kantus

TARTALOM

kapaalja

kapa

kézi talajművelő eszköz, az emberiség egyik legrégibb földművelő szerszáma. A mai kapa őse valószínűleg a gyűjtögetésnél, majd a kezdetleges földművelésnél használt, kihegyezett, horgas faág volt. Hosszú fejlődés folyamán a horogra éles kődarabot, majd vaspapucsot erősítettek, ill. később vaslemezzel helyettesítették. Az eke elterjedése a kapát Európában kerti és szőlőművelő eszközzé tette. Csak a nehezen hozzáférhető hegyi termőföldeket kapálták gabonavetés alá. A kapa újabb nagy szántóföldi térhódítása az újkorban következett be az újvilági növények, elsősorban a kukorica, burgonya, dohány elterjedésével párhuzamosan. A magyar nyelvben a kapa szláv eredetű szó. Ez azonban még nem zárja ki, hogy a magyarság korábban nem ismerte és nem használta a kapát vagy ahhoz hasonló eszközt. A középkorban a kapa Mo.-on túlnyomóan a szőlőművelés eszköze volt. Széles körű használatát hazánkban is a 18. sz.-tól nagyobb mértékben termesztett kukoricának, dohánynak és burgonyának köszönhette. De általában ugyanazokat a kapákat használták mind az újkori kapásnövények, mind a szőlő műveléséhez. Speciális → szőlőkapákkal rendszerint csak ott dolgoztak, ahol a szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek jelentős központja és nagy múltja volt. A 19–20. sz.-ban a gabonaneműek alá kapával való talajlazítás csak a Kárpát-medence északi és keleti részének néhány nehezen megközelíthető hegyvidéki községében az ekével nem járható határrészeken volt szokásban. – A kapákat a kisvasipari hámorokban állították elő nagy mennyiségben, és faluzó vándorárusokkal vagy vásárokon értékesítették (→ kapagyártó központ). Míg a középkori, régészeti feltárásokból ismert kapák kevés formai eltérést mutatnak, a 18–19. sz.-ban a vashámorok termékei igen változatos alakúak és súlyúak (több száz típus volt forgalomban). A talajminőségnek és a helyi szokásoknak megfelelően vidékenként kialakultak a jellegzetes kapaformák (pl. szögletes, gömbölyű, szív alakú, hegyes stb.). A vasipari központok a különböző vidékek ízléséhez igazodva állították elő az eltérő formájú kapákat, s azok a használat helyéről kapták nevüket. Pl. balatoni, debreceni, bánsági, orsovai, verseci stb. kapa. A kapák neve olykor használóik etnikus különbségeire is utal: magyar, német, oláh stb. kapa. – A kapa eredetileg túlnyomórészt férfi munkaeszköz volt. A kapálás a kapásnövények szántóföldi térhódításával mindkét nem fontos gazdasági tennivalója lett. A kapa a legáltalánosabb paraszti munkaeszköz. A kéziszerszámok közül a kapával barátkozik meg legelőbb a serdülő parasztgyerek. A gazdaságban a kapa van legtovább és legtöbbször kézben egy esztendő leforgása alatt. Kapája minden földművesnek van és volt a nagygazdától a szegényparaszton át az uradalmi béresig és cselédig. A részes munkásoknak és a summásoknak a kapa volt az egyetlen fontos szerszámuk, amelyet munkába mindenüvé magukkal vittek. Mivel személyes munkaeszköz, nyelének és pengéjének beállítása, fogása a tulajdonos kezéhez igazodik. Helyi szokások szerint vidékenként különböző hosszúságú a kapa nyele, és ennek megfelelően változik a kapáló testtartása is. A kapálás elsődleges feladata, a szántóföldi gyomirtás és a növények földjének föllazítása országszerte csoportban végzett, társas munka. Az ország keleti és déli részén viszonzásos alapon rokonokat és ismerősöket hívnak kapálni (→ kaláka, móva, közös munka). A kapálás kora reggeltől napnyugtáig tartó dolog, közbeiktatott rendszeres pihenőkkel. Az → ekekapa és a → sorhúzó megjelenése előtt a földeket keresztben, újabban hosszában kapálják. A kapás 1–4 sort kapálva halad előre. A kukoricát és a burgonyát, amint kikelt egyszer megkapálták, másodszorra aratás előtt a tövére húzták a földet, töltögettek. A századfordulótól az ekekapa térhódításával párhuzamosan terjedt a harmadszori kapálás. Ugyanakkor a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására az ország sok vidékén elhagyták a kukorica töltögetését. – A dohány első kapálása a gyenge palánta körül a föld finom porhanyítása volt (daraszolás, horolás, sarabolás). Előbb kétszer kapálták, az utóbbi évszázadban a harmadik kapálás is szokásba jött. – Az ekekapa meghonosodása átalakította a kapálás munkamenetét. A kapásnak csupán a növény közvetlen környékén kellett a gyomot kiirtania, ezáltal lényegesen könnyebb és gyorsabb lett a munkája. Ezért a harmados munkások, akiknek az évi kenyérkeresetét nagyrészt a kapálás biztosította, ellenszenvvel fogadták az ekekapát. Bizonyos vidékeken (Nyírség) sokáig, az 1930–40-es évekig késett az elterjedése, mert mind a földbirtokosok, mind az agrárszegénység ragaszkodott a kézi kapáláshoz. Ahol nem ez történt, ott az ekekapás igás munkát a harmadosnak napszámban kellett ledolgoznia. – A kapát használják még szántóföldi rögtöréshez, burgonya- és kukoricaültetéshez, dohánypalánta helyének luggalásához, burgonyaásáshoz, hancsikoláshoz, árkoláshoz, szérű és rakodóhelyek felnyeséséhez, építkezésnél a szalma és a sár keveréséhez, gödör- és kútásáshoz, temetésnél a sír behúzásához stb. Az ápolandó növény különös kívánalmaihoz igazodnak a speciális szőlő-, répa-, hagyma-, vetemény-, virág-, zöldségkerti stb. kapák. Különleges eszköz az irtások művelésbe vonásánál a gyökerek, bokrok kivágására szolgáló, a csákányhoz hasonló irtókapa. – Irod. Cs. Sebestyén Károly: Magyar kapaformák (Ethn., 1944); Kiss Lajos: Kapálási szokások Paszabon (Ethn., 1947); Wert, E.: Grabstock, Hacke und Pflug (Stuttgart, 1954); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Fél Edit–Hofer Tamás: A parasztember szerszámai. Beszámoló az átányi monografikus eszközvizsgálatról (Ethn., 1961); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Markuš, Michal: Felsőmagyarországi kapaformák (A miskolci Herman Ottó Múz. Közl., 1964).