magyarországon a nemesi rend még nem volt az a szigorú, formális feltételekkel meghatározott osztály, mint később, mikor nemessé csak királyi privilégium tehetett valakit. A nemességnek legfontosabb ismérve a szabad birtok volt, ezért a nemes egyértelmű volt a birtokossal (homo possessionatus). Ha tehát valamely birtoktalan ember, akár királyi, akár magánostól származó adomány révén, akár beházasodás vagy kooptálás útján szabad birtokhoz jutott, ezáltal már nemesnek számított. Így nyert nemességet, azaz birtokot számos birtoktalan familiáris ura jóvoltából. Természetesen megvoltak ennek a társadalmi emelkedésnek a fokozatai is. Mind a király, mind az egyházi és magánföldesurak birtoktalan szolgái, belső cselédei, katonái vagy gazdasági tisztviselői közül számosan kaptak uruktól {328.} birtokot megkötöttséggel is: a nyert birtokot továbbra is terhelte az a szolgálat, melyet az adományos ezelőtt teljesített, vagy amelynek fejében kapta a birtokot; kihalás esetén nem a rokonság örökölte azt, hanem visszaszállt a földesúrra, s ami a legfontosabb, az ilyen feltételekkel terhelt, úgynevezett conditionarius nemes nem a megyei törvényszék, hanem ura joghatósága alá tartozott. Csak ha a földesúr a szolgálat feltételétől is mentesítette a birtokot, vált gazdája országos jogú nemessé. Ez azonban nem akadályozta a conditionariusokat abban, hogy nemesek módjára éljenek; birtokukat uruk beleegyezésével gyakran eladták, elzálogosították, átörökítették, ilyenkor azonban az új birtokos a réginek szolgálati feltételeit is átvette. Ezek a feltételek rendszerint a jobbágyokénál mérsékeltebb adóteher s főleg katonáskodás voltak. A 14. századi magyar hadsereg tekintélyes részben az egyházi és világi földesurak magáncsapataiból (bandériumok) állott. Károly Róbert, aki az oligarchia politikai hatalmát megtörte, de teljesen megszüntetni nem tudta, úgy hasznosította az állam érdekében az egyházi és világi nagybirtokot, hogy az arisztokráciát – birtoka nagyságához képest – katonaság kiállítására kötelezte. Így vonultak a familiárisok uraik zászlaja alatt a királyi seregbe, míg a szabad nemesség a vajda seregéhez csatlakozott.

A nemesség kialakulásával szükségszerű párhuzamban haladt a jobbágyság kifejlődése is. A középkori magyar államrendben a szolgálat legfontosabb és legmagasabb fokozatát a katonáskodás jelentette, ennek anyagi feltételeit pedig a katonáskodó nemes gazdasági színvonalának biztosításával kellett megteremteni, ezért szolgáltatta ki neki a király a birtokán dolgozó népesség fölötti teljes gazdasági és jogi fennhatóságot. A király céljaira csak a rendek beleegyezésével lehetett a jobbágyokat adóztatni. A nemesi birtok I. Lajos király 1351. évi öröklési törvénye értelmében, mely az ősi jogszokást erősítette meg, mindaddig az illető családé marad, amíg annak a felmenő ősnek, amelyik kimutathatóan elsőnek birtokolta azt, férfiági leszármazói maradnak. Ezeknek hiányában azonban a birtok a királyra száll, aki azt rendszerint azonnal továbbajándékozza, gyakran a leányági leszármazóknak. A király rendelkezett ezenkívül a hűtlenség (felségárulás) bűnébe esett nemes javaival is. Erdélynek azok a területei, melyeken a nemesi-jobbágyi osztálytársadalom rendje uralkodott, a 14. század folyamán élesen elkülönültek a székelyek és szászok homogén társadalmának területeitől, ahol a király nem érvényesítette sem kihalás, sem hűtlenség esetében a háramlási jogot, hanem a gazdátlanná vált birtok a székely, illetőleg szász közösségre szállt vissza. Az előbbiekből alakultak ki a nemesi megyék (Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Fehér a szász és székely területbe beékelődő enklávéival, Küküllő és Hunyad), élükön a vajdával és az általa kinevezett ispánokkal, míg a székelyek és szászok közigazgatási területeit megkülönböztetésül székeknek (sedes) kezdték nevezni.

{329.} A nagy társadalmi átalakulásnak, mely a nemesi osztályt létrehozta, fő mozgatója a királyok tudatos honvédelmi politikája volt. Minthogy a hadsereg fenntartása minden más szempontot háttérbe szorító, központi fontosságú kormányzati cél volt, a királyokat, valahányszor a társadalom életébe alakítólag avatkoztak bele, az a szándék vezette, hogy a katonáskodó elemet a katonai szolgálat súlyos terheinek hordozását lehetővé tevő gazdasági függetlenséghez és társadalmi tekintélyhez juttassák. Gondoskodásuk éppen ezért nemcsak a szabad magyarok és a felszabadított várjobbágyok nemesi renddé tömörülő rétegére terjedt ki, hanem a székely, szász és román társadalmakon belül a középkor utolsó három évszázada alatt végbement társadalmi folyamat döntő szakaszaiban is érvényesítették akaratukat a honvédelem érdekében, mindig azokat az elemeket részesítve támogatásukban, melyek a katonáskodás szerepére legalkalmasabbak voltak. A magyar katona alakját a keresztes lovag nimbusza vette körül, s minthogy katona és nemes azonos fogalmakká váltak, a nemesi életforma a vele járó óriási gazdasági és politikai előnyök (elsősorban a jobbágy ingyenes munkaerejével művelt szabad birtok, az adómentesség s a közvetlen királyi joghatóság alá tartozás) mellett így erkölcsi vonzást is gyakorolt a székely, szász és román társadalomra. Átalakulásuk ennek a vonzásnak jegyében folyt le.

SZÉKELYEK ÉS GERÉBEK A NEMESSÉGBEN

A nemesi életformához eredetileg is legközelebb a székely társadalmi rend állott, hiszen a székelységhez való tartozás két legfontosabb ismérve, a személyi szabadság és a személyes katonáskodási kötelezettség a nemességre is jellemző volt. Éppen ezért már a 14. században a székely embert szűkebb hazájának határain túl is nemesszámba vették. 1346-ban Sényői Pálnak elegendő volt székely mivoltát igazolni ahhoz, hogy az egész ország területén bárhol szabad emberként élhessen. A Székelyföldön belül azonban az ősi vagyonközösség és a jogi egyenlőség gátat vetett az egyéni érvényesülésnek, s éppen azt, ami a megyei nemességnek fő előnyeit jelentette, a korlátlan magánbirtokszerzést s a birtok népességével mint alávetett jobbágysággal való rendelkezést nem engedte meg kifejlődni. A vállalkozóbb szellemű székelyek ezért már korán közvetlen királyi szolgálatba állva próbáltak szerencsét, s érdemeik jutalmául ők is részesültek a felbomló királyi birtokokból. Minthogy székely örökrészükhöz is ragaszkodtak, rendesen a Székelyföld szomszédságában, de megyei területen szereztek maguknak birtokadományt. Elsősorban tehát a székelyek közé ékelt királyi várbirtokok jutottak a székely eredetű új nemesség kezére. A Barcaság és Háromszék határán fekvő Szék földet, mely valószínűleg Miklósvár királyi vár tartozéka volt, 1252-ben adta a király Akadás fia Bencenc nevű székely hívének, a Nemes, Mikó és Kálnoki előkelő családok ősének, aki egész sor falut telepített oda magyar és székely {330.} bevándorlókkal. Nemesi módra akarták azonban birtokolni székely jogú falvaikat, Zsombort, Gerebencet, Málnást és Oltszemet is, amiért 1342 és 1366 között ádáz küzdelmet vívtak a sepsi székelyekkel. Végül is az utóbbiak győztek, a falvak Székelyföld határai közt maradtak. Szék földjét viszont a székelyek nem tudták maguknak megkaparintani. Ugyancsak a 13. század folyamán ajándékozta a király a székelyföldi Bálványos várát magyar és elmagyarosodófélben levő szláv falvaival a székely Kézdi és Apor családok ősének. Ezt a területet tulajdonosaik magyar és orosz jobbágyokkal telepítették be, és megyei hatóság alá vonatták, de Kászon vidékére formált igényeiket a csíki székelyek 1324-ben visszaverték. A szászok és székelyek területei közt fekvő törcsvári uradalom egy részét előbb a Bölöni Forró, majd az Uzoni Béldi családok nyerték adományban. A Béldiek a középkor végén a kézdiszentléleki, szintén székely területek közé ékelt királyi váruradalmat kapták, s más megyei birtokaik révén már jóval előbb az erdélyi arisztokrácia soraiba emelkedtek, de, székely jogú birtokaik is voltak.

A Székelyföld körül Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs és Doboka megyék keleti szélein egész sor székely előkelő család, a fentieken kívül a Szentkirályi Semjén, Tuzsoni Bolgár, Meggyesfalvi Alárd, Szentgyörgyi Bicsak, Lázár, Nyujtódi, Damokos, Sepsi-Baconi, Teremi, Backamadarasi, Dobai, Fiátfalvi Náznán stb. és más, „Székely” nevű családok jutottak a középkor folyamán nemesi birtokhoz, részben királyi adomány, részben a megyei nemességgel való összeházasodás révén. Nem véletlen, hogy a székely nemzetségi szervezet vezető tisztségeit, a bíróságot és hadnagyságot is éppen ezeknek a családoknak tagjai viselték, mert nyilván csak a már eredetileg is tekintélyesebb, vagyonosabb székelyeknek állt módjában a nemesi színvonalat elérő, páncélos katonai szolgálat költségeit fedezni, ami a nemességet jelentő megyei birtok megszerzésének egyik feltétele volt. Természetesen a tisztségekkel járó anyagi előnyök, elsősorban a közös székely birtokban való részesedés is kijárt nekik, s így székelyföldi és megyei jószágaik révén mind a székely, mind a megyei közéletben szerepet játszottak, ugyanazon család tagjai hol mint valamelyik megye szolgabírái, hol mint székely nemzetségi tisztviselők tűnnek fel.

A székelység zöme azonban nem jutott el az akkor egyedül korszerűnek számító páncélos katonáskodás lehetőségéig, mert ehhez gazdasági feltételei hiányoztak. Fegyvernemük mindvégig a könnyűlovasság maradt. Magyarország nyugatibb részein ez az ősi katonáskodási forma kiveszőben volt, az európai harcmodor páncélos hadsereg felállítását követelte meg, a királyok tehát olyan társadalmi egységektől, melyek eleinte minden egyes tagjuknak katonai szolgálatára voltak kötelezve, a tatárjárás után már csak bizonyos számú, viszont elsőrangúan felszerelt katona kiállítását kívánták meg. Ez szükségszerűen vezetett a tényleges hadviselésből kiszorult elemek jobbágyságba süllyedéséhez, amennyiben szerepük ezentúl csak katonáskodó {331.} társaik fegyverzetének és szolgálatának anyagi biztosítására szorítkozott, s így ezeknek gazdasági és jogi fennhatósága alá rendeltettek. Ez a sors érte el a Duna–Tisza közén a 13. században letelepedett kun és jász népet; eredetileg személy szerint szálltak hadba, rövidesen azonban már csak 600 katonát adtak a királynak, s ezáltal társadalmi egységük megbomlott. A katonáskodó réteg jobbágyi szolgálatra kényszerítette a köznépet. Erdély határait viszont az egész középkoron át olyan ellenségek nyugtalanították, melyeknek hadereje szintén a könnyűlovasságra volt alapozva (tatárok, litvánok, románok, majd törökök), a székelyek ősi harcmodora és felszerelése tehát továbbra is megfelelő maradt, s mivel a kezdetlegesebb fegyverzet megszerzése a szerényebb viszonyok közt élőknek is lehetséges volt, a személyes hadba szállás jogával és kötelességével együtt a személyi szabadságot is minden székely megőrizhette.

A szászok betelepítése, mint láttuk, a székelyeket erősen összeszűkülő földrajzi határok közé szorította, a megkisebbedett területen pedig már nem lehetett a külterjes pásztorkodást zavartalanul folytatni. Elsősorban a kiterjedt legelőket igénylő lovak száma csökkent. Az eredetileg lótenyésztő székelység, a pásztorkodás elsődleges fontosságát eleinte még fenntartva, a szarvasmarha-tenyésztést kezdte szorgalmazni, amint azt adózásuk, az „ökörsütés” is mutatja. A népszaporodással azonban az állattenyésztés mellé egyenrangú fontossággal fejlődött fel a földművelés, s mivel Székelyföld meglehetősen terméketlen volt, a társadalmi rend alapját képező gazdasági egyensúly is megingott. A társadalmi tekintélyt adó vagyon ezentúl már nem az állatállomány, hanem a földbirtok lett, melyet a nemzetségek ugyan méltányosan sorsoltak ki évente nyílhúzással tagjaik között, de ehhez a méltányossághoz az is hozzátartozott, hogy a vezető családok nagyobb részt kaptak a közösből, s minthogy hadizsákmányban szerzett rabszolgákat (Magyarországon már kivételként) még a 15. században is dolgoztattak, erdőirtással ők szereztek nagyobb magántulajdont. Az irtással nyert termőföld ugyanis általános magyarországi szokásjog szerint nem esett évenkénti felosztás alá, mint a közös birtok, hanem az irtást vezetőnek tulajdonába ment át. Így indult meg egy székely földbirtokos arisztokrácia kialakulása, mely a gazdasági túlsúly mellett a tisztségeket is kezében tartotta. A hadnagyság és bíróság ugyan elvben nemzetségenként és áganként évről évre sorra járt a szabad székelyek közt, viselésük azonban tekintélyt követelt meg, amit csak a vagyon adhatott, tehát a valóságban csak az előkelő családok tagjai részesültek benne. Mivel pedig egy-egy tisztség viselését az arra képessé tevő birtok tulajdonjogával kötötték össze, a birtokkal együtt a tisztség is apáról fiúra öröklődött. Így történhetett aztán meg, hogy a birtok eladásával a tisztség is a vásárlóra szállt, s a középkor végén nem székely eredetű, hanem magyar nemesi családok (mint a Barcsaiak vagy Apafiak) tagjai több ágon is érvényesíthették igényüket székely tisztségek betöltésére.

{332.} Tisztség és birtok szétszakíthatatlanná való kapcsolata összefügg a székely szervezet területi rögzítésével. Már a 14. század elején jelentkeztek a letelepülés folyamatának lezáródását mutató székely közigazgatási egységek, a „szék”-ek (sedes), melyek, amint nevük is mutatja, egy-egy bírói szék (sedes judiciaria) joghatósági körzetét jelentik. Köztük rangban az első Udvarhelyszék, a többiek: Maros, Sepsi, Kézdi, Orbai (e három utóbbit összefogva az újkorban már Háromszéknek is nevezik), Csík és Aranyos. A középkor végén egyik-másikból fiúszékek váltak ki, így Udvarhelyszékből Keresztúr és Bardóc, Marosszékből Szereda, Csíkszékből Gyergyó és Kászon székek. Minthogy ez időben tűnnek fel a szász, majd valamivel később a román székek is, közel áll a föltevés, hogy a székekre való fölosztás a központi hatalomtól indult ki, és Károly Róbert újjászervező tevékenységével függ össze. A minta egyébként Magyarország nyugati részein keresendő, itt nevezik már korán a megyék járásait, továbbá kiváltságos társadalmi elemek (szepesi lándzsás nemesek, kunok, jászok) bírósági és közigazgatási körzeteit székeknek. A székely székek bíróságain a nemzetségi hadnagyok és bírák (székbírák) ítélkeztek a székely ispán kiküldöttjeinek felügyelete alatt. A nemesi megyeszervezet hatása rövidesen a székely székekben is érvényesült, valószínűleg a magyar főnemesek közül kikerülő székely ispán magyar nemesi származású familiáris helyetteseinek közvetítésével, akiket eleinte – akár a megyékben – alispánoknak (vicecomes), később a szász székekben működő királyi megbízottak után királybíráknak (iudex regius) neveztek. Szintén megyei hatásra mutató intézmény a székelyeknél az esküdt bírótársaké (iurati assessores), akiknek száma a székekben is 12 volt.

A szász társadalom nem kisebb válságon ment keresztül, mint a székely, a kibontakozás azonban egészen más irányban zajlott le. A folyamat kezdőpontján az általános feudalizálódási tendenciákon belül itt is katonai szempontok érvényesültek. A székelyektől eltérőleg a szászok nem személy szerint szálltak hadba, hanem bizonyos számú katonát kellett kiállítaniuk. A katonáskodással járó társadalmi előnyök tehát náluk már kezdetben csak a népközösség egyik rétegére szorítkoztak, elsősorban a gerébekre, akik, mint láttuk, a német bevándorlók vezetői voltak, s ebben a minőségükben királyi megbízás alapján bíráskodtak a szász falvak felett. A geréb – egy személyben bíró, közigazgatási hatóság és katonai parancsnok – tisztségét örökös jogon bírta. Így, mint a székelyeknél, a tisztség a vele járó ingatlan vagyonnal forrt össze, s eladhatóvá, zálogosíthatóvá vált. A gerébet is kötötték a közösség érdekei, alá kellett vetnie magát a szász jog szabályainak, s részt kellett vállalnia a közös adóteherben is. Éppen ezért szabadabb érvényesülést neki is megyei területen kellett keresnie. A Szászföld szélén, megyei területen (akárcsak a Székelyföld szélén a székely előkelők) katonai érdemeik révén a gerébek birtokokat szereztek, s ezeket jórészt szászokkal telepítették meg, de nem egyenrangú szabad néptársakként, hanem jobbágyok módjára kezelték {333.} őket. Így jött létre a 13. század második felében a Szászföldön kívül szász jobbágyság.

A megyei területen fekvő falvakat a gerébek már nemesi jogon, nemesek módjára birtokolták, és közülük sokat a királyok forma szerint is megnemesítettek (elsőnek, tudtunkkal, 1206-ban a vallon eredetű voldorfi Latin János comest). De a köztudat enélkül is nemeseknek tartotta őket, bár megkülönböztette a teljes jogú nemesektől (1358: nobiles et alii comites). Ennek a megkülönböztetésnek elsősorban az volt az oka, hogy a gerébek (s ebben a tekintetben szintén a székely előkelőkkel állíthatók párhuzamba) nem mondottak le szászföldi javaikról sem, sőt megyei birtokaik adta hatalmukat és tekintélyüket arra használták fel, hogy vezető szerepüket a szász népközösség életében megerősítsék. A 13. és 14. század szász története ezeknek a gerébcsaládoknak egyre gyarapodó súlya és kizárólagos uralma jegyében folyt le. Ők töltötték be a népközösségi önkormányzat összes tisztségeit, ők képviselték a katonai erőt és a gazdasági túlsúlyt, s nagybirtokos-katonai életformájuk, mely a magyar nemesi életforma utánzásán alapult, rányomta bélyegét a szász élet minden megnyilvánulására.

A társadalmi és gazdasági rend a 14. század közepéig a falura és a földművelésre épült, mint ahogy a szász nép tömegei az újkorban is ennek keretein belül maradtak. A falu természetes vezetője pedig a középkori Európában mindenütt a katonáskodó nemes birtokos volt, ezért a szászság sem nélkülözhette a gerébeket, bármennyire is veszélyeztette hatalmuk a jogegyenlőséget. Hasonló közigazgatási és bírói tekintéllyel és gyakorlattal rendelkező vezető réteget, melynek a vezetésre való alkalmasságot éppen anyagi függetlensége s az apáról fiúra örökített tudás adta meg, nem tudott volna helyükre állítani. Ha túlkapásaik ellen védekezett is, önként hajolt meg felsőbbségük előtt, ami egyúttal a magyar nemesi életforma elismerése is volt. Mert a gerébek megyei birtokaik révén korán szoros kapcsolatokat vettek fel a magyar nemességgel, s mint már említettük, az összeházasodások magyar nemesek és szász gerébek között egyre gyakoribbá váltak. A nemesi életmód volt az emelkedő gerébcsaládok eszményképe, s mindenben alkalmazkodni akartak hozzá. Családnevet éppúgy birtokuk, mégpedig előszeretettel nem szászföldi, hanem nemesi jogon bírt megyei birtokuk után választottak, mint a nemesek, s néha csak a német személynevek és a „Geréb” melléknév árulják el egy-egy nemesi család szász eredetét. Természetes, hogy ez a folyamat végül is a gerébcsaládok teljes elmagyarosodására vezetett. A leggazdagabb Talmácsi, Kelneki, Alvinci, Kentelki, Vingárti Geréb családok – mint láttuk – leányágon olvadtak be a magyarságba, míg a többiek, a Fehér megyében birtokos Apoldi, Nádasdi, Hidegvizi, Pókafalvi, Alcinai, Dályai, Vizaknai Geréb, Balázsfalvi, Hosszútelki, Kisenyedi stb., a Doboka megyei Drági, Zsombori, Kajlai stb. férfiágon is kiszakadtak a szász népközösségből. Közülük többnek tagjai megyei tisztségeket, alispánságot, szolgabíróságot {334.} viseltek, egy Vizaknai Geréb pedig a 15. században erdélyi alvajda, majd székely ispán lett. Az erdélyi nemesi társadalom ezáltal értékes, vezetői képességekkel felruházott új elemekkel gazdagodott, jellegében azonban nem változott meg: az idegen eredetű nemesség számban messze mögötte maradt a magyarnak, s el is magyarosodott.

A szász népközösségen belül még a 15. század végén is találunk vezető szerepet vivő gerébeket, de számuk egyre fogyott. A szász társadalom időközben egészen más irányú fejlődés felé indult, s ezzel ők már többé nem éreztek közösséget. Részben a jogegyenlőséget és a népegységet féltő szász középréteg nyomására, részben önszántukból eladták, a népközösség rendelkezésére visszabocsátották szászföldi birtokaikat és tisztségeiket, s kiköltöztek megyei területre, ahol nemesekként éltek tovább. Ezáltal a szász egyenlőség elve győzött, nem alakult ki szász nemesi osztály, s a parasztság nem süllyedt jobbágysorba.

A SZÁSZ POLITIKAI EGYSÉG ÉS A VÁROSOK

Az új szász vezető réteg a városiasodás során felemelkedett, a kivirágzó kereskedelemből meggazdagodott polgárságból került ki. Amint a gerébek katonai arisztokráciája is a magyar társadalomfejlődés keretein belül, annak erőteljes hatása alatt jött létre, úgy a szász patriciátus sem a szász bevándorlók német földről magukkal hozott jogi és gazdasági intézményei önálló továbbfejlesztésének folytán, hanem a magyarországi gazdasági-társadalmi fejlődés következményeképpen alakult ki. A korai erdélyi szász társadalom, mint láttuk, jellegzetesen falusi, paraszti-nemesi életformában élt, s nincs okunk feltételezni, hogy a városiasodás csíráit magában hordozta. A középkori polgári társadalom életterülete a város, a maga sajátos jogrendjével és életmódjával s iparos-kereskedő foglalkozásaival. A magyarországi polgári élet keretét, a városi intézményeket s éltető elemét, a kereskedelmi szervezetet pedig az ország termelőerőinek fejlődése hozta létre. A minta a nyugat-európai város volt, mely, mint a lovagság, a hűbériség, a román vagy gótikus építészeti stílus, nemzetközi, közös európai kultúrforma volt. A földrajzi helyzet érthetővé teszi, hogy a magyarországi középkori városfejlődés legközelebbi rokonságot a német városkultúrával tart, de mint a középkori kultúra többi intézményeit, ezt is a Nyugat különféle nemzeteinek bevándorlói honosították meg. A legrégebbi magyarországi városok (Esztergom, Buda, Székesfehérvár stb.) polgársága újlatin (francia, vallon, olasz), német elemek mellett nemcsak erőteljes magyar réteget mutathat fel, hanem (mint pl. Pest esetében) keleti kereskedőnépességet, arabokat, volgai bolgárokat stb. is magába olvasztott. A magyarországi városok nem a semmiből, egyetlen alapító aktus útján jöttek létre, hanem királyi várak vagy falutelepek továbbfejlődésének eredményei. Erdélyben, mint már láttuk, Dés, Kolozsvár, Torda, Gyulafehérvár a {335.} tatárjárás után katonai szempontból felhagyott királyi várak helyén keletkeztek; a földművelő és iparűző várnépek összeolvadtak az újonnan jött iparos és kereskedő telepesekkel. A várnép minden esetben magyar volt, s a telepesek (hospesek) közt is voltak magyarok, bár ezeknek jelentős részét németek tették ki. A szász városok is eredetileg falutelepek voltak, s nem gazdasági, hanem politikai erők vetették az élre őket.

Károly Róbert 1324. évi lázadásuk leverése után új közigazgatási szervezetet adott a szászoknak. Ezek eddig négy különböző, önálló territóriumon (az oklevelekben gyakran comitatus vagy provincia is) belül éltek, melyeknek élén a király által kinevezett, rendesen magyar nemes ispán állott. E territóriumok közül a legnagyobb területet az 1224. évi rendezés (Andreanum) óta Szászvárostól Barótig húzódó szebeni provincia foglalta el, jóval kisebbek voltak a medgyes–selyki, brassói és besztercei kerületek. A szász tűzfészek a szebeni tartomány volt, ennek gerébjei állottak állandó harcban az erdélyi püspökkel s gyakran a vajdával is. Az ellenőrzés hatékonyabbá tétele végett a király 1324 után megszüntette a szebeni ispánnak eddigi területi hatáskörét, a szebeni provinciát bírói illetékességi körzetekre, „szék”-ekre osztotta, s ezek élére maga jelölte ki a vezető tisztviselőt, a királybírót, rendesen a hozzá közel álló szász gerébcsaládok tagjai közül. A másik három kerület továbbra is kinevezett ispánok, magyar főnemesek vezetése alatt maradt, akik rendesen egyúttal székely ispánok is voltak, s magyar familiáris tisztviselőikkel kormányoztak.

1402-ben Medgyes és Selyk székek királybíró választására kaptak a királytól engedélyt, s ezzel megindult egy emancipációs folyamat, melynek során a királyi hatalom a szász önkormányzatot kiépítette. 1464-ben Mátyás király megengedte Szeben városának, hogy királybíróját maga válassza, majd 1469-ben ezt a jogot kiterjesztette a szebeni tartomány másik hét székére is. 1486-ban pedig II. András királynak 1224-ben kiadott s a Szeben vidéki szászok kiváltságait magában foglaló diplomáját (Andreanum) a brassói, besztercei és medgyes–selyki kerületek számára is megerősítette. Ez azzal a nagy jelentőségű következménnyel járt, hogy a diploma egyik pontja, melynek értelmében a (Szeben vidéki) szászok fölött egyetlen főtisztviselő áll, alkalmazást nyert Brassó és Beszterce, valamint a 14. században alakult Segesvár esetében is. A kinevezett királyi ispán ezáltal eltűnt kerületeikből, s az egész szász nép egyetlen fő alatt, a szász gróf alatt, kinek tisztét a szebeni polgármester töltötte be, politikailag egyesült. A széttagoltság korában azok a helységek, melyek az egyes székek, illetőleg kerületek közigazgatási és törvénykezési központjaiul szolgáltak, éppen ezen szerepük révén fejlődésnek indultak. A közélet eseményeinek ezek a színhelyei magától értetődően egyúttal vásárhelyekké is váltak, s a 14. század közepén lábra kapó ipar és kereskedelem is elsősorban ezekben keresett magának otthont, s nyert piacot a havasalföldi és moldvai vajdaságokban.

{336.} A későbbi román fejedelemségek, Havaselve és Moldva, melyeket a 13. század elején mint kun területeket csatolt országához IV. Béla király, a tatár pusztítás után csak névleg függöttek Magyarországtól. A kunok elköltözését követőleg a király az ott élő románok vajdáira, az erdélyi vajdához hasonlóan kinevezett tisztviselőire bízta őket. A viszonyok azonban a nem szünetelő tatár támadások miatt nem szilárdulhattak meg, s csak Havasalföldön szervezhette meg az erdélyi határhegység lábánál keskeny sávban uralmát két ilyen vajda, míg Moldva még a 14. század elején is politikailag gazdátlan s gyéren lakott terület volt. A századforduló zavarait felhasználva a havasalföldi vajdák a magyar oligarchia mintájára a központi hatalomtól függetlenül próbáltak berendezkedni, Károly Róbert 1330-ban Basarab vajdát nem tudta engedelmességre kényszeríteni, szerencsétlen végű hadjáratában majdnem maga is életét vesztette. Ettől kezdve a magyar királynak meg kellett elégednie a vajdák hűbéresküjével, ami meglehetősen tág politikai lehetőségeket biztosított számukra. Hasonlóképpen sikerült a tényleges függés helyett a hűbéres viszonyt kivívnia az 1359-ben fellázadt Bogdán moldvai román vajdának is, akinek országát csak 1352-ben tisztították meg Lackfi Endre székely ispán vezérletével a székely csapatok a tatároktól.

Bármennyire is csökkent a magyar király hatalma a Kárpátokon túli területeken, befolyását mégis erőteljesen tudta érvényesíteni, s védelme alatt a nyerstermékekben gazdag két román vajdaság megnyílt az erdélyi kereskedelem előtt. A szervezkedés kezdeti nehézségeivel küszködő vajdaságok (az első román kőtemplom például csak a 14. század elején épült fel) lakossága rászorult a saját és a nyugati ipar termékeit közvetítő erdélyi kereskedőkre, s mivel a tatár veszedelem megszűnt, a forgalom zavartalanul megindulhatott. A haszon oroszlánrészét természetesen a határhoz közel eső szász városok, elsősorban Szeben, Brassó és Beszterce fölözték le. I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) tudatos gazdaságpolitikája, mely többek között arra törekedett, hogy a Magyarországot már évszázadok óta elkerülő keleti kereskedelem átmenő útjait országának megszerezze, gondjaiba vette a szász kereskedelmet is. 1369-ben Brassónak biztosította az árumegállítási jogot, vagyis a lengyel és német kereskedőket kényszerítette, hogy Havaselve felé menet a legfontosabb árucikket, a posztót brassóiaknak adják el, s ezek vigyék tovább, s hogy a Havaselvéről szerzett árukat, mezőgazdasági termékeket és állatokat szintén a brassói piacon értékesítsék. 1378-ban Szeben részesült ugyanebben a jogban a rajta keresztül vezető útvonalat illetően, a Moldván át vezető lengyel útba való bekapcsolódásra pedig már 1368-ban Beszterce. Az élénk kereskedelmi forgalom azonban nem annyira szász ipartermékeket, hanem nyugat-európai iparcikkeket, főleg textíliákat közvetített kelet felé, hiszen a szászoknak piacra termelő ipara a 14. században még alig volt. A tényleges kivitelben a szász kereskedők maguk alig vettek aktív részt, hanem az árumegállító jogra támaszkodva, városaik piacán adták el áruikat a román kereskedőknek, s {337.} vették át tőlük a csereanyagot. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen a középkori bécsi kereskedők sem jártak el másként, mert árumegállító joguk biztosította számukra a kereskedelem helyben való lebonyolítását. Kelet felé a szász kereskedők legfeljebb a román vajdaságokban fordultak meg néha fontosabb üzletkötések, kényesebb ügyletek kedvéért, távolabbra csak kivételesen, mintegy kalandszerűen jutottak el. Inkább jártak a nyugati, főleg németországi nagy vásárokra, főleg mióta Nagy Lajos a budai árumegállítási jogot rájuk nézve megszüntette. A havaselvi és moldvai nyerstermékeket vitték oda, és cserébe szöveteket és fűszereket hoztak haza. Két szokásos útvonaluk közül az első Kassán keresztül Cseh- és Lengyelországba s onnan Danzigba, a másik Budán keresztül részben Bécs–Regensburg–Basel, részben Zára–Velence irányában vezetett.

A szász ipar csak későn kapcsolódott bele a nagy gazdasági fellendülésbe. A céhek Erdély-szerte a 14. század közepén tűnnek fel; Lajos király egy időre feloszlatta, a szászok kérelmére azonban 1376-ban visszaállította és újra szabályozta őket. Az ekkor említett céhek nagy száma (19 céh 25 iparággal) nem téveszthet meg, mert a rendelkezések közül jellemzően hiányzik minden mennyiségi korlátozás, melyek később, mikor a céhek már piacra, sőt kivitelre kezdenek dolgozni, egyre-másra feltűnnek a céhlevelekben. Ez a fordulat a 15. században következett be, s ettől kezdve az erdélyi ipar termékei is utat találnak kelet felé. Az iparosodás olyan méreteket öltött, hogy még falvakban is találunk olyan céhet, melynek százon felül van a taglétszáma. A román vajdaságok felé irányuló kivitel árucikkek szempontjától egyre változatosabb lett, a 15. századi vámszabályzatokban kész ruha, edény, kések, különböző fegyverek, fém-félkészítmények, fűszerek, ötvösművek, pergamen, papír, szekerek, sőt szárított gyümölcs és sütemények is szerepelnek. A vajdaságokból behozott áruk azonban változatlanul nyerstermékek, nem annyira a mezőgazdaság, mint inkább az állattartás produktumai (élőállat, nyersbőr, gyapjú, viasz, méz s ritkábban gabona) maradnak.

A három nagy szász város, Nagyszeben, Brassó, Beszterce mellett nemcsak a magyar városok (Dés, Torda, Gyulafehérvár) s a székely központok (Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy stb.), hanem a többi szász város is (Szászsebes, Medgyes, Segesvár, Szászváros) hátramaradtak, elsősorban azért, mert Brassó, Nagyszeben és Beszterce uralkodtak a román vajdaságokba vezető szorosokon. A székely városkák egy része szintén a határ mentén feküdt, de a székelység katonai életformája megakadályozta a hivatásos kereskedőréteg korai kialakulását, s mire a fejlődés köztük is megindult, a szászok vezető helye már elvitathatatlan volt. Egyedül Kolozsvár, ez az alapításakor vegyes, magyar–német lakosságú város volt képes versenyezni velük. A külső Magyarországból Erdélybe vezető kereskedelmi utak találkozópontján kezében tarthatta az azokon lebonyolódó forgalmat, s lakossága, mely kezdetben szintén erőteljesen nemesi-paraszti életformában {338.} élt, erdélyi viszonylatban vezető szerepet játszott a polgári gazdasági és társadalmi rend kialakításában. Már a 14. század második felében olyan iparosodás indult meg falai között, mely a városi szabadság vonzóerejével párosulva a környék magyar jobbágylakosságát beköltözésre csábította. Szászföldről s Németországból, ha kevesebb számban is, szintén érkeztek német iparos bevándorlók, s a régi birtokos-kereskedő városi arisztokrácia mellett hamarosan a céhekbe szervezkedő iparostömegek élére álló új, külkereskedelemből gazdagodó kalmárréteg is részt követelt magának a város vezetésében. Ez a feltörekvő réteg már teljesen felhagyott a földbirtokos ambíciókkal, s egyben öntudatosan német volt, ami a régi, nemesi-katonai becsvágyú városi arisztokráciából hiányzott. Ez a német partikularizmus, alighogy az új polgárság kivívta a király megértő támogatásával a régi, néhány gazdag családra szorítkozó vezető réteg visszaszorítását (1405), máris megbontotta az egyetértést, s magyarok és szászok most már egymás ellen kezdtek küzdeni a városi élet irányításáért. Átmenetileg a szászok kerültek fölénybe, a többséget képező magyar polgárság azonban a központi hatalom támogatásával 1458-ban elérte, hogy a bírói tisztség és a tanácstagságok paritásos alapon osztassanak meg. Ettől kezdve, bár a szerződést mindkét fél századokon át lelkiismeretesen megtartotta, a természetes fejlődés a magyarságnak kedvezvén, a szászság számbelileg egyre jobban visszaesett, s az újkor elején Kolozsvár már nagy magyar többségű város volt.

Gyulafehérvár mindig is színmagyar város volt. A bányavárosok (Dés, Torda, Szék, Kolozs, Abrudbánya, Zalatna, Offenbánya, Torockó) kisebb-nagyobb számarányú németségét a környékbeli magyar parasztságnak a 14. század végén meginduló városba özönlése következtében előállt magyar túlsúly beolvasztotta, mint ahogy a szász városokban a magyarság tűnt el (Szászsebesen pl. egy Székely utca őrzi a régi magyar lakosság emlékét). A városok magyarosodását a magyar falvak erőteljes iparosodása tette lehetővé. A 15. századi jobbágynévsorokban nagy számmal találunk ipari foglalkozást jelentő családneveket a legkülönbözőbb iparágak köréből, az ipari műveltség alapelemeit a városba költöző jobbágy tehát készen vitte magával. A középkor végi erdélyi városi polgárság soraiban így németek mellett magyarok is nagy tömegben szerepelnek, a románság azonban, a brassói kereskedőkolóniát kivéve, az erdélyi városfejlődésbe a középkorban még nem kapcsolódott be.

A szász városok belső életének kialakulását erősen befolyásolta az a szerep, amelyet ezek a városok mint a szász székek, illetőleg kerületek közigazgatási és bírósági központjai töltöttek be. A városi joggal felruházott, fallal kerített helységek (Szeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Szászsebes, később Szászváros és az újkor elején Medgyes) vezetősége egyúttal a közigazgatásilag köréje tömörülő falvak vezetősége is volt, de megválasztásába a szék közönségének nem volt beleszólása.

{339.} A szász falvak népe tehát, mikor a gerébek hatalma alól felszabadult, csak urat cserélt, mert ettől fogva a gazdag városi polgárságból kikerülő vezetőség akarata érvényesült az ő életében is. Szeben még a vele egyébként egyenrangú testvérszékekre is megpróbálta hatáskörét kiterjeszteni, s míg ez a törekvése a városi jellegű Segesvárral és Szászsebessel szemben nem vezetett eredményre, addig a szászvárosi, újegyházi, szerdahelyi, sinki és kőhalmi székekre szebeni polgárokat kényszerített rá bírákul. A székek csak a 16. században tudták Szeben önkényeskedését lerázni és a szabad bíróválasztást maguk számára biztosítani. A városok polgári rétegének kialakulása már a 14. század közepén megindult, ez azonban egyelőre csak kereskedő és földbirtokos polgárság volt, s az iparosok alárendelt helyzetben maradtak. A továbbra is gerébek kezében tartott városbírói tisztség mellett először Szebenben, Segesvárt és Brassóban tűnik fel 1366-tal kezdődően a polgármester, aki már a gazdagodó kereskedőrend képviselője, s amint a gerébek fokozatosan háttérbe szorulnak, úgy veszít jelentőségéből a városbíró, s veszi át a város és rajta keresztül a szék vezetését a polgármester. Jellemző, hogy a falusi eredet emlékeként Beszterce kivételével minden szász városban fennmaradt a „Hann” (villicus, falubíró) alárendelt tisztsége is. Beszterce a többi szász városétól eltérő szervezettel bírt, sem polgármestere, sem „Hann”-ja nem volt, hanem csak városbírója, ami arra mutat, hogy ha 1241 előtt mint szász telep létezett is, a tatárjárás után nem a régi alapokon fejlődött tovább, mint a többi szász város, hanem – akárcsak Kolozsvárt, ahol a polgármester és a „Hann” szintén ismeretlen intézmények – újabb lakossággal egyenesen városként alapította újra a király, nyilván azért, mert eredeti lakossága teljesen kipusztult.

A kereskedelem révén felemelkedett új szász vezető réteg, a városi patríciusok rendje is zárt, csak néhány családra szorítkozó osztály volt, akárcsak a gerébeké, s az uralomhoz ezeknél nem kisebb féltékenységgel ragaszkodott. Hatalmát az iparosodó polgárság a 15. század végén kezdte támadni, de nem sok sikerrel. A mozgalom eredménye a magyarországi városokban s Kolozsvárt is már régóta virágzó intézménynek, a céhek számára a vezetésbe való beleszólást biztosító „százak testületének” (Hundertmannschaft) bevezetése lett (1495), ennek tagjait azonban a kizárólag patríciusokból álló városi tanács nevezte ki, s így nagymértékben függő helyzetben maradtak. A 16. század elején a magyar köznemesség és a közszékelyek önállósulási kísérletei a magát elnyomottnak érző szász köznépnél is visszhangra találtak, 1520-ban elégedetlen szász parasztok a segesvári polgármestert gyilkolták meg. Az új arisztokrácia uralmát azonban sem a városi kispolgárság, sem a falvak parasztnépe nem tudta megtörni, mert a köznemesség átmeneti előretörése után országszerte a társadalom felső rétegei kerültek fölénybe, s a királyi támogatást is az utóbbiak sajátították ki. Amint a jobbágyok vagy a közszékelyek sorsa egyre rosszabbra fordult, éppen úgy állandósult a szász köznépnek a nagypolgárságtól való politikai és gazdasági {340.} függése is. Később sem hiányoznak az alsóbb rétegek önállósulási törekvései, de mindannyiszor győzött – néha véres harc árán – a patríciusok osztálya.

Az új szász társadalmi rend a városok elsőbbségére épült fel. A szász parasztságra nemcsak a nagypolgári vezetők hatalma nehezedett, hanem a városnak a falura gyakorolt gazdasági nyomása is érvényesült, s ebben a viszonylatban a kispolgár is a paraszt fölé kerekedett. A székek főhelyei következetesen meggátolták a hatáskörükbe tartozó többi helység fejlődését, és elsősorban vásártartási joguk kizárólagosságát tartották fenn. Így hiúsította meg már 1378-ban Brassó Földvár, 1379-ben Nagysink Szentágota és 1428-ban Segesvár Henndorf önálló hetivásár tartására irányuló törekvéseit. Később a városi céhek is kiterjesztették uralmukat a falusi céhekre, amennyiben a városi céhmesterek felügyeleti jogot nyertek a falusi ipar felett.

A szász jogegyenlőség elve tehát a valóságban nem érvényesülhetett, bár a szász paraszt még így is hasonlíthatatlanul jobb helyzetben volt, mint a megyei jobbágy vagy a szegény közszékely, főleg azért, mert a gerébek kiválása után a szász társadalom fokozatosan demilitarizálódott, s ezzel párhuzamosan végleg eltűnt a nemesi-jobbágyi társadalmi kettősség kifejlődésének veszedelme. A középkor végéig az erdélyi haderőn belül még gyakran találkozunk szász kontingensekkel, de a polgári életforma hatására a katonai szellem háttérbe szorult. A szászság egyre kevésbé vett részt személyesen a hadviselésben, inkább pénzen váltotta meg hadkötelezettségét, vagy székely és román zsoldoscsapatokat állított ki. A városok falainak felépülése után, amit a szász falvak templomerődjeinek elkészülése követett, a szászok szívesebben védekeztek falaik között, mint hogy nyílt csatában, a szabad mezőn kockáztassák életüket. A 16. század derekán Erdélynek egy kiváló ismerője, Verancsics Antal már mint a harctól idegenkedő népet jellemzi őket (militia a maioribus… degeneravere, pedestres exercent arma, iuxta muros fortissimi, in campo facile cedunt).*„Katonáskodásban őseiktől elfajzottak, gyalogsági fegyverzettel élnek, a falak közt a legerősebbek, a mezőben könnyen meghátrálnak.” MHH-S 1857. 148.

A nemesi-paraszti életrendről a polgári-parasztira való áttérés együtt járt a szász nemzetiségi érzés kifejlődésével. A gerébekből, mint láttuk, teljesen hiányzott a német nemzetiségi öntudat, s ezt az alsóbb néposztályoknál még kevésbé tételezhetjük fel, csak a városi polgár emancipációs törekvéseiben virágzott ki a 15. század folyamán. Természetesen addig is volt a magyarságnak is, a szászságnak is népközösségi öntudata, melynek alapját nem utolsósorban a közös anyanyelv adta meg, de ebben az összetartozási érzésben a társadalmi helyzet azonosságának nagyobb szerepe volt, mint a származásnak vagy nyelvnek, s főként nem volt meg a más nemzetiség ellen irányuló politikai él. A szász polgári középrend azonban már éppen olyan kizárólagos, szenvedélyes nemzetiségi elfogultságot tanúsított, mint a középkor végi {341.} magyar köznemesség, s ennek az új magatartásnak első gyakorlati megnyilvánulása az idegen nemzetiségűeknek a szász városokból, céhekből való kirekesztése volt. Az első ismert ilyen természetű rendelkezést a szebeni tanács hozta 1474-ben; kikötötte ugyanis, hogy a külvárosban épült dominikánus kolostor csak abban az esetben költözhetik a városfalak közé, ha a szerzetesek többsége német lesz. Ez az állandóan erősödő szász polgári nemzetiségi érzés hozta létre, mint láttuk, Mátyás király megértő támogatásával a szász politikai egységet.

ROMÁN VAJDÁK ÉS KENÉZEK, NEMESEK ÉS JOBBÁGYOK

Míg a 13. században csak Erdély déli felében, a hegyvidéken és annak közelében tűnnek fel szórványosan román telepek, a 14. század elején a telepeikre vonatkozó adatok száma hirtelen megszaporodik, és a székelyektől megszállt Keleti-Kárpátok kivételével egész Erdély területén benépesülnek velük a hegységek, sőt a dombvidékek is. A 14. századi oklevelekben Kelet-Magyarország településtörténete rendkívül mozgalmas képet mutat: olyan vidékeken, melyekről eddig a források hallgattak vagy éppen teljesen lakatlannak tüntettek fel, falvak hosszú sora keletkezik, melyeknek egy része rövidesen eltűnik, hogy helyükön vagy szomszédságukban újak tűnjenek fel. Kétségtelen, hogy ezt a folyamatot a nagy tömegben jelentkező románság elhelyezkedésével járó mozgalmak okozták, s ezzel járt együtt településeiknek gyakori névváltoztatásokban is megnyilvánuló állandótlansága, hullámzása. A Szörényi bánság egyik román kerületének 1365-ben 5 faluja volt, 1404-ben viszont 13 telepet írtak itt össze, de ekkorra már az eredeti öt közül csak egy volt meg, s még ezzel sem záródott le a népesség hullámzása, mert a kerület 1510-ben 36 faluból állott, az előbbi 13-ból azonban csak kettőnek a neve található meg, 11 időközben eltűnt, s 34 új alakult helyettük. A románok helyhez kötődése tehát huzamosabb időt igényelt, s általában a középkor végéig eltartott, amint azt az előbb idézett esethez hasonló gyakori falunévváltozások bizonyítják.

A 14. századi román népmozgalom az előző évszázadhoz viszonyítva olyan hatalmas tömegeket mozgatott meg, hogy semmiképpen nem magyarázhatjuk a dél-erdélyi románság természetes népszaporulatának kirajzásával. Adataink is vannak arra, hogy sokan Magyarország határain kívülről érkeztek. 1334-ben egy bizonyos Bogdán vajda költözött be Magyarországra (de terra sua in Hungariam), aki olyan nagy számú népet hozott magával, hogy beköltöztetése több mint kilenc hónapot vett igénybe, s a király részéről az ország egyik legelőkelőbb méltósága, a kalocsai érsek küldetett ki a dolog lebonyolítására. 1359-ben egy előkelő havasalföldi román család hat tagja telepedett be a Temesközbe (relictis omnibus bonis in terra Transalpina habitis, nostre maiestati semet ipsos obtulerunt fideliter servituros), ahol kíséretük elhelyezésére {342.} 13 falut, majd hat év múlva újabb 5 birtokot kaptak a királytól. 1365-ben Balk vajda négy testvérével hagyta oda Moldvát és költözött Magyarországra (in regnum nostrum Hungarie advenit). Bejövetelük valóságos kis népvándorlást indított meg, a rákövetkező években Erdély addig nagyrészt lakatlan északi hegyvidéke gyors ütemben népesült be az általuk hozott románsággal, sőt az egyik testvér Lengyelországba is vezetett román telepeseket.

Amint a szerb királyok oklevelei a Balkánon egyre ritkábban említenek románokat, úgy növekszik számuk Magyarországon, míg a 15. századra balkáni hazájukat végképpen kiürítve, az északi dialektust beszélők mindenestől a Duna bal partján helyezkedtek el. Befogadásukra a kelet-magyarországi királyi váruradalmak már nem bizonyultak elegendőknek, s a kizárólagos telepítési jogról a már ismertetett eseményekkel kapcsolatban lemondott magyar királyok külön engedély nélkül is elnézték, hogy magánbirtokosok is telepíthessék őket. A különböző egyházi és világi földesurak birtokain azonban lényegesen más körülmények közé jutott a románság. Nemcsak gazdasági és jogi helyzete volt kedvezőtlenebb, mert katonai feladatokat nem teljesítvén, anyagi szolgáltatásai nagyobbak lettek, hanem a magánuradalmakban a pásztorkodás is szűkebb földrajzi keretek közé szorult, mint egész hegyvidékre egyetlen hatalmas, összefüggő tömbben kiterjedő királyi birtokokon. A földesurak féltékenyen őrködtek, hogy az általuk telepített románok nyájaikkal át ne lépjék birtokuk határait, különben a tőlük legelőhasználat fejében húzott jövedelem kicsúszott volna kezükből. Amint aztán a királyi váruradalmak nagy részét is különböző magánosok szerezték meg adományban, a birtokhatárok sűrűsödése s a tulajdonosoknak adózó alanyaikhoz való féltékeny ragaszkodása olyan akadályokat emelt a pásztorok vándorlása elé, melyeken annak el kellett sorvadnia, helyet adva a faluhatárok közti legeltetésnek, s a transzhumáló pásztorkodás csak a Déli- és Keleti-Kárpátok külső lejtőin maradt fenn. Előbb a hegységek lábánál alakultak ki az állandó román telepek, már fennálló magyar, szláv és német falvak határában, amint azt a falunevek nyelvi eredete bizonyítja, s csak később, jórészt a 15–16. században ért el a folyamat a magashegyi tájakra, ahol más népek közvetlen szomszédsága nem befolyásolta a románság életmódját. Csak ezek a későn létrejött román falvak viselnek román eredetű nevet.

A 14. század közepéig a román bevándorlás csak az amúgy is lakatlan hegységeket és közvetlen környéküket népesítette be, az Erdélyi-medence közepén a magyarság és németség összefüggő tömbjét nem lazították román szórványok. Az 1348–49. évi, egész Európát végigpusztító szörnyű pestisjárvány, mely, mint nem egy belföldi és külföldi forrás megállapítja, Magyarország lakosságát is megtizedelte (mortalitas magna fuit in regno Ungarie, multe civitates et ville deserte habitatoribus vacuate), megnyitotta az utat a románságnak az elpusztult magyarok és szászok falvaiba. A munkaerőben {343.} szűkölködő földesurak a hegyvidéken kevésbé sújtott s egyébként is állandó hozzávándorlással gyarapodó románokat részben vagy teljesen elnéptelenedett belső-erdélyi falvaikba telepítették. Így keletkeztek az erdélyi Mezőségre és folyóvölgyekre oly jellemző ikerfalvak, melyeknél ugyanazon (kivétel nélkül mindig magyar vagy szász) falunévhez illesztett „Magyar”, „Szász”, illetőleg „Oláh” jelző különbözteti meg a kétféle nemzetiségű résztelepülést. Ezeknek az ikerfalvaknak alapítási idejét könnyen meg lehet állapítani, mert nevük a 14. század, nagy részben pedig a 15. század előtt nemzetiségi jelző nélkül fordul elő, akkor tehát még lakosságuk etnikailag egységes volt, a románság beköltözését tehát az utolsó ilyen formában történő említés és a kettéválást mutató nemzetiségi megkülönböztetés első feltűnése közé kell helyeznünk.

Ezek a kettős falunevek azt is mutatják, hogy a román lakosság letelepítése a más nemzetiségűtől elkülönülve történt, ami könnyen érthető a latin keresztény magyar és német s a görögkeleti román vallási különbözőségéből (a 14. század végén már a román ikerfalvakban „oláh kápolnákat” említenek), de az életmódnak még mindig meglévő különbségéből is. Bármennyire hasonult is a románság a földművelő életformához, főfoglalkozása mégis a pásztorkodás maradt. Mikor a királyi juhötvened beszedői 1461-ben mezőségi falvakban jártak, két földesúr azt vallotta, hogy „az elmúlt évben szolgáltatott be juhokat, de ez évben nincsenek románjai”,*Z. PÂCLIŞANU, Un registru al quinquagesimei din 1461. In: Fratilor Alexandru şi Ion J. Lapedatu. Bucureşti 1936. 601. Besenyőn „nunc caret Valachys”, 602. Majoson „presenti anno caret Valachys”. ami nem egyebet jelent, mint hogy a román pásztorok a Mezőségre is próbáltak transzhumálni, nyilván az Erdélyi-középhegységből. Ennek az erdő borította hegységnek azonban nem voltak mezőhavasai, s nyári legelőket itt csak irtással lehetett nyerni. A kiirtott erdő hamarosan visszanőtt, de a jószág a facsemetéket újra meg újra lelegelte, viszont a tüskés bozóthoz nem nyúlt, s az egyre inkább ellepte a legelőket. Ennek a későbbi „mócvidéknek” ötvened fejében a Mezőségen telelő pásztorai, belefáradva az állandó nyári tüskeirtásba, felhagytak a transzhumálással, s végleg letelepedtek a korábban csak telente felkeresett mezőségi magyar és szász falvak határai között, „oláh” elnevezésű ikertelepeket létesítve, de továbbra is főfoglalkozásként űzve a pásztorkodást. Ehhez való szívós ragaszkodásukat mi sem jellemzi jobban, mint hogy az egész magyarországi románság a középkorban csak juhai után adózott, ötvenedet.

A 14. század közepétől fogva az erdélyi román társadalom életében is nagyarányú átrétegződés következett be. A román vajdák és kenézek, akiknek társadalmi és jogi helyzete sokban hasonlított a szász gerébekéhez, az emelkedésnek ugyanazon fokozatain keresztül jutottak nemességhez, mint a gerébek, a fejlődés azonban a románság egészére nézve más következményekkel {344.} végződött, mint szász vonatkozásban. A királyok egyes vajdáknak és kenézeknek hadi érdemeik jutalmául nemességet adományoztak, eleinte bizonyos korlátozásokkal, továbbra is kikötve a vajdai, illetőleg kenézi birtok után járó anyagi természetű szolgáltatásokat és a pontosan megszabott mértékű katonaállítást. Az ilyen félnemei állapotba került vajdát és kenézt az oklevelek „nemes vajdá”-nak, illetőleg „nemes kenéz”-nek nevezik (nobilis vaivoda, nobilis kenezius), a társadalmi állásuk pontosan megfelelt a magyar feltételes (conditionarius) nemesekének, akiknek nemessége megszabott szolgálathoz kötődött. A váradi és erdélyi püspökök hasonlóképpen jutalmazták bandériumaikban katonáskodó román vajdáikat: a feltételes nemességhez hasonló „egyházi nemességet” adományoztak nekik. Ezáltal az eredetileg csak kezelésükre bízott birtok nemesek módjára élvezett magánbirtokukká lett, a rajta élő szabad románokkal mint jobbágyaikkal rendelkezhettek, de a puszta tulajdonjog továbbra is a királyt, illetőleg a püspököt illette, s a megyei nemesi bíróság helyett a királyi, illetőleg püspöki várnagy bírói illetékessége alatt maradtak. Míg a püspökök félnemes vajdáinak ez a függősége egészen az újkor elejéig, az egyházi nagybirtoknak a reformációval bekövetkező megszűnéséig tartott, addig a királyi nemes vajdák és kenézek továbbhaladtak a társadalmi emelkedés útján, és hamarosan elérték a feltételmentes, úgynevezett országos nemességet, azaz jogok és kötelességek tekintetében a magyar nemességgel teljesen egyenrangúvá váltak.

A székely és szász eredetű nemességtől a román nemeseket elsősorban az különbözteti meg, hogy míg az előbbiek a nemességet biztosító birtokot a székely és szász területen kívül, a megyékben kapták, addig a román vajdák és kenézek arra a birtokra kaptak nemesi jogot jelentő adományt, melyet addig tisztviselőként kezeltek. Ennek a körülménynek viszont az volt a szükséges velejárója, hogy a közrománok elvesztették személyi szabadságukat, s a nemesített vajdák és kenézek jobbágyaivá lettek. A román köznép néhány szórványos ellenszegülési kísérlet után beletörődött sorsába. A királynak nem állott érdekében a katonai szolgálatot amúgy sem teljesítő közrománok szabadságát a katonáskodó vajdák és kenézek ellen megvédeni, s így a románság a középkor végén nagy tömegeiben már részben a magyar vagy szász, részben pedig a soraiból kiemelkedett román nemesség jobbágya volt. Ez az oka annak is, hogy külön román rendi „nemzet” nem alakulhatott ki, hiszen a jobbágy, bármilyen nemzetiségű volt is, politikai jogokkal nem bírt, a nemesség pedig, ugyancsak nemzetiségi különbség nélkül, egyetlen nemzetet alkotott.

A román vezető réteg társadalmi emelkedésének folyamata leggyorsabban Erdélyen kívül, Máramarosban ment végbe, mert a 14. században éppen az északkeleti határon fenyegette Magyarországot a legkomolyabb veszedelem, a még mindig támadóképes tatár hatalom. A máramarosi román vajdák és kenézek részt vettek Károly Róbertnek és Nagy Lajosnak a tatárok, majd a {345.} litvánok, végül pedig a lázadó Bogdán moldvai román vajda ellen vezetett hadjárataiban, s a század közepén egyre többen nyerték el a nemességet. 1326-ban a Szurdoki, 1336-ban a Bedőházi, 1360-ban a Váralji és Felsőrónai kenézcsaládok kaptak „igazi” nemességet, amely minden adózástól és megszabott szolgálattól mentesítette őket. A máramarosi román nemesek 1380 körül a magyar nemesi megyék mintájára önkormányzatukat is kialakították, maguk közül szolgabírókat és esküdteket választva a király által kinevezett ispán mellé. Ugyancsak máramarosi vajdacsaládok tagjai, elsősorban a több mint 100 faluból álló uradalmat szerző Drágfiak közül kerültek ki még a 14. században az első magyarországi román eredetű nagybirtokos arisztokraták, akik már az országos politikában is szerephez jutottak.

Erdélyben a 14. században még nem találkozunk teljes jogú román nemesekkel. A 15. század végéig mind Hunyad megye, mind a Szörényi bánság Magyarországnál maradt megyéi román várkerületeinek élén az erdélyi vajda, illetve a szörényi bán által kinevezett várnagy mellett kenézekből választott ülnökök bíráskodtak, s a kenézek az általuk igazgatott falvak után földbért és ötvenedet fizettek, ezenkívül személyes katonai szolgálatot teljesítettek. A török veszedelem azonban a déli határ mentén fekvő királyi váruradalmak kenézeinek hadi szolgálatait fokozott mértékben vette igénybe, s ennek hatása nem maradt el. A mai Bánság területén és Hunyad megyében a román kenézek hosszú sora nyert conditionarius nemesi rangot, hogy a 15. század végén az országos nemesség soraiba is bekerüljön. Nem véletlen, hogy román kenézek tömeges nemesítése éppen Hunyadi János nevéhez fűződik, mert a nagy hadvezér maga is köztük nőtt fel, s megértette ennek a feltörekvő rétegnek vágyait. Magyar és székely familiárisai mellett (ő volt az első erdélyi vajda, akinek kezében a vajdai és székely ispáni hivatal egyesült) számos román kenéz is kíséretéhez szegődött, s érthető, hogy éppen ezek, a nagy hatalmú kormányzó személyes hívei részesültek elsősorban patrónusuk kegyeiben. A Hunyad megyei Nádasdi Ungor, Malomvizi Kenderesi és Kendeffy, Csulai, a szörényi bánságbeli Csornai, Bizerei, Mutnoki, Temeseli Dési, Macskási román kenézcsaládok későbbi fényes pályafutása Hunyadi oldala mellől indult el. A tulajdonképpeni Erdélyen kívül eső területek román nemeseit nem is említve, csak Hunyad megyében bármelyik megye magyar kisnemességével vetekedő számban találunk a 15. század második felében újdonsült román nemescsaládokat, a hátszegi, dévai, jófői királyi várkerületek kenézeinek utódait (Bajesdi, Barbátvizi, Bári, Brettyei, Csolnokosi, Farkadini, Fejérvizi, Galaci, Karulyosdi, Kernyesti, Klopotivai, Lindzsinai, Livádi, Macesdi, Oncsokfalvi, Osztrói, Pestényi, Ponori, Puji, Riusori, Szacsali, Szentpéterfalvi, Szilvási, Totesdi, Vádi, Várhelyi, Zejkányi), köztük sok faluval bíró nagybirtokosokat is, mint a már említetteken kívül a Szálláspataki rokonságot és a Demsusi Muzsinákat. Ez utóbbiak közül származott Hunyadi anyja. Nemesi címet és birtokot kaptak a Kolozs megyei Sebesvár vajdái, a Meregjói Botos, {346.} Kalotai Vajda, Csicsei Vajda és Danki Vajda családok ősei is, Alsó-Fehér megyében pedig a Lupsai Kendék. Fogaras vidékén a román vezető réteg jogviszonyait még a havasalföldi vajdák szabályozták abban az időben, mikor (a 14. század második s a 15. első felében) az uradalom a magyar királyok adományából hűbéres magánbirtokuk volt, s ezért itt a kenézeknek megfelelő állású társadalmi réteg a havasalföldi nemesség bolgár eredetű „bojár” elnevezését viselte. A fogarasi bojárok egyébként a szolgálati nemességnek körülbelül ugyanazt a fokát érték el, mint a többi királyi várbirtok kenézei, csak szolgáltatásaik voltak nagyobbak, de közülük is nem egy család emelkedett az országos nemesek soraiba, mint az újkor elején olyan nagy szerepet játszó Mayládoké.

A román nemesek természetesen nemcsak a címet, hanem az egész jogrendet, a közigazgatási kereteket és intézményeket s az életformát is átvették a magyar nemességtől. Máramarosban, mint láttuk, a magyar viszonyoknak mindenben megfelelő megyei rendszer alakult ki, a 15. század második felében pedig a szörényi kerületek kenézi széke is szabályszerű megyei törvényszékké fejlődött, s a krajnik, az ítéletek előkészítése és végrehajtása körül tevékenykedő tisztviselő észrevétlenül átvette a szolgabíró szerepét. Hátszeg vidékén is hasonló folyamat indult meg. A 14. században még a királyi várnagy hívta össze a kenézek közgyűlését, s az ő akarata volt a döntő a tárgyalások irányításában; a 15. század első felében már a kenézek nélküle is összegyűltek, és bírói ítéletet hoztak, oklevelet adtak ki, tehát a nemesekéhez hasonló önkormányzatot gyakoroltak. Minthogy azonban Hunyad megyének régi magyar nemessége, következőleg már megalakult nemesi törvényszéke volt, a román nemesek itt beilleszkedtek a kész keretekbe, s a kenézi szék megszűnt.

A katolikus vallást nem minden román nemes kenéz vette át. A máramarosiak tekintélyes része megmaradt görögkeleti hitén. Áttérési kényszert a magyar királyok csak a déli határvidéken alkalmaztak, elsősorban politikai okokból, mertt a „pártütő havasalföldi vajdák” egyházi vonalon próbáltak magyar területen is zavart kelteni. Nyelvében csak a magyarsággal sűrűbben érintkező töredék vált magyarrá, gondolkozás és életeszmények tekintetében viszont a magyarsággal való azonosulás éppen olyan teljes volt, mint a középkori szlovák eredetű és nyelvű nemességé. A román nemes öntudatosan vallotta magát a nemesi „magyar nemzet” tagjának, s míg a havasalföldi és moldvai román vajdák és bojárjaik, egy-két szórványos kivételtől eltekintve, egyre inkább a török hatalommal való megalkuvás álláspontját képviselték, a magyarországi román nemesek vállalták és odaadással folytatták a magyarság oldalán a súlyos áldozatokkal járó küzdelmet, mely feltétele volt kiváltságos helyzetüknek.

A magyar közvélemény sem tekintette a román nemest idegennek. A 15. század második felében a királyok egymás után emeltek románokat bizalmi {347.} állásokra, országos méltóságokra anélkül, hogy az akkor már erős nemzetiségi öntudatú magyar nemesség ezt kifogásolta volna. Csornai Mihály 1447 és 1454, Mutnoki István és Mihály 1467 és 1469 közt, Macskási Péter pedig a század végén a szörényi bán felelősségteljes hivatalát viselték, Malomvizi Kenderesi János és Pestényi Mihály, majd Temeseli Dési Péter Máramaros és Bereg megyék ispánjai voltak. Nádasdi Ungor János, akinek apja annak idején Hunyadi Jánost oktatta fegyverforgatásra, Mátyás király legkedvesebb hívei közé tartozott; felesége révén, aki Lendvai Bánffy leány volt, az ország legrégibb arisztokrata családjaival tartott rokonságot, s mint szerencsés hadvezér óriási birtokokat nyert adományban. Jellemző a Hátszeg vidéki Csulaiak pályafutása. Csulai Vlad szerény birtokú nemes kenéz 7 fia közül 5 ért el magas közéleti rangot, Ficsor László jajcai, majd szörényi, Kende Miklós sabáci, Móré György szörényi és nándorfehérvári bán, Báncsa János bálványosi várnagy, Móré Fülöp pedig pécsi püspök lett, feleséget az előkelő Bethlen, Haranglábi és Dóczi családokból vettek maguknak.

A HÁROM RENDI NEMZET ÉS A TÖRÖK VESZÉLY

A közrendűek és az előkelők közt fennálló különbségek, sőt ellentétek dacára a magyar nemesség, a székelység és a szászság kifelé külön-külön egységes társadalmi érdekközösséget alkottak. A többiekétől elütő jogrend és a sajátos szokások mindeniket önállóságára és egyéniségére féltékenyen vigyázó renddé tömörítették, s ez a rendi öntudat annál inkább áthatotta e közösségek minden egyes tagját, mert az egyén jogait és kötelességeit s az ország társadalmi szerkezetében elfoglalt rangját rendi hovatartozása szabta meg. A középkori szóhasználat a három erdélyi rendet „nemzet”-eknek (natio) nevezte, természetesen nem a kifejezés mai, származásra és anyanyelvre utaló értelmében, hanem az illető közösségeken belül érvényes jogszokások összességét, a „szabadság”-ot (libertas) tekintve egy-egy „nemzet” fő ismérvének.

Éppen ezért az erdélyi rendi nemzetek nem estek szükségszerűen egybe a nemzetiségekkel. Mindenekelőtt ezeknek a „nemzetek”-nek csak szabad ember lehetett tagja; a jobbágy, akár magyar, szász vagy román nemzetiségű volt, kívül maradt kereteiken, egyiknek szabadságával sem élhetett, hanem földesura rendelkezése alatt állt. A nemesi „nemzet” kötelékébe beletartozott minden katonáskodó szabad birtokos, ha birtokát személyre szólóan és nem egy közösség tagjaként (mint a székely vagy a szász) bírta, tehát nemzetiségi különbség itt sem érvényesült. Székelyek és szászok egyaránt nemesekké lehettek s – mint láttuk – románok is szép számmal kerültek be a nemesség soraiba. A szász és román nemesek elmagyarosodása nem elvszerűen következett be, hiszen minden időkben volt a magyar nemességnek nem magyar anyanyelvű rétege, hanem a többséghez való önkéntes alkalmazkodás {348.} révén, anélkül, hogy a magyar nyelv és nemzeti öntudat átvételére valaha is kényszer szorította volna őket. A nemesi életforma sajátosan magyar volt, s kisugárzása akarva, nem akarva asszimilált. A nemesség a középkori Magyarországon egyébként is inkább az idegen elem kirekesztésére, mint beolvasztására törekedett, de ez is csak külpolitikai vonatkozásban nyilvánult meg. „Idegen”-en a nemesi gondolkozás szükségszerűen „külföldit” értett, amit eléggé bizonyítanak a köznemesség nyomására létrejött országgyűlési végzések, melyek az „idegenek”-nek a hivatalviselésből való kizárását rendelik el. Ilyenkor mindig az első generációban bevándorolt külföldiekre céloznak. Az idegen uralom ellen agitáló köznemesi „nemzeti” pártnak egyik trónjelöltje sem volt vér szerint magyar eredetű (Hunyadi Mátyás és Szapolyai János). Az a tagadhatatlan ellenérzés, mely az erdélyi magyar nemességben a szászokkal szemben a középkor végén kezd lábra kapni, részben a nemessel örök ellentétben álló polgárnak szólt, részben az akkori németellenes külpolitikai irányzatnak tulajdonítható, s különben is nagymértékben kölcsönös volt. A székely „nemzet” ekkor már rég nem volt külön nemzetiség; a köztudat a legmagyarabb magyaroknak tartotta a székelyeket. Egy felvidéki magyar költő, Vilmányi Libécz Mihály 1558-ban hexameterekben adott hangot ennek a véleménynek, arra tanítván versében az olvasót, hogy ha a magyar nyelvhelyesség egy s más kérdésében kételyei lennének,

Egyedül a szász „nemzet” fogalma jelentett egyben külön nemzetiséget, de ez sem foglalta magába az erdélyi németek összességét, mert a megyei területen fekvő városok német polgárai, továbbá a szász jobbágyok nem voltak a „natio Saxonica” tagjai. Román rendi „nemzet” pedig egyáltalán nem is létezett, mert kialakulását a vajdáknak és a kenézeknek közrendű társaik fölé kerekedése s ezzel a román „szabadság” megszűnése megakadályozta.

A három rendi nemzet közösségi élete kezdetben csak kiváltságaik fenntartására és lehető bővítésére irányuló törekvésekre s helyi önkormányzati tevékenységre korlátozódott, fel sem merült az a gondolat, hogy közös politikai tevékenységet fejtsenek ki. Nemesek, székelyek és szászok közti erdélyi érdekközösségi tudatnak a 14. században nyoma sincs. Erdély akkor még pusztán földrajzi fogalom volt, s ha az egységes magyar birodalmon belül bizonyos fokig különálló területnek tekintették is, ennek a szemléletnek az alapja nem az erdélyi népek lokálpatriotizmusa, hanem a vajda kivételes hatásköre volt. Mint az erdélyi megyék főbírája, kormányzója és katonai parancsnoka egy személyben, a vajda olyan hatalomnak a birtokában volt, {349.} mely elkerülhetetlenül hatáskörébe vonta a székely és szász területeket is. Forma szerint ugyan ezeket a vajdától független ispánok kormányozták, s a székelyek és szászok ragaszkodtak is ehhez a formához, mert attól féltek, hogy ha a nemességgel közös bírói és közigazgatási hatóság alá kerülnének, sajátos jogrendjük a nemesi jog hatására háttérbe szorulna. De a királyok, akiknek a távol eső tartomány egységes irányítása érdekében állt, rendesen úgy biztosították az erdélyi főtisztviselők közti összhangot, hogy a székely ispánt, aki egyúttal a négy szász kerület közül háromnak (Beszterce, Brassó, Medgyes-Selyk) ispánja is volt, a vajdához közel álló, vele rokonságban lévő személyek közül nevezték ki. Láttuk, hogy Szécsényi Tamás vajdasága idején unokaöccse, Simon volt a székely ispán, majd mikor Lajos király rövid megszakításokkal három évtizeden keresztül (1344–1376) legkedvesebb híveinek, a Lackfi család tagjainak gondjaira bízta Erdélyt, a hat Lackfi (István, András, Dénes, Miklós, Imre és ifjabb István) közül került ki mind a vajda, mind számos székely ispán.

A 14. század a magyar történelemben a politikai és gazdasági konszolidáció kora. Erdély is talán sem azelőtt, sem azután nem ért prosperitásnak örvendett. A tatár pusztításoknak Lackfi András hadjárata véget vetett, s csak a megyei területre költöző románok társadalmi-jogi beilleszkedése miatt még bonyolultabb földesúri-jobbágyi viszonyok kialakulatlansága okozott zavarokat, melyeknek megszüntetésére Lajos király 1366-ban személyesen jelent meg. Egyébként a magyar királyok közül ő kereste fel leggyakrabban Erdélyt, nem utolsósorban a déli határvidék ügyeinek rendezése végett. A havasalföldi román vajdák gyakori pártütései nem jelentettek ugyan komoly veszélyt, de csapataik a határ menti, főleg szász falvakat ismételten feldúlták, s ezért építette újra a király a brassói, illetőleg szebeni szászok támogatásával a szorosok védelmére Talmács és Törcs várait.

Az erdélyi közállapotok viszonylagos zavartalansága tükröződik a 14. századi vajdák névsorában; egyes személyek, családok hosszú ideig élvezték a király bizalmát, s évtizedeket átfogó kormányzásuk a politikai rendszer folytonosságát és a vonalvezetés töretlenségét biztosította. Szécsényi Tamás huszonkét, a Lackfiak huszonhat, Losonci László tizenöt évig viselték a vajdai hivatalt, melynek tekintélye így óriásira nőtt. A vajda személye képviselte kifelé Erdélyt, befelé pedig összekötő kapocs volt a jogrendben, nyelvben, szokásokban és érdekekben annyira különböző társadalmi elemek között. A három nemzet első intézményes kapcsolatai is a vajdán keresztül szövődtek. Gyakran merültek fel olyan jogi, közigazgatási vagy katonai kérdések, peres ügyek, amelyekben mindhárom nemzet tagjai érdekelve voltak. Ezeknek elintézésére a király lett volna hivatva közgyűlést (congregatio generalis) összehívni, de megtartását rendesen a vajdára bízta. A tordai összejövetelek a 14. század folyamán elég sűrűn ismétlődtek ahhoz, hogy a nemesek, székelyek és szászok előkelői, elszigeteltségükből kiemelkedve, {350.} közös érdekeiket ismerjék. Különösen sürgőssé tette az összefogást a török veszély.