| írott tojás | TARTALOM | irtásfalu |
irtás (lat. extirpatura, novellum)
tágabb értelemben a természetes táj kultúrtájjá, ill. ez utóbbi más művelési ággá alakítását jelenti; szűkebb értelemben erdők, fák, bokrok eltávolítását szántó, rét stb. művelése céljából (→ láz). Az irtás a finnugor eredetű metsz, vág jelentésű irt szóból származik. Egyéb elnevezései: ortás, ortvány, ritás, orotás, vágás, lehota. Az irtás a → földművelés kezdeteitől (neolitikum) napjainkig ismert műveléstechnikai eljárás. A mezőgazdaságilag művelt földek kiterjesztésének évezredek óta világszerte egyik legáltalánosabb módja. A magyarok feltehetően már a permi korban ismerték az irtást. A középkor és újkor folyamán Mo.-on két nagy irtási periódus határozható meg. Az első a 11–13. sz.-ban volt, és egybeesett a nagy európai irtások záró szakaszával. Az Árpád-kori falurendszer kialakulását és megszilárdulását jelentette. A második a 18–19. sz.-ban ment végbe. A török hódoltság alatt elpusztult településhálózat regenerálódásával kezdődött, a népesség növekedésével párhuzamosan folytatódott. – A szűkebb értelemben vett irtás háromféle módon történhet: égetéssel, a fa letarolásával és a kettő egybekapcsolásával. A legarchaikusabb és legkevesebb munkát igénylő eljárás a lábon égetés, melyet rendszerint a fa gyűrűzése, karingózása, koszorúzása előzött meg (törzsén a kérget karika alakban körülmetszették). Az égetéses eljárás másik változata, amikor az előzőleg kivágott fát terítik szét és gyújtják fel. Mindkét esetben a keletkezett hamu értékes trágyaként szolgál. Az égetéses irtás a lomblevelű erdők egész övezetében elterjedt. Bármilyen módon történt is az irtás, az első években a területet csak legeltetésre, kapás művelésre, esetleg kaszálásra lehetett használni a földben maradt tuskók, gyökerek, a talaj erős humusztartalma miatt. A 20. sz. magyar paraszti gyakorlatában már csak szórványosan fordult elő az irtás. Bizonyos műveletei a szántóföldi művelésben (→ gyomirtás), néhány eszköze változott funkcióban maradt fenn (→ ágvágó). A befektetett nagy és fáradságos munka miatt az irtás a → jobbágytelektől mindig megkülönböztetett birtokjogi elbírálás alá esett. Az irtás és az úrbéres telek közötti különbségek közül a legfontosabbak: az előbbi → majorsági jellegű, az utóbbi úrbéres föld; az előbbi elvileg adómentes, legfeljebb irtásdíj járt utána, az utóbbi az állami, földesúri adózás alapegysége; az előbbi felett birtokosa szabadon rendelkezett, az utóbbi felett nem; az előbbi kívül esett a falu kollektív gazdálkodási rendszerén (→ nyomáskényszer), az utóbbi nem. Az irtásföld allodiális jellegéből adódott, hogy a befektetett munka ellenértékét megfizetve, bármikor visszaválthatta birtokosától a földesúr. Az irtásvisszaváltás körül különösen a 18–19. sz. fordulójától kezdődően (gabonakonjunktúra) rengeteg viszálykodás támadt a földesurak és az birtokos gazdák között. Az irtásföldek sorsát és a körülöttük folyó birtokjogi vitákat első ízben az → úrbérrendezés, majd az 1836. évi törvények rendezték. Ennek alapján csak azokat az irtásokat nem válthatta vissza a földesúr, amelyek a telki állomány részévé váltak, vagy a megélhetés kizárólagos alapját nyújtották (pl. a → zselléreknél). Továbbá újabb irtásokat csak a földesúr engedélyével lehetett végrehajtani. Az irtás az egész feudalizmusban a jobbágybirtok növelésének, a gyarapodásnak egyik legfontosabb útját jelentette, különösen a domb- és hegyvidéki megyék szűk határú, erdős falvaiban. (→ még: szorgalmi föld, → külső telek, → haszonföld, → irtásfalu, → erdőtelkes falu, → szabad föld, → zsombékolás) – Irod. Takács Lajos: A szántóföldi irtás kérdéséhez (Ethn., 1964); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1848 (Bp., 1967); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Takács Lajos: Egy irtásfalu földművelése (Bp., 1976).
