dohány (lat. Nicotiana)

élvezeti cikket szolgáltató növény. Palántáit melegágyakban nevelik. A gondosan elkészített trágyafűtésű melegágyak két részből állnak, a rögzített keretből és a takaróból (hasura, molinó, üveg stb.). A dohánymagot csíráztatják, apró volta miatt földdel vagy hamuval elkeverve vetik a melegágyba. A kikelt palántákat naponta gondozni, öntözni, szellőztetni ritkítani, óvni kell. 4–8 hét alatt megnőnek, és április-május fordulóján megkezdik kiültetésüket. A porhanyósra előkészített földön a sorokat → sorhúzóval jelölik ki. Száraz időben csak vízzel lehet ültetni, ezért ültetés előtt meglocsolják a palánta helyét, amit sarokkal, kapa fokával vagy e célra készült hosszú nyelű bottal, a luggalóval (→ jugaló) készítenek el. A palántákat tálban vagy kötényben viszik magukkal a kertészek és az ujjukkal vagy a rövid ültetőfával fúrt lyukba óvatosan beültetik. A megeredt palántákat háromszor-négyszer kapálják. Az ekekapa csak az 1920-as években jött használatba a dohánytermesztésben. Némely nagy levelű fajtáknál megjelennek a virágbimbók, lecsípik. Ez a bugázás. 8–10 nappal később következik az oldalhajtások letördelése; a kacsozás. Mindkét művelet a levelek érését és erősödését segíti elő. A dohányszüret egyedüli formája, a leveleknek a tőről kézzel való leszedegetése a törés, mely a levelek érésének megfelelően alulról felfelé szakaszosan történik. A hazaszállított dohányleveleket előbb hervasztják, füllesztik, majd a hosszú hegyes fém dohánytű segítségével erezetükön át zsinórra fűzik. A telefűzött zsinór neve az Alföldön (főleg a Tiszántúlon) póré. A kifeszített pórékat napon ideiglenes állványokon vagy szellős, erre a célra épült dohánypajtákban szárítják. A megszáradt dohányleveleket csomózzák, azaz szín és nagyság szerint válogatják, lesimítják és összekötik. Ezután veszi át az állami kereskedelem. A dohányfűzés, ill. a csomózás-simítás egy időben sok ember munkáját igényli. Különösen az utóbbinál a családi munkaerőn kívül a rokoni és baráti munkabírók, sőt napszámosok is együtt dolgoznak. Ezek a munkák jeles közösségi szórakozási és hagyományozási alkalmak. – A dohány őshazája D-Amerika, ahol az indiánok jóval a földrész felfedezése előtt vették kultúrába. Már az első európai utazók leírták és igen hamar áthozták kontinensünkre, ahol a 16. sz. folyamán portugál-spanyol, ill. angol közvetítéssel gyorsan elterjedt a dohányzás szokása. Népszerűsége hamarosan ellenszenvet is váltott ki. Némely országokban mint rossz és káros szokást (szokatlan használati mód, füstszívás stb.) tilalmazták és üldözték. Azonban sok pártfogója akadt, akik gyógyszerként, tisztító, gond- és éhségűző voltát dicsérték. Így a 17. sz. végére egész Európában meghonosodott a dohányzás. De a különböző lokális és a társadalmi különbségeket szem előtt tartó tilalmak csak az 1789. évi és az 1848-as forradalmakkal tűntek el Ny-Európából. A dohány előbb a botanikus kertek, majd a házikertek növénye volt, s csak a szükségletek megnövekedésével került szántóföldi termesztésbe. Mo.-ra kerülésének két útja volt: Németo. felől és a Balkánon keresztül délszláv-török közvetítéssel. Elsőnek feltehetően Bornemisza Pál erdélyi püspök hozta be hazánkba, majd 1576-ban az erdélyi török követ vitt a fejedelemnek ajándékba dohányt. A zűrzavaros hadi állapotok idején – főleg a katonák példáján – gyorsan terjedt a dohányzás szokása a nép közt is. Hiába tiltották a 17. sz. második felében sorozatosan az erdélyi ogy.-ek és az ország más részein helyi rendelkezések. A 18. sz. elején egyes vidékeken (Heves, Nógrád megyék) a nyomásos gazdálkodáson kívül eső területeken már jelentékeny volt a szántóföldi dohánytermesztés. Kötött rendje, speciális művelési módja és a jobbágyi szolgáltatások miatt a 18. sz.-ban a jobbágyság csak kismértékben termesztett dohányt. Helyettük szabadabb társadalmi helyzetű rétegek (taxalisták, kurtanemesek) játszottak fontos szerepet a dohánytermesztésben. Ugyanekkor kezdett feltűnni az újabb termelő réteg, a zsellérek. A 19. sz. elejétől a napóleoni háborúk kontinentális zárlatától rohamosan alakultak ki a kincstári és magánföldesúri birtokokon Csongrád, Csanád, Arad és Békés megyékben, valamint a Bánságban a dohánykertészfalvak (→ dohánykertész). 1851-ben Ausztria Mo.-on is bevezette a dohánymonopóliumot, és az állam elsősorban a nagybirtokokkal kötött szerződést, ami a kistermelőket visszaszorította és új termesztők, a feleskertész- és a bérmunkás-rétegek kifejlődését segítette elő. A dohánytermesztés különleges technikát, szakértelmet kíván. Elsősorban ezért vált külön már a kezdetekben a hagyományosan gazdálkodó jobbágyparasztságtól a dohánykertészek rétege. A dohány a szántóföldön is nagy munkaerő-ráfordítást és kertészeti módszereket igényel. Korábban a hidegágyas palántanevelés is gyakorlatban volt. A kolostori és úri kertekre korlátozódó virág- és zöldségtermesztő → melegágy-használat éppen a dohánytermesztés nyomán vált szélesebb körben ismertté. A 18–19. sz. fordulóján a kertészkedő nemesek és városi polgárok révén a dohánypalánták hajtatása szokásba jött. Paraszti alkalmazása fokozatosan szorította ki a hidegágyat és a szobabeli edényekben történő hajtatást. – A dohány élvezésének, a dohányzásnak több módja ismeretes: a → bagózás, a → burnót, a → cigarettázás, a → pipázás, a → szivarozás. – Irod. Benkő József: Közép-ajtai dohány... (Szeben és Kolozsvár, 1792); Takács Sándor: A dohány elterjedése és az első dohánymonopólium hazánkban (Magy. Gazdaságtud. Szle, 1898); Penyigey Dénes: A dohány elterjedése, hazai termesztésének kialakulása (Bp., 1957); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).