szőlőkapa

a szőlő gyomtalanítására, talajának lazítására, nyitására és fedésére szolgáló eszköz. A talajművelés munkaeszközei közül forma és funkció szerint általában különválasztható tárgytípus: 80–130 cm hosszú kapanyéllel és 20–34 cm magas kapafejjel (vaslánával). A 17–18. sz.-ban terjedő kapásnövények (burgonya, dohány, kukorica) művelésénél használt → kapáktól ma már nem mindig lehetséges a pontos elhatárolás. Azonban fogódzót ad, hogy a → történeti borvidékeken, s egyáltalán a magyar kapáskultúrában használt kapák történetileg elsődlegesen szőlőkapák voltak, s ezeken a területeken a szőlőművelésre több forma is szolgált. A szőlőkapákat is vashámorokban (→ hámor), kapakészítő központokban (→ kapagyártó központ) állították elő (Mecenzéf, Pécs, Torockó), s a századközepi szabványosítás előtti időben közel négyszáz kapaforma közül a következő formai szempontokból csoportosított, a kistáji elterjedést és a kapakovácsok eladási körzeteit tükröző szőlőkapák voltak használatban: 1. lapos kapák: a szőlő évi talajművelésének legfontosabb eszközei (→ fedés, → nyitás), a) ívelt oldalélő, egyenes vállú hegyes szőlőkapa: modori, bazini, győri, keszthelyi, miskolci, gyöngyösi (hajlított nyakkal és nyéllel), enyedi szőlőkapa. A debreceni szőlőkapa szárnyas vállú, b) A háromszögű szőlőkapák két nagyobb területhez köthetők: ÉK-Mo. (tállyai, újhelyi és tokaji szőlőkapa) és Ny-Dunántúl (veszprémi, zalaegerszegi, körmendi és sümegi szőlőkapa), c) Szív vagy levélformájú szőlőkapa: soproni, pozsonyi, szombathelyi, budai, pesti, váci, székesfehérvári, beregszászi és szászmuzsnai szőlőkapa, d) Legömbölyített hegyű vagy félkör alakú szőlőkapa: eszéki, szerémségi, fehértemplomi, balatoni, szentendrei szőlőkapa, e) Négyszögű szőlőkapa: somogyi, villányi, szekszárdi és szentesi szőlőkapa, f) Kerek szőlőkapa: É-Mo.-on (egri szőlőkapa) és Erdély több területén is ismert. – 2. Villakapák: a hegyvidéki szőlőtalajművelés eszközei, egy méternél nem hosszabb nyéllel, kétágú megerősített, nádalt vaslánával. Főként É-Mo.-on (kétágú, ágas kapa, geda) ismert, s az első tavaszi mélykapálás szerszáma. Használják még a Kis-Kárpátokban, Balaton-felvidéken és D-Dunántúlon (kapacs, kapocskapa). – 3. Csákánykapa: egyenes élű, rövid törzsű és nyelű forma, a hegyvidéki talajművelés jellemzője, a szőlőföld első feltörésének, a tőkék kiszedésének, a fedésárok mélyítésének, gyepűk és barázdák rendben tartásának, néha az első mélykapálásnak az eszköze. Irtó, ortó, artó kapa néven ismerik, tövető kapa (Pest és Nógrád m.), mencli, mecenzo (Eger környéke), gyökérkapa (Erdély). A kapatest hosszabb méretű változatát nyitó kapaként külön tartják számon: gólyaorrú kapa (Duna–Tisza-köze). – 4. Horoló kapa: a síkvidéki és homoki szőlőkben a sekélyes talajművelés és gyomirtás eszköze. Téglalap alakú, hajlított nyakú, hosszú nyelvű kapaféle: horoló (Heves m.), horiszoló, huroló (D- és K-Dunántúl), kaparó (Csongrád m.), saraboló (Ny-Dunántúl). – A szőlőkapák 19. sz.-ra vonatkozó fenti csoportosítása tükrözi az évi munkaciklus talajművelésében az eszköztársulás szerepét, ami nagymértékben függvénye a végzendő munkafolyamat jellegének, a munkaszervezeti formáknak és a talajminőségnek is. A tulajdonképpeni szőlőkapák (lapos kapák), az egyéb szőlőkapák (csákánykapa, villakapa és horoló) viszonyára É-mo.-i példák: a tokaj-hegyaljai szőlőkapa kiegészítő eszköze a kétágú, a gyöngyösi szőlőkapáé a horoló. – A szőlőkapák kutatásában való előbbrejutást akadályozza a régészeti anyag hézagossága. Az azonban már bizonyos, hogy a középkorban, különösen a 15–16. sz.-ban a hegyes, háromszögű, kerek és csákánykapák néhány típusa (a múlt századi formáknál kisebb számban) már használatban volt magyar szőlőművelők kezén. Ezek kialakításában, amit a munkatechnika és gazdasági ág egészének fejlettsége határozott meg, feltehetően már a 15–16. sz.-ban szőlőmonokultúrás szintet elért történeti borvidékek jártak élen. A levél vagy szív alakú szőlőkapa elterjedési területéből és az analógiákból adódóan német eredetű szőlőművelőinkhez kapcsolható, míg a félkör vagy legömbölyített hegyű formák feltehetően balkáni eredetűek. A horoló a 18. sz.-ban terjedő szőlőtalajművelő eszköz, kisebb méretű változatai más kapásnövények gyomirtásánál ismertek. – A szőlőkapa gondozására szolgáló eszköz a fából vagy vasból, ill. ezek kombinációjával készült kb. 20 cm nagyságú kapakés, → kapatisztító, kocér (É-Mo.). A kapatisztítót a kapás a térde alá szíjazza (Eger környéke), derékszíjával köti vagy a gatyakorcba dugja. (→ még: gyökerező kapa) – A szőlőkapálás történeti alakulását tekintve a májusi és júniusi munka az eddigi adatokból kitűnően a korai középkortól általános volt a Kárpát-medencében. A harmadik, nyár végi szőlőkapálás É-Mo.-on a 16. sz.-ban terjedt el, míg a Dunántúlon (a Balaton-felvidék kivételével) a 19. sz.-ban is a sarlós fűvágás és kézi fűszedés helyettesítette. A 19. sz.-ban a szőlőkapálás halomra, bakhátra kapáló technikával (É-Mo., Erdély, Balaton-felvidék) vagy laposra, simára kapálással történt (Dunántúl, Alföld). A szőlőkapálás alkalmával a szőlőmunkás, a kapás, általában a jobb keze felé eső tőkesort és a szőlő sorának nagyját viszi, előre kapál. A hegyi szőlőkben nagyrészt a rétegvonalakkal párhuzamosan, hegymentében kapálnak (É-Mo.), de előfordul a lejtővel párhuzamos, keresztben kapálás is (Balaton-mellék). A soros szőlőkben a felkapált hegyes vagy domború földhalom neve: bakhát orom, szőlőhártya. Legjelentősebb az első kapálás, különösen ha a fedést és nyitást nem végezték el megfelelően: parragkapálás (Somogy vidéke), kitakarás (Zala és Somogy m.), pirgálás, félágra kapálás (Veszprém m.: először a tőkesor egyik oldalát munkálták meg, míg a másik oldal bakhátra húzása két hét múlva következett), bevágás (Tiszántúl), újítás (Kecskemét környéke), kétágúzás, mélyítés, vakkapa (Tokaj-Hegyalja), fakadáskapa (borsodi Hegyköz). A második kapálás könnyebb szőlőművelés volt, félkapa mélyre vágták: kercelés (Somogy és Zala m.), keverés (Alföld, Arad m.), forgatás (Zemplén m.). A nyári gyomirtó munkában jelentős változás következett be a 19. sz. második felében a gyorsaságra törekvő munkavégzéssel, a föld felszínén járó új szerszámokkal helyettesítették a második és harmadik kapálást, különösen az alföldi és dunántúli szőlőkben, amely itt a kézi fűszedést váltotta fel. E talajmunka változatos táji elnevezésekkel ismert: sarabolás (eredetileg sarló fűvágást jelentett), csarabulás, porhálás (Dunántúl), horolás, hurolás (É-Mo.), daraszolás, garaszolás, karaszolás (Alföld és Erdély). A harmadik kapálás, a harmadlás, érés alá vagy lágy szemre kapálás aug.-ban történik, melynek során a tőkék alját kitányérozzák, hogy a zsendülő fürtök ne érjenek a földre. A századfordulótól a hegyi szőlőkben is kezdtek áttérni a könnyebb simára kapálásra a horolófélék terjedésével párhuzamosan, a síkvidéki szőlőkben pedig fokozatosan hódított tért a fogatos művelés, a lókapázás és planettozás. – Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960); Kecskés Péter: A szőlő talajművelése Észak-Magyarországon (Népr. Ért., 1967).

Gyöngyösi szőlőkapák. C: 20. sz.-i forma, B: 19. sz. második fele, A: 20. sz.-i forma hajlított nyéllel, D: 19. sz. első fele

Szőlőkapák. Fent: tövető kapa (Gödöllő, Pest m.), középen: kétágú kapa (Mád, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) – Alul: horoló (Gyöngyös, Heves m.) (Mind: 20. sz. első fele)