sorfalu, soros falu

TARTALOM

sorjáték

sorhúzó, jelölő, utaló

a → vetés előtt a sorok megjelölésére szolgáló gereblye formájú egyszerű eszköz. Minden paraszti háztartásban könnyen el lehet készíteni. Sem tájilag, sem formailag nem mutat nagy változatosságot. A széles gereblyefejen 3 vagy 4 fok van, olykor egyik oldalán három, a másikon négy a burgonya és a dohány sorolásához. A sorhúzót rendszerint egy ember húzza. Nyomában sarokkal, kapával, ültetőbottal, ásóval vetnek vagy ültetnek. Ritkábbak, inkább módos gazdaságokban használtak az eketaligára szerelt sorhúzók, melyek a lazább talajba olyan mély árkot húznak, hogy az más ültető módot nem igényel, önmagában is alkalmas kukorica vagy burgonya vetésére. A sorhúzót már a 18. sz.-ban ajánlotta a Ny-európai mezőgazdasági szakirodalom. Hazánkban az okszerű gazdálkodásra törekvéssel a múlt század elején a nagybirtokokon honosodott meg. Széles körű elterjesztője legelőbb a dohánytermesztés volt. Eredetileg a kertekben termesztett → dohányt szemmértékre vagy kifeszített zsinór mellett húzott sorba ültették. A szántóföldi termesztés megnövekedésekor szükség volt nagyobb teljesítményű sorkijelölő eszközre, ez volt a sorhúzó. Más szántóföldi kapásnövényeknél csak a múlt század végétől kezdték a sorhúzót a parasztok használni. Ekkortájt lett általános követelménnyé a Dunántúl és az Alföld nagy részén a → kukorica soros művelése. A szórva vetett kukorica ugyanis nem volt alkalmas ekekapálásra. A kukoricatermesztésben azonban nem vált általánossá a sorhúzó, itt inkább a barázda nyomán vetettek szorosan. A → burgonyát korábban is sorban ültették, szemmérték szerint a szántóföldön keresztbe, de az ekekapáláshoz a sorhúzó használata is szükséges volt. A sorhúzó az 1950-es évekre a magyar nyelvterület távoli keleti pontjain (Erdély) is ismertté lett, bár használata nem vált általánossá. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Kósa László: A burgonya Magyarországon (Bp., 1980).