földművelés

1. alapvető mezőgazdasági tevékenység, amely a növénytermesztéssel foglalkozó ágakat (szántóföldi, szőlő- és gyümölcstermesztés, kertészet) foglalja magában. Eredete a növényi gyűjtögetésben kereshető. Közvetlen előzménye a rendszeresen gyűjtögetett termések anyanövényeinek óvása és gondozása lehetett. Földművelésről azonban csak akkor lehet beszélni, ha a talajt a növény életkörülményeinek megjavításáért megművelik, és célszerű beavatkozással teremtenek kedvezőbb feltételeket a növényi növekedéshez. – A régészeti ásatások tanúsága szerint a földművelés kezdetei a neolitikumba, az i. e. 8–6. évezredbe a Közel-Keletre nyúlnak vissza. Kezdetleges fokon hosszú kihegyezett karókkal, ún. ásóbotokkal fellazított talajba ültették el a magot. (A 20. sz.-ra csak néhány Európán kívüli, elszigetelten élő primitív törzsnél maradt fenn.) Ezt a formát követte – legfontosabb eszköze szerint tipizálva – a kapás, ill. az ekés földművelés. A kapás földművelés Amerika nagy részén, Afrikában a Szaharától D-re, D-Ázsiában és Óceánia némely szigetein terjedt el. Az ekés földművelés eredeti területei Európa, É-Afrika, valamint Ázsia középső és K-i részei. Kialakulásának helye és ideje vitatott. Az i. e. 4–3. évezredre az Egyiptom és India közé eső területre tehető, és összefügg a vonóállatok domesztikációjával, valamint az állati erővel húzatott járművek megjelenésével. – A földművelés a neolitikus népesség vándorlásával került Európába. Az eke európai megjelenése az i. e. 3. évezredre tehető, az i. e. 2. évezred közepén már É-Európában is használták. A Kárpát-medencében az i. e. 5. évezredben a Körös-kultúra népessége foglalkozott először földműveléssel. Az eke használatba vétele az i. e. 3. évezred végére tehető. – A magyarok elődeinél a kezdeteit még nem tárta föl kellő alapossággal a tudományos kutatás. Az ugor együttélés idején az i. e. 2. évezred első felében juthatott túlsúlyra életmódjukban a halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel szemben a termelő gazdálkodás, amely háziállatok tartásából (kutya, ló) és erdőzónában élvén, égetéses → irtással összekapcsolt ásóbotos földművelésből állhatott. Az obiugor népektől elváló önálló magyar etnikum következő állomáshelyei a ligetes sztyeppén voltak. Az új élet és földrajzi viszonyokhoz való alkalmazkodás során előtérbe került gazdálkodásukban a legeltető állattartás, majd a nomadizálás bizonyos formájára tértek át. A földművelésnek azonban továbbra is jelentős szerepe volt életmódjukban. Az i. sz. 3–5. sz.-ban feltehetően a mai Baskíria területén ismerkedtek meg az → ekével. A 7. sz. körül továbbvándoroltak DNy felé a Don középső folyásának vidékére. Itt az ún. szaltovói kultúra erőteljes hatása alá kerültek, amelynek népessége elsősorban bolgár-törökökből, alánokból és magyarokból állt. Gazdálkodásukban a földművelésnek jelentős szerepe volt az állattartás mellett. Különösen a bolgár-törökök fejlettebb életmódja nagy hatást tett a magyarok kultúrájára és társadalmi szervezetére. Az eke használata lehetővé tette nagyobb földterületek feltörését és a jelentősebb gabonatermesztést, amely tökéletesebb aratószerszámok alkalmazását is megkívánta. Feltehetően ekkor tértek át az egyszerűbb, több funkciót is teljesítő ún. horgas → sarlóról a speciálisan aratásra alkalmazott, termékenyebb munkát biztosító ívsarlóra, amely akkor egész Európában a legfejlettebb aratósarló-forma, és megismerték a rövid → kaszát. A ligates sztyeppei földmévelés körében sajátították el a → szérűn való → nyomtatást. Megismerkedtek nagyobb hozamú gabonafajtákkal (→ búza, → árpa), gyümölcsökkel (→ alma, → körte, → dió, som) és más növényekkel is (→ kender, komló, → borsó). Értettek a borkészítéshez is (→ szőlő, szűr, seprő). – A honfoglaló magyarok életmódjáról mind ez ideig nem alakult ki egységes tudományos álláspont. Némely kutató szerint erőteljes nomadizmus jellemezte őket. Mások félnomád állapotukat hangsúlyozzák, amelyben a fejlett földművelésnek is nagy szerepe volt, és életmódjuk nem állt alacsonyabb szinten, mint új szomszédaiké, csak más színezetű és típusú volt. A Kárpát-medencébe való betelepedéskor elsősorban földrajzi okokból – a nedvesebb éghajlat és az erőteljesebb vegetáció más munkamódszereket követelt – formálódtak át mezőgazdasági ismereteik. Az itt lakó, főleg szláv népek a honfoglalást követő századokban új eszközöket és munkamódszereket közvetítettek. Ezek egy része még az egykori római provinciák hagyományaiban gyökerező gazdálkodásból származott (pl. a Dunántúlon különböző tüskevágó, bozótirtó és → ágvágó kések, amelyek az irtások megtisztítánának voltak alapvető szerszámai). A magyarok megismerkedtek a fejlettebb római hagyományú szőlőkultúrával, új balkáni és mediterrán eredetű gyümölcsökkel (barack, → szilva, → kajszibarack, → őszibarack), eddig nem termesztett gabonafélékkel (→ rozs, → zab). Bár a Don melletti szállásterületükön használhatták az aszimmetrikus vasú ágyekét, véglegesen itt illesztették eszköztárukba (a 13. sz.-tól mutatható ki). Ebbe a sorba tartozik a szénamunka fontos eszköze: a kasza és a → villa, majd a talajporhanyítás szerszámai: a → gereblye és a → kapa. Valószínű, hogy → ásó szavunk ebben az időben nyerte el mai szűkebb értelmét. A szláv szavak kölcsönzésének – sokszor az eredetitől eltérő jelentéssel – azonban nemcsak a tárgyátvétel, hanem számos más oka is lehetett. Erre utal pl. a szénamunka szókincsének egy része vagy pl. a → csép. Valószínű ugyanis, hogy a magyarok – ha nem is gyakorolták általában – ismerték korábban is a gabonamagvak bottal történő kiverését. A különböző hatások ötvöződésére épülő önálló fejlődés tanúja az a jelentős szókincs-elem, amely ebben az időben belső fejleményként jött létre. – A 11–12. sz.-ra már kialakulhatott a gazdálkodás új formája, amely helyi viszonyokhoz jól alkalmazkodott. Eleinte valószínűleg szabad foglalással, majd parlagolással (→ parlagoló rendszer) szabályozatlan (vad) vagy szabályozott talajváltó rendszerben művelték a földet. A 12–13. sz.-ban főleg az Alföld szegélyén lezajlott, majd egyre inkább a Kárpát-medence peremei felé haladó irtások jelezték, hogy a központi területeken az irtás lehetőségei összeszűkültek. A 13–14. sz. fordulójára Mo.-on megerősödtek és kialakultak az alapvető feudális intézmények. Kifejlődött a jogilag egységes jobbágyság, megszilárdult a településrendszer. A földművelési viszonyok olyan mértékben stabilizálódtak, hogy lényeges és fő vonásaikban egészen a 19. sz.-ig jellemezték az ország mezőgazdaságát. Az alapegységet a → jobbágytelek képezte, amely külsőségből (→ külső telek) és → belső telekből állt. A külsőséget → ugart hagyó → nyomáskényszerben művelték, amely a 9–10. sz.-ban Ny-Európából kiinduló üzemszervezeti racionalizálás eredménye volt, a termőterületek intenzívebb talajhasználatát tette lehetővé. A fél évezredes időszak azonban nem volt változásmentes. Az éghajlati viszonyoknak jobban megfelelő, termelékenyebb ágyeke (kerülőeke) a 17. sz.-ra teljesen kiszorította a túróekét. A hosszú kasza szélesebb körű használata a 16. sz.-ra a fűvágás munkájából teljesen eltüntette a rövid kaszát, sőt a 15–16. sz. fordulóján a D-Alföldön az → aratás eszközévé is vált. Ebben a funkcióban azonban a 19. sz. elejéig nagyobb területen alig használták. A cséplés és a nyomtatás párhuzamosan élt egymás mellett mint a gyengébb hozamú vagy kisebb szántók, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárásai. A cséplés a csapadékosabb domb- és hegyvidékeken kizárólagos volt. Elkülönülését a nyomtatástól fokozatosan elősegítették a 2. sz.-tól a hűvösebb-esősebb éghajlatú tájakon meghonosodó gabonatároló építmények (csűrök). Speciálisak, de nem elhanyagolhatók a betelepült szerzetesrendek, ill. a „latinos” (francia-vallon-olasz) és a német kolonusok kertészeti és szőlészeti ismeretei. – A 15. sz.-ra nemcsak környezetéhez zárkózott fel a mo.-i földművelés, hanem lényegében elérte a korabeli átlagos európai szintet, ha nem is a leghaladottabb nyugati országokkal, de az északon és nyugaton szomszédos területekkel együtt fejlődött. – A 16. sz.-ban az egész K-európai térségben kialakult ún. második jobbágyság (→ örökös jobbágyság) új helyzetet teremtett. A majorsági gazdálkodással a nagybirtok új üzemi formái jelentek meg, amelyek a paraszti termelést összébb szorították, fejlődését nagymértékben akadályozták, és tetemesen növelték a jobbágyszolgáltatásokat. A mo.-i földművelést súlyosan károsították a törők háborúk is, amelyek éppen a legfejlettebb D-i és középső területek üzemi kereteit pusztították el. Stagnáltak a kiterjedt hadi eseményektől kevésbé érintett É-i és Ny-i területek is, az Alföld egyes vidékein viszont olyan nagy volt a visszaesés, hogy a 18. sz. elején a rekonstrukció sok helyen parlagoló határhasználattal indult meg. – A 18. sz.-ban a 19. sz.-ra átnyúlóan újabb nagy irtási hullám zajlott le, de nem ez, sem pedig a sorra meghonosodó amerikai eredetű kapásnövények és zöldségfélék hosszú ideig nem hoztak lényeges változást (→ burgonya, → dohány, → kukorica). Az új kapásnövényeket sokáig csak házikertekben vagy → haszonföldeken, irtásokon termesztették, ugarban vagy a tavaszi vetemények között csupán a 19. sz.-ban fokozatosan kaptak helyet. – A Ny-Európában kibontakozott ipari forradalom a mezőgazdaságban is alapvető változásokat hozott, hazánkba azonban csak több évtizedes késéssel jutottak el első hullámai. A 18. sz. végétől a gazdasági szakemberek felvilágosító tevékenysége nyomán elsősorban a dunántúli nagybirtokon lassan megindult a gépesítés, és üzemszervezési reformokat vezettek be. A parasztgazdaságokban ezek hatása csak a 19. sz. második felében volt számottevő. A kibontakozás kedvező feltételeit a jobbágyfelszabadítás és a nyomában járó kapitalista fejlődés, a piaci lehetőségek kiszélesedése, valamint a vízrendezéssel, legelőfeltöréssel és irtással ugrásszerűen megnőtt szántóterületek jelentették. A változások egyes eszközük, munkamódok és az üzemszervezet tökéletesedésében, új szerszámok használatba vételével (→ eszközváltás), ill. a gépesítéssel jelentkeztek. A változások első szakasza lényegében még az eredeti eszköztár és munkamódok körén belül zajlott le. A lehetséges legfejlettebb szerkezetet érte el a faeke. A sarlós aratás termelékenységét növelte a kaszasarló megjelenése, ugyanezt célozták, ha nem is sok sikerrel a → kötözőbot és a kéveverő fa. Párhuzamosan a kaszás aratás a hozzá kapcsolódó fejlettebb munkaszervezettel együtt fokozatosan terjedt az Alföld peremein, a domb- és hegyvidéken. Az Alföldön nagyobb teret hódított a kötetlen kaszás aratási mód és a vontatózás, a nyomtatás pedig a magas hegyi folyóvölgyek és Erdély kivételével a cséplést váltotta föl. Az eszközváltás és a gépesítés munkafolyamatonként és társadalmi rétegenként, ill. vidékenként különböző időszakokban és eltérő ütemmel zajlott le. Némely területen egészen a termelőszövetkezetek megalakulásáig elhúzódott. Legelőbb és legegységesebben a → cséplőgép terjedt el, az I. világháborúig mindenütt fölváltotta a kézi cséplést és a nyomtatást. Ugyanebben az időben vált kizárólagossá a vaseke használata. Lassan terjedtek más talajmunkáló szerszámok, a vasfogas (→ fogas) és a henger, a szántóföldi kézi kapálást igen lassan váltotta föl az → ekekapa. A kaszás aratás gépesítésére a parasztgazdaságokban csak ritka kivételként került sor. A határhasználatban a 19. sz. derekától kezdett bomlani a háromnyomásos rendszer, helyébe általában a → zöld ugarral a → javított háromnyomásos rendszer, majd a fejlettebb vidékeken fokozatosan a → váltógazdálkodás lépett. Jelentős volt a kukorica, a burgonya, a dohány és a szálas takarmánynövények szántóföldi előretörése, valamint némely konyhakerti növény szántóföldre kerülése (→ paprika, → paradicsom, → vöröshagyma stb.). Kialakultak a városok ellátásához szorosan alkalmazkodó → zöldségtermesztés és → gyümölcstermesztés körzetei. A szőlőterületek szinte teljes rekonstrukcióját követelte meg a → filoxéra pusztítása. Mindezek a változások a paraszti termelési tapasztalatok jelentős fejlődését és gyarapodását hozták magukkal. – Az utolsó száz évben a paraszti földművelés táji eltérései nagymértékben kiegyenlítődtek. A természetföldrajzi viszonyokhoz alkalmazkodó határ- és eszközhasználat, a munkamódok és a termelt növényféleségek, valamint az általános fejlettségi szint figyelembevételével mégis megkülönböztethető a síksági-dombsági, ill. a hegyvidéki földművelés típusa. A síksági-dombsági típus az adott időszakaszban az Alföld és a Dunántúl nagy részén terjedt el. Ezek a területek vidékenként változó intenzitással, de leggyorsabban fogadták be a jobbágyfelszabadítás után a tőkés fejlődés során jelentkező változásokat. Általában jellemző volt rájuk a piacra termelés fokozása. A domborzati és éghajlati különbségekből adódó bizonyos eszközök használatában kezdetben meglevő eltérések a századfordulótól gyors ütemben nivellálódtak, kizárólagosan azonban nem tűntek el. Üzemszervezeti különbségek mutatkoztak a tanyás gazdálkodást folytató és az aprófalvas vidékek között. Jellegzetes talajműveléssel és szerszámokkal elkülönültek a homokos területek (→ hegyhúzó) és a szántóföldi zöldségtermesztést folytató körzetek. – A hegyvidéki típust (Ny-Mo. és a Felföld némely vidéke, Erdély nagy része) a síksági-dombságihoz képest fáziskésés jellemezte. A hegyvidék kedvezőtlen természeti körülményei és közlekedésföldrajzi helyzete következtében számos archaizmust őrzött meg. Általában nehezen és lassan fogadta be a parasztbirtok kapitalizálódásával járó változásokat. Intenzív piacra termelés helyett inkább önellátó gazdálkodást folytatott. Mindkét fő típust sajátosan tagolta és színezte a parasztságon belüli társadalmi és vagyoni rétegződés is. – Irod. K. Kovács László: A magyar földművelő gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn., 1955); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957); Balogh István: A gabona betakarítása a XVI–XVII. században (Ethn., 1957); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr., Közl., 1963); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967); Bartha Antal: A IX–X. századi magyar társadalom (Bp., 1968); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973). – 2. A földműveléshez fűződő hiedelmek: → aratás, → szántás, → termésvarázslás, → vetés.