ekekapa, kapálóeke, lókapa

a kapásnövények gyomtalanítására szolgáló → eke. Elsősorban a sorosan vetett kukorica és burgonya sorközeit tisztítják és lazítják vele, az időjárástól és a talajtól függően két-három alkalommal, melyből egy általában a növény tövére több-kevesebb földet húzó töltögetés. Nyomában a kézzel kapálónak csupán a két oldalt, a növények közvetlen közelében elmaradt gazt kell kivágnia. Az ekekapa a 18. sz. második felében Ny-Európában bukkant föl mint a kapásnövények termesztését megkönnyítő soros művelés eszköze. Hamarosan hazánkban is megjelent (1791), de jóllehet az okszerű gazdálkodást szorgalmazó szakirodalom a kukoricatermesztéshez ismételten ajánlotta, több évtizedig csak néhány nagybirtokon alkalmazták. Miután uradalmi használata általánossá vált, a módosabb dunántúli parasztgazdaságokban a szakismeretek fejlődésének hatására a példát követve terjedni kezdett (1880-as évek). A századforduló után nagyobb arányban jelent meg az Alföldön és más vidékeken is. Térhódítása szorosan összefüggött a kukorica- és burgonyatermesztés fellendülésével, ill. a soros művelés terjedésével. Azonban a magyar nyelvterület K-i és ÉK-i részén még az 1960-as évek elején is akadtak olyan eldugott hegyvidéki falvak, ahol nem dolgoztak ekekapával. Az ekekapát használatba vételének kezdetétől a sorok között elvezethető lóval húzatták. (Innen ered az országszerte elterjedt neve, a lókapa.) A szarvasmarha ekekapa elé fogása a széles és az egyes járom terjedésével főleg az 1920-as években kezdődött. A nagybirtokon használt ekekapák rendszerint kétfélék, kapáló- és töltögető ekék voltak. A parasztgazdaságokban viszont csak a Dunántúl bizonyos vidékein (Somogy, Vas m.) honosodott meg egy gazdaságban kétféle ekekapa. Ezzel szemben inkább olyan típus beszerzésére törekedtek, amely csekély átalakítással kapálásra és töltögetésre használható volt. Az ekekapa legtöbb vidéken a megjelenésétől kezdve jelezte tulajdonosai szociális szintjét. Gyári példányait csak a tehetősebbek vásárolhatták meg, mások inkább helyi bognár- és kovácsmesterekkel csináltattak. Ezermester hajlamú parasztemberek maguk is készítették. A falusi mesterek által készített ekekapák tájanként alig eltérő típusok. Egyszerűsítették a gyári ekekapák szerkezetét, fölöslegesnek vélt alkatrészeket elhagytak, amit lehetett, faalkatrészekkel cseréltek ki, az utóbbit különösen a homokvidékeken. Az ekekapa alapvető konstrukciója azonban megmaradt. Gerendelyére a túróekéhez hasonló szimmetrikus ekevas van szerelve. Ehhez a töltögető ekénél ugyancsak szimmetrikus kormánylemez csatlakozik a kapálóekénél pedig további 2–4–6 különböző állású és formájú állítható kapa. A kezdeti időben előfordult, hogy több gazda együtt vásárolt és közösen használt egy ekekapát. Az ekekapa viszonylag hamar legyőzte az idősebb parasztok ellenérzését, akik a kézi kapálás munkáját jobbnak tudták, de látván a jó eredményt, elismerték az új szerszám hasznát. A harmados munkából élő agrárszegénység viszont nagy ellenszenvvel fogadta és sok esetben összetörte az ekekapákat, mert kenyerének elvevőjét látta benne. A részes munkásnak a gazda ekekapálását (igaerőkölcsönzését) vidékenként eltérő napszámmal kellett ledolgoznia. – Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Kósa László: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1988).

Az Alföldön általánosan elterjedt forma (Átány, Heves m.)

Ekekapa (Mezőcsokonya, Somogy m.)

Töltögető eke (Dunaszekcső, Baranya m.)