burgonya (lat. Solanum tuberosum), kolompér, krumpli, pityóka

a gabonafélék mellett a legfontosabb tápláléknövényünk. Hazánk az európai burgonyatermő zóna déli peremén fekszik. Táplálkozási és ipari jelentősége mellett nagyon fontos szerepet játszik nálunk a burgonya mint takarmány. Főve sertéseknek, nyersen szarvasmarhának adják. Egyes vidékeken sülve abraknak is használják. Ahol sok terem, baromfitáplálék is. Háború idején keményítőt főznek belőle házilag, levele pedig szárítva dohánypótló (→ még: újburgonya). D-amerikai eredetű (Chile, Peru), a 16. sz. második felében került Európába. Hazánkban a 17. sz. közepén bukkant föl, de csak egy évszázad múlva kezdték felhasználásra termeszteni. Terjedését mind Európában, mind nálunk gátolta az addig ismert növényektől eltérő művelési mód és a hozzá fűződő balhiedelmek (mérges, betegséget terjesztő növény). A 17–19. sz.-ban Európában fokozatosan növekedett a városi és a nem mezőgazdaságból élő lakosság, és egymást követték az éhínségek. Ezért fordultak az elaprózódott paraszti birtokon is az intenzíven művelhető, nagy hozamú néptáplálékhoz. A burgonya közvetlenül Ny-Európából került hozzánk. Meghonosodását egyrészt központi rendeletekkel szorgalmazták, másrészt külföldet járt diákok, papok, katonák és földesurak hoztak haza gumókat. Mo.-i elterjedésében döntő fordulatot jelentett az 1815–17. évi nagy ínség, melynek során az ország minden részén megismerték és termeszteni kezdték. Kezdetben csak kertekben vetették, majd némely vidéken előbb a jobbágybirtok telken kívüli állományába, később az ugarba és a nyomásos gazdálkodás tavaszi fordulójába is bekerült, de a nagy gabona- és kukoricatermő vidékeken máig a veteményes kertek jellegzetes terménye maradt. A múlt század második felében a burgonyatermesztés a modern ipari központok kialakulásával, a szeszgyártás megnövekedésével és az exportlehetőségek jelentkezésével párhuzamosan rohamosan megnőtt. 1920 előtt Mo. nagybani burgonyatermő területei a felföldi szlováklakta megyék voltak (Árva, Liptó, Turóc, Trencsén, Zólyom, Szepes, Sáros m.). A kedvező természeti adottságok folytán a múlt század végén kezdett jelentős mértékben burgonyát termelni a Nyírség, majd 1920 után az elcsatolt felföldi területek (Szlovákia) pótlására D-Somogy is. A főváros közelében, D–DK-i irányban a Duna bal partján húzódó községek, gyakran nem különösen jó természeti adottságok mellett, a múlt század közepétől a közeli nagy piaci lehetőségek vonzásában szintén jelentős burgonyatermő helyekké fejlődtek. A burgonya az erősen kötött talajok kivételével csaknem minden talajban termeszthető, azonban legjobban kedveli a levegős, a tápanyagot jól föltáró talajokat. Ennek megfelelően általában laza-homokos földbe, leginkább gabonafélék után következően vetik. Már ősszel, a burgonya ásásakor kiválogatják és külön kezelik a vetnivaló közepes nagyságú, egészséges gumókat. A legegyszerűbb és legrégibb vetési módja a burgonyának a kapa után fészekbe rakása. Meghonosodása óta sorosan művelik, de csak a századforduló óta jelölik ki → sorhúzóval a sorokat, addig a vetés szemmérték szerint a burgonyaföldön keresztben történt. A soros művelésnek több vetési módja terjedt el, pl. az ültetőfával való vagy a barázda oldalába sarok segítségével való vetés. Országosan azonban az eke után minden harmadik barázdába vetés terjedt el legjobban. A burgonya növényápolása legalább egyszeri kapálásból és töltögetésből áll. A szabályos soros művelés lehetővé tette, hogy a múlt század végétől a kézi kapálást fokozatosan fölváltsa az ekekapa használata. A burgonya ekekapázása az 1940-es évekre az egész magyar nyelvterületen ismertté vált, azonban csak a Dunántúlon és a Nyírségben dolgoztak vele általánosan. Az önellátó és helyi piacra termelő gazdaságokban a burgonya művelése megmaradt az egyszerű, kézi művelés szintjén. A burgonya ásását elsősorban kézi kapával, Ny-Mo. egyes vidékein vasvillával, a nagyobb, termő vidékeken kiszántással végzik. A századfordulótól nagyban termő területeken a jellegzetesen árutermelő parasztgazdaságok foglalkoztak burgonyatermesztéssel. A burgonyatermesztés munkaerejét 1945-ig elsősorban a szegényparasztság és az agrárproletariátus jelentette, akik részes műveléssel (feles, harmados) dolgoztak a vetésterület számottevő részén. Részesmunka-vállalásukhoz a ledolgozásnak sok formája kapcsolódott. A termelő körzetek burgonyával foglalkozó parasztjainak termelési tapasztalatai jóval bővebbek voltak, mint más vidékeken. A több és jobb termés érdekében állandóan igyekeztek új fajtákat keresni, új termesztési eljárásokat elsajátítani (pl. tőkekiválasztásos szelekció), egyszerűbb mezőgazdasági gépeket alkalmazni. A burgonyával való kereskedést – némi helyi piacozást és rövidebb távú szekerezést nem számítva – kezdetektől a hivatásos kereskedelem űzte. Csupán a vetőmagszerzés és -csere fejlesztett ki bizonyos paraszti kereskedelmet. A Bp. környéki termelők, nem tudván jó minőségű vetőgumót termelni, évtizedekig (kb. 1910–1950 között) rendszeresen jártak a Nyíségbe vetőburgonyát vásárolni. – Irod. K. Karlovszky Endre: A burgonya meghonosítása Erdélyben (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1896); Nyárády Mihály: A burgonya szerepe egy Szabolcs-Szatmár megyei község (Rakamaz) életében (Szabolcs-Szatmári Szle, 1956); Kósa László: A magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1967); Kósa László: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1968).