szilva (lat. Prunus domestica)

a Kárpát-medencében, a Balkánon és Elő-Ázsiában honos gyümölcs. A legnevezetesebb mo.-i fajta, a besztercei szilva a középkor végén tűnt föl. Valószínűleg szíriai eredetű, de hazánkban vált híressé termesztése. A felső-mo.-i és erdélyi városok a 16–17. sz.-ban aszalványként nagy mennyiségben szállították Ausztriába, Németo.-ba, Cseho.-ba és Lengyelo.-ba, ahol „magyar szilva” néven vált ismeretessé (németül: ungarische Pflaume, lengyelül węgerka). Feltehető, hogy az első vagy az egyik nagy szállító az erdélyi Beszterce városa volt. – A szilva a mo.-i házikertek legelterjedtebb gyümölcsfája. Üzemszerű gyümölcsösökben csak mintegy 6%-a található a mo.-i szilvafa-állománynak. Fontosabb termő tájai: a Felső-Tisza vidéke, ahol ártéri gyümölcsösökben termesztik (jellegzetes paraszti tájfajtája a Nemtudom vagy Penyigei szilva). Zala megye DNy-i és D-i része; a Hegyalja; a Bükk és a Mátra környéke; a Duna–Tisza köze, a Kőrösök mente, Szilágyság, Háromszék. Sokfelé termesztik a DK-európai származású, gömbölyű, édes, apró potyókát és cseresznyeszilvát (P. cerasifera). Az olasz származású, nagy, tojás vagy gömb alakú termésű szilvafajták neve ringló (P. italica). A különböző szilvafajtákat Mo.-on nyersen, aszalva vagy lekvárként (→ befőzés) fogyasztják és pálinkafőzésre használják. (→ még: aszalás). – Hétszilvafásnak nevezték lebecsülő hangsúllyal a szegényebb kisnemeseket. – Irod. Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940).

Szilvalekvárfőzés (Hódmezővásárhely, Csongrád m., 20. sz. eleje)