| 3. A TATÁRJÁRÁSTÓL A MOHÁCSI VÉSZIG | TARTALOM | IV. AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG ELSŐ KORSZAKA (1526–1606) |
4. KÖZÉPKORI MŰVELŐDÉS ERDÉLYBEN
FEJEZETEK
- KÉT VILÁG HATÁRÁN
- A KATOLIKUS VILÁGI PAPSÁG KULTURÁLIS SZEREPE
- MONASZTIKUS ÉS KOLDULÓ RENDEK
- ÍRÁS ÉS ÍRÁSTUDÓK
- HAZAI ÉS KÜLFÖLDI ISKOLÁZÁS
- ERDÉLYI ROMANIKA
- ERDÉLYI GÓTIKA ÉS RENESZÁNSZ
- GÖRÖGKELETI ROMÁN PAPOK ÉS TEMPLOMOK
- A GÖRÖGKELETI ROMÁN NÉP ÉS EGYHÁZI HIERARCHIÁJA
- AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÉPKORI EGYHÁZI MŰVELTSÉGE
KÉT VILÁG HATÁRÁN
A középkori európai keresztény kultúra két központú volt. Róma és Bizánc kulturális arculata már korán eltérő vonásokat öltött, s az 1054-ben bekövetkezett formális egyházszakadás ezt véglegesítette és el is mélyítette. Magyarországon azonban kezdettől fogva együtt élt a latin és a görög rítusú kereszténység, s ha az előbbi, uralkodó pozícióban lévén, néha erőszakos térítéssel próbálkozott is, az utóbbi nemcsak fennmaradt, hanem északkelet és délkelet felől folyó állandó bevándorlással gyarapodott is, a telepítés érdekei pedig kénytelen-kelletlen gyakorlati türelmet diktáltak vele szemben. Erdély a kétféle keresztény kultúra találkozási pontján, egyben perifériáján feküdt. A római egyházat a magyar és német, a bizáncit a román és a rutén etnikum képviselte. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kétféle keresztény kulturális felülrétegződés alatt legalább négyféle prekrisztiánus népi hitvilág maradványaival, azoknak szívós továbbélésével s a mai folklórban való jelenlétével kell számolni. Azért legalább négyfélével, mivel az erdélyi népek prekrisztiánus hagyományai maguk is sokféle elemből tevődtek össze, a magyaroké finnugor és türk, a románoké ősbalkáni, római és szláv, a németeké kelta, római és germán, a középkor végére elolvadt erdélyi szlávoké pedig feltehetően szintén sokfelőlről folydogáló, de ma már megismerhetetlen forrásokból táplálkozott.
Két kultúrkör perifériájáról van szó abban az értelemben is, hogy mindkettőnek a központtól távol eső, s emiatt is a másiktól származó hatások által zavart változatával van dolgunk. Erdély keleti határáig értek el a nyugati kulturális áramlatok, de magyar és szász telepesek révén Moldvát és Havasalföldet is érintették, míg a keleti egyház Erdély nyugati hegyvidékéig terjeszkedett, s a magyar Alföldre nyíló folyóvölgyeknek legfeljebb felső szakaszaira kísérte el híveit. Erdélyben magában azonban a többféle etnikumnak a földművelés általános előnyomulásával járó gazdasági egységesülése folytán a két kultúrvilág sokszorosan összefonódott, s az ország már a reformáció előtt megtelt kéttemplomos falvakkal. A szomszédos házak és a szomszédos templomok azután kölcsönöztek egymásnak egyet-mást saját hiedelem- és hitvilágukból, s így alakult ki az erdélyi népek sajátos, őseredetiségét őrző, ugyanakkor azonban egymást át is ható népi kultúrája.
{367.} A kelet-európai népek folklórjának egyébként szép eredményeket felmutató kutatása során számos kísérlet történt az egyes etnikumok eredeti hitvilágának, alapvető kulturális sajátosságainak meghatározására, így erdélyi magyar (ezen belül székely), román és szász vonatkozásban is. Ezek a kísérletek eleve sikertelenségre vannak kárhoztatva, amennyiben a népi világszemlélet és az abból fakadó rítusok legősibb rétegének elkülönítéséről van szó, hiszen az a mágikus világkép és praktika, amely többek közt az erdélyi magyar, román és szász népi hiedelmeket jellemzi, jóval korábban jött létre, mint a mai etnikumok kialakulása, tehát mindegyiknél közös, csak megnyilatkozási formáiban mutat változatokat. Az oldó-kötő, gyógyító-rontó, termékenyítő-sorvasztó varázslatok nemcsak mindegyik erdélyi népnél, hanem egész Eurázsiában lényegi egyezésben megtalálhatók, s csak a titokzatos erők és lények meg a velük való közlekedésben használt szavak és gesztusok különböznek népről népre. A türk eredetű magyar boszorkány, a szláv eredetű román vrăjitoară, a német „Hexé”-nek megfelelő szász Häch éppúgy megfelelnek egymásnak, mint a türk eredetű magyar sárkány, az ősbalkáni eredetű román balaur vagy a német őshazából hozott szász Drache. Az őstörténetből eredő közös hiedelemkincshez azután az egymásnak átadott változatok is hozzájárultak, úgy, hogy jelenlegi tudásunk és azt értelmező módszereink nem teszik lehetővé a három erdélyi népnek találkozásuk előtti hiedelemvilágát pontosan elkülöníteni.
Néhány vonatkozásban azonban megragadhatók a múltba vezető külön szálak, és nagy vonásokban körülírhatók a jellegzetességek. Így a román és szász indoeurópai világképtől jól elkülöníthető a magyar (egyben székely) samanizmus öröksége az ősöknek az életfa lombjai közt lakó s az oda felhágó táltos által segítségül megidézhető szellemeivel, a táltos révületben mondott regöléseivel, a táltosoknak állatalakban folyó viaskodásával, a túlvilágnak e világ mintegy tükörben nézett fordított képeként való elképzelésével s az ennek megfelelő temetkezési szokásokkal (pl. a kardnak jobb oldalra kötése), ami mind megtalálható részben az erdélyi honfoglalás kori magyar régészeti leletekben, részben a napjainkig fennmaradt erdélyi és moldvai magyar (székely) néphagyományban. Ilyen ősi hozomány a századunkban történt felfedezéséig a mélyben lappangva, kottázásra nem kerülve tovább élő finnugor három- és négyfokú, valamint türk ötfokú zene és az általa hordozott siratók és hősénekek részben már örök feledésbe merült költészete. Mindezzel valaha egybe volt kötve egy kezdetleges írásbeliség, a főleg székely területen fennmaradt türk eredetű rovásírás, melyben a türk nyelvben ismeretlen hangok jelölésére glagolita betűket vettek át vagy a kétnyelvűségről magyarnyelvűségre térő székelyek, vagy általában a magyarok, ha ez a rovásírás valóban az összmagyarság kultúrkincse volt, mint feltételezik. Az ország perifériájára való település oka és egyben következménye is volt annak, hogy a székelyek archaikus szabadparaszti katonai szervezete és a hozzá tapadó {368.} szokásjog fennmaradhatott, s ezzel egy olyan társadalmi szerkezet élhetett tovább, melyet eredetileg egy nagyállattartó pásztornép alakított ki magának, később azonban hozzásimult egy letelepült agro-pasztorális népesség falutörvényekben lefektetett rendjéhez. Ettől eltekintve azonban a székely nép hiedelem- és hitvilága, mesében, versben, zenében, táncban, formában és színben megnyilvánuló gondolkozása és ízlése alig különbözik az összmagyar népi kultúrától, annak helyi változata.
A magyar népi kultúra egységességére mutat, hogy sejthetőleg Erdélyben keletkezett, történelmileg a forrásig visszanyomozhatónak vélt hiedelmek az Alföldön is elterjedtek. Ilyen volt pl. a menyétnek a rontó erejű „szépasszonnyal” való azonosítása, akit úgy űznek el, hogy rokkát mutatnak neki, mert nem szeret fonni. Thietmar püspök írta meg kortársáról, Saroltról, az erdélyi gyula leányáról, Géza fejedelem feleségéről, hogy férfi módra élt, és embert is ölt, holott jó feleség és anya módjára inkább rokkája mellett kellett volna ülnie. Mivel Sarolt neve ótörökül „menyétet” jelent, kézenfekvő, hogy ő Thietmar „beleknegini”-je, azaz „szépasszonya”, Sarolt tehát mitikus lénnyé vált a népi képzeletben, s a róla szóló mendemondák úgy elterjedtek, hogy a 17. század második felében Diószegi Kis István tiszántúli református püspök a babonák közt sorolja fel a „menyétnek rokkát kötni” szokást. A magyar népi kultúra középkori egységének legfőbb bizonyítéka a feltehetőleg nyugat-európai, közelebbről francia ihletésű, más feltevés szerint görög (bizánci) forrású, de hazai és többféle kelet-európai motívumokkal is táplálkozó népballada. Az eddig azonosított 83 középkori eredetű vagy típusú magyar népballada közül 69 Erdélyben, sőt többnyire Moldvában is élt, és az utóbbiaknak 20 román megfelelője van. Az erdélyi magyar népköltészet tehát közvetített a külső magyarországi és a román művelődés között, olyan remekműveket véve át és adva tovább, mint pl. Kőműves Kelemennek, azaz a román változatban Manole mesternek balkáni görög eredetű balladáját.
Az erdélyi román népi művelődés a mágikus világképnek azt a változatát hozta magával és őrzi szívósan máig, mely a hellenizált, majd romanizált és krisztianizált Balkánon alakult ki, s mely a misztériumvallások és a görög kereszténység ünneplési kedvét egyesítette. Az év jeles napjainak csoportos, nemegyszer jelmezes, álarcos felvonulásokkal, énekkel, tánccal való megünneplése a balkáni szlávoknál is szokássá lett, s a magyarok ebből a forrásból vették a kolindálás szokását. Ugyanebből a forrásból fakad a román mesék és verses elbeszélések egyik sajátsága, a megszemélyesített természeti erők és égitestek szerepeltetése és az állatok beszéltetése. Az emberi beszédet értő, emberhez beszélni tudó bárány, a „miorica” figyelmezteti a legszebb román népballadában pásztorát a reá leselkedő halálveszélyre. Akárcsak a magyar, a román folklór is az egész népterületen feltűnően egységes, adott történelmi környezetben, adott időben kiformálódott etnikumról, mégpedig egy túlnyomóan hegyi pásztor, de a földműveléstől sem idegen kultúráról {369.} tanúskodik, bár szokásjoga, az „oláh jog”, mely a középkor folyamán a Kárpátok teljes körívén Morvaországig elterjedt, tipikusan pásztorjog volt, s legkorábban a XII. században tűnik fel a szerb királyok okleveleiben.
Egészében földművelő paraszti jellege van az erdélyi szász népi műveltségnek, melyet igen korán, már a középkorban erőteljesen áthatottak városias vonások. Hiedelemvilága azonos a középkori általános német világképpel, mely csak úgy nyüzsög az erdei és mocsári kis és nagy szörnyektől, óriásoktól, manóktól, lidércektől, beszélő állatoktól, s ezeknek seregét még a román képzeletből való átvételekkel is bővíti, pl. a magyarok által is ismert „prikulics” nevű rémmel. Etnikai identitását és kulturális egyéniségét az erdélyi szász nép elsősorban azért tudta megőrizni, mert területi önkormányzata és azt szervező saját szokásjoga volt, akárcsak – más és más formában és eredménnyel – a székelyeknek és a románoknak. Viszonylagos zártsága és a német anyaországgal való eleven kapcsolata ellenére az erdélyi szászság népi műveltsége erős kölcsönhatásban volt a magyar és román szomszédsággal, egyéniségét azonban pl. azzal is őrizte, hogy a magyar mesekincsbe bekerült középkori legendákat és a román folklórra oly jellemző erkölcsi tanulságot szolgáló bizánci elbeszéléseket nem vette át.
A háromféle népi műveltség, közös mágikus gyökerei révén, különbségei ellenére is sokkal nyitottabb volt egymás felé, mint a kétféle egyházi műveltség, márpedig ezeknek a felülrétegződése határozta meg döntően nemcsak az erdélyi népek kulturális arculatát, hanem kulturális viszonyulásukat is. Ezért a továbbiakban a középkori római és bizánci egyházi műveltséget kell Erdélyben közelebbről szemügyre venni.
A KATOLIKUS VILÁGI PAPSÁG KULTURÁLIS SZEREPE
Annak, hogy a gyula hódítása előtt a dél-erdélyi bolgároknak volt-e valamilyen egyházi szervezetük, vagy hogy az egyéb erdélyi szláv népesség közt egyáltalán terjedt-e a 10. század előtt a kereszténység, sem írott, sem régészeti nyoma nincsen. A gyulák által Szávaszentdemeteren megtelepített püspökség nem szláv, hanem görög rítusú volt, gyulafehérvári udvarukban püspökről nem tudunk. A gyulafehérvári székesegyház körzetében feltárt körtemplom lehet 10. századi, korábbi azonban nem. Így semmiféle valószínűsége sincs annak, hogy az erdélyi római katolikus püspökség egy korábbi szláv rítusú püspökség latinizálása révén keletkezett. Erdély északi felének meghódolása és a gyula leverése közti idő oly rövid volt, hogy ha István gondolhatott volna is az északi sóútra kiterjedő püspökség alapítására, ez nem valósulhatott meg, legfeljebb tervének emlékét őrzi az, hogy Közép- és Belső-Szolnok, Kraszna és Szatmár a középkorban az erdélyi püspök alá tartoztak. Erdély déli részének meghódítása után a püspökség székhelye a gyula közvetlen fennhatósága alól mindenestől a király rendelkezése alá került Gyulafehérvár lett. Egész Erdély {370.} alája tartozott, kivéve az 1192-ben alapított, közvetlenül az esztergomi érsektől függő szebeni prépostságot a II. Géza által szászokkal megültetett „desertum”-on, melyet később is „Altland” néven különböztettek meg az erdélyi püspök alatt maradó szász területektől. Közel ez időtől fogva ismerjük az erdélyi püspökök névsorát is a királyi oklevelek záradékaiból, de nevükön kívül keveset tudunk róluk.
Az országos viszonyokból következtetve Szent László alapíthatta az erdélyi káptalant, talán már akkor káptalani iskolát fenntartó művelt papokkal véve körül a püspököt. A Gyulafehérvár körüli egyházi birtokok zöme idővel a káptalané lett, a püspöknek Dél-Erdélyben csak három faluja maradt, Sárd, {371.} Akmár és Berve, az elsőben udvarházzal, ahol többnyire lakhatott, bár a városban, mely királyi vár volt, néhány telek neki is jutott. Lehetséges, hogy a káptalani birtokok elkülönítése során, mintegy kárpótlásul kaphatta a püspök Gyalut és tartozékait, ami évszázadokon át dúló viszályba sodorta őt a közvetlen szomszédságban birtokló kolozsmonostori apáttal.
Mindent összevéve, az erdélyi püspök Magyarország leggazdagabb főpapjai közé tartozott, III. Béla idejében 2000 ezüstmárka tizedjövedelemmel a negyedik volt a 14 püspök rangsorában, s ekkor és később is mindenekelőtt a tized volt a legfőbb bevétele. Ennek védelmében fordult a tizedköteles erdélyieket magukhoz csalogató barcasági német lovagok ellen, később pedig azokkal a szász gerébekkel veszett össze, akik az Altlandon kívül eső szász falvakat (s persze azoknak tizedét) is a szebeni prépostság szervezetébe próbálták bevonni. A vita odáig fajult, hogy – mint láttuk – az Alárdfiak 1277-ben megtámadták és felgyújtották Gyulafehérvárt, aminek során a székesegyház is leégett. Egy évre rá azután a püspök lett a királyi vár szerepét elvesztett Gyulafehérvárnak (rövid időre Kolozsvárnak is) birtokosa, ami segítette ugyan őt temploma felépítésében, de újabb viszályba sodorta, ezúttal a városokból kiszorult és hegyi várakban szállást találó vajdával. Erdély három legelőkelőbb tisztségviselőjének, a püspöknek, a vajdának és a kolozsmonostori apátnak a 14. században fegyveres összecsapásokig menő küzdelme nagymértékben korlátozta az egyház erkölcsi és szellemi hatóerejét.
Pedig az erdélyi püspökök, minden harciasságuk ellenére, nem voltak műveletlen emberek. A 13. század végéig többségükben az arisztokrácia köréből kerültek ki, s így módjuk volt külföldi tanulásra is. A 12. században Párizs volt az európai kereszténység mintaiskolája, de ennek látogatását csak gazdag ember gyermeke engedhette meg magának. Általában az erdélyi Bethlen család tagjának tekintik azt a Bethlehem nevű ifjút, akinek váratlan haláláról 1176-ban a párizsi egyetem egyenesen a magyar királyt értesítette. Ez is megerősíti azt a feltételezést, hogy főúri ifjak külföldi tanulását a király buzdította, s talán támogatta is. Mindenesetre a királyi udvar vette őket elsősorban igénybe, hiszen Adorján királyi jegyző, később erdélyi püspök volt a magyar okleveles gyakorlat első rendszerezője, s ugyancsak királyi jegyző és későbbi erdélyi püspök, Pál fogalmazta 1181-ben az írásbeli ügyintézést elrendelő s egyúttal a királyi kancelláriát létrehozó oklevelet. Az erdélyi püspöki széket tehát az egyházi értelmiség javából válogatva töltötték be, s így történt ez azután is, hogy a 13. század folyamán Párizs vonzóereje megszűnt, és Itália egyetemeit kezdték a magyar diákok látogatni.
Ez a fordulat a magyar klérus társadalmi-politikai szerepének alakulásával függ össze. Míg a püspököket a királyok részben diplomáciai, részben katonai feladatokkal bízták meg, addig a káptalanokra és a nagyobb kolostorokra (konventekre) mint „hiteles helyekre” közjegyzői teendők hárultak. Mindehhez jogi műveltségre volt szükség, s éppen a skolasztikus teológia és {372.} természetfilozófia nagyszerű kibontakozásának a századában maradoztak el a magyarok Párizsból, ahol Brabanti Sigert, Roger Bacont és Aquinói Tamást hallgathatták volna, s kezdték ehelyett Bolognát, Padovát, Ferrarát látogatni. Olyan nagy volt a hazai igény jogtudó klerikusokra, hogy az 1279. évi zsinat még a főesperesektől is megkövetelte a jogi iskolázottságot. Az erdélyi főesperesek közül azonban kevés emelkedett ki műveltségével; a 14. században az egyik küküllei, Tótsolymosi Apród János, a krónikaíró, a 16. század elején pedig az egyik tordai, a kiváló humanista Tordai Salatiel. Annál inkább elvárták a két erdélyi hiteles hely, az északon illetékes kolozsmonostori konvent és a délen tevékenykedő gyulafehérvári káptalan tagjaitól az egyetemi szintű jogi tudást. 1292 és 1355 között a gyulafehérvári káptalannak 5 Bolognában és 2 Padovában tanult tagja volt. A hiteles helyek országos rendezése 1231-ben történvén meg, joggal feltehetjük, hogy mindkét erdélyi intézmény már a tatárjárás előtt adott ki közhitelű okleveleket, de Gyulafehérvár leégvén, a káptalani jegyzőkönyvek csak 1278 óta maradtak ránk, Kolozsmonostor oklevélkiadó tevékenységéről pedig éppen csak 1288-ból van biztos tudásunk, jegyzőkönyvei meg 1334 után kezdődnek.
Az erdélyi egyházi műveltségről általában csak a 13. század második felében keletkezett források beszélnek részletesebben. Elsősorban persze a püspökökről maradtak adataink. 1270 és 1524 közt 24 püspöke volt Erdélynek, közülük 9 arisztokrata, az egy erdélyi Gerében kívül a Monoszló, Szécsi, Czudar, Pálóczi, Perényi és Várday külső magyarországi családokból, a többi köznemesi és szabad városi polgári származású vagy külföldi volt, mint a szász Goblin, Knoll Péter, egy-egy családnév nélküli Benedek és Demeter, továbbá Upori István, Csanádi Balázs, Lépes György, Gabriele Rangoni, Bácskai Miklós, Thurzó Zsigmond, Matteo De la Biscino, s csak a 16. század legelején került először mezővárosi cívisivadék az erdélyi püspöki székbe a tudós humanista Kálmáncsehi Domokos személyében. De bármilyen társadalmi rétegből kerültek is ki, a 14. század második felétől már mindnyájan egyetemet járt vagy azzal azonos szellemi színvonalú emberek voltak, mint ahogy a káptalan kanonokjainak negyede-fele is megtalálható a 15. századi egyetemek diáknévsoraiban, élükön az 1287 és 1534 közt ismert 25, többnyire nemesi származású prépost pedig nagyrészt az egyetemet végzettek közül került ki. A világi papok soraiban, akik a 14. század elején mintegy 500-an, két évszázad múlva pedig legalább kétszer annyian lehettek Erdélyben, már több volt az idehaza tanult „domidoctus”, de néha még egészen kis falvak plébánosainak is sikerült javadalmukból megtakarítani s családjuk vagy patrónusuk által kipótoltatni a külföldi tanulás költségeit. A peregrináció egyéb vonatkozásaira később még visszatérünk.
{373.} MONASZTIKUS ÉS KOLDULÓ RENDEK
Noha Erdély legnagyobb kincséből, a sóból Magyarország nagy bencés kolostorai a Dunántúlon éppúgy, mint a Felvidéken bőkezű királyi adományozás révén kezdettől fogva részesültek, helyette nemigen küldöttek szerzeteseket Erdélybe. Az egyházi élet szerzetesi formája s a belőle fakadó kulturális tevékenység Erdélyben jóval kevesebb szerepet játszott, mint általában Magyarországon. A 12 királyi alapítású bencés kolostor közül egyedül Kolozsmonostor esett Erdélybe, egyetlen hercegi eredetű volt, a meszesi, a premontreiek csak a nagyszebeni és brassói apácakolostorokkal, a ciszterciek pedig mindössze egyetlen kolostorral, a kercivel képviseltették magukat. Nem terjedt el a családi monostorok divatja sem, az egyetlen biztosan ismert, Gyerőmonostor rendháza a 13. század második felében már rom. Talán családi monostor volt még Harina, s ha Erdélyt tágabban számítjuk, akkor Ákos és Almás is. Látni fogjuk, hogy a szerzetességnek nemcsak monasztikus formája, hanem a kolduló rendek intézménye is meglehetősen nehezen, későn, töredékesen vert gyökeret Erdélyben. A szászoknál ki sem alakult a monasztikus forma, hiszen betelepülésük idején ez már Európa-szerte hanyatlóban volt, s közvetlen szomszédságukban a kerci kolostort annyira nem tartották magukénak, hogy mikor később épületeit és birtokait királyi adományként megkapták, kolostorként nem is tartották fenn.
A monasztikus forma legjelentősebb képviselője Kolozsmonostor volt, melynek hiteles helyi működéséről már megemlékeztünk. IV. Béla egyik oklevelében I. Bélát mondja alapítónak, Szent Lászlót jótevőnek, Erzsébet királyné viszont 1341-ben Szent Lászlót alapítóként emlegeti. A nemrég folyt ásatások során egy körtemplom maradványának is tekinthető ívdarab került elő I. Béla kori pénzekkel, valamint román stílű figurális kőfaragványokkal. Eredeti birtokainak a Kolozsvár közvetlen szomszédságában fekvő 7 falut tekinthetjük, melyek nagy részéről 13. századi okleveles adatok is maradtak fenn. További hét faluja feküdt Dél-Erdélyben, ezek azonban a főuri adományozók rokonságával folytatott sűrű pörösködés tárgyai voltak. Az erdélyi nagybirtokos arisztokrácia alsó szintjén álló családokkal egyenrangúnak számító földesúr volt tehát a kolozsmonostori apát, de a Gyalut megszerző erdélyi püspökben nála jóval hatalmasabb ellenfélre talált, noha nem tartozott annak fennhatósága alá. Nemcsak állandó, valószínűleg kikényszerített birtokcserélgetés folyt a két fél között, hanem gyakran nyílt viszály is tört ki. 1220-ban Vilmos erdélyi püspök elfoglalta és leromboltatta a kolostort, a fehérvári kanonokokkal elfogatta az apátot és szerzeteseit, s birtokjogaikat biztosító okleveleiket megsemmisítette. A kolostor újraépült, s hiteles helyi tevékenysége mellett a hagyományos bencés liturgiát ápolta buzgón, mint 1427-ből fennmaradt s 54 kötetet feltüntető könyvleltára tanúsítja. A könyvtárból feltűnően hiányoznak a skolasztikus teológia {374.} alkotásai, majdnem kizárólag szertartáskönyvek szerepelnek a jegyzékben. A kolostort a vajdához és az alvajdához igen jó kapcsolatok fűzték, hiteles helyi megbízatásainak túlnyomó többségét tőlük kapta, és csak kivételesen Erdélyen kívüli főhatóságoktól. A konventi jegyzők nagyobbrészt az erdélyi nemesség iskolázott tagjai közül kerültek ki, s nemegyszer hiteles helyi hivatalnokoskodásuk előtt vagy után az alvajda jegyzői voltak. A hiteles helyi feladatok idővel annyira előtérbe nyomultak, hogy 1460 után apát helyett világi kormányzó vette át az irányítást. 1518-ban Tolnai Máté bencés reformmozgalmába Kolozsmonostor is bekapcsolódott, de aligha tartósan, mert helyben tartózkodó apátjáról Mohácsig nem tudunk. A gazdag és népes konvent tehát főleg jogi ügyleteknél való segédkezéssel és azoknak oklevélbe foglalásával mozdította elő az erdélyi művelődést.
Szinte semmit sem mondhatunk ebben a vonatkozásban a másik erdélyi bencés kolostorról, a meszesiről. 1120 körül alapította Álmos herceg a meszesi „kapu” erdélyi bejáratánál, később különböző királyi adományokban részesült, melyeket 1281-ben Erzsébet királyné megerősített. Apátjáról 1288-ban még hallunk, de ettől kezdve a kolostornak nyoma vész, s ma még romjai sem ismeretesek. Éppen csak romjai ismeretesek az 1200 körül Imre király által alapított kerci cisztercita apátságnak, melynek vallási életéről és művelődési viszonyairól érdemleges adatok nem maradtak fenn.
Sokkal nagyobb jelentősége volt az általános művelődés szempontjából a három prédikáló rend, a dominikánus, az ágostonos és a ferences betelepülésének. Mindhárom jellegzetesen városi rend volt, városlakókhoz szóltak, és keletkezésük is a városi eretnekségek elleni harccal függött össze. Magyarországon a kunok keresztény hitre térítése az ő művük (a 13. században a dominikánusoké, a 14. században a ferenceseké) volt, de bevetették őket a pápák és a királyok a balkáni bogumilok, sőt a hazai és balkáni görögkeletiek megtérítésére is. A huszita mozgalommal kapcsolatban már volt róluk szó mint az uralkodó osztály ideológiai segítőiről, s a románok viszonylatában még szólunk róluk. Elsődleges és a magyar és szász művelődés szempontjából legfontosabb tevékenységük az anyanyelvű prédikáció volt. Sajnos ennek írott emlékei nincsenek, Erdélyen kívül is csak latin nyelvű prédikációikat ismerjük, de nem lehet kétséges, hogy a Mária-kultusz mellett, melynek leginkább képzőművészeti lecsapódásai maradtak fenn Erdélyben, itt is terjesztették a prédikációk exemplumanyagául szolgáló nemzetközi, európai motívumok mellett a muzulmán és indiai eredetű darabokat is magába foglaló mesekincset, mely az erdélyi népek meséiben is lecsapódott, és a népköltészet szerves része lett. Különösen a ferencesek ápolták a magyar szentek kultuszát, ami viszont a székelyföldi templomok gyakori Szent László-képsorozataiban s a részben népi Szent László-legendákban élte túl a középkort.
Elsőként a dominikánusok jelentek meg Erdélyben, két rendházuk, a szebeni és a besztercei a tatárjárás előtt keletkezett, de minden jel szerint a 13. {375.} századra tehető a segesvári, szászsebesi, brassói, gyulafehérvári és alvinci rendházak alapítása is, melyeket 1298 és 1323 közt említnek először. Két késői kolostoruk, a kolozsvári (1397) és az udvarhelyi (1524) közül az előbbi vált jelentős művelődési központtá, szép gótikus könyvtárterme ma is fennáll. Erdélyi dominikánus főiskola, studium generale csak korszakunk legvégén, 1525-ben létesült Szebenben, s a város korai reformációja miatt rövid életű volt, de megmaradt könyvtára. A szintén jelentős brassói dominikánus könyvtár viszont a 17. században elégett, s csak száznál több könyv címét tartalmazó jegyzékéből formálhatunk magunknak képet az erdélyi dominikánusok szellemi életéről, melynek központjában a skolasztikus teológia állt, és gyakorlatát elsősorban a prédikáció töltötte ki. Lényegében ugyanezt mondhatjuk el a ferencesekről és az ágostonosokról is, azzal a különbséggel, hogy egyrészt kevésbé tapadtak a nagyvárosokhoz, és mezővárosokban is szívesen megtelepültek, másrészt több jutott belőlük magyar helységeknek, mint a főként szászokhoz szóló dominikánusokból.
A ferencesek minden jel szerint a tatárjárás után települtek be Erdélybe, legkorábban besztercei kolostorukat említik 1268-ban, de nem sokkal később létesülhettek az 1300 és 1316 közt említett szászvárosi, szebeni és marosvásárhelyi rendházak sem. Erdélyi iskolájuk Szászvároson volt már a 14. században. A ferences rendházalapítás második hulláma a 15. század első felére esik, ekkor keletkeztek a marosfelfalusi, fehéregyházi, csíksomlyói és tövisi rendházak, a két utóbbi a ferencesek nagy barátjának, Hunyadi Jánosnak a támogatásával. Hunyadi volt az előmozdítója az aszketikusabb és mozgékonyabb, ún. obszerváns ferencesek, a korábban Dél-Magyarországon működő „cseri barátok” Erdélybe településének is, akik Hátszegen már 1428 előtt kolostort alapítottak, majd 1448-ban a régi „konventuális” ferencesektől elkülönülő saját rendtartományt szerveztek maguknak. Megkapták a 15. században létesült, fent említett négy kolostort, egy továbbit építtetett nekik Hunyadi Vajdahunyadon, Mátyás király 1486-ban Kolozsvárt, s a 16. század elején szász területen, Medgyesen és Brassóban is megvetették a lábukat, sőt Moldvában Bákó (Bacău) és Havasalföldön Tergovistye (Tîrgovişte) városok katolikus lakosságának gondozását is vállalták. Az obszerváns ferencesek egy része 1514-ben a felkelő parasztok mellé állt, Dézsi András erdélyi tartományfőnök is részt vett a keresztesek toborzásában. Az ágostonosoknak Gyulafehérvárt, Désen és Tordán volt rendházuk.
Különleges figyelmet érdemelnek a dominikánus és ferences apácák, valamint a beginaházak. Ilyenek már a 14. században voltak (Szászváros 1334), de főleg a 15. század végén szaporodtak el, úgyhogy számuk vetekedett a férfikolostorokéval. Dominikánus apácák voltak Brassóban, Besztercén, Kolozsvárt, Segesváron, Szebenben, beginák Szebenben, Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsvárt, Tövisen, Besztercén, Csíksomlyón, Fehéregyházán, Marosfelfaluban és Medgyesen. De nemcsak nagy számuk miatt kell {376.} rájuk felfigyelni, hanem az anyanyelvű kultúrában vitt, többnyire passzív, de fontos szerepük miatt. Az apácákat és beginákat ugyanis nem tanították latinra, úgyhogy az ájtatossági iratokat anyanyelvükre kellett lefordítani, amit szerzetesek végeztek, de a szövegek másolásában néha az apácák is részt vettek. Erdélyben is ismerünk szövegmásoló apácákat s még inkább apácáknak írt magyar nyelvű kódexeket. Ezek mind a 16. század elején készültek. Egyik a marosvásárhelyi beginák számára írott ún. Teleki-kódex, melyben szentek legendáit és elmélkedéseket magyarítottak ferences barátok „harmadszerzetbeli húgok” számára, s amelyet részben maguk a beginák másoltak le. Hasonló tartalmú és keletkezésű az ugyancsak marosvásárhelyi Lázár-kódex, egy bizonyos Katalin „szesztra” okulására. A Székelyudvarhelyi kódexet a Krakkóban tanult Nyújtódi András ferences írta 1526-ban egy tövisi „szesztra”, Judit nevű „húga iránt való atyafiságos szeretetnek miatta”. A kódex a bibliai Judit könyvének magyar fordítását tartalmazza.
Annál többre kell becsülnünk ezeket a késői alkotásokat, mivel korábban még a latin nyelvű egyházi irodalom művelésében sem tudjuk, hogy jeleskedtek volna erdélyi szerzetesek. Különösen a monasztikusok nem, hiszen az 1350-ig Magyarországon keletkezett és helyhez köthető 42 irodalmi emlék közül egyik sem erdélyi eredetű. Igaz, a 14. század közepétől kezdve megszaporodnak az erdélyi kolostorokban a könyvek, sőt a világi papság, főleg a püspökök, kanonokok és főesperesek birtokába is sok könyv került, úgyhogy a Mohács előttről Erdélyben fennmaradt könyvek száma 400-on felül van, de ezek közül nem mindegyik íródott Erdélyben, s főleg nagyon kevés az eredeti erdélyi szellemi termék. Kálmáncsehi Domokos püspök gyönyörű kódexe éppúgy itáliai remekmű, mint amilyen részben lehetett Várday Ferenc humanista püspöknek a Mohács előtti évtizedben mintegy száz kötetből álló könyvtára. Kevés az olyan, biztosan Erdélyhez köthető könyv, mint amilyen pl. egy marosvásárhelyi ferences barát által 1522-ben másolt zsolozsmáskönyv.
ÍRÁS ÉS ÍRÁSTUDÓK
Az erdélyi környezet nem igényelte az eredeti irodalmi alkotásokat, hiszen itt nem volt egyetem, s az egyoldalú jogi tájékozódás miatt eleven teologizálás sem. Ha valamelyik erdélyi származású klerikus írói becsvágyat táplált, azt külföldön, vagy legalábbis Erdélyen kívül élte ki, mint a már említett Apród János küküllei főesperes a királyi udvarban szerkesztett krónikájában, vagy közel két évszázaddal később, 1523-ban Nagyszombati Márton kolozsmonostori apát bécsi tartózkodása alatt írott törökellenes röpiratában. A legkorábbi erdélyi szerzők a hiteles helyek okleveles gyakorlatához kapcsolódva folytattak irodalmi munkásságot külföldön is. Így a 14. században Itáliába vetődött Erdélyi János (Johannes de Septem Castris sive Transilvanus) ferencestől egy {377.} kánonjogi értekezést őriznek Rómában, míg a Krakkóban 1381 körül tanult Petrus de Dacia naptárszerkesztőként vált külföldön közismertté. Ugyancsak külföldön, Firenzében szerzett magának hírnevet a kolozsvári származású dominikánus, Nicolaus de Mirabilibus, aki Lorenzo Medici előtt vitatkozott egy ferencessel az eredendő bűnről, majd 1489-ben hazajött, és a rend budai főiskoláján tanított, annak statútumait is összeállította, végül pedig magyarországi rendfőnök lett. Ez a néhány példa is mutatja, hogy az erdélyi egyházi értelmiség együtt haladt a katolikus keresztény kultúrával, élt hazájában annak vívmányaival, sőt hazáján kívül gyarapította is.
Ha eredeti művek nem keletkeztek is nagy számban erdélyi klerikusok tollán, írni azért sokan tudtak Erdélyben. Egészen biztosan írtak már igen korán kódexeket Kolozsmonostoron és a gyulafehérvári káptalan scriptoriumában még Karoling eredetű betűtípussal, de a Párizsban tanult papok és szerzetesek a 12. század vége felé a gótikus írásmód átmeneti formáit is kezdeményezték. Az okleveles gyakorlat, melynek hazai kezdeményezőit éppen az erdélyi püspökök sorában említettük, párizsi mintájú gótikus írással kezdődött Erdélyben is, melyet a 13. század folyamán az itáliai formák váltottak fel. A 14. század közepétől kezdve azután az erdélyi diákok százait befogadó közép-európai egyetemek, a prágai, bécsi és krakkói saját gótikus kurzívájukat terjesztették el, melyet az erdélyi iskolák is átvettek. (Pécs egyetemének erdélyi látogatottságáról s az írásbeliség terjedésére gyakorolt hatásáról nem tudunk.) A humanista írást a 15. század közepétől kezdve az Itáliában tanult főpapok szűk köre használta, és csak a reformáció tette általánossá.
Eleinte pergamenre írtak, a 14. század óta javuló minőségű hazai gyártmányúra, mely a 15. század elején elérte a nemzetközi színvonalat, de akkorra már csak az ünnepélyes oklevelek és liturgikus könyvek anyagául szolgált, mert a mindennapos használatból kiszorította a papiros. Erdélyben egy nemzedékkel később kezdtek papírra írni, mint a külső Magyarországon, az első vajdai papíroklevél 1345-ből, az első kolozsmonostori 1348-ból, az első gyulafehérvári káptalani 1350-ből maradt fenn. 1400-ig még vegyesen használtak pergament és papírt, mert az utóbbit Erdélyben 1545-ig nem gyártották, hanem külföldről hozták be. Az írásbeliséget elsősorban a hiteles helyek terjesztették, de az írástudás hovatovább a papok és szerzetesek túlnyomó többségére kiterjedt. 1300 körül megkövetelték tőlük, hogy legalább olvassanak, 1389-ben már azt is, hogy írni tudjanak latinul. Az írástudó klerikusok száma ekkorra úgy megnövekedett, hogy az 1397. évi országgyűlés megtiltotta külföldieknek erdélyi egyházi javadalmakra való kinevezését, 1498-ban pedig már a belső versengés is oly nagy lett, hogy egynél több javadalmat senkinek sem akartak engedni.
Az egyházi értelmiség megszaporodása munkanélküliséget okozott az egyházon belül, de forrása lett a laikus írásbeliségnek, mert az egyházi {378.} javadalomhoz nem jutó klerikusok, a „scolasticusok” az országos, megyei és városi hivatalok szolgálatába állították írástudásukat, eleinte mint alkalmi íródeákok, később mint állandó hivatalnokok. Természetesen az erdélyi vajda kancelláriáján helyezkedtek el a legkiválóbbak. Mivel a vajdák többnyire külső magyarországi nagyurak voltak, a tényleges igazgatási és bíráskodási feladatokat az alvajda látta el, aki mellett állandóan 3-4 írnok működött. A vajdai kancellária szervezete viszonylag későn, Lépes Loránd alvajda (a parasztfelkelésben oly nagy szerepet játszó püspök testvére) idején, 1415 és 1437 közt állandósult, vezetője a protonotárius lett, akit idővel nem is annyira a vajda, mint a tartomány tisztviselőjének kezdtek tekinteni (1442-től: partium Transsylvanarum prothonotarius). Ítélőmesteri joga azonban nem volt, a vajdák ítélőmestereket még sokáig a királyi udvarból kaptak. Csak Báthori István (1479–1493) és Szentgyörgyi Péter (1499–1510) vajdasága alatt, mivel ők egyben országbírók is voltak, egyesült egy személyben a vajdai és országbírói ítélőmesterség, eleinte gyakorlatban, azután elvileg is. Olyan nevezetes személyek, mint Thuróczi János, a krónikaíró vagy Magyi Pál, egyben alvajda, valamint Werbőczy István viselték ezt a kettős hivatalt, ez utóbbi azután is, hogy Szapolyai János csak vajda volt, és nem egyben országbíró is. A kancelláriai nótáriusok élén a titkár (secretarius) állott, legalább 1503 óta. Szapolyai oldalán tűnt fel ebben az állásban az első nemesi származású hivatásos hivatalnok is, Szucsáki János, aki nem birtokszerzés és arra való visszavonulás céljával lépett értelmiségi pályára, hanem azon meg is akart maradni. Előbb vajdai, azután kolozsmonostori konventi jegyző volt, s onnan tért vissza vajdai szolgálatba mint a vajdai kancelláriát ténylegesen vezető titkár. 1493-tól vajdai jegyzőként kezdte hasonló pályáját Kecseti László, valamint Barcsai Pál vajdai titkár is. Ez utóbbi azután 1519-től az országbírói hivataltól elvált külön vajdai ítélőmesterségre lépett elő, s ezzel létrejött a vajdai kancellária saját hierarchiája, mégpedig – mint az a felsorolt nevekből is kiderül – az iskolázott erdélyi nemesség soraiból.
Ennek a növekvő számú társadalmi rétegnek nevezetes tagja volt Rődi Cseh István, aki nem lépett hivatalba, hanem birtokán gazdálkodott, de írástudását megyéje szolgálatába állította. 1508-ban egy megyei menlevelet fogalmazott magyarul, egy évvel előbb pedig – első erdélyi magyar nyelvemlékként – végrendeletet írt anyanyelvén. Családjában hagyomány volt a műveltség, hiszen 1440-ben egy kanonok tagja volt, s ezt a hagyományt akarta folytatni azzal, hogy idősebb fiát kielégítve, mindenét tanulni vágyó kisebbik fiára hagyta: „valami lábas barmom leszen házam táján… [és] az többit, mint ezüst marhámat, mindenemet hagyom az Péternek, hogy taníthassák és az eskolát el ne hagyassák vele.”*
{379.} Az egyházi és világi értelmiség tehát a 16. század elején már nemcsak latinul, hanem magyarul és természetesen németül is írásba tudta foglalni mondanivalóját. A fejlődés igen gyors volt. Hunyadi János még írástudatlan volt, halála után száz évvel gyakorlatilag már minden erdélyi nemes férfi tudott írni-olvasni. A városi műveltség párhuzamosan fejlődött a nemesivel, sőt valamivel meg is előzte azt. A nagyobb városokban a hiteles helyeket pótló közjegyzők működtek a 14. század közepétől kezdve; mintegy száznak a nevét is ismerjük. Sok külföldi is volt köztük, akik a fejlett német birodalmi városi okleveles gyakorlatot honosították meg Erdélyben. Latinul és mindig pergamenre írtak. A 15. században a patríciusok, de részben a céhes polgárok is iskolázottak voltak, s a 16. század elejére a városokban a plebejusréteg és a nők kivételével gyakorlatilag nem volt már analfabéta. A falvak természetesen lassabban követték földesuraikat és a városokat még a szász vidékeken is. 1521-ben a Beszterce vidéki szász falvak bírói és esküdtjei azzal az indoklással kértek számvevőt a városból, hogy „a számolásban és az írásban tanulatlanok”. A 14. század végétől kezdve vándordiákok segítették ki a falvakat írásbeliségben, különösen ott, ahol nem volt plébános és mellette „skolasztikus” tanító. Az írás-olvasás még évszázadokig nem hódította meg a falvak népét.
HAZAI ÉS KÜLFÖLDI ISKOLÁZÁS
A papi és szerzetesi utánpótlást képző, magasabb szintű külföldi tanulásra előkészítő káptalani, konventi, kolduló rendi iskolákról már szóltunk, ezek azonban kizárólag a magukat egyházi szolgálatra elkötelezetteket fogadták be. Szélesebb körű hazai iskolázásnak elvileg minden plébánia mellett lennie kellett, valójában azonban csak lassan terjedt a nagyobb városokból a kisebbekre, majd a falvakba. A 14. században Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban, Besztercén működött plébánosi felügyelet mellett városi iskola, s nem is alacsony színvonalon, hiszen Szebennek már a 14. század végén említik parochiális könyvtárát, mely egyben az iskola könyvtára is volt. 1442-ben 138 kötetet számlált. Papi magánkönyvtárakról is tudunk, amelyek szintén segíthették a tanítást. Falusi iskolát már 1332-ben említenek Zsukon, „scholasticus” tanítót a 15. század közepén hat erdélyi magyar faluból ismerünk, nyilván szász is sok volt. De hiába voltak akár egyetemjárásra is előkészítő iskolák Erdélyben mindaddig, amíg csak a távoli Itália és Franciaország egyetemein lehetett továbbtanulni. Erre csak a főnemeseknek és a leggazdagabb patríciusoknak futotta. A helyzet akkor változott meg alapvetően, amikor a 14. század derekán létrejöttek a kelet-közép-európai egyetemek Bécsben, Krakkóban, Prágában, Pécsen. Ezeken már elérhető távolságban és megfizethető költséggel tanulhattak az erdélyi középrétegek, városi és mezővárosi céhes polgárok, valamint a birtokos nemesek fiai.
{380.} Pécs középkori egyeteméről a források megsemmisülése miatt keveset tudunk. Tanulóinak névsora nem maradván fenn, azt sem mondhatjuk meg, hogy hány erdélyi tanult ott. Jól vagyunk viszont tájékozva Bécs és Krakkó erdélyi hallgatóiról, s ha töredékesen is, a prágai erdélyi diákokról. E három közeli egyetemre járt a középkori erdélyi peregrinusoknak több mint 90%-a. Bécsbe 1368-ban, Prágába 1369-ben iratkozott be az első. Krakkót eleinte nem látogatták, csak az ösztöndíjakat adóknak a huszitizmustól való félelme miatt 1409-ben egyszer s mindenkorra félbeszakadó prágai tanulás pótlására indult meg az egyre növekvő áradat Krakkó felé, ahol 1405-től 1442-ig kisebb kihagyásokkal, azután pedig Mohácsig minden évben találunk erdélyi diákot. Hasonló töretlen folyamatosság mutatkozik kezdettől végig a bécsi egyetem látogatottságában. Távolabbi egyetemekre ritkábban jutottak el erdélyiek. Itália egyetemei közül leginkább a bolognaira és a padovaira, az előbbire 1464-től, az utóbbira 1468-tól kezdve néhányan szinte évente; jóval kevesebben, de ugyancsak Hunyadi Mátyás reneszánsz orientációja következtében Róma, Nápoly, Ferrara, Perugia, Firenze és Siena egyetemeire. A németországi egyetemek Mohács előtt még korántsem vonzották annyira a magyarországiakat, mint majd a reformáció korában. Korszakunkban Lipcsében, Heidelbergben, Ingolstadtban és Kölnben találunk összesen kéttucatnyi erdélyi hallgatót.
A középkor folyamán, pontosabban 1520-ig 2026 erdélyi diák külföldi peregrinációjáról van tudomásunk, közülük 200 kivételével származási helyüket is ismerjük. Százon felül tanultak Szebenből (285), Brassóból (267), Kolozsvárról (122), de ide számíthatjuk 95 diákjával Segesvárt is. Nyilván ezek voltak az erdélyi „nagyvárosok”, s talán a bizonytalanul adatolt Beszterce is közéjük tartozott. 26–50 diákot küldött külföldre Medgyes, Szászsebes, Berethalom, Nagydisznód, Torda, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Szentágota és Dés. Csupa szász és vegyes szász–magyar lakosságú városkáról van szó. 10 és 25 közti számban ismerünk peregrinusokat Kereszténysziget, Szelindek, Beszterce (?), Muzsna, Prázsmár, Földvár, Kőhalom, Hermány, Segesd, Vidombák, Régen, Alvinc és Marosvásárhely túlnyomóan szász, csak a legutóbbi esetében tiszta magyar (székely) helységekből. 60 további erdélyi település 2–10, 34 pedig 1–1 külföldjáró diákkal szerepel a névsorban. Az utóbbiak közt már nemcsak városkák, hanem falvak is szerepelnek.
Területileg legsűrűbben az Olt–Nagy-Küküllő közti Szászföldön és a Barcaságon találjuk a diákok származási helyét, csak kevéssé ritkábban Beszterce és a hozzá csatlakozó földesúri szász falvak vidékén. Nyilvánvaló, hogy a külföldi egyetemeket látogató erdélyiek többsége szász volt. Ennek kétféle oka is lehet. Bécs, Prága, Krakkó német nyelvű polgársága vonzó környezetet biztosított a szász diákoknak, míg a magyaroknak nyelvi nehézségekkel kellett küzdeniök. Ez persze nem vonatkozik a szóban forgó egyetemek egységesen latin tannyelvére. Ennél is fontosabb volt azonban a szász egyházközségek kedvező jogi helyzete. A szebeni és brassói dekanátus 37 {381.} plébániája főesperesi hatáskörben maga intézte gazdasági ügyeit, és maga végezte a jövedelmező egyházi bíráskodást, ezek az erdélyi püspök alól is ki voltak véve, s közvetlenül az esztergomi érsek alá tartoztak. Ezeken kívül, az erdélyi püspök joghatósága alatt, de főesperesi jogkörrel bírtak a szabad városok, valamint 250 szászföldi plébánia papjai is. Kézenfekvő, hogy ezek a szabad papválasztási joggal bíró helységek egyrészt maguk küldhettek ösztöndíjasokat külföldi egyetemekre, hogy az egyházi bíráskodást ellátni képes művelt plébánosaik legyenek, másrészt a plébánosnak megválasztott papok jelentős javadalma magában is elegendő volt arra, hogy saját költségen utólag megszerezzék az egyetemi végzettséget. Ilyen előnye a magyar (és ezen belül) székely városkáknak és falvaknak nem volt, az erdélyi püspök kemény keze és adóprése alatt sem önálló papválasztás, sem egyetemjárást lehetővé tevő papi jövedelem nem adódott.
A magyar és székely egyetemlátogatók területileg igen vegyesen oszlanak meg. Legtöbben a Kis-Szamos völgyéből, Kolozsvár mellett Kalotaszegről és a Mezőség Szamos-jobb parti falvaiból, valamint a Maros mentén Alsórépától Marosillyéig sorakozó folyó menti helységekből, viszonylag nagy számban Csulától Alpestesig a Sztrigy völgyéből jöttek. Székelyek inkább csak Aranyos- és Marosszékből mentek külföldre tanulni, a keleti székek csak néhány helységgel szerepelnek (Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós, Nyujtód, Vargyas, Uzon), s olyan városkák hiányoznak a névsorból, mint Sepsiszentgyörgy, Udvarhely, Csíkszereda. A reformáció korában is még sokat említett székely „műveletlenség” tehát a középkori iskolázási előfeltételek hiányában gyökerezik.
Társadalmilag a városok és városkák iparos népessége van erősen képviselve, mint azt a sok Szabó, Kovács, Varga, Szűcs, Ötvös, Takács, Mészáros és ritkábban más foglalkozásnévből származó családnév (latin, német, magyar formában) bizonyítja. A kezdettől fogva szereplő arisztokratákhoz és főpapokhoz meg a városiakhoz a 15. század második felében felzárkózik az erdélyi magyar nemesség is, köztük olyan fényes pályát befutókkal, mint Kecseti Agmánd Péter, 1445-ben királyi kancellár, vele egy időben Mérai Tamás és unokaöccse, Barnabás gyulafehérvári kanonokok, a századfordulón pedig Frátai Szentes Máté ugyancsak gyulafehérvári kanonok. A vallásváltoztatás révén magyarosodó román eredetű nemességből is nem egy került külföldi egyetemre, így a Kolozs megyében birtokot szerző osztrói román család tagja, Haczaki Márton humanista váradi segédpüspök vagy az egyébként főleg katonai pályán előretörő Csulaiak közül az egyik.
Szellemi érdeklődésük és pályaválasztásuk tekintetében az erdélyi peregrinusok közül legtöbben jogi tanulmányokhoz vonzódtak, ami a hiteles helyek hivatalnoki, valamint a kiváltságos plébániák papi állásainak betöltéséhez szükséges jogi tudás igényéből magyarázható. A kereken 2000 erdélyi diákból közel félezren szereztek baccalaureusi és magisteri fokozatot, jóval kevesebben {382.} doktorátust. Ez utóbbiak közül négyen filozófiai, öten orvosi, öten teológiai, 57-en pedig jogi doktorok voltak, ami ugyancsak a jogi tudás nagyrabecsülésére mutat. Ez az utóbbi mozzanat különös súllyal bizonyítja, hogy az erdélyi egyházi és az abból fokozatosan kiváló világi értelmiség a szászok nagyarányú részvétele ellenére is az általános magyarországi művelődési ideálokhoz igazodott.
ERDÉLYI ROMANIKA
A külső magyarországi mintaképekhez való igazodás jellemzi a középkori erdélyi művészi tevékenységet is. Noha Erdély, török kori viszonylagos megkíméltsége miatt, a történelmi Magyarországnak középkori műemlékekben leggazdagabb tájai közé tartozik, külön erdélyi művészeti jellegzetességekről csak annyiban beszélhetünk, hogy a Magyar Királyságon belül ható és alkotó stílusáramlatok közül egyesek inkább, mások kevésbé gyökereztek be Erdélybe, néha meg összefonódva helyi sajátosságokat öltöttek, melyek a különböző társadalmi és etnikai tagozódásnak megfelelően más és más művészeti jellegűvé tették a megyei magyar, szász és román, a székelyföldi és a szászföldi tájakat. Külön színezetet adnak Erdélynek a török veszély miatt erődített szász és székely templomok, egyébként azonban az erdélyi építőművészetre nagyfokú konzervativizmus jellemző. Áll ez nemcsak abban a tekintetben, hogy a stílusáramlatok itt hosszabb ideig maradtak elevenek, és lassabban váltották egymást, mint nyugati szülőföldjükön vagy akár a külső Magyarországon, hanem abban is, hogy a reformáció átalakítás nélkül őrizte meg a középkori templomokat, melyeknek száma és formai változatossága a plébániák és a szerzetesrendek párhuzamos építkezései folytán nagyobb volt, mint amennyit, illetve amilyent a protestáns istentiszteleti gyakorlat igényelt.
Így és ezért lett Erdély a magyarországi középkori építészetnek valóságos múzeuma, igaz, provinciális átlagszinten, mivel ritka a reprezentatív alkotás. Viszonylag nagy területen egyetlen püspökség csak székhelyén igényelt nagyszabású építkezést. A kolduló rendek megjelenése előtti szerzeteseknek – mint láttuk – kevés rendháza volt Erdélyben, s a két királyi monostornak, a meszesinek és a kolozsmonostorinak eredeti formáját nem ismerjük. A világi nagybirtok a külső magyarországinál gyöngébb és szétszórtabb lévén, szerényebb építkezéssel kellett megelégednie. Míg Dunántúlon 28, az Alföldön 32, a Felvidéken 15 nemzetségi monostort ismerünk, addig Erdélyben mindössze négyről tudunk.
Mindennek ellenére Erdély büszkélkedhetik a jelenlegi formájában legkorábbi magyarországi püspöki székesegyházzal, a gyulafehérvárival. Ez sem az eredeti, mert az – a régészeti feltárásokból ítélve – Szent István székesfehérvári háromhajós bazilikájához hasonlított, s mellette egy 10–11. századra keltezhető körtemplom (keresztelőkápolna?) állott. A régi épületeket lerombolva, a mostanit a 12. század végén kezdték építeni a királyi udvarból {383.} terjedő késő román franciás stílusban háromhajós bazilikának, kereszthajóval, széles köríves szentéllyel, a családi monostorokéra emlékeztető főhomlokzatán két toronnyal. A korábbi épületnek néhány 11. századi beépült faragvány őrzi emlékét. A tatárjárás kori károsodások helyrehozatalát Jákhoz kapcsolódó kőfaragók végezték, sokszögben záródó szentélye korai gót stílusban 1270 után épült. 1277-ben újabb súlyos károsodás érte a székesegyházat, vizaknai Gyán vezetésével egy szász csapat felgyújtotta. A helyreállítás során 1287-től Jean de Saint Dié dolgozott rajta, s 1291-ben már a leégett tetőszerkezetet pótolhatták erdélyi szász ácsok. Gótikus és reneszánsz kápolnákkal, faragványokkal kiegészítve nemcsak képviselte, hanem terjesztette is Erdélyben a magyarországi építészeti és szobrászati stílusfejlődés legmagasabb színvonalú új meg új eredményeit. Hatása magyar és szász templomokon egyaránt felfedezhető.
Az erdélyi püspökség határain belül, Kraszna megyében épült 1150 körül Ákoson, szigorú román stílusban a falunévadó nemzetség háromhajós, félkörszentélyes, kéttornyú monostori temploma. Valamivel szerényebb párját a 13. század legelején építette Harinán valószínűleg az egyik legkorábbi kívülről jött nagybirtokos, Kácsik Simon családi monostori templomnak, mely azonban ezt a célt nem sokáig szolgálhatta, mert alapítója belekeveredett a Gertrúd királynő megöléséhez vezető összeesküvésbe, és birtokai másokra szálltak. Harina az erdélyi püspöké lett. Az almási monostor 1238-ban a Borsa nemzetség kezén kerül először okleveles említésre, de román stílű toronyablakának maradványából következtetve akár 12. századi is lehetett, s talán eredetileg a Borsa nemzetségé volt. Később, de még a tatárjárás előtt vette át a nemzetségi monostorépítés divatját egy másik ősfoglaló erdélyi nemzetség. A Mikola nemzetség egyik ágáról nevezett Gyerőmonostor templomának földesúri karzata, két tornya, érdekes szobordísze van, de egyhajós, amilyenek a korai erdélyi magyar és székely templomok voltak.
Okleveles adatok hiányában nem tudjuk, hogy püspöki és monostori templomokon kívül mikor kezdődött az egyházi kőépítkezés Erdélyben. A királyi megyeszékhelyeknek feltehetően volt kőtemploma már a 11. században is, de éppen a legrégebbieknek, a dobokainak, a kolozsinak, a tordainak nem maradt sem írott, sem régészeti nyoma. Ha feltételezzük, hogy a Malomfalvánál kiásott vár esetleg Uzd megye központja volt, akkor az ott feltárt templomból következtethetően egyhajós, félköríves diadalívvel elválasztott, félkör alakú szentélyű templomokra kell gondolnunk. Igényesebb építmény volt az 1200 körül épült küküllővári, mely a gyerőmonostorihoz hasonló egyhajós, félkör alakú szentélyű, kéttornyos templomnak épült, román stílusú ablakai külső magyarországi (egregyi, csarodai) mintákhoz igazodtak. A tatárjárás után azonban háromhajóssá építették át, s a toronypárat egyetlen hatalmas, a nyugati homlokzatba beugró, azt majdnem átfogó toronnyá vonták össze. Hasonló átalakításon ment át Segesvár „hegyi temploma” is. {384.} Fehér megye széttagolódása során, talán már a tatárjárás előtt létrejött Segesvár „comitatus”, melynek várát 1280-ban említik először (castrum Sex), 1298-ban pedig már Schespurch német nevén, de még 1339-ben is fennáll „comitatus Segusvar”. Székhelyét a király valószínűleg a kézdi székelyek Aranyosszékbe költözésekor adta át német telepeseknek, de ezek csak 1367-ben kapták meg a szabad királyi városi rangot s azzal együtt a környékbeli szász falvak feletti bíráskodást. Így jött létre a segesvári szász szék, sorrendben az utolsó szász autonóm kerület. Mindez jól tükröződik a „hegyi templom” történetében. Helyén eredetileg egy jellegzetesen magyar (székely) egyhajós félkörszentélyes templom állott, mely ma is altemploma a ráépült háromhajós, nyugati homlokzatán széles tornyú bazilikának, illetve az abból a 14. század folyamán átépített gótikus csarnoktemplomnak. Küküllővár temploma is háromhajós bazilikális, alighanem szászoknak tulajdonítható. Küküllő megyéből azonban nem lett szász szék, megmaradt megyeszékhelynek, a megye szász lakossága pedig jobbágysorba került, mint a magyar parasztok.
|
1 Szarvaskend 2 Szentbenedek 3 Szásznyires 4 Magyarborzás 5 Magyarszentpál |
6 Magyarsárd 7 Magyarkiskapus 8 Magyarnagykapus 9 Marosszentgyörgy 10 Marosszentanna |
11 Maroskoppánd 12 Csombor 13 Kisprázsmár 14 Kereszténysziget 15 Szászújfalu |
16 Dolmány 17 Szenterzsébet 18 Kistorony 19 Nagyszeben 20 Szászorbó |
Küküllővár és Segesvár templomainak háromhajóssá alakítása tehát a szász népességnek a tatárjárás utáni észak felé terjeszkedésével függ össze, s ezzel azt is megmondottuk, hogy a gyulafehérvári székesegyház és a monostori templomok kivételével a háromhajós templomok szászok által szászoknak épültek. Ezt igazolja egyébként az összefüggő szász népterületen kívül eső, magyar lakosság közé ékelt német települések, Boroskrakkó, Tövis és Déva háromhajós temploma is. Ezek Dél-Erdélyben a háromhajós plébániatemplomok legnyugatibb és Küküllővárral, Segesvárral együtt legészakibb előfordulásai. Kelet felé a sort Homoróddaróc és Földvár háromhajós templomai zárják, ezektől északra és keletre már csak egyhajós templomok következnek. A román stílusú egyhajós plébániatemplomokat tehát, melyek egyébként szerkezetileg és külsejükben teljesen azonosak a külső Magyarország tatárjárás előtti templomaival, a magyar, illetve székely népességnek tulajdoníthatjuk. Építési koruk kezdete nyilván a szászok század közepi betelepülése elé esik, de a régészeti és művészettörténeti kutatás jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy az egyhajós erdélyi falusi plébániatemplomok bármelyikét a 12. század végénél korábbra keltezhesse. Ennek egyik oka, hogy a régészeti kutatások csak ritkán terjedtek ki a Szent László rendelkezése óta a templomok mellé telepített temetőkre. De ha 11–12. századi temetőket feltártak is, azoknak időrendi kapcsolata a templomokkal főleg azért nem állapítható meg kétséget kizáróan, mivel az utóbbiak tekintélyes része a tatárjáráskor elpusztult, s újjáépítésük – legalábbis egy ideig – a réginek változtatás nélküli helyreállítására korlátozódott. Amíg további kutatások a 12–13. század fordulójánál korábbi keltezéseket nem tesznek lehetővé, meg kell elégednünk azzal a feltételezéssel, hogy a kőtemplomokat – vagy legalábbis azok egy részét – fa- vagy paticstemplomok előzték meg, melyeknek nem maradt a régészet jelenlegi eszközeivel feltárható nyoma.
{385.} Mindenesetre van néhány időrendi tájékozódási lehetőségünk. A legjelentősebb ezek közül az egyhajós plébániatemplomok szentélyeinek alakja, a koraiak félkörösek, a későbbiek négyszögűek, váltási idejük körülbelül a tatárjárással esik egybe. Bizonyos keltezési nehézségek abból adódnak, hogy nem egy bizonyítható esetben (pl. Domokos és Kide esetében), s talán ásatással igazolható más esetekben is, az eredeti félkörös szentélyt négyzetessé építették át, ami a templom tatárjárás előtti keletkezésére utal, kivéve, ha biztos adatunk van arra (mint Magyarsárd és Egrestő esetében), hogy konzervativizmusból a tatárjárás után újonnan alapított templom félkörös szentéllyel épült. Egészében azonban elfogadhatónak látszik a félkörös szentélyű plébániatemplomok zömét a tatárjárás előttre keltezni, ami egyben az 1241 előtti magyar, illetve székely településterület – a helynevek alapján már a korábbiakban vázolt – határait is kijelöli. További keltezési lehetőséget adnak az elpusztult vagy gótikus stílusban átépített templomokból fennmaradt és azonosíthatóan román kori részletek (faragványok, főleg oszlopfők, kapuzatok, ablakkeretek). Ezek közül kiemelkedik Marosszentimre ma gótikus templomának a 12. század végére keltezhető román stílusú déli kapuzata, mely a kor nagyművészeti motívumai mellett a népművészet első ismertjegyeit képviselő rozettáival nemcsak korjelző, hanem a falusi templomépítés díszítő igényeiről is hírt ad. Ilyen korai díszítőelemek keltezik Baca lerombolt és Bonchida tatárjárás után erősen átépített templomát is.
A legkorábbi erdélyi magyar (és székely) falusi plébániatemplomok tehát viszonylag kis méretű, egyhajós, a hajótól félköríves diadalívvel elválasztott félkör apszisú építmények voltak, keskeny félköríves ablakokkal, melyek egyike az apszis közepéből nyílt. A nyugati homlokzaton belül néhol félköríves árkádokon nyugvó kegyúri karzat állt. A kegyúri karzat fölé épült – ha volt – a torony, mint pl. Tompaházán, de a tatárjárás előtt a templomok többnyire torony nélküliek voltak. A kegyúri karzat alatti bejárat kapuzatát faragványokkal díszítették, a templom belsejében az oszlopfők és gyámkövek kaptak valamelyes díszítést, s az igényesebb építtetők talán falképeket is készíttettek, amire a külső Magyarországon nem egy példát találunk, de Erdélyben a 13. századból templomi falképet nem ismerünk. Korai típusú félkör szentélyes egyhajós plébániatemplomok eredeti vagy részben átépített állapotban, néha töredékes maradványaikban a magyar népterület majdnem minden táján megtalálhatók, többségüket régészeti vagy okleveles bizonyítékok alapján a tatárjárás előttre lehet keltezni. Legészakibb előfordulásuk a Lápos-völgyi Domokos, a Nagy-Szamos mentén Baca és Csicsókeresztúr. A Kis-Szamos alsó szakaszán, a honfoglaló nemzetségek földjén Szentbenedek temploma őrzi mindmáig leginkább, Szásznyíres, Cege, Szarvaskend, Bonchida temploma több-kevesebb módosítással az eredeti formát, Alsózsuk templomának csak leírása maradt fenn. Kolozsvár és Kalotaszeg vidékén a Mikola nemzetség öt falujának (Szamosfalva, Magyarkiskapus, Derite, {386.} Kalotaszentkirály és Magyarókereke) van félkör apszisú temploma, ilyen még a környéken Kajántó és Magyarsárd temploma is. A Maros és az Aranyos völgyében megyei területen Marosfelfalu, Abafája, Mészkő, Tompaháza, Magyarpéterfalva, Marosszentimre és Bokaj képviselik a régi típust, a székely székekben pedig kettő kivételével mind: Marosszentkirály (egyedül tornyos!), Harcó, Marosszentanna, Marosszentgyörgy, Nyomát, Székelyvaja, Várhegy, Karácsonfalva, Homoródszentmárton, Bibarcfalva, Oklánd, Szentlélek, Felsőboldogfalva, Bögöz, Réty, Gidófalva, Árkos, Miklósvár, Gelence, Gyergyóalfalu, Csíksomlyó, Csíkrákos, Csíkszentdomokos és Csíkszentkirály. A négykaréjos, centrális templomnak, mely a külső Magyarországon is gyakori, Erdélyben nyugaton Algyógy, keleten Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós a képviselője.
Ezek a korai típusú templomok feltűnően a Kis- és Nagy-Szamos szögében, valamint a Maros mentén és a Székelyföldön sűrűsödnek, meglepő módon azonban ritkulnak a Szamos–Maros közén, a magyarság által leginkább megszállt Mezőségen, valamint a Nagy-Küküllő völgyében. Úgy látszik, a tatárjárás pusztításait leglassabban a Mezőség heverte ki, míg a Nagy-Küküllő völgyét a székelyek a tatárjárás után tömegesen hagyták el, hogy részben Aranyosszékbe, részben talán a keleti székekbe is költözzenek. A székelyek helyét szászok foglalták el, akik a 14. században gótikus templomokat építettek maguknak. Küküllővár és Segesvár fentebb tárgyalt építéstörténetéből remélhetjük, hogy a régészeti kutatás esetleg további egyhajós templomok maradványait tárhatja fel a volt székelylakta vidéken.
A tatárjárás után megindult újjáépítés már változás jegyében ment végbe: a félkör apszist négyszögű szentély váltotta fel. Néhol, mint Kidén és Domokoson, megtalálhatók az eredeti félkör apszis nyomai, s talán máshol is megtalálhatók lesznek. Az új divathoz való alkalmazkodás sok helyen eltakarhatta a templom korábbi eredetét, de kétségkívül számos teljesen új templom is épült. Ezeknek egyik jellegzetessége a négyszögű szentélyen kívül a földesúri karzatra ráépülő torony, mely a tatár veszély és a belső anarchia korában védelmi célt is szolgált. Ez időben Erdély-szerte lakótornyokat is építettek, elsősorban a király, de magánosok is; legjellegzetesebb példáik a sebesvári kerek és a radnai és kelneki négyszögű torony. Valószínűleg sokkal több volt belőlük, mint ami fennmaradt, mert 1291-ben III. András elrendelte, hogy „a templomokra vagy más helyeken ártalomra épült tornyokat vagy várakat mindenestől rombolják le”.* Ekkor már az újabb tatár támadásnál is nagyobb veszély volt a belháború, s ezt kívánta támaszpontjaitól megfosztani a király. Teljes sikert aligha ért el, de a rombolás magánkezdeményezésből is folyhatott, s nem egy templomtorony eshetett áldozatául.
{387.} A tatárjárás után épült templomok másik jellegzetessége a korábbinál gazdagabb kőfaragásos díszítés. A magyar templomok területén két kőfaragó műhely tevékenységéről tudunk, mindkettő Kolozsvár környékén működött. Az egyik valószínűleg 1250 körül Kolozsmonostorhoz kapcsolódott, s az azóta megsemmisült magyarszentpáli és kolozsi templomok oszlopfőtöredékeiből, valamint egy Szamosfalváról származó keresztelőmedencéből következtethetően bencés késő román, közelebbről normann, valószínűleg Jákon, illetve a Gyulafehérvárt dolgozó jáki mestereken keresztül elsajátított mértani motívumokat alkalmazott. A másik műhely Kolozsvárt települt meg, és Monoszló nembeli Péter erdélyi püspök megrendelésére dolgozott 1270 és 1330 között a püspök által egyenes záródású szentéllyel építtetett vistai templom kapuzatán. Az utóbb átépített magyarnagykapusi templom kapuzatának díszítése, valamint a ma már nem álló türei és gyalui román stílusú templomok ékítménytöredékei is ugyanazoknak a kezeknek a művei. Az életszerű szőlőlevelek és -fürtök, virágok már a korai gótika motívumaival díszítették ezeket a román stílusú építményeket.
Az egyenes szentélyzáródású templomok a 13. század második felében ugyanazokon a vidékeken jelennek meg, mint a félköríves apszisúak, de északkelet felé a Sajó völgyére is átterjednek. Itt Sajóudvarhely, Sajószentandrás, Magyarborzás, Szászmáté; a Nagy-Szamos mellett Kozárvár; a Kis-Szamos mentén Alsó- és Felsőtök, Magyarderzse, Bádok (eredeti román stílusú toronnyal!), Kecsed (romokban), Ormány, Néma, Ördöngösfűzes, Szásznyíres, Botháza; Kolozsvár környékén Pata, Magyarfenes, Vista, Ketesd, Sárvár, Türe, Gyalu (e két utóbbi töredékekkel), Magyarkapus (kapuzatával); az Aranyos mentén az igényes gerendi mellett Alsójára, Várfalva, valamint a csak oklevelesen ismert Szarkad és Mezőörke, a Maros mentén Magyarrégen (rom), Maroskoppánd, Marosnagylak (kivételesen kéttornyú!), Marosújvár (rom), Enyedszentkirály, Alsóorbó, Borbánd; Hunyad megyében Őraljaboldogfalva, valamint nyugati toronnyal Zeykfalva és a szentélyre épült toronnyal Malomvíz-Kolcvár (mindkettő görögkeleti) templomai képviselik az új szentélytípust. Székelyföldön mindössze két ilyen templom épült, Nyárádszentmártonban és Ikafalván. A tatárjárás utáni templomépítés során az egyhajós magyar ízlés a Szászföld szélein Récsén, Rosszcsűrön, Szászfehéregyházán és Homoródon is hatott.
Ha tekintetbe vesszük, hogy az elvileg minden katolikus templomos helyet felsoroló 1333–1337. évi pápai tizedjegyzékben a fentebb megnevezett félkör apszisos, négykaréjos és négyszögű szentélyes 89 erdélyi magyar templomból mindössze 41 szerepel, valamint azt is, hogy az említett jegyzék sok olyan magyar katolikus templomot is felsorol, amely ma már nem létezik vagy teljesen átépült, s így térképünkön külön jellel van feltüntetve, s hogy sok falu templomának védőszentjéről volt elnevezve, amelyeknek többségében bizonyára volt 13. századi román stílusú templom, akkor ez utóbbiaknak {388.} számát legalább kétszer annyira, mintegy 200 körülire kell tennünk. A 12–13. századi román stílusú magyar falusi templomépítkezés méreteit még ennél is jelentősebbnek kell feltételeznünk, mivel számolni kell a tatárjárás pusztításai során végleg megsemmisült vagy csak a 14. században, gótikus stílusban újjáépült templomokkal is.
Ahogyan a magyar falusi templomépítést a földesurak, illetve a székely előkelők irányították, úgy Szászföldnek Szászvárostól Brassóig terjedő, 54 román stílusú templomot létrehozó építkezése is a vezető réteg, a gerébek kezdeményezésének tulajdonítható. A 12. század közepén bevándorló első német csoport aligha hozott szülőhazájából szervezett építőpáholyt. Ha voltak is (és bizonyára voltak) korai templomaik, azok olyan szerény építmények lehettek, hogy a 13. század elején már sem formailag, sem méretekben nem feleltek meg a megnövekedett igényeknek. Ilyenek nyoma ez idő szerint régészetileg nem mutatható ki, bár a nagyszebeni dékánátus 1192-es megszervezésekor több templomnak már állnia kellett.
Feltételezték, hogy a magasabb színvonalú szász templomépítéshez a német lovagok rövid barcasági tartózkodása adta meg az indítást. A rendnek azonban csak várépítkezéseiről van okleveles és régészeti ismeretünk. Bár csak favárak építésére volt engedélyük, kezdettől fogva kővárakat emeltek, ami egyik oka lett kiűzetésüknek. Öt váruk helyére és formájára csak régészeti feltárásokból lehet következtetni. A Tatár-havasnál, a későbbi Havasalföld Slon települése mellett állhatott az oklevelesen is említett Kreutzburg, romjai téglány alakú négy saroktornyos várra mutatnak. A mai Rucăr melletti hasonló alakú várrom egy kerek saroktornyának maradványait is feltárták. Nevéből és alakjából ítélve Marienburg (Földvár) lehetett a harmadik, Feketehalom pedig, ugyancsak formai hasonlóságából következtethetően, a negyedik rendi vár, az ötödik talán a háromszögű alaprajzú, később Brassoviának nevezett erődítmény volt a brassói Cenk hegyen. Ennek, valamint Földvárnak kápolnája is volt, az előbbié félkörös, az utóbbié egyenes záródású szentéllyel. Mivel a Barcaságon egyetlen falusi templom építését sem lehet a rendnek tulajdonítani (kivéve talán a prázsmári, eredetileg egyenlő szárú kereszt alaprajzút), feltehető, hogy a német lovagok megelégedtek várkápolnáikkal, s az alájuk tartozó településeken templomépítést már barcasági tartózkodásuk rövidsége miatt sem fejthettek ki.
A szász telepesek magukra voltak utalva templomaik építésében, s mintát máshol, mint a magyarországi példákban nem kereshettek. Legrégebbinek tekinthető kisdisznódi templomuk, melyet tulajdonosa, Gosselin vallon származású királyi káplán 1223-ban a kerci apátságnak adományozott, háromhajós, a főhajóhoz csatlakozó négyszögű előtérből nyíló félkör apszisú bazilika. A jelentős méretű és kivitelezésű templom nyugati homlokzatára a magyar nemzetségi monostori templomokhoz hasonlóan két (befejezetlenül maradt) torony volt tervezve. Köztük nagy tudású mesterre valló béletes {389.} kapuzat áll, kétfelől kettős vakárkáddal határolva. A kisdisznódi templomot, már nyugati kegyúri karzata alapján is, a szászok közt nem egyedülálló vallon gerébcsaládnak kell tulajdonítani, melynek leszármazottja, királyi udvari szolgálatba lépvén, ősi birtokáról lemondott. De nem ez a templom vált a Szászföld román stílusú templomépítésének mintájává. A már említett prázsmári, valamint a récsei, rosszcsűri, szászfehéregyházi és homoródi kivételével minden szászföldi román stílusú templom háromhajós bazilika, a lapos famennyezettel fedett középsőnél alacsonyabb dongaboltozatos oldalhajókkal. Külön, a toronytalan kisdisznóditól eltérő sajátságuk a nyugati homlokzatba beugró hatalmas, széles torony, melynek belső oldalán kegyúri karzat van kiképezve. A toronyból a templom belsejébe nyíló karzat a keleti német kolonizáció elterjedt építészeti megoldása, Magyarországon csak a Szászföldön vált általánossá. De még itt is előfordul, éspedig Szászorbón és Szerdahelyen, hogy magyarországi szokás szerint a kegyúri karzat nem a torony belső oldalából van kiképezve, hanem a torony a kegyúri karzat pilléreire épül. Mindenesetre a kegyúri karzat önmagában is utal a szász gerébeknek a templomépítésben vitt vezető szerepére: a köznéptől elkülönülve, a magasból vettek részt az istentiszteleten. A toronykarzat legjellegzetesebb képviselői Nagysink, Morgonda, Brulya, Nádpatak, Homoróddaróc, Kaca, Földvár, Kereszténysziget templomai. Egészen kivételes, és gerébjeinek a szászok közti előkelő rangját hangsúlyozza a vizaknai bazilikának a szentélyre épített tornya.
A szentély kialakításának formája a szászoknál is a magyarországi fejlődést követte. Míg a legkorábbi Szeben vidéki templomok (Nagy- és Kisdisznód, Sellemberk, Nagycsűr, Kereszténysziget) félkör apszisúak, addig keletebbre, a később települt nagysinki székben egyenes záródású szentélyek is vannak (Nádpatak, Brulya, Morgonda). A kisdisznódi mintát követik a díszes béletes nyugati kapuzatok Nagydisznódon, Boroskrakkón, Petresen, Kacán, Nagysinken, Feleken, Oltszakadáton és Holcmányon, a jákit Homoróddarócon, Szászsebesen, Keresztényfalván, Kisprázsmáron és Ugrán, a gyulafehérvárit legtisztábban Höltövényen, de gyulafehérvári hatások úgyszólván minden szász templomkapuzaton felfedezhetők. A kereszthajó a szász templomoknál ritka jelenség, egyedül a kistoronyi ilyen, ugyancsak Gyulafehérvár ihletésére, A Szászföld 13. századi román stílusú templomainak alaprajza és díszítése tehát az épületbe beugró karzatos torony kivételével magyarországi példákhoz igazodott.
![66. [Losonczi Bánffy] Tamás mester, kegyúr építési felirata a szászrégeni evangélikus templom szentélyében, 1330](img/ff-066.jpg "66. [Losonczi Bánffy] Tamás mester, kegyúr építési felirata a szászrégeni evangélikus templom szentélyében, 1330")
