eke

háziállatokkal vontatott talajművelő szerszám, a szántás eszköze. Eredete két egyszerű kézi földművelő szerszámra, az ásóbotra és a kapa ősére megy vissza. A feltevések szerint ezeknek az eszközöknek a húzó alkalmatossággal (rúd, kötél), ill. szarvval történt ellátása eredményezte az „őseke”, az ún. túróeke elődjének kialakulását. Már legkorábbi régészeti maradványok a két alaptípus variálódásáról tanúskodnak. Az eke i. e. 3000 körül DNy-Ázsiában több gabonanemű géncentrumának, a szarvasmarha domesztikációjának és a járművontatás feltalálásának feltételezett helye közelében alakult ki. Indiában nem sokkal ezután, Kínában i. e. 1400 körül jelent meg. Európába a neolitikum vándorló földműves népességével jutott el Kisázsián és a Balkánon keresztül. A bronzkor folyamán terjedt el a kontinens minden részén. Az i. e. 2. évezred közepén már É-Európában is használták. A legrégibb európai ekeleletek között is megkülönböztethető az ásóbot-eredetre (ún. döstrupi eke – Dánia) és a kapa-eredetre (ún. wallei eke – Fríz-szigetek) valló típus. Az első ekék valószínűleg fafejjel túrták a földet, vaspapuccsal, az ekevas elődjével csupán a vaskorban látta el őket az ember. A vaspapucsos, a földet csak föltúró-karcoló – ezáltal a talajnedvességet jobban őrző – ekék megfeleltek az ókori Mediterráneum éghajlati viszonyainak. Az eke fejlődésének forradalma Európában az ún. ágyeke kialakulásával következett be. A kontinens északi és ÉNy-i síkságain i. e. 400 körül jelentős klímaváltozás történt, csapadékosabb időjárás alakult ki. Az új eketípusnak a talaj kiforgatása, a túlzott nedvességtől óvása, a gyepképződés leküzdése lett a feladata. Ennek megfelelően az ágyekének a túróekével szemben aszimmetrikus a vasa, a vashoz új elem, a fölhasított föld fordítását segítő széles kormánylemez járult, s míg a túróekének általában nem volt csoroszlyája, a nehéz ekénél ez elmaradhatatlan tartozék. Az ágyeke a túróekénél sokkal intenzívebb földművelést tett lehetővé. A korábbi kis, többnyire négyzet alakú parcellák helyett hosszú földcsíkokat szántottak vele. Az ágyeke az i. sz. első századokban terjedt el Ny-Európában és a római birodalom szomszédos területein, sőt megjelent DK-Európában is. A kétféle eke eltérő megnevezését több nyelv máig őrzi (pl. a német Arl és Pflug). – A magyarok elődei már valószínűleg az ugor kor végén a bolgár-török kapcsolatok kezdetén dolgoztak a túróekével. Az ekés földművelést tanúsítják ebből a korból származó szavaink is: az eke, tarló, szánt. Levédiában megismerkedhettek aszimmetrikus vasú ekével is. A Kárpát-medencébe érkezve az eke ismerete bővült más típusok, elsősorban a fejlettebb ágyeke rendszeres használatával (12–13. sz. fordulójától), amint ezt a szláv nyelvekből eredő és a belső keletkezésű szavak, az eke részeinek nevei is bizonyítják: kormány, gerendely, csoroszlya (= kés, hosszúvas), patying (= gúzs) stb. Az ágyeke hazai elterjedése a középkor folyamán századokon át tartott. A 16. sz.-ban már általánosan ismerhették, azonban több korabeli régészeti lelet – melyben egymás mellett fordulnak elő a szimmetrikus és az aszimmetrikus ekevasak – tanúsítja, hogy az egységesen ekének nevezett két típust párhuzamosan használták. A 18–19. sz.-ra a túróeke teljesen eltűnt a magyar paraszti gazdaságokból, mindössze a kései, hasonló konstrukciójú → ekekapa emlékeztet rá. A 19. sz. derekáig a mo.-i ekék túlnyomó többsége az ekevas és a csoroszlya kivételével fából készült. A talajviszonyokhoz alkalmazkodva kisebb-nagyobb, de nem alapvető szerkezeti és nagyságbeli eltéréssel táji és helyi típusokat alkottak: pl. a szarv és a talp egy vagy két fából van faragva; az ekének egy vagy két szarva van; egyenes vagy görbe a gerendelye stb. – A faekék többnyire kerülőekék voltak, amelyekkel a → szántást felváltva a parcella közepén vagy a két szélén kezdték és fokozatosan két irányból közeledtek a szélekhez, ill. a középbarázdához. A 16–17. sz.-tól terjedt el s a hegyes-dombos vidékeken (Erdély, Felföld) használták az ágyekének speciális konstrukciójú, szimmetrikus vasú változatát, a váltóekét, melynek kormányát át lehetett fordítani a másik oldalra, úgyhogy az eke az előző vetésnyom mellett visszafelé haladt és ugyanarra az oldalra fordította a földet. A kerülő és váltóekék mellett sok faluban megtalálható volt a köztulajdonban levő határbarázdoló eke, amellyel a lakosság közös igaerővel árkokat, határjeleket húzatott ki. – A faekét házi munkában minden ügyesebb parasztember kifaragta, a könnyen hibásodó alkatrészek javításához mindenkinek értenie kellett. A szántóvetőnél állandóan kéznél volt a balta és az ékes tarisznya, amelyben az erősítéshez, rögzítéshez és a mélységszabályozáshoz használt ékeket tartotta. Az uradalmak faragó béreseket alkalmaztak az ekék karbantartására. A falusi bognárok, faragó molnárok, kerékgyártók is foglalkoztak faekekészítéssel. A vasalkatrészek többnyire a kisvasipari központok → hámoraiból kerültek ki. A vasalást mindig mesterember, a kovács végezte. A múlt század első felében a mo.-i faekék elérték a fejlődés legfelső fokát. Megtalálható volt rajtuk minden alkatrész, amelyet utóbb a vasekék is átvettek. Mo.-on a szórványos eseteket nem tekintve a faekéről a vasekére való áttérés a gazdasági szakírók és reformerek munkássága nyomán az 1830-as években kezdődött, de csak 1850 után vett nagyobb lendületet. A fejlődő hazai gyáripar előbb angol és német ekéket másolt, majd a pesti Vidats-műhelyben megszületett az első sikeres mo.-i konstrukció, a fagerendelyes vaseke, amelyet Vidats-eke néven századunk első évtizedeiben is használt a parasztság. A gyakran rendezett eke- és szántóversenyeken egyre inkább előtérbe kerültek a vasekék. Az 1871–72. évi országos statisztika szerint az ország ekeállományának már csak 48%-a volt faeke. A vaseke térhódítása még szűkebb táji keretben sem volt egyenletes. Legelőször a Dunántúlon és az Alföld Ny-i területein terjedt. Erdélyben pedig csak az 1870-es években tört be, amikor egyes közép- és Ny-mo.-i megyékben már majdnem kizárólagosan használták. A teljes váltás a múlt század utolsó két évtizedében zajlott le olyan egyöntetűen, hogy az 1900-as évek elején már csak a magyar nyelvterület K-i felén néhány félreeső községben dolgoztak faekével. A magyar paraszti gazdaságokban a Ny-európai gyakorlattal szemben, ahol a lovat sok évvel előbb az eke elé fogták, igen sokáig szarvasmarhával (ökörrel) szántottak. Hazánkban a lovat nagyobb mértékben csak a múlt század második felében kezdték a szántásnál igázni, ugyanakkor párhuzamosan a szegényebb rétegeknél terjedt a tehén igázása is. A faekével való szántás nehéz munka volt, ezért az ekék elé 4–6 ökröt befogtak. Az Alföld középső részein 3–4 egymás elé fogott lóval is húzatták az ekét, miközben az egyik lovat megülő ostoros vagy nyerges biztatta a fogatot. Az eke járulékos eszköze, tisztogató szerszáma az → ösztöke. Ha az ekét tovaszállításkor nem akarták szekérre rakni, → ekelónak nevezett csúsztató alkalmatosságon húzatták a kívánt helyre. – Irod. Leser, P.: Entstehung und Verbreitung des Pfluges (Münster, 1931); Kovács László: A Néprajzi Múzeum magyar ekéi (Ethn., 1937); Koren, H.: Pflug und Arl (Salzburg, 1950); Haundricourt, A. G.–Delamarre, M. J. B.: L’homme et la charrue (Paris, 1955); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. szerk. Szabó István, I., Bp., 1965); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973).