kukorica (lat. Zea mais), málé, tengeri, törökbúza

fontos takarmány- és tápláléknövény. Közép-amerikai eredetű (Mexikó), a 16. sz. első felében került Európába. A kedvező természeti adottságú D-európai országokban hamarosan elterjedt. Hazánkban a 17. sz. elején bukkant föl a Balkán-félsziget, ill. Itália irányából, és a század végére az északi magas fekvésű tájak kivételével az országban mindenütt ismerték és termesztették. Gyors meghonosodását elősegítette, hogy hagyományos táplálékokat tudtak belőle készíteni (kása- és pépesételek), és a jobbágygazdaságokban a 18. sz. végéig általában nem esett szolgáltatások alá. Előbb a veteményes kertek növénye volt, majd külön e célra kijelölt területen, kukoricáskertekben és a jobbágyok más telken kívüli állományú földjébe, pl. → irtásokba vetették. A 19. sz. elejétől már → ugarban is termesztették, végül a fordulós gazdálkodás állandó tavaszi növénye lett. Kezdetben a szántóföldön is kerti műveléstechnikában folyt a termesztésbe. A múlt század második felében – a vetésterület ugrásszerű növekedésének idején – kezdett kialakulni termesztésének szántóföldi művelési módja. – Vetnivalónak rendszerint még a betakarításkor kiválogatott legszebb csöveket tették félre. A gabonaneműekhez hasonlóan kézzel szórva vetették, amit a soros művelés váltott fel. A soros művelés legelőbb uradalmakban, majd a múlt század 70–80-as éveitől a dunántúli parasztbirtokon is megjelent. E művelési mód a Tiszántúl keleti részein és Erdélyben csak 1920–40 között vált általánossá. A soros műveléssel különböző vetési módok jöttek szokásba. Előbb szemmérték után kapával vagy ültetőbottal fészekbe vetettek. Országosan elterjedt az eke után barázdákba vagy sarokkal a barázda oldalába való vetés. A vetést különféle egyszerű gépezetek is segítették és könnyítették, pl. a kukoricaültető puska, az ekére szerelhető kukoricavető cső és a pergetők. A gépi vetés a nagybirtokon már a múlt század derekán megkezdődött, a módosabb parasztbirtokon azonban csak 1920 után terjedt el. Leginkább a búzavető gépeket alakították át alkalmilag kukoricavetésre. A soros művelést a → sorhúzó (utaló, gyelölő) tette pontosabbá, nyomában kapával, sarokkal vagy ültetőbottal vetettek. Kezdetben kézzel kapálták és töltögették a kukoricatöveket (2–3 alkalommal), a soros művelés lehetővé tette az ekekapa használatát, a kézi kapálás pedig kiegészítő gyomirtásra, ill. egyelésre (fiókolás, fattyazás) szorult vissza. Az állatvontatású ekekapa használata az 1940-es évekre az egész magyar nyelvterületen ismertté vált, de különösen a Tiszántúl É-i–ÉK-i részein és Erdélyben csak a tehetősebb gazdaságokban használták. Kapálás után a kukorica nem igényel több növényvédelmi munkát. Az állati kártevőktől és a tolvajoktól a kukoricatábla mellett őrködő csőszök védték. A kukorica törésének két általánosan ismert módja van: a csövet borítólevéllel vagy anélkül törik le. Az utóbbi esetben a takarólevelek közül kukoricabontó fával szabadítják ki a csövet. A → kukoricafosztás a gazda házánál társas munkával történik. A betakarítás utolsó mozzanata a kukoricaszár levágása, kévébe kötése, kúpba rakása és hazahordása. A szárvágás speciális szerszámokkal, a szárvágókkal és kapákkal történik. A szár levelét téli takarmánynak, a puszta kórót tüzelőnek használják. A kukorica földben maradt tövét tavasszal szedik ki. A kukoricacsövek tárolására és szárítására a nagyobb kukoricatermő vidékeken külön erre a célra emelt építmények, → górék és kasok szolgálnak. A kisebb termést vagy a padláson terítik el, vagy levelének segítségével felfűzik és eresz alá, lecsonkolt fákra vagy e célra készített állványokra akasztják. A szem csutkától való elválasztásának módja a morzsolás. Általában tenyérrel történik, segédeszközül szurkálót vagy lemorzsolt csutkát használnak hozzá. A gyorsabb és eredményesebb morzsolásért használják a kézre húzható szöges kukoricadörzsölőt, ill. a → gyalogszékre szerelt fémlemezeket és morzsolószerkezeteket. Erdély némely pontján morzsolás helyett kasban csépelik a kukoricát (→ kukoricacséplő kas). – Hazánk az európai kukoricatermő terület É-i peremén fekszik. Mo. nagy kukoricatermesztő területei 1920 előtt a Bácska és a Bánság voltak. Az utóbbi ötven év alatt a D-Dunántúl és a D-Tiszántúl kukoricatermése jelentősen emelkedett, és a növény földrajzi elterjedésének határa is északabbra húzódott. A múlt század dereka óta az uradalmi és paraszti kukoricavetések nagy részét részes munkával (feles, harmados, negyedes) művelték meg. A kukoricának mint tápláléknövénynek még a század első évtizedeiben is nagy jelentősége volt a Kárpát-medencében (különösen a magyar nyelvterület déli és keleti részén és a szomszédos románok, valamint a szerbek körében). Leginkább a szegényparasztság használta kenyérgabona pótlására. Pépes és kásás ételek, sült tészták formájában fogyasztották leggyakrabban. Napjainkban már csak az erdélyi magyaroknak szolgál nagyobb mennyiségben és rendszeresen táplálékul puliszka formájában. Főve, sütve, pattogtatva országszerte kedvelt csemege. – A kukorica jelenleg legfontosabb takarmánynövényünk. Elsősorban sertéshizlalásra használják. A szemeskukorica baromfieledel is. A sűrűn vetett, zölden levágott takarmánykukorica a csalamádé. A zöld kukoricaszár elsősorban nyári takarmány. Neve a Csallóközben: szénakóró. Tartósítása silózással, → zsombolyázással történik. A csalamádé termesztése hazánkban a 19. sz. elején kezdődött a Dunántúlon, majd fokozatosan terjedt kelet felé. A Tiszántúlon csak a múlt század közepén bukkant fel (→ misling). A csalamádé elterjedése kapcsolatban állt a jó tejelő nyugati szarvasmarhafajták meghonosításával. Elterjesztésében a nagybirtokok jártak elöl. A csalamádét É-Európában is termesztik, ahol a kukorica termése nem érik be. – Irod. Nyárády Mihály: A tengeri népi termelése Ramocsaházán (Népr. Ért., 1955); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960).