véter

TARTALOM

vetésforgó

vetés

1. a termőföld (szántó, kert) maggal való beszórása. A 20. sz. előtt a magyar paraszti gazdaságokban a kézzel vetés kizárólagos volt. Korábban jobban elterjedt a puszta tarlóra vetés, amit azonnali beszántás követett (alul vetés). A 19–20. sz.-ban viszont általánossá vált a fölszántott földre vetés (fölül vetés). A vetést végző ember a nyakába akasztott vetőzsákba vagy abroszba, ritkábban derekára kötött köténybe magot tölt. Néhol előfordul a kosárból vetés is. A vető egyik kezével a zsák száját, vagy az abrosz összefogott két csücskét tartja, a másikkal vet. Ütemesen lépeget előre és minden lépésnél maréknyi magot nagy ívben elszór maga előtt. Némely vidéken csak minden második lépésre, azaz ugyanarra a lábra vetnek. Az egyenlőtlenül vagy ritkásan bevetett földdarabokat utólag pótolják, bepergetik, becsorgatják. Ilyen módon kézzel szórták szét a gabona- és kukoricaszemeket, a len és a kender, valamint a takarmányfélék apró magvait. A gabona kézzel vetését a századfordulótól kezdte kiszorítani a → vetőgép, de főleg a Kárpát-medence keleti felén, hegyes-dombos területein az 1950-es, 1960-as évekig, a kollektivizálásig kézzel vetettek. – A kukorica szórva vetését a múlt század második felében kezdte fölváltani a soros műveléshez alkalmazkodó vetési mód, mely az 1920-as években végleg tért hódított. Csak a módosabb gazdaságok vetettek kukoricát vetőgéppel, másutt házi készítésű pergetőkkel, kezdetleges vetőalkalmatosságokkal kísérleteztek, ill. általánossá vált → sorhúzó után kapával vetni vagy eke után barázdába pergetni, csorgatni a magot. Országszerte gyakori a barázda élére vetés, melynek során a vető sarkával kis gödröt vág, majd miután szemet dobott belé, a sarkával betemeti. Viszonylag ritka (D-Dunántúl, a Tiszántúl néhány vidéke) a hosszú nyelű ültetőbottal való vetés, mely szintén sorhúzót vagy barázdaélet követ. – A burgonya vetési módjai majdnem teljesen megegyeznek a kukoricáéval. Már a sorhúzó megjelenése előtt kapával nagyjából sorban haladva vetettek. A századfordulótól terjedt, de jobbára csak a jelentősebb burgonyatermő vidékeken lett általános a barázda utáni vetés. Az → ültetőfát D-Dunántúl (Tolna, Somogy) némely vidékén használták burgonya-vetéshez. – Irod. Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Kósa László: A burgonya Magyarországon (Bp., 1980). – 2. A kenyérgabona vetésének minden fázisát hiedelmek (→ hiedelem) → mágikus eljárások kísérték, amelyek nagy része a nyelvterület egészén ismert volt. Már a vetőmag kiválasztásához fűződtek bizonyos hiedelmek: pl. néhol a magot holdfogytával kezdték kiválasztani; → Kisasszony napján hajnalban harmatra tették, hogy ne üszkösödjön meg a gabona. A vetés időpontjának kiválasztását befolyásolhatták babonás meggondolások is; pl. általános hit szerint „újságra” kellett vetni; → holdfogytán éppenúgy tilos volt, mint Üszögös Szent Péter napján (ápr. 29.). Ha holdtöltekor vetettek, a hit szerint tele lettek a szemek. Nem vetettek → Szent Mihály napjának hetében, mert a vetés „vadócos” lett volna. A legjobb időpontnak általában a „búzahetet” vagy „Ferenc-hetet” (az a hét, amelybe okt. 4. beleesik) tartották; aki akkor vetett, búzája nem szurkosodott meg. Az őszi vetés nem kezdődhetett hétfőn. A vető személyét és a vetés műveletét a legkülönbözőbb → előírások és tilalmak (→ tilalom) övezték: a vetőnek előző nap tilos volt asszonnyal hálni; lábat kellett mosnia, tiszta fehérneműt öltenie; némely vidéken áldoznia vagy templomba kellett mennie. A vető éhol ruhájába → fokhagymát tett, hogy a boszorkányok meg ne rontsák. A mag közé szentelt → barkát; Kalotaszegen anyatejet kevertek, hogy a gabona „tejes, tisztes” legyen; a kocsiban pozdorját tettek alá, hogy a gabona majd tiszta legyen. Kalotaszegen a gazda levágott körmeit is a mag közé keverte; így a vetést nem bántotta se ember, se állat. Ezen a napon országszerte tilos volt a kenyérsütés, nehogy a gabona üszkös legyen. A szántóföldre menet a kocsin a zsákot szájával hátra, a ház felé fordították, hogy a termés is a ház felé siessen. Gyakran a → karácsonyi abroszból vetettek a jobb termés érdekében. A vetés kezdetekor a vető levette kalapját, a r. k.-ok keresztet vetettek. Gyakori volt, hogy három magot tett a vető a nyelve alá és szótlanul dolgozott egész idő alatt, hogy ne bántsák a madarak a vetést. Közben pipázni is tilos volt, nehogy üszkös legyen a gabona. A vetés végeztével általános szokás volt a zsákot magasba dobni, hogy magas legyen a vetés. Egyes helyeken vetés után a szájba vett három magot a szomszéd földjébe dugták, e szavakkal: „Verebek, madarak, ezt egyétek meg!” A vetőabroszt néhol a ház tetejére dobták, hogy a jég el ne verje a vetést. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (III., Pécs, 1940); Pócs Éva: Az alávetés. Adatok a vetéstechnikák fejlődéséhez (Ethn., 1974).